Joe és Jen csodálatos utazása a gyilkolás terhe alatt

By Hartay Csaba

Két, gyilkosságért elítélt rab a tököli fiatalkorúak börtönéből, 1983-ból indul különös utazásra. A két srác egyik reggel a börtön falain kívül találja magát: nem csak térben, időben is máshová kerülnek. Minden elalvás és ébredés új helyre röpíti őket, és mindig várja őket valaki…„Anya írt a múltkor, de csak képeslapot. Szeretnek. Én meg szeretnék kiszabadulni.”Hartay Csaba regénye időutazás, mágikus realista börtönfless, nyomasztó látomás, groteszk rémálom, epikus road movie. A „magyar valóság” szereplői bukkannak fel a regény lapjain: kisemberek beszélik el az életüket 2021-ben a ’83-ból érkező két „börtönturistának”. Minden felvillanó sorsban ott vannak a kérdések: A szabadság üres vagy jelentéssel teli szó? Hol van a szabadság, kívül vagy belül? És melyik a nagyobb rabság: a börtön vagy az ember saját gondolatai? Szabaddá lehet válni, vagy csak megtapasztalni lehet a bennünk lévő szabadságot?

• Language: Magyar
• Publisher: Scolar Kiadó
• Release date: Dec 9, 2022
• ISBN: 9789635096435

Book preview

cover.jpgimg1.jpgimg2.jpg

© Hartay Csaba, 2022

© Scolar Kiadó, 2022

Minden jog fenntartva. A mű egyetlen részlete sem használható fel, nem tárolható és nem sokszorosítható a kiadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.

Köszönjük, hogy a Scolar Kiadó könyvét választotta. Iratkozzon fel hírlevelünkre a www.scolar.hu honlapon, vagy keressen minket a www.facebook.com/scolarklub oldalon!

Scolar Kiadó, 2022

1016 Budapest, Piroska u. 13.

Telefon: [phone]

[e-mail]; www.scolar.hu

Felelős kiadó: Érsek Nándor

Felelős szerkesztő: Illés Andrea

Szerkesztő: Györe Bori

Borítóterv: Papp Rita

Korrektor: Szeles Dorottya

ISBN 978-963-509-643-5

Az elektronikus verziót készítette az eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Otthagytam a szakmunkásképzőt, ez körülbelül

rá egy hónapra volt. Beállított két haver, menjünk el

valamerre, majd kirúgunk a hámból. Nagynehezen

beleegyeztem. Elmentünk, csavarogtunk, aztán

visszamentünk a lakásra. Felöltöztem, pénzt vettem

magamhoz, alkalomhoz illően. Közben haver

erőszakoskodni próbált anyámmal. Gondoltam,

hogy ittunk, azért van. Szóltam neki, összeverekedtünk,

négyszer megszúrtam, meghalt. Röviden ennyi volt. Így.

Fejezd be, hülye vagy, ne csináld, lökdösött. Átlökdösött

a másik szobába, akkor már gondoltam rá, hogy

másformán kell elintézni. Megütött kétszer, utána

tudtam, hogy ebből verekedés lesz. Tudtam, hogy

erősebb. Az alkalom adta, ott volt a kés, megszúrtam.

Nem úgy szúrtam, hogy meg akarom ölni, csak, hogy mégis

észrevegye magát. De nem tudott belenyugodni, nem tudta

elviselni, hogy valaki jobb nála. Még egyszer nekem jött,

rám rontott, ezt megismételte kétszer, háromszor,

rálökött az ágyra, és akkor szúrtam meg komolyabban.

Ez volt a halálos szúrás, ami a bal szívbillentyűjét sértette meg.

Meghalt. Amikor rám zuhant, tudtam, hogy meghalt,

tisztában voltam vele. Bal oldalt szúrtam meg. Tudtam,

hogy csak szív, tüdő, ezek a szúrások, amik végzetesek.

Kibújtam alóla, felálltam, megnéztem. Ránéztem, tudtam,

hogy meg van halva. Kimentem, anyám ájultan feküdt

az alkoholtól a másik ágyon. Visszamentem, leellenőriztem,

mi van, ha mégsem. Benne volt, hogy hátha mégse halt meg.

Hát meghalt. Pulzus nem volt, lélegzés nem volt. Tudtam,

hogy ez már csak kifelé. De már előtte észre lehet rajta venni,

mikor megfogja az ember. Még a pulzusát nem is tapintja,

de már akkor érzi, hogy halott. Teljesen ernyedt, izzadt,

szinte nyálkás a verejtéktől. Abban a pillanatban tudni

lehet, hogy meg van halva. Szóval elég csúnya. Bezártam

az ajtót, úgy csináltam, mintha csend lenne, nyugalom,

senki sincs otthon. Letakartam a pléddel, mást mit tudtam

csinálni. Nem nagyon lehet ellene tenni. Gyorsan

végiggondoltam, hogy mik az esélyeim. Gondoltam,

eltüntetem. Lehetetlenség, utoljára engem láttak vele,

tehát úgyis hozzám vezettek volna a szálak. Aztán arra

gondoltam, hogy nincs más, fel kell magam jelenteni.

Kinéztem, láttam, este van. Most még az hiányzik, éjszaka

jól meghurcolnak, megraknak benn a rendőrségen.

Kicsit sok lett volna reggelig, nem hiszem, hogy el tudtam

volna viselni. Gyorsan segítettem magamon, fél liter vegyest

bevágtam. Pihentem egy kicsit. Amennyire tud az ember

ilyen állapotban. Reggel kihívtam a rendőrséget, bevittek.

Kicsit kikészültem, de minden orvos adott nyugtatót,

aki az utunkba került. Ha bent van az ember, az első nap

még olyan furcsa, de eltelik két-három nap, addigra

belenyugszik. Tudja, hogy most már nyugi, ki van

vonva a forgalomból egy időre. Muszáj belenyugodni.

Bajtai András:

Az alkalom

Ez nem igazi börtön. Itt csak mi vagyunk, fiatalok. Srácok. Azt hittem, sokkal rosszabb fog lenni. De el lehet viselni. Elviselhetetlen is tud lenni. Zsolti, az egyik zárkatársam elmesélte, hogyan lehet karácsonyfát nyelni. Egy ilyen fém, drótos izé, tudod, cérnával betekerve, és a gyomorsav lemarja a cérnát, és akkor kinyílik odabent, utána irány a gyengusz, mert olyan fájdalmaid vannak. Ha egyszer kikerülök innét, esküszöm, valami nőt megismerek, és elmondom neki, hogy nézd, hát ez van, ha engemet így is meg tudsz szeretni, akkor én nagyon boldoggá teszlek. Családot akarok alapítani, egy kisfiú kell, és egy kislány. Valami kertes ház farkaskutyával, használt autó, egy Trabi vagy egy Wartburg. Elszegődöm dolgozni is, normális életet akarok élni. Itt bent nem igazán beszélünk a balhéinkról. Mindenki megcsinálta, elkövette, valaki tagadja, de kár tagadni, ha ott van a hulla, akkor nem érdemes pofázni. Ez is igazi börtön, csak nem öregek vannak bent, hanem fiúk. Itt bent, ezek a fiúk nem látnak nőt. Én a többieket sem akarom látni sokszor. Valaki itt nő fel, itt akar először kúrelni, és itt nincs nő, itt mi vagyunk. 1983. október hatodikán kerültem Tökölre. Ártatlan vagyok, belehajszoltak egy gyilkosságba, súlyos testi sértés akart csak lenni, de nem bírta a mandró, sajnos belehalt, gyenge volt. Jártunk buzikat verni, kitaláltuk, hogy ő biztos buzi, mert mink úgy gondoltuk, és jól elvertük, nem is kérdeztük, hogy buzi-e, csak megrugdaltuk keményen, megérdemelte. Hideg itt minden. Lassan telik bent az idő, de itt egyből tél lett, egy börtönben milyen évszak is lehetne, csakis tél. Itt minden vasból van, minden kattan és csörren, tele vagyunk zárakkal és lakatokkal. Nincsenek barátaim, csak zárkatársaim. Először nem akartam buziskodni, csak mikor bejött közénk a Béci, akkor a Jenő megkérdezte tőle, hogy csicskám leszel, vagy köcsögöm, és a Béci nem mondott semmit, csak bemárelt egyet a Jenőnek, aki utána feleszmélt, és ájulásig verte őtet, úgy kellett fellocsolni. Ki akar ide jönni? Inkább a halál. Sokat gondolkodom a halálon, hogy befalcolok, és kész, engem hagyjatok ki ebből, megszopattam a bandát, kikerültem innét, oké, nem élve, de akkor is én nyertem, még ha kampec is. Itt minden olyan hideg, és minden csupa vas. Csupa kattogás és zaj. Meg ezek a lámpák. Mink le se bírjuk kapcsolni, ha akarjuk, mi itt nem is akarhatunk nagyon semmit. Edzünk a zárkában. Nyomjuk a fekvőket. Kistolonc, nagytolonc. 100-100. Amikor leereszkedek a padlóig, érzem a többiek lábszagát. Mindenhol büdös van. Mennyi fasz, segg meg izzadó hónalj bűzölög itt, jó, hogy büdös van. Meg a hipó, az is büdös, ez nem tisztaság. Ártatlan vagyok. Nem én öltem meg azt a fazont, a többiek is rugdalták. Az én késem pengéje túl hegyes volt, mert olyan könnyen becsúszott a mellkasába, és tüdőt érhetett a szúrás, fel se fogtam, olyan gyorsan történt. Itt minden belassul, vagy inkább nem is telik egyáltalán. Nem akar múlni, mintha be lenne velünk zárva ide, és nem tud nekilendülni. Az a csengő, mennyire utálom hajnalban. Szerintem az őrök is utálják. Ne csak őrizd, utáld is, esküszöm, így vannak velünk is. Az ember innentől ki van vonva a forgalomból. 1983. Most tél van, de nekünk az igazából mindegy, milyen évszak van odakint, itt nincsenek szép, nyári napok, meg meleg, téli esték, itt csak neonfények vannak, meg csupa vas és rács minden. Ezek a zajok, esküszöm, ezek a legrosszabbak. Hogy valami miatt mindig összerezzenek. Itt nem szabad mutatni, hogy félsz, mert megbasznak a zárkatársaid. Meg hogy mi lesz, ha kikerülünk, erről sem beszélünk. Ők sem mondják. Néha azért csak mondják, én is mondom, de nem szabad, mert annál rosszabb. Ha innen kikerülünk, mi akkor is itt maradunk már. Mintha valami madzag lenne rajtunk onnantól, így képzelem, és mindig megállít ez a börtön, mert van egy görcs, amivel ennek a zárkának a rácsaihoz vagyunk kötözve. Esküszöm, elszakítanám. Jó lenne valahogy kitörölni, letagadni ezt az egészet, hogy ne bántsanak ez miatt odakint a tisztességes állampolgárok, hogy azt higgyék, mink is olyanok vagyunk, mint ők. Még a tetoválásomat is eltakarnám. Ilyenkor örülök, hogy nem a nyakamon van az a tigrisfej, hanem a mellkasomon. Ha lesz egy nő, aki elfogad így, én nagyon boldoggá fogom tenni őt. Dolgozni fogok, semmi balhé, inni is csak ünnepekkor. Pár pohárral, esetleg üveggel. Elegem van ebből. Még csak nemrég jöttem, de itt mindig egyforma évszak lesz. Múltkor a zárkaablakból Józsival néztük a repülőt. Kék volt az ég, a legszabadabb kék. Józsi mondja, hogy ezen a repülőn csomóan ülnek, és eszükbe sem jutunk. Mi látjuk a repülőt, ők viszont nem látnak minket. Nem értettem, mit akart ezzel Józsi, de csak a szabadságról beszélt, hogy repülni mi csak álmunkban tudunk itt. Jó volt látni azt a repülőt. Mintha berepült volna a zárkánkba. Leültem az ágyamra, és még onnan is láttam, ahogy húzza azt a fehér csíkot, átlót húz az ablakunkra. Bele kellett volna valahogy kapaszkodnunk. Jó érzés, hogy volt egy repülőnk pár percig. Ugyanúgy minden a mienk itt is. Ezt kell hinnünk, különben megbolondulunk. Az agyunkat nem lehet bezárni. Szarházi őrök, úgyis arra gondolunk, amire akarunk. Amikor bejöttem, esküszöm, gyerek voltam. De itt mindenki megöregszik. Nem múlik az idő, vagy csak nagyon lassan, valahogy csak mi múlunk. Jenő hajtogatott egy repülőt abból a levélből, amit az anyja írt neki. Mondtam Jenőnek, hogy itt mindenki csicska, még akkor is, ha nem. Majdnem megütött. Csak dulakodás volt. Hogy most ezért, vagy nem, de azóta másik cellában vagyok. Hiányzik Jenő, jókat tudott mondani. Azóta csak Józsival üti ököllel éjjelente a falat. Hallani a dübögést, ők azok. Ketten vannak egy cellában hetek óta. Nem illenek össze, de összerakták őket az őrök, szerintem direkt, hátha az egyik kinyírja a másikat, ezek az őrök eztet élvezik, sosem avatkoznak közbe, ha üti az egyik rab a másikat, verjék csak szarrá egymást, halálra, annál kevesebbet kell etetnie őket az államnak. Így vannak vele. Én mindkettejükkel ellennék, de nem lehet, este, a tusolásnál szoktunk találkozni, múltkor még meleg víz is jutott nekünk. Beszélgettünk, Jenő mindig azzal jött, hogy ő tisztességes lesz, ha kikerül innét, de ahhoz sok pénz kell, de ahhoz meg nehéz tisztességesnek lenni. Józsi szokás szerint kiröhögte, hogy milyen faszságokat mond. Egyiknek sincs igaza, de valahol mindkettőnek igaza van. Nekem meg magányom van, az maradt csak.

Az álmodás, az tartja bennem a lelket, testvérem. Tudod, mikről szoktam álmodni? Hogy anyámék főznek valami finom kaját,