A senki

By Hegyi Ede

Mi történik, ha felismerjük, hogy semmi közünk nincs ahhoz az élethez, amit élünk? A történet főhőse egy fiatal, húszas éveiben járó fiú, aki folyamatosan elégedetlen azzal, amit éppen csinál. Sodródik a munkahelyek között, és ez a sodródás sokszor kilátástalanul magába szippantja.
Hegyi Ede regénye sokszor mulatságos, sokszor filozofikus, de szigorúan a tényekre támaszkodik. Árnyaltan és gyakran ironikusan mutatja be a munkahelyek világát, az embert érő sérelmeket, a lehetetlen feladatokat, a borzasztó kollégákat és a vég nélkül tartó túlórákat. Görbe tükröt tart a szokásokat igen, ám a kultúrát és az erkölcsöt nem értő multinacionális cégek elé egy olyan ember szempontjából, aki átélte ebben a közegben a sikert és a sikertelenséget is.

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: Apr 30, 2021
• ISBN: 9789632639178

Book preview

senki

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Szerkesztő: Nánássy Viktória

Szöveggondozó: Kovács Ildikó

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

Borítófotó: pexels.com

(fotó: Juhász Imre)

© Hegyi Ede, 2020

© Napkút Kiadó, 2020

ISBN 978 963 263 917 8

Támogatónk

A kötet megjelenését támogatta

a Nemzeti Kulturális Alap

A senki

1.

Nyakba akaszt, deréknál megköt, lesimít. Mintha leporolnám. Mintha rendet akarnék rakni a nyilvánvaló káoszban, mintha az első fordulat, az első szél, az első gondolat nem rendezné újra az egyenletet. Mintha a simítás eredménye örök volna, holott nem, nem örök, csak magamnak szól, csak a tükörnek szól, amibe bele kell néznem, mielőtt a színpadra lépek. Bele kell néznem, végig kell mérnem az arcom, igazságot kell tennem a tincsek kuszaságában, le kell söpörnöm az illetéktelen szöszöket. És simítani. Simítani még egyet. Elindulok. A fények egyre erősebbek, szinte elvakítanak. Kilépek, hogy ítéltessek.

– Egy cappuccinót kérnék, egy mentes vizet és egy puncsos minyont.

Bólintok, fordulok, cselekszem. Remeg a kezem, töltök, fordítok, öntök, habosítok, nyitom, kiszedem, elhelyezem. Villa, szalvéta.

A friss diplomás bölcsészről szóló vicc bejött.

Beütöm a pénztárgépbe a fogyasztást, kiviszem a számlát, mosolygok, megkapom a pénzt, beteszem a kasszába. Kedvem volna elüttetni magam egy busszal. Vagy belelőni a számba egy 9 mm-es pisztollyal. Persze kisebb kaliber is megteszi, nem vagyok különösebben válogatós ilyen ügyekben.

Így megy ez már néhány hete. Amióta itt dolgozom.

Minden nyomorúságos nap felkelek, és minden nyomorúságos nap megnézem magam a tükörben. Ennek három oka van.

Egy: a főnököm arról tájékoztatott, hogy mindennap bele kell néznem a tükörbe, mielőtt találkozom az első vendéggel. Hogy tudjam, úgy nézek-e ki, mint egy tisztességes ember.

Kettő: szeretném felmérni, hogy az alkatom elégségesnek tűnik-e ahhoz, hogy komolyabb sérüléseket okozzak a főnökömnek.

Három: kíváncsi vagyok, hogy meddig bírom anélkül, hogy elhánynám magam.

Az eddigi eredményem kiváló, hiszen a pénz kell (kell), a munka kell (a pénzhez kell), a pénz az élethez kell (kell). És még csak el sem fintorodtam. Nevetséges, hogy milyen könnyen meg tudja magát győzni az ember az önként vállalt rabszolgaság szükségszerűségéről. Egy ilyen helyzetben a kell a legszentebb szó: szikár, egyenes és nem tűr ellentmondást. Kell, mert kell, önmagába tekeredő uroborosz, addig fogyasztja magát, míg eggyé válik magával, az érv mellette a saját léte, érv ellene nincs, mert örök szükséglet, mert élni kell, az életet finanszírozni kell, az élet pénzbe kerül. A materializmus diadalmas tort ül a morálon. Mindig az erősebb kutya baszik. Ezt sikeresen megtanultuk.

Például hugyozni kell, de most fordult be egy terepjáró a parkolóba, amelyből egy háromfős család száll ki, és felém tartanak. Imádkozom, hogy ne akarjanak bejönni, nem kell a borravaló sem, csak menjenek el, keressenek más helyet, legyenek boldogok, legyen teljes az életük anélkül, hogy kérnek tőlem valamit. Bármit. Felülírom magam.

– Jó napot, jó napot! Két presszót kérnénk, és két deci narancslevet! – szól derűsen az apukának kinéző apuka.

Főzöm, kiöntöm, viszem. A mosolyom nem is álarc, hanem egy másik személyiség, egy bolond ráncai, egy szent üres gyomra, egy újszülött érdeklődő tekintete.

Isznak, beszélgetnek, nevetgélnek. Úgy tűnik, hogy boldogok.

Nincs terepjáróm. Nincs autóm sem. Nem is vágyom rá. Nem is tudom, hogyan lehet eljutni odáig, hogy valakinek legyen. Hogy lehet ennyi áldozatot hozni egy autóért? Hogy lehet hitelt felvenni, hogy lehet egyáltalán túlélni azt, hogy nincsen közöd magadhoz? Hogy lehetsz szerető apa és dolgozó harcos is egyszerre? Hogy lehetsz anya és szerető feleség?

Úgy, hogy kell. Végre valami végletekig érvényes igazság. Ezek szerint az önfeláldozás mértéke a siker mértékével egyenesen arányos.

Ugyan, dehogy. Az önfeláldozás mértékét csak néhány igazán józan pillanatban lehet felmérni. Amikor azt mondod, hogy köszönöm, elég. Például forradalmak idején.

Számlát kér, kiviszem, fizet. Nagylelkű vagy figyelmetlen, mindenesetre a borravaló tényleg elég egy közepes minőségű borra. Egy egész üvegre.

Vagy egy doboz cigarettára.

Vagy kétnapi meleg élelemre.

Vagy egy terepjáró keréktárcsájának tíz négyzetcentiméterére.

Újabb vendégek, újabb rendelés. Egy fiatal pár, dánok. Kirándultak, és most pihennek egyet. Rendkívül kedvesek. Kávét kérnek, és süteményt. Készítem, átadom. Megkérdezik, hogy hogy érzem magam. Én? Hogy én hogy érzem magam?

– Remekül, köszönöm – hazudom angolul.

Beszélgetünk még egy kicsit, aztán távozom. Még vendég. Még sok pénz. De jó lesz.

Almalé, mentes sör, kávé, kávé.

Kávé, kávé, kávé.

Kávé.

Tele van a hely. Körülbelül húsz fő. Hat asztal. Egyedül vagyok, sietek, mosolygok, ki sem látok a kávégőzből. Borzasztó munka lehet ez, véltem akkor, amikor még nem tudtam, hogy milyen.

Borzasztó munka ez, már tudom.

Az ebéd utáni roham kezd csillapodni. Valamivel több, mint kétórás késéssel elmegyek pisálni. Az érzés olyan, mint amikor beszállsz a frissen vásárolt terepjáródba. Amikor meghódítasz egy hegycsúcsot. Amikor végre neked van igazad, mert határtalanul teret engedhetsz a vágyaidnak. Nem kapsz érte szobafogságot, nem veszik el a kedvenc játékodat, nem kapsz egyest, és nem törlik beléd a talpukat azért, mert nem hoztad a várt pénzügyi eredményeket. Csak pisálsz, két nyomorúságosan hosszú órányi szenvedés után pisálsz bele a kagylóba. Mint egy igazi győztes.

Aztán három órán keresztül senki nem jön. Unalmamban elmosogatok, lefőzök magamnak egy kávét, leülök a pult mögötti sötét öltözőben és sajnáltatom magam. Kinyitom a magammal hozott könyvet, olvasgatom kicsit. Aztán kényelmetlen lesz a támla nélküli szék, aztán rájövök, hogy végtelenül unom magam, hogy nincs semmi a világon, ami el tudja terelni a figyelmemet a szerintem elképesztően nevetséges helyzetemről.

Kimegyek a pultba, kétségbeesetten körbenézek, és megállapítom, hogy ezt nem hiszem el. A „Bevezetés a metafizikába" órán erről nem esett szó. Az ajtóban megjelenik a főnököm sziluettje. Belép, köszön.

– Minden rendben? Hogy mennek a dolgok?

– Remekül – hazudom.

– Sok a munka?

– Most annyira nem vészes. Nemrég mentek el az utolsó vendégek. Tűrhető.

– Értem. Úgy látom, hogy kicsit koszos a padló. Fel kéne mosni szerintem.

– Igen, majd holnap reggel kezdés előtt megcsinálom.

– Szerintem inkább most kéne.

– Úgyis jönnek majd még, kár lenne fölöslegesen maszatolni vele. Két óra van zárásig.

– Ettől függetlenül kérlek, hogy moss fel.

– Ettől függetlenül arra kérlek, hogy menj a bánatos picsába, te szerencsétlen barom, te semmirekellő, felkapaszkodott paraszt, aki az apád pénzéből képes voltál nyitni egy szájbabaszott kávézót – gondolom.

– Oké – mondom.

– Főzöl nekem egy kávét? – kérdezi barátkozó hangsúllyal, miközben a vállamra teszi a kezét.

– Nyugodtan szolgáld csak ki magad – felelem.

Hátramegyek, öntök vizet a felmosóvödörbe, megmártom a felmosófejet a vízben. Mire kimegyek, már nincs ott. A felmosófejet visszateszem a vödör mellé. Nem ivott kávét.

Zárásra visszajön, elszámolunk a napi bevétellel. A borravalót leszámolja, majd zsebre vágja. Kezet fogunk, távozik. Bezárom a helyet, és amíg kisétálok a buszmegállóba, rágyújtok. A busz tizennyolc perc múlva jön. Felnézek az égre, kifújom a füstöt. Bassza meg, jut eszembe.

2.

Nyakba akaszt, deréknál megköt, lesimít. Mintha számítana. Mintha az Univerzumban évezredek óta keresett végső igazsághoz vezető lépcső utolsó fokára lépnék. Beállok a tükör elé. A tükör sosem azt mutatja, ami valójában van. A tükör nem létezik az abba belenéző személy nélkül, nem létezik a személy magáról és a világról alkotott képe nélkül. A tükör kétségbeesettséget és rendezetlenséget mutat. A tükör megmutatja, hogy hogy érzem magam. A tükör mondja: szarul.

A nap eltelik. Akár csinálok valami értelmeset, akár nem. Akár felszolgálok száztizenkét kávét, akár nem. Az idő mindenképpen eltelik, nem igényli a jóváhagyásomat. Az időnek el kell telnie. Az általunk ismert világban az általunk ismert idő egyszerűen csak telik. Ha humanista szempontból vizsgáljuk, kijelenthetjük, hogy meglehetősen kíméletlenül. Megáll az ember esze.

Zárás után kisétálok a buszmegállóba, rágyújtok. Elszívom a cigarettát, elnyomom a csikket, megjön a busz. Hagyom, hogy elmenjen. Elsétálok az ellenkező irányba, megyek néhány utcasarkot, és rágyújtok megint. Még néhány utcasarok. Meglátok egy kerthelyiséges vendéglőt. Nem is tudtam róla, hogy van ilyen a környéken. Odasétálok, kiülök a kertbe, rendelek egy sört. Rágyújtok. Augusztus közepe van, a nap gyönyörűen süt még hat után is. Nincs pusztítóan meleg, az idő éppen kellemes. Élvezhető. Élvezem még talán egy óráig, aztán elsétálok a buszmegállóig. A busz hamarosan jön. Felszállok, hazamegyek. Otthon bedőlök az ágyba. Egy kis ideig még nézem a plafont, a fejem üres, és ki merem jelenteni, hogy semmi nem érdekel. Semmi. A világ egésze és összes részlete érvénytelennek tűnik. Úgy érzem, hogy én is az vagyok.

3.

Nyakba akaszt, deréknál megköt, szoros. Kiköt és újra megköt. Így jó. Legalábbis jobb, mint ezt megelőzően volt. A mai nap a fizetés napja. Nagyon vártam már. Kell a pénz. A nap végén akkurátusan leszámolom magamnak a borravaló jelentős részét, a maradékot bent hagyom a kasszában. Nem adom neki. Nem ő dolgozik érte. Bejön, készpénzben leszámolja a fizetésemet. Mínusz a két csésze, ami eltört. Eltörték. Eltörtem. Miután elmegy, belenézek a tükörbe. Nem látok semmi kirívót. Nem számítottam semmi jobbra tőle. Magamtól számítanék.

Az elszalasztott poén tipikus esete. A melegen csapolt sör tipikus esete. Minden rossz éttermi étel, minden meg nem reklamált számla tipikus esete. Amikor hamarabb kapcsol a szégyenérzet az önérzetnél, és átveszi az irányítást.

4.

Nyakba akaszt, levesz. Új nap, új lehetőség. Gyűlölöm ezt a bordó előkét. Köpenyt. Akármit. Nyakba akaszt, deréknál megköt. Jó.

Veszek egy nagy levegőt. Aztán még egyet. Nem változott semmi, ugyanúgy rühellem ezt az egészet. Eldördül a startpisztoly, főzöm a kávékat, felszolgálom a süteményeket, bontom a mentes vizeket. Készülnek a számlák, pulzál a mikrokozmosz. Ha én nem főzöm le a kávét, akkor lefőzi más máshol. Esetleg más ugyanitt. Ha én nem viszem ki a kávét, más kapja a borravalót.

Eszembe jut a Balaton, a kis magyar nosztalgia, az a csodálatosan puritán part a kiégett fűvel. A Balaton felett az ég. Jó lenne elvonulni oda. Magamnak termeszteném a zöldséget, vega lennék, esővízben fürödnék, lekapcsolnám az internetet, lekapcsolnám a villanyt, lekapcsolnám magam. Nehezen feldolgozható, hogy évi kétszázötven munkanapból évi huszonkettő az, ami szabad. Ami tényleg a tiéd.

Huszonkettő. Ami később huszonöt is lehet. Harminc. Negyven. Tiéd a világ. Bármit elérhetsz, csak akarni kell. Bármit akarhatsz, csak el kell érni.

Lófaszt.

Bezárok és elmegyek a kerthelyiséges vendéglőbe. Pipacs vendéglő, így hívják. Gyom pub. Dudva restaurant. Kérek egy pohár sört és egy gint. Eszembe jut újra a Balaton. A végtelennek tűnő, mégis zárt, telepisált pocsolya, amit körülvesz a vendéglátásban önmagát feltaláló maffia, a sütőolaj és a csapolt sör szaga. És persze az a csodálatos, embertelen nyugalom. A telefonomon állásokat kezdek keresgetni.

Adminisztrátor, ügyintéző, back office munkatárs, front office munkatárs, elemző, pénzügyi referens, projektmenedzser.

Mintha a pokol köreit sorolnák nettó bérigény megjelölésével.

Kiszórok mindent, ahol motivációs levelet kérnek. Úgy hiszem, hogy azok, akik motivációs levelet kérnek a jelentkezőktől, nem teljesen értik a piac működését. Elképzelik, hogy te – azaz a munkavállaló – leírod, hogy miért szeretnél annál a cégnél dolgozni, aminek ismered a nevét, amiről annyit tudhatsz még, hogy mivel foglalkozik. Még be sem néztél az irodába. Még nem néztél egy leendő kollégád szemébe sem. Olvasónaplót kérnek a könyvről, amit nem olvastál, lelkesedést az állásért, amit nem ismersz, a lelked és az időd felajánlását azért, mert ők meghirdettek egy állást, amire jelentkezhetsz. És persze elvárják, hogy hálás legyél, hazudj, ömlengj, vágd ki a szíved, és add át.

Jelentkezem néhány állásra, elküldöm az önéletrajzom, megírom a nettó bérigényem.

Kikérek egy korsó sört. Elnyalogatom egy óra alatt. A nap még mindig nem ment le. Hazamegyek, bezárom magam mögött az ajtót.

5.

Nyakba akaszt, deréknál megköt. Úgy érzem, hogy a személyes döntés az egyik legnagyszerűbb dolog a világon. Döntöttem. Váltani fogok. Én fogok érte magammal fizetni, nekem kell meghatároznom az árát. Az áramat.

Amikor csak lehetséges, a telefonomon böngészem az álláshirdetéseket. Jelentkezem, jelentkezem, jelentkezem. Itt vagyok, vigyetek. Öleljetek át, járjunk egy valcert.

Sokan vannak ma. Sok kávét isznak. Vannak köztük ismerős, többször látott arcok is, akik vidáman üdvözölnek újra és újra. Én is őket. Legalábbis kifejezetten úgy fest, mintha vidám lennék.

– És hogy megy a bolt egyébként?

– Jól – felelem.

Nem tudom, hogy hogy megy a bolt. Szívem szerint széttörném az összes berendezési tárgyat, befejelném a tükröket, a székekkel szétverném a pultot, a kávéfőzőt átdobnám az ablakon, ököllel ütném az üvegszilánkokat és üvöltenék. Mondjuk azt üvölteném, hogy á! Amíg be nem rekedek, amíg vér nem folyik a torkomból. Amíg ki nem merülök teljesen, amíg el nem fogy a levegő, amíg el nem jutok a teljesítőképességem határáig. Mint a fogorvosnál. Azt üvölteném: á!

6.

Nyakba akaszt, deréknál megköt. Elhatároztam, hogy napi tíz állásra minimum jelentkezem, amit tartanom is kell. Ragaszkodom hozzá. Kiköt és még egyszer megköt. Így jobb. Az eső kora reggel óta zuhog. Az ég szinte fekete. Az utcákon alig vannak emberek. Az arcuk nem látszik, eltakarja az esernyőjük.

Leülök az egyik vendégasztalhoz, és olvasgatni kezdem a könyvet, amit magammal hoztam. Kinyitom a bejárati ajtót, hogy átjárja az eső illata a helyet. Lefőzök egy teát magamnak. A könyvet délután kettőig kiolvasom, utána átfutom az álláshirdetéseket. Jelentkezem négyre. Karba fonom a kezem és lejjebb csúszom a székben. Nézem a gyönyörű, feltartóztathatatlan esőt, a vizes utcákat, a fák lombjainak lengését a szélben, és a bizonyos időközönként érkező buszokat, amelyekre nem szállnak fel és amelyekről nem szállnak le. Kezdek elálmosodni. Elalszom.

A nyitvatartási idő vége után egy órával ébredek. A hely teljesen kihűlt, az eső továbbra is szakad. Leveszem a kötényemet, és a pult mögé dobom. Elmosom a már üres teásbögrémet, aztán bezárok.

Felszállok az üres buszra, hazamegyek.

Otthon kinyitom a szobám ablakát, és kihajolok rajta. Az eső elállt, már csak a fák leveleiről csepergő esőcseppek zavarják fel a tócsák felszínének nyugalmát. A parkban, az utcán, a bolt előtt, a boltban, a társasház folyosóján nyugalom van. Mintha bennem is nyugalom lenne.

Ledőlök az ágyra, nyújtózom egyet. Leveszek a polcról egy könyvet. Az ötvenkilencedik oldalnál van a könyvjelző. Elkezdem onnan olvasni, de sajnos egyáltalán nem emlékszem a könyv elejére. Mindegy.

Közben megállapítom, hogy egész nap nem beszéltem senkivel. Nem hagyta el hang a számat. És megállapítom, hogy ebben nincsen semmi drámai. Egyáltalán.

7.

Nyakba akaszt, deréknál megköt. Dél körül csörög a telefonom. Az egyik állással kapcsolatban keresnek. Már nem is emlékszem, hogy mikre jelentkeztem. Szimpatikus vagyok nekik, szeretnének személyesen is beszélgetni velem. Egyeztetjük a címet, másnap várnak tizenegyre.

Felhívom a főnökömet, hogy közöljem vele, rosszul érzem magam, el kell mennem