Macskaköröm

By Janne Teller

Egy szerelem története bontakozik ki előttünk a háború dúlta Balkánon. Egy szerelemé, amely talán nem több vágyott menedéknél a halál mindennapi, lelket felemésztő valóságában, és amely éppoly emésztőnek bizonyul, mint maga a háború. A Semmi világsikerű szerzőjének regénye éles színekkel festi le a háborút, magával ragadó líraisággal az elsöprő szerelmet, miközben a nagybetűs Történelmet is megragadhatóvá teszi a kisemberek történetei által.

• Language: Magyar
• Publisher: Scolar Kiadó
• Release date: May 21, 2020
• ISBN: 9789635091867

Book preview

cover.jpg

Janne Teller

Macskaköröm

scolar

A kötet megjelenését a Danish Arts Foundation támogatta.

DANISH ARTS FOUNDATION

A mű eredeti címe: Kattens Tramp

A fordítás alapjául szolgáló kiadás

Copyright © Janne Teller, 2004, 2. kiadás

All Rights Reserved

Fordította: Rajki András

Hungarian translation © Rajki András, 2017

Hungarian edition © Scolar Kiadó, 2017

Minden jog fenntartva. A mű egyetlen részlete sem használható fel, nem tárolható és nem sokszorosítható a kiadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.

A borítón látható kollázs a Bomo Art papírjainak felhasználásával készült.

Köszönjük, hogy a Scolar Kiadó könyvét választotta.

Iratkozzon fel hírlevelünkre a www.scolar.hu honlapon, vagy keressen minket a facebook.com/scolarklub oldalon.

Scolar Kiadó, 2020

1016 Budapest, Naphegy tér 8.

Tel. / fax: [phone]

[e-mail]

www.scolar.hu

Felelős kiadó: Érsek Nándor

Felelős szerkesztő: Elekes Dóra

Borítóterv: Papp Rita

Tördelés: Bárány Gizella

Korrektor: Török Mária

Elektronikus verzió eKönyv Magyarország Kft.

Készítette: Békyné Kiss Adrien

www.ekonyv.hu

ISBN 978-963-509-186-7

A férfinak, aki megtanított rá,

hogy a szerelem az szerelem, és semmi egyéb;

és akinek cserében egyetlen dán szót tanítottam meg

– azt, hogy Knus. Ölelés.

ELSŐ ÉLET

Az első élet a kezdet.

A minden, a semmi, és legfőképpen a vég kezdete.

A kezdetek már csak ilyenek.

img1.jpg

– Van egy férjem és két lányom – mondod.

Rövid csend támad. A levegőbe beszélsz, nem nekem, hanem a nem létező szélnek, a sűrű autóforgalomnak, és a fáknak szemközt az útszéli étteremmel, ahol épp ülünk, ahogy hozzáteszed:

– Ennyi a történet.

Figyelem, amint a nem létező szellőben hajladoznak a fák, téged is figyellek. Úgy ülsz, ahogyan a fák. Egyetlen ívben feszülő akarat vagy. Egyik kezed a fejedet támasztja, az ujjaid az arcodon szétterpesztve, akár egy megtört imádságban, a másik kezed lazán fekszik, lazán és erősen a kockás abroszon, poharad talpától pontosan másfél ujjnyira.

– Egy történet soha nem válthat át egy másikba? – kérdezem.

– Nem – feleled tétovázás nélkül. A tétovázásod csak később következik. – De talán – mondod lassan –, talán az egyik történet összefonódhat egy másikkal… – A mondatot nyitva hagyod.

Én nem.

– És a mieink? – kérdezem erősködve, kitartóan, némán. – Egymásba fonódhat a te történeted az enyémmel?

Nem válaszolsz.

És ez az, a válaszod hiánya, ami bátorságot ad, hogy a kissé, vagy inkább túlságosan is izzadt, felgyűrt ujjú ingemben egy negyed köríves mozdulattal kinyújtsam a karom a borospoharad felé. A karomnak le kell írnia ezt az ívet, ha hozzád akar férkőzni, megkerülve a tenyeredre támaszkodó álladat, hogy elérjen, hogy átöleljen, kérlelve és követelve, hízelegve és suttogva. Mint egy macska, amelyik még nem is tudja, hogy mindjárt rád ugrik, és nekiáll dagasztani. És nagy lesz és fekete a te törékeny, mégis erős kezeden, a hosszú, keskeny, beszédes, mégis hallgatag, fehér kezeden. Ez a fekete és nagy én leszek. De ez hordoz valamiféle jelentést, mert nem tudom, mit akarsz mondani szavak nélkül. Pedig majdnem egészen pontosan tudom, mit akarsz mondani a szavakkal, ha éppen úgy döntesz, hogy beszélsz. De még mielőtt semmit sem mondanál, tudom, hogy így fogsz dönteni.

Annak, hogy az ember egy szót se szóljon, sok módja van.

Várom ezt a módot, és ismerem is. Ismerem, ahogy az ember ismeri ezek között a hegyek között az északi szél üvöltését éjjelente, ahogy az ember ismeri egy majdnem túlérett füge csiklandozását, még mielőtt a leve az állán ragacsos nyomot hagyva lassan kicsurogna a szájából, és ahogy az ember ismeri a háborút, ami volt, és nem ismeri azt, ami még jön. Úgy ismerem, ahogy téged ismerlek.

Egyáltalán nem, és ezért soha nem lesz jobb.

Az, amit nem mondasz, a kezedben van, amely mozdulatlan, mint egy bomba, amiről nem tudni, mikor robban. Csak ketyeg és ketyeg. Te éppen ezt teszed. Ketyeg a hallgatás. Könyörög az időért. És ez az, amit nem adok meg neked. Csak sürgetlek bután. Kezed hallgatása táncra kér fel: még nem tudom, hogy ez sima tánc lesz-e, vagy haláltánc, és mi ott maradunk, mint két, láb nélküli test, amiből olyan sok, olyan szörnyűségesen sok van ezen a világon. Én már láttam, amit láttam, kivettem a részem belőle. Eltáncoltam a magam részét.

Ezért kérdezlek:

– Egymásba fonódhat a te történeted az enyémmel?

Igen, jól tudom, hogy ezt már kérdeztem. De korábban szavakkal kérdeztem, most a kezemmel kérdezem, a nagy és fekete kezemmel, amely utat talál a te fehérségedbe, bár ez semmiképpen sem jelenti azt, amit néhányan hinni szeretnének. A kép nem csal: a kezem utat keres a tiédbe.

Ez alkalommal válaszolsz. Légiesen és játékosan, simogatva és ravaszul, könnyelműen és engedelmesen magadhoz szorítva dagasztasz, mint egy macska. A dolgot sokan sokféle elnevezéssel illetik, de ezek nem fednek le sem kevesebbet, sem többet, ezért én csak úgy hívom, hogy dagasztás. Ez az, amit te csinálsz. És ez az, ami miatt most recsegést-ropogást hallani egy olyan városban, amely különben már túl sokat hallott ilyet. Régebben, de most már nem.

Többé nem eresztelek el.

Nem, ebben a városban, ebben az országban, ahol már nem kellene hinnünk abban, hogy megengedik. Mármint azt, hogy különböző történetek egymásba fonódjanak.

Ez volt a kezdet.

Ez volt Szarajevó. Nem akarok olyan benyomást kelteni, mintha a háború előtt bátrabbak lettünk volna, mint amilyenek voltunk. Akkor a bátorság egy szállodai szobában feküdt, nem messze az étteremtől. A kezünk olyan nyomok után tapogatott, amelyeket már ismerni véltünk egy sosemvolt időből, és az idő most megállt egy szobában, amelynek a falait piszkossárga, virágmintás tapéta borította (pedig utálom a virágmintát). A súlyos, aranyszínű függönyt már nem maradt időnk elhúzni. A köd mögé bújt nap dühösen nézett le ránk, fehér térképet rajzolt csupasz testedre; ez mutatta nekem az utat, hogy merre menjek felfelé, lefelé, aztán még máshová is. Nekem, aki a kék hegyek alatt vakon is megleltem az utat, most hirtelen fényre volt szükségem ahhoz, hogy elég bátor legyek. A bátorságnak, amely szerencsémre vagy szerencsétlenségemre nagyobb volt, mint a vágy, nem is volt köze a vágyhoz. Csak tehozzád.

Zója Maria Berchtold Balthasar.

Zója Maria Berchtold Balthasar, született Balto, férje neve Berchtold Balthasar.

Zója Maria Berchtold Balthasar, férjezett és két gyermek anyja.

Két gyermeké, akik nem az enyémek. A történetedet még nem ismertem, és soha nem is tanultam meg ismerni. Pedig mindig újra és újra elmesélted. Elmesélted és elhallgattad. Elhallgattad, mert mindent soha nem lehet elmesélni, mert a történetek egymásba fonódhatnak úgy, hogy hasonlítsanak egymáshoz. Egynek érezni őket, majdnem eggyé válnak. De mégsem válnak eggyé, mert az már egy másik történet lenne, mint ami azelőtt volt, vagy lehetett volna, hogy bekerültél a képbe. És ezt magamnak mondom, mert ez a te nem te vagy.

Amikor megölted a gyermekünket, tudtam, hogy meg kell hogy öljelek, magamban.

De ez nem igaz.

Tudtam, hogy meg kell hogy öljelek, mert megölted a gyermekünket. Ez három hete történt. Pontosabban három hete és két órája, mert akkor mondtad el. Az istenek nevetni szeretnének, mert én már négy éve szeretném, ha beszélnél, és nem hallgatnál a történetedről, hogy ő ismét élhessen, és ne fulladjon meg, és ne haljon meg lassan, olyan lassan, ahogyan én most átmegyek ezen a városon. Mert elmondtad, hogyan történt, elmondtad a mi történetünket, ami egy lehetett volna, de soha nem lett egy. Talán mégis neked van igazad: soha nem is lehetett egy.

(Vannak olyan gyerekek, akik számára Európában nincs hely, nézd csak meg az unokatestvéremet, Habibát!)

– Meg kellett tennem – mondtad. – Meg kellett tennem.

Először a gyerekről és a gyilkosságról meséltél, aztán a zarándoklatról, amely távol visz tőlem, és amely holnap kezdődik. Elkezdődött.

Ez a befejezés.

Ez Bécs.

A történet itt van, vagy csak itt kezdődik, ezt nem tudhatom, mert lassan átmegyek ezen a városon. Lassan elmegyek a magas ajtók, a díszes stukkók, az aranykeretes ablakok meg a többi mellett, körbeviszem a történetüket, ami be van ágyazódva ennek a városnak a történetébe. Ez a város a tiéd. Megyek lassan, nagyon lassan, együtt egy egészen fiatal nővel, egy fiatal lánnyal, egy fiatal, szívmelengetően kacagó lánnyal. Ez a lány is a tiéd.

Nem az enyém.

∞

A nő ott áll lent. Megint.

Vagy még mindig – a férfi nem tudja. Utoljára egy fél órája nézett ki. A függöny kis résein át most is látja.

A nő a tér közepén áll, félúton a Kleines Café bejárata és a túloldali utca között. A nő nem az egyes számú ház kapuját nézi, hanem az utcát. Húsz perc múlva hat óra. Ha reggel nem lett volna rövidzárlat a padlásfeljárónál, akkor a férfi már rég lement volna, elsétált volna a Weihburggasse felé, és befordult volna a térre. De most hirtelen visszalép az ablaktól, megfordul, és odamegy a faliszekrényhez. Kinyitja, kiveszi a gyufát és egy vékony szivart, majd rágyújt. Lobban a gyufa lángja, a férfi a hamutartóba dobja, majd a félig szívott szivar is mehet utána. Aztán eszébe jut: pontosan tizenkét perccel hat óra előtt kérte meg Erika kezét 1999. április 30-án.

∞ ∞

Ha valaki huszonegy éves, akkor már elég idős.

Elég idős ahhoz, hogy megengedjen egy kérdést, ami nincs is, elég idős ahhoz, hogy akarjon valamit. Elég idős ahhoz, hogy tudja is, mit akar, és hogyan akarja, ha azt egy huszonegy évvel idősebb férfi is akarja. Csakhogy a férfi én vagyok, és én nem akarom, még akkor sem, ha a huszonegy éves nő elég idős ahhoz, hogy csábítson valamivel, ami hasonlít rád egy picit, egy egészen picit, de mégsem ugyanaz. Mert vidám és csábos, és ezzel le tudja venni a lábáról a férfit, és a szájából sem olyan dolgok törnek elő, mint a tiédből, hanem ártatlan-bűnös lélegzet és nevetés, amely a sötétséget fénnyel csalogatja és egy történettel, amelyről azt kívánom, bárcsak az enyém lenne.

Tánya.

Tánya Katharina.

Tánya Katharina Berchtold Balthasar.

Egy gyermek, egy lány, egy rész belőled, és azon töröm a fejem, hogy nem azért küldted-e hozzám éppen most, hogy aztán elmenjek tőled, keresztül a városon lassan, nagyon lassan, a történet egy darabkájával, a maradékával, ami te vagy.

Nem, hadd kérdezzelek meg egyenesen: azért küldted a lányodat hozzám, hogy velem legyél, miközben nem vagy velem?

Vagy azért küldted, hogy enyhítsd a bűnödet, hiszen a gyermeked meghalt, miattad is. Így egy másik gyermeket küldtél hozzám, áldozatként, hogy kiengeszteld az isteneket és engem, bár ez a gyermek nemigen hasonlít áldozatra. Hirtelen megáll, és figyelmeztetés nélkül azt mondja nekem:

– Ebbe!

Mutatja, hogy melyikre gondol. Nem értem, vagy nem akarom érteni, hogy étterembe akar menni velem, méghozzá pont abba az étterembe, ami a mi kettőnk történetéhez tartozik, és amiből nagyon hamar egy másik történet fog kikerekedni. Ezt nem akarom, de mégis hagyom, mert nevetséges és megbocsáthatatlan módon naiv vagyok (bocsáss meg), amikor azt remélem, hogy az egész történet most mássá alakul majd bennem. Nem mondok semmit, csak követem, és belépek oda, ahová nem kellene. Mert így van ez a nyomokkal. Némelyiket az embernek bátran követnie kell, másokat inkább csak óvatosan, megint másoktól pedig óvakodnia kell, mint a pipacstól. Szép és jó ránézni, de leszakítani nem szabad, ezt tudom, jobban tudom, mint bármi mást. Elég csak nézni. Szagolgatni, ízlelgetni, hozzányúlni, rá hallgatni tilos. Elvinni is tilos. Azt aztán különösen tilos.

Ülünk egész hátul az ablaknál, egymással szemben. Ő a sarokban, hogy engem is lásson, a termet is, meg az utcát is odakint.

Én csak őt látom, pedig nem is akarom látni, és talán nem is látom, mert itt sem vagyok, hanem valahol másutt, ahol nem is szeretnék lenni, és ezért mégis arra kényszerítem magam, hogy itt legyek, és őt lássam: Tányát.

Megfordulok, és intek a pincérnek, elveszem tőle a két étlapot. Az egyiket átnyújtom a lányodnak, aztán úgy teszek, mintha tanulmányoznám a másikat. Pedig tudom, mi van benne, és azt is, hogy bárányt fogok kérni, bár nem vagyok éhes, és nem is tudok enni. Rendelek egy üveg vörösbort, illetve csak rámutatok az egyikre a borlapon, és bár Tányát elfelejtem megkérdezni, úgy tűnik, nem baj, mert végig csacsog és nevet. Így nekem nem kell beszélnem, és szinte megkönnyebbülök, mert a mi történetünket a csend köti, illetve kötötte össze, míg két órával ezelőtt beszélni nem kezdtél. Illetve úgy nem döntöttél, hogy beszélsz.

De miért arról? Miért ott? Miért most?

Férjezett nőt szeretni annyit jelent, hogy az ember két másik ember mértanának hiányzó dimenziójához redukálja saját magát. Legalábbis akkor, ha ez a nő te vagy, Zója.

Nem kellett volna eljönnöm, mégis eljöttem, és különben is, már túl késő volt ahhoz, hogy tegyek valamit ellene, és ahogy nem néztél a szemembe, vigyáztál, hogy ne nézz a szemembe, és amint lassan, olyan lassan, ahogy csak futás nélkül ez lehetséges, mentem feléd, harmincegy, harminckettő, a ferde parkettán. Még nem mesélted el, hogy nem egy történetnek kellene lennie, hanem kettőnek, így még mertem örülni és vágyakozni és szavakkal simogatni, miközben lassan, nagyon is lassan üdvözöltelek úgy, ahogyan ezt azokban a körökben szokás, amik egész biztosan nem az enyémek, hanem a férjedéi. Az ilyen illemszabályok nagyon hasznosak a magafajták számára; ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni, pedig én legszívesebben ezt csinálom, annak ellenére, hogy hasznosak az én számomra is. Mivel a politika nem politika, hanem közvélemény. Mindenesetre ezen a ponton, ezúttal nem a mi kettőnk történetéről beszélek, hanem a történelemről. A közvélemény az én vagyok, én és még sokan mások, miközben a politika a férjed és még sokan mások. A történelem te vagy. És most megint nem rólad és rólam beszélek, bár ugyanígy megtehetném, de most az egyszer nem teszem. Két dologról beszélek. Az első a te saját, egészen személyes és elvitathatatlan történeted, ami ugyanígy Európáé és Boszniáé is, és akkor még nem is beszéltem az osztrák férjed családjának tizennégy nemzedékéről. A második a történelem, amelyet kutatsz, és amelyről égő szemekkel beszélsz, és úgy véled, hogy ha mindenki ismerné, más lenne a világ. Egyszer azt mondtad nekem:

– A történelmet mindenkinek ismernie és értenie kell, mert a háborút csak így lehet elkerülni.

Ez akkor volt. Lehet, hogy ez is már csak történelem?

De még ha ismerem is a történelmet, meg a mi történetünket is, akkor sem értem. Erre mit mondasz?

– Ha nem lenne történelem, akkor a te népeidnek sem lenne okuk gyilkolni egymást – mondtam akkor, és kinyújtottam a karom, átfogva mindent, ami itt történt: Rigómezőt 1389-ben, a szerbek vereségét a törökök ellen 1904-ben, az első balkáni háborút 1912-ben és a másodikat 1913-ban, a felkelést Ausztria–Magyarország ellen, a helyi feszültségek brutális levezetését a két világháborúban, és további száztizenhét híres csatát, amelyekről semmit sem tudtam, és nem is nagyon kívántam tudni róluk semmit.

Csak annyit válaszoltál:

– Nem érted a történelmet. – Nem becsmérlőleg vagy fölényeskedve mondtad, csak mint ténymegállapítást, és igazad is volt.

A történelemhez tényleg nem értek. Azt értem, hogy itt és most, és meg vagyok győződve arról, hogy más, jobb lenne a világ, ha az emberek nem a múltba révednének, hanem a mának élnének. Ha a tegnapi bosszúságot hajlandóak vagyunk elfelejteni, akkor ma nincs miről veszekedni, nem igaz? Ha elfelejtenélek, és a kettőnk történetére nem is emlékeznék, akkor most nem vagdosnák törött borotvapengék a mellemet gyengéden. Ehelyett csak itt lennék, önteném a bort a lányod nagyon is ép poharába, és a lányod kedvesen, picit ravaszul nevetne rám az asztal túloldaláról. Amikor utoljára itt voltam, három asztallal odébb ültünk, te meg én. Na, már megint itt tartunk: te meg én.

Ez már harmadszor történt meg: egy történet a történetről.

Ezt másodszorra kihagytam. Elhatároztam, hogy Tányára fogok koncentrálni, és elbizakodottságomban, ami ma már nem jellemző rám, elhatároztam, hogy elfelejtem, ő a lányod. És majdnem úgy, mintha pont erre várt volna, a sótartóért nyúló keze véletlenül, egészen véletlenül hozzám ér. Végigfut rajtam a huszonegy éves teremtés energiája, és elgyengülök, de csak majdnem, még nem, inkább, csak ha egyedül vagyok, mert fogva tartanak a törött borotvapengék, amelyek csak őrölnek és őrölnek ebben az imamalomban, ami én magam vagyok. Kitöltöm a bort a poharakba, rendelek még egy üveggel, és hamar észlelem a melegséget, ami vágyra emlékeztet, és a lány is nagyon vonzó, igen, alapjában véve csinos, pedig nem is hasonlít rád. Szép a haja. Ilyen makulátlan fényt csak a jól tartott lovak szőrén látni; egyáltalán nem olyan gesztenyebarna, mint a szerencsésen elhibázott színű lipicai lovak. Egy kérdés nem hagy nyugodni, és fel is teszem magamnak: Vajon milyen fogásokat tudhat ez a lány?

Miután hazakísértem a Grillparzerstrasse és Ebendorferstrasse sarkán lévő lakásába, amin a nővérével osztozik, akit még sohasem láttam; miután puszit adtam az arcára, amiből egy pillanatra, egy egészen rövid pillanatra (bocsáss meg) a szájára vagy inkább a szája sarkára adott csók lett, akkor látom csak be, hogy talán igazad van: a történettől csak a történelem szabadíthat meg.

Ettől aztán azt gondolom, hogy neked és a tieidnek, mindig, vagy legalábbis végig az alatt a valami alatt, amit mi manapság időnek nevezünk, szabadalmatok volt a történelemre, szabadalmat váltottatok rá, mert így van ez Európával még akkor is, ha nem értem, miért, mert én talán ismét nevetségesen, ostobán naivan (bocsáss meg) úgy vélem, hogy a történelem mindenkié, aki csak magáévá akarja tenni. Illetve mindenkié, mindegy, hogy akarja-e vagy sem. Persze én csak egy szigetről jöttem, ami a világ másik végén egy meleg tengerből emelkedett ki nem is olyan régen. Történelem nélküli férfi vagyok, ahogy vidáman – vagy talán félve – mindig neveztél. Mert amikor kértél, hogy meséljem el a sziget történelmét, én csak négyszáz évig akartam, vagy tudtam visszamenni. Én ott születtem, de csak azért, hogy el is húzzak onnan a szüleimmel. Illetve csak az anyámmal, mert az apám már jóval korábban elment egyedül. Akkor még kicsi voltam, így a történetét sem tudta elmesélni nekem. Így anyámmal elhúztunk a nagyvilágba, amiről anyám azt hitte, ott a jövő, és amit mások úgy hívtak, Amerika. Csak később tanultam meg tőled, hogy Amerika is egy olyan ország, amelynek nincs történelme.

Ahogy nekem sincs.

∞

A lélegzetvétel is a csend egyik sajátos formája.

Ezért teszi le a kagylót, még mielőtt meghallaná a választ a „halló"-ra.

– Ki az? – kérdezi Erika a konyhából.

– Senki – mondja a férfi.

Nézi a telefont, de az nem szólal meg még egyszer.

Nagy kedve lenne szétverni a szürke készüléket, nem is tudja, honnan jön ez a düh, amitől elmegy az étvágya, és nyugtalan lesz. Elhúzza a függönyt, kinyitja az ablakot, és rágyújt.

– Gyere és egyél, Shem. Meleg az étel.

Most Erika az, akit kedve lenne megütni.

Később visszaemlékszik a dátumra: 1999. május 27-e, és leginkább azt tudja felidézni, hogy Bécsben átkozottul meleg volt.

∞ ∞

Szarajevót nem én választottam.

Mi közöm volt ehhez a kezdődő háborúhoz, ami nem is volt az enyém? Részese akartam lenni a jövőnek, ott akartam lenni a jövendő nagyhatalom, az új Európa szívében. Viszont alig volt pénzem, és sebészekre inkább Boszniában volt kereslet, mintsem Brüsszelben, legalábbis olyanokra, akik nem néztek ki nyugat-európainak, viszont észak-, dél- és kelet-európainak sem. Így aztán jobb híján elutaztam Európa legvégébe, és éppen egy polgárháború kellős közepébe csöppentem. Csak később jöttem rá, hogy szó sem volt itt polgárháborúról, mint ahogy arra is, hogy két Európa van, egy egyesülőben lévő és egy szétesőben lévő, és egyik sem létezhet a másik nélkül. A császárság nem létezhet rablók és lázadók nélkül, az első igazolja a másodikat, a második az elsőt, mint egy-egy tükörkép, ami különös módon mégis egy és ugyanaz: Európa.

Ezekre te tanítottál meg. Te meséltél a tükörről, ami egy olyan Európát mutat, ami maga a minden, így azokat is megmutatja, akik számára nem talál helyet, akik ott élnek legalul, kint is vannak, meg bent is. Ezek az emberek olyan helyeken élnek, amelyeket Oslóban új lakótelepeknek, Párizsban külvárosoknak, Bécsben pedig Kaiserringnek hívnak. Mert Európa, a régi metropoliszaihoz hasonlóan, úgy épült, hogy be tudjon zárkózni, és kizárja az olyanokat, mint én. Téged nem.

Nappal és éjszaka európai módra, európai stílusban, mert mindenekelőtt ez az igazi Európa, nem igaz?

Stílus?

Vagy ígérjem meg magamnak megint, és te majd igazolsz, hogy a szigetlakó azért van itt, hogy elcipeljen innen, hogy emlékeztessen arra, hogy ember vagy, homo naturalis, először is nő, másodszor pedig európai?

Tényleg csak szexet akartál?

Azt a fajta szexet, amit a te emancipált, sokféle címet viselő, jól alkalmazkodó férjedtől nem kapsz meg? Azt a fajta szexet, ami annyira kizár mindent, hogy megfeledkezhetsz, megfeledkezhetnél magadról, és legalább egy rövid időre csak mi ketten lehetnénk, te meg én, illetve teljes egészében magad lehetnél egyetlen nem létező, végtelenül történelemnélküli pillanatra?

Mennyire banális!

Túl banális. Ez a fajta szex nem is létezik. Sehol. Különösen nem ebben a történetben, amely szexről szól, és mégis jóval többről annál, olyannyira, hogy már-már nem is marad hely a szexnek a sok minden között, ami nagyobb nála, és megtölt mindent, sőt túl is folyik mindenen, és félelmet kelt. Félelmet attól, hogy elveszítjük azt, ami nincs, amiről nem is tudjuk, hogy micsoda.

Hallod a macskát, Zója?

Hallod, hogy dagaszt?

Amint megláttalak, azonnal láttalak.

Ott álltál legelöl, majdnem a szónoki emelvénynél, a régi, omladozó Tito-szobor alatti mellvéden, és a nyakadat pillantottam meg először. Emiatt törtem át a tömegen, emiatt másztam fel Titóhoz, és emiatt ültem le Tito mellé. Én különben soha nem ülök a legelső sorba, legfeljebb az ötödikbe, esetleg a harmadikba, de sohasem a legelsőbe. Mert ha az ember odaül, akkor nem tud elbújni, amikor úrrá lesz rajta az unalom, vagy amikor tágra nyílik a szeme attól, hogy olyan sok ostobaságot és hazugságot pufogtatnak. De hát a politikai összejöveteleknél majdnem mindig ez utóbbi a helyzet, csak leggyakrabban lenyeljük, mert valamilyen rendszerre szükségünk van. Egy rendszerre, ami igazgatja a világot, és ezzel bennünket, földhözragadtakat is. Kellenek ezek az összejövetelek, hogy az okos emberek, különösen az újságírók, aztán elmagyarázhassák, mi történik. Elmagyarázzák, ha értik, meg persze akkor is, ha nem. Ebből élnek, ezért kapják a fizetésüket. Mi meg olvassuk, amit írtak, és értjük, vagy nem értjük. Vagy az is lehet, hogy elmondhatjuk: ott voltam. Ott, ahol a történelmet írják! Persze nem én végeztem el a kezdőrúgást, viszont ott voltam.

Ott voltam!

Ez a történelem nem a mi történetünk, és nem is azoké, akik a tieid, de nem az enyémek. Ez az igazi történelem, a nagybetűs Történelem, amit némelyek halhatatlanságnak hívnak, mások a világ folyásának, megint mások a múltnak. Így hívják még akkor is, ha valójában a jövőre gondolnak. Mert erről is van szó: a történelem halhatatlansága szükségszerűen nem a múlttól, hanem a jövő emlékezetétől függ, mert a múlt csak akkor létezik, ha a jövő nemzedékek emlékeznek még rá. Tehát történelem csak akkor van, ha azt a következő nemzedék megismeri. Vagy?

És akkor ott volt a nyakad. És akkor ott volt Szarajevó és egy másik világ. És mindenekelőtt a nyakad, a kicsit túl illetlen, kicsit túl ős-barna fej alatt, amelyet előrenyújtottál, és csak a nyakad hajlatát láttam, amelyet finom pihék borítottak, nem hagyva kétséget afelől, hogy nő vagy, méghozzá olyan nő, akinek abszolút nincs szüksége rám, ám az sem volt kétséges, hogy nekem viszont szükségem van rád. Le is ültem melléd, a legelső sorba.

Még mielőtt felmásztam volna, még mielőtt leültem volna melléd, tudtam, hogy nem vagy csinos. Csinosak azok a nők, akiket az ember a divatlapokban, a hirdetőoszlopokon, a szépségversenyeken lát. Te talán egyáltalán nem vagy csinos, viszont az a fajta nő vagy, aki után a férfiak megfordulnak, és akit követnek az utcán. Pedig te direkt ellenkező irányba mész, mint ők, menekülsz, mert nem akarod, hogy kövessenek, hogy utánad eredjenek.

Nekem sem kellett volna, igaz?

Mármint leülnöm melléd.

Ennek semmi köze sem volt ahhoz, hogy a tenyeremet és a könyökömet feldörzsölte az a rohadt beton, mert az ilyen seb hamar begyógyul, és szerencsére maradandó nyomot sem hagy maga után. Legfeljebb téged. Pedig nem is voltál csinos. Néztem a nyakad, aztán a szürke szemed, ami egyszerre úgy izzott, mint egy gránát, amiből kihúzzák a biztosítószeget. Amint felálltál és nem is túl hangosan megszólaltál, elnémult mindenki, pedig több ezer ember gyűlt ott össze; és a hangod egy kicsit sem remegett meg, ahogy nagyon tiszta, éles hangon kijelentetted, hogy amit épp hallottál, az akkora ostobaság volt, amekkorát az európai történelemben már jó ideje nem mondott senki, és hogy a szónoknak, Radovan Karadzsicsnak, szégyellnie kellene magát. Még ezt is mondtad:

– A történelem. Emlékezz a történelemre, mert a történelem emlékezni fog rád!

És ezzel eltűntél.

Helyesebben egy kecsesen kígyózó mozdulattal leugrottál a szobor mellvédjéről, és egy félfordulat után bevetted magad a tömegbe anélkül, hogy visszanéztél volna.

Úgy elrohantál, hogy szinte lobogott utánad a hatalmas, láthatóan telepakolt táskád. Már vártam, hogy ebből a fura barokk táskából mikor esik ki valami. Egy apró dolog, mert akkor lenne ürügyem, hogy kövesselek, de semmi sem esett ki, még egy hajtű sem. Mégis úgy hatott, mintha egy csomó mindent hátrahagytál volna, és arra biztatnál, hogy szedjek csak szépen össze mindent. Így aztán kénytelen voltam felállni, és a teljes csendben, ami a szavaidat követte, egyszerűen utánad vetettem magam. Nem kellett ürügy sem hozzá.

– Ostobaság! – sziszegted, amikor levegő után kapkodva a válladra tettem a kezem, és azt mondtam:

– Jó napot, a nevem Shem Grant.

Lent álltunk a folyónál, a Cumurija-hídnál, mert csak ott értelek utol. Nem akartam túl nagy feltűnést kelteni a rohanásommal, hiszen nem égett a ház. Illetve tőlem akár éghetett is volna. Nem mindegy?

– Ritkán hallottam ekkora ostobaságot! – törtél ki ismét.

De aztán minden átmenet nélkül eltűnt a méreg az arcodról. Ehelyett könnyek gyűltek a szemedbe, melyek hirtelen kis kavicsokká változtak; az arcod elszürkült, mintha lesüllyedtél volna a tenger fenekére, és nem kapnál levegőt, és nem is akarnál levegőt kapni. De ezt akkor még nem tudtam. Csak a könnyek óceánját láttam, meg azt, hogy vissza sem próbálod tartani, és le sem törlöd az arcodról, amire lecsurgott. Sohasem fogom megtudni, hogy miért, de a jobb szemedből előbb buggyan ki a könny, mint a balból.

Felemeltem a kezem, lassan, mert az ilyen ritka dolgoknak mindig lassan kell történniük, olyan lassan, hogy szinte ne is legyenek; és lassan felemeltem a kezem, a balt, és megsimogattam az arcod, a jobbat, az elfátyolozottat, összepréseltem a könnyeidet. Nedves lett a kezem, csak egy egész picit, de ennyi elég is volt ahhoz, hogy tudjam: jól láttam. Ez a nedvesség azt jelentette: tudsz rólad és rólam. El kellett volna menekülnöm ez elől a tudás elől. Megrémisztett, bár akkor még nem, mert még nem tudtam, amit már tudtam.

De te igen.

Hogy te meg én és a történelem. Ennyi volt az egész és nem több, és a fejemmel az utca másik oldalán lévő étterem felé intettem. Át is mentünk, és kiültünk a teraszra a napernyő alá egy kockás terítős asztalhoz, ahonnan kilátás nyílt a nem létező szélben hajladozó, út menti fákra.

És beszélgetni kezdtünk a történelemről, persze nem a mi történetünkről, mert az akkor még csak hallgatásból állt.

– Talán Jugoszlávia már hosszú ideje beteg volt – mondtad. – De ami most történik, az gyilkosság, az népirtás. És a kormányunk nem ért semmit. Csak hagy mindent. Hadd foglalkozzanak velünk a gyilkosok!

Energikusan mutatsz a bosnyák parlament irányába, amely mintha már nem is létezne, és a katonai menetoszlopok irányába, amelyek majd csak másnap fognak megérkezni, hogy megszállják Szarajevót. Nem akarom tudni, nem akarok tudni róla:

Az én szememben a gyilkosság mindig csak gyilkosság.

És mindegy, hogy ki hajtja végre. Egy személy egy másik ellen, vagy az egyik népcsoport a másik ellen.

1991. május 15-én a szerb elnök összehívott még egy sürgős ülést a jugoszláv elnöki tanácsban. Szavazni kellett az elnök személyéről, pedig erről még sohasem rendeztek szavazást. Szlovénia, Horvátország, Macedónia és Bosznia-Hercegovina arra szavaztak, aki épp soros volt, azaz a horvát képviselőre, Mesicsre. Montenegró tartózkodott, Szerbia pedig Mesics ellen szavazott. Szerbia két meghosszabbított karja, a Vajdaság és Koszovó kénytelen