Imi, ne csináld!: Egy nyár Csuja Imrével

By Csáki Judit

Portrékönyv, de több is annál: kirajzolódik az országosan ismert, kiváló színész arca, de körülötte, mellette, mögötte ott a szakma, ez a vonzó és rejtélyes világ, a színház és a film világa. És ott az út, ez a meredek és rögös kaptató, ami a hírnévhez és a megbecsültséghez vezet. Nem sétagalopp - ára van.Csöng a telefon, fölveszem, és azt hallom, hogy "Ragályi Elemér vagyok". Személyesen nem ismertem. De látott engem filmekben. Akkor már túl voltunk az Üvegtigriseken, a Moszkva téren... Szóval fölhívott. Én meg dobtam egy hátast. Kinyögtem, tessék parancsolni. Mire ő, hogy rendez egy filmet, és fel szeretne kérni egy szerepre, de nem tudja, melyikre. "Küldenék egy forgatókönyvet, megteszed, hogy választasz magadnak szerepet?" Mondom, ilyen száz évben egyszer van.

• Language: Magyar
• Publisher: Corvina Kiadó
• Release date: Dec 9, 2022
• ISBN: 9789631368918

Book preview

Borító

Csáki Judit

Imi, ne csináld!

Egy nyár

Csuja Imrével

Corvina

© Csáki Judit és Csuja Imre, 2022

A borítót tervezte: Karcagi Klára

Borítófotó: Emmer László / Forrás: Képmás Magazin

A fotókat az 1982-es Macbeth előadásról és az 1983-as Micimackóról Császár Márta, A katona történetéről Koncz Zsuzsa, az Örkény István Színház előadásairól Gordon Eszter készítette.

Utolsó kép: Szalmás Krisztina

Kiadja 2022-ben a Corvina Kiadó Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

ISBN 978 963 13 6891 8

Elektronikus változat

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette Ambrose Montanus

Tartalom

1. Harc a Nagyúrral

2. Legyen: nem érhet semmi készületlenül

3. Egy-egy jelenet úgy marad meg bennünk, mint egy kimerevített kép

4. Nem vagyok én úri családból való…

5. Nem egy aktivistatípus

6. …a lebilincselt erő tehetetlen, bús zokogása

7. Jöjjön már! Magára várunk!

8. Felleg-bölcsőd sírva ringatom

9. Mr. Csuja

10. Itt állok, az úttól csatakosan

Színházi bemutatók

Filmek, amelyekben Csuja Imre szerepelt

Névmutató

Képek

1.

Harc a Nagyúrral

Van valami abszurd a körülállásban. Találkozunk Tihanyban, egy nyári péntek délután, úgy két óra körül – ki mikor ér oda. Mindketten a Balaton környékéről megyünk, nem kell megküzdenünk a hétvégi forgalommal. Hétágra süt a nap. De ebben semmi abszurd nincsen.

„Imi, mondj egy verset!" – ez a címe annak a műsornak, amit készülök megnézni. Több mint tíz éve járja vele az országot, én még nem láttam, bár persze verset mondani hallottam; sőt, olyan is volt, hogy csak nekem. Ő hívott fel a covid-járvány idején, amikor az Örkény Színház működtette a Vers csak neked akcióját: felhívtak telefonon mindenkit, aki regisztrált, és elmondtak neki egy verset. Ebben sincs semmi abszurd.

Ez a „csak neked", ez felcsigázza a képzeletem; amúgy is van egy olyan – színikritikustól nem épp szép – vágyálmom, hogy én, csak én üljek a nézőtéren, nekem, csak nekem játsszanak a játszók. Előfordult már ilyesmi, de csak a tanítás alatt és ürügyén, vizsgaelőadás próbáján. De igaziból – na, ez még hátravan.

Közeledem az abszurdhoz. Tudtam, hogy Csuja Imre versműsorának egyik pillére Babitstól a Jónás könyve – ez külön is megtalálható a Youtube-on, meg is hallgattam már korábban. És miközben kényelmesen gurulok Tihany felé, azon töprengek, vajon hogy fog festeni ezen a napsütéses, békés nyári délutánon Ninive, ahol „megáradt a gonoszság, és ahová szegény Jónást, aki igazán „rühellé a prófétaságot, odaparancsolja az Úr.

Tihanyban az Alkotók Háza a helyszín: frissen, nagy gonddal felújított régi parasztház, még szaga van a festéknek, a kertben a füvet mintha körömollóval nyírták volna; a tornác vaskos oszlopai közül nézzük Imivel – aki persze előbb érkezett – a fantasztikus látványt: a Belső-tó, körülötte hatalmas levendulamezők, túlnan pedig egy darab a „nagy vízből, az ezúttal tisztakék Balatonból. „Szálló porszem el nem hibban, jut eszembe; még nem tudom, hogy hamarosan hallani fogom.

Van még idő, hiszen jókora ráhagyással érkeztünk; a keskeny, kanyargó, kockaköves kis utcákon hömpölyögnek a turisták, tömörülnek a fagylaltos pultoknál, és a csodával határos, hogy a közelben találunk egy árnyas vendéglőteraszt, ahol szinte egyedül ülünk egy félreeső sarokban. A személyzet persze tudja, ki érkezett, diszkrétek, mosolygósak, szuperkedvesek – én meg szeretek ismert színésszel nyilvános helyre menni, és részesülni az extra figyelemből. Amit – és ezt már számos színésznél megfigyeltem – az érintett hasonló kedvességgel viszonoz, de amúgy mintha észre se venné…

Bekapcsolom a telefont, beszélgetünk, „dolgozunk". Hiába készültem szigorú dramaturgiával – miről, milyen sorrendben, merrefelé tereljem a szót –, kalandozunk mindenfelé, a fejemben meglévő vázlat megannyi pontjába bele-belekapunk.

Úgy gondoltam, ezen a legelső hosszú beszélgetésen a versekről lesz szó. De legyen valami „bemelegítő kör" előtte, hogy ellazuljanak az izmok. Aztán majd jöhet a költészet…

*

Gondolkodás nélkül mondj három színpadi szerepet, amit a legfontosabbnak gondolsz.

A IV. Henrik-Falstaff biztos, a Tótékban Tót biztos, és a Pillantás a hídrólban Eddie Carbone is. Ez pont három. Ez a legutóbbi egyrészt azért, mert egyszer eljátszottam a kétfelvonásos formájában Sopronban, aztán az Örkényben Mácsai Paliék visszahúzták, visszadramatizálták az eredeti egyfelvonásosra, mert Arthur Miller így írta meg. Csak a Broadwayn, ugye, kellett még egy felvonás, és mivel neki volt tolla, hát írt hozzá még egyet.

Nem vagyok a szerző nagy rajongója… Szóval ez a három szerep a legfontosabb?

Nehéz csak hármat mondani, mert ha elindulnék a pályám elejétől, akkor David Mamet Amerikai bölény című darabjában Bob, a srác szerepe… Jó régen volt, még Pécsett. Aztán Bernard Shaw Candidája ugyanott, Vári Évával, Győry Emillel.

1985-öt írunk.

Debrecenben fontos volt A hozomány nélküli menyasszony, Osztrovszkij; Egerben Valló Péter rendezésében Aiszkhülosz Leláncolt Prométheusza és a Bibbiena Calandriája, amiről azt mondtuk akkor, hogy a Goldoni-darabnak, a Két úr szolgájának a kisöccse.

Na, az miért volt fontos?

Mert abban tudtam olyan jól „fű alatt" játszani, kipróbálni a filmes eszközöket. Intimitás született, közvetlenség, de nem közvetlenkedés. Ekkor tanultam ezt meg, de később, a filmeknél is nagyon jól jött.

Hazudnék, ha azt mondanám, értem, hogy mi ez a „fű alatt"…

Valami olyasmi, hogy úgy beszélek, úgy létezem, mint egy hétköznapi ember. Nem nyomom meg a szerepet azzal, hogy „alakítok. Zavarba ejtően közvetlen a figura hangvétele. Ez az a bizonyos „fűalattiság, amikor nem tudod, hogy ez még a színész, vagy már a civil. Viszont sosem szabad „átmenni" civilbe – a civilt is el kell játszani.

Mondjuk, érteni vélem. A további fontosak?

Nagyon jó gyerekdarabokban játszottam az Arany János Színházban; a legjobb talán A szélkötő Kalamona volt, abban vagy hét szerepet játszottam. Strapás volt, de nagyon élveztem, jó előadás volt. De tudod, az egész színház jó volt, Meczner János nagyon jól csinálta.

És ha rendezőkre kérdezek? Akiktől a főiskola után a legtöbbet tanultál, vagy a legtöbbet kaptál? Akik olyanokat mondtak, amit nem tudtál „séróból" rögtön hozni, amin dolgozni kellett.

Ahogy a pályám alakult, úgy találkoztam egyre jobb rendezőkkel. Lépcsőzetesen. Vas Zoltán Ivánnal is jól dolgoztam, Szegvári Menyhérttel is, főleg Debrecenben. Aztán jött Lukáts Andor, aki meghatározó rendező volt a pályámon, és persze Ascher Tamás. És kétszer is dolgoztam Babarczy Lászlóval, az is jó volt.

Mitől tud fontossá, pláne meghatározóvá válni egy rendező?

Például attól, hogy olyanokat mond, amiktől járni kezd az agyad. De attól is, ha látom, hogy ő is próbál. Mert neki is joga van próbálni.

Ez elég evidens, de mégis megkérdezem, hogy érted.

Úgy, hogy nem kell mindent tudnia előre. Gáspár Ildi például sokáig keresgél, ez jó; próbálgatja, hogyan tudja elhelyezni a színészt a díszletben, hogy lenne a legjobb. Ez idegőrlő és időrabló része a próbának, de nagyon jó. Vagy amikor Mácsaival a IV. Henrikben minden marhaságot kipróbáltunk. Ilyenkor azt mondom magamban, hogy nem vitatkozni kell, hanem megcsinálni, akármit kér a rendező. Erre mondom, hogy ő is próbál. És ha én azt gondolom, vagy esetleg tudom, hogy az nem jó, akkor is megcsinálom, hogy ő is lássa.

Gondolom, fordítva is előfordul: hogy te azt gondolod, hülyeség, aztán kiderül, hogy neki van igaza.

Persze, hogy előfordul. Nagyon is gyakran. Ahogy az is, hogy együtt „megyünk el az erdőbe". Erre sem lehet azt mondani, hogy fölösleges, mert sokszor ez is kell ahhoz, hogy a végén megtaláljuk a helyes utat. Mácsaiban egyébként nagyon bírom, hogy rekordidő alatt korrigálja a tévedését. Mások is rájönnek, de Pali a leggyorsabb.

Mit gondolsz, azért, mert színész?

Szerintem az is benne van, hogy ő is színész.

Érdekelne, hogy vajon a színész-rendezők másképp dolgoznak-e? Tehát, hogy megmarad-e bennük a színész, akkor is, ha rendeznek? Próbáltam Alföldit faggatni erről; azt mondja, hogy szerinte nem dolgoznak másként; ha ő rendez, akkor rendező és nem színész. Amikor pedig színpadon van és más rendezi, akkor nincs benne rendező, csak a színész. A kívülállónak elég nehéz elhinni ezt a tökéletes tudathasadást.

Pedig hihető. Azzal együtt vagy annak ellenére, hogy szerintem egy színész a rendezőszerepben sem tud kibújni a színészbőréből. Hallottam én már az úgynevezett színész-rendezők szájából, hogy „olyat kérek gyerekek, amit én is meg tudnék csinálni". Legfeljebb nem jó. Akkor kitalálunk helyette mást.

Ascher Tamás például híres arról, hogy imád előjátszani, pedig nem színész…

Tényleg imád előjátszani. Meg tud is, azzal együtt, hogy nincs bátorsága fölmenni a színpadra.

Ilyenkor ő azt játssza, amit tőled látni szeretne? „Légy szíves, ezt csináld, Imi"?

Inkább amolyan rávezető előjátszás ez; nem azt mondja, hogy úgy rakjam a kezemet, ahogy ő, hanem abban segít, hogy ráeszméljek, hogy abban a fázisban, abban a jelenetben hol kell tartania, vagy merre kell mennie a figurának.

Akkor ez az elemzés része. Beszéljünk az elemzésről. Hogy zajlik? Utánaolvasol, vagy mintákat keresel?

Sok különböző módszer létezik. Utánanéz az ember, persze, olvas is. De nekem például fontos, hogy tágan lássam a szerepemet, és ezzel az egész előadást. A szerep vagy a figura egy része adja magát. De nekem az a legfontosabb, hogy a többi szereplő mit mond az én figurámról. Ezeket a reflexiókat én összerakom, és beépítem. Mindig azt olvasom és azt tanulom a legintenzívebben, hogy más figurák mit mondanak rólam. Itt van például Polonius. Itt is abból indultam ki, hogy hogyan látják őt a többiek. Öregedő fazon, gyermekét szerető, szószátyár, infantilis, de mégiscsak egy főkamarás. Törleszkedik a hatalomhoz, persze, de tulajdonképpen jót akar. Amikor látszólag összevissza beszél, szeretné hinni, hogy igaz, amit mond.

Mondd, szerinted az embereknek mi jut eszébe, ha meghallják a neved?

Biztos az „easy rider öcsém", meg a polgármester A mi kis falunkból.

Ez bánat vagy öröm?

Mindkettő. Azért előfordult, hogy a Pillantás a hídról előadása után megvárt egy házaspár, megszólított, „kíváncsiak voltunk, hogy ez az »easy rider« gyerek mit hoz ki ebből a komoly darabból, és csodálatos volt". Szóval, ilyen is van.

De azért legtöbben hajlamosak betenni a „vicces fiú" skatulyába, nem?

Azt látják többen a tévében meg a moziban.

Igen.

Színházba kevesebb ember jár, sajnos. De azért egyszer a piros lámpánál rám mosolygott egy hölgy, én mondtam, hogy „easy rider", mire ő, hogy „nem, nem, tegnap láttam a Novecentót".

Nem zavar, hogy a színházi szerepek úgy elmúlnak, mintha nem is lettek volna?

Most már egyre inkább zavar. Nem is zavar, hanem bánt, hogy nincs nyoma. Egyet-kettőt rögzítenek, de azt is főleg belső használatra. Bár az Örkényben Paliék mindent fölvesznek. De ez az elmúlásfájdalom nyilván azzal jár, hogy öregszem.

Vagy azzal, hogy nagyon sok szerep van mögötted, ami kimúlt.

Igen. Abba kicsit mindig belehal az ember, amikor levesznek egy előadást. Még akkor is, ha olyan, amit nem annyira szerettél. Bár én nem engedem meg magamnak, hogy ne szeressek egy előadást.

Beleszeretsz?

Bele én! Mindig kitalálok valami olyasmit, nyilván a rendező meg a kollégák beleegyezésével, vagy azzal összhangban, hogy nekem közöm legyen ahhoz a szerephez. Mert különben nem tudok bemenni estéről estére.

Van olyan, hogy nehéz bemenni?

Amikor el vagyok fáradva, akkor nehéz.

Előfordul, hogy unod? Egy szerepet, előadást, vagy az egészet?

…Nem. Ilyen nincs. Vannak nehezebb időszakok. Szubjektíve meg objektíve is. Meg vannak nehezebb apróságok. Például a Zűrzavar 2045 című előadásba, Polgár Csaba rendezésébe be kellett ugranom Lukáts Andor helyett. Nehéz volt bemenni, fizikailag is, ugyanis föl kellett mászni a színpadra, és az körülményes is, meg nem is elegáns. Az például picit nehéz volt. De amikor már fent voltam, akkor minden rendben. Meg tudod, mi nehéz még? A várakozás. Amikor olyan szerepet játszom, hogy sokat kell várni.

Olyankor hol vagy?

Az öltözőben vagy a büfében.

És beszélgettek-fecserésztek két jelenet között?

Nem nagyon, inkább csak felszínes poénok mennek, mert az ember feje úgyis ott jár a színpadon.

Hallgatod az előadást. Ha én egy előadás alatt bemennék a színészbüfébe, látnék három-négy színészt, akik zombi-üzemmódban bámulnak maguk elé, és hallgatják a szöveget, hogy mikor kell színpadra menni?

Nem, nem. Kattogtatják a telefonjukat, úgyhogy beszélgetni nem nagyon lehet. Én meg annyira nem vagyok telefonos. De nem zombiként ülünk, hanem a csevegésbe vagy viccmesélésbe folyamatosan beleszűrődik, hogy hol tart az előadás.

Aztán hív az ügyelő, igaz?

Igen, de sokszor már magamtól elindulok. Az időérzékem működik. És aztán hallom Sós Esztert, hogy „Csuja Imrét kérem". Mondom, jól van, na, már megyek.

És akkor ott a színpad mellett, a járásban is van még egy várakozás, igaz?

Akkor már a jelenetet hallgatom. Hogy jó ritmusban menjek be. Dóra Bélával például „fésűben" közlekedünk az egyik előadásban; ő hozza ki a végszót, én meg azzal a lendülettel megyek be.

Nézzünk egy olyan napot, amikor próba is van, és este előadás is van. Mikor kelsz? Nyilván nem Szabadiból indulsz el a városba.

Nem, dehogy. A közlekedés viszontagságaival és bizonytalanságaival nem veszélyeztetem sem a próbát, sem az előadást. Szóval hajnal négykor fölkelek, beveszem a vízhajtót, hogy nyolcra kimenjen belőlem, úgyhogy addig kell gyorsan és mélyen aludni, mert utána már csak félórák jutnak.

Miért kell vízhajtót szedni?

Mert volt egy stroke-om.

Aha. Mikor fekszel le?

Ha előadásom van, akkor olyan éjfél körül.

Az nem sok.

Az tényleg nem. Viszont amikor nincs előadásom, akkor pofátlanul alszom másfél napot. Ha próba van, fél kilenckor már el kell indulnom otthonról, hogy a parkolással együtt beérjek tízre.

Ilyen messziről jársz?

A XVI. kerületből. Jó esetben ötven perc. Néha parkolással együtt, néha parkolás nélkül – ez mindig nagyon nehéz a Madách tér környékén, nagy harc folyik a helyekért.

Akkor is korán van még.

Szeretek hamar bemenni, nem az utolsó pillanatban. Gyűlölök beesni. És ha aznap este játszom, akkor napközben nem megyek haza. Bent pihenek egy kicsit, megebédelek.

A büfében?

Az is előfordul, de van ott két kifőzde is.

Az öltözőben tudsz pihenni?

Nem igazán. Tudod, hol tudok pihenni? Van a társalgóban egy televízió. Oda szoktam leülni, és azt mondom, hogy „na gyerekek, nézek egy kis tévét, fél négykor ébresszetek föl", és akkor elég gyakran elszunyókálok. Húsz percnyi alvás felér két-három órával.

Aztán?

Bemegyek az öltözőmbe, és elmondom az aznapi szöveget.

Magadnak?

Magamnak, igen.

Súgó nem végszavaz?

Nem, nem. És ez engem megnyugtat, ekkor mondjuk, már öt óra van. Utána esetleg beéneklés, még egy pici relax, öltözés. Aztán bekapok egy mentolos cukrot, tisztítja a torkot.

Mennyit dohányzol egy ilyen napon?

Igyekszem… most már visszaszorítottam tíz-tizenkettőre. Ha otthon vagyok, előfordul, hogy nem gyújtok rá egész nap.

Oké, vége van az előadásnak, fél tíz. Rögtön bemész az öltözőbe, rögtön beülsz a kocsiba?

Szeretnék. De az Örkényből nem lehet csak úgy hazamenni. Mert vagy egy születésnapi tortát vágnak fel, vagy két pezsgőt bontanak, vagy megbeszélést tart a rendező.

Ezt talán Ascher Tamás tette széles körben népszerűvé.

Ascher, persze. Az ő megbeszélései iszonyatosan élvezetesek, és tudod, kering az a híres sztori, hogy az utolsó előadás után is ad instrukciókat.

Ha mondjuk, reggel nyolckor jöttél el otthonról, és ekkor már tíz-fél tizenegy lehet, nyilván hullafáradt vagy. Vége a megbeszélésnek. Beülsz a kocsiba, és tűz haza.

Pontosan: tűz haza.

Nem büfézel.

Nem, nem. Az lehet, hogy amikor késő van, hazaviszem azokat, akik arrafelé laknak, mint én.

Pogány például azt mondja, hogy ő nem tud rögtön hazamenni. Kell egy kis idő a büfében, olyasmi lehet ez, mint az átzsilipelés.

Nekem ez otthon van, ez a leengedés. Ha Zsuzsi még ébren van, és rá tudom venni, hogy üljünk ki a teraszra, akkor kiülünk, beszélgetünk egy kicsit, kivel mi történt aznap, ilyesmiket. És fél tizenkettőkor, éjfélkor lehet aludni.

Mi van akkor, amikor nincs próba? Csak játszol esténként.

Akkor lejárok Szabadiba, van ott egy nyaralónk, nagy kerttel, ahol nő mindenféle, és van rengeteg munka is.

Ez vajon mindig így volt? Hajdúnánástól kezdve? Hogy te nagyon szeretted a természettel való foglalatoskodást?

Fenét. A korral jött. Ugyanis pont ettől menekültem el fiatal koromban Hajdúnánásról, a paraszti munkától, a gyomlálástól, a kapálástól. Mert tudtam, hogy én ezt nem akarom. Szóval igen, akkor elmenekültem, és most az öregedés visszahozta.

De hát Pesten is kertes házban laktok! Cinkotán is rendben kell tartani a kertet. Úgy tűnik, hiába mondod, a kerttől azért sosem bírtál elszakadni.

Dehogynem, laktunk mi a Gvadányi utcában is, az panel volt, aztán a fiunk, Bence asztmás lett, kimenekültünk Maglódra, kertes házba, majd vissza a Damjanich utcába. Az egy viccesen nagy lakás volt, százhetven négyzetméter, őrületes belmagasság – a nappaliban volt egy pingpongasztalunk…

És nem szeretted azt a lakást?

De szerettem, mert közel volt mindenhez. Csak vágytunk egy olyan zöldövezetre, ahol most lakunk.

Hány lakásban éltél eddig?

Ötben-hatban biztos. Ja, és a színészházak, vidéken. Rengeteget költöztem. De már rutinos költöző vagyok,