11.22.63

By Stephen King

Dallas, 1963. november 22.
Három lövés dördül. John F. Kennedy, az Egyesült Államok elnöke halott.
„Pörög egy tízcentes, és tótágast áll a világ. Ki tudhatja, mikor múlik egy pillanaton az élet, és miért?”
Jake Epping kisvárosi angoltanár, jóképű, művelt, harmincas fiatalember. Amikor a gimnázium felnőtt angol kurzusán „A nap, amelyen megváltozott az életem” címmel íratott dolgozatokat javítja, elé kerül a pedellus fogalmazása: Harry Dunning ötven évvel azelőtt valahogyan túlélte, ahogy az apja lemészárolta a tulajdon családját. Jake teljesen odavan... ám kisvártatva még nagyobb titok birtokába jut, amikor öreg barátja, Al, az egyik helyi bisztró tulajdonosa azzal a bizarr kéréssel áll elő, hogy előzze meg azt az eseményt, amelytől ő Amerika és a világ romlását datálja: akadályozza meg Lee Harvey Oswaldot Kennedy elnök meggyilkolásában. Hogy hogyan? Egyszerű. Lépjen át a bisztró spájzában nyíló időkapun, és térjen vissza a nagy amerikai kocsik, Elvis Presley és az általános dohányzás korába. Jake az idő előrehaladtával nem tudja eldönteni, áldja-e vagy átkozza Alt, amiért erre a küldetésre rávette, azt azonban egyre biztosabban tudja, hogy a múltban vagy a jövőben szeretne-e élni.
Stephen King regénye nem pusztán zseniális időutazás és páratlanul izgalmas, váratlan fordulatokban gazdag történet, hanem a véletlenről, a választásainktól és a sorsról szóló tűnődés is. Letehetetlen.

• Language: Magyar
• Publisher: Európa Könyvkiadó
• Release date: Apr 19, 2016
• ISBN: 9789634054603

Stephen King

Stephen King is the author of more than sixty books, all of them worldwide bestsellers. His recent work includes the short story collection You Like It Darker, Holly, Fairy Tale, Billy Summers, If It Bleeds, The Institute, Elevation, The Outsider, Sleeping Beauties (cowritten with his son Owen King), and the Bill Hodges trilogy: End of Watch, Finders Keepers, and Mr. Mercedes (an Edgar Award winner for Best Novel and a television series streaming on Peacock). His novel 11/22/63 was named a top ten book of 2011 by The New York Times Book Review and won the Los Angeles Times Book Prize for Mystery/Thriller. His epic works The Dark Tower, It, Pet Sematary, Doctor Sleep, and Firestarter are the basis for major motion pictures, with It now the highest-grossing horror film of all time. He is the recipient of the 2020 Audio Publishers Association Lifetime Achievement Award, the 2018 PEN America Literary Service Award, the 2014 National Medal of Arts, and the 2003 National Book Foundation Medal for Distinguished Contribution to American Letters. He lives in Bangor, Maine, with his wife, novelist Tabitha King. 

Book preview

cover.jpgimg1.jpg

Zeldának

Helló, tündér, isten hozott a bulin!

Értelmünk egyszerűen nem képes megemészteni, hogy egy magányos kisember elejtsen egy óriást, akit limuzinok, tömérdek ember, rajongók serege és biztonsági őrök vesznek körül. Ha egy ilyen kis senki elpusztíthatja a Föld leghatalmasabb nemzetének vezetőjét, akkor abszurd világban élünk, és elnyel minket az aránytalanság.

NORMAN MAILER

A szerelmes a himlőhelyeket is bájos gödröcskéknek látja.

JAPÁN KÖZMONDÁS

Az élet tánc.

Soha nem voltam siránkozós fajta.

Exfeleségem azt állította, elsősorban „nem létező érzelmi dőlésszögem miatt hagy el (mintha a pasi, akit a Névtelen Alkoholistáknál szedett fel, labdába se rúgna). Christy azt még, úgymond, megbocsátaná, hogy nem sírtam az apja temetésén; csak hat évvel ezelőtt ismertem meg az öregurat, és még nem fogtam fel, micsoda csodálatos, adakozó lelkű ember (őt például az érettségije után egy nyitható tetejű Mustanggal ajándékozta meg). De amikor aztán a saját szüleim temetésén sem sírtam – két éven belül haltak meg, apa gyomorrákban, anyát Floridában, tengerparti séta közben terítette le egy villámcsapásszerű szívroham –, Christy egyszer csak megértette, miért hiányzik belőlem a dőlésszög. Ahogy a Névtelen Alkoholistáknál mondanák, „nem érzem át az érzéseimet.

– Egyetlenegyszer se láttalak sírni – mondta azon a fakó hangon, amelyen az emberek egy kapcsolat abszolút, visszavonhatatlan végét szokták bejelenteni. – Még akkor sem, amikor közölted, hogy ha nem megyek elvonókúrára, elhagysz. – Hat héttel e beszélgetés után összecsomagolt, áthajtott a cuccával a városon, és összebútorozott Mel Thompsonnal. „A Névtelen Alkoholistáknál minden Hamupipőke megtalálja a maga királyfiját" – ezt is a gyűléseiken lehet hallani.

Akkor se sírtam, amikor kikísértem. Sem akkor, amikor visszamentem a nagy jelzáloggal terhelt kis házba. Oda, ahová még nem csöppent kisbaba, és most már nem is fog. Éppen csak lehevertem az ágyra, amelyen ezentúl egyedül alszom, eltakartam a karommal a szemem, és gyászoltam.

Könnyek nélkül.

De egyáltalán nem vagyok érzelmileg eldugulva. Ebben tévedett Christy. Kilencéves koromban egyszer, amikor az iskolából hazajöttem, anyám az ajtóban várt, és közölte: Lompost, a skót juhászomat elütötte egy teherautó, amely még csak meg se állt. Nem sírtam, amikor eltemettük, bár a papám azt mondta, senki nem szólna meg érte – de amikor anyám tudatta a hírt, akkor igenis sírtam. Részben mert ekkor találkoztam először a halállal, de főleg azért, mert rám volt bízva, hogy ne hagyhassa el a hátsó udvart.

És sírtam akkor is, amikor anya dokija felhívott, és elmondta, mi történt aznap a tengerparton.

– Igazán sajnálom, de reménytelen volt – mondta. – Az ilyesmi néha egész váratlanul következik be, és az orvosok áldásnak tekintik.

Christy nem volt jelen – sokáig kellett benn maradnia az iskolában, hogy beszéljen egy mamával, aki kérdéseket akart feltenni a fia bizonyítványa kapcsán –, de én sírtam, úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Bementem a mosókamrába, kihúztam a kosárból egy szennyes lepedőt, és abba sírtam. Nem hosszan, de annál könnyesebben. Később beszámolhattam volna Christynek az eseményről, de nem láttam értelmét, részben mert azt hitte volna, hogy a részvétére utazom (ilyet nem mondanak az Alkoholistáknál, pedig illenék hozzájuk), részben mert nem gondolom, hogy a jó házasság a végszóra bőgés képességén áll vagy bukik.

A papámat – most, hogy meggondolom – sosem láttam sírni; legérzelemdúsabb pillanataiban legföljebb nagyot sóhajtott, vagy kedvetlenül heherészett egy sort – ő, William Epping nem volt az a fazon, aki a mellét veri vagy a gyomra mélyéből hahotázik. Amolyan erős, hallgatag típus volt, és a mamámról is nagyjából ugyanezt mondhatom. Vagyis elképzelhető, hogy a sírástól való tartózkodás a génekhez van kötve. De hogy el volnék dugulva? Vagy hogy nem érzem át, amit érzek? No nem, ez egész egyszerűen nem igaz.

Azon az alkalmon kívül, amikor anyám haláláról értesültem, csak egy esetre emlékszem, amikor felnőttkoromban eltört nálam a mécses. Ez akkor történt, amikor elolvastam a pedellusunk apjának a históriáját. Egyedül ültem a Lisbon Falls-i Gimnázium (LFG) tanárijában, és épp a felnőtt angol kurzusom dolgozatainak halmán rágtam át magam. A folyosó végéről odahallatszott a kosárlabda sűrű puffanása, a félidő végét jelző csengő rikoltása, és az ordítozás, amellyel a közönség a sportra idomított vadak produkcióját fogadta. A Lisboni Agarak játszottak a Jayi Tigrisek ellen.

Ki tudhatja, mikor múlik egy pillanaton az élet, és miért?

A téma, amelyet megadtam, így hangzott: „A nap, amelyen megváltozott az életem". A legtöbb dolgozat őszinte volt, de harmatos. Érzelgős mesék a jóságos nagynéniről, aki befogadott egy állapotos tinilányt, a seregnél megismert bajtársról, aki bemutatta, mi az igazi bátorság, egy véletlen találkozásról valamelyik celebbel (asszem, Alex Trebek, a Kockáztassunk! vetélkedő házigazdája volt, vagy talán Karl Malden). Ha vannak önök közt tanárok, akik azzal szednek össze évi három- vagy négyezer dollár pluszt, hogy elvállalnak egy szakérettségire hajtó felnőttcsoportot, ők tudják csak, milyen hervasztó ilyen írásműveket olvasni. Nem csinál nagy kedvet az osztályzáshoz, én legalábbis nem erőltettem meg magam: mindenkit átengedtem, mert soha nem volt olyan felnőtt növendékem – se férfi, se nő –, aki ne koptatta volna rojtosra ülepével a széket a sok tanulásban. Elég volt beadni egy betűkkel teleírt papírlapot, és Jake Epping, az LFG angol csoportjának munkatársa garantáltan megadta rá a C-t, és ha az írás még bekezdésekbe is volt szedve, legalábbis egy B-mínusz járt érte.

A melót külön megnehezítette, hogy nem a számmal, hanem egy piros tollal fejeztem ki magam, amit agyon is nyűttem. Nyomasztóvá pedig az tette, hogy tudtam, a piros tollas oktatásból vajmi kevés fog megragadni. Ha valaki megél huszonöt vagy harminc évet, és még nem tud helyesen írni (például tejjes-t ír teljes helyett), vagy rosszul használja a nagybetűket (az ő elnöke a fehérházban lakik), az olyan mondattal pedig, amelyben főnév is, ige is előfordul, képtelen megbirkózni, az minden valószínűség szerint ennél már soha nem viszi többre. De mi azért csak húzzuk az igát, illemtudón bekarikázzuk a hibásan használt szót (A férjem becsukta az áramkört), vagy kihúzzuk a kávé után a kilocsogott-at, és beírjuk helyette, hogy kiloccsant.

Ó, milyen reménytelenül, értelmetlenül gályáztam azon az estén, mialatt nem messze tőlem újabb gimnáziumi kosárlabdameccs tartott az újabb csengőszó felé ebben a véget nem érő világban, ámen. Christy nemrég jött ki az elvonóról, és ha egyáltalán gondoltam valamire, hát legföljebb reménykedtem, hogy hazatérve józanul fogom találni (és így is történt; a józanságához jobban ragaszkodott, mint a férjéhez). Emlékszem, fájt kicsit a fejem, és dörgöltem a halántékom, mint mindig, ha nem akarjuk, hogy egy kis diszkrét kopácsolás kalapácsütésekké fajuljon. Emlékszem, az jutott eszembe: Már csak három ilyen doga, és itt hagyhatom ezt az egész kócerájt. Hazamehetek, keverhetek magamnak egy nagy bögre NES kakaót, és belevethetem magam John Irving új regényébe, anélkül hogy ezek a szívhez szóló, de vacak izék szétrepesztenék a fejem.

Nem szóltak a hegedűk, és vészharang se kondult, amikor leemeltem a halom tetejéről és magam elé tettem a pedellus dolgozatát. Semmi sem súgta, hogy a magam kis élete hamarosan fenekestül felfordul. De hát ez már csak ilyen. Pörög egy tízcentes, és tótágast áll a világ.

Olcsó golyóstollal írt, mind az öt oldal pacákkal volt tele. Hurkolt macskakaparása többnyire olvasható volt, és komoly nyomást fejthetett ki, mert a szavak szinte belevésődtek az olcsó füzetlapokba. Ha becsukom a szemem, és az ujjaimat végigfuttatom a kitépett lapok hátán, úgy tűnhetett volna, mintha Braille-írást olvasnék. Minden kisbetűs ipszilon szára kis kacskaringóban végződött, mintha cifrázni próbálna. Erre egész élesen emlékszem.

Emlékszem a dolgozat elejére is. Méghozzá szóról szóra.

Nem napal volt, hanem éjszaka. Az én életemet az az éjszaka változtatta meg, amikor az apám meggyilkolászta az anyámat meg két fivéremet, és engem megnyomorított. A kishúgomra is rátámadt, amitől kommába esett. Három év múlva halt meg, és addig egyszerse ébredt fel. Ellennek hívták, és én nagyon szerettem. Szeretett virágot szedni, és vázákba tette bele.

Az első oldal felénél szúrni kezdett a szemem, és leraktam a derék piros tollat. Akkor sírtam el magam, amikor odaértem, ahol az ágy alá mászik, miközben a vér a szemébe folyik (de a torkomba is belefojt, és rémes íze volt); Christy büszke lett volna rám. Végigolvastam az egészet, egyetlen javítás nélkül, és közben a szemem törölgettem, ne essen egyetlen könnycsepp se a lapokra, amelyekkel szemlátomást annyit nyűglődött. Nem gondoltam-e néha már, hogy lassabb az észjárása, mint a többieké, s hogy talán csak egy fokkal áll a „szellemileg retardált" kategória fölött? Nahát, úgy éljek, van oka rá elég! És a bicegése se véletlen. Kész csoda, hogy egyáltalán él. Márpedig élt. Kedves, mosolyra mindig kész fickó volt, soha nem emelte fel a hangját, ha gyerekkel beszélt. Kedves fickó volt, aki megjárta a poklokat, és iparkodott – szerényen, reménykedőn, mint a legtöbb ilyen esti iskolás –, hogy érettségit szerezzen. Holott egész hátralévő életére úgyis csak pedellus marad, afféle zöld vagy barna tréningnadrágos pofa, aki vagy söpröget, vagy rágógumit kapar fel a padlóról a hátsó zsebében hordott spachtlival. Valaha talán más is lehetett volna belőle, de egy éjjel a tízcentesen megfordult a sorsa, és most csak afféle Woolworthöt járó fickó, akit a gyerekek a furcsa járása miatt Nebénázz Harrynek neveznek.

Egy szó, mint száz: sírtam. Igazi, belülről fakadó könnyekkel. A folyosó végéről hallatszott, amint a lisboni zenekar rákezd a győzelmi dalra – eszerint a honi gárda győzött, éljenek sokáig. Később talán majd Harry és egy-két társa elrámolja a lelátót, és felsöpri a padok alá dobált szemetet.

Nagy piros A-t firkantottam a dolgozat tetejére. Egy-két másodpercig elnéztem, aztán egy nagy piros +-t toldottam hozzá. Mert jó munka volt, és mert Harry fájdalma belőlem, az olvasójából érzelmi reakciót váltott ki. Talán nem ez jellemez minden, A +-ra értékelt írásművet? Az a dolguk, hogy reakciót váltsanak ki…

Ami engem illet: bárcsak a valamikori Christy Eppingnek igaza lett volna. Bárcsak valóban el volnék dugulva érzelmileg. Mert mindazt, ami ezután következett – az összes borzalmat –, ezek a könnyek indították el.

ELSŐ RÉSZ

A VÍZVÁLASZTÓ PILLANAT

ELSŐ FEJEZET

1

Harry Dunning glóriával tette le az érettségit. Meghívására én is elmentem a gimnáziumban megrendezett bizonyítványosztó ünnepségre. Neki nem volt más hozzátartozója, én pedig örömmel tettem eleget kérésének.

Az áldást Bandy atya mondta, aki ritkán mulasztott el egy gimnáziumi fellépést. Utána utat törtem magamnak a rokonok és barátok csődületén keresztül Harryhez, aki magányosan álldogált lötyögő fekete köpenyében, fél kezében az oklevelével, a másikban a kikölcsönzött négyszögletű kalappal. Az utóbbit elvettem tőle, hogy kezet rázhassunk. Erősen hézagos, hidakkal megtámogatott fogsorát elővillantva mosolygott rám, rossz fogai ellenére is vonzó, napsugaras mosollyal.

– Köszönöm, hogy eljött, Mr. Epping. Nagyon hálás vagyok…

– Jólesik, hogy itt lehetek. És hívjon, kérem, Jake-nek. Ez a kis kedvezmény kijár minden növendékemnek, aki életkora szerint az apám lehetne.

Harry értetlen képet vágott, de aztán elnevette magát.

– Hát bizony ez így van, mi? Azt a hétszázát! – Nevettem én is. Körülöttünk egy csomó ember nevetgélt. És persze volt olyan is, aki könnyezett. Ami nálam nehezen megy, sokaknak úgy jön, mint víz a csapból.

– Na és az az A-plusz! Azt a mindenit! Soha életemben nem kaptam A-pluszt! Nem is számítottam rá!

– Pedig megérdemelte, Harry. Nos, halljuk, mi lesz az első dolga mint érettségizett polgárnak?

A mosoly néhány pillanatra elhomályosult. Ezzel a kérdéssel még nem foglalkozott.

– Gondolom, hazamegyek. Van egy kis házam a Goddard utcában, amit ki szoktam adni. – Felemelte ujjai hegyével fogva az oklevelet, mintha félne, hogy elkenődik a tinta. – Ezt meg bekeretezem, és a falra akasztom. Utána töltök magamnak egy pohár bort, leülök a díványra, és lefekvésig csak bámulom ezt az izét.

– A terv nem rossz – mondtam –, de nem volna kedve, hogy előtte még bekapjunk egy burgert sült krumplival? Elmehetnénk Al bisztrójába.

Arra számítottam, hogy felszisszen, de hát Harryhez kár volt úgy közelednem, mint a kollégáimhoz. Nem is szólva a diákjainkról, akik úgy kerülték Al bisztróját, mint egy lepratelepet, és vagy az iskolával szemközti tejcsárdát favorizálták, vagy a Hejhót odakinn a 196-os úton, ott, ahol valaha a jó öreg autósmozi állt.

– Príma lenne, Mr. Epping. Köszönet.

– Jake. Nem elfelejteni!

– Hát persze, Jake.

Így hát elvittem Harryt Al bisztrójába, amelyet a tantestületből egyedül én látogattam, és maga Al szolgált fel nekünk, holott ezen a nyáron pincérnőt is fogadott. Mint mindig, a szája egyik sarkában cigaretta parázslott (ami nyilvános éttermekben tiltva volt, ez azonban Alt soha nem zavarta), és a cigaretta fölötti fél szemével bandzsított is a füsttől. Amikor észrevette az összehajtogatott fekete köpenyt, megértette, miféle alkalomból kerestük fel, és ragaszkodott hozzá, hogy ő állja a számlát (ha nem veszít is sokat – Alnál potom pénzért lehetett étkezni, miáltal az emberek a környék kóbor állatainak sanyarú sorsáról pusmogtak). Még le is fényképezett minket, és a fotót később kiszögezte az úgynevezett Városi Hírességek Falára. A többi „híresség között volt a néhai Albert Dunton, a Dunton Ékszervállalat alapítója; Earl Higgins, a lisboni gimnázium egy korábbi igazgatója; John Crafts, a John Crafts-féle Akciós Autók Kereskedésének tulajdonosa; és természetesen Bandy atya a Szent Cirill-templomból. (Az atya XXIII. János pápával volt összepárosítva – utóbbi nem volt ugyan helybeli, de Al Templeton, aki magát „hithű pápistának nevezte, nagy becsben tartotta.) Al fotóján Harry Dunning szélesen mosolygott, én ott álltam mellette, és közösen fogtuk az oklevelét. A nyakkendője kicsit csáléra állt. Ez megmaradt bennem, mert eszembe juttatta a kisbetűs ipszilonjai végéhez toldott kacskaringót. Emlékszem mindenre. Nagyon is jól emlékszem.

2

Két évvel később, az utolsó tanítási napon a már említett tanáriban ültem, és épp egy rakás záródolgozaton küzdöttem át magam, amelyeket „Az amerikai költészet nagyjai" témájáról írtak irodalmi szemináriumom jeles rendű hallgatói. A gyerekek már elmentek, egy újabb nyár tartamára engedték el a pórázukat, és hamarosan magam is szabadulok. Egyelőre azonban így is jól éreztem magam, élveztem a szokatlan csöndet. Arra gondoltam, mielőtt távoznék, még kitakaríthatnám a szekrényt, ahol a ropi- és nápolyikészletünket tároltuk. Valakinek ezt is fel kell vállalnia, gondoltam.

Aznap az óráim után Harry Dunning sántikált oda hozzám, és kezet nyújtott. (A tanterem különösen zajos volt, mint az utolsó tanítási napon minden tanterem és folyosó.)

– Csak meg szeretnék köszönni mindent – mondta.

Elvigyorodtam.

– Ha jól emlékszem, ezt már megtette.

– Tudom, de ez az utolsó napom. Nyugdíjba megyek. Ezért a biztonság kedvéért újra meg szeretnék köszönni mindent.

Amikor kezet ráztunk, egy srác vitorlázott arra – frissen kivirult pattanásairól és az állát díszítő, kecskeszakállnak szánt ritkás szőrcsomóról ítélve legfeljebb ha másodikos –, és azt motyogta:

– Nebénázz Harry, figyelünk!

Utánakaptam, hogy bocsánatot kérjen, de Harry visszatartott. Őszintén, minden sértettség nélkül mosolygott.

– Á, ne fárassza magát. Már megszoktam. Hisz csak gyerekek…

– Erről van szó – feleltem. – És nekünk az a dolgunk, hogy megneveljük őket.

– Tudom, és maga igazán ért hozzá. De nekem nem az a dolgom, hogy – hogy is mondjam – szemléltetőeszköz legyek. Ma meg végképp nem. Remélem, Mr. Epping, vigyázni fog magára. – Tényleg az apám lehetett volna, de úgy tetszett, a Jake végképp meghaladja erejét.

– Maga is vigyázzon, Harry.

– Azt az A-pluszt soha nem fogom elfelejteni. Azt is berámáztam. Ott lóg az oklevelem mellett.

– A magáé az érdem.

És így is volt. A dolgozata maga volt a primitív művészet, minden ízében olyan erős és igaz, mint Moses nagyi, a legendás népművész akármelyik festménye. Mindenesetre sokkal jobb, mint azok, amelyek fölött most gürcöltem. A helyesírásuk többnyire kifogástalan volt, a kifejezésmód is szabatos (bár az én óvatos, fél szemmel máris az egyetemre kacsingató növendékeim bosszantóan őrizkedtek az egyéni hangvételtől), de a tartalom sápatag és unalmas. A szerzők juniorok voltak – Mac Steadman, az angol csoport feje, a szeniorokat magának tartotta meg –, de úgy írtak, mint megannyi kis összepréselt szájú öregember és öregasszony, és juj, Mildred, síkos az út, vigyázz, nehogy elcsússzál. Nyelvtani baklövései és izzadságszagú vonalvezetése ellenére Harry Dunning úgy írt, mint egy hős. Legalábbis akkor egyszer.

Éppen az offenzív és defenzív írásmód közti különbségen méláztam, amikor a falra függesztett intercom megköszörülte a torkát.

– Mr. Epping nincs a nyugati szárny tanárijában? Jake, nem hallasz véletlenül?

Felálltam, és lenyomtam a gombot.

– De igen, Gloria, még itt vagyok. Úgy látszik, sokat vétkeztem. Miben segíthetek?

– Keresnek telefonon. Valami Al Templeton, ha jól értettem. Átkapcsolhatom, ha akarod. De mondhatom azt is, hogy már elmentél.

Al Templeton, Al bisztrójának gazdája és üzemeltetője, akit az LFG oktatói kara, az önök őszinte hívét leszámítva, nagy ívben elkerül. Még az én nagyra becsült csoportvezetőm is, aki iparkodott úgy beszélni, mint egy cambridge-i prof, és maga is súrolta a nyugdíjkorhatárt, úgy utalt a ház specialitására, mint Al Híres Macskaburgerjére.

No persze igazából nem macska, mondogatták a népek, legalábbis nem valószínű, de egy dollár tizenkilencért marha se lehet.

– Jake? Mi az, elaludtál közben?

– Á, nagyon is éber vagyok. – És kíváncsi is voltam, miért keresne Al az iskolában. És egyáltalán, mit akarhat tőlem? Mindig szigorúan vendéglős és vendég kapcsolatban álltunk. Én értékeltem a főztjét, ő értékelte gyakori látogatásaimat. – Kapcsold csak ide!

– Egyáltalán miért vagy még benn?

– Flagelláns lettem.

– Hűűű! – mondta Gloria, és én elképzeltem, ahogy hosszú pilláit rezegteti. – Imádom, amikor így malackodsz. Na, akkor csak várd a giling-galangot.

Kilépett a vonalból, majd megszólalt a mellék.

– Jake? Maga az, cimbora?

Először azt hittem, Gloria félrehallotta a nevet. Ez nem lehet Al hangja. Még a világ legpocsékabb megfázásától sem reked be ennyire az ember.

– Ki beszél?

– Al Templeton, hát nem mondta a spinkó? A mindenit, ettől a várakozási zenétől hányingert kap az ember! Mi történt Connie Francisszel? Neki is elment a hangja? – És olyan lármásan kezdett köhögni, hogy egy kicsit el kellett tartanom a készüléket a fülemtől.

– Csak nem kapott influenzát?

Al nevetett. De közben is köhögött. A két zaj együtt elég ijesztőn hangzott.

– Hát valamit bekaptam, az biztos.

– Hirtelen kaphatta el. – Csak tegnap jártam nála utoljára, egy korai estebédre. Fatburger, krumpli, eperturmix. Meggyőződésem, hogy a magamfajta háztartás nélküli szinglinek az összes nagyobb ételkategóriát napirenden kell tartania.

– Mondhatni. De mondhatni azt is, hogy jó soká váratott magára. Mind a kettő stimmelne.

Nem tudtam, mit feleljek erre. Hat vagy hét év óta jártam a bisztrójába, és ezalatt sokat beszélgettünk. Néha furcsákat tudott mondani. A New England-i Hazafiak csapatát például következetesen Bostoni Hazafiaknak nevezte, holott már 1971-ben nevet változtattak, a baseballsztár Ted Williamsről pedig úgy beszélt, mintha tejtestvérek volnának – de ilyen titokzatosan még sosem viselkedett.

– Találkoznunk kell, Jake. Fontos.

– Megkérdezhetem…

– Jó sokat fog kérdezni, és én felelek is majd, de nem telefonon.

Nem tudtam, hány válasz telik tőle, mielőtt végleg elmegy a hangja, de megígértem, hogy egy órán belül benézek hozzá.

– Kösz szépen. Minél előbb, ha lehet. Az idő pénz, ahogy mondani szokás. – Azzal letette a kagylót, csak úgy, még csak el se köszönt.

Még két esszécskén átrágtam magam, és már csak négy volt a rakásban, de nem fűlt hozzá a fogam. Elment a kedvem. Inkább a táskámba dobtam a maradékot, és elindultam. Belém villant, hogy felmehetnék az irodába, kellemes nyarat kívánni Gloriának, de ehhez se volt kedvem. Jövő héten még mindennap benn lesz, hogy lezárja egy újabb tanév aktáit, én meg majd hétfőn bejövök kipucolni a ropisszekrényt – ezt ugyanis megfogadtam magamnak. Különben a tanárok, akik szünidei tanfolyamaik alkalmából felkeresik a nyugati szárny tanáriját, bogarak hadába ütköznének.

Ha tudom, mit tartogat számomra a jövő, egész biztosan felmentem volna Gloriához. Még az a csók is elcsattanhatott volna, amely az utolsó egy-két hónapban ott lebegett közöttünk a levegőben. De persze semmit sem tudhattam. Fej vagy írás – ezen múlik az életünk.

3

Al Bisztrója egy ezüstszínű lakókocsiban működött, nem messze a Fő utcától, a régi, félig leégett Worumbo-szövöde árnyékában. Az ilyen helyek nyomasztóak lehetnek, de Al tetszetős virágágyakkal álcázta a betontömböket, amelyeken a lakókocsi állt. A takaros kis pázsitot maga gondozta, valami régi típusú, tolható fűnyíróval, amely ugyanolyan ápolt volt, mint a virág meg a gyep: fényesre festett, sziszegő lapátjain egyetlen porszemet sem lehetett volna felfedezni. Akár a múlt héten is vehették volna a helyi Nyugat Autósboltban… mármint ha még létezett volna ez a hálózat. Pedig valamikor nagyon is létezett, amíg a századforduló táján fel nem falták a nagyáruházak.

A kikövezett ösvényről lépcső vezetett fel. Ott megálltam, s a homlokom ráncokba szaladt. Az ismerős cégér: ISTEN HOZOTT AL BISZTRÓJÁBAN, AHOL A LEGJOBB FATBURGERT KAPNI! – eltűnt. Helyette szögletes kartondarabon ez állt: BETEGSÉG MIATT VÉGLEG BEZÁRTUNK. KÖSZÖNET SOKÉVES TÁMOGATÁSÁÉRT ÉS MINDEN JÓT.

Még nem hatoltam be a valószerűtlenség ködébe, amely csakhamar elnyelt, de az első pászmák már körülöttem tekerőztek. Al rekedtségét és harákoló köhögését nem egy múló nyári nátha okozta, és nem is az influenza. Az új tábláról ítélve valami komolyabbról van szó. De miféle komoly betegség hatalmasodik el huszonnégy óra alatt? Most fél három volt. Előző délután háromnegyed hatkor jöttem el a bisztróból, és akkor Alnak kutya baja se volt, sőt, mintha fel lett volna dobva. Még meg is kérdeztem, nem ivott-e túl sokat a maga főzte kávéból, de azt mondta, nem, csak egy kis vakációt tervez. Beszél-e közeli vakációról az olyan ember, akiben súlyos betegség bujkál – olyan súlyos, hogy másnap bezárja miatta az üzletet, amelyet egymaga működtetett több mint húsz éven át? Nyilván ilyesmi is előfordul, de legföljebb minden szökőévben.

Éppen nyúltam a kilincsért, amikor kinyílt az ajtó. A küszöbről Al nézett rám mosolytalan arccal. Visszanéztem; a valószerűtlenség köde kissé sűrűbb lett. Meleg nap volt, de a köd hidegnek érződött. Ez volt az a pillanat, amikor még kifarolhattam volna az egészből, hogy visszamerüljek a júniusi napsütésbe, és lelkem egy zugában nem is vágytam másra. De a csodálkozás és az ijedtség megdermesztett. Borzongtam is, minek tagadjam. Mert a súlyos betegségektől mindnyájan megrémülünk, és Al súlyos beteg volt – ezt egyetlen pillantással is felmérhettem. Akár halálos betegnek is nevezhettem volna.

Nem csak azért, mert rendes körülmények közt pirospozsgás képe sárgásra fakult, és petyhüdten csüngött rajta a bőr. Nem is a kék szemére boruló hályog ijesztett meg, sem a rövidlátó hunyorgása, és még csak nem is az addig csaknem egyenletesen fekete, de most ősszé vált haja – elvégre lehet, hogy korábban hiúságból festette a haját, és most hirtelen ötlettel egy erős sampon és a természetes állapot mellett döntött.

Az igazán elképesztő az volt, hogy az elválásunk óta eltelt huszonnégy órában Al Templeton mintha legalább tizenöt kilót fogyott volna. De lehetett az húsz is – éppen egynegyede a korábbi súlyának. Nem egészen egy nap alatt tényleg senki, de senki a világon nem ad le tizenöt vagy húsz kilót. Ám a látvány itt volt a szemem előtt. És azt hiszem, ekkor nyelt el szőröstül-bőröstül a valószerűtlenség köde.

Al elmosolyodott, és ekkor láttam, hogy nemcsak a súlya csökkent, de a fogai száma is. Halovány, egészségtelen színű volt az ínye.

– Hogy tetszik az új formám, Jake? – És elővette a vaskos, mélyről jövő, ugatásszerű köhögés.

Nyitottam volna a szám, de elállt a szavam. Tudatom egy gyáva, utálkozó zugában ismét megszólalt a menekülhetnék, de még ha ez a hang sokkal erősebb is, akkor sem tudtam volna megtenni. Gyökeret vert a lábam.

Al úrrá lett a köhögésen, és hátsó zsebéből zsebkendőt vett elő. Megtörölte vele a száját, majd a tenyerét. Mielőtt eltette volna, láttam, hogy piros foltok tarkítják.

– Kerüljön beljebb – mondta. – Sok mindenről kell beszélnem, és maga az egyetlen, aki talán hajlandó lesz végighallgatni. Meghallgat?

– Al… – szólaltam meg, olyan halkan és erőtlenül, hogy magam is alig hallottam. – Mi történt magával?

– Meghallgat?

– Hát persze.

– Lesznek majd kérdései, és amire tudok, válaszolni fogok, de megkérem, takarékoskodjon velük. Nemigen van már hangom, és a fene egye meg, az erőm is kevés. Na, jöjjön már.

Beléptem. A bisztró sötét volt, hideg és üres. A pulton nem látszott morzsa, és fényesre is volt törölve. A székeken is csillogott a króm, a kávéfőző csak úgy tündökölt. Szokott helyén, a Sweda pénztárgép mellett volt a tábla is: HA NEM ÉRZED JÓL MAGAD VÁROSUNKBAN, ÜSD FEL A MENETRENDET. Csak egyvalami hiányzott: a vendég.

No meg persze a tulaj és szakács. Al Templetont egy ősz, nagybeteg kísértet váltotta fel. Amikor a reteszt eltolva bezárt minket, a nesz robajként hatott.

4

Odakalauzolt egy, a helyiség túlsó végében lévő bokszhoz, és higgadtan így szólt: – Tüdőrák. – Megütögette ingzsebét: üres volt. Az állandóan ott tartott filter nélküli Camel eltűnt. – Igazán nem meglepő. Tizenegy évesen szoktam rá, és addig szívtam, amíg meg nem tudtam a diagnózist. Ötven rohadt éven át. 2007-ig, amíg fel nem ment az ára, napi három csomaggal. Akkor nagy hősiesen lefaragtam napi kettőre. – És sípolva nevetett.

Már-már figyelmeztettem volna, hogy hibás a számítása, mert én pontosan tudom, hány éves. Amikor egyszer a tél vége felé benéztem, és megkérdeztem, miért visel grillezés közben szülinapi gyerekcsákót a fején, azt felelte: Mert ma vagyok ötvenhét éves, cimbora. Három év múlva hatvan. De mert megkért, hogy csak akkor kérdezzek, ha okvetlenül muszáj, úgy gondoltam, a helyesbítés felérne egy oktondi kérdéssel.

– A maga helyében – ó, bárcsak cserélhetnénk, noha igazán nem szeretném a helyzetemet magára tukmálni – szóval a maga helyében arra gondolnék: „Itt valami hézag van, senki nem kap előrehaladott tüdőrákot egyik napról a másikra." Nincs igazam?

Bólintottam. Al beletrafált.

– A válasz egyszerű. Nem egyik napról a másikra történt. Körülbelül május óta – ennek most hét hónapja – köhögöm ki a tüdőmet.

Ez újdonság volt számomra; úgy látszik, mindig a távollétemben köhögött. Arról nem szólva, hogy most is elszámolta magát.

– Ébresztő, Al! Most június van. Hét hónappal ezelőtt december volt.

Legyintett – az ujjai elvékonyodtak, tengerészgyűrűje lötyögött az egyiken, amelyet azelőtt szép komótosan körülért –, mintha azt mondaná: Hagyjuk ezt most.

– Először azt hittem, csúnyán megfáztam. De lázam nem volt, és a köhögés ahelyett, hogy elmúlt volna, egyre rosszabbodott. Utána fogyni kezdtem. Hát hülye nem vagyok, cimbora, és mindig tudtam, hogy a dupla cé meg lehet írva a csillagaimban – habár a papám meg a mamám úgy füstölt, mint a gyárkémény, mégis megérték a nyolcvanvalahányat. Az ember mindig talál mentséget a rossz szokásaira…

Ismét köhögni kezdett, és elővette a zsebkendőt. Amikor csitult a harákolás, így szólt:

– Nem kalandozhatok el valami mellékvágányra, pedig világéletemben ezzel szórakoztam, és most nehéz abbahagyni. Voltaképpen nehezebb, mint lemondani a cigiről. Legközelebb, ha fecsegni kezdek, csak húzza végig az ujját a torkán, rendben?

– Oké – mondtam készségesen. Időközben eszembe jutott: hátha csak álmodom ezt az egészet. Méghozzá milyen eleven ez az álom! Még azt is látom, ahogy a mennyezeti ventilátor forgás közben árnyékot vet, és az árnyék átsuhan a tányéralátétek feliratán: NÁLUNK TE VAGY A LEGFONTOSABB!

– Hogy rövidre fogjam, elmentem egy dokihoz, aki megröntgenezett, és ott voltak, akkorák, mint egy ház. Kettő darab tumor, hogy enné meg a fene. Előrehaladott nekrózis. Nem operálható.

Röntgen… – gondoltam. – Hát még mindig így állapítják meg a rákot?

– Egy ideig még ott ténferegtem, de végül csak muszáj volt visszajönnöm.

– Honnan? Lewistonból? A Maine-i Központi Kórházból?

– Az üdülésből. – Rám szegezte a szemét, amely egyre mélyebben süppedt üregébe. – Persze nem volt valami léleküdítő.

– Jaj, Al, egy kukkot se értek ebből az egészből. Tegnap itt volt, és makkegészségesnek tűnt.

– Nézze meg jobban az arcom. Induljon el a hajamtól, onnan menjen lefelé. Próbáljon nem törődni azzal, amit a rák művel velem – alaposan elrondítja az embert, ez már csak így van –, és mondja meg: az vagyok-e, akit tegnap látott?

– Hát nyilván kimosta a festéket a…

– Soha nem használtam festéket. Nem hívom fel a figyelmét az üdülés közben kihullott fogaimra; tudom, hogy ezt észrevette. Azt hiszi, a röntgen tehet róla? Vagy a tejben lévő stroncium-90? Nem is iszom tejet, legföljebb este, az utolsó kávémba csorgatok pár cseppet.

– Hogy hányas stroncium?

– Nem érdekes. Próbáljon egy nő szemével nézni. Ahogy egy másik nőre néz, hogy megállapítsa, hány éves.

Igyekeztem megfogadni a tanácsot. Amit láttam, a bíróságon nem állta volna meg a helyét, de engem meggyőzött. Al szeme sarkából pókhálószerűen indáztak tova a ráncok, és a szemhéját beszövő apró, finoman hullámzó ráncocskák láttán a mozipénztáros már nem kért volna nyugdíjas-igazolványt. És a homlokát szinuszhullámok barázdálták, amelyek előző este még nem látszottak. Két további, sokkal mélyebb redő a száját fogta zárójelbe. Az álla élesebb lett, a nyakán megereszkedett a bőr. A két utóbbi tünetet a katasztrofális súlyveszteség is kiválthatta, de a ráncok… és ha a hajával kapcsolatban igazat mondott…

Elmosolyodott. Komor mosoly volt, de humor is bujkált benne, és ettől, ki tudja, miért, még lehangolóbb lett.

– Emlékszik még a most márciusi születésnapomra? „Ne aggódjon, Al – mondta –, ha ez a lökött bohócsapka a grillsütő fölött tüzet fog magán, én majd lespriccelem a poroltóval." Emlékszik erre?

Emlékeztem.

– Maga meg azt mondta, hogy három év múlva hatvan lesz.

– Így igaz. És most hatvankettő vagyok. Tudom, a ráktól még ennél is többnek látszom, de itt… meg itt… – A homlokára, majd a fél szeme sarkára mutatott. – Szóval ezeket tényleg az öregség tetoválta rám. Nevezhetném őket érdemrendeknek is.

– Al… Kaphatok egy pohár vizet?

– Hát hogyne. A sokk, nem igaz? – Résztvevőn nézett rám. – Most azt gondolja: „Vagy én diliztem be, vagy ő, vagy mind a ketten." Tudom. Ezen már én is keresztülmentem.

Nagy erőfeszítéssel kievickélt a bokszból; jobb kezét úgy dugta a bal hóna alá, mintha össze akarná tartani magát. Mialatt megkerültette velem a pultot, újabb elemét fedeztem fel e valószerűtlen együttlétnek: eltekintve azoktól az esetektől, amikor a Szent Cirillben a közelében ültem (ami ritkán fordult elő, mert bár vallásos nevelést kaptam, nem vagyok valami hitbuzgó pápista), vagy összefutottunk az utcán, még sosem láttam Alt kötény nélkül.

Leemelt egy ragyogóan tiszta poharat, és megtöltötte a ragyogóan tiszta, krómmal bevont csapból. Megköszöntem, és mentem volna vissza a bokszba, de Al megütögette a vállam. Bár ne tette volna. Olyan érzés volt, mintha Coleridge Vén Tengerésze legyintett volna meg – aki Háromból egyiknek elébe áll…

– Valamit látnia kell, mielőtt visszaülünk. Így gyorsabb lesz. Nem is látnia kell, hanem átélnie. Ez a pontos kifejezés. Na, igya meg a vizét, cimbora.

Megittam egy fél pohárral a jó hideg vízből, de közben sem vettem le róla a szemem. A gyávábbik énem arra számított, hogy hirtelen letámad, akár az első, mit sem sejtő áldozatot azokban az elszabadult mániákusokról szóló filmekben, amelyeknek a címében, ki tudja, miért, mindig számok vannak. De Al csak állt egy helyben, fél kezével a pultra támaszkodva. A keze ráncos volt, ujjain kiugrottak a bütykök. Nem olyan volt, mint egy ötvenes férfi keze, még ha rákbeteg is az illető, és…

– Ez a sugárkezeléstől van? – kérdeztem hirtelen.

– Micsoda?

– Mintha le volna barnulva. Nem beszélve ezekről a sötét foltokról a keze fején. Ilyesmit vagy a sugárkezeléstől kap az ember, vagy a túlzásba vitt napozástól.

– Nos, mivel sugárkezelést nem kaptam, marad a napocska. Az elmúlt négy évben épp eleget ért.

Amennyire tudtam, Al az elmúlt négy év javát is azzal töltötte, hogy neonfény alatt burgereket és turmixokat állított elő, ezt azonban nem mondtam ki. Megittam a maradék vizet, de amikor a poharat a formicával bevont pultra tettem, észrevettem, hogy kicsit remeg a kezem.

– Jó, hát mit kéne látnom? Azaz átélnem?

– Erre jöjjön.

Végigmentünk a hosszú, keskeny konyhai részen, el a két grillsütő, a mikró, a teflon óriásserpenyők, a mosogató, a Fagykirály márkájú frizsider és a derékmagasságig érő, halkan duruzsoló fagyasztó mellett. Al a néma mosogatógépnél állt meg, és a konyha túlsó végén lévő ajtóra mutatott. Alacsony volt; Alnak be kell húznia a fejét, hogy átférjen, pedig ő százhetven centi se volt. Engem, a magam száznyolcvankilencével, sok gyerek Kopter Eppingnek nevezett.

– Azon kell bemenni – mondta.

– Nem a spájz van ott?

Szónoki kérdés volt; az évek során épp elégszer láttam, ahogy konzerveket, krumpliszsákokat és tésztaféléket cipel ki azon az ajtón.

Al mintha meg sem hallotta volna.

– Tudta, hogy ezt a kócerájt eredetileg Auburnben nyitottam meg?

– Nem én.

Al bólintott, de ez a csöpp mozdulat is elég volt az újabb köhögőroham kiváltásához. Az egyre ijesztőbb zsebkendőbe fojtotta, majd ahogy a roham apránként megenyhült, a zsebkendőt egy kéznél lévő szeméttartóba dobta, és a pulton lévő adagolóból egy csomó papírszalvétát markolt ki.

– A lakókocsi valódi Aluminaire-modell, a harmincas években gyártották, és szecessziósabb már nem is lehetne. Azóta vágytam rá, mióta kissrác koromban a papám elvitt a bloomingtoni Dumcsizz és Rágj-fiókba. Teljesen berendezve vettem, és a Pine utcán nyitottam meg. Majdnem egy évig árultam ott, és rájöttem: még egy év, és tönkrementem. Túl sok ilyen gyorskajálda volt a környéken, egyik jó, másik gyengébb, de mindnek megvolt a maga vendégköre. Olyan voltam, mint egy frissen végzett jogász, aki olyan városban nyit irodát, ahol már egy tucat jól bevezetett zugügyvéd működik. Meg aztán akkoriban Al Híres Fatburgere kettő-ötvenet kóstált. Még 1990-ben sem adhattam ennél olcsóbban.

– Akkor hogy az ördögbe adhatja most fele áron? Hacsak nem tényleg macskából van.

Al felhorkant; a hang váladékosan visszhangzott a mellkasa mélyéből.

– Én, cimbora, százszázalékos, színtiszta amerikai marhát árulok, a legjobbat, ami csak létezik ezen a földön. Gondolja, hogy nem tudom, mit fecsegnek a népek? Tudom én. De fütyülök rá. Mi mást tehetnék? Nem ülhetek a szájukra. Ahogy a szelet sem hallgattathatjuk el.

Végighúztam az ujjam a torkomon. Al mosolygott.

– Tudom, eltértem a tárgytól, de valahol ez is a tárgyhoz tartozik. Szóval verhettem volna továbbra is a fejem a falhoz a Pine utcán, de Yvonne Templeton nem ejtette a gyerekeit a fejük lágyára. „Jobb elszaladni, és később újrakezdeni" – mondogatta nekünk. Összeszedtem, ami a tőkémből megmaradt, kisírtam a banktól egy újabb ötezres kölcsönt – ne kérdezze, hogyan –, és ideköltöztem Fallsba. Nem mondhatni, hogy itt virul az üzlet, ebben a gazdasági helyzetben hogy is virulhatna, nem beszélve arról, amit az emberek összehordanak Al Macskaburgerjéről, Kutya- vagy Borzburgerjéről, meg ami épp eszükbe jut, de úgy alakult, hogy már nem függök úgy a gazdaságtól, mint mások. És ezt annak köszönhetem, ami a spájzajtó mögött van. Amikor Auburnben próbálkoztam, még nem volt ott. Ha kell, egy háromméteres stósz bibliára is megesküszöm. Csak itt jelentkezett.

– Miről beszél?

Rám szegezte azt a vizenyős, vadonatújra öregedett szemét.

– Többet most nem mondok. Magának kell megtapasztalnia. Na, menjen, nyissa már ki.

Bizonytalanul néztem vissza rá.

– Vegye úgy, hogy egy haldokló utolsó kérése. Rajta, cimbora. Már ha tényleg a cimborám. Nyissa ki azt az ajtót.

5

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a szívem nem kapcsolt magasabb sebességbe, amikor elfordítottam a kilincsgombot. Fogalmam sem volt, mi várhat rám odabenn (bár rémlik, mintha az elektromos húsdarálóra váró megnyúzott macskák ködlöttek volna fel előttem), de amikor Al a vállam mellett előrenyúlva felkapcsolta a villanyt, nem láttam mást, mint…

…mint egy közönséges spájzt.

Kicsi volt, és úgy ragyogott a tisztaságtól, mint az egész bisztró. A hosszanti falak mentén sorakozó polcok jókora, vendéglői méretű konzervdobozokkal voltak megrakva. A helyiség túlsó végén, ahol lejtett a tető, takarítószerek álltak, illetve a seprűt meg a nyélre erősített felmosóruhát le kellett fektetni, mivel fölöttük alig egy méter magas volt a fal. A padlót ugyanazzal a sötétszürke linóleummal vonták be, mint a bisztróét, de az ottani enyhe sülthús-szag helyett itt kávé, zöldségfélék és fűszerek illata érződött. Volt azonban a levegőben valami más szag is, enyhébb, de kellemetlenebb.

– Értem – mondtam. – Ez itt egy spájz. Takaros, jól felszerelt. Készletgazdálkodásból, ha létezik ilyen tárgy, A-t érdemel.

– Milyen szagot érez?

– Elsősorban fűszert. És kávét. Talán légfrissítőt is, de ez nem biztos.

– De igen. Hegyi Forrást használok. A másik szag miatt. Azt mondja, mást nem érez?

– De, lebeg itt még valami. Valami kénszerű. Az elégett gyufára emlékeztet. – De emlékeztetett a mérges gázokra is, amiket a családom meg én eregettünk, amikor a mamám szombat estére babot főzött – ezt azonban nem akartam szóba hozni. Lehet, hogy a rák kezelése bélgázokat okoz?

– Ráhibázott, tényleg kén. Meg más is, de az se Chanel 5-ös. A szövöde szaga, cimbora.

Újabb őrület, de én csak annyit mondtam (diplomáciai fogadáshoz illő groteszk udvariassággal):

– Valóban?

Al ismét elmosolyodott; látszottak a hézagok ott, ahol tegnap még fogak voltak.

– Csak udvariasságból nem mutat rá, hogy a Worumbót időtlen idők óta bezárták, illetve a nyolcvanas évek végén a nagy része leégett, és nem maradt más belőle – hüvelykujjával hátrafelé bökött – mint egy outlet üzlet, olcsó textíliákkal. Arra való, hogy az erre tévedő turistákat megállítsa; mint a Kennebec Gyümölcs Társaság, ha beköszönt a Moxie Fesztivál… Látom, maga már arra gondol: legfőbb ideje, hogy a mobilján ide rendelje a fehérköpenyeseket. Eltaláltam, cimbora?

– Nem hívok senkit, mert maga nem hibbant meg. – Bár ebben korántsem voltam biztos. – De ez itt csak egy spájz, és a Worumbo-szövöde az elmúlt negyedszázad során egyetlen vég anyagot sem állított elő.

– Az biztos, hogy nem hív fel senkit, mert mindjárt elkérem magától a mobilját, a tárcáját és az összes pénzt, ami magánál van, az aprót is. Ez nem rablás; mindent visszakap. Hajlandó rá?

– Meddig tart ez az egész, Al? Mert még ki kell javítanom néhány dolgozatot, hogy lezárhassam az osztályozónaplómat.

– Addig tart, ameddig maga akarja – hangzott a válasz –, mivelhogy két perc az egész. Mindig két percig tart. Adjon egy órát magának, és nézzen körül, ha kedve van, de én elsőre nem időznék hosszabban, mert sokkolja az embert. Majd meglátja. Rám bízza magát? – Láthatott valamit az arcomon, mert fogatlan száján megfeszült a bőr. – Nagyon kérem, Jake… Egy haldokló utolsó kérése…

Most már lefogadtam volna, hogy megbomlott, azt azonban elhittem, hogy állapotát illetően színigazat mond. Amióta beléptem, a szeme még mélyebben süppedt üregébe, és egyre inkább kimerült. Támolygott már attól a húsz lépéstől is, amelyet a boksztól a spájzig meg kellett tennie. Eszembe jutott a véres zsebkendő is. Azt nem szabad elfelejteni.

Meg aztán… néha egyszerűbb, ha nem berzenkedünk, és végigcsináljuk. „Ne bízd el magad, és bízd a jóistenre", ahogy az exnejem gyűlésein mondják, és én elhatároztam, hogy a jóisten helyett Alra bízom magam. Legalábbis bizonyos határig. Különben is, manapság ennél nagyobb cirkuszt csapnak egy szimpla repülőútnál is. Al még annyit se kér, hogy a cipőm a futószalagra tegyem.

Lekapcsoltam övemről a mobilt, és egy tonhalkonzerves ládára tettem. Odakerült a tárcám, néhány összehajtogatott bankjegy és másfél dollár értékű apró is. A végén még a kulcskarikám is odaraktam.

– A kulcsokat tartsa meg, az nem számít.

Nos, nekem elég sokat számított, de ezt sem tettem szóvá.

Al egy az enyémnél jócskán vastagabb bankjegyköteget húzott elő a zsebéből, és felém nyújtotta.

– Egy kis dugi pénz. Ha valami szuvenírfélét vásárolna. Tegye csak el.

– Miért ne a saját pénzemmel fizessek? – Úgy éreztem, igazán észszerű a kérdés. Mintha Al meg én értelmes beszélgetést folytatnánk.

– Ez most ne érdekelje. Az élmény jobban megfelel majd a kérdéseire, mint én tehetném, még ha csúcsformában lennék is, mint ahogy messzebb nem is lehetnék a csúcsformámtól. Tegye csak el a pénzt.

Átpörgettem ujjaim közt a bankjegyeket. Legfelül az egydollárosok hibátlannak látszottak. De aztán egy ötdolláros következett, és az egyszerre tűnt kósernak és tréflinek. Abe Lincoln arcképe fölött nagy betűkkel az állt, hogy SILVER CERTIFICATE és tőle balra egy nagy kék 5-ös díszelgett. Felemeltem a lámpához.

– Nem hamis, ha netán azt gondolná. – Al hangján fáradt humor érződött.

Nos, meglehet – a tapintása is hitelesnek tűnt –, de nem volt rajta olyan ábra, amely a másik oldalon is átütne.

– Ha nem hamis, akkor régi – jelentettem ki.

– Csak tegye zsebre, Jake.

Zsebre tettem.

– Van magánál zsebszámológép? Vagy más elektronikus kütyü?

– Semmi.

– Akkor tulajdonképpen már indulhat is. Forduljon meg, hogy a spájz túlsó végét lássa. – De hirtelen a homlokára csapott. – Úristen, hová tettem az eszem? Megfeledkeztem a Sárga Kártyás Emberről.

– Micsodáról? Vagy kicsodáról?

– A Sárga Kártyás Emberről. Én hívom így, a rendes nevét nem ismerem. Tessék, tegye el ezt is. – Némi kotorászás után egy ötvencentes érmét nyomott a kezembe. Évek óta nem találkoztam ilyennel. Talán sráckorom óta.

Megemeltem.

– Ne legyen könnyelmű. Ez értékes is lehet.

– Hát persze hogy az. Pontosan fél dollárt ér.

Ismét rájött a köhögés, amely ezúttal úgy rázta, mint egy szélvihar – de amikor hozzá akartam lépni, elhessentett. A ládáknak dőlt, amelyek tetejére a holmimat pakoltam, beleköpött a szalvétanyalábba, megnézte, kis nyüszítést hallatott, és rácsukta az öklét. Beesett arcán végigfolyt az izzadság.

– Hőhullám vagy ilyesmi. A kurva rák a szart is kirázza belőlem. Na, térjünk vissza a Sárga Kártyásra. Piás, de ártalmatlan, viszont nem akármilyen figura. Mintha tudna valamit. Lehet merő véletlen is, hogy éppen ott csuklott össze, ahol maga majd kiér – én mindenesetre fel akartam készíteni.

– Hát nem túl sikeresen – jegyeztem meg. – Halvány gőzöm nincs, miről beszél.

– Azt fogja mondani: „Szereztem egy sárga kártyát a zöldmezőről, de egy dolcsit adjon, mert ma minden duplaannyiba kerül." Ez világos?

– Tökéletesen. – Egyre mélyebben süppedtem a szarba.

– És tényleg van egy sárga kártyája, a kalapja karimájába dugva. Valószínűleg csak egy taxistársaság névjegye vagy talán egy lottószelvény, amit a csatornában talált, de az agya be van lőve olcsó lőrével, és azt hiszi, ezzel léphet be Willy Wonka csokigyárába. Maga azt feleli: „Egy dolcsira nem futja, de itt egy ötvencentes, és odaadja neki. Lehet, hogy erre megkérdi – Al felemelte az egyik csontváz-ujját –: „Mit keres itt? vagy „Honnan jött?. Még olyasmit is mondhat, hogy „Maga nem ugyanaz a fazon! Ezt ugyan nem hiszem, de nincs kizárva. Annyi minden kavarog ebben a dologban, amit nem tudok… Szóval akármit mond, maga csak hagyja ott a szárítókamránál, merthogy amellett üldögél, és menjen ki a kapun. Ő majd azt mondja közben, „tudom én, futná magának egy dolcsira, smucig disznó", de ne törődjön vele, és ne is nézzen hátra. Menjen át a síneken, és máris odaér a Fő és a Lisbon utca sarkára. – Ironikusan rám mosolygott. – Attól kezdve, cimbora, magáé a világ.

– Szárítókamra? – Úgy rémlett, homályosan emlékszem valami építményre a bisztró mostani helye közelében, és az a micsoda akár a régi Worumbo-szövöde szárítókamrája is lehetett volna, de lett légyen bármi, azóta eltűnt. Ha lett volna az Aluminaire kedélyes kis spájza végén egy ablak, az bizony csak egy cseréppel kirakott udvarra meg egy Maine-i Kuckó elnevezésű sportruházati boltra nézett volna. Magam is megleptem ott magam karácsony után egy Észak Csillaga márkájú szélbiztos anorákkal, méghozzá potya áron.

– Ne izgassa most a szárítókamra, csak jegyezzen meg mindent, amit mondtam. Most forduljon meg újra – így, jól van – és tegyen két-három lépést, de aprókat, mint egy totyis. Olyan óvatosan, mintha koromsötétben keresné a lépcsőházat.

Engedelmeskedtem, de közben a világ legnagyobb marhájának éreztem magam. Első lépés… a fejem leszegve, nehogy beverjem az alumíniummennyezetbe… második lépés… most már össze is görnyedtem. Még néhány lépés, és letérdelhetek. Erre pedig nem leszek hajlandó, még akkor se, ha egy haldokló kéri.

– Al, ez baromság. Mondja, hogy hozzak egy karton gyümölcskoktélt vagy vegyes zselét, vagy amit akar, de mást nem tehetek magáért…

És ebben a pillanatban a lábam lejjebb ereszkedett, mint amikor elindulunk lefelé egy lépcsőn. Csakhogy a lábam most is ott volt a sötétszürke linóleumpadlón. Tisztán láttam.

– Na tessék – szólt Al, és már nem is recsegett a hangja; egyelőre meglágyította az elégedettség. – Megtalálta, cimbora.

De hát mit találtam meg? Tulajdonképpen mi történik velem? Szuggesztió hatása alatt vagyok – ez a válasz tűnt a legvalószínűbbnek, hiszen akármit éreztem is, a lábam ott nyugodott a padlón. Csakhogy…

Bizonyára önökkel is megesett már, hogy ha szép, derült időben behunyják a szemüket, látják az elmozduló képét annak, amit addig néztek. Hát ez is ilyesvalami volt. Amikor lenéztem, láttam a lábamat a padlón. De amikor pislogtam egyet – egy töredékmásodperccel azelőtt, hogy lehunytam a szemem, vagy egy töredékmásodperccel utána, meg nem tudnám mondani –, felvillant a lábam képe a lépcsőn. És még csak nem is egy hatvanwattos izzó homályos fényében – hanem ragyogó napsütésben.

Kővé váltam.

– Menjen csak – biztatott Al. – Nem lesz semmi baja, cimbora. Menjen csak bátran. – Reszelősen köhögött, majd elkeseredetten azt dünnyögte: – Az én kedvemért kell végigcsinálnia.

Így hát nekivágtam.

Úgy segítsen az Isten: végigcsinálom.

MÁSODIK FEJEZET

1

Újabb lépés – újabb lépcsőfok. A szemem arról tudósított, hogy most is Al Bisztrójának a spájzában, a padlón állok, de közben kihúztam magam, és a fejem búbja mégse súrolta a spájz mennyezetét. Ami persze kész lehetetlenség. Az érzékeim összezavarodtak, amit a gyomrom kétségbeesett rángással vett tudomásul, és éreztem, ahogy az ebédre bekapott tojássalátás szendvics meg almás lepény sürgősen kifelé kívánkozik.

A hátam mögül – de kissé messzebbről, mintha nem másfél, hanem öt méterrel állna mögöttem – Al szólalt meg:

– Hunyja be a szemét, cimbora, úgy könnyebb lesz.

Így tettem, és az érzékek zűrzavara azonnal kitisztult. Mintha elmúlt volna a kancsalságom, vagy ami még találóbb: mintha felvettem volna a sötét szemüveget, amit a 3D-s mozikban adnak. Felemeltem a jobb lábam, és lementem a következő lépcsőfokon. Semmi kétség: ez itt egy lépcső. Látni ugyan nem láttam, de a testemmel tisztán érzékeltem.

– Még két fok, aztán kinyithatja – mondta Al, immár egészen messziről. Mintha nem a spájz ajtajában állna, hanem a bisztró túlsó végében.

Most a bal lábam következett, aztán a következő foknál újra a jobb, és egyszer csak kattant valami a fülemben, mint amikor repülőgépen ülünk, és hirtelen megváltozik a nyomás. A szemhéjam mögötti sötétség pirosba fordult, és melegség simított végig az arcomon. Napsütés – ehhez kétség sem fér. És az a gyenge kénes szag megsűrűsödött, és a szaglóskálán az alig érezhetőtől a nagyon kellemetlen felé szökött. Ehhez sem fért kétség.

Kinyitottam a szemem.

Már nem a spájzban voltam, és nem is Al Bisztrójában. Habár a spájzból nem nyílt semmiféle ajtó a külvilágra, mégis kinn voltam. Az udvaron. De már nem volt kikövezve, és nem vették körül akciósboltok. Piszkos, málló cementen álltam. Ott, ahol a Maine-i Kuckónak kellett volna lennie, néhány hatalmas fémtartály támaszkodott a kopár fehér falnak. A tartalmuk magasra volt púpozva, de nem látszott, mi az, mert vitorla méretű, durva, barna zsákvászon borult rájuk.

Megfordultam, hogy vessek egy pillantást a nagy, ezüstös lakókocsira, amelyben a mai napig Al Bisztrója működött – de a bisztró nem volt sehol.

2

Ott, ahol lennie kellett volna, a Worumbo-Szövöde és Fonoda hatalmas, dickensi tömege terpeszkedett, mi több: teljes gőzzel üzemelt. Hallatszott a festő- és szárítógépek robaja, si-húúú! – dübörögtek az óriási szövőhengerek, amelyek egykor betöltötték a második szintet (ismertem ezeket a masinákat, a Fő utca végén lévő pirinkó Lisboni Történelmi Társaság fotóiról, bekötött fejű, kezeslábast viselő asszonyok működtették őket). Szürkésfehér füst áradt a három jókora kéményből, amelyeket a nyolcvanas években ledöntött egy rettentő szélvihar.

Ott álltam egy tisztes méretű, zöldre festett, kocka alakú épületnél – ez lehetett a szárítókamra. Úgy hat méter magasnak néztem, és elfoglalta az udvar egyik felét. Lépcsőn jöttem le, de a lépcsőnek hűlt helye volt. Nem volt visszaút. Pánik hullámzott végig rajtam.

– Jake? – Al hangja volt, de alig hallhatón. Mintha valamilyen akusztikai trükk juttatta volna el hozzám, mint amikor egy hosszú, keskeny szurdokon át mérföldeket utazik a hang. – Ugyanúgy jöhet majd vissza, mint ahogy lement. Tapogassa ki a lábával a lépcsőt.

Felemeltem, majd letettem a bal lábam. Lépcsőt éreztem. A pánik enyhült.

– Menjen csak tovább. – Az elhaló hangot mintha saját visszhangja erősítette volna fel. – Nézzen körül egy kicsit, aztán jöjjön vissza.

Először csak álltam mozdulatlanul, a tenyeremmel törölgetve a szám. A szemem mintha kidülledt volna üregéből. Koponyámtól bizsergés futott végig a hátam közepén, egy keskeny bőrsávon. Meg voltam ijedve, már-már meg is rémültem, de ezt egyre erősödő kíváncsiság ellensúlyozta, a pánikot is féken tartva. A betonon látszott az árnyékom, olyan élesen, mintha fekete posztóból vágták volna ki. A láncon, amely a szárítókamrát az udvar többi részétől elzárta, rozsdafoltok voltak. A hármas kéményből patakzó szennyvíz szaga olyan erős volt, hogy csípte a szemem. Egy környezetvédelmi ellenőr csak beleszimatolt volna ebbe a bűzbe, és máris bezáratja az egész bodegát. Persze nem valószínű, hogy a környéket ellepnék a környezetvédelmi ellenőrök; lehet, hogy a környezetvédelmet még ki sem találták. Azt, hogy hol vagyok, tudtam: Androscoggin megye szívében, Maine állam Lisbon Falls nevű városában.

Már csak az időpont volt kétséges.

3

A láncról egy tábla lógott, de nem a feliratos oldalán. Arra indultam, de aztán visszafordultam. Behunyt szemmel csoszogtam tovább, vigyázva, hogy akkorkákat lépjek, mint egy totyis. Amikor a bal lábam abba a lépcsőbe ütközött, amely Al Bisztrójának spájzához vezetett (legalábbis jámborul ebben reménykedtem), a hátsó zsebemből összehajtott papírlapot vettem elő: túlbuzgó csoportvezetőm kívánt kellemes vakációt, és figyelmeztetett, hogy júliusban egy ízben ügyelnem kell. Átvillant a fejemen, mit szólna, ha Jake Epping jövőre meghirdetne egy hathetes kurzust „Az időutazás irodalmá"-ról. Aztán letéptem egy csíkot a papírból, összegyűrtem, és a láthatatlan lépcsőház első fokára dobtam. Persze a földre esett, de így is jelzi majd a lépcső helyét. Ezen a meleg, csendes délutánon aligha fújja el a szél, de azért rádobtam egy darabka betont nehezéknek, a biztonság kedvéért. A lépcsőre esett, de egyszersmind a papírdarabra is, lévén hogy a lépcső nem létezett. Egy régi popszám egyik foszlánya úszott át a tudatomon: Először ott a hegy, aztán nincs ott, azután mégis ott van.

Nézzen körül egy kicsit, mondta Al, és elhatároztam: így is teszek. Úgy képzeltem, ha eddig épelméjű maradtam, akkor egy darabig még elboldogulok. Hacsak nem vonul el előttem egy csorda rózsaszín elefánt, vagy John Crafts Akciós Autók Kereskedése fölött nem libeg tova egy ufó. Győzködtem magam, hogy ami velem történik, az nem lehet igaz, de kétségeim nem oszlottak el. Filozófusok és pszichológusok tanakodhatnak, hogy mi az, ami létezhet, és mi az, ami nem, de mi, a hétköznapokban élő kisemberek kiigazodunk a világban, és el is fogadjuk olyannak, amilyen. Ami velem most történik, az valós és létező. Minden egyébtől eltekintve ilyen undok bűzt nem hallucinál az ember.

Odamentem a combmagasságig érő lánchoz, és átbújtam alatta. A túloldalán fekete stencillel az volt ráírva: TOVÁBBMENNI TILOS, AMÍG A CSATORNÁT MEG NEM JAVÍTJÁK. Visszanézve láttam, hogy nem zajlik itt semmiféle szerelőmunka. Megkerültem a szárítót, és csaknem megbotlottam egy emberben, aki ott süttette magát a nappal; nem mintha bronzbarna bőrre számíthatott volna. Ócska fekete felöltőt viselt, amely formátlan árnyékként gyűlt meg körülötte, és mindkét ujjára rászáradt a takony. A kabátban meghúzódó test girhes volt, szinte aszott. Vasszürke haja egyenetlen csomókban keretezte ápolatlan, borostás képét. Lezüllött borissza volt, a vak is láthatta.

A fején hátracsúszva koszlott puhakalapot viselt, amilyet az ötvenes években forgatott bűnügyi drámákban látni, ahol a nőknek mázsás csöcseik vannak, és a férfiak körbehadarják a szájuk sarkába dugott staubot. És nicsak: a kalap szalagjából, mint régimódi újságíró-igazolvány, tényleg egy sárga kártya meredt ki. Valamikor kanárisárga lehetett, de a mocskos ujjaktól, amelyek forgatták, elmosódott a színe.

Amikor az árnyékom az övére vetődött, a Sárga Kártyás Ember megfordult, és vizslatón mért végig fakó szemével.

– Maga ki a faszom? – kérdezte tagolatlan hangon.

Ami a kérdésekre adandó válaszaimat illeti, Al nem látott el utasításokkal, így hát biztonságra játszottam.

– Kibaszott köze sincs hozzá.

– Bassza meg magát is.

– Helyes – mondtam –, ebben megegyezhetünk.

– Hogy mi a görcs?

– További szép napot. – Elindultam az acélsínen mozgó, most éppen nyitott kapu felé. A túloldalán, bal felől egy még soha nem látott parkoló terült el. Tele volt kocsival; a legtöbb ütött-kopott, és mind múzeumba illően régi. Voltak köztük pici, kerek ablakokkal ellátott Buickok és torpedóorrú Fordok. Ezek a melósok verdái, gondoltam. Akik most odabenn gályáznak, órabérért.

– Szereztem egy sárga kártyát a zöldmezőről – közölte a piás, egyszerre harciasan és idegesen. – Úgyhogy ide egy dolcsit, mert ma minden duplaannyiba kerül. – Felé nyújtottam az ötvencentest, és mint egy színész, akire a darabban csak egyetlen mondat jut, így szóltam:

– Egy dollárra nem futja, de itt egy ötvencentes.

És utána add oda neki, mondta volt Al, de ez fölöslegesnek bizonyult. A Sárga Kártyás Ember utánakapott, és az arcához emelte. Egy pillanatig azt hittem, tényleg ráharap, de nem: csak rászorította a markát, és eltüntette. Aztán újra rám sandított, már-már mulatságosan gyanakvó képpel.

– Kicsoda maga, és mit keres itt?

– Rohadjak meg, ha tudom – feleltem, és újra elindultam. Arra számítottam, hogy további kérdéseket zúdít utánam, de csend lett. Kimentem a kapun.

4

A parkolóban a legújabb kocsi egy – úgy rémlett – az ötvenes évek közepén vagy végén gyártott Plymouth Fury volt. Rendszámtáblája elképesztően antik változata volt az én Subaruménak, amelyet, exnejem óhajára, a mellrák ellen harcolók rózsaszín szalagja díszített. A Plymouthén az állt, hogy VAKÁCIÓFÖLDJE, de nem fehér volt, hanem narancssárga. Mint a legtöbb államban, a maine-i rendszámtáblákon is betűk vannak – az én Subarumon például az olvasható, hogy 23383 IY –, de a majdnem vadonatúj piros-fehér Furyn csak ennyi állt: 90-811. Betű egy szál se.

Megérintettem a csomagtartót. Kemény volt és meleg a napsütéstől. Szóval igazi.

Menjen át a síneken, és máris odaér a Fő és a Lisbon utca sarkára. Attól kezdve, cimbora, magáé a világ.

A régi textilgyár előtt – mármint az én időmben – nem voltak sínek, de itt biza voltak. És nem is csak őskori leletek. Fényesre voltak sikálva. És valahonnan messzebbről még egy valódi vonat pöfögése is hallatszott: pfff-pfff-pfff-ssss! Vajon mikor haladt át utoljára Lisbon Fallson a vonat? Akkor, amikor még javában működött a szövöde, és az Amerikai Gipsz- és Cementművek napi huszonnégy órán át üzemelt.

Csakhogy most is napi huszonnégy órán át működik, gondoltam. Bármennyibe lefogadnám. Mint ahogy működik az üzem is. Mert ez itt már nem a huszonegyedik század második évtizede.

Anélkül, hogy észrevettem volna, továbbindultam – mint egy alvajáró. Már ott is álltam a Fő utca és a „Régi Lewistoni útként" is ismert 196-os út sarkán. Csakhogy most egyáltalán nem látszott réginek. És átlósan szemközt, a túlsó sarkon…

De hiszen ez a Kennebec Gyümölcs Társaság! Fennkölt név egy bejzlire, amely tíz év óta, amióta csak az LFG-ben tanítok, a feledés szélén imbolyog. Létezésének egyetlen, kissé valószerűtlen jogcíme és szavatolója a Moxie nevű bűnrossz üdítőital volt. A Társaság tulajdonosa, egy Frank Anicetti nevű barátságos öregúr egyszer azt mondta nekem, hogy a világ népessége természetes és valószínűleg örökletes módon két csoportra osztható: a szűk körű, de kiválasztott elitre, amelynek a Moxie a kedvenc itala – és a többiekre. Az utóbbiakat Frank „a szegény, fogyatékos többségnek" nevezte.

Az én időmben a Kennebec Gyümölcs Társaság kopott, sárgára és zöldre festett kis üzlet volt, piszkos és üres kirakattal – hacsak nem a néha ott szundikáló macskát kínálta eladásra. A tetőt ferdére nyűtték a havas telek. Odabenn is alig van áru, eltekintve a Moxie-hoz kapcsolódó szuvenírektől: IMÁDLAK, MOXIE feliratú harsány narancssárga pólóktól, ugyanilyen színű kalapoktól, ómódi naptáraktól és bádogjelvényektől, amelyek szintén ómódinak látszottak, jóllehet tavaly készültek Kínában. Az év nagy részében a boltba nem teszi be vevő a lábát, a legtöbb polc üres, bár azért még kapható néhány édes rágcsálnivaló és zacskószámra chips (ha szeretik a sós-ecetes válfajt). Az üdítős hűtőben pedig Moxie-n kívül semmi sincs. A sörös hűtő színüres.

Minden év július havában Lisbon Fallsban rendezik a Maine-i Moxie Fesztivált. Vannak zenekarok, van tűzijáték, és van felvonulás is, amelyen – esküszöm, hogy igazat mondok – moxie-s élőképek pompáznak, valamint helyi szépségkirálynők Moxie-színű, azaz ideghártyát perzselően rikító narancsszín bikiniben. A parádé ceremóniamestere mindig Moxie-dokinak van öltözve, ami fehér köpenyt, sztetoszkópot és hajpántra erősített nagyítótükröt jelent. Két évvel ezelőtt a ceremóniamester Stella Langley, az LFG igazgatónője volt, amit soha nem fognak neki elfelejteni.

A fesztivál idején életre kel és nagy forgalmat bonyolít le a Kennebec Gyümölcs Társaság is: főleg tanácstalan turisták látogatják, úton Maine nyugati részének üdülőhelyeihez. A fesztivál elmúltával a kis üzlet csak üres váz, amelyet beleng a Moxie bágyadt illata. Mivel jómagam a szegény, fogyatékos többséghez tartozom, ez a szag mindig a Musterole-ra emlékeztetett, arra a hihetetlenül büdös folyadékra, amelyet anyám, valahányszor megfáztam, erővel a nyakamba meg a mellkasomba dörzsölt.

A Régi Lewistoni út túloldaláról most egy jól menő, élete delén lévő üzlettel álltam szemben. Az ajtaján lógó cégér (FRISSEN TART EGÉSZ NAP / A 7-UP állt rajta felül, KÖSZÖNTI A KENNEBEC GYÜMÖLCS TÁRS. alatta) úgy rikított, hogy a rajta táncoló napsugár a szemem döfködte. A festés friss volt, a tetőt még nem viselte meg az időjárás. Ajtaján ki-be jártak az emberek. És a kirakatban macska helyett…

Narancs, úgy éljek. A Kennebec Gyümölcs Társaság valaha valódi gyümölcsöt árult. Ki tudta ezt?

Át akartam kelni az úttesten, de egy távolsági busz csörtetett felém. A megosztott szélvédő fölött tábla hirdette az útirányt: LEWISTONI EXPRESSZ. Amikor a vasúti kereszteződésnél a busz fékezett, láttam, hogy a legtöbb utas dohányzik. A benti levegő bizonyára a Saturnus légkörére emlékeztet.

Amikor a busz továbbgördült (a félig főtt dízelolaj szaga, amelyet hátrahagyott, a Worumbo kéményeiből felböffentett záptojásbűzzel elegyedett), átmentem a túloldalra. Közben futólag eszembe jutott, mi történne, ha elütne egy autó. Felszívódnék? Vagy Al spájzának padlóján térnék magamhoz? Valószínűleg se ez, se az: meghalnék egy olyan múltban, amelyre sokan nosztalgiával gondolnak vissza. Talán már elfelejtették, milyen büdös volt ez a múlt, vagy soha nem is törődtek a daliás ötvenes évek eme sajátosságával.

A Gyümölcs Társaság előtt egy srác állt, fekete csizmás fél lábát a fából készült oldalfalnak támasztva. Inggallérját a tarkójáig feltűrte, frizurája stílusát a régi filmekből rögtön felismertem: korai Elvis volt. Eltérően a fiúktól, akiket az óráimon látok, nem büszkélkedett kecskeszakállkával, még csak egy hangulatos kis szőrcsomó sem volt az állán. Arra gondoltam, hogy ebben a világban, ahová most ellátogattam (reméltem, hogy csak látogatásról van szó), egyetlen apró szőrcsomóért azon nyomban kicsapnák az LFG-ből.

Odabólintottam neki. James Dean visszabólintott, és azt mondta:

– Halihó, tata.

Bementem. Az ajtó fölött megszólalt egy csengő. Por és csendesen korhadó fa jellegzetes szaga helyett narancs, alma, kávé és finom dohány illata legyintett meg. Tőlem jobbra egy állványon borítójuktól megfosztott képregények sorakoztak: Archie, Batman, Marvel kapitány, A plasztikember, Mesék a kriptából. E kincsesbánya fölött kézzel írt tábla állt, amely minden eBay-mániást eksztázisba kergetett volna: MINDEN KÉPREGÉNY 5 CENT, TÍZ CENTÉRT HÁROM, NEGYED DOLLÁRÉRT KILENC, KÉRETIK CSAK VÉTELI SZÁNDÉKKAL FOGDOSNI.

Baloldalt egy másik állványon újságok voltak. The New York Times-t hiába kerestem, de volt több példány Portland Press Herald és egyetlen, magnak meghagyott Boston Globe. A Globe főcíme azt harsogta: DULLES ENGEDMÉNYEKET KÍNÁL, HA VÖRÖS KÍNA LEMOND AZ ERŐSZAKRÓL FORMOSA ELLEN. Mindkét újság 1958. szeptember 9-én, egy keddi napon jelent meg.

5

Megvettem a nyolc centet kóstáló Globe-ot, és egy márványtetejű üdítőitalos csapsorhoz léptem, amilyen az én időmben már nem létezett. A csapok mögött Frank Anicetti állt. Testestül-lelkestül ő volt az, még a disztingvált ősz pofaszakáll sem hiányzott. Ám ez a változat – nevezzük Frank 1.0-nak – sokkal vékonyabb volt, és keret nélküli bifokális szemüveget viselt. Magasabbnak is tűnt. Idegennek éreztem magam a saját testemben, és rácsúsztam az egyik magasított ülőkére.

Frank 1.0 az újságra nézett, és bólintott.

– Ez minden, vagy tölthetek valamilyen üdítőt?

– Bármit, ami hideg, csak ne Moxie legyen – hallatszott a válaszom.

Frank 1.0-t ez mosolyra indította.

– Moxie-t nem tartunk, fiatalember. Mit szólna egy alkoholmentes sörhöz?

– Csábítóan hangzik. – És ez így is volt. A torkom száraz volt, a homlokom forró. Lázasnak éreztem magam.

– Ötöst vagy tízest?

– Tessék?

– Ötcentes sört vagy tízest? – Maine-i kiejtéssel mondta.

– Vagy úgy. Legyen tízes.

– Igaza van. – Kinyitott egy jégkrémhűtőt, majd elővett egy dupla méretű, jégvirágos poharat, és az egyik csap alá tartotta. Máris éreztem az alkoholmentes sör dús, erős illatát. Frank 1.0 egy fakanál nyelével leszedte a pohár tetején tornyosuló habot, majd újra színültig töltötte, és a pultra tette. – Tessék. Ez és az újság tizennyolc cent. Plusz egy penny az államnak.

Átnyújtottam Al egyik tisztes évjáratú egydollárosát, Frank 1.0 leszámolta a visszajárót.

Leszürcsöltem a maradék habot, és elámultam. Micsoda telt íz! Nem tudom, hogyan fejezzem ki megfelelőbben. Ez az ötven éve elmúlt világ büdösebb volt, mint gondoltam volna, de az íze összehasonlíthatatlanul jobb.

– Ez pompás – mondtam.

– Komolyan? Örülök, hogy ízlik. Maga ugye nem idevalósi?

– Nem.

– Nem is maine-i?

– Nem. Wisconsini… – mondtam, és nem is hazudtam olyan nagyot; a családom tizenegy éves koromig Milwaukee-ban élt; akkor apám angoltanári állást kapott a Dél-maine-i Egyetemen. Azóta is itt kóborlok Maine-ben.

– Nahát, épp a legjobbkor jött – mondta Anicetti. – Nyáron jóformán kiürül a város, és ilyenkor lemennek az árak. Itt van például a maga söre. Május elsejétől a tízcentes alkoholmentes sör csak tíz centbe kerül!

Az ajtó fölött megszólalt a csengő; a padlódeszkák megreccsentek, de ez barátságos recsegés volt. Amikor utoljára a Kennebec Gyümölcsbe merészkedtem, mert jól jött volna egy levél Rennie (éppen kifogyott), a deszkák panaszosan csikorogtak.

Egy tizenhét év körüli fiú siklott a pult mögé. Sötét haja rövidre volt nyírva, de azért kefefrizurának nem lehetett mondani. Feltűnően hasonlított a férfira, aki kiszolgált, és rájöttem: ő az én Frank Anicettim – és az illető, aki a sörömről lekaparta a habot, a papája volt. Frank 2.0 egyetlen pillantásra sem méltatott; számára én is csak egy vevő voltam a sok közül.

– Titusnál már az emelőn van a teherautó – közölte az apjával. – Azt mondja, ötre kész lesz.

– No, ez jó hír – mondotta idősebb Anicetti, és cigarettára gyújtott. Most vettem csak észre, hogy az üdítős csapsor márványtetején apró kerámia hamutartók sorakoznak, VEGYE AZ IGAZIT – SZÍVJON WINSTON CIGIT felirattal az oldalukon. Aztán újra rám nézett. – Nem kér egy gombóc vaníliát a sörébe? Ingyen van. Mi itt jól bánunk a turistákkal, különösen az ilyen késeiekkel.

– Köszönöm, így is nagyon finom – feleltem, és nem is túloztam. Úgy éreztem: ha még édesebb lenne az ital, szétrobbanna a fejem. És erős is volt – mintha szénsavas presszókávét ittam volna.

A fiú rám vigyorgott, olyan édesdeden, amilyen a jégvirágos pohárban lévő ital volt; mosolyában nyoma sem volt a csúfondáros lenézésnek, amely a bolt előtti önjelölt Elvisből áradt.

– Olvastunk a suliban egy elbeszélést – mondta –, ahol a helyiek megeszik a szezon vége után érkező turistákat.

– Frankie, ilyesmit nem mond egy vendégnek az ember! – szólt rá a fiára Mr. Anicetti, de közben mosolygott.

– Semmi baj – mondtam. – Ezt az elbeszélést én is tanítottam. Shirley Jacksontól a Nyaralók, nem igaz?

– Pontosan – bólintott a fiú. – Nem igazán fogtam fel, de azért tetszett.

Még egyet húztam az alkoholmentes sörből, és amikor letettem (kellemesen koppant a márványon), különösebb meglepetés nélkül észleltem, hogy majdnem elfogyott. Akár rá is cuppanhatnék, gondoltam. Kenterben veri a Moxie-t.

Az idősebb Anicetti füstbokrétát fújt a mennyezet felé, ahol egy lapátos ventilátor lusta kék cafatokká szabdalta.

– Wisconsinban tanít, Mr. …?

– Epping – feleltem. A váratlan kérdés úgy meglepett, hogy eszembe sem jutott álnevet mondani. – Úgy van. De most kutatóévem van.

– Ilyenkor egy évig nem kell dolgoznia – magyarázta Frank.

– Ezt magamtól

Reviews for 11.22.63

[Krisztián Sóczó · Rating: 5 out of 5 stars]

Szerintem az egyik legjobb regénye. Kicsit más stílus de nem okoz csalódást.

[Alexis Christenson · Rating: 1 out of 5 stars]

Where is the English version?? Hard to read in Russian.