Minden sötét, csillag sehol: Kisregények

By Stephen King

Stephen King új kötetének központi témája a bosszú, a megtorlás. Az első és leghosszabb történet helyszíne egy nebraskai tanyaház Hemingford Home-ban. A kisváros King rajongóinak a Végítélet című regényből már ismerős lehet: az abban szereplő Abigail anya itt lakott, és az Az című regényben felnőttkorában Ben Hanscom költözik ugyanide. Az „1922” mesterien adagolja a feszültséget, a szörnyű események és a gyarló központi figura sajátos, olykor komikus beszédfordulatai egyszerre rettentő és szórakoztató kontrasztban állnak. „A dagadt sofőr” története újabb és újabb váratlan csavarokat tartogat – itt egy zárkózott írónő vidéki felolvasóestje adja az apropót a horrorisztikus kifejlethez. A „Hosszabbítás jutányos áron” egyik szereplőjéről kiderül, tulajdonképpen ő maga a sátán, a záró történetet pedig – „Egy jó házasság” –, ugyan harmadik személyben, de szintén női nézőpontból láttatja az elbeszélő.

Mind a négy írás lebilincselő izgalmakat tartogat, nem véletlen, hogy a már élő klasszikusnak számító King új kötete Bram Stoker-díjat kapott.

• Language: Magyar
• Publisher: Európa Könyvkiadó
• Release date: Mar 1, 2016
• ISBN: 9789630797467

Stephen King

Stephen King is the author of more than sixty books, all of them worldwide bestsellers. His recent work includes the short story collection You Like It Darker, Holly, Fairy Tale, Billy Summers, If It Bleeds, The Institute, Elevation, The Outsider, Sleeping Beauties (cowritten with his son Owen King), and the Bill Hodges trilogy: End of Watch, Finders Keepers, and Mr. Mercedes (an Edgar Award winner for Best Novel and a television series streaming on Peacock). His novel 11/22/63 was named a top ten book of 2011 by The New York Times Book Review and won the Los Angeles Times Book Prize for Mystery/Thriller. His epic works The Dark Tower, It, Pet Sematary, Doctor Sleep, and Firestarter are the basis for major motion pictures, with It now the highest-grossing horror film of all time. He is the recipient of the 2020 Audio Publishers Association Lifetime Achievement Award, the 2018 PEN America Literary Service Award, the 2014 National Medal of Arts, and the 2003 National Book Foundation Medal for Distinguished Contribution to American Letters. He lives in Bangor, Maine, with his wife, novelist Tabitha King. 

Book preview

Tabbynek

még mindig

1922

1930. április 11.

Magnólia Szálló

Omaha‚ Nebraska

AZOKNAK‚ AKIKET ÉRINTHET

Nevem Wilfred Leland James‚ és ez itt a vallomásom. 1922 júniusában megöltem feleségemet‚ Arlette Christina Winters Jamest‚ és holttestét egy régi kútba gyömöszöltem. A bűn elkövetésében segítségemre volt fiam‚ Henry Freeman James‚ habár tizennégy évesen nem volt felelős tettéért. Én vettem rá mindenféle furfanggal: két hónapon át játszottam félelme húrjain‚ és vertem vissza teljesen normális ellenvetéseit. Ezt még keservesebben bánom‚ mint a bűntettet magát; hogy miért‚ az jelen dokumentumból kiderül majd.

A bűnömhöz és elkárhozásomhoz vezető vita magva száz angol hold jó föld volt‚ a nebraskai Hemingford Home-ban. Apósom‚ John Henry Winters hagyta a feleségemre. Én hozzá akartam csatolni örök tulajdonban lévő birtokunkhoz‚ amely 1922-ben nyolcvan angol holdra rúgott. Feleségem‚ aki soha nem kedvelte meg a gazdálkodói életformát (mint ahogy farmerfeleség sem akart lenni)‚ a Farrington Társaságnak akarta eladni örökségét készpénzért. Amikor megkérdeztem‚ csakugyan szélirányban kíván-e lakni Farringtonék sertésfeldolgozó mészárszékétől‚ azt felelte‚ hogy az apai földdel együtt a mi farmunkat is eladhatnánk – apám farmját‚ amely őrá is az apjától maradt! Ekkor megkérdeztem‚ mihez kezdenénk a pénzzel föld nélkül. Azt mondta‚ elköltözhetnénk Omahába vagy akár St. Louisba is‚ és üzletet nyithatnánk.

– Én soha nem fogok Omahában élni – jelentettem ki. – Nagyvárosban csak a bolondok laknak.

Tekintetbe véve jelenlegi lakhelyemet‚ ez ma ironikusan hangzik‚ de nem fogok itt sokáig időzni; ezt épp oly jól tudom‚ mint ahogy a falakból hallatszó hangok eredetével is tisztában vagyok. Sőt‚ azt is tudom‚ hová kerülök‚ ha majd ez a földi élet véget ér. Kíváncsi vagyok‚ rosszabb lehet-e a pokol Omaha városánál. Még az is lehet‚ hogy a pokol maga Omaha városa‚ csak éppen nem veszik körül jó földek‚ csupán valami füstölgő‚ kénkőtől bűzlő üresség‚ tele hozzám hasonló elveszett lelkekkel.

1922 telét és tavaszát ádázul végigvitatkoztuk e miatt a száz hold miatt. Henry kettőnk között őrlődött‚ de azért inkább felém hajlott. Külsőre az anyjára hajazott‚ de a föld szeretetét tőlem örökölte. Kezes legényke volt‚ anyja pökhendiségének nyoma sem volt benne. Unos-untalan megmondta neki‚ hogy semmi kedve Omahában vagy más nagyvárosban élni; erre csak akkor lenne hajlandó‚ ha‚ úgymond‚ anyja és én megegyezünk‚ amire nem volt semmi kilátás.

Megfordult a fejemben‚ hogy bíróság elé viszem az ügyet; úgy véltem‚ nincs az országban törvényszék‚ amely el ne ismerné‚ hogy a föld használatának és rendeltetésének eldöntésére a férj jogosult. Valami azonban visszatartott ettől. Nem a szomszédok fecsegésétől tartottam‚ nem érdekeltek a vidéki pletykák; másutt volt a baj. Tudniillik időközben meggyűlöltem a feleségemet. Végül már a halálát kívántam‚ és ez tartott vissza.

Szerintem minden emberben lakik egy másik ember‚ egy idegen‚ aki rosszat forral; én Áskálódónak neveztem el. És úgy gondolom‚ hogy 1922 márciusában‚ amikor Hemingford megye fölött fehér volt az ég‚ és a földek hólepte sártengerré változtak‚ a Wilfred James farmerben Áskálódó idegen már ítéletet hozott felesége fölött‚ és eldöntötte sorsát. Az ítélet persze halálra szólt. A biblia a hálátlan gyermeket kígyófognak nevezi‚ de a hálátlan és örökkön piszkálódó feleség a kígyó fogánál is ártalmasabb.

Nem vagyok szörnyeteg. Próbáltam megmenteni őt az Áskálódótól. Javasoltam‚ hogy ha nem jutunk egyezségre‚ költözzön Lincolnba az anyjához. Lincoln ide hatvan mérföld nyugatra; ez épp megfelelő távolság a különéléshez‚ amely még nem jelent válást‚ de kifejezi a házastársi életközösség felbomlását.

– És nyilván hagyjam rád az apám földjét? – kérdezte‚ felvetve a fejét. Mennyire meggyűlöltem ezt a hetyke‚ a rosszul idomított pónira emlékeztető fejmozdulatot és a kis szipákolást‚ amely kísérte! – Erre ne is számíts‚ Wilf.

Közöltem‚ hogy ha úgy akarja‚ megveszem tőle ezt a földet. A törlesztés eltart majd egy ideig – nyolc vagy talán tíz évig is –‚ de az utolsó centig megfizetném‚ amivel tartozom.

– Kevés pénzt kapni rosszabb‚ mint semmit se kapni – felelte (újabb szipákolással és fejvetéssel). – Ezt minden nő tudja. A Farrington Társaság egy összegben az egész árat kifizeti‚ és a végső ajánlatuk minden bizonnyal sokkal gavallérosabb lesz‚ mint a tiéd. Lincolnba pedig soha nem költöznék. Lincoln nem város‚ csak falu‚ ahol több a templom‚ mint a ház.

Átlátják a helyzetemet? Nem értik‚ miféle csapdát állított? Nem számíthatok maguktól legalább némi rokonszenvre? Nem? Hát akkor ezt hallgassák meg.

Abban az évben‚ április elején – úgy rémlik‚ napra pontosan nyolc éve –‚ kivirultan‚ legjobb formájában állt elém. Aznap órákat töltött McCookban‚ a szépségszalonban‚ és a haja vaskos fürtökben csüngött az arca körül‚ amelyek a szállodákban és fogadókban található vécépapírtekercsekre emlékeztettek. Azt mondta‚ támadt egy ötlete. Az ötlet úgy szólt‚ hogy ne csak a száz holdat adjuk el Farringtonéknak‚ hanem a farmot is. Biztos volt benne‚ hogy megvennék mind a kettőt‚ csak hogy hozzájussanak az apja földjéhez‚ amely a vasútvonal közelében terült el (és valószínűleg igaza is volt).

– Akkor – folytatta az arcátlan nőszemély – megosztozhatunk a pénzen‚ elválhatunk‚ és ki-ki új életet kezdhet. Hiszen tudjuk mindketten‚ hogy ezt szeretnéd. – Mintha ő nem ezt szerette volna.

– Értem... – mondtam‚ mintha komolyan mérlegelném az elképzelést. – És melyikünknél marad a fiú?

– Természetesen nálam – felelte nagyra nyílt szemmel. – Egy tizennégy éves fiúnak az anyjánál a helye.

Még aznap hozzáláttam Henry megdolgozásához‚ és beszámoltam neki anyja legújabb tervéről. A pajtában ültünk‚ egy szénakazal tövében. Én felöltöttem a legbánatosabb képemet‚ és a legbánatosabb hangomon festettem le‚ milyen lenne az élete‚ ha az anyja valóra válthatná ezt a tervet. Nem lenne se farmja‚ se papája‚ sokkal nagyobb iskolába kerülne‚ elszakadna a barátaitól (akiknek legtöbbjével szinte csecsemőkoruk óta tart a kapcsolat)‚ abban az új iskolában pedig idegenekkel szemben kellene kiküzdenie a helyét‚ akik kinevetnék és falusi bunkónak csúfolnák. Másfelől‚ magyaráztam‚ ha az összes földet megtarthatnánk‚ 1925-ig kifizetnénk a bankkal szembeni tartozásunkat‚ boldogan‚ adósság nélkül élhetnénk‚ és szívhatnánk a jó levegőt‚ ahelyett‚ hogy néznénk‚ ahogy disznók belei úsznak le addig kristálytiszta folyónkon napkeltétől napnyugtáig.

– Nos‚ mit választasz? – kérdeztem‚ miután ezt a képet a lehető legrészletesebben felvázoltam neki.

– Hogy itt maradjak veled‚ papa – mondta‚ és könnyek peregtek végig arcán. – Miért kell a mamának ilyen... ilyen...

– Folytasd‚ fiam – mondtam. – Akinek igaza van‚ nem káromkodik.

– Ilyen boszorkánynak lennie!

– Mert a legtöbb nő boszorkány – jelentettem ki. – Szervesen hozzátartozik a természetükhöz. A kérdés az: mihez kezdjünk ebben a helyzetben.

De a bensőmben élő Áskálódónak már eszébe jutott a tehénistálló mögötti régi kút‚ amely olyan sekély – mindössze húsz láb mély – és szennyezett volt‚ hogy a vizét csak szennyvízként használtuk. A feladat mindössze annyi volt‚ hogy ezt a fiúval is elfogadtassam. Maguk is beláthatják‚ hogy nem tehettem mást; a feleségemet megölhetem‚ de az én szép fiamat muszáj megmentenem. Mit ér száznyolcvan – vagy akár ezer – hold‚ ha nincs‚ akivel az ember megoszthatja‚ és akire halálában hagyja?

Úgy tettem‚ mintha komolyan fontolgatnám Arlette eszelős tervét‚ hogy a jó kukoricatermő földet disznók vágóhídjának engedje át. Arra kértem: adjon időt‚ hogy hozzászoktassam magam a gondolathoz. Ebbe beleegyezett. És az elkövetkező két hónapban folytattam Henry megdolgozását: őt szoktattam hozzá egy merőben más gondolathoz. Mehetett volna nehezebben is. Jóképű volt‚ akár az anyja (a nők kinézete‚ tudják‚ a méz‚ amellyel a férfiakat a fullánkos kaptárhoz csalogatják)‚ de annak istentelen konokságát nem örökölte. Csak le kellett festeni előtte‚ milyen élet várna rá Omahában vagy St. Louisban. Még azt is felvetettem‚ hogy az anyja még ezzel a két túlzsúfolt hangyabollyal sem érné be‚ és egyedül Chicago felelne meg igényeinek.

– És akkor – mondtam – fekete niggerekkel járhatnál egy osztályba.

Henry mindinkább elidegenedett anyjától‚ és Arlette‚ miután néhányszor megpróbálta visszahódítani – megannyi suta és nyomban elhárított igyekezet –‚ viszonozta hűvösségét. Magam (vagy inkább az Áskálódó) mindezt jólesőn szemléltem. Június elején közöltem vele‚ hogy hosszas megfontolás után úgy döntöttem: ha kell‚ harcolni fogok‚ hogy ne adhassa el azt a bizonyos száz holdat. Azt se bánom‚ ha emiatt mind tönkremegyünk és koldusbotra jutunk.

Arlette megőrizte nyugalmát. Elhatározta‚ hogy ügyvédi segítségért folyamodik (hiszen‚ mint mindnyájan tudjuk‚ a jog‚ ha megfizetik‚ bárkivel összeáll). Ezt előre láttam‚ és csak mosolyogtam rajta. Úgysincs pénze‚ hogy fizessen az ügyvédi tanácsért. Kevéske készpénzünket ekkor már éberen őriztem. Kérésemre Henry még a malacperselyét is rám bízta‚ úgyhogy az anyja még ezt a szegényes pénzforrást sem dézsmálhatta meg. Természetesen elment Delandbe‚ a Farrington Társaság irodájába‚ mivel (velem együtt) biztosra vette‚ hogy a tetemes haszon reményében átvállalják ügyvédi költségeit.

– Át is vállalják‚ és ő fog nyerni – mondtam Henrynek a pajtában‚ amely beszélgetéseink állandó helyszínévé vált. Ebben ugyan nem voltam egészen biztos‚ de magamban már határoztam‚ ha kész tervről egyelőre nem is beszélhettem.

– De papa‚ ez nem igazság! – kiáltotta a fiú. Ahogy ott ült a szénában‚ nagyon fiatalkának látszott‚ inkább tízévesnek‚ mint tizennégynek.

– Az élet soha nem igazságos – mondtam. – Néha az ember nem tehet mást: egyszerűen elveszi‚ ami kell neki. Még akkor is‚ ha valaki megsérül. – Elhallgattam‚ és az arcát fürkésztem. – Sőt‚ esetleg meghal.

Henry elsápadt.

– Papa!

– Ha az anyád nem volna‚ minden olyan lenne‚ mint volt – mondtam. – Véget érnének a veszekedések. Békésen élhetnénk. Mindent‚ ami telik tőlem‚ felajánlottam neki‚ hogy elmenjen‚ de nem hajlandó rá. Most már csak egyet tehetek. Azaz tehetünk.

– De én szeretem őt!

– Én is – feleltem. És ez igaz volt‚ ha nem is akarózik elhinniük. Ebben az 1922-es évben olyan gyűlöletet éreztem iránta‚ amilyet egy férfi csak akkor érezhet‚ ha szereti is azt a nőt. És Arlette‚ akármilyen megkeseredett és önfejű teremtés volt‚ megőrizte melegszívű‚ vérbő természetét. „Házastársi érintkezésünk" még ekkor sem szünetelt‚ habár a száz hold körüli civódások kezdete óta hovatovább már úgy birkóztunk a sötétben‚ ahogy az állatok párzanak.

– Nem kell hogy fájjon – mondtam. – És ha megtörtént... nos‚ akkor...

A pajta mögé vezettem‚ és megmutattam neki a kutat‚ ő azonban keserves sírásra fakadt.

– Nem‚ papa. Akárhogy lesz‚ ezt nem.

Amikor azonban Arlette megjött Delandból (Harlan Cotterie‚ a legközelebbi szomszédunk szállította haza a Fordján‚ de az utolsó két mérföldet gyalog kellett megtennie)‚ és Henry arra kérte‚ hagyja abba mesterkedéseit‚ „és éljünk megint úgy‚ mint egy igazi család"‚ az anyja kijött a sodrából‚ szájon vágta‚ és ráförmedt‚ hogy ne pitizzen‚ mint egy kutya.

– Az apád fertőzött meg a gyávaságával; és ami még rosszabb‚ a kapzsiságát is rád örökítette.

Mintha őt meg sem érintette volna ez a bűn!

– Az ügyvéd azt mondta‚ az a föld az enyém‚ azt tehetem vele‚ ami tetszik‚ én pedig eladom. Ti ketten meg csücsülhettek itt‚ szívhatjátok együtt a sülő disznóhús szagát‚ főzhettek magatokra‚ moshatjátok az ágyneműt. Te‚ fiam‚ szánthatsz egész nap‚ éjszaka pedig olvashatod az apád örökbecsű könyveit. Neki semmi haszna nem volt belőlük‚ de hátha te jobban jársz. Ki tudja?

– Mama‚ ez nem igazság!

Úgy nézett a fiára‚ mintha egy idegen próbált volna bizalmaskodni vele‚ de repeső szívvel láttam‚ hogy Henry épp oly fagyosan néz vissza rá.

– Mehettek a pokolba mind a ketten. Ami engem illet‚ én Omahába megyek‚ és ruhaüzletet nyitok. Én ilyennek képzelem az igazságot.

Ez a beszélgetés a ház és a pajta közti poros kis hátsó udvaron zajlott‚ és az igazságról alkotott elképzelése volt az utolsó szava. Peckesen átmasírozott az udvaron‚ csinos városi cipőjével felkavarva a port‚ és bevonult a házba. Henry megfordult‚ és rám nézett. Szája sarka véres volt‚ alsó ajka mindinkább feldagadt. Nyers‚ vegytiszta düh villogott a szemében‚ amilyet csak a kamaszok érezhetnek – az a fajta düh‚ amely nem számol semmilyen hátránnyal vagy következménnyel. Bólintott‚ én pedig ugyanolyan komolyan visszabólintottam‚ de a bensőmben vigyorgott az Áskálódó.

Az az ütés volt Arlette halálos ítélete.

Két nappal később‚ amikor Henry a zsenge kukoricáson át közeledett felém‚ láttam‚ hogy ismét elgyengült. Ez nem csüggesztett el‚ s meg sem lepődtem rajta; a gyerek- és a felnőttkor közötti évek mindig viharosak‚ és akik éppen ezeket az éveket élik‚ úgy forognak‚ mint a szélkakasok‚ amelyeket némely közép-nyugati farmer a gabonasilója tetejére plántál.

– Nem tehetjük – mondta. – A mama megtévedt. És Shannon azt mondja‚ hogy aki tévelyegve hal meg‚ a pokolba kerül.

Verje meg az Isten a metodista egyházat meg a metodista ifjúsági szövetséget‚ gondoltam; az Áskálódó azonban csak mosolygott. Az elkövetkező tíz percben teológiáról esett szó köztünk a zöldellő kukoricában‚ mialatt a fejünk fölött felhők hajóztak el – a legszebbek‚ azok‚ amelyek vitorlásként úsznak tova –‚ maguk után húzva hullámzó árnyékukat. Elmagyaráztam: szó sincs arról‚ hogy Arlette-et a pokolba juttatnánk‚ ellenkezőleg‚ egyenesen a mennyországba röpítjük.

– Mert akit megölnek – magyaráztam –‚ nem isteni‚ hanem emberi rendelésre hal meg‚ mielőtt vezekelhetne bűneiért‚ és így minden tévelygését meg kell bocsátani. Ha ebből a szemszögből nézed‚ minden gyilkos előtt nyitva a mennyek kapuja.

– De mi lesz velünk‚ papa? Mi nem jutunk a pokolba?

A földekre mutattam‚ a megújulás büszke hírnökeire.

– Hogy beszélhetsz így? Hát nem látod körülöttünk ezt a földi mennyországot? Innen akar elűzni bennünket a mama‚ olyan könyörtelenül‚ ahogy az angyal űzte ki lángpallossal Ádámot és Évát az édenkertből.

Zaklatottan nézett rám‚ elsötétült tekintettel. Szörnyű gondolat volt‚ hogy én dúlom fel ennyire a fiamat‚ de tudatom egy zugában úgy éreztem‚ és úgy érzem ma is‚ hogy erről nem én tehetek‚ hanem az anyja.

– Gondold meg! – mondtam. – Ha elmegy Omahába‚ még mélyebb vermet ás magának az árnyak birodalmában. Ha pedig magával visz‚ belőled városi fiú lesz...

– Azt soha! – kiáltotta olyan hangosan‚ hogy a varjak felröppentek a sövényről‚ és elszenesedett papírcsomókként keringtek a kék ég alatt.

– Fiatal vagy még‚ és igenis az leszel – jelentettem ki. – Elfelejtesz mindent‚ ami itt van... eltanulod a városi modort... és ásni kezded a magad vermét.

Ha erre azt feleli‚ hogy a gyilkosok nem találkozhatnak áldozataikkal a mennyországban‚ sarokba szorított volna. De vagy teológiai műveltsége nem terjedt idáig‚ vagy foglalkozni sem akart ilyen kérdésekkel. És létezik-e pokol‚ vagy mi teremtjük meg a magunk poklát itt a Földön? Ha életem utolsó nyolc évét mérlegre teszem‚ az utóbbira szavazok.

– Hogyan? – kérdezte a fiú. – Mikor?

Elmondtam.

– És utána itt élhetünk tovább?

Azt feleltem: miért is ne?

– És nem fog fájni neki?

– Nem – mondtam. – Gyors lesz.

Úgy látszott‚ ez kielégíti. És mégis: még így sem kellett volna megtörténnie‚ ha Arlette nem kényszerít rá.

Egy szombat estében állapodtunk meg‚ a környék emberemlékezet óta talán legcsodásabb júniusának derekán. Nyári estéken Arlette néha megivott egy pohár bort‚ annál többet csak ritkán. Jó oka volt rá. Azok közé tartozott‚ akik‚ ha egyszer két pohárral megisznak‚ nem tudnak ellenállni a negyediknek‚ aztán a hatodiknak‚ s végül az egész üveget elszopogatják.

– Muszáj vigyáznom‚ Wilf. Túlságosan ízlik. Még szerencse‚ hogy van akaraterőm.

Aznap este a tornácon ültünk‚ néztük a földek fölött tétovázó késői világosságot‚ hallgattuk a tücskök álmosító cirpelését. Henry a szobájában volt. Alig nyúlt a vacsorájához‚ és mialatt Arlette meg én ültünk a magunk egyforma‚ MAMA és PAPA feliratú párnával megkülönböztetett hintaszékében‚ úgy rémlett‚ halk zajt hallok‚ ami akár öklendezés is lehetett. Emlékszem‚ arra gondoltam: ha eljön a pillanat‚ Henry nem lesz képes végigcsinálni. Az anyja reggel majd rosszkedvűen‚ másnaposan ébred‚ és fogalma sem lesz róla‚ hogy kis híján meg sem élte ezt az újabb nebraskai napkeltét. Mindazonáltal nem függesztettem fel az előkészületeket. Talán mert olyan voltam‚ mint azok az orosz matrjoska-babák? Meglehet. Az is lehet‚ hogy ez minden emberről elmondható. Ott volt bennem az Áskálódó‚ de az Áskálódón belül egy Reménykedő is meghúzódott. Ez utóbbi valamikor 1922 és 1930 között kimúlt. Az Áskálódó pedig‚ romboló munkáját elvégezvén‚ eltűnt. Nagyravágyása‚ tervezgetései nélkül kiüresedett az élet.

Az üveget magammal hoztam a tornácra‚ de amikor meg akartam tölteni üres poharát‚ Arlette letakarta a kezével.

– Nem kell hogy leitass ahhoz‚ amit akarsz. Én is akarom. Rám jött a viszketeg. – Széttárta a lábát‚ és kezét az ágyékára tette‚ hogy megmutassa‚ hol viszket. Őbenne egy Buja Nő‚ vagy éppen egy Szajha lakozott‚ és a bor hatására kibújt belőle.

– Azért csak igyál még egy pohárral – mondtam. – Van okunk ünnepelni.

Gyanakodva nézett rám. Már egyetlen pohártól is könnybe lábadt a szeme (mintha siratná azt a mennyiségű bort‚ amelyet kívánna‚ de nem engedhet meg magának)‚ és a napnyugta fényénél narancssárgán csillogott‚ mint a töklámpás rései a benne égő gyertyától.

– Itt nem lesz per‚ és nem lesz válás – jelentettem ki. – Ha a Farrington Társaság hajlandó megvenni az apád száz holdjával együtt az én nyolcvanamat is‚ szögre akasztjuk a vitánkat.

Arlette-nek‚ hányatott házasságunkban először és utoljára‚ a szó szoros értelmében tátva maradt a szája.

– Mit beszélsz? Jól hallottam volna? Ne szórakozz velem‚ Wilf!

– Eszemben sincs – mondta az Áskálódó‚ melegen és őszintén. – Henryvel sokat beszélgettünk erről...

– Az már igaz‚ hogy régóta súgtok-búgtok – mondta Arlette. Már nem takarta el a poharát‚ és én éltem az alkalommal‚ hogy megtöltsem. – Örökké a szénában vagy a farakáson‚ vagy a kukoricásban dugtátok össze a fejeteket. Azt hittem‚ Shannon Cotterie-ről van szó. – Felvetette a fejét‚ és szipákolt. De egyszersmind csendesen szomorkásnak is tűnt. Belekortyolt második pohár borába. Két korty‚ és utána még leteheti a poharat‚ és mehet lefeküdni. Négy korty‚ és akár az üveget is odaadhatom neki. Nem szólva a másik kettőről‚ amelyet előkészítettem.

– Nem – mondtam –‚ nem Shannonról beszéltünk. – Igaz‚ láttam én‚ hogy a Hemingford Home-i iskolába menet Henry nemegyszer fogta a kislány kezét. – Omaháról volt szó. Úgy látom‚ a fiúnak volna kedve hozzá. – Hiba volna‚ ha egyetlen pohár bor és a második pohárból felszürcsölt két korty után túl erős színeket használnék. Gyanakvó természete volt az én Arlette-emnek‚ mindig hátsó gondolatokra vadászott. És persze ebben az esetben nagyon is voltak hátsó gondolataim. – Vagy legalábbis kipróbálná‚ milyen közelről egy ilyen nagyváros. És Omaha nincs olyan messze Hemingfordtól...

– Persze hogy nincs messze. Ahogy ezerszer is magyaráztam nektek. – Újra beleivott a pohárba‚ de most már nem tette le‚ hanem tovább tartotta a kezében. A nyugati láthatár fölötti narancsos fény túlvilágias zöldes-lilává mélyült‚ amely mintha lángot vetett volna a pohárban.

– St. Louis természetesen más káposzta...

– Erről az ötletről már letettem – mondta. Ez persze azt jelentette‚ hogy felderítette a lehetőséget‚ és túl bonyodalmasnak ítélte. No persze a hátam mögött. Mindent a hátam mögött intézett‚ leszámítva a cég ügyvédjét. És azt is titokban tartotta volna‚ ha nem akarja bunkónak használni ellenem...

– Mit gondolsz‚ megvennék az egészet? – kérdeztem. – Mind a száznyolcvan holdat?

– Honnan tudjam? – És újra hörpintett. A második pohár már félig kiürült. Ha rászólnék‚ hogy ennyi elég‚ és megpróbálnám elvenni a poharat‚ nem hagyná.

– Tudod te azt‚ efelől semmi kétségem. Ez a száznyolcvan hold is olyan‚ mint St. Louis. Utánanyomoztál.

Ravasz oldalpillantást vetett rám... majd nyers kacagásban tört ki.

– Nos‚ meglehet.

– Talán kereshetnénk egy házat a város szélén – mondtam. – Hátha ott legalább láthatnánk egy-két rétet.

– Te pedig egész nap pihentetnéd a valagad egy hintaszékben‚ hogy a változatosság kedvéért a feleséged dolgozzon! Nesze‚ töltsd ezt tele. Ha már ünneplünk‚ adjuk meg a módját!

Töltöttem mindkettőnk poharába. Az enyémbe épp csak egy keveset loccsantottam‚ mert eddig alig ittam.

– Gondoltam‚ szerelőként kereshetnék munkát. Autó‚ teherautó‚ de leginkább mezőgazdasági gépek... Ha ez az öreg Farmall még ma is működőképes – és poharammal a pajta mellett álló traktor sötét tömege felé intettem –‚ akkor bármivel megbirkózom.

– És minderre Henry beszélt rá.

– Ő győzött meg‚ hogy jobb lenne próbát tenni a városi élettel‚ mint egyedül itt sínylődni a farmon. Hátha ott is boldogok lehetnénk.

– A fiú józanul gondolkodik‚ és az apja hallgat rá! Na végre-valahára! Halleluja! – Kiitta maradék borát‚ és felém nyújtotta a poharat. Közben megragadta a karom‚ és olyan közel hajolt‚ hogy éreztem lehelete savanyú borszagát. – Ma éjjel megkaphatod‚ Wilf‚ amit úgy szeretsz – mondta‚ és piros foltos nyelvét felső ajkához érintette. – Azt a gusztustalan dolgot.

– Már alig várom – mondtam. Ha minden akaratom szerint alakul‚ ma éjszaka még gusztustalanabb dolog történik az ágyban‚ amelyen tizenöt év óta osztozunk.

– Hívjuk le Henryt is – mondta. A szavai már egymásba mosódtak. – Gratulálni akarok neki‚ amiért végre megjött az esze. – (Említettem már‚ hogy a megköszönni ige hiányzott feleségem szókészletéből? Talán nem. De talán mostantól már fölösleges is.) Hirtelen eszébe jutott valami‚ és a szeme felragyogott. – Meghívjuk egy pohár borra! Elég idős hozzá! – Megbökött a könyökével‚ ahogy a bíróság előtti padokon ülő és egymást disznó viccekkel szórakoztató öregemberek szokták. – Ha egy kicsit megoldódik a nyelve‚ még azt is megtudhatjuk‚ meddig mentek el Shannon Cotterie-vel... Nagyszájú fruska‚ de a haja szép‚ ezt meg kell adni.

– Előbb igyál még egy pohárral – biztatta az Áskálódó.

Arlette két újabb pohárral is megivott‚ és ezzel kiürült az üveg. (Az első.) Addigra már az „Avalon"-t énekelte a legszebb műkedvelői hangján‚ és ripacs módra forgatta hozzá a szemét. Kínos volt nézni‚ még kínosabb hallgatni.

Bementem a konyhába egy újabb üveg borért‚ és úgy véltem: valóban itt az idő‚ hogy lehívjuk Henryt. Bár‚ mint már utaltam rá‚ nem voltak vérmes reményeim. A tervet csak akkor vihetem végbe‚ ha ő‚ mint készséges cinkos‚ részt vesz benne‚ és szívem mélyén úgy hittem‚ ha majd a beszélgetés elapad‚ és üt a cselekvés órája‚ a fiú visszariad majd a vállalkozástól. Ha így lesz‚ nem tehetünk mást: szépen ágyba fektetjük az asszonyt‚ reggel pedig tudatom vele‚ hogy meggondoltam magam‚ és mégsem bocsátom áruba apám földjét.

Henry lejött; sápadt‚ búbánatos arca nem kecsegtetett sikerrel.

– Nem hiszem‚ papa‚ hogy meg tudom tenni – suttogta. – Mégiscsak a mamám...

– Ha nem‚ hát nem – mondtam‚ és ebben az Áskálódónak nem volt semmi része. Beletörődtem a helyzetbe; ahogy lesz‚ úgy lesz. – Mindenesetre hónapok óta nem volt ilyen boldog. Részeg‚ de boldog.

– Nemcsak becsípett? Komolyan részeg?

– Mitől vagy meglepve? Őt csak az teszi boldoggá‚ ha keresztülviszi az akaratát. Tizennégy éve élsz mellette‚ ezt igazán megtanulhattad volna.

Henry homlokát ráncolva fülelt a tornác felé‚ ahol az asszony‚ aki világra hozta‚ hamisan‚ de szó szerinti pontossággal kezdte kántálni a „Dirty McGee-t. Henry ingerülten hallgatta ezt a zugkocsmai balladát‚ talán a kórus miatt („És segített a nő‚ hogy betegye neki / Mert a Piszkos McGee-t mindenki szereti)‚ de inkább az anyja ittas dadogása bőszíthette. Henry a tavalyi munka ünnepi hétvégén a metodista ifjúsági szövetség táborában absztinenciát fogadott‚ és megvallom‚ élveztem megbotránkozását. A tizenévesek‚ ha éppen nem forognak‚ mint a szélkakas‚ a puritánoknál is merevebbek.

– Azt akarja‚ hogy ülj közénk‚ és te is igyál egy pohár bort.

– Te is tudod‚ papa‚ hogy megígértem az Úrnak‚ hogy soha nem fogok inni.

– Ezt vele beszéld meg. Ünnepelni akar. Kiárusítunk mindent‚ és megyünk Omahába.

– Soha!

– Hát... majd meglátjuk. Igazából tőled függ‚ fiam. Na gyere ki a tornácra.

Az anyja‚ amikor meglátta‚ kapatosan feltápászkodott‚ átölelte Henry derekát‚ kissé túl szorosan préselte hozzá a testét‚ és szertelen csókokkal borította a fiú arcát. Henry fintoráról ítélve kellemetlen szagú csókok lehettek. Az Áskálódó ezenközben telitöltötte az asszony ismét kiürült poharát.

– Végre megint együtt vagyunk! Az én két emberem kijózanodott! – Tósztra emelte poharát‚ közben a bor jó részét a mellére loccsantva. Nevetett‚ és rám kacsintott.

– Ha jól viselkedsz‚ Wilf‚ később kiszívhatod a bort a ruhámból.

Henry zavartan és utálkozva nézett rá‚ ő pedig visszazuttyant a hintaszékbe‚ majd felemelte és lába közé gyűrte a szoknyáját. Észrevette‚ hogyan néz rá a fiú‚ és nevetett.

– Nem kell ilyen álszentnek lenni. Láttalak én Shannon Cotterie-vel. Nagyszájú fruska‚ de szép a haja‚ és csinos az alakja is. – Kiitta a maradék bort‚ és böffentett. – Ha nem kóstolsz bele‚ bolond vagy. Csak vigyázz ám! Tizennégy évesen már nősülhetnek a fiúk. Errefelé‚ Közép-Nyugaton tizennégy évesen már bátran elveheted akár az unokahúgodat is. – Újra elnevette magát‚ és nyújtotta a poharát. A második üvegből töltöttem meg.

– Papa‚ nem kell neki több – szólt rám Henry‚ rosszallóan‚ mint egy tiszteletes. A magasban hunyorogva bújtak elő az első csillagok a számomra egész életemben oly kedves hatalmas lapály fölött.

– Hát nem is tudom... In vino veritas‚ mondta volt az idősebb Plinius... az egyik olyan könyvben‚ amelyikből az anyád örökké gúnyt űz.

– Egész nap ekén a keze‚ egész éjjel könyvben az orra – jegyezte meg Arlette. – Kivéve‚ ha egy harmadik testrésze bennem van.

– Mama!

– Mama! – utánozta csúfondárosan a fiát‚ majd poharát Harlan Cotterie farmja felé emelte‚ bár ilyen távolságban nem látszottak a fényei. Igaz‚ most‚ hogy egyre nőtt a kukorica‚ egy mérfölddel közelebbről sem látszottak volna. Nebraskában‚ ha eljön a nyár‚ minden tanyaház olyan lesz‚ mint a hatalmas zöld óceánon vitorlázó hajó. – Ürítem Shannon Cotterie-re és vadonatúj cicijére‚ és ha a fiam még nem tudja‚ milyen színű a mellbimbója‚ hát ritka nagy mamlasz.

A fiam ezt válasz nélkül hagyta‚ de azzal‚ amit árnyékba borult arcából láttam‚ az Áskálódó roppant elégedett volt.

Arlette Henryhez fordult‚ és karon ragadta‚ közben egy kis bort fröccsentve a csuklójára. Tudomást sem véve a fiú undorodó kis fintoráról‚ hirtelen elkomorodva az arcába nézett‚ és így szólt:

– Csak ha aztán lehevertek a kukoricásban vagy a pajta mögött‚ vigyázz‚ hogy ne bénázz. – Szabad kezét ökölbe szorította‚ kidugta a középső ujját‚ és kört rajzolt vele ágyéka köré: bal comb‚ jobb comb‚ a has jobb oldala‚ köldök‚ a has bal oldala‚ majd ismét a bal comb. – Tapizd össze‚ ahogy csak tetszik‚ és dörzsöld hozzá a bögyörődet‚ amíg el nem cseppen az élvezettől‚ csak nehogy a házukba merészkedj‚ mert akkor egy életre megfognak‚ a mamád meg a papád is így járt.

Henry‚ továbbra is szótlanul‚ felállt‚ és bement a házba‚ és én nem is hibáztatom érte. Ez a produkció még Arlette-hez képest is botrányosan közönséges volt. A fiúnak végig kellett néznie‚ ahogy az édesanyja – akinek nehéz természete volt‚ de néha maga volt a gyöngédség – a szeme láttára változik át rossz szagú bordélyosnévá‚ aki kioktat egy zöldfülű újoncot. Ez önmagában is elég lett volna‚ de tetejébe Henry szerelmes volt a kis Cotterie-lányba‚ és ez tovább rontott a helyzeten. A serdülő fiúk akaratlanul is piedesztálra emelik az első szerelmüket‚ és ha valaki arra járóban leköpi ezt a csodalényt... még ha történetesen a saját anyjuk is...

Messziről hallottam‚ ahogy becsapódik az ajtaja. És bár gyengén‚ de hallottam a zokogását is.

– Nagyon megbántottad – mondtam.

Ő megjegyezte‚ hogy az érzelmek‚ csakúgy‚ mint az igazság‚ a gyengék utolsó szalmaszála. Aztán a poharát nyújtotta. Megtöltöttem. Tudtam‚ hogy másnapra (feltéve‚ hogy számára lesz még másnap) semmire sem emlékszik majd‚ amit összehordott‚ és ha szembesíteném a szavaival‚ mindent hevesen letagadna. Láttam én őt már ilyen részegen‚ igaz‚ azóta évek teltek el.

Végeztünk (azazhogy ő végzett) a második üveggel‚ és a harmadik felével. Ekkor azonban az álla bortól nedves keblére bicsaklott‚ és hortyogni kezdett. Az összeszűkült torkából feltörő hortyogás egy rossz természetű kutya morgására emlékeztetett.

Átkaroltam a vállát‚ és a hóna alá nyúltam‚ így állítottam talpra. Motyogva tiltakozott‚ és bűzlő kezével erőtlenül meglegyintett.

– Haggyá békin. Alunni akarok.

– Aludni is fogsz – mondtam. – Csak nem itt a tornácon‚ hanem az ágyadban.

Átvezettem a nappalin. Botorkált és hortyogott‚ fél szemét becsukta‚ a másikkal vaksin bámult. Henry ajtaja kinyílt. Ott állt az ajtóban‚ kifejezéstelen és koránál sokkal öregebbnek látszó arccal. Bólintott felém; épp hogy egyet biccentett a fejével‚ de ezzel is elmondta‚ amit tudnom kellett.

Lefektettem az ágyra‚ lehúztam a cipőjét‚ és otthagytam‚ ahogy szétvetett lábbal horkol‚ és fél keze lelóg az ágyról. Visszamentem a nappaliba. Henry a rádiónál állt‚ amelyet Arlette nyaggatására előző évben muszáj volt megvennem.

– Nem beszélhet így Shannonról – suttogta a fiú.

– Mindig is így beszélne róla. Ilyen a természete‚ ilyenné alkotta az Úr.

– És nem választhat el Shannontól.

– Ezt is megtenné. Ha hagyjuk.

– Nem lehetne... Nem fogadhatnál te is ügyvédet‚ papa?

– Azt képzeled‚ hogy az az ügyvéd‚ akit én a bankban lévő semmi kis pénzemmel felbérelhetnék‚ helyt állna azokkal az ügyvédekkel szemben‚ akiket Farringtonék uszítanának ránk? Nekik itt‚ Hemingford megyében minden a kezükhöz áll; az én kezemhez meg csak a sarló áll‚ ha szénát vágok. Nekik az a száz hold kell‚ és anyád azt akarja‚ hogy megkapják. Nincs más kiút‚ de segítened kell. Megteszed?

Henry leszegte a fejét‚ és hosszan hallgatott. Láttam‚ ahogy szeméből könnyek peregnek a csomózott szőnyegre.

– Meg – suttogta. – De ha végig kell néznem... Nem hiszem‚ hogy bírnám...

– Van rá mód‚ hogy segíts‚ úgy‚ hogy semmit se látsz. Menj ki a szerszámos kamrába‚ és hozz egy zsákot.

Engedelmesen kiment. Én a konyhába mentem‚ és elővettem Arlette legélesebb húsvágó kését. Amikor Henry visszajött a jutazsákkal‚ és meglátta‚ elsápadt.

– Muszáj ezzel? Nem lehetne... egy párnával...

– Az túl lassú és túl fájdalmas volna – mondtam. – Ellenállna.

A fiú úgy fogadta el ezt az érvet‚ mintha a feleségem előtt már vagy tucatnyi nőt megöltem volna‚ tehát ismerném a csíziót. Pedig nem tudtam én semmit. Csak annyit‚ hogy félig kész terveimben – vagyis amikor arról ábrándoztam‚ hogy egyszer megszabadulok tőle – mindig ezt a kést láttam magam előtt‚ amely most a kezemben volt. Tehát a kés lesz az eszköz. Vagy a kés‚ vagy semmi.

Ott álltunk a petróleumlámpák világánál – 1928-ig Hemingford Home-ban csak generátorral lehetett áramot fejleszteni –‚ és néztük egymást. Az errefelé honos végtelen‚ minden jelet kioltó éjszakai csendet csak feleségem horkolásának bájtalan hangjai törték meg. És mégis jelen volt egy harmadik szereplő is: Arlette megdönthetetlen akarata‚ amely úgyszólván tőle függetlenül létezett (akkor csak rémlett‚ hogy érzem a jelenlétét; most‚ nyolc évvel később már biztos vagyok benne). Ez afféle kísértethistória‚ de a kísértet már akkor ott volt‚ amikor az asszony‚ akihez tartozott‚ még élt.

– Hát jó‚ papa. Akkor... akkor felküldjük az égbe. – A gondolattól felragyogott a fiú arca. Milyen irtóztatónak tűnik ez most‚ kivált ha meggondolom‚ hogyan végezte.

– Gyors lesz – mondtam. Mint kamasz és mint felnőtt férfi legalább százötven disznó torkát vágtam el‚ és azt hittem‚ most se lesz másképp. De ebben tévedtem.

Hadd mondom el röviden. Éjszaka‚ ha nem tudok aludni – és sok ilyen éjszaka van –‚ újra meg újra lejátszódik előttem az egész‚ minden vonaglás‚ minden köhögés‚ minden egyes vércsepp kéjes lassúsággal‚ hát hadd mondom el minél gyorsabban.

Bementünk a hálószobába‚ elöl én a húsvágó késsel a kezemben‚ utánam a fiam a zsákkal. Lábujjhegyen óvakodtunk be‚ de cintányérokat is csaphattunk volna össze‚ akkor sem ébred fel. Intettem Henrynek‚ hogy álljon tőlem jobbra‚ az anyja fejéhez. Most már nemcsak a horkolását hallhattuk‚ hanem a Big Ben ébresztő ketyegését is az éjjeliszekrényén. Különös gondolatom támadt: olyanok vagyunk‚ mint két orvos egy fontos páciens halálos ágyánál. Ámbár a halálos ágynál álló orvosok nem szoktak remegni a bűntudattól meg a félelemtől.

Jaj‚ csak ne legyen túl sok vér‚ gondoltam. Hadd fogja fel a zsák. Még jobb volna‚ ha a fiú most‚ az utolsó percben visszalépne.

De nem lépett vissza. Talán azt gondolta: meggyűlölném‚ ha visszakozna; talán átengedte anyját a mennyeknek; talán az az obszcén középső ujj jutott eszébe‚ amint kört rajzol az ágyékára. Nem tudom. Csak annyit tudok‚ hogy azt suttogta‚ „Isten veled‚ mama"‚ és a fejére húzta a zsákot.

Az asszony felhorkant‚ és vergődve próbált szabadulni. Eredetileg a zsák alatt akartam elvégezni a dolgot‚ de Henrynek szorosan kellett köré húznia‚ hogy megfékezze‚ és nem tudtam aláférni. Láttam‚ ahogy az orra cápauszony módjára dudorodik ki a zsákvásznon át – és láttam‚ ahogy a fiú arcán kirajzolódik a vak rémület. Tudtam‚ hogy nem fog sokáig kitartani.

Fél térddel az ágyra ereszkedtem‚ és fél kezem a vállára tettem‚ aztán a zsákon át lecsaptam a torkára. Sikoltozni kezdett‚ és egyre vadabbul dobálta magát. A zsákba vágott résen át ömlött a vér. Keze a magasba szökkent‚ és csápolt a levegőben. Henry visítva botorkált el az ágytól. Megpróbáltam lefogni az asszonyt‚ aki rángatni kezdte a véres zsákot. Ekkor a két kezére csaptam le‚ és három ujjáról csontig hasítottam a húst. Újra sikított – a hang olyan vékony és éles volt‚ mint egy jégszilánk –‚ a keze lehullott és a takarón rángatózott. Újabb véres rést hasítottam a zsákba‚ aztán még egyet és még egyet. Összesen öt vágást ejtettem‚ mielőtt az ép kezével ellökött‚ majd felrántotta arcáról a zsákot. Egészen nem téphette le‚ mert megakadt a hajában‚ és afféle hajpántként hatott.

Első két vágásommal a torkát vágtam el; az első olyan mélyre hatolt‚ hogy látszott a légcsöve porcogója. A két utóbbival az arcát és a száját hasítottam fel‚ a száját olyan mélyen‚ hogy bohócvigyorba torzult‚ és füléig megnyílva a fogait is feltárta. Most fuldokló‚ torokhangú ordítást hallatott‚ amilyet‚ mondjuk‚ etetéskor az oroszlán. Torkából a vér egészen a takaró aljáig patakzott. Emlékszem‚ az jutott eszembe: hasonlít a borhoz‚ amikor a nappal utolsó‚ pisla fényénél a magasba emelte poharát.

Megpróbált kimászni az ágyból. Először elképedtem‚ aztán megdühödtem. Házasságunk minden egyes napján púp volt a hátamon‚ és még most‚ véres elválásunk perceiben is bajlódhatok vele. De hát mi másra számíthattam?

– Jaj‚ papa‚ csinálj valamit‚ hogy abbahagyja! – süvöltötte Henry. – Az ég szerelmére‚ papa‚ csinálj már valamit!

Úgy rontottam neki‚ mint szenvedélyes szerető‚ és visszanyomtam vérben úszó párnájára. Összevagdalt torka mélyéről újabb nyers vinnyogás hallatszott. Üregében forgó szeméből ömlött a könny. A hajába túrtam‚ hátrarántottam a fejét‚ és újra a torkába hasítottam‚ aztán kitéptem a takarót az ágy felém eső oldalából‚ és a fejére csavartam – ám torkolati vénája vérének kibuggyanását már nem fojthattam el. A vérsugár az arcomat érte. Államról‚ orromról‚ szemöldökömről forró vér csöpögött.

A hátam mögött elcsitult Henry jajongása. Megfordultam‚ és tapasztalhattam‚ hogy az Isten megszánta (ha ugyan nem fordította el orcáját‚ mihelyt látta‚ mire készülünk): elájult. Az anyja is mind gyengébben kapálózott‚ majd végre-valahára némán‚ mozdulatlanul feküdt. Én azonban továbbra is rajta feküdtem‚ és nyomtam lefelé a csurom vér takarót. Emlékeztettem magam‚ hogy ennél az asszonynál soha semmi nem ment könnyen‚ és így történt most is. Harminc másodperc múlva (a katalógusból rendelt‚ repedt hangú óra ezeket is elszámlálta) újra rángott egyet‚ ezúttal olyan görcsösen megfeszítve a hátát‚ hogy kis híján ledobott magáról. Üld meg keményen‚ cowboy‚ biztattam magam‚ az is lehet‚ hogy fennhangon. Erre már‚ úgy segéljen az Isten‚ nem emlékszem. Minden másra igen‚ de erre nem.

Az asszony lenyugodott. Ismét végigszámláltam harminc bádoghangú ketyegést‚ aztán‚ a biztonság kedvéért‚ még harmincat. Henry a padlón fekve megmoccant‚ és nyöszörgött. Megpróbált felülni‚ aztán meggondolta magát. A szoba legtávolabbi sarkába mászott‚ és ott összegömbölyödött.

– Henry... – szóltam hozzá.

A sarokban összekucorodó sötét testtömeg néma maradt.

– Meghalt‚ Henry. Halott‚ és nekem segítség kell.

Semmi válasz.

– Henry‚ most már késő visszafordulni. Elvégeztetett. Ha nem akarsz börtönbe kerülni – apádnak pedig nem szánsz villamosszéket –‚ akkor állj fel‚ és segíts.

A fiú az ágyhoz támolygott. Haja a szemébe hullt‚ és ez a szempár úgy csillant át az izzadságtól összetapadt fürtökön‚ mint a bozótban rejtőzködő állaté. A száját minduntalan nyalogatta.

– Ne lépj bele a vérbe. Több takarításra lesz szükség‚ mint képzeltem‚ de meg fogjuk oldani. Mármint ha nem hordjuk szét az egész házban.

– Papa‚ muszáj ránéznem?

Reviews for Minden sötét, csillag sehol

[Sophie Bdi · Rating: 5 out of 5 stars]

Egyszerre volt nyomasztó és humoros, azt hiszen, számomra a kisregény lett a kedvenc műfajom Kingtől.