A hosszú menetelés

By Stephen King

„Ezek tényleg állatok. De mitől vagy olyan kurvára biztos benne, hogy ettől mi emberek leszünk?”
Amerikát totális diktatúra uralja, a renitens polgárokat különítmény hurcolja el. A tizenéves fiúk számára egyetlen kiugrási lehetőség kínálkozik: a minden évben megrendezett Hosszú Menetelés, amelyet országszerte százezrek figyelnek, és a tévé is közvetít. Száz fiú indul útnak a megadott útvonalon, amelyet gyalogszerrel, legalább négy mérföld per órás átlagsebességgel kell teljesíteni. Csak egy győztes lehet, a lemaradókat ott helyben katonák végzik ki.

Stephen King korai, álnéven írt gyöngyszeme az Éhezők viadalá-hoz hasonló, kegyetlen, kétségbeesett világot mutat be.

• Language: Magyar
• Publisher: Európa Könyvkiadó
• Release date: Apr 19, 2016
• ISBN: 9789634053002

Stephen King

Stephen King is the author of more than sixty books, all of them worldwide bestsellers. His recent work includes the short story collection You Like It Darker, Holly, Fairy Tale, Billy Summers, If It Bleeds, The Institute, Elevation, The Outsider, Sleeping Beauties (cowritten with his son Owen King), and the Bill Hodges trilogy: End of Watch, Finders Keepers, and Mr. Mercedes (an Edgar Award winner for Best Novel and a television series streaming on Peacock). His novel 11/22/63 was named a top ten book of 2011 by The New York Times Book Review and won the Los Angeles Times Book Prize for Mystery/Thriller. His epic works The Dark Tower, It, Pet Sematary, Doctor Sleep, and Firestarter are the basis for major motion pictures, with It now the highest-grossing horror film of all time. He is the recipient of the 2020 Audio Publishers Association Lifetime Achievement Award, the 2018 PEN America Literary Service Award, the 2014 National Medal of Arts, and the 2003 National Book Foundation Medal for Distinguished Contribution to American Letters. He lives in Bangor, Maine, with his wife, novelist Tabitha King. 

Book preview

Stephen King mint Richard Bachman

A hosszú menetelés

Jim Bishopnak, Burt Hatlennek és Ted Holmesnak

Számomra a Világegyetem híján volt

mindennemű életnek, célnak, akaratnak,

sőt még a rosszindulatnak is;

csupán óriás, élettelen, irdatlan gőzgép volt,

amely halálos közömbösséggel zakatol,

hogy tagról-tagra megőröljön engem.

Ó, hatalmas, gyászos, magányos Golgota,

Halál Malma! Miért száműzted az élőt a tudat

társtalanságába? Miért, ha nincs Gonosz?

Hacsak nem a Gonosz a te Istened?

Thomas Carlyle

Arra biztatnék minden amerikait,

hogy olyan gyakran gyalogoljon,

amilyen gyakran teheti.

A gyaloglás több mint egészséges;

a gyaloglás szórakoztató.

John F. Kennedy (1962)

A szivattyú nem pumpál

Fogantyúnál a vandál.

Bob Dylan

Első rész

Indulás

1.

Mondd ki a titkos szót, és nyerj száz dollárt! George, ki az első versenyzőnk? George…? Ott vagy, George?

GROUCHO MARX

A lét a tét

Aznap reggel öreg, kék Ford kanyarodott be az őrzött parkolóba: úgy festett, mint egy kicsi, fáradt kutya egy kemény futás után. Az egyik őr – khaki egyenruhás, antantszíjas, kifejezéstelen arcú fiatalember – elkérte a kék, műanyag személyi igazolványt, amit a hátul ülő fiú előreadott az anyjának, az pedig továbbította neki. Az őr beletette a számítógépes terminálba, amely furcsán kirítt a vidékies nyugalomból. A terminál bekapta a kártyát. A képernyő felvillant:

GARRATY RAYMOND DAVIS

RD 1 POWNAL MAINE

ANDROSGGOGGIN MEGYE

SZIG. SZÁM 49-801-89

OK-OK-OK

Az őr újabb gombot nyomott meg, mire minden eltűnt, a képernyő ismét sima, zöld és üres lett. Az őr intett nekik, hogy mehetnek.

– Nem adják vissza az igazolványt? – kérdezte Mrs. Garraty. – Nem…

– Nem, mama – felelte türelmesen Garraty.

– Nem tetszik ez nekem – mondta az anyja, és bekanyarodott egy üres parkolóhelyre. Ezt hajtogatta, amióta éjszaka kettőkor elindultak a vaksötétben. Vagyis inkább nyöszörögte.

– Ne aggódj – felelte oda se figyelve Garraty, akit lefoglalt a bámészkodás és a saját zavara, várakozása és félelme. A magas, izmos fiú a motor utolsó, asztmatikus hördülésére már kint is volt a kocsiból. Megfakult katonai zubbonyt viselt a még reggel nyolckor is csípősen hideg tavaszban.

Az anyja is magas volt, de túlságosan vékony. Szinte csak két pattanás volt a melle helyén. A tekintete sokkos révedezéssel csúszkált ide-oda. Beteg arca volt. Vasszürke haja kicsúszott a hajcsatok bonyolult rendszeréből, amelyeknek a helyén kellett volna tartaniuk. A ruhája lomposan lógott rajta, mintha nemrég sokat fogyott volna.

– Ray… – mondta azzal az összeesküvő suttogással, amelytől Garraty megtanult rettegni. – Figyelj, Ray…

A fiú lehajtotta a fejét, és úgy tett, mintha az ingét gyűrné vissza a nadrágjába. Az egyik őr a menázsit ette a csajkából, és elmerült egy képregényben. Garraty figyelte, ahogy eszik és olvas, és tízezredszer gondolta: Ez igaz! Most végre kezdett súlya lenni a gondolatnak.

– Még mindig van idő, hogy meggondold magad…

A félelem és az izgalom egy fokkal erősödött.

– Nem, arra nincs idő – felelte. – Tegnapig lehetett visszalépni.

Az anyja ugyanazon a fojtott, visszataszító, összeesküvő hangon folytatta: – Megértik, tudom, hogy meg! Az őrnagy…

– Az őrnagy… – kezdte Garraty, azután látta, hogy az anyja összerándul. – Mama, tudod, mit csinálna az őrnagy.

Leparkolt egy újabb autó, miután elvégezte a kapunál az apró szertartást. Sötét hajú fiú szállt ki belőle, nyomában a szülei. Megálltak egy rövid megbeszélésre, mint az aggódó baseballjátékosok. A fiú többekhez hasonlóan könnyű hátizsákot viselt. Garraty azon gondolkozott, nem volt-e butaság tőle, hogy nem hozott ilyet.

– Nem akarod meggondolni magad?

A bűntudat volt, a bűntudat beszélt az aggodalom álarcában. Noha csak tizenhat éves volt, Ray Garraty tudott egyet-mást a bűntudatról. Az asszony úgy érezte, ő volt túlságosan kiszikkadt, túlságosan fáradt, vagy talán túlságosan belefeledkezett a régebbi bánataiba ahhoz, hogy csírájában elfojtsa fia őrültségét, visszatartsa, mielőtt a nehézkes államgépezet khaki ruhás őreivel és számítógépes termináljaival átveszi az uralmat fölötte, és minden eltelt nappal erősebben köti saját érzéketlen énjéhez. Tegnap aztán egy végső döndüléssel becsapódott az ajtó.

A fiú a vállára tette a kezét. – Az én ötletem, mama. Tudom, hogy nem te találtad ki. Én… – Körülnézett. Senki sem figyelt rájuk. – Szóval szeretlek, de mindenképpen így lesz a legjobb.

– Nem igaz – felelte majdnem sírva az asszony. – Ray, nem igaz, és ha az apád itt lenne, visszatartana…

– De nincs itt! – Kegyetlen volt, hátha ezzel megakadályozza a sírást… Nehogy már el kelljen vonszolniuk az anyját. Hallotta, hogy néha megesik. A gondolat megdermesztette. Szelídebben folytatta: – Most már hagyjuk ennyiben, mama. Oké? – Mosolyt kényszerített az arcára. – Oké – felelte az anyja helyett.

Az asszony álla még mindig reszketett, de azért bólintott. Nincs ez jól, de már késő. Senki sem tehet semmit.

Könnyű szellő susogott a fenyők között. Az ég tisztán kéklett. Előttük húzódott az út a sima kőoszlopig, amely az Egyesült Államok és Kanada határát jelezte. A fiúban hirtelen fölerősödött a várakozás, erősebb lett a félelemnél. Szeretett volna elindulni, hogy kipróbálja magát az úton.

– Ezt csináltam. Ugye, magaddal viheted? Ugye, nem túl nehéz? – nyújtogatta anyja a zsugorfóliába burkolt süteményt.

– Persze. – Garraty átvette a csomagot, aztán félszegen magához ölelte az anyját, igyekezett megadni neki, amire szüksége volt. Megcsókolta az arcát. Olyan a bőre, mint a régi selyem. Egy pillanatra a fiú is legszívesebben elsírta volna magát. Azután eszébe jutott az őrnagy mosolygós, bajuszos arca. Hátralépett, a süteményt a katonai zubbony zsebébe gyömöszölte.

– Viszlát, mama.

– Viszontlátásra, Ray. Légy jó fiú.

Az asszony várt még egy percig, és a fiúnak olyan érzése támadt, hogy az anyja nagyon könnyű, még a reggeli szellő szelíd fuvallata is elsodorhatja, akár a pitypangpelyhet. Az asszony visszaült az autóba, beindította a motort. Garraty csak állt. Az anyja fölemelte a kezét, és intett. Már folytak a könnyei. A fiú látta, hogy sír. Visszaintett, és miközben az anyja elkanyarodott, ő csak állt feszesen, karját a törzséhez szorítva, abban a tudatban, mennyire egészségesnek, bátornak, magányosnak tűnhet. De amikor az autó kigördült a kapuból, megrohanta a kétségbeesés. Ismét csak egy tizenhat éves fiú volt, egyedül egy idegen helyen.

Visszafordult az út irányába. A másik fiú, a sötét hajú, éppen azt figyelte, ahogy a szülei elhúznak. A fél arcán csúnya heg húzódott. Garraty odament hozzá, és üdvözölte.

A sötét hajú fiú rápillantott. – Szevasz.

– Ray Garraty vagyok – mondta ő. Némileg hülyén érezte magát.

– Peter McVries.

– Felkészültél? – kérdezte Garraty.

McVries vállat vont. – Izgulok. Ez a legrosszabb.

Garraty bólintott.

Elindultak az úthoz és a határkőhöz. Mögöttük újabb autók távoztak. Hirtelen jajveszékelni kezdett egy nő. Garraty és McVries öntudatlanul közelebb húzódtak egymáshoz. Egyikük sem nézett vissza. Előttük feketén tátongott az út.

– Ez a fajta útburkolat felforrósodik délben – mondta nyersen McVries. – Én maradok a padkán.

Garraty bólintott. McVries töprengve nézte.

– Mennyi a súlyod?

– Nyolcvan kiló.

– Én nyolcvanhárom vagyok. Azt mondják, a nehezebb srácok gyorsabban elfáradnak, de azt hiszem, elég jó formában vagyok.

Garraty többet látott benne: Peter McVries félelmesen jó formában volt. Vajon kik mondták neki, hogy a súlyosabb srácok gyorsabban fáradnak? Csaknem rákérdezett, aztán meggondolta magát. A Menetelés egyike volt azoknak a dolgoknak, amelyek apokrifokban, talizmánként és legenda formájában léteznek.

McVries leült az árnyékba, két fiú közelébe. Egy perc múlva Garraty is követte. McVries mintha már el is felejtette volna. Garraty az órájára nézett. Öt perccel múlt nyolc. Ötvenöt perc múlva indulnak. Feltámadt benne a türelmetlenség és a várakozás. Igyekezett elfojtani őket, és azt mondta magának: örülj, amíg ülhetsz.

Az összes fiú letelepedett, csoportokban vagy magányosan. Egyikük felmászott egy út menti fenyő legalsó ágára, és evett valamit, ami leginkább lekváros kenyérnek tűnt. Sovány, szőke srác volt, bordó nadrágot és kék pamutinget viselt egy lyukas könyökű, cipzáras, ócska zöld pulóver alatt. Garraty azon töprengett, hogy a soványak kitartanak-e, vagy hamar kidőlnek?

Garraty és McVries szomszédságában beszélgetni kezdtek a fiúk.

– Én nem sietek – mondta az egyik. – Miért tenném? Ha rám szólnak, akkor mi van? Az ember alkalmazkodjon, és kész. Itt az alkalmazkodás a kulcsszó. Emlékezzetek, hol hallottátok ezt először.

Körülnézett, észrevette Garratyt és McVriest.

– Újabb bárányok érkeztek a vágóhídra. Hank Olson a nevem, gyaloglás a kenyerem! – Beszéd közben egy cseppet sem mosolygott.

Garraty bemutatkozott. McVries szórakozottan vetette oda a nevét, közben is az utat nézve.

– Art Baker – mondta halkan a másik. Enyhe déli kiejtéssel beszélt. Mind a négyen kezet ráztak.

Pillanatnyi csönd után megszólalt McVries: – Kicsit ijesztő, nem?

Valamennyien bólintottak Hank Olson kivételével, aki vállat vont, és elvigyorodott. Garraty nézte, ahogy a fenyőfán ülő srác megeszi a kenyerét, összegyűri a zsírpapírt, amelybe csomagolták, és az útpadkára hajítja. Garraty úgy döntött, hogy hamar el fog fáradni. Ettől valamivel jobban érezte magát.

– Láttátok azt a foltot a határkőtől jobbra? – kérdezte hirtelen Olson.

Mindenki odanézett. A szellő mozgó árnyékmintát rajzolt az útra. Garraty nem tudta, lát-e valamit, vagy nem.

– A tavalyelőtti Hosszú Menetelésből származik – mondta komor elégtétellel Olson. – A srác annyira megrémült, hogy kilenckor lefagyott.

Némán emésztették magukban a borzalmat.

– Egyszerűen nem tudott megmozdulni. Megkapta a három figyelmeztetést, azután délelőtt 9.02-kor kiszámolták. Ott, rögtön a startvonalnál.

Garraty azon rágódott, hogy ő is lefagy-e vajon. Úgy vélte, nem, de az ilyesmit az ember nem tudhatja biztosan, amíg el nem érkezik az idő, és ez rettenetes gondolat volt. Minek hozta szóba Hank Olson ezt a rémséget?

Art Baker hirtelen felült. – Itt jön.

Sötétszürke dzsip állt meg a határkő mellett. Furcsa, lépcsős jármű követte sokkal lassabban. A félhernyótalpas elejére és végére játékméretű radartányért szereltek. Az emeleten két katona terpeszkedett. Garraty elhűlt, amikor meglátta őket. Nagy kaliberű, katonai karabélyok voltak náluk.

Néhány fiú felállt, de Garraty nem követte a példájukat. Ugyancsak ülve maradt Olson és Baker. McVries feltekintett, majd visszasüllyedt gondolataiba. A fenyőfán ülő sovány srác lustán harangozott a lábával.

Az őrnagy kiszállt a dzsipből. Magas, egyenes tartású férfi volt, sivatagi naptól barnára cserzett bőre jól illett egyszerű khaki egyenruhájához. Antantszíjas övére pisztolyt csatolt, és tükröző napszemüveget viselt. Azt pletykálták róla, hogy a szeme nagyon fényérzékeny, és sosem mutatkozik nyilvánosan a napszemüvege nélkül.

– Üljetek le, fiúk! – mondta. – Tartsátok észben a 13-as tanácsot. – A 13-as tanács így szólt: „Spórolj az energiával, amikor csak lehet."

Aki állt, visszaült. Garraty ismét az órájára pillantott. 8.16. Úgy vélte, egy percet siet. Az őrnagy mindig pontos volt. Egy pillanatig fontolgatta, hogy visszaigazítja egy perccel, azután megfeledkezett a dologról.

– Nem fogok beszédet tartani – szólt az őrnagy, és végigsöpört rajtuk a szemét takaró, üres tükrökkel. – Gratulálok annak, aki győzni fog, és meghajlok a vesztesek bátorsága előtt.

Odament a dzsip hátuljához. A csend lüktetett. Garraty mélyen beszívta a tavaszi levegőt. Meleg lesz. Jó idő a gyalogláshoz.

Az őrnagy visszafordult. Csíptetős tábla volt a kezében. – Amikor felolvasok egy nevet, kérem, hogy az illető lépjen elő, és vegye át a számát. Aztán menjetek vissza a helyetekre, amíg el nem jön az indulás ideje. Csak katonásan!

– Most a hadseregben vagytok – suttogta vigyorogva Olson, de Garraty nem törődött vele. Akarata ellenére csodálta az őrnagyot. Apja, mielőtt a különítményesek elvitték, gyakran mondogatta, hogy az őrnagy a legritkább és legveszélyesebb szörnyeteg, amit egy nemzet kitenyészthet, egy társadalmilag támogatott szociopata. De hát ő sose látta személyesen az őrnagyot.

– Aaronson!

Előcammogott egy alacsony, izmos, napégette nyakú parasztgyerek, aki láthatólag meg volt illetődve az őrnagytól. Átvette a nagy műanyag 1-est, és az ingére patentozta. Az őrnagy a vállára csapott.

– Abraham!

Magas srác, vörhenyes hajú, farmerben-pólóban. Zubbonya, amelynek ujját összekötötte a derekán, mint egy iskolás fiú, a térdét csapkodta. Olson vihogni kezdett.

– Baker, Arthur!

– Ez én vagyok – mondta Baker, és felállt. Csalóka lomhasággal mozgott, amitől Garraty ideges lett. Baker kemény dió lesz. Kitartónak tűnik.

Visszajött. A 3-as számot jobboldalt az ingére erősítette.

– Mondott valamit? – kérdezte Garraty.

– Megkérdezte, hogy otthon nálunk meleg van-e már ilyentájt – felelte félénken Baker. – Igen… az őrnagy beszélt velem.

– De nem olyan meleg, mint amilyen itt lesz – bökte oda Olson.

– Baker, James! – mondta az őrnagy.

Így ment ez 8.40-ig, nem volt semmi fennakadás. Senki sem lógott meg. Hátul, a parkolóban felberregtek a motorok, és kezdtek elhúzni az autók a tartalék listás fiúkkal, akik most hazamennek, és a tévén át nézik a Hosszú Menetelést. Kezdődik, gondolta Garraty, tényleg kezdődik.

Amikor ő került sorra, az őrnagy a 47-es számot adta neki, és azt mondta: – Sok szerencsét. – Közelről nagyon férfiasnak és valahogy megsemmisítőnek tűnt. Garraty alig bírta ki, hogy ne érintse meg a lábát, így győződve meg róla, hogy tényleg igazi-e.

Peter McVries a 61-es volt. Hank Olson a 70-dik. Ő hosszabb ideig állt az őrnagy mellett, mint a többiek. Az őrnagy elnevette magát valamin, amit Olson mondott, és hátba vágta a fiút. – Szóltam neki, hogy tartsa kéznél a pénzt – mondta a visszatérő Olson. – Ő pedig azt felelte, hogy fűts be nekik. Azt mondta, örül, ha olyat lát, aki mindenáron tarolni akar. Fűts be nekik, fiam, ezt mondta.

– Ez már döfi! – helyeselt McVries, és Garratyre kacsintott. Garraty nem tudta, mit akart ezzel a kacsintással. Kigúnyolná Olsont?

A fán ülő sovány fiút Stebbinsnek hívták. Leszegett fővel vette át a számát, egyáltalán nem beszélt az őrnaggyal, csak visszaült a fája tövébe. Garraty valamiért lenyűgözőnek találta.

A 100-as szám egy vörös hajú, ragyás fiúnak jutott. Zucknak hívták. Megkapta a számát, azután valamennyien leültek és várták, mi következik.

Ekkor a félhernyótalpas három katonája széles öveket kezdett osztogatni, amelyeken felpatentozott zsebek voltak, a zsebekben pedig tubusok, tele magas energiatartalmú zselével. Más katonák kulacsokat hoztak. A fiúk felcsatolták az öveket, ráakasztották a kulacsot. Olson, aki a csípőjére csúsztatta az övét, mint egy útonálló, talált egy Waifa csokoládét, és rögtön enni kezdte. – Nem rossz – mondta vigyorogva. Kortyolt a kulacsból, leöblítette a csokoládét. Garraty nem tudta eldönteni, hogy csak megjátssza-e magát, vagy tud valamit, amit ő nem.

Az őrnagy komolyan végignézett rajtuk. Garraty karórája szerint 8.56 volt – hogy mehetett el így az idő? A gyomra fájdalmasan zökkent egyet.

– Jól van, fiúk, tízesével sorakozó! Nincs előírt rend. Ha tetszik, maradjatok a barátaitokkal.

Garraty fölállt. Dermedtnek, valószerűtlennek érezte magát. Mintha a teste valaki másé lenne.

– Hát akkor kezdjük − mondta mellette McVries. – Mindenkinek sok szerencsét.

– Neked is − felelte meglepetten Garraty.

– Meg kéne vizsgáltatni a hülye fejemet – mondta McVries. Hirtelen elsápadt, verejtékezni kezdett, és korántsem látszott már olyan félelmetesen fittnek, mint korábban. Igyekezett mosolyogni, de nem nagyon ment neki. A sebhely úgy dudorodott az arcán, mint egy barbár írásjel.

Stebbins fölállt, és a tízszer tízes négyszög végére kullogott. Olson, Baker, McVries és Garraty a harmadik sorban álltak. Garraty szája kiszáradt. Fontolgatta, hogy ne igyon-e egy kis vizet. Úgy döntött, nem teszi. Életében még sosem volt ennyire tudatában a lábainak. És ha lefagy? És ha már a startvonalon kiszámolják? Hát vajon Stebbins korán bedobja a törülközőt? Stebbins, aki lekváros kenyeret eszik, és bordó nadrágot visel? Vagy ő dobja be elsőnek? Milyen érzés lenne, ha…

Az órája 8.59-et mutatott.

Az őrnagy egy rozsdamentes acél zsebkronométert tanulmányozott. Lassan fölemelte az ujjait, és minden ezen a fölemelt kézen függött. A száz fiú feszülten nézte, a csönd félelmes és mérhetetlen volt. A csönd volt a minden.

Garraty órája szerint elmúlt 9.00 óra, de a kéz nem hullott le.

Csináld már! Miért nem csinálja?

Úgy rémlett, üvölti a szavakat.

Azután eszébe jutott, hogy az órája egy percet siet – összeigazíthatta volna az őrnagyéval, de nem tette, elfeledkezett róla.

Az őrnagy ujjai lecsaptak. – Sok szerencsét mindenkinek − mondta. Az arca kifejezéstelen volt, a tükörüveg eltakarta a szemét. A mezőny simán, lökdösődés nélkül elindult.

Garraty ment a többiekkel. Nem fagyott le. Senki sem fagyott le. A lába elhagyta a jelzőkövet, díszlépésben masírozott, balról McVries, jobbról Olson mellett. A lábak dobbanása nagyon hangosnak rémlett.

Ez az, ez az, ez az.

Hirtelen őrült vágy fogta el, hogy megálljon. Csak hogy lássa, komolyan gondolják-e a dolgot. Sértődötten és némi félelemmel utasította vissza a gondolatot.

Kiértek az árnyékból a napra, a meleg, tavaszi napra. Jólesett. Garraty megnyugodott, zsebre dugta a kezét, és tartotta a lépést McVriesszel. A csoport kezdett felbomlani, mindenki belezökkent a saját tempójába. A félhernyótalpas mellettük zörgött az útpadka puha földjén, ahonnan fölverte a port. Az apró radartányérok fürgén forogtak, a bonyolult fedélzeti számítógép követte az összes menetelő sebességét. Az óránkénti alsó sebességhatár pontosan négy mérföld volt.

– Figyelmeztetés! Figyelmeztetés a 88-nak!

Garraty megrezzent, körülnézett. Stebbins volt az. Ő a 88-as. Hirtelen biztos volt benne, hogy Stebbinst itt számolják ki, ahonnan még a határkő is látszik.

– Okos – jegyezte meg Olson.

– Mi? – kérdezte Garraty. Nehezen bírta mozgatni a nyelvét.

– A srác most kapott egy figyelmeztetést, amikor még friss, és felmérheti, hol a határ. Ráadásul könnyen kiradírozhatja: ha megy egy órát újabb figyelmeztetés nélkül, akkor a régi érvényét veszti. De hát ezt te is tudod.

– Persze hogy tudom – felelte Garraty. Benne volt a szabályzatban. Három figyelmeztetést adnak. Ha negyedszer is lelassulsz óránként négy mérföld alá, akkor… kiesel a Menetből. De ha három figyelmeztetés után képes vagy három órán át tartani a sebességet, ismét tiszta a lapod.

– Most már tudja − mondta Olson. – És 10.02-re megint tiszta.

Garraty jó tempóban haladt. Remekül érezte magát. A határkő eltűnt, amikor fölkapaszkodtak egy dombra, majd leereszkedtek hosszú völgybe, ahol itt-ott téglalap alakú, frissen felszántott táblák voltak a fenyőligetek között.

– Szerintem krumpli − szólalt meg McVries.

– A legjobb a világon − felelte automatikusan Garraty.

– Te maine-i vagy? – kérdezte Baker.

– Ja, Maine déli feléből jöttem. – Előrenézett. Több fiú elhúzott a csoporttól, óránként legalább hat mérföldre gyorsultak. Ketten egyforma bőrdzsekit viseltek, a hátukon mintha sas lett volna. Nagy volt a kísértés, hogy gyorsítson, de nem volt hajlandó sietni. – Spórolj az energiával, amikor csak lehet. 13-as tanács.

– Az út megközelíti valahol a szülővárosodat? – kérdezte McVries.

– Az egyik oldalon hétmérföldnyire. Gondolom, anyám és a barátnőm kijönnek, hogy megnézzenek. – Elhallgatott, majd óvatosan hozzátette. – Természetesen csak akkor, ha még mindig menetelni fogok.

– A fenébe, huszonöt mérföldön sem leszünk túl, mire leérünk az állam alsó részébe − jegyezte meg Olson.

Csönd lett. Garraty tudta, hogy ez nem igaz, és szerinte Olson is tudta.

Még két fiú kapott figyelmeztetést, és annak ellenére, amit Olson mondott, Garraty szíve minden alkalommal összeszorult. Hátranézett, Stebbinst kereste. Még mindig hátul volt, és egy újabb lekváros kenyeret evett. Egy harmadik is kiállt a rongyos, zöld szvetter zsebéből. Garraty találgatta, hogy vajon az anyja készítette-e neki. Eszébe jutottak az anyja süteményei. Úgy erőltette rá, mintha a sütikkel elkergethetné a rossz szellemeket.

– Miért nem hagyják, hogy az emberek nézzék a Hosszú Menetelés indítását? – kérdezte.

– Megzavarja a menetelők összpontosítását − felelt egy éles hang.

Garraty arra fordította a fejét. Apró, sötét, komoly fiú volt, dzsekije gallérján az 5-ös számmal. Garraty nem emlékezett a nevére. – Az összpontosítást? – kérdezte.

– Igen. – A fiú előrejött, Garraty mellé. – Az őrnagy azt mondta, nagyon fontos, hogy a Hosszú Menetelés kezdetén összpontosítsunk a nyugalomra. – Hüvelykujját töprengve rányomta hegyes orrára, amelyen egy pattanás lángolt. – Egyetértek vele. Izgalom, tömeg, tévé, jöhetnek később is. Most annyi a dolgunk, hogy összpontosítsunk. – Rámeredt mélyen ülő, sötétbarna szemével Garratyre, és megismételte. – Összpontosítsunk.

– Én csak arra összpontosítok, hogy fölemeljem és letegyem a lábam – közölte Olson.

Az 5-ös sértődötten nézett rá. – Be kell osztanod magadat. Magadra kell összpontosítanod. Tervet kell készítened. Mellesleg Gary Barkovitch vagyok. Washington D. C.-ből jöttem.

– John Carter vagyok − felelte Olson. – Otthonom Barszum a Marson.

Barkovitch megvetően elbiggyesztette a száját, és hátramaradt.

– Gondolom, minden órába kell egy kakukk − jegyezte meg Olson.

Garraty szerint azonban Barkovitch okosan gondolkodott – legalábbis addig, amíg öt perccel később fel nem kiáltott az egyik őr: – Figyelmeztetés! Figyelmeztetés az 5-nek!

– Kavics ment a cipőmbe! – felelte ingerülten Barkovitch.

A katona nem válaszolt. Leugrott a félhernyótalpasról a padkára, éppen szemben Barkovitchcsal. A kezében ugyanolyan rozsdamentes acél kronométert tartott, mint amilyen az őrnagyé volt. Barkovitch megállt, lehúzta a cipőjét. Kirázta az apró kavicsot. Sötét, komoly olajszínű arca fénylett a verejtéktől. Ügyet sem vetett a katonára, aki azt kiáltotta: – Második figyelmeztetés az 5-ösnek! – Gondosan elsimította a zokniját a lábfején.

– Ajjaj – mondta Olson. Megfordultak, hátrálva mentek tovább.

Stebbins, aki továbbra is sereghajtó volt, elhagyta Barkovitchot, rá se nézett. Barkovitch a fehér vonaltól kissé jobbra, egy szál magában ismét megkötötte a cipőfűzőjét.

– Harmadik figyelmeztetés az 5-ösnek! Utolsó figyelmeztetés!

Garraty ragacsos váladékcsomót érzett a gyomrában. Nem akart bámészkodni, de nem bírt másfelé nézni. Hátramenetben nem spórolhatott az energiával, mégsem bírt mást tenni. Szinte érezte, ahogy Barkovitch másodpercei semmivé zsugorodnak.

– Ajjaj – mondta Olson. – Mindjárt kiszámolják a hülye köcsögöt.

De Barkovitch már föl is állt. Levert egy kis port a nadrágja térdéről. Azután ügetésbe kezdett, utolérte a csoportot, és fölvette korábbi tempóját. Lehagyta Stebbinst, aki továbbra sem nézett rá, meg sem állt Olsonig.