Rémálmok bazára

By Stephen King

Harmincöt évvel az Éjszakai műszak című novelláskötete után a hátborzongató történetek nagymestere új elbeszélés gyűjteménnyel lepte meg Hűséges Olvasóit.
A Rémálmok bazára húsz, kötetben korábban nem közölt történetet tartalmaz, s King mindegyikhez rövid bevezetőt írt, amelyben feltárja az írások születésének körülményeit és a maga személyes motivációit.
A történetek között izgalmas kapcsolatok, közös vonások fedezhetők fel: erkölcs, utóélet, bűntudat, mit tennénk másként, ha a jövőbe látnánk vagy éppen kijavíthatnánk a múltban elkövetett hibáinkat. Némelyik novella szereplője az élete végéhez közeledve felidézi bűneit és vétkeit; mások ráébrednek, hogy természetfeletti képességekkel rendelkeznek; és vannak, akik vesztükre egyenesen az ördöggel paktálnak.
King kirakodóvásárában igazán változatos a kínálat - egy autónak látszó szörny (a la Christine), egy ember, aki gyászjelentésekkel gyilkol, egy e-könyv-olvasó, amely párhuzamos világokra nyit ablakot, és persze az örök favorit, az emberiség végpusztulása... Minden olvasó megtalálhatja itt a maga kedvencét - de a szerző figyelmeztet, hogy a portékáját óvatosan kell kezelni, mert „a legjobbaknak foguk van”.

• Language: Magyar
• Publisher: Európa Könyvkiadó
• Release date: Apr 19, 2016
• ISBN: 9789634054146

Stephen King

Stephen King is the author of more than sixty books, all of them worldwide bestsellers. His recent work includes the short story collection You Like It Darker, Holly, Fairy Tale, Billy Summers, If It Bleeds, The Institute, Elevation, The Outsider, Sleeping Beauties (cowritten with his son Owen King), and the Bill Hodges trilogy: End of Watch, Finders Keepers, and Mr. Mercedes (an Edgar Award winner for Best Novel and a television series streaming on Peacock). His novel 11/22/63 was named a top ten book of 2011 by The New York Times Book Review and won the Los Angeles Times Book Prize for Mystery/Thriller. His epic works The Dark Tower, It, Pet Sematary, Doctor Sleep, and Firestarter are the basis for major motion pictures, with It now the highest-grossing horror film of all time. He is the recipient of the 2020 Audio Publishers Association Lifetime Achievement Award, the 2018 PEN America Literary Service Award, the 2014 National Medal of Arts, and the 2003 National Book Foundation Medal for Distinguished Contribution to American Letters. He lives in Bangor, Maine, with his wife, novelist Tabitha King. 

Book preview

I shoot from the hip and keep a stiff upper lip.

AC/DC

Bevezető

Készítettem neked egypár dolgot, Hűséges Olvasóm; itt vannak kirakva eléd a holdfényben. De mielőtt szemügyre vennéd portékámat, ezeket a kis kézműves remekeket, beszélgessünk róluk egy kicsit, jó? Hamar végzünk. Gyere, ülj ide mellém. Húzódj közelebb. Nem harapok.

Illetve… régóta ismerjük egymást, és gyanítom, hogy tudod, ez nem egészen így van.

Igaz?

I

Talán nem is hinnéd, milyen sokan kérdezik tőlem, hogy miért írok még mindig novellát. Egyszerű a válasz: azért, mert nekem örömet szerez, és mert szórakoztatásra termettem. Gitárosnak nem vagyok valami jó, szteppelni végképp nem tudok, ez viszont megy. Úgyhogy csinálom.

Természetemnél fogva regényíró vagyok, ez nem vitás, és kiváltképp kedvelem a hosszú regényt, amelybe belemerülhet író és olvasó, és a fikciónak esélye van már-már valóságos világgá válnia. Amikor egy hosszú könyv jól sikerül, író és olvasó nem csupán viszonyt folytatnak, hanem házasságot kötnek egymással. Amikor valaki hozzám írt olvasói levelében sajnálkozik, hogy a Végítélet vagy a 11.22.63 végére ért, úgy érzem, az a könyv jól sikerült.

De van, ami a rövidebb, intenzívebb élmény mellett szól. Felvillanyozó, sőt néha megrázó tud lenni, mint amikor egy idegennel keringőzöl, akivel soha többé nem fogsz találkozni, vagy csókolózol a sötétben, vagy egy zsibvásárban az ócska pokrócon gyönyörű régiségre bukkansz. A novellásköteteimmel én bizony mindig utcai árusnak érzem magam, olyannak, aki csak éjféli órán boltol. Kirakom az árumat: tessék, Olvasóm, válogass. De figyelmeztetlek, légy óvatos, mert némelyik darab veszélyes. Lidércnyomás lakozik egyikben-másikban, és nem tudod kiverni őket a fejedből, miközben félálomban forgolódsz és sehogy sem érted, hogyhogy nyitva a gardróbajtó, mikor te egészen biztosan becsuktad.

II

Őszintén szólva nem mindig fekszik nekem a rövid próza által megkövetelt szigorú fegyelem. A novella akrobatikus ügyességet kíván, amire csak fárasztó gyakorlással lehet szert tenni. Keserves munka úgy megírni egy szöveget, hogy könnyedén olvastassa magát, mondják a szakértők, és ez így is van. Egy apró baki, ami fölött regényben simán átsiklunk, novellában már ordító hiba. Szigorú fegyelemre van szükség. Az írónak le kell mondania a hívogató mellékösvényekről, és meg kell maradnia a fő csapáson.

Képességeim korlátait novellaírás közben érzem a legjobban. Érzem, hogy nem fog menni, a lelkem legmélyén ott a félelem, hogy nem leszek képes eljutni a nagyszerű ötlettől a benne rejlő lehetőségek maradéktalan kiaknázásáig. Egyszerűbben szólva, a kezem alól kikerülő írást végül soha nem találom olyan jónak, mint amilyennek az ötlet rémlett, mikor egyszer csak felbukkant a tudattalanomból, és olyan izgalomba hozott, hogy azt gondoltam: Hű, ezt most rögtön meg kell írnom!

Néha azért egész jókat írok. És olykor előfordul, hogy a végeredmény még túl is tesz az eredeti elgondoláson. Azt imádom. A legnehezebb valahogy hozzákezdeni a nyavalyáshoz, és gyanítom, hogy sok írójelölt, tele jobbnál jobb ötletekkel, végül is ezért nem ragad tollat vagy billentyűzetet. Olyasmi ez, mint a hidegindítás. A motor először nem is kerreg, csak nyög egyet. De ha tovább próbálkozol (és az aksi nem merült le), a motor bepöccen… eleinte dadog… aztán simán jár.

Vannak itt elbeszélések (például a Nyári mennydörgés), amelyeket pillanatnyi ihletből azonnal meg kellett írnom, félretéve az éppen készülő regényemet. Mások, mint A 81-es mérföldkőnél, évtizedekig vártak türelmesen a sorukra. A jó elbeszéléshez azonban így is, úgy is szigorú összpontosításra van szükség. A regényírás kicsit olyan, mint a baseball: egy meccs addig tart, ameddig kell, ha húsz inning, hát annyi. A novellaírás ezzel szemben inkább a kosárlabdához vagy a futballhoz hasonlatos: nemcsak az ellenféllel küzdesz, hanem az idő is szorít.

Ha az ember fikciót ír, legyen az hosszú vagy rövid, mindig van hová fejlődnie. Az adóbevallásomban lehetek hivatásos író, de alkotói szempontból igenis amatőr vagyok, még mindig tanulom a mesterséget. Valamennyien így vagyunk ezzel. Minden írással töltött nap tanulóidő, s egyben küzdés valami újért. Nincs lazsálás. Az ember a tehetségét – ami egy fix adottság – gyarapítani ugyan nem tudja, de képes lehet szinten tartani. Legalábbis szerintem.

És, hé! Még mindig imádom csinálni.

III

Itt van hát a portékám, Hűséges Olvasó. Ma éjjel igazán változatos a kínálat – egy autónak látszó szörny (à la Christine), egy ember, aki gyászjelentésekkel gyilkol, egy e-könyv-olvasó, amely párhuzamos világokra nyit ablakot, és persze az örök favorit, az emberiség végpusztulása. Olyankor szeretem árulni a holmimat, amikor a többiek már rég hazamentek, lélek se jár az utcán, és hideg holdfény vetül a város szurdokaira. Akkor szeretek kirakodni a pokrócomra.

Sok beszédnek sok az alja. Most már talán vennél valamit, ugye? Minden, amit itt látsz, kézműves termék, és bár egytől egyig szeretem őket, örömest megválok tőlük, hiszen kimondottan neked készültek. Tessék csak, nézegesd, de kérlek, légy óvatos.

A legjobbaknak foguk van.

2014. augusztus 6.

BERTA ÁDÁM FORDÍTÁSA

Amikor tizenkilenc évesen a Maine-i Egyetemre jártam, gyakran vezettem Oronótól a parányi Durhamig, amelyet a könyveimben általában Harlow-ként szerepeltetek. Ezt az utat nagyjából minden harmadik hétvégén megtettem, többnyire azért, hogy meglátogassam a barátnőmet, és olykor anyámat is. Egy ’61-es Ford kombim volt, soros hathengeres, háromfokozatú kormányváltóval (ha nem tudod, miről van szó, kérdezd meg az apádtól). A kocsit használtan kaptam David bátyámtól.

Azokban az időkben az I–95 még nem volt olyan forgalmas, és miután a munka ünnepe véget ért, és a nyári népek visszatértek a dolgos hétköznapjaikhoz, egészen hosszú szakaszokon is ijesztően üressé vált. Akkoriban persze még mobil sem volt. Ha lerobbant a járgányod, két dolgot tehettél: vagy megjavítottad te magad, vagy pedig vártál egy irgalmas szamaritánust, aki volt olyan szíves, és elvitt a legközelebbi műhelyig.

A százötven mérföldes autókázások alatt kitaláltam egy horrorsztorit a 85-ös mérföldnél lévő pihenőhelyről a Gardiner és Lewistown közötti abszolút senkiföldjén. Meg voltam győződve róla, hogy ha a kocsim tényleg bemondja az unalmast, akkor erre biztosan ezen a helyen kerül sor. Könnyen el tudtam képzelni, ahogy a járgány magányosan és elhagyatva gubbaszt a leállósávban. Vajon megállt volna valaki, hogy megnézze, jól van-e a sofőr? Hogy nem görnyed-e esetleg haldokolva a volánra egy szívroham következtében? Hát persze hogy megálltak volna. Irgalmas szamaritánusok mindenütt vannak, különösen az ilyen félreeső vidékeken. Azok, akik errefelé laknak, figyelnek egymásra.

De mi van akkor, gondoltam, ha a régi kombim csak egy csali? Egy szörnyűséges csapda, amit az óvatlanoknak állítottak? Úgy véltem, ebből pompás kis történetet lehetne kanyarítani, és így is történt. A szövegnek a „Pihenőhely a 85-ös mérföldkőnél" címet adtam. Sosem dolgoztam át, és nem is jelentettem meg, ugyanis elvesztettem. Akkoriban elég rendszeresen narkóztam, és hajlamos voltam elhagyni mindenfélét. Beleértve, legalábbis rövid időszakokra, az eszemet is.

Ugorjunk előre negyven évet. Habár a huszonegyedik században már jóval többen furikáznak a Maine állambeli I–95-ös úton, a munka ünnepét követően most is ugyanúgy megcsappan a forgalom, és a megszorítások miatt az állam számos pihenőövezetet is kénytelen volt bezárni. A lewistoni kijárat közelében lévő állomást a benzinkúttal és a Burger Kinggel (ahol egykor annyi Whoppert elfogyasztottam) szintén bezárták. A hely üresen áll, és a ki- és bejáratai fölé függesztett „TILOS A BELÉPÉS!" jelzéseknek köszönhetően napról napra gyászosabbnak tűnik. A parkolót a nehéz telek is meggyötörték, a repedéseken keresztül pedig zavartalanul tör utat magának a gaz.

Egyik nap, amikor elhaladtam mellette, eszembe jutott a régi történetem, és eldöntöttem, hogy újra megírom. Mivel az elhagyatott pihenőhely valamivel délebbre volt a félelmetes 85-ös mérföldkőtől, meg kellett változtatnom a címet. Minden egyéb nagyjából úgy maradt, ahogy volt. Ha az egykori autópálya-oázis talán menthetetlenül elsüllyedt is a múltban – akárcsak a régi Ford kombi, az egykori barátnőm, és számos rossz szokásom is –, azért a történet megmaradt. És, be kell valljam, ez az egyik kedvencem.

A 81-es mérföldkőnél

1. PETE SIMMONS (’07-ES HUFFY)

– Nem jöhetsz velünk.

George halkan beszélt, noha a többi haverja – tizenkét-tizenhárom éves srácok a környékről, akik Fingós Kalózoknak nevezték magukat – már a háztömb túloldalán volt, és rá vártak. Nem tűntek türelmesnek. – Túl veszélyes.

– De én nem félek – felelte Pete. Eltökéltnek hangzott, noha tényleg félt, legalábbis egy kicsit. George és a barátai a tekeklub mögött lévő homokozóba tartottak, hogy a Normie Therriault által kitalált játékot űzzék. Normie volt a Fingós Kalózok vezetője, a játékot pedig A Pokol Ejtőernyőseinek nevezte el. A lényege az volt, hogy az ember teljes sebességgel átteker a sóderrel felszórt gödör széléig vezető padkán, miközben azt üvöltözi, hogy „a Kalózok a legkirályabbak!", majd az utolsó pillanatban leugrik a nyeregből. Ez általában háromméternyi zuhanással járt, és noha az ember elvileg puhára érkezett, valószínű volt, hogy előbb vagy utóbb valaki a homok helyett a murvás részen landol, ahol jó eséllyel eltörheti a karját vagy a bokáját. Ezzel Pete is tisztában volt (ahogyan azzal is, hogy miért éppen ettől lesz izgalmas a dolog). Ha ez bekövetkezik, és a szülők rájönnek, hogy mit műveltek, akkor a Pokol Ejtőernyőseinek befellegzett. Egyelőre azonban zavartalanul folytathatták a játékot – mint mindig, természetesen ezúttal is sisak nélkül.

George-nak mindenesetre volt annyi esze, hogy ne engedje az öccsét részt venni a játékban; Pete az ő gondjaira volt bízva, amíg a szüleik munkában voltak. Ha Pete összetöri a Huffy márkájú bicaját, George egy hétig búcsút inthetett volna a szabadidejének. Ha a kisöccse eltöri a karját, a büntetése máris egy hónapra növekszik. Ha, ne adj’ isten, a nyakát szegi, valószínűleg addig nem engedik ki a szobájából, amíg be nem iratkozik a kollégiumba.

Azonkívül kedvelte a kis pisist.

– Foglald el magad valamivel – mondta George. – Pár óra múlva visszajövök.

– De mivel foglaljam el magam? – kérdezte Pete. Tavaszi szünet volt, és a saját barátai, akiket az anyukája „életkorban hozzá illőnek" tartott, mind másutt múlatták az időt. Néhányan Orlandóba utaztak a Disney Worldbe; ha ez Pete eszébe jutott, a szívét máris megtöltötte az irigység és a féltékenység – alattomos egy kotyvalék volt, de valahogy mégis jólesett az íze.

– Csak maradj nyugton – mondta George. – Menj el a boltba, vagy valami. – A zsebébe süllyesztette a kezét, és kihalászott két összegyűrődött egydollárost. – Nesze, itt egy kis zseton.

Pete a pénzre pillantott. – Jesszus, ebből vehetek egy Corvette-et. Vagy kettőt.

– Igyekezz, Simmons, különben itt hagyunk! – kiabált Normie.

– Jövök! – kiáltott vissza George, majd ismét lehalkítva a hangját visszafordult Pete-hez. – Csak vedd el, és fejezd be a rinyálást.

Pete elvette a pénzt. – Pedig a nagyítómat is magammal hoztam. Megmutattam volna nekik, hogy…

– Már mindannyian ezerszer látták a trükköt – mondta George, de amikor észrevette, hogy az öccse ajka lebiggyed, megpróbált enyhíteni a csalódottságán. – Amúgy meg pillants az égre, tökfej. Ilyen felhős időben nem lehet tüzet gyújtani a nagyítóval. Nyugi. Majd csatahajózunk a számítógépen, ha hazajöttem.

– Oké, kiscsibém! – kiáltott Normie. – Jó rejszolást!

– Indulnom kell – mondta George. – Tégy egy szívességet, és ne kerülj bajba. Maradj a környéken.

– Lehet, hogy eltöröd a gerinced, és egész életedre megbénulsz – mondta Pete, majd gyorsan ördögvillát mutatott és átköpött rajta, hogy semmivé tegye az átkot. – Sok szerencsét! – kiáltotta a bátyja után. – Ugrass a legmesszebbre!

George köszönésképpen még visszaintegetett fél kézzel, de nem fordult hátra. A saját bicaján pedálozott előre, egy nagy, régi Schwinnen, amit Pete lenyűgözőnek talált, de nem tudta megülni (egyszer megpróbálta, de a kocsifelhajtó felénél orra bukott). Pete figyelte, ahogy a testvére gyorsít az auburni külvárosi házak mellett, és utoléri a társait.

Egyedül maradt.

Kivette a nagyítóját a nyeregtáskából, és az alkarja fölé tartotta, de nem gyűjtött össze elég fényt, és forróságot sem érzett. Rosszkedvűen felpillantott az alacsonyan csüngő fellegekre, majd visszatette a nagyítót a helyére. Egy Richforth volt – igazán jó kis darab. Múlt karácsonyra kapta a hangyabolyos tudományos projektjéhez.

– Ez is a garázsban fogja végezni, hogy ott porosodjon – mondta az apja, de, noha a hangyabolyos projekt már februárban befejeződött (Pete és a társa, Tammy Witham kitűnő osztályzatot kaptak rá), Pete egyelőre még nem unta meg a nagyítót. Jól el tudott szórakozni azzal, hogy a hátsó udvarban lyukakat égetett a papírlapokra.

Ma azonban lemondhatott a mókáról. Ezen a napon a délután úgy nyújtózott előtte, mint egy végtelen sivatag. Hazamehet és tévézhet, ha akar, de az apja az összes érdekesebb csatornát blokkolta, miután észrevette, hogy George egyik nap a Gengszterkorzó-t nézte, ami tele van régimódi bűnözőkkel és fedetlen női keblekkel. Pete számítógépén is hasonló blokkoló volt, és egyelőre még nem jött rá, hogyan játssza ki, habár biztos volt benne, hogy sikerülni fog; csak idő kérdése volt.

Tehát, mi legyen?

– Most mi legyen? – motyogta magában, majd lassan hajtani kezdett a Murphy Street vége felé. – Most… mégis… mi a szar… legyen?

Túl kicsi ahhoz, hogy Pokol Ejtőernyőseit játsszon, mert az túl veszélyes. Micsoda pech. Azt remélte, hátha eszébe jut valami, amivel bebizonyíthatja George-nak, Normie-nak és a többi kalóznak, hogy még a kisgyerekek is szembe tudnak nézni a veszé…

És máris eszébe jutott, hogy mit kell tennie. Felfedezhetné az elhagyatott pihenőhelyet. Nem hitte, hogy a nagyobb kölykök tudnak róla, mert neki is csak egy vele egyidős, Craig Gagnonnak nevezett fiú szólt róla. Azt mondta, néhány másik tízéves sráccal volt arrafelé múlt ősszel. Persze lehet, hogy az egészet csak kitalálta, de Pete szerint nem kamuzott. Craig elég sok részletet is megosztott vele, és nem az a fajta fiú volt, akinek túlságosan élénk a fantáziája. Az igazat megvallva, nem volt sok sütnivalója.

Most, hogy a délután lassan értelmet nyert a számára, Pete máris gyorsabban hajtotta a pedált. A Murphy Street végén balra fordult a Hyacinthra. Senki sem volt a járdán, és nem jártak a kocsik sem. Rossignolék házából porszívó zümmögése szűrődött ki, máskülönben a környék olyan volt, mintha mindenki aludna vagy meghalt volna. Pete sejtette, hogy minden bizonnyal csak munkában vannak, akárcsak a saját szülei.

Egyenesen a Rosewood Terrace felé száguldott, és közben elhaladt a „ZSÁKUTCA feliratú sárga jelzés alatt. Ezen a környéken már csak tucatnyi ház álldogált. Az utca végén drótkerítés húzódott végig, a kerítésen túl pedig sűrű aljnövényzet és bütykös, nemrégiben kisarjadt fák rengetege várakozott. Ahogy Pete közelebb ért a kerítéshez (és a közelben teljesen feleslegesen kitett „NEM FORGALMI ÚT jelzéshez), abbahagyta a pedálozást, és lefékezett.

Homályosan ugyan, de tisztában volt vele, hogy habár ő úgy gondol George-ra és a többi Kalózra mint a Nagyfiúkra (és minden bizonnyal a Kalózok is így tekintettek magukra), mégsem ők voltak az igazi Nagyfiúk. Nem, az igazi Nagyfiúk azok a vagány srácok voltak, akiknek már jogsijuk és barátnőjük van. Az igazi Nagyfiúk gimibe jártak, szerettek italozni, füvet szívni, heavy metalt vagy hiphopot hallgattak, és naphosszat a csajukkal smároltak.

Kapóra jött nekik az elhagyatott pihenőhely.

Pete leszállt a Huffyról, és körbenézett, vajon észrevette-e valaki az érkezését. Senkit sem látott. Még az idegesítő Crosskill ikrek sem voltak sehol, akik a tanítási időn kívül egész nap tandemben ugróköteleztek a környéken. Pete számára kisebbfajta csoda volt, hogy nem látja a nyomukat.

Nem túl messze innen hallotta az I–95-ös úton déli irányba, Portland felé, vagy északra, Augustába hajtó kocsik monoton brrr-brrr hangjait.

Még akkor is, ha Craig igazat mondott, valószínűleg már megjavították a kerítést, gondolta Pete. Hiába, ez nem az ő napja.

De amikor közelebb ért, látta, hogy noha a kerítés úgy nézett ki, mintha egészben lenne, valójában jó ideje hozzá sem nyúltak. Valaki (talán egy Nagyfiú lehetett, aki azóta már bizonyára a Fiatal Felnőttek unalmas táborát gyarapítja) egyenes vonalban felülről lefelé átvágta a kerítést. Pete még egyszer körbenézett, majd a drótra helyezte a kezét, és óvatosan benyomta a kerítést. Arra számított, legalább némi ellenállásba ütközik majd, de a levágott kerítésdarab olyan könnyedén nyílt befelé, mint egy frissen olajozott kapu. Úgy tűnik, tényleg az Igazi Nagyfiúk használták. Nos, annál jobb.

Ha belegondolt, egész logikusnak tűnt a dolog. Lehet, hogy volt jogsijuk, de a 81-es mérföldkőnél lévő pihenőhely be- és kijáratát nagy, narancsszínű műanyag bólyák torlaszolták el, amilyeneket az autópályán dolgozó munkások használnak. Az elhagyatott parkoló feltöredezett járdájának repedéseiből magasba szökött a fű. Pete már ezerszer látta ezt a helyet, mivel az iskolabusz az I–95-ösön keresztül érte el a Laurelwoodból kivezető utakat, ahol reggelente őt is felvette, hogy elvigye a 3-as Számú Auburni Általános Iskolának – más nevén Alcatraznak – helyet adó Sabbatus Streetre.

Még emlékezett azokra az időkre, amikor a pihenőterület nyitva volt. Volt itt egy benzinkút, egy Burger King, egy TCBY fagyizó és egy Sbarro’s pizzázó. Aztán az egészet bezárták. Pete apja szerint túl sok ilyen pihenőhely működött az autópálya mellett, és az állam nem engedhette meg magának, hogy mindegyiket fenntartsa.

Átgurította a bicaját a résen, majd gondosan a helyére tette az alkalmi ajtót, míg a kerítés két oldalának drágakő alakú pontjai összeértek, és az egész ismét egésznek nézett ki. Aztán elindult a bokrok felé, ügyelve rá, nehogy a Huffyval törött üvegdarabokra guruljon (amiből a kerítésnek ezen az oldalán igencsak sok volt). Keresni kezdte, amiről úgy sejtette, hogy itt kell lennie; az átvágott kerítés legalábbis azt jelezte, hogy jó helyen jár.

És kisvártatva meg is találta: egy cigarettacsikkekkel, továbbá elhajított sörösüvegekkel és üdítősdobozokkal szegélyezett út volt, ami mélyen bevezetett a bozótba. Pete, még mindig a biciklijével az oldalán, követte a nyomvonalat. A magasra érő növények hamarosan elnyelték. A háta mögött a Rosewood Terrace házai egy újabb borús tavaszi délutánt aludtak át.

Miután eltűnt, olyan csend lett, mintha Pete Simmons sosem járt volna erre.

A drótkerítés és a pihenőterület közötti út Pete becslése szerint nagyjából fél mérföld lehetett. A Nagyfiúk nyomai mindenütt jelen voltak: fél tucat kisméretű barna üvegcse (kettő mellett még ott hevertek a mocsoktól borított kokós kanalak), üres chipseszacskók, egy tövisbokorra hajított csipkebugyi (Pete úgy érezte, mintha jó ideje, legalább ötven éve ott csüngene), és – bingó! – egy félig teli üveg Popov vodka, amin még rajta volt a csavarós kupak. Miután megtanakodta magával a dolgot, Pete betette a vodkásüveget a nyeregtáskájába a nagyítója, a Locke & Key legutóbbi száma és néhány darab, még bontatlan Oreo mellé.

Áttolta a bicaját egy lassú folyású kis csermelyen, és hopp, már el is érte a pihenőhely hátsó területét, ahol egy újabb drótkerítés húzódott, de szerencsére ezt is átvágták, és Pete könnyedén átslisszolt a nyíláson. Az ösvény magasba törő gizgazok között folytatódott a parkolóig, ahol egykor feltehetőleg a teherautók álltak meg. Az épület közelében húzódó járdaszegélyen néhány sötétebb négyszögre lett figyelmes; minden bizonnyal itt álltak régen a kukák. Pete leengedte a bicikli támasztékát, és leállította az egyik ilyen négyszög mellé.

A szíve megdobbant, ahogy arra gondolt, ami most következik. Betörés és behatolás, kispofám. Emiatt még börtönbe is kerülhetsz. De lehet-e szó betörésről akkor, ha talál egy nyitott ajtót, vagy az egyik lemez az ablak előtt túlságosan lazának bizonyul? Persze ez még így is behatolásnak számít, de ez vajon máris azt jelenti, hogy bűncselekményt követ el?

A lelke mélyén persze tudta, hogy a válasz igen, de úgy kalkulált, hogyha nem követ el valódi betörést, akkor valószínűleg nem kell börtönbe vonulnia. És egyébként is, nem a kaland miatt jött ide? Nem azért van itt, hogy aztán elbüszkélkedjen Normie-nak, George-nak és a többi Fingós Kalóznak?

Na jó, az igazat megvallva, félt. De legalább már nem unatkozott.

Megpróbálkozott az ajtóval, ami fölött az egyre halványabb „CSAK ALKALMAZOTTAKNAK" felirat díszelgett, de az bizony nem csupán zárva, hanem nagyon zárva volt – meg se moccant. Az ajtó mellett két ablak is volt, de egy pillantással felmérte, hogy rendesen bedeszkázták mindkettőt. Aztán eszébe jutott, hogy a drótkerítés is érintetlennek tűnt, pedig korántsem volt az, és úgy döntött, azért tesz egy próbát az ablakokkal. Hiába. Kissé még meg is könnyebbült. Nem az ő hibája, ha nem sikerül bejutnia.

Csakhogy… Az Igazi Nagyfiúk valahogy mégiscsak bejutottak. Biztos volt benne. De hogy csinálták? Az elülső oldalról? Onnan, ahol bárki megláthatta őket az autópályáról? Talán igen, ha éjszaka jöttek, mindenesetre Pete-nek a nappali világosságban nem volt kedve kipróbálni a dolgot. Bármelyik motoros, akinél volt egy mobil, megcsörgethette a 911-et, hogy bemondja: „Helló, csak gondoltam, szólok, hogy egy kiscsávó Kíváncsi Fáncsit játszik a 81-es mérföldkőnél lévő pihenőövezetnél. Tudják, ahol régen a Burger King volt."

Inkább eltöröm a karom a Pokol Ejtőernyőseit játszva, semmint hogy haza kelljen telefonálnom az egyik hamuszürke rendőrkapitányságról. Sőt inkább törném el mindkét karom, és hagynám, hogy becsípje a pöcsömet a farmer zipzárja.

Na, azt azért mégsem.

Továbbment a teherfelhajtók felé, ahol ismét: bingó! A betonsziget sarkán többtucatnyi elnyomott cigarettacsikk hevert, és még további apró barna üvegcsék gyülekeztek királyuk, egy sötétzöld NyQuil üveg előtt. A raktár elülső része, ahová a nagyobb kamionok álltak be lerakodni, Pete-nek nagyjából szemmagasságig ért, de a cement már itt-ott szétmállott, és egy ügyes srác, különösen ha Chuck Taylor csukát viselt, könnyedén megvethette a lábát a hézagokban. Pete a magasba emelte a kezét, kitapogatta a fal tetejét, és… a többi, ahogy mondani szokás, már történelem.

A lerakodótér falára valaki vörössel a mostanra kifakult „EDWARD LITTLE A MENŐ, A VÖRÖS EDDIE-K A KIRÁLYOK!" üzenetet pingálta. Nem igaz, gondolta Pete. A Fingós Kalózok a királyok. Aztán körbenézett a magaslatról, elvigyorodott, majd fennhangon azt mondta: – Tulajdonképpen én vagyok a király! – Most, hogy itt állt az üres pihenőhely rejtett, hátsó részén, valóban így is érezte. Legalábbis egy ideig.

Miután visszamászott a talajra – csak hogy meggyőződjön róla, ezzel később nem lesz gond –, eszébe jutottak a nyeregtáskájában lévő holmik. Mindenféle tartalékok, ha úgy döntene, hogy itt tölti a délután további részét is, és még aprólékosabban felderítené a környéket. Töprengett, mit vigyen magával, míg végül lecsatolta a nyeregtáskát, és az egészet magához vette. Még a nagyító is jól jöhet. Zavaros képek jelentek meg lelki szemei előtt: egy kiskorú detektív gyilkosság áldozatára bukkan az elhagyatott pihenőhelyen, és még azelőtt megoldja a bűntényt, hogy az egyáltalán a rendőrség tudomására jutna. Már látta is magát, ahogy elmeséli a sztorit a leesett állal hallgató Kalózoknak, nem mulasztva el megjegyezni, hogy igazából egész könnyen ment a dolog. Gyerekjáték, drága haverkáim.

Hülyeség, persze, de azért vicces lenne eljátszani.

Feltette a táskát a fal tetejére (a fél üveg vodka miatt kellő körültekintéssel), majd maga is visszamászott. Az épületbe vezető, szétrozsdásodott fémajtó legalább négy méter magas volt, és alul nem egy, de rögtön két lakat is biztosította, ugyanakkor az egészbe egy emberi léptékű ajtót is vágtak. Pete megpróbálkozott a kilinccsel. Nem fordult el, és az ajtó sem mozdult meg, amikor megpróbálta benyomni vagy kihúzni, noha volt egy kis játéka. Sőt nem is kevés. Lepillantott, és látta, hogy egy faéket illesztettek az ajtó alá; elég nevetséges óvintézkedés volt, ha annak lehetett nevezni egyáltalán. Másrészről, mit is várhatott volna azoktól a narkótól és köptetősziruptól elborult srácoktól?

Pete kihúzta az éket, és amikor ismét megpróbálkozott az ajtóval, az nyikorogva kinyílt.

Az egykori Burger King nagy, elülső ablakait deszkák helyett dróthálóval fedték le, úgyhogy Pete a beszűrődő fényben jól fel tudta mérni a helyiséget. Az étkezőrészből az összes asztalt és fülkét eltávolították, a konyhai rész pedig nem volt több, mint egy homályos lyuk, amelynek falaiból helyenként vezetékek lógtak ki, és a mennyezet burkolata is itt-ott meglazult.

A hely azonban nem volt teljesen bútorozatlan, középütt ugyanis néhány kinyitható szék és két régi kempingasztal állt. Ezeken fél tucat mocskos hamutartó, több pakli zsíros römikártya, továbbá egy pókerzsetonokkal teli bádogdoboz állt. A falakat húsz-harminc, különféle magazinokból kivágott kép borította. Pete nagy érdeklődéssel fogott a tanulmányozásukhoz. Körülbelül tudta, hogy mi az a punci, és már látott néhányat az HBO-n és a CinemaSpankon (mielőtt még a szülei észbe kaptak, és korlátozták a prémium kábeltévék elérését), csakhogy ezek itt borotvált puncik voltak. Pete nem igazán tudta, mi ebben olyan különleges – a látvány kissé riasztónak tűnt a számára –, de azt gyanította, ha idősebb lesz, majd minden szépen a helyére kerül. Azonkívül a fedetlen cicik jócskán kárpótolták. A fedetlen cicik átkozottul csodálatosak voltak.

A sarokban, csakúgy, mint a kempingasztalokat, három szennyes matracot toltak össze, Pete-nek mindenesetre volt annyi sütnivalója, hogy kitalálja, ezen a helyen korántsem kártyázással múlatták az időt.

– Hadd lássam a puncid! – adta ki az utasítást a falon csüngő egyik Hustler-lánynak, majd kuncogni kezdett. Aztán így folytatta: – Hadd lássam a borotvált puncid! – és már hangosabban röhögött. Sajnálta, hogy Craig Gagnon nincs itt, habár a srác kissé bogaras volt. Biztosan egész nap röhögnének a borotvált puncik előtt.

Elindult, hogy körbenézzen, és olykor-olykor még kiengedett magából egy pezsgő nevetésbuborékot. Az egész pihenőhely nyirkos volt, ugyanakkor nem érezte hidegnek. A szag volt a legrosszabb: a cigarettafüst, a marihuána, a régi szesz és a falakban terjengő penész elegye. Pete mintha még romlott húst is érzett volna. Lehet, hogy a Roselli’sben vagy a Subwayben vásárolt szendvicsek maradványai voltak.

A pultnál, ahol az emberek egykor sorra rendelték a Whoppereket és Whalereket, Pete felfedezett a falon egy újabb posztert. Justin Biebert ábrázolta, amikor Beeb kábé tizenhat lehetett. A fogait feketére satírozták, az arca egyik oldalára pedig egy náci horogkereszt tetkót pingáltak. Homlokából vörös tintával odavarázsolt szarvak törtek elő, az arcából pedig dartsok álltak ki. A poszter fölötti falszakaszra nem mulasztották el feljegyezni a pontrendszert sem: SZÁJ 15 PONT, ORR 25 PONT, SZEMEK 30 PONT.

Pete kihúzta a dartsokat a poszterből, és az üres helyiségben visszabattyogott a földre mázolt fekete csíkig, amely mellett a „BEEB-VONAL" jelzés ékeskedett. Megállt a csík mögött, és vagy egy tucatszor megsorozta a posztert a nála lévő hat dartssal. Az utolsó próbálkozással százhuszonöt pontig jutott – úgy vélte, ez már egész szép eredmény. Elképzelte, hogy George és Normie Therriault megtapsolják.

Odament az egyik dróthálós ablakhoz, és szemügyre vette az odakinti betonszigeteket, ahol egykor a benzinkút állt, meg a mögöttük zajló forgalmat. Nem sok autó járt erre. Úgy vélte, ha beköszönt a nyár, az utak ismét megtelnek a turistákkal és a nyáron idejáró emberekkel, hacsak nem az apjának lesz igaza, és a benzin ára valóban felkúszik gallononként hét dollárra; ebben az esetben várhatóan mindenki otthon marad.

És most hogyan tovább? Eleget dartsozott, és elég hosszan bámulta a borotvált puncikat ahhoz, hogy az emlékük vele maradjon… na jó, ha nem is egy életre, de talán néhány hónapig. Azonkívül nem talált egyetlen megoldásra váró gyilkossági esetet sem. Hogyan tovább?

A vodka. Hát persze, ennek kell következnie! Belekortyol néhányszor, csak hogy bebizonyítsa, hogy bírja, és hogy ne kelljen blöffölnie, amikor majd elbüszkélkedik a kalandjaival. Ha ezzel is megvolt, összepakol, és visszatér a Murphy Streetre. Mindent megtett, hogy a délutánja érdekesnek tűnjön – sőt valódi izgalmakat is tartogasson –, de ha őszinte akart lenni, ez a hely nem kínált túl sokat a számára. Hiszen ez is csak egyike volt azoknak a világvégi, lepukkant épületeknek, ahová az Igazi Nagyfiúk kártyázni jártak, vagy azért, hogy kettesben lehessenek a csajukkal, vagy egyszerűen csak azért, hogy ne ázzanak meg, ha odakint rákezd az eső.

De az ital… Az már valami.

Elvitte a nyeregtáskáját a matracokig, majd leült, ügyelve rá, hogy elkerülje a nagy számban előforduló foltokat. Kivette a vodkásüveget, és komor érdeklődéssel vizsgálgatni kezdte a tartalmát. Tekintve, hogy még csak a tizenegyedik életévében járt, nem igazán fűlött a foga az efféle felnőtt élvezetekhez. Tavaly lenyúlta a nagyapja egyik cigijét, és elpöfékelte egy 7-Eleven bolt mögött. Pontosabban, elpöfékelte a feléig, aztán előredőlt, és olyan ellenállhatatlanul tört fel belőle az ebédje, hogy még a csukáira is jutott belőle. Azon a napon egy érdekes, noha kevéssé használható információval gazdagodott: a bab és a kolbász nem néznek ki túl vonzóan, amikor az ember megeszi őket, de legalább fincsik. Ezzel szemben amikor kijönnek, iszonyú gusztustalanul néznek ki, és még az ízük is borzalmas.

A teste azonnali és határozott elutasítása az American Spirittel szemben valószínűvé tette, hogy az itallal sem lesz több szerencséje – sőt könnyen lehet, hogy még rosszabbul jár. De ha nem próbálkozik meg legalább egy korttyal, akkor nem is lesz mivel eldicsekednie, hacsak nem akar füllenteni, viszont a bátyja, George, igencsak érzékeny kamuradarral rendelkezett, különösen, ha Pete-ről volt szó.

Lehet, hogy megint kidobom a taccsot, gondolta, majd azt mondta: – A jó hír, hogy ezen a helyen aligha én lennék az első, aki így jár.

Erre aztán megint felnevetett. Még akkor is nevetett, amikor lecsavarta a kupakot, és az orrához emelte az üveget. Volt némi szaga, bár nem túl erős. Lehet, hogy víz lötyögött benne vodka helyett, és a szag csak régről maradt benne. A szájához illesztette az üveg száját, részben remélve, hogy így van, részben, hogy még sincs így. Nem számított sokra, és bizonyosan nem akart lerészegedni, és esetleg kitörni a nyakát, amikor majd visszafelé lemászik a falon, de a kíváncsisága elég erősnek bizonyult. A szülei imádták az itókát.

– Bátraké a szerencse – mondta különösebb ok nélkül, majd belekortyolt az italba.

Az biztos, hogy nem víz volt. A leginkább forró, könnyű olajra emlékeztetett. Meglepetésében rögtön nyelt egyet, mire a vodka végigégette a torkát, majd egy kisebb robbanás kíséretében megállt a gyomrában.

– Asszta! – kiáltott fel Pete.

Könnyek gyűltek a szemébe. Úgy tartotta el magától az üveget, mintha az imént belemart volna. Ám a forróság a gyomrában máris enyhülni kezdett, és a következő pillanatban egész jól érezte magát. Nem érezte, hogy berúgott volna, és azt sem, hogy sürgősen rókáznia kellene. Most, hogy már tudta, mire számítson, ivott egy újabb kortyot. Forróság a szájában… Forróság a torkában… És aztán a gyomra mélyén is. Egész kellemes volt.

Bizsergés támadt a karjában és a kezében. Talán a nyakában is. Nem az a tűszúrás volt, ami zsibbadáskor fogja el az embert, ellenkezőleg, inkább olyan volt, mintha csak most kezdené érezni a tagjait.

Pete ismét a szájához emelte az üveget, de utána leeresztette. Más miatt is aggódhatott, nem csak azért, hogy a visszafelé úton a nyakát szegi, vagy összetöri a bringáját (egy pillanatra átfutott a fején, vajon letartóztathatják-e azért, mert részegen biciklizett, és arra jutott, hogy ez nagyon is előfordulhat). Egy dolog, hogy néhány korty vodkával már jól el lehet hencegni, de ha túl sokat iszik belőle, az apja és az anyja látni fogják rajta, amikor hazaérnek. Egy pillantás is elég, és tudni fogják, mi történt. Aligha segít, ha megpróbál józannak látszani. A szülei ittak, a barátaik is, és nemegyszer felöntöttek a garatra. Rögtön felismernék a jeleket.

Ráadásul még a félelmetes MÁSNAPOSSÁGGAL is szembe kellene néznie. Pete és George gyakran látták a szüleiket, ahogy kivörösödött szemmel és sápadtan vonszolják magukat a házban szombat és vasárnap reggelenként, tömik magukba a vitaminokat, rájuk szólnak, hogy halkítsák már le a tévét, a zene pedig totál verboten. A MÁSNAPOSSÁG a könnyed szórakozás tökéletes ellentéte volt.

Mindezt fontolóra véve úgy tűnt, egy utolsó korty még belefér.

Pete ezúttal valamivel nagyobbat húzott az üvegből, majd felkiáltott: – Három, kettő, egy… kilövés! – Ezen megint nevetnie kellett. Kissé elvarázsolva érezte magát, de kifejezetten kellemes volt. Hogy a dohányzásnak mi értelme van, azt nem érte fel ésszel, de hogy az alkoholnak – azt nagyon is.

Megtett néhány bizonytalan lépést, míg visszanyerte az egyensúlyát. – Ugráljatok abba a hülye homokozóba, ameddig csak akartok, mazsolák – mondta az üres étteremnek. – Én viszont spicces vagyok, és spiccesnek lenni kurvára izgalmasabb. – Ezt már igazán viccesnek találta. Harsány nevetésben tört ki.

Tényleg spicces vagyok? Csupán három kortytól?

Nem igazán hitte volna, de az biztos, hogy fel volt dobva. Ennyi, és nem több. De ennek elégnek kellett lennie. – Igyon felelősséggel – mondta a levegőnek, és megint nevetnie kellett.

Úgy tervezte, ejtőzik még egy kicsit, és megvárja, amíg a hatás elmúlik. Egy óra lehetett, talán kettő. Itt marad akkor háromig. Nem volt karórája, de az alig egy mérföldre lévő St. Joseph harangszója alapján meg tudja mondani, mennyi az idő. Háromkor majd elindul. Először elrejti a vodkát (hátha később még visszatér, hogy tovább keresgéljen), majd visszateszi a faéket az ajtó alá, ahogy találta. Az első megállója, ha visszaér a környékükre, a 7-Elevenben lesz, ahol vesz egy csomag erős Teaberry rágót, hogy elűzze a leheletéből a piaszagot. Azt hallotta, azért vodkát érdemes csórni az ősök bárszekrényéből, mert annak állítólag nincsen szaga, Pete azonban mostanra jóval bölcsebb volt, mint egy órával korábban.

– Azonkívül – mondta a kiürült Burger Kingnek tanári hangon –, lefogadom, hogy éppolyan vörös a szemem, mint apának, ha túl sok martinit gurít le.

Összeszedte a dartsokat, majd visszaállt a Beeber-vonalra, és megeresztett egy újabb sorozatot. Egy kivételével az összes darts elkerülte Justint, és ezt az elképzelhető legviccesebb dolognak érezte a világon. Eszébe jutott, hogy Beeb írhatna egy slágert azzal a címmel, hogy „A csajom borotválja a punciját", és ezen annyira nevetett, hogy meg kellett támaszkodnia a térdén.

Amikor a jókedve alábbhagyott, kitörölte a taknyot az orrából, és a padlóra csapta a nyúlós trutyit. Nesze neked Kiváló Étterem minősítés, kedves Burger King. Bocsika! Aztán még egyszer visszatért a Beeber-vonalhoz. Ezúttal még rosszabb eredményt ért el. Nem volt kettős látása, nem szédült, egyszerűen csak képtelen volt eltalálni Beebet.

Az igazat megvallva, kicsit azért rosszul lett. Nem nagyon, de örült, hogy megtartóztatta magát a negyedik kortytól. – Még csak az kéne, hogy a popómból jöjjön ki a Popov – mondta. Nevetett, majd kieresztett egy sürgetően felfelé törekvő böffentést. Ez jólesett. Ott hagyta a dartsokat, ahová épp estek, és visszatért a matracokhoz. Eszébe jutott, hogy a nagyítójával esetleg megnézhetné, bujkál-e bennük valami szemmel nem kivehető apróság, de aztán rájött, hogy inkább nem akarja tudni. Tanakodott, hogy egyen-e az Oreóból, de nem akarta kipróbálni, hogy mit csinálna a gyomrával. Egy kissé elgyengült.

Leheveredett, és összekulcsolta a kezét a feje mögött. Úgy hallotta, ha az ember igazán berúg, akkor forogni kezd körülötte a világ. Semmi effélét nem tapasztalt, ezért úgy vélte, csak egy kicsit csiccsentett be, de azért ráfér egy kis szunyókálás.

– De nem sokáig.

Nem, nem sokáig. A túl sokáig gondot jelentene, ugyanis ha nem érne haza, mire megjönnek a szülei, és nem találnák otthon, elég nagy bajba kerülne. Talán George is, amiért nélküle ment el otthonról. A kérdés már csak az, vajon fel tud kelni, ha megszólalnak a St. Joseph harangjai?

Pete, eszméletének utolsó másodperceiben rájött, nem tehet mást, mint hogy reménykedik. Mert már úton is volt.

Lehunyta a szemét, és elszenderedett az üres étteremben.

Odakint, az I–95-ös dél felé tartó sávján egy meghatározhatatlan típusú és korú kombi jelent meg. Jóval az autópályán kötelező minimumsebesség alatt haladt. Egy gyorsan közlekedő furgon közelítette meg hátulról, majd nagy dudálás közepette megelőzte.

A kombi, most már szinte sétatempóban, a pihenőterület bejárata felé kanyarodott, ügyet sem vetve a „MINDEN ZÁRVA, LEGKÖZELEBBI BENZINKÚT 27 MÉRFÖLDRE feliratra. Gond nélkül elsodorta az utat lezáró négy narancsszínű bólyát, majd továbbment, és végül az elhagyatott étterem épületétől nagyjából százlépésnyire ált meg. A vezető melletti ajtó kinyílt, de senki sem szállt ki a járműből. Nem csilingelt „Hé, fafej, nyitva az ajtód-figyelmeztetés. Egyszerűen csak kinyílt, és úgy maradt.

Ha Pete Simmons nem durmol és látja a kocsit, a sofőrt ő sem tudta volna kivenni. A kombit olyan vastagon borította a sár, hogy a szélvédőn át se lehetett látni kívülről. Elég fura volt a dolog, ugyanis Új-Anglia északi felén több mint egy hete egyetlen csepp eső sem esett, és az autópálya is tökéletesen száraz volt.

A kocsi valamivel a bejárati rámpa előtt állt meg, a felhős, áprilisi ég alatt. A bólyák, amelyeket az imént felborított, megálltak. A vezetőoldali ajtó továbbra is kissé nyitva állt.

2. DOUG CLAYTON (’09-ES PRIUS)

Doug Clayton biztosítási ügynök volt Bangorból, és éppen Portland felé tartott, ahol szobát foglalt a Sheraton Hotelben. Legkésőbb kettőre szeretett volna odaérni, hogy kényelmesen maradjon ideje a délutáni sziesztára (ezt a luxust csak ritkán engedhette meg magának), mielőtt a Congress Streeten keresne egy helyet, ahol megvacsorázhat. Másnap aztán korán és kisimultan megjelenik a Portlandi Konferencia-központban, magához veszi a felcsíptethető névkártyáját, és csatlakozik a többi négyszáz ügynökhöz, hogy részt vegyen a „Tűzvész, vihar, árvíz – biztosítás katasztrófák esetére a huszonegyedik században" című konferencián. Ahogy azonban elhaladt a 82-es mérföldkő mellett, Doug egészen közel ért saját személyes katasztrófájához, amelynek következményeit semmilyen biztosítás sem tudta volna enyhíteni.

Az aktatáskája és a koffere a hátsó ülésen pihentek. Az anyósülés felőli oldal rekeszében egy Biblia feküdt (a Jakab király-féle; Doug ehhez ragaszkodott). Doug egyike volt a Szent Megváltó Egyházában működő négy nem hivatalos prédikátornak, és amikor rá került a sor, előszeretettel hivatkozott a Bibliára mint „a legjobb biztosítási útmutató"-ra.

Doug a kései kamaszkorától a húszas évei végéig tartó, kemény ivászat után fogadta el Jézus Krisztust személyes megváltójaként. Az évtizedes hőzöngés eredménye végül egy összetört kocsi és harminc nap elzárás volt a Penobscot megyei börtönben. A büdös, koporsó méretű cellájában töltött első éjszakán ereszkedett először térdre, hogy aztán ennek az új szokásának azóta is minden áldott este hódoljon.

– Segíts nekem, hogy jobban legyek – imádkozott akkor, és azóta is mindig. Egyszerű kérés volt, amelyre egyszer, kétszer, tízszer és százszor is választ kapott. Abban reménykedett, hogy pár év múlva már ezernél fog tartani, és ami a legjobb volt az egészben, hogy az út végén nem más várta, mint a mennyország.

A Bibliája meglehetősen gyűrött volt, hiszen mindennap forgatta. Az összes történetet kedvelte belőle, de az irgalmas szamaritánus példabeszéde állt legközelebb a szívéhez. Számos alkalommal idézte fel ezt a Lukács evangéliumában található példázatot a prédikációi során, és a Megváltó gyülekezete bizony mindig hálásnak is mutatkozott utána, Isten áldja őket.

Doug úgy sejtette, az ok, amiért ilyen nagy hatást gyakorolt rá a történet, a személyességben rejlett. Egy pap gondtalanul elsétál az út szélén fekvő, megvert és kirabolt utazó mellett. Aztán egy levita is elmegy mellette. És végül ki érkezik? Egy csúf, zsidógyűlölő szamaritánus. Mégis ő lesz az, aki segít a szerencsétlennek, csúf zsidógyűlölő vagy sem. Kitisztítja az utazó sebeit és bekötözi őket. Aztán felülteti a szamarára, és elirányítja a legközelebbi fogadóba.

– Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek? – kérdezte Jézus a fiatal ügyvédbojtártól, aki az örök élet lehetőségeiről érdeklődött nála. A bojtár pedig, nem lévén teljesen hülye, azt felelte: – Az, aki irgalmas volt hozzá.

Ha Doug Clayton félt valamitől, hát attól, hogy egy szép napon a történetben szereplő levita helyébe kényszerül. Hogy elmulaszt segíteni valakinek, akinek pedig szüksége volna rá, hogy egyszerűen otthagyja a szerencsétlent a porban. Így aztán amikor meglátta a sáros kombit az elhagyatott pihenőhely behajtóján, valamivel a rámpa előtt parkolni – előtte a felborogatott narancsszínű bólyákkal, ráadásul a kocsi ajtaja is sarkig nyitva volt –, csupán egy másodpercig tétovázott, mielőtt indexelt volna, hogy félrehúzódjon.

A kombi mellett állt meg. Bekapcsolta a vészvillogót, és készült, hogy kiszálljon, ám ekkor észrevette, hogy a kombi hátuljáról hiányzik a rendszámtábla… Habár annyi sár volt rajta, hogy ebben sem lehetett teljesen biztos. Doug elővette a mobilját a Prius kesztyűtartójából, és meggyőződött róla, hogy be van kapcsolva. Egy dolog, hogy az ember igyekszik irgalmas szamaritánus lenni, és egy másik, hogy nettó őrültség volna mindenféle óvintézkedés nélkül megközelíteni egy rendszámtábla nélküli autómonstrumot.

Kiszállt a kocsiból, bal kezében lazán tartva a telefont, és elindult az ismeretlen jármű felé. Nem, valóban nem volt rajta rendszám, ebben nem tévedett. Megpróbált bekukucskálni a hátsó ablakon, de semmit sem látott. Túl sok sár tapadt rá mindenütt. Odament a vezető felőli ajtóhoz, majd egy pillanatra megállt, hogy szemügyre vegye a járgányt, és elfintorodott. Vajon Ford vagy Chevy? A fene se tudta volna megmondani, ami elég különösnek tűnt, tekintve, hogy ügynöki pályafutása során több ezer kombival volt már dolga.

Talán átalakították?, kérdezte magától. Hát, lehetséges… De ki a csoda akarna átalakítani egy kombit valami névtelenné?

– Helló? Minden rendben odabent?

Odament az ajtóhoz, és önkéntelenül is valamivel erősebben szorította a telefonját. Egyszer csak eszébe jutott egy régi film, amitől annyira rettegett kölyökkorában, valami kísértetházas dolog volt. Egy falkányi tinédzser közel lopakodott az elhagyatott házhoz, és amikor az egyikük észrevette, hogy a bejárati ajtó résnyire nyitva van, nyomban odasuttogta a haverjainak: – Nézzétek, osonjunk be! – A néző persze a legszívesebben üvöltve figyelmeztette volna őket, hogy nem jó ötlet bemenni, de úgyse hallgattak volna rá.

Marhaság. Ha van valaki a kocsiban, lehet, hogy megsérült.

Persze az is lehet, hogy az illető bement az étterembe, talán azért, hogy kerítsen egy telefont. Viszont ha súlyosan megsérült, akkor…

– Helló?

Doug a kilincs után nyúlt, de aztán meggondolta magát, és inkább megpróbált bekukucskálni a nyíláson. A látvány egyenesen letaglózta. Az üléseket is sár borította, akárcsak a műszerfalat és a kormányt. Sötét trutymó csöpögött a régimódi rádió gombjairól, a kormánykeréken pedig olyan nyomokat látott, amelyeket emberi kéz nemigen hagyhatott. A tenyerek lenyomata ijesztően nagy volt, ugyanakkor az ujjaké vékony, mint a ceruza.

– Van itt valaki? – Áttette a mobilt a jobbjába, majd a bal kezével megfogta az ajtót, hogy kinyissa, és a hátsó ülésen is körülnézzen. – Hé, megsérü…

Csupán egyetlen pillanat volt, amíg érzékelte az istentelen bűzt, és aztán a bal keze valósággal felrobbant a fájdalomtól. Az egész testét átjárta, tűzzel és halállal töltve meg belsejének üregeit. Doug nem kiáltott fel; nem is lett volna képes rá. A torkát összeszorította a sokk. Lepillantott, és látta, hogy a bal kezét majdnem teljes egészében leszakította a kilincs.

Az ujjaiból alig maradt valami. Csupán a csonkokat látta, amelyek alig értek tovább az első ujjpercnél. A többit valahogy felfalta az ajtó. Miközben nézte a kezét, a harmadik ujja is eltört. A jegygyűrűje leesett, és kopogva hullt az aszfaltra.

Érzett valamit, szentséges Isten és kegyelmes Krisztus, mintha fogakat érzett volna. És azok a fogak rágtak. A kocsi megette a kezét.

Doug megpróbálta visszahúzni a karját. Vér folyt belőle mindenfelé, egy része lecsorgott a sárral borított ajtón, egy másik része pedig visszafelé folydogált azon a csonkon, ami a kezéből maradt. A vércseppek, amelyek az ajtóhoz értek, cuppogó hang kíséretében nyomban eltűntek. Cupp-cupp. Egy pillanatra úgy tűnt, sikerül meglógnia. Látta az izzó csontokat, amelyekről már leszopogatták a húst, és egy rémálomszerű pillanatra eszébe jutottak a KFC csirkeszárnyai. Rágd le rendesen, szokta volt mondani az anyja, a hús a csonthoz közel a legfincsibb.

Ám a következő pillanatban az a valami befelé rántotta. Az ajtó kinyílt, mintha csak üdvözölné: helló, Doug, már régóta várok rád, bújj be szépen. A feje hozzáért a kocsi tetejéhez, és a szemöldöke vonalában hirtelen hideget érzett, csakhogy a hideg nyomban forrósággá változott, ahogy a kombi teteje keresztülhasított a bőrén.

Még egy utolsó kísérletet tett a menekülésre. Eldobta a telefonját, és megpróbált elrugaszkodni a hátsó ablaktól. Csakhogy az ablak, ahelyett, hogy megtámasztotta volna, behorpadt, és körbefonta a kezét. Elkerekedett szemmel figyelte, hogy ami az imént még tömör üvegnek tűnt, most úgy néz ki, mint egy fuvallatoktól fodrozódó vízfelszín. De miért fodrozódott? Azért, mert ez is rágni kezdte. És egyre hevesebben marcangolta.

Hát ezt érdemlem, amiért irgalmas szamaritánus voltam?

És ekkor az ajtó teteje átfűrészelte a koponyáját, majd könnyedén keresztülhasította az agyszövetet. Doug Clayton még egy utolsó, ragyogó pukkanást hallott, mint amikor egy darab tűzifa roppan szét a lángok között. Utána sötétség szállt rá.

Egy dél felé tartó csomagszállító kocsi sofőrje oldalra pillantott, és meglátta a még mindig bekapcsolt villogókkal álló kis zöld kocsit a sárral borított kombi mögött parkolni. A férfi – aki feltehetően a zöld kocsival utazott – szemmel láthatóan épp behajolt a kombi ajtaján, és a másik sofőrrel beszélgetett. Biztos lerobbant, gondolta a csomagszállító vezetője, majd a figyelme gyorsan visszatért az előtte húzódó útra. Ő nem volt irgalmas szamaritánus.

Doug Claytont úgy kebelezte be az autó, mintha odabentről kezek – hatalmas tenyerek, parányi, vékonyka ujjakkal – rángatták volna be az ingénél fogva. A kombi elvesztette korábbi alakját és összegyűrődött, mint egy száj, ami valami szörnyen keserűt érez… vagy éppen kellemesen édeset. Odabentről harapások és csámcsogás zaja hallatszott – olyan volt, mintha egy nehéz csizmát viselő férfi csörtetne át száraz ágakon. A kocsi úgy tíz másodpercig még össze volt göngyölődve, és inkább hasonlított egy göcsörtös, ökölbe szorított kézhez, mint autóhoz, aztán egy újabb pukkanás kíséretében – olyan hang volt, mint amikor a teniszütővel jó erősen megsuhintják a labdát – visszatért korábbi formájához.

A nap rövid időre kikandikált a felhők közül, beragyogva sugaraival a földre ejtett mobilt és izzó fénykörbe vonva Doug jegygyűrűjét. Aztán visszatért a felhők mögé.

A kombi mögött a Prius vészvillogói kattogni kezdtek. Mint egy óra: tikk, tikk, tikk…

Néhány további kocsi is elment közben mellettük, igaz, nem volt nagy forgalom. A húsvétot megelőző és azt követő munkaheteken a legkisebb a mozgás ezeken az autópályákon, ráadásul a délután a második legkevésbé forgalmas napszak; csak éjfél és hajnali öt között használják még kevesebben az utakat.

Tikk, tikk, tikk…

Az elhagyatott étteremben Pete Simmons továbbra is az igazak álmát aludta.

3. JULIANNE VERNON (’05-ÖS DODGE RAM)

Julian Vernonnak nem volt szüksége a Jakab-bibliára ahhoz, hogy tudja, mit jelent irgalmas szamaritánusnak lenni. A Maine állambeli Readfieldben, egy kicsiny, 2400 fős településen nőtt fel, ahol a felebaráti szeretet és segítségnyújtás a mindennapok része volt, és ahol az idegenek is felebarátnak számítottak. Ezt a világlátást senkinek sem kellett a szájába rágni, ugyanis hamar megtanulta az anyjától, az apjától és a fivéreitől. A családtagjainak kevés mondanivalójuk volt ezekről a dolgokról, de egyébként is a példamutatás a leghatékonyabb tanítás. Ha láttál egy fickót az út szélén feküdni, nem számított, hogy az illető ismerős volt, vagy épp a Marsról szalasztották. Egyszerűen megálltál és segítettél.

Amiatt sem aggódott soha, hogy esetleg kirabolja, megerőszakolja vagy megöli valaki, aki csak eljátssza, hogy segítségre van szüksége. Amikor az iskolaorvos ötödikben a testsúlya felől érdeklődött, Julie büszkén válaszolta: „Apám azt mondta, ruhástul nyolcvan. Ruha nélkül egy kicsit kevesebb. Most, harmincöt évesen, közelebb volt a százhúszhoz, és nem igazán állt szándékában, hogy bárkinek is a kedves kis felesége legyen. Julian ugyanis olyan meleg volt, mint egy sült csirke, azon kívül büszke is volt rá. A Ram tehervagonján két matrica is hirdette: „TÁMOGASD A NEMEK KÖZTI EGYENLŐSÉGET!, illetve a másik, élénk rózsaszínnel: „MELEGNEK LENNI CSUDAJÓ!"

A matricák most nem látszottak, ugyanis egy „lóutánfutónak" nevezett trélert vontatott maga után. Az imént vett egy kétéves spanyol jennet kancát Clintonban, és éppen úton volt vissza Readfieldbe, ahol egy tanyán lakott a partnerével, alig két mérföldre attól a háztól, amelyben felnőtt.

Ahogy gyakran, most is azon az időszakon töprengett, amikor öt éven át turnézott a Csillámlókkal, egy női iszapbirkózó-csapattal. Azok az évek egyszerre voltak emlékezetesek és kellemetlenek. Rossz volt, hogy a Csillámlókat általában valamiféle freakshow-nak tekintették (amiben Julie szerint részben igazuk is volt), jó volt viszont, hogy akkoriban oly sokat láthatott a világból. Többnyire persze az amerikai világból, de a Csillámlók egyszer három hónapot töltött Angliában, Franciaországban és Németországban, ahol szinte már kísérteties kedvesség és tisztelet fogadta a csapatot. Úgy bántak velük, mintha kisasszonyok volnának.

Még mindig megvolt az útlevele, sőt tavaly meg is hosszabbíttatta, noha kevéssé