Újjászületés

By Stephen King

Jamie Morton hatéves, amikor új lelkész érkezik New England-i kisvárosukba. Charlie Jacobs a feleségét és a kisfiát is hozza magával. Mindenki szereti őket, Jamie pedig valósággal rajong a fiatal tiszteletesért, aki szórakoztató elektromos kísérletekkel teszi érdekesebbé a heti bibliaórákat. És hogy a titkos elektromosság mi mindenre használható, az akkor derül ki, amikor Jamie bátyja elveszti a hangját, Jacobs pedig egy általa kifejlesztett szerkezettel meggyógyítja.
Az idillnek egy autóbaleset vet véget: a lelkész elveszti a családját, és kifordul önmagából. Nemsokára el is bocsátják, és Jamie azt gondolja, soha többé nem fognak találkozni. Téved. És ahányszor csak útjuk keresztezi egymást, Jacobs a régi filmes zsargon szerint "a változás ügynökének" bizonyul.
A sikeres gitáros és a hajdani lelkipásztor nem szabadulhatnak egymástól. Az elektromos kísérletek egyre ijesztőbbek, Jamie pedig kénytelen közreműködni bennük. Jacobs az élet és a halál közti átjárót keresi. De mi lesz, ha megtalálja? És miért kap egyre sötétebb értelmet ez a titokzatos fogalom: újjászületés?
Stephen King sötét, megrázó regényt ad kezünkbe a függőségről, a fanatizmusról és arról, ami a lét túlsó partján várhat ránk.
Fordította: Dranka Anita

• Language: Magyar
• Publisher: Európa Könyvkiadó
• Release date: Dec 22, 2015
• ISBN: 9789634050643

Stephen King

Stephen King is the author of more than sixty books, all of them worldwide bestsellers. His recent work includes the short story collection You Like It Darker, Holly, Fairy Tale, Billy Summers, If It Bleeds, The Institute, Elevation, The Outsider, Sleeping Beauties (cowritten with his son Owen King), and the Bill Hodges trilogy: End of Watch, Finders Keepers, and Mr. Mercedes (an Edgar Award winner for Best Novel and a television series streaming on Peacock). His novel 11/22/63 was named a top ten book of 2011 by The New York Times Book Review and won the Los Angeles Times Book Prize for Mystery/Thriller. His epic works The Dark Tower, It, Pet Sematary, Doctor Sleep, and Firestarter are the basis for major motion pictures, with It now the highest-grossing horror film of all time. He is the recipient of the 2020 Audio Publishers Association Lifetime Achievement Award, the 2018 PEN America Literary Service Award, the 2014 National Medal of Arts, and the 2003 National Book Foundation Medal for Distinguished Contribution to American Letters. He lives in Bangor, Maine, with his wife, novelist Tabitha King. 

Book preview

Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akikből építkeztem:

Mary Shelley

Bram Stoker

H. P. Lovecraft

Clark Ashton Smith

Donald Wandrei

Fritz Leiber

August Derleth

Shirley Jackson

Robert Bloch

Peter Straub

És Arthur Machennek, akinek Pán, nagy isten című novellája egész életemben kísértett.

Meghalni nem halhat meg az,

Mi örökkétig áll,

Számlálatlan korok során

Enyészik – a Halál.

H. P. LOVECRAFT

(Kornya Zsolt fordítása)

I

A változás ügynöke. A Koponyák hegye. A Csendes-tó.

Az életünk legalább egy dologban – ha nem többen – hasonlít a filmekre. Vannak főszereplői: a családunk és a barátaink. Vannak mellékszereplők: a szomszédaink, munkatársaink, tanáraink és ismerőseink. Vannak aztán epizódszereplők is: a mosolygós pénztároslány a szupermarketben, a barátságos pultos a helyi ivóban, a srácok, akikkel az edzőteremben gyúrsz hetente háromszor. És van több ezer statiszta – azok, akik úgy folynak keresztül mindenki életén, mint a víz a szűrőn, egyszer látod őket, aztán soha többé. A tini, aki a képregényeket nézegeti a Barnes & Noble-ban, aki mellett el kellett haladnod (egy elmormolt „Elnézést!"-tel), hogy a magazinokhoz juss. A szomszéd sávban álló nő a piros lámpánál, aki kihasználja az alkalmat, hogy kirúzsozza magát. Az anya, aki letörli a fagylaltot kisgyermeke arcáról az út menti étteremben, ahová beugrottál pár falatért. Az árus, akitől vettél egy csomag mogyorót egy baseballmeccsen.

Néha azonban megjelenik az életedben valaki, aki nem illik ezekbe a kategóriákba. Ő a joker, aki éveken át kiszámíthatatlan időközönként bukkan fel, gyakran olyankor, amikor krízishelyzetben vagy. A filmekben őt hívják a változás ügynökének – ha felbukkan egy filmben, tudjuk, hogy azért van ott, mert a forgatókönyvíró így akarta. De ki írja az életünk történetét? A sors vagy a véletlen? Szeretném hinni, hogy az utóbbi, teljes szívemmel és lelkemmel szeretném. Amikor Charles Jacobsra gondolok – a nemezisemre, a változás ügynökére az életemben – nem bírom elviselni annak gondolatát, hogy az életemben betöltött szerepének bármi köze van a sorshoz. Az azt jelentené, hogy mindennek a rettenetes dolognak, ennek a borzalomnak sorsszerűen meg kellett történnie, és ha ez így van, akkor nem létezik fény, és a hitünk benne puszta illúzió. Ha ez így van, akkor sötétségben élünk, mint az állatok az odúban, mint a hangyák a hangyabolyban.

És nem vagyunk egyedül.

Hatodik születésnapomra egy hadsereget kaptam Claire-től, és 1962 egy októberi vasárnapján hatalmas csatára készülődtem.

Nagycsaládban nőttem fel – három bátyám és egy nővérem volt –, és legkisebb gyerekként mindig rengeteg ajándékot kaptam. Claire adta a legjobbakat – nem tudom, azért-e, mert ő volt a legidősebb, vagy mert ő volt az egyetlen lány, lehet, hogy mindkettő szerepet játszott benne. Minden lenyűgöző ajándék közül azonban, amelyeket az évek során kaptam tőle, a hadsereg volt messze a legcsodálatosabb. Kétszáz zöld műanyag katona, némelyiknél karabély, némelyiknél géppuska, egy tucatnyihoz pedig csőszerű bigyót fröccsöntöttek, amik Claire szerint aknavetők voltak. Járt még hozzá nyolc teherautó és tizenkét terepjáró. Legjobban a doboza tetszett, egy kartonpapírból készült, terepszínű katonaláda, elején stencillel AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK HADSEREGÉNEK TULAJDONA felirat, ami alá Claire egy újabbat stencilezett: JAMIE MORTON PARANCSNOK.

Ez voltam én.

– Terry egyik képregényének a hátuljában láttam meg a reklámját – mondta Claire, mikor befejeztem az örömteli visítozást. – Nem akarta engedni, hogy kivágjam, mert nagy szemét annak ellenére, hogy csak egy takonypóc…

– Az – mondta Terry, aki nyolcéves volt akkor. – Egy takonypóc nagytesó. – Ezzel mutató- és középső ujját bedugta az orrlyukaiba.

– Hagyjátok abba – mondta anyánk. – Születésnapokon nincs veszekedés, ha nem bánjátok. Terry, vedd ki az ujjadat az orrodból.

– Mindenesetre kimásoltam a megrendelőlapot és elküldtem – folytatta Claire. – Féltem, hogy nem fog időben ideérni, de ideért. Örülök, hogy tetszik. – Ezzel megcsókolta a halántékomat. Mindig ott csókolt meg. Még évek elteltével is érzem azokat a puha csókokat.

– Imádom! – kiáltottam fel, és magamhoz szorítottam a katonaládát. – Örökre ez lesz a kedvencem!

Már túlvoltunk a reggelin, ami a kedvencemből, áfonyás palacsintából és baconből állt. A születésnapunkon mindig a kedvenc ételünket kaptuk, és mindig utána jöttek az ajándékok, ott, a konyhában, ahol a sparhelt, a hosszú asztal és a behemót, folyton elromló mosógép állt.

– Az „örökké" Jamie-nél körülbelül öt napig tart – jegyezte meg Con, aki tízéves volt, sovány – bár később megemberesedett –, és már akkor érdekelte a tudomány.

– Nagyon vicces, Conrad – mondta apánk. Már a munkaruháját viselte, egy tiszta overált, amelynek bal mellzsebe fölé arany színnel a nevét hímezték: RICHARD. A jobb oldalon a MORTON FŰTŐOLAJ felirat díszelgett. – Igazán lenyűgöző.

– Köszi, Apu!

– Ékesszólásod megnyerte neked a lehetőséget, hogy segíts anyádnak rendet tenni reggeli után.

– De ma Andy a soros!

– Andy volt a soros – közölte Apa, és szirupot öntött az utolsó palacsintára. – Fogd a konyharuhát, Ékesszóló, és próbálj meg nem eltörni semmit.

– Elkényezteted – morogta Conrad, de felkapott egy konyharuhát.

Conradnak tulajdonképpen igaza volt az örökkévalóságról alkotott fogalmammal kapcsolatban. Öt nappal később a Légy te is sebész! játék, amit Andytől kaptam, már a porcicákat gyűjtötte az ágy alatt (pár testrész már eleve hiányzott belőle; Andy az Eureka Grange-i zsibvásáron vette huszonöt centért), a Terrytől kapott kirakós játék szintén. Contól egy sztereoszkópot kaptam, ami valamivel tovább lekötötte a figyelmemet, végül azonban ez is a szekrényemben kötött ki, és többé nem került elő.

Anyától és Apától ruhákat kaptam, mert a születésnapom augusztus végére esik, és abban az évben mentem első osztályba. Az új nadrágokat és ingeket körülbelül annyira tartottam izgalmasnak, mint a tévé monoszkópját, de próbáltam nagy lelkesedéssel megköszönni őket. Gondolom, könnyűszerrel átláttak rajtam – a színlelt lelkesedés nem megy könnyen a hatéveseknek, bár szomorúan meg kell jegyeznem, hogy a legtöbben nagyon gyorsan elsajátítjuk ezt a képességet. Mindenesetre a ruhákat kimosták a behemótban, kiakasztották a ház melletti szárítókötélre, majd összehajtva betették őket a komódba, ahonnan aztán elő sem kerültek szeptemberig, amikor eljött az idő felvennem őket. Emlékszem, az egyik pulóvert egész menőnek találtam: barna volt, sárga csíkokkal. Amikor felvettem, azt játszottam, szuperhős vagyok, a Darázsember – minden gonosztevő retteghet a fullánkomtól!

A katonaládában lakó hadsereggel kapcsolatban azonban tévedett Con. Amikor csak tehettem, ezzel játszottam, főleg a házunk előtti udvar szélén, a keskeny földsávon, ami elválasztotta a gyepünket az úttól. A Methodist Road ebben az időben maga is földút volt – ahogyan akkoriban Harlow minden útja, leszámítva a 9-es főutat és a Kecske-hegyre, a gazdagok nyaralóihoz vezető kétsávos utat. Emlékszem, anyám mennyit sírt a száraz nyári napokon beáradó por miatt.

Két legjobb barátom, Billy Paquette és Al Knowles számtalan délutánon átjött játszani a katonákkal, de aznap, amikor Charles Jacobs először megjelent az életemben, egyedül voltam. Nem emlékszem, miért nem jött át Billy és Al, de arra igen, örültem annak, hogy a változatosság kedvéért egyedül lehetek. Először is, így nem kellett háromfelé osztani a hadsereget, másodszor pedig – és ez volt a fontosabb – nem kellett veszekednem velük azon, melyikünk a soros a győzelemben. Az igazat megvallva nem tűnt igazságosnak, hogy akár egyszer is veszítsek, mert az én katonáim voltak és az én katonaládám.

Mikor nem sokkal a születésnapom után, egy forró, nyár végi napon felvetettem ezt az ötletet anyámnak, a vállamra tette a kezét, és a szemembe nézett, biztos jeleként annak, hogy újabb fontos leckét fogok kapni az életről. – Ez az enyém-tiéd dolog okozza a világon fellelhető problémák nagy részét – mondta. – Amikor a barátaiddal játszol, a katonák mindannyiótokhoz tartoznak.

– Akkor is, ha más-más oldalon harcolunk?

– Akkor is. Amikor Billy és Al hazamennek vacsorázni, te pedig visszateszed a katonákat a dobozba…

– Ez katonaláda!

– Jó, a katonaládába. Szóval, amikor visszateszed őket, akkor újra mind a tiéd. Az emberek nagyon sokféleképpen tudnak aljasak lenni a másikkal, ahogy majd te is rájössz, ha nagyobb leszel, de szerintem az önzés minden aljasság alapja. Ígérd meg nekem, hogy sosem leszel önző.

Megígértem, de továbbra sem lelkesedtem azért, hogy Billy vagy Al győzzön.

Azon a napon, 1962 októberében – amikor a világ sorsa hajszálon függött egy Kuba nevű, isten háta mögötti trópusi vidék fölött –, mindkét harcoló felet én irányítottam, ami azt jelentette, mindenképpen enyém lesz a győzelem. Nem sokkal korábban ment végig a földgyalu a Methodist Roadon („Csak a köveket lökdösi arrébb" – morgott mindig apám), így rengeteg fellazított föld állt rendelkezésemre. Összeszedtem annyit, amennyiből építeni tudtam egy dombot, amiből aztán egy nagyobb dombot, majd egy nagyon nagy dombot, ami már majdnem felért a térdemig. Először Kecske-hegynek akartam elnevezni, de ez egyrészt fantáziátlannak tűnt (elvégre az igazi Kecske-hegy alig tizenkét mérföldnyire volt tőlünk), másrészt unalmasnak is. Némi gondolkodás után a Koponya-hegy nevet adtam neki. Még két szemgödörszerű mélyedést is próbáltam beleügyeskedni, de a száraz homok mindig beomlott.

– Annyi baj legyen – közöltem a katonaládában egymáson heverő műanyag katonákkal. – Az élet nehéz, az ember nem kaphat meg mindent. – Ez apám egyik kedvenc mondása volt, és, lévén hogy öt gyereket kellett eltartania, minden bizonnyal okkal hitt benne. – Majd úgy teszek, mintha lennének itt barlangok.

A hadsereg felét a hegytetőn helyeztem el, ahol félelmetes látványt nyújtottak. Különösen az aknavetősök néztek ki jól ott fenn; ők voltak a fritzek. Az amerikai hadsereget a gyep szélén állítottam fel. Nekik adtam az összes terepjárót és teherautót, mert úgy gondoltam, nagyon jól néz majd ki, amikor felszáguldanak a hegyoldalon. Néhányuk felborul majd, az biztos, de legalább egypár felér majd a hegytetőre, és elüti az aknavetősöket, akik kegyelemért kiáltanak. Nem fogok megkegyelmezni nekik.

– Halálig! – kiáltottam, miközben elrendeztem az utolsó néhány hősies amerikait. – Hitsmer, most te jössz!

Épp elindítottam őket előre, egyik alakzatot a másik után – miközben képregénybe illő gépfegyverhangokat produkáltam –, amikor árnyék vetült a csatamezőre. Felnéztem. Egy férfi állt ott, eltakarta előlem a délutáni napot. Egy fénnyel körülvett árnyalak, egy emberi napfogyatkozás.

Körülöttem zajlott az élet, ahogy vasárnap délutánonként nálunk mindig: Andy és Con a nagy hátsó udvarban baseballoztak a barátaikkal, nevetésük és kiáltásaik idáig hallatszottak. Claire a szobájában volt a barátnőivel, az Imperial Party-Time lemezjátszón egymás után csendült fel a The Loco-Motion, a Soldier Boy és a Palisades Park. A garázs felől kalapálás hallatszott, Terry és Apa azon a régi Ford ’51-en dolgoztak, amit Apa hol az utak rakétájának, hol a projektjének nevezett, bár egyszer azt is hallottam, hogy rakás szarnak hívta – a kifejezés azonnal megtetszett, és a mai napig használom. Ha jókedvre akarsz derülni, hívj valamit rakás szarnak. Mindig beválik.

Sok minden zajlott körülöttem, de abban a pillanatban hirtelen mintha minden elcsendesült volna. Tudom, hogy ez csak afféle illúzió, amilyet a kihagyó emlékezet okoz (nem beszélve számos sötét képzettársításról), de nagyon is úgy emlékszem, hogy hirtelen nem hallottam sem a többi gyerek kiáltozását, sem a zenét az emeletről, sem a kalapálást a garázsból. Még a madarak sem csiripeltek.

Aztán a férfi lehajolt, és a nyugat felé tartó nap felbukkant a válla mögött. Egy pillanatra elvakított. A szememhez emeltem a kezem, hogy lássak.

– Bocsánat – mondta az idegen, és arrébb lépett, hogy ne a nap előtt álljon. Templomba illő zakót és hegyes hajtókájú, fekete inget viselt, hozzá azonban farmernadrágot és kopott edzőcipőt. Úgy tűnt, mintha egyszerre próbálna két különböző ember lenni. Hatévesen három kategóriába osztottam a felnőtteket: fiatal felnőttek, felnőttek és öregek. Ezt az embert a fiatal felnőttek közé soroltam be. A férfi a térdére tette a kezét, hogy lehajoljon megnézni az egymással szemben álló seregeket.

– Maga kicsoda? – kérdeztem.

– Charles Jacobs. – A név halványan rémlett valahonnan. Kinyújtotta a kezét, én pedig megráztam, mert már hatévesen is tisztában voltam a jó modor alapjaival, ahogyan mind az öten – Anya és Apa gondoskodtak erről.

– Miért viseli azt a lyukas gallért?

– Mert lelkész vagyok. Mostantól amikor vasárnaponként elmész a templomba, én leszek ott, és ha jársz csütörtök esténként az Ifjúsági Közösségbe, akkor ott is találkozunk.

– Mr. Latoure volt eddig a lelkészünk – mondtam –, de meghalt.

– Tudom, és sajnálom.

– De nem baj, mert Anya azt mondta, nem szenvedett, egyenesen a mennyországba került. Csak ő nem viselt ilyen gallért.

– Mert Bill Latoure laikus prédikátor volt, vagyis amolyan önkéntes. Nyitva tartotta a templomot, amikor más nem akadt a feladatra. Rendes dolog volt tőle.

– Azt hiszem, apám ismeri magát – mondtam. – Ő az egyház egyik diakónusa. Van, hogy ő szokta begyűjteni, amit adakoznak, de váltják egymást a többi diakónussal.

– Osztozni jó dolog – jegyezte meg Jacobs, és letérdelt mellém.

– Imádkozni fog? – kérdeztem riadtan. Az ima a templomba tartozott, meg a Metodista Ifjúsági Közösség találkozóira, amit a testvéreim csütörtök esti iskolának hívtak. Ha Mr. Jacobs újraindítja, akkor ott is elsős leszek, mint az általános iskolában. – Ha apámmal akar beszélni, ő a garázsban van Terryvel. Új kuplungot szerelnek az utak rakétájába. Legalábbis Apa. Terry csak a szerszámokat adogatja és nézi. Ő nyolcéves, én meg hat. Azt hiszem, Anya a hátsó verandán van, nézi, ahogy a srácok három-passz-hat-cselt játszanak.

– Amit mi ütögetősnek hívtunk gyerekkoromban – mosolyodott el Jacobs. Tetszett a mosolya. Ettől azonnal megkedveltem.

– Tényleg?

– Igen, mert meg kellett ütnöd az ütőt a labdával, miután elkaptad. Hogy hívnak, fiam?

– Jamie Morton. Hatéves vagyok.

– Igen, már mondtad.

– Nem hiszem, hogy valaha is imádkoztak már az udvarunkon.

– Én sem fogok. A katonáidat szeretném közelebbről megnézni. Melyik az orosz és melyik az amerikai sereg?

– Ezek itt a földön tényleg amerikaiak, de a Koponya-hegyen lévők, azok fritzek. Az amerikaiaknak el kell foglalniuk a hegyet.

– Mert az útjukban áll – jelentette ki Jacobs. – A Koponya-hegyen túl vezet az út Németország felé.

– Igen! És ő a fritzek vezére, Hitsmer.

– Oly sok gonoszság kiagyalója – jegyezte meg Jacobs.

– Tessék?

– Semmi. Nem baj, ha németeknek hívom a rosszfiúkat? A „fritz" elég lekezelő.

– Nem baj, dehogy. A fritz meg a német, az ugyanaz. Apa volt a háborúban, de csak az utolsó évben. Teherautókat javított Texasban. Maga harcolt a háborúban, Mr. Jacobs?

– Nem, túl fiatal voltam. A koreai háború idején is. Hogyan foglalják el az amerikaiak a hegyet, Morton tábornok?

– Megrohamozzák! – kiáltottam. – Szétlőnek mindenkit a gépfegyvereikkel! Bumm-bumm-bumm! – Mélyebb hangon folytattam. – Ratatatatata!

– Magasabb terepen lévők ellen a közvetlen támadás kockázatosnak tűnik, tábornok úr. Én inkább kettéválasztanám a csapatot, így… – Az amerikai katonák felét jobbra, másik felét balra helyezte át. – Így egy bekerítő hadmozdulat jön létre. Mint a csipesz. Látod? – kérdezte, hüvelyk- és mutatóujját összeérintve. – Mindkét oldalról egyszerre támadhatsz.

– Lehet – mondtam. Nagyon tetszett a frontális támadás ötlete – nagy, véres összecsapások –, de Mr. Jacobs ötletének ravasz sunyisága is megragadott. A sunyiság nagyon kielégítő tud lenni. – Próbáltam ásni pár barlangot, de túl száraz a föld.

– Látom. – Mr. Jacobs beledugta az ujját a Koponya-hegy oldalába, aztán kihúzta, és látta, hogy a föld beomlik. Felállt és leporolta a nadrágja térdét. – Van egy kisfiam, akinek egy-két év múlva nagyon fognak tetszeni a katonáid.

– Most is játszhat velük, ha akar. – Próbáltam nem lenni önző. – Hol van most?

– Még Bostonban, az édesanyjával. Sok mindent össze kell még csomagolniuk. Azt hiszem, szerdán itt lesznek – legkésőbb csütörtökön. De Morrie még túl kicsi a katonásdihoz, csak felszedné és szétdobálná őket.

– Hány éves?

– Csak kettő.

– Még biztosan bepisil! – kiáltottam fel, és nevetni kezdtem. Nem lehettem túl udvarias, de nem tehettem róla – a bepisilő kisgyerekek nagyon viccesnek tűntek.

– Előfordul – mosolyodott el Jacobs –, de biztos vagyok benne, hogy kinövi. Édesapád a garázsban van, azt mondtad?

– Igen. – Most már eszembe jutott, hol hallottam Jacobs nevét korábban: Anya és Apa beszélgettek a vacsoránál az új lelkészről, aki Bostonból érkezik. Borzasztó fiatal, nem? – kérdezte Anya. Igen, és ez meg fog látszani a fizetésén is – vigyorodott el Apa. Beszéltek még róla, de nem figyeltem. Andy mohón falta a krumplipürét, ahogy mindig.

– Próbáld ki a bekerítő manővert – mondta, és indult volna tovább.

– Tessék?

– A csipeszt. – Újra összeérintette hüvelyk- és mutatóujját.

– Ja. Igen. Jó.

Kipróbáltam, és egész jól bevált – a fritzek mind meghaltak. A csata azonban nem bizonyult látványosnak, ezért kipróbáltam a frontális támadást is, ahol a teherautók és a terepjárók felborultak a Koponya-hegy meredek lejtőin, a fritzek pedig hangos halálkiáltások közepette zuhantak a mélybe.

Míg a csata zajlott, Anya, Apa és Mr. Jacobs az elülső verandán ültek, jeges teát iszogattak és egyházi ügyekről beszélgettek – amellett, hogy apám diakónus volt, anyám is részt vett a gyülekezet életében, a Hölgyek Kisegítő Szervezetének tagjaként. Nem ő volt a főnöke, de közvetlenül a főnök után jött. Nagyon díszes kalapokat hordott abban az időben, legalább egytucatnyi sorakozott a szekrényében. Akkoriban boldogan éltünk.

Anya odahívta a testvéreimet, hogy találkozzanak az új lelkésszel. Én is elindultam feléjük, de Mr. Jacobs intett, hogy menjek csak vissza, és szólt Anyának, hogy már találkoztunk. – Harcoljon tovább, tábornok úr! – kiáltott oda.

Harcoltam tovább. Con, Andy és a barátaik hamarosan visszamentek játszani, és Claire is visszament a barátaival az emeletre táncolni, igaz, Anya kérésére lejjebb kellett venniük a hangerőből. Mr. és Mrs. Morton jó sokáig elbeszélgettek Jacobs tiszteletessel; emlékszem, gyerekkoromban mindig meglepett, hogy a felnőttek mennyit képesek szövegelni.

Egy idő után nem figyeltem rájuk, mert közben újra és újra eljátszottam a Koponya-hegyi csata különféle változatait. Legjobban az tetszett, amit Mr. Jacobs bekerítő hadműveletéből fejlesztettem ki: az amerikai hadsereg egy része elöl foglalta le a németeket, miközben a másik fele megkerülte és hátba támadta őket. „Mi folyik itt?" – kérdezte az egyik fritz, erős akcentussal, mielőtt fejbe lőtték.

Kezdtem unni a játékot, és azon gondolkodtam, bemegyek egy szelet tortáért (ha Con és Andy barátai még hagytak belőle), amikor újra árnyék vetült a csatamezőre és rám. Amikor felnéztem, Mr. Jacobs egy pohár vízzel a kezében állt előttem.

– Ezt édesanyádtól kértem kölcsön. Mutathatok valamit?

– Persze.

Letérdelt és ráöntötte a vizet a Koponya-hegyre.

– Zivatar! – kiáltottam fel, és próbáltam a mennydörgés hangját utánozni.

– Igen, ha úgy tetszik. Villámlással. Most ezt nézd! – Két ujját feltartotta, V alakot formázva, majd belenyomta a nedves földbe. Ezúttal nem omlottak be a lyukak. – Íme – mondta –, barlangok. – Fogott két német katonát, és az üregekbe tette. – Nehéz lesz innen kifüstölni őket, tábornok úr, de biztos vagyok benne, hogy az amerikaiaknak menni fog.

– Hű! Köszönöm!

– Ha száradni kezd, önts még rá vizet.

– Jó.

– És ha vége a csatának, ne felejtsd el visszavinni a poharat a konyhába. Nem akarom magamra haragítani édesanyádat már az első, Harlow-ban töltött napomon.

Megígértem, és a pohárért nyúltam. – Adja csak ide, Mr. Jacobs.

Nevetett, a kezembe adta a poharat, aztán elindult a Methodist Roadon a lelkészlak felé, ahol az elkövetkezendő három évben élt a családjával, amíg ki nem rúgták. Néztem, ahogy távolodik, aztán visszatértem a Koponya-hegyhez.

Mielőtt újra belemerültem volna a harcba, újabb árnyék vetült a csatamezőre. Ezúttal Apa volt az. Fél térdre ereszkedett, óvatosan, hogy ne borítsa fel az amerikai katonákat. – Na, Jamie, mit gondolsz az új lelkészről?

– Kedvelem.

– Én is, és anyád is. Nagyon fiatal erre a feladatra, és ha jó, valószínűleg csak ugródeszkának használja a mi gyülekezetünket, de szerintem be fog válni. Főleg az Ifjúsági Közösségnél. Egy fiatal jobban meg tudja szólítani a fiatalokat.

– Nézd, Apa, megmutatta, hogyan tudok barlangokat csinálni! Csak be kell vizezni a földet, hogy olyan legyen, mint a sár.

– Látom. – Összeborzolta a hajam. – Majd mosakodj meg alaposan vacsora előtt. – Felemelte a poharat. – Visszavigyem helyetted?

– Igen, légy szíves! Köszönöm!

Fogta a poharat és elindult a ház felé. Visszafordultam a Koponya-hegyhez, és láttam, hogy a föld újra kiszáradt és a barlangok beomlottak. A benne lévő katonákat élve eltemette az omlás – de nem bántam, elvégre az ellenséghez tartoztak.

Manapság az emberek ijesztően túlérzékenyek a szexualitással kapcsolatban, és nincs épeszű szülő, aki elengedné a gyerekét egy nemrég megismert férfival, aki egyedül él (még ha csak pár napig is). Anyám azonban épp ezt tette a következő hétfő délutánon, és minden fenntartás nélkül.

Jacobs tiszteletes – Anya azt mondta, így szólítsam, ne Mr. Jacobsnak – negyed három körül gyalogolt fel hozzánk a Methodist Hillre, és bekopogott a szúnyoghálós ajtón. Én a nappali padlóján színeztem a kifestőkönyvemet, Anya pedig egy nyereményjátékot nézett a tévében. Ő is beküldte a nevét a csatornának, és remélte, hogy megnyeri a hónap fődíját, az Electrolux porszívót. Tudta, hogy kicsi az esélye, de, mint mondta, a remény hal meg utoljára. Gyakran viccelődött ezzel.

– Elengedné velem a kicsit egy fél órára? – kérdezte Jacobs tiszteletes. – Van valami a garázsomban, ami szerintem tetszene neki.

– Mi az? – kérdeztem, de már álltam is fel.

– Meglepetés. Majd később elmondod édesanyádnak.

– Mehetek, Anya?

– Persze – mondta anyám –, de először öltözz át az iskolai ruháidból. Tiszteletes, kér egy pohár jeges teát, amíg Jamie átöltözik?

– Köszönöm, kérek – mondta –, és lekötelezne, ha Charlie-nak szólítana.

Anyám eltűnődött, aztán azt mondta: – Nem hinném, hogy menni fog, de a Charlesban kiegyezhetünk.

Farmerba és pólóba bújtam, aztán – mivel amikor lementem, még mindig felnőttes dolgokról beszélgettek –, kimentem megvárni az iskolabuszt. Con, Terry és én az egytantermes kis iskolába jártunk a 9-es főút mellett, ami csak egy könnyed, negyedmérföldes sétányira terült el a házunktól, de Andy az összevont nyolcosztályosban volt felsős, Claire pedig a folyón túl, a Gates Falls-i gimiben gólya („Csak aztán nehogy téged is meglátogasson a gólya" – viccelődött vele Anya). A busz a főút és a Methodist Road kereszteződésénél tette le őket, a Methodist Hill lábánál.

Láttam, ahogyan leszállnak a buszról, és lassan elindulnak felfelé – civakodtak, mint mindig, elhallatszott egészen a postaládáig, ahol álltam. Jacobs tiszteletes kilépett a házból.

– Készen vagy? – kérdezte, és megfogta a kezem, ami teljesen természetesnek tűnt.

– Persze – mondtam.

Félúton lefelé találkoztunk Andyvel és Claire-rel. Andy megkérdezte, hová megyek.

– Jacobs tiszteleteshez – mondtam. – Van egy meglepetése a számomra.

– Ne maradj sokáig – figyelmeztetett Claire. – Ma te vagy a soros asztalterítésben. – Jacobsra pillantott, de gyorsan elkapta a tekintetét, mintha nehezére esett volna ránézni. Nővérkém az év végére vadul belezúgott a tiszteletesbe, ahogy minden barátnője is.

– Nemsokára visszahozom – ígérte meg Jacobs.

Kéz a kézben leértünk a 9-es főúthoz, ami balra Portland felé vezetett, jobbra Gates Falls, Castle Rock és Lewiston felé. Megálltunk körülnézni – ami nevetségesnek tűnt, mert a nyarat leszámítva alig járt autó errefelé –, aztán mezők és kukoricaföldek mellett mentünk el, utóbbin száraz kukoricaszárakat zörgetett a könnyű őszi szél. Tíz perc múlva elértünk a lelkészlakhoz, egy szép, fehérre festett, fekete zsalus házhoz. Mögötte állt Harlow első metodista temploma, amely név szintén nevetségesnek tűnt, tekintve, hogy Harlownak nem volt másik metodista temploma.

Az egyetlen másik imahely a városban a Shiloh gyülekezet temploma volt. Apám olyasféle embereknek tartotta őket, akik félúton vannak a közepesen és a nagyon fura csodabogarak között. Nem jártak lovas kocsin, vagy ilyesmi, de a férfiak, még a kisfiúk is fekete kalapot viseltek, ha kiléptek a házból, a nők és a kislányok pedig bokáig érő ruhákat és fehér főkötőt. Apa azt mondta, a shilohiták tudják, mikor jön el a világvége, meg van írva nekik egy különleges könyvben. Anyám azt mondta, Amerikában mindenki szabadon hihet, amit akar, amíg nem árt vele másoknak – de nem mondta, hogy Apának nincs igaza. A mi templomunk nagyobb volt ugyan a Shilohnál, de dísztelen, és tornya sem volt – az egykorit ledöntötte egy hurrikán még régen, 1920 körül.

Jacobs tiszteletes és én végigmentünk a lelkészlakhoz vezető földúton. Felkeltette az érdeklődésemet a ház előtt parkoló kocsi – egy nagyon menőnek számító kék Plymouth Belvedere. – Kézi vagy automata váltós? – kérdeztem.

Jacobs meglepődött, aztán elvigyorodott. – Automata – mondta. – Nászajándék volt az apóstól.

– Mi az az após? Úgy hangzik, mint a „lopós".

– Hát, az enyém elég nagy gazember, az már igaz. – Nevetett. – Szereted az autókat?

– Mind szeretjük – jelentettem ki, értve ezalatt mindenkit a családunkból… bár, gondoltam, Anyára és Claire-re ez kevésbé lehetett igaz. A nők valamiért nem tudtak felfogni olyan alapvető dolgokat, mint hogy az autók nagyon menők. – Ha kész lesz az utak rakétája, Apa versenyezni fog vele a Castle Rock Speedwayen.

– Tényleg?

– Hát, nem pont ő vezeti majd, Anya megtiltotta neki, mert túl veszélyes. Majd valaki más. Talán Duane Robichaud. Ő vezeti a kisboltot a szüleivel. Tavaly indult a Speedwayen, de kigyulladt a kocsi motorja. Apa azt mondta, épp másik kocsit keres.

– Járnak Robichaudék templomba?

– Hát…

– Ezt nemnek veszem. Gyere be a garázsba, Jamie.

Félhomály és dohos szag fogadott odabenn. Kicsit féltem az árnyékoktól és a szagtól, de Jacobsot mintha nem zavarta volna. Beljebb vezetett a félhomályba, majd megállt és előremutatott. A lélegzetem is elállt attól, amit láttam.

Jacobs kuncogott, úgy, ahogy azok szoktak, akik büszkék valamire. – Isten hozott a Csendes-tónál, Jamie.

– Hű!

– Gondoltam, felállítom, amíg várom, hogy Patsy és Morrie ideérjen. Persze inkább a házon kellene ügyködnöm, és sokat dolgoztam már rajta – például megjavítottam a szivattyút –, de addig nem sokat tehetek, amíg Pats ide nem ér a bútorokkal. Édesanyád és a Kisegítő Szervezet többi hölgye remek munkát végzett a ház rendbetételével. Mivel Mr. Latoure a szigetről ingázott, ebben a házban senki nem lakott a második világháború előtti évek óta. Már megköszöntem édesanyádnak, de szeretném, ha ismét megköszönnéd neki a nevemben.

– Persze – mondtam, de nem hiszem, hogy valaha is átadtam az üzenetét, mert alig hallottam, amit mondott. Minden figyelmemet lekötötte az asztal, ami csaknem a fél garázst elfoglalta. A rajta lévő hegyes-völgyes terepasztal mellett a Koponya-hegy elbújhatott volna. Azóta számtalan ilyen terepasztalt láttam – legtöbbjüket játékboltok kirakatában –, de azokon mindig bonyolult villanyvonatok száguldoztak keresztül-kasul. Jacobs tiszteletes asztalán – tulajdonképpen nem is asztal volt, hanem fűrészbakok sorára fektetett furnérlapok – nem haladt kisvonat. Miniatűr vidéki táj terült el rajta, körülbelül négy méter hosszan és másfél méter szélesen. Negyvenöt centis villanypóznák sorakoztak rajta átlóban egyik saroktól a másikig, közepén igazi vízből lévő tó, amely még a félhomályban is kéken csillogott.

– Hamarosan szét kell szednem – mondta a tiszteletes –, különben nem fog beférni az autó a garázsba, és az Patsynek nem tetszene.

Kezével a térdére támaszkodva lehajolt, és szemügyre vette a lágyan hullámzó dombokat, a cérnavékony elektromos vezetékeket, a hatalmas tavat. A vízparton műanyag bárányok és tehenek legelésztek (meglehetősen aránytalan méretben, de ez nekem nem tűnt fel, és akkor sem érdekelt volna, ha észreveszem). Rengeteg utcai lámpa is sorakozott a terepasztalon, amit kicsit különösnek találtam, mert nem láttam várost vagy utcákat, amelyeket megvilágíthattak volna.

– Gondolom, jó nagy csatát tudnának vívni itt a katonáid, nem igaz?

– De – suttogtam, és arra gondoltam, itt egy egész háborút meg tudnék vívni.

Jacobs tiszteletes bólintott. – Erre azonban nem fog sor kerülni, mert a Csendes-tónál mindenki békében él, tilos háborúzni. Ebből a szempontból olyan, mint a mennyország. Amint beindul az Ifjúsági Közösség, átköltöztetem az egészet a templom alagsorába. Talán te és a bátyáid segíthetnétek. A gyerekeknek szerintem tetszeni fog.

– Az biztos! – mondtam, majd hozzátettem apám egyik szavajárását: – Az már tuti!

Jacobs tiszteletes nevetett, és a vállamra tette a kezét. – Akarsz csodát látni?

– Azt hiszem, igen – feleltem. A valóságban nem voltam biztos benne. Ijesztőnek hangzott. Hirtelen nagyon is tudatában lettem, hogy kettesben vagyunk egy régi garázsban, ahol nincs autó, egy poros helyiségben, amit a szaga alapján évek óta nem nyitottak ki. A külvilágba vezető ajtó még mindig nyitva állt, de mintha egy mérföld választott volna el tőle. Eléggé kedveltem ugyan Jacobs tiszteletest, de most azt kívántam, bár otthon maradtam volna, színeztem volna tovább a kifestőmet, és vártam volna, megnyeri-e Anya az Electrolux porszívót, hogy végre győzedelmeskedjen a nyári porral vívott örökös harcában.

Ekkor Jacobs tiszteletes lassan elhúzta a kezét a Csendes-tó fölött, és minden nyugtalanságomról megfeledkeztem. Halk zümmögést hallottam a rögtönzött asztal alól, olyasféle zajt, mint amit a Philco tévénk kiad, amikor bekapcsoljuk, és egyszer csak kigyúltak a kis utcai lámpák. Éles, fehér fénnyel világítottak, szinte túl erősen ahhoz, hogy rájuk lehessen nézni, és varázslatos holdvilág-fényt vetettek a zöld dombokra és a kék vízre. Még a műanyag tehenek és bárányok is valósághűbbek lettek, talán azért, mert most már árnyékot is vetettek.

– Hű! Ezt hogy csinálta?

A tiszteletes elvigyorodott. – Jó trükk, ugye? „És mondá Isten: legyen világosság, és lőn világosság. És látá Isten, hogy jó a világosság." Csak most én vagyok Isten, így szükségem van az áramra is. Az áram csodálatos dolog, Jamie. Isten olyan ajándéka, amitől isteninek érezzük magunkat, valahányszor felkapcsoljuk a villanyt, nem igaz?

– Gondolom, igen – mondtam. – Amos nagypapám még emlékszik arra, amikor nem volt villany.

– Sokan emlékeznek még, de már nincs messze az idő, amikor ezek az emberek nem lesznek többé… és akkor már senki nem fog arra gondolni, mekkora csoda az áram – és mekkora rejtély is. Van elképzelésünk arról, hogyan működik, de tudni, hogyan működik valami vagy tudni, mi az valójában, az két különböző dolog.

– Hogy kapcsolta fel a világítást? – kérdeztem.

Az asztal mögötti polc felé mutatott. – Látod azt a kis piros égőt?

– Aha.

– Az egy fotocella. Lehet venni is ilyet, de ezt én készítettem. Láthatatlan sugarat bocsát ki, amit ha megszakítok, felkapcsolódnak a lámpák a Csendes-tó körül. Ha újra megteszem… így… – Újra elhúzta a kezét a terepasztal fölött, és a kis lámpák ragyogása apró fényponttá halványult, majd kialudt. – Látod?

– Tökjó – suttogtam.

– Próbáld ki te is!

Felemeltem a kezem. Először semmi nem történt, de amikor lábujjhegyre álltam, az ujjaim elérték a láthatatlan sugarat. Az asztal alól újra felhangzott a zümmögés, és a lámpák kigyúltak.

– Sikerült! Én csináltam!

– Az már tuti! – mondta a tiszteletes, és összeborzolta a hajamat.

– Mi az a zúgás? Olyan a hangja, mint a tévénknek.

– Nézz az asztal alá. Várj, felkapcsolom a rendes lámpát, hogy jobban lásd. – Felkapcsolta a falon lévő kapcsolót, és kigyulladt pár poros villanykörte. A dohos szag ugyan nem szűnt meg (és most már valami mást is éreztem – valami forrót és olajosat), de legalább a félhomály eloszlott.

Lehajoltam – ennyi idősen nem kellett túl mélyre hajolnom –, és benéztem az asztal alá. Két vagy három dobozszerű valamit láttam az asztallap aljára erősítve, ezekből jött a zümmögő hang – és az olajos szag is.

– Akkumulátorok – mondta a tiszteletes. – Ezeket is én csináltam. Az elektromosság a hobbim, na meg a különféle szerkentyűk. – Elvigyorodott. – Imádom őket, de a feleségemet az őrületbe kergetik.

– Az én hobbim a háborúzás a fritzekkel – mondtam, aztán eszembe jutott, hogy ezt a nevet lekezelőnek tartja. – Úgy értem, a németekkel.

– Mindenkinek szüksége van hobbira – jegyezte meg a tiszteletes. – És mindenkinek szüksége van csodákra is, amik bizonyítják, hogy az élet több, mint lassú vánszorgás a bölcsőtől a sírig. Szeretnél látni még egy csodát, Jamie?

– Persze!

A sarokban állt egy másik asztal is, rajta szerszámok, huzaldarabok, három vagy négy, darabjaira szedett tranzisztoros rádió – olyan, amilyen Claire-nek és Andynek is volt –, és rendes, boltban vásárolt bébi- és góliátelemek. Mellettük egy kis fadoboz feküdt. Jacobs felemelte a dobozt, fél térdre ereszkedett, hogy azonos magasságban legyünk, majd kinyitotta a dobozt és kivett belőle egy fehér köntösbe öltözött kis figurát. – Tudod, ki ez?

Tudtam, mert a figura majdnem pontosan ugyanúgy nézett ki, mint