Csipkerózsikák

By Stephen King and Owen King

Stephen King és Owen King szuperprodukciójában, apa és fia közösen írt könyvében a fő kérdés: mi történhet, ha a nők eltűnnek a férfiak világából?
Valamikor a jövőben (amely olyan valóságos, hogy akár napjainkra is felcserélhető lehetne) a nőket elalvás közben beburkolja egy ismeretlen fehérjéből képződő hártya, olyan, mint a selyemgubó. Ha a Csipkerózsikákként alvó nőket felébresztik, vagy bármi módon megsérül a gubójuk, akkor állatiasan vadak és erőszakosak lesznek. Alvás közben viszont egy másik, a miénknél jobb világba jutnak, ahol harmónia uralkodik, és szinte nincsenek konfliktusok.
Egy isten háta mögötti helyen, a nyugat-virginiai Dooling női börtönében azonban van egyvalaki, egy titokzatos idegen, bizonyos Eve Black, aki normális módon elalszik és felébred. De vajon az ő esetében orvosi anomáliáról van szó, amit tanulmányozni kellene, hátha megoldást ad erre az egész alvásproblémára? Vagy talán Eve Black démon, a megmagyarázhatatlan jelenség okozója, és a legjobb lenne megsemmisíteni? A magukra maradt, egyre inkább ősi ösztöneikre hallgató férfiak egymással vetélkedő frakciókra szakadnak: ki megölni, ki megmenteni akarja Eve-t. Mások a zűrzavart kihasználva személyes ellenségeiken állnának bosszút. A csupa férfi világban elszabadul a pokol és tombol az erőszak...

Fordította: Dranka Anita

• Language: Magyar
• Publisher: Európa Könyvkiadó
• Release date: Dec 6, 2018
• ISBN: 9789634059615

Stephen King

Stephen King is the author of more than sixty books, all of them worldwide bestsellers. His recent work includes the short story collection You Like It Darker, Holly, Fairy Tale, Billy Summers, If It Bleeds, The Institute, Elevation, The Outsider, Sleeping Beauties (cowritten with his son Owen King), and the Bill Hodges trilogy: End of Watch, Finders Keepers, and Mr. Mercedes (an Edgar Award winner for Best Novel and a television series streaming on Peacock). His novel 11/22/63 was named a top ten book of 2011 by The New York Times Book Review and won the Los Angeles Times Book Prize for Mystery/Thriller. His epic works The Dark Tower, It, Pet Sematary, Doctor Sleep, and Firestarter are the basis for major motion pictures, with It now the highest-grossing horror film of all time. He is the recipient of the 2020 Audio Publishers Association Lifetime Achievement Award, the 2018 PEN America Literary Service Award, the 2014 National Medal of Arts, and the 2003 National Book Foundation Medal for Distinguished Contribution to American Letters. He lives in Bangor, Maine, with his wife, novelist Tabitha King. 

Book preview

Sandra Bland emlékének

SZEREPLŐK

DOOLING VÁROSA, DOOLING MEGYE SZÉKHELYE

Truman „Trume" Mayweather, 26, methfőző

Tiffany Jones, 28, Truman unokatestvére

Linny Mars, 40, diszpécser a Doolingi Seriffhivatalban

Lila Norcross seriff, 45, Doolingi Seriffhivatal

Jared Norcross, 16, harmadikos a Doolingi Gimnáziumban, Lila és Clint fia

Anton Dubcek, 26, az Anton, a Medencés kisvállalkozás tulajdonosa és működtetője

Magda Dubcek, 56, Anton anyja

Frank Geary, 38, gyepmester, Dooling Önkormányzata

Elaine Geary, 35, egy jótékonysági szervezet önkéntese, Frank felesége

Nana Geary, 12, hatodikos a Doolingi Általános Iskolában

Vén Essie, 60, hajléktalan

Terry Coombs, 45, a Doolingi Seriffhivatal munkatársa

Rita Coombs, 42, Terry felesége

Roger Elway, 28, a Doolingi Seriffhivatal munkatársa

Jessica Elway, 28, Roger felesége

Platinum Elway, nyolc hónapos, Roger és Jessica lánya

Reed Barrows, 31, a Doolingi Seriffhivatal munkatársa

Leanne Barrows, 32, Reed felesége

Gary Barrows, 2, Reed és Leanne fia

Drew T. Barry, 42, a Drew T. Barry Biztosítótársaságtól

Vern Rangle, 42, a Doolingi Seriffhivatal munkatársa

Elmore Pearl, 38, a Doolingi Seriffhivatal munkatársa

Rupe Wittstock, 26, a Doolingi Seriffhivatal munkatársa

Will Wittstock, 27, a Doolingi Seriffhivatal munkatársa

Dan „Treater" Treat, 27, a Doolingi Seriffhivatal munkatársa

Jack Albertson, 61, a Doolingi Seriffhivatal nyugalmazott munkatársa

Mick Napolitano, 58, a Doolingi Seriffhivatal nyugalmazott munkatársa

Nate McGee, 60, a Doolingi Seriffhivatal nyugalmazott munkatársa

Carson „Vidéki Nagymenő" Struthers, 32, volt aranykesztyűs bokszoló

J. T. Wittstock, 64, a Doolingi Gimnázium Harcosai iskolai amerikaifoci-csapat edzője

Dr. Garth Flickinger, 52, plasztikai sebész

Fritz Meshaum, 37, szerelő

Barry Holden, 47, kirendelt védőügyvéd

Oscar Silver, 83, bíró

Mary Pak, 16, harmadikos a Doolingi Gimnáziumban

Eric Blass, 17, végzős a Doolingi Gimnáziumban

Curt McLeod, 17, végzős a Doolingi Gimnáziumban

Kent Daley, 17, végzős a Doolingi Gimnáziumban

Willy Burke, 75, önkéntes

Dorothy Harper, 80, nyugdíjas

Margaret O’Donnell, 72, Gail nővére, nyugdíjas

Gail Collins, 68, Margaret húga, titkárnő egy fogorvosi rendelőben

Mrs. Ransom, 77, cukrász

Molly Ransom, 10, Mrs. Ransom unokája

Johnny Lee Kronsky, 41, magánnyomozó

Jaime Howland, 44, történelemtanár

Eve Black, ránézésre 30 körüli, idegen

A BÖRTÖN

Janice Coates, 57, a Doolingi Női Büntetés-végrehajtási Intézet börtönigazgatója

Lawrence „Lore" Hicks, 50, a Doolingi Női Büntetés-végrehajtási Intézet igazgatóhelyettese

Rand Quigley, 30, börtöntiszt a Doolingi Női Büntetés-végrehajtási Intézetben

Vanessa Lampley, 42, börtöntiszt a Doolingi Női Büntetés-végrehajtási Intézetben, az Ohio-völgyi Szkanderbajnokság 2010-es és 2011-es győztese a 35–45 év közti nők kategóriájában

Millie Olson, 29, börtöntiszt a Doolingi Női Büntetés-végrehajtási Intézetben

Don Peters, 35, börtöntiszt a Doolingi Női Büntetés-végrehajtási Intézetben

Tig Murphy, 45, börtöntiszt a Doolingi Női Büntetés-végrehajtási Intézetben

Billy Wettermore, 23, börtöntiszt a Doolingi Női Büntetés-végrehajtási Intézetben

Scott Hughes, 19, börtöntiszt a Doolingi Női Büntetés-végrehajtási Intézetben

Blanche McIntyre, 65, titkárnő a Doolingi Női Büntetés-végrehajtási Intézetben

Dr. Clinton Norcross, 48, vezető pszichiáter a Doolingi Női Büntetés-végrehajtási Intézetben, Lila férje

Jeanette Sorley, 36, a 4582511-1-es számú elítélt a Doolingi Női Büntetés-végrehajtási Intézetben

Ree Dempster, 24, a 4602597-2-es számú elítélt a Doolingi Női Büntetés-végrehajtási Intézetben

Kitty McDavid, 29, a 4603241-2-es számú elítélt a Doolingi Női Büntetés-végrehajtási Intézetben

Angel Fitzroy, 27, a 4601959-3-as számú elítélt a Doolingi Női Büntetés-végrehajtási Intézetben

Maura Dunbarton, 64, a 4028200-1-es számú elítélt a Doolingi Női Büntetés-végrehajtási Intézetben

Kayleigh Rawlings, 40, a 4521131-2-es számú elítélt a Doolingi Női Büntetés-végrehajtási Intézetben

Nell Seeger, 37, a 4619198-1-es számú elítélt a Doolingi Női Büntetés-végrehajtási Intézetben

Celia Frode, 30, a 46338978-2-es számú elítélt a Doolingi Női Büntetés-végrehajtási Intézetben

Claudia „Bombatest" Stephenson, 38, a 4659873-1-es számú elítélt a Doolingi Női Büntetés-végrehajtási Intézetben

TOVÁBBI SZEREPLŐK

Lowell „Kicsi Low" Griner, 35, törvényen kívüli

Maynard Griner, 35, törvényen kívüli

Michaela Morgan, született Coates, 26, a NewsAmerica riportere

Brightleaf testvér (Scott David Winstead Jr.), 60, a Fényes Elmék vezető lelkipásztora

Egy közönséges róka, 4–6 éves

Akár gazdag vagy, akár nincstelen,

Okos vagy ostoba,

A férfi az úr a háznál,

Elbújni nincs hova.

Ha nőnek születtél,

Jaj, megszenveded,

A földbe taposnak,

Csalnak,

Hazudnak

A rongynak, neked.

Sandy Posey: „Nőnek születni"

Dalszöveg: Martha Sharp

Fordította: Gy. Horváth László

Én azt mondom, olyan nincs, hogy nem érdekel

egy négyszögletű fényfolt!

– Reese Marie Dempster, 4602597-2-es számú elítélt, Doolingi Női Büntetés-végrehajtási Intézet

Figyelmeztették. Elmagyarázták neki.

Ennek ellenére nem adta fel.

– Addison „Mitch" McConnell szenátor

Elizabeth Warren szenátorról

CSIPKERÓZSIKÁK

A molylepke megnevetteti Evie-t. Rászáll a lány meztelen alkarjára, ő pedig alig érintve végigsimítja a szárnyait színező barna és szürke hullámokat. „Szia, szépségem" – mondja a lepkének, mire az felszáll; száll fel, fel, felfelé, mígnem elnyeli a napnak az a kis szeletje, amit behálóztak a fényes, zöld levelek, hat méterrel a föld fölött, ahol Evie üldögél a gyökerek között.

A fatönk közepén rézvörös kötél bújik elő egy fekete foglalatból és kúszik végig a kéregdarabok között. Evie nem bízik a kígyóban, nyilván. Korábban már megjárta vele.

Molylepkéje tízezer másikkal együtt szürkésbarna, zizegő felhőként árad ki a lombok közül. A raj végigvonul az égen, egyenesen a beteges sarjfenyves felé a mező túlsó végén. Evie felkel, hogy kövesse. Gallyak reccsennek léptei alatt, a derékmagasságig érő fű összekarcolja meztelen bőrét. Mikor közelebb ér a szomorú, kivágott tönkökkel teli erdőhöz, orrát megcsapja a vegyszerszag első hulláma – ammónia, benzol, petróleum és sok más, tízezernyi vágás egy apró bőrfelületen –, és elengedi a reményt, amelyről észre sem vette, hogy dédelgette magában.

Lábnyomában pókhálók folynak szét és csillannak meg a hajnali fényben.

ELSŐ RÉSZ

A RÉGI HARANG

A női börtönben

Élnek hetvenen

Bár köztük lehetnék

S a régi harang

Megint kongana

A csatorna mentén

– Brendan Behan

1. FEJEZET

1

Ree megkérdezte Jeanette-et, hogy szokta-e nézni a négyszögnyi világosságot, amit az ablakon bejövő fény rajzol a falra. Jeanette nemmel válaszolt. Ree a felső ágyon feküdt, Jeanette az alsón. Mindketten várták, hogy nyíljon a cella ajtaja és mehessenek reggelizni. Újabb nap virradt.

Úgy tűnt, Jeanette cellatársa már régóta tanulmányozza a négyszöget. Ree elmondta, hogy a négyszög az ablakkal szemközti falról indult, lejjebb csúszott, lejjebb és lejjebb, majd átkúszott az asztallapra, végül le a földre. Ahogy most Jeanette is láthatta, ott ragyogott fényesen a padló közepén.

– Ree – mondta Jeanette –, valahogy nem tud érdekelni egy négyszögletű fényfolt.

– Én azt mondom, olyan nincs, hogy nem érdekel egy négyszögletű fényfolt! – Ree azt a huhogó hangot adta ki, amivel általában kifejezte, hogy valamit mulatságosnak talál.

– Jó, leszarom, bármit jelentsen is – felelte Jeanette, mire cellatársa tovább huhogott.

Ree okés csaj volt, csak éppen olyan, mint egy óvodás: a csend idegesítette. Hitelcsalásért ült, hamisításért és kereskedelmi szándékú kábítószer-birtoklásért. Egyikben sem volt túl jó, így kötött ki itt.

Jeanette emberölésért ült: 2005 egy téli éjszakáján ágyékon szúrta a férjét, Damiant egy csillagfejű csavarhúzóval, a férfi pedig, mivel be volt szíva, csak leült egy karosszékbe és elvérzett. Persze Jeanette is be volt szíva.

– Néztem az órát – jelentette ki Ree. – Lemértem. Huszonkét perc alatt ér el a fény az ablaktól odáig, a padlóig.

– Hívd fel a Guinness Rekordok könyvét – jegyezte meg Jeanette.

– Tegnap azt álmodtam, hogy csokit eszem Michelle Obamával, és nagyon dühös rám. „Ree, ettől meg fogsz hízni!" De ő is megette. – Ree újra felhuhogott. – Na jó, nem ezt álmodtam. Csak kitaláltam. Valójában egy régi tanárnőmről álmodtam. Egyre csak azt mondogatta, rossz teremben ülök, én meg mindig azt feleltem, hogy nem, jó teremben ülök, mire ő azt mondta, oké, aztán tanított minket tovább, aztán megint azt mondta, rossz teremben ülök, mire én megint azt mondtam, hogy nem, jó teremben ülök, és ezt így tovább. Nagyon para volt. Te mit álmodtál, Jeanette?

– Hát… – Jeanette próbált visszaemlékezni, de nem ment. Úgy tűnik, az új gyógyszerétől mélyebben aludt. Korábban néha rémálmai voltak Damianről. Általában olyannak látta, amilyen másnap reggel volt, holtan: bőrén kék csíkok húzódtak, mintha nedves tinta lett volna.

Jeanette megkérdezte dr. Norcrosst, vajon a bűntudat okozza-e az álmokat. Az orvos hunyorgott, azon az „ez most komoly, bazdmeg?" módon, ami korábban mindig felhúzta Jeanette-et, de mostanra már megszokta, aztán megkérdezte, hogy vajon Jeanette is egyetért-e azzal, hogy a nyulaknak lógó fülük van. Oké, gondolta Jeanette. Értem. Mindenesetre az álmok nem hiányoztak neki.

– Bocs, Ree, nem emlékszem. Ha álmodtam is valamit, elfelejtettem.

Valahol a B szárny első emeleti folyosóján cipőtalpak csattogtak végig a cementen. Egy tiszt utolsó ellenőrzést tartott, mielőtt kinyitják az ajtókat.

Jeanette lehunyta a szemét, és kitalált egy álmot. Romokban látta a börtönt. A cellák ódon falain buja indák kúsztak fel, lengette őket a tavaszi szél. A plafon félig leomlott, szétrágta az idő, csak egy kinyúló részen maradt meg. Apró gyíkok szaladtak át egy rozsdás törmelékhalmon. Pillangók rebbentek a levegőben. A föld és a levelek gazdag illata járta be azt, ami megmaradt a cellából. Bobbyt lenyűgözte a látvány, ahogy ott állt mellette a falban tátongó lyuknál és benézett. Az anyja régész! Ő fedezte fel ezt a helyet.

– Szerinted jelentkezhetsz tévés vetélkedőbe, ha priuszod van?

A látomás szertefoszlott. Jeanette felnyögött. Mindenesetre szép volt, amíg tartott. Amíg szedhette a bogyóit, határozottan szebb volt az élet: volt egy nyugodt, békés hely, ahová bármikor elmehetett. Meg kell hagyni, hogy az orvosnak igaza volt: pirulákkal szép az élet. Jeanette újra kinyitotta a szemét.

Ree nagy szemekkel nézte. A börtönbeli életről nem sok jót lehetett elmondani, de egy olyan lánynak, mint Ree, talán biztonságosabb volt idebenn. Odakinn, a nagyvilágban simán egy autó kereke alá sétálna, vagy drogot próbálna eladni valakinek, aki tényleg csak drogosnak tűnik. Mint azt már meg is tette.

– Mi a baj? – kérdezte Ree.

– Semmi. Csak épp a paradicsomban voltam, és a nagy pofád elcseszte.

– Mi?

– Hagyjuk. Figyelj, szerintem lehetne olyan vetélkedő, amiben csak akkor vehetsz részt, ha van priuszod. Hívhatnánk úgy, hogy Hazudj és nyersz.

– Ez tetszik! Milyen lenne?

Jeanette felült, ásított és vállat vont. – Ezen még gondolkodnom kell. Tudod, ki kell találnom a szabályokat.

Lakhelyük olyan volt, amilyen mindig is volt és mindig is lesz, az idők végezetéig, ámen. Tíz lépés hosszú cella, melyben az ajtót négy lépés választotta el az ágytól. Sima, zabkásaszínű cementfalak. A pöndörödő szélű fényképeket és képeslapokat zöld ragasztópöttyök tartották a falon az egyedüli engedélyezett helyen, nem mintha bárki is nézegette volna őket. Az egyik falnál rövid fémasztal állt, a vele szembeninél keskeny, fémből készült polcos szekrény. Az ajtótól balra állt az acél vécécsésze, amihez le kellett guggolniuk, miközben nem néztek egymásra, hogy meglegyen a privát szféra gyenge illúziója. A cellaajtó szemmagasságban lévő, dupla üveges ablakán ki lehetett látni a rövid folyosóra, amely végigfutott a B szárnyon. A cellában minden centimétert és minden tárgyat átitatott a börtön szaga: az izzadságé, a penészé, a fertőtlenítőé.

Jeanette akarata ellenére ugyan, de végre szemügyre vette a napfény négyszögét az ágyak között. Már majdnem elért az ajtóig, sokkal tovább azonban már nem nagyon mehet, vagy mégis? Hacsak valamelyik smasszer nem dug egy kulcsot a zárba vagy nyitja ki az ajtót a Fülkéből, a fényfolt éppúgy fogoly marad itt, mint ők.

– És ki lenne a házigazda? – kérdezte Ree. – Minden vetélkedőnek kell hogy legyen házigazdája. És mik lennének a díjak? Nagyon jóknak kell lenniük! Részletek kellenek! Ki kell találnunk az összes részletet, Jeanette!

Ree feltámaszkodott a könyökére, egyik ujjával sűrű, szőkére festett fürtjeivel játszott, miközben Jeanette-et nézte. Ree homlokának felső részén hegesedés éktelenkedett, három párhuzamos vonal, mint a grillsütő nyomai a húson. Jeanette nem tudta ugyan, mi okozta azokat a sebeket, arról azonban volt elképzelése, ki okozta őket: egy férfi. Talán az apja, talán a bátyja, talán a pasija, talán egy olyan alak, akit sosem látott azelőtt és sosem fog látni többé. A Doolingi Büntetés-végrehajtási Intézet lakói között enyhén szólva kevesen mondhatták el magukról, hogy valaha is díjat nyertek volna. Rosszfiúkkal azonban mindenkinek volt tapasztalata.

Mit tehet az ember ilyenkor? Sajnálhatod magad. Gyűlölheted saját magadat vagy mindenki mást. Szipuzhatsz tisztítószereket, hogy betépj tőlük. Tehetsz, amit csak akarsz (a saját, bevallottan korlátozott lehetőségeiden belül), de a helyzet nem változik. Következő lehetőséged a nagy, csillogó szerencsekerék megpörgetésére csak akkor jön el, amikor itt a következő meghallgatás a szabadlábra helyezésed ügyében. Jeanette annyi erőt akart gyűjteni rá, amennyit csak tud. Gondolnia kellett a fiára.

Hangos robaj visszhangzott végig a folyosón: a Fülkében ülő tiszt hatvankét zárat nyitott ki egyszerre. 6.30, mindenkinek el kell hagynia a celláját a létszámellenőrzéshez.

– Nem is tudom, Ree. Gondolkozz rajta te is – mondta Jeanette –, én is gondolkodom, és később megbeszéljük. – Nagy lendülettel letette a lábát és felállt.

2

A börtöntől pár mérföldnyire, a Norcross-ház teraszán Anton, a medencés döglött bogarakra vadászott. A medence dr. Clinton Norcross ajándéka volt feleségének, Lilának tizedik házassági évfordulójukra. Anton láttán Clint gyakran kételkedni kezdett abban, hogy jó ötlet volt. Ma reggel is így volt vele.

Anton nem viselt inget, két okból is: az egyik, hogy meleg napnak ígérkezett, a másik, hogy a hasa sziklakemény volt. Alaposan ki volt gyúrva ez az Anton, a medencés, akár azok a csődörök a romantikus regények borítóján. Ha rálőne az ember, oldalról kellene lőnie, hogy vissza ne pattanjon a golyó. Mit ehet ez az ember? Színtiszta fehérjét mázsaszámra? Mi az edzésterve? Augiász istállójának takarítása?

Anton felnézett, és elmosolyodott vakítóan szikrázó Wayfarer napszemüvege alatt. Szabad kezével intett Clintnek, aki második emeleti fürdőszobája ablakából nézte.

– Jézusom, ember – morogta Clint a bajusza alatt, miközben visszaintett –, ne kínozz.

Félrehúzódott az ablakból. A fürdőszoba zárt ajtajának tükrében megjelent egy negyvennyolc éves fehér férfi – BA diplomája a Cornellről, orvosi végzettsége a New York-i Egyetemről, enyhe pocakja a Starbucks Grande Mocháitól. Őszülő szakálla nem az életerős favágókéra, inkább a piás, féllábú tengerészkapitányokéra emlékeztetett.

Ironikusnak találta, hogy kora és testének renyhülése valamiféle meglepetésként éri. Sosem volt türelme a férfihiúsághoz, főleg a középkorú változatához, és eddig összegyűlt szakmai tapasztalata, ha lehetséges, még rövidebbre vágta ezt a gyújtózsinórt. Ami azt illeti, orvosi pályafutása nagy fordulópontjának épp azt tartotta, amikor tizennyolc évvel korábban, 1999-ben egy reménybeli páciense, Paul Montpelier „nemi ambícióinak krízisével" kereste fel a fiatal orvost.

– Mit ért pontosan „a nemi ambíciók krízise" alatt? – kérdezte Montpeliert. Az ambiciózus emberek általában előléptetésre vágytak, de az ember nem lehet a szex alelnöke, vagy ilyesmi. Az eufemizmus különösen hatott.

– Úgy értem… – Montpelier mintha a különféle jelzőket méregette volna magában. Megköszörülte a torkát, majd kiválasztott egyet közülük. – Még mindig szeretném csinálni. Még mindig csinálni akarom.

– Ez nem tűnik különösebben nagy ambíciónak – felelte Clint. – Normálisnak tűnik.

Épp véget értek pszichiáteri rezidens évei, és még nem puhult meg; ez volt a második napja a munkában, és Montpelier csak a második páciense.

(Első páciense egy tizenéves lány volt, aki némileg szorongott egyetemi jelentkezése miatt. Elég gyorsan kiderült azonban, hogy 1570 pontot kapott az érettségijére. Clint rámutatott, hogy ez kitűnő eredmény, és második terápiás ülésre már nem is volt szükség. Meggyógyult, firkantotta a sárga füzetlapra, amelyre jegyzetelt.)

Paul Montpelier műbőr fotelban ült Clinttel szemben, és aznap fehér kötött mellényt viselt, élére vasalt nadrággal. Görnyedten ült, egyik lábát átvetette a térdén, és miközben beszélt, egyik kezét elegáns cipőjén nyugtatta. Clint előzőleg látta, amint leparkol tűzpiros sportkocsijával az alacsony rendelő elé. Elég magasra jutott a szamárlétrán a széniparban ahhoz, hogy megengedhessen magának egy ilyen kocsit, hosszúkás, gondterhelt arcáról azonban Clintnek a Kasszafúrók jutottak eszébe, akik Dagobert McCsípet gyötörték a régi képregényekben.

– A feleségem azt mondta… nem is annyira szavakkal, de tudja, egyértelmű volt, mire gondol. Hogy mi van a sorok között. Azt akarja, hogy hagyjam a fenébe. Hagyjam a fenébe a nemi ambícióimat. – Montpelier felszegte az állát.

Clint követte a tekintetét. A mennyezeten ventilátor forgott. Ha Montpelier oda küldte fel a nemi ambícióját, az bizony darabokra lesz szabdalva.

– Térjünk vissza a kezdetekhez, Paul. Hogyan került szóba ez a téma maga és a felesége között? Hol kezdődött?

– Viszonyom volt. Ez váltotta ki az egészet. És Rhoda – a feleségem – kidobott! Mondtam neki, hogy nem miatta volt, hanem a… Szükségleteim voltak, érti? A férfiaknak vannak olyan szükségleteik, amiket a nők nem mindig értenek meg. – Montpelier a nyakát tornáztatta, majd dühödten fújt egyet. – Nem akarok elválni! Egy részem úgy érzi, hogy neki kell megszoknia a helyzetet. Engem.

A férfi szomorúsága és kétségbeesése kézzelfogható volt, és Clint el bírta képzelni, mennyire fájt neki, hogy hirtelen kicsúszott lába alól a talaj – hogy egy bőröndből kellett öltöznie és szottyos omletteket ennie egy étteremben, egyedül. Nem klinikai depresszióról volt szó, de jelentős problémának tűnt, ami elismerést és törődést igényel, még ha a férfi saját maga hozta is a fejére a bajt.

Montpelier előrehajolt terebélyesedő hasa fölött. – Hadd legyek őszinte, dr. Norcross. Nemsokára ötven leszek. Szex terén a legjobb napjaim már mögöttem vannak. Lemondtam róluk, Rhoda kedvéért. Neki ajándékoztam őket. Pelenkáztam, elmentem a versenyekre és fellépésekre, összegyűjtöttem a pénzt az egyetemi tandíjakra. Minden rubrikát kipipáltam a házasság kérdőívén. Miért nem tudok valamiféle megegyezésre jutni vele? Miért kell ennyire borzalmasnak, ennyire megosztónak lennie ennek az egésznek?

Clint nem felelt, csak várt.

– Múlt héten Mirandánál jártam. Ő az a nő, akivel viszonyom van. Csináltuk a konyhában, csináltuk a hálószobájában, majdnem harmadszor is sikerült, a zuhany alatt. Hihetetlenül boldog voltam! Áradt bennem az endorfin! Aztán hazamentem, együtt vacsoráztam a családdal, szókirakóst játszottunk, és mindenki más is remekül érezte magát! Hol itt a probléma? Szerintem ez egy mesterségesen keltett probléma. Miért nem jár nekem egy kis szabadság? Túl nagy kérés lenne? Tényleg annyira felháborító?

Pár másodpercig egyikük sem szólalt meg. Montpelier Clintet méregette. Az orvos fejében megfelelő szavak tömege fickándozott megannyi ebihalként. Könnyű lett volna elkapni egyet közülük, mégis visszafogta magát.

Páciense mögött, a falnak támasztva ott állt a bekeretezett kép, egy Hockney-festmény másolata, amit Lila adott neki, „hogy otthonosabbá tegye a helyiséget". Még aznap fel akarta akasztani. A kép mellett félig kicsomagolt dobozokban az orvosi szakkönyvei voltak.

Valakinek segítenie kell ezen az emberen, lopózott a fiatal orvos agyába a gondolat, méghozzá egy ilyen szép, csendes helyiségben. De valóban dr. Clinton R. Norcrossra várna ez a feladat?

Elvégre igen keményen megdolgozott azért, hogy orvos legyen, és őt nem segítették a szülei azzal, hogy pénzt tettek félre neki az egyetemre. Nehéz körülmények között nőtt fel, és saját maga fizetett mindenért, néha nem is csak pénzzel. Hogy elérje, amit akar, olyasmiket is megtett, amikről még a feleségének sem számolt be, és nem is fog. Vajon ezért vállalta volna mindezt? Hogy a nemi ambíciókkal rendelkező Paul Montpeliert kezelje?

Montpelier arcát szelíd, elnézést kérő grimasz ráncolta. – A fenébe. Nem jól csinálom ezt az egészet, igaz?

– Remekül csinálja – jelentette ki Clint, és az ezt követő harminc percben tudatosan félretette kétségeit. Alaposan kitárgyalták az ügyet, minden oldalról megvizsgálták, megbeszélték a különbséget vágy és szükséglet között, beszéltek Mrs. Montpelierről és (Montpelier szerint) túl hétköznapi vágyairól az ágyban; még egy meglepően őszinte kitérőt is tettek Paul Montpelier legkorábbi, serdülőkori szexuális tapasztalata felé, amikor is kisöccse plüsskrokodiljának állkapcsával maszturbált.

Clint, ahogy a szakmai előírások megkövetelték, megkérdezte Montpeliert, gondolt-e már arra, hogy kárt tesz magában. (Nem.) Megkérdezte, mit érezne Montpelier fordított helyzetben. (Bizonygatni kezdte, hogy azt mondaná a feleségének, tegye csak, amit tennie kell.) Hol látja magát Montpelier öt éven belül? (A fehér mellényes férfi itt sírni kezdett.)

A terápiás ülés végén Montpelier azt mondta, már várja a következő alkalmat. Amint távozott, Clint felhívta a szolgáltatóját, és utasította őket, hogy irányítsák át minden bejövő hívását egy másik pszichiáternek Maylockban, a szomszéd városban. A telefonközpontos megkérdezte, meddig.

– Amíg hóesést nem jelentenek a pokolból – felelte Clint. Az ablakból nézte, ahogy Montpelier kitolat a parkolóból a tűzpiros sportkocsival, és elhajt, hogy végleg eltűnjön az életéből.

Következőnek Lilát hívta fel.

– Helló, dr. Norcross. – Az asszony hangjától eltöltötte az az érzés, amire az emberek akkor gondolnak – vagy kellene hogy gondoljanak –, amikor azt mondják, dalra fakad a szívük. Lila megkérdezte, milyen volt a második munkanap.

– Benézett hozzám az az ember, akinek a legkevesebb fogalma van önmagáról – felelte Clint.

– Tényleg? Az apám járt nálad? Lefogadom, hogy a Hockney-kép összezavarta.

Az asszony éppolyan éles eszű volt, mint amilyen melegszívű, és éppolyan kemény, mint amilyen éles eszű. Lila szerette Clintet, de folyamatosan igyekezett kizökkenteni. Clint arra gondolt, erre alighanem szüksége is van. A legtöbb férfi valószínűleg így van ezzel.

Felnevetett. – Figyelj csak – mondta aztán –, van az az álláslehetőség a börtönben, amit említettél. Kitől hallottál róla?

Egy-két másodpercnyi csend következett, miközben a felesége végiggondolta, mit jelenthet ez a kérdés. Ő is kérdéssel válaszolt. – Clint, van valami, amit el akarsz mondani?

Clintben fel sem merült, hogy az asszony csalódott lehet, amiért úgy döntött, otthagyja a magánrendelését az állami szektor kedvéért. Biztos volt benne, hogy nem lesz az.

Hála Istennek Liláért.

3

Hogy a villanyborotva hozzáférjen az őszes borostához az orra alatt, Clintnek grimaszolnia kellett, amitől úgy nézett ki, mint Quasimodo. Bal orrlyukából hófehér drótszőr állt ki. Bármennyit zsonglőrködik is Anton a súlyzókkal, a fehér orrszőr előbb-utóbb minden férfit utolér, ahogyan a fülszőr is. Clintnek ettől a mostanitól sikerült megszabadulnia.

Sosem volt olyan alkata, mint Antonnak, még a középiskola utolsó évében sem, amikor nagykorúsították, önállóan élt és versenyszerűen futott. Clint vékonyabb volt, csontosabb, a hasa kevésbé izmos, de lapos, akárcsak a fiáé, Jaredé. Emlékei szerint Paul Montpelier kövérkésebb volt, mint saját magának az a változata, amelyet a tükörben látott ma reggel, de még így is jobban hasonlított rá, mint korábbi önmagára. Vajon hol lehet most Paul Montpelier? Megoldódott a problémája? Valószínűleg. Az idő minden sebet begyógyít.

Clintnek nem volt a normálisnál – azaz az egészséges, teljesen tudatos, csak a képzeletén alapulónál – erősebb vágya arra, hogy félrekúrjon. Az ő helyzete, a Paul Montpelierével ellentétben, nem számított krízisnek. Amennyire tudta, ez volt a normális – második pillantás egy csinos lányra az utcán; az autóból kiszálló, miniszoknyás nőre vetett ösztönös tekintet; hirtelen, már-már tudat alatti vágyakozás az egyik modell után a Szerencsekerék-ben. Gyászos dolog ez, tűnődött, gyászos és talán némileg humoros is, hogy a kor egyre távolabb vonszol attól a testtől, amiben a legjobban érezted magad, és hátrahagyatja veled a régi ösztönöket (az ambíciókat nem, hála istennek), ahogy a sütés-főzés szaga is hátramarad jóval a vacsora elfogyasztása után is. Vajon minden férfit saját maga után ítélt meg? Nem. Csak éppen a törzs tagja volt ő is, ennyi. Az igazi rejtélyt a nők jelentették.

Clint a tükörképére mosolygott. Arca simára volt borotválva. Élt. Nagyjából épp annyi idős volt, mint Paul Montpelier 1999-ben.

– Tudod, mit, Anton? Baszódj meg – mondta a tükörnek. Közel nem érezte ugyan ilyen menőnek magát, de legalább megpróbálta.

A fürdőszobán kívülről, a hálószoba felől hallotta, hogy nyílik a zár, kinyílik egy fiók, majd halk huppanás, ahogy Lila a fiókba dobta fegyverövét, utána becsukja és ismét kattan a zár. Hallotta, hogy az asszony felsóhajt és ásít egyet.

Clint hangtalanul öltözött fel, hátha az asszony már alszik, és ahelyett, hogy az ágy szélére ülve vette volna fel cipőjét, fogta, hogy levigye a földszintre.

Lila a torkát köszörülte. – Vedd fel nyugodtan. Még ébren vagyok.

Clint nem volt biztos benne, hogy ez teljesen igaz. Lila mindössze egyennadrágja felső gombjának kigombolásáig jutott, mielőtt az ágyra dőlt. Még a takaró alá sem mászott be.

– Nagyon kimerült lehetsz. Itt leszek, kint. Minden rendben odakinn, a hegyen?

Előző éjjel sms-t kapott Lilától, melyben az állt, hogy baleset történt a hegyi úton. Ne várj ébren. Bár előfordult már korábban is hasonló, azért szokatlannak minősült. Clint és Jared steaket sütöttek és megittak pár doboz Anchor Steamet a teraszon.

– Egy trailer elszabadult. A Kisállat-akármié. Tudod, az a bolthálózat. Az oldalára borult, és elállta az egész utat. Mindenhol macskaalom és kutyaeledel. Buldózerrel kellett eltakarítani.

– Elég szar helyzet lehetett. – Lehajolt, és arcon csókolta az asszonyt. – Figyelj, nincs kedved elkezdeni futni velem? – Az ötlet csak most merült fel benne, és azonnal felvidította. Az ember nem akadályozhatja meg, hogy a teste lerobbanjon és hízni kezdjen, de küzdeni tud ellene.

Lila kinyitotta a jobb szemét, ami világoszölden fénylett a behúzott függönyű szoba homályában. – Ma reggel nem.

– Persze nem ma – mondta Clint. Még mindig az asszony fölé hajolt, azt gondolta, visszakapja a csókot, Lila azonban csak jó szórakozást kívánt neki, és emlékeztette, hogy szóljon Jarednek, vigye ki a szemetet. A szem becsukódott. Egy villanásnyi zöld, és eltűnt.

4

A fészerben a szag szinte már túl erős volt ahhoz, hogy el tudja viselni.

Evie meztelen bőre lúdbőrözni kezdett. Küzdött az öklendezés ellen. A bűzben égett vegyszerek, régi falevelek füstje és romlott étel szaga keveredett.

Az egyik molylepke a hajára szállt, megpihent és megnyugtatóan rezgett fejbőrén. A lány olyan felületesen vett levegőt, ahogyan csak bírt, és szemügyre vette környezetét.

Az előregyártott elemekből épült fészerben drogokat állítottak elő. Középen a gáztűzhelyet sárgálló csövek kötötték össze két fehér bádogdobozzal. A fal mellett egy pulton tálcák hevertek, több korsó víz, nyitott zacskóban egy halom visszazárható tasak, kémcsövek, parafa dugók, rengeteg leégett gyufa, egy megfeketedett fejű fűpipa, valamint egy mosogató, aljából slag futott ki az épületből a háló alatt, melyet Evie félrehúzott, hogy belépjen. A földön üres üvegek és behorpadt sörösdobozok hevertek. Arrébb egy rogyadozó kempingszék állt, hátán Dale Earnhardt Jr. logójával. A sarokban egy gombóccá gyűrt, szürke kockás ing hevert.

Evie kirázta az ingből a gyűrődést és valamennyire a koszt is, majd belebújt. Az ing szárnyai rálógtak fenekére és combjára. Ezt az inget nemrégiben még valaki igen gusztustalan viselhette; a mellkasán lévő, Kalifornia formájú folt arról árulkodott, az illető szerette a majonézt.

Evie leguggolt a tartályok mellé és kirángatta a sárguló csöveket, majd egy centire elfordította a gombokat a propántartályokon.

Kilépett a fészerből, összehúzta maga mögött a szúnyoghálót, és megállt, hogy mélyeket lélegezzen a friss levegőből.

Jó száz méterrel lejjebb, a fákkal szegélyezett töltés aljában egy lakókocsi állt. Előtte egy teherautó és két kocsi parkolt a sóderrel felszórt talajon. Egy ruhaszárítóról három kibelezett nyúl lógott pár kifakult bugyi és egy farmerkabát mellett; egyikükből még csöpögött a vér. A lakókocsi kéményéből fatüzelésű kályha füstje szállt felfelé.

Ha visszanézett arra, amerről jött, a ritkás erdőn és a mezőn át, már nem látta a Fát. Nem volt azonban egyedül: a molylepkék rezgő, állandó mozgásban lévő gyapjúként lepték be a fészer tetejét.

Evie elindult lefelé a töltésen. Talpa alatt száraz ágak reccsentek, egy kő megvágta a sarkát, de nem lassított. Mindig is gyorsan gyógyultak a sebei. A ruhaszárító kötélnél megállt, hogy füleljen. Egy férfi nevetését hallotta, televízió hangját, maga körül a talajban tízezer apró kukacot, amelyek porhanyósították a földet.

A még mindig vérző nyúl Evie felé fordult üveges szemeivel. A lány megkérdezte, mi a helyzet.

– Három férfi, egy nő – mondta a nyúl. Sebzett fekete ajkai közül egy légy repült ki, körbezümmögte, majd berepült a nyúl egyik ernyedt fülének üregén. Evie hallotta, ahogy zümmög odabenn. Nem hibáztatta a legyet – csak azt tette, ami a legyek dolga –, de gyászolta a nyulat, aki nem ilyen mocskos véget érdemelt. Evie minden állatot szeretett, de különös gyöngédséget érzett a kisebbek iránt, akik a mezőkön surrannak és az avarban kaparásznak, törékeny szárnyúak és gyorsan osonók.

5

Az élet az Appalache-hegységnek ebben a sarkában azzal az előnnyel járt, hogy két, az állami szektorban dolgozó ember is szép nagy házat engedhetett meg magának a fizetéséből. Norcrossék háza három hálószobás, modern épület volt, egy hasonló házakkal teli városrészben. A házak jól néztek ki, tágasak voltak anélkül, hogy ez aránytalanná tette volna őket, kertjük elég nagy ahhoz, hogy labdázni lehessen benne, a kilátás pedig tavasztól őszig buja, zöld, csupa falevél. A környék egyetlen lehangoló vonása az volt, hogy az igencsak csinos házaknak csaknem a fele még erősen csökkentett áron is üres maradt. A domb tetején álló bemutatóház volt a kivétel: ez tisztára suvickoltan, berendezve állt. Lila azt mondta, csak idő kérdése, mikor tör be egy drogdíler, hogy üzletet nyisson. Clint azt mondta, ne aggódjon, ő ismeri a seriffet; ami azt illeti, van is köztük valami.

– Az öreg faszikat szereti? – kérdezte Lila szemrebegtetve, és a férfi csípőjéhez simult.

A Norcross-ház emeletén volt a házaspár fürdőszobás hálója, Jared szobája és egy harmadik hálószoba, amit a szülők dolgozószobának használtak. A földszinten a tágas, nyitott konyhát csak egy pult választotta el a nappalitól. A nappali jobb oldalán, zárt franciaajtók mögött volt a kevéssé használt étkező.

Clint a konyhapultnál itta a kávét, miközben iPadjén a New York Times-t olvasta. Egy észak-koreai földrengés ismeretlen számú halálos áldozattal járt. Az észak-koreai kormány kitartott amellett, hogy „fejlett építészetüknek" köszönhetően a földrengés csak minimális kárt okozott, a mobiltelefonnal rögzített felvételeken azonban por borította holttesteket és törmeléket lehetett látni. Egy olajfúró torony kigyulladt az Ádeni-öbölben, feltehetőleg szabotázsakció eredményeként, amiért azonban senki nem vállalt felelősséget. A régió minden egyes országa eljátszotta a diplomáciai változatát annak, amikor pár fiú baseballjáték közben kiüt egy ablakot és elszalad, anélkül hogy visszanézne. Az új-mexikói sivatagban már negyvennegyedik napja állt fenn a patthelyzet az FBI és a Brightleaf testvér (korábban Scott David Winstead Jr.) vezette milícia közt – ez a vidám csapat nem volt hajlandó adót fizetni, elfogadni az alkotmány törvényességét, vagy beszolgáltatni automata fegyverekből álló hatalmas készletét. Mikor az emberek megtudták Clintről, hogy pszichiáter, gyakran kérték arra, hogy diagnosztizálja egyes politikusok, hírességek és más ismert emberek mentális betegségeit. Általában vonakodott, most azonban úgy érezte, teljes bizonyossággal fel tud állítani diagnózist látatlanban is: Brightleaf testvér valamiféle disszociatív rendellenességben szenved.

A címoldal alján lévő fénykép beesett arcú fiatal nőt ábrázolt, csecsemővel a karjában egy Appalache-hegységbeli kunyhó előtt. „Rák a szénvidéken." Clintnek erről eszébe jutott egy öt évvel korábbi vegyi szennyezés, ami egy helyi folyót érintett, és egy hétre elzárták miatta a vízellátást. Mostanra elvileg minden rendbe jött, de Clint és családja a biztonság kedvéért továbbra is palackozott vizet ittak.

A nap melengette az arcát. Felnézett a két hatalmas szilfára a kert végében, túl a medencés terasz szélén. A szilfákról testvérek, férjek és feleségek jutottak az eszébe – biztos volt benne, hogy a föld alatt gyökereik halálosan egybefonódnak. A távolban sötétzöld hegyek cikcakkozták a láthatárt.

A felhők elolvadni látszottak a tiszta kék ég serpenyőjében. Madarak szálltak és csiripeltek. Hát nem hatalmas kár a gyönyörű vidéket így elpazarolni emberekre? Ezt is az az ír mondta neki egyszer.

Clint szerette azt hinni, rá nincs elpazarolva mindez. Sosem remélte, hogy ilyen kilátással rendelkező otthona lesz. Eltűnődött azon, mennyire lesz öreg és elpuhult, amire meg tudja érteni, mitől van egyes embereknek ekkora szerencséje, és másokat miért sújt a balsors.

– Szia, apa! Mi hír a világban? Történt bármi jó?

Clint elfordult az ablaktól, és látta, hogy Jared lép a konyhába. A fiú épp behúzta a cipzárat hátizsákján.

– Várj csak… – Átlapozott pár elektronikus oldalt. Nem akarta egy olajömlés, egy milícia vagy a rák hírével iskolába küldeni a fiát. Végre talált valamit. – A fizikusok új elmélete szerint a világegyetem örökké létezni fog.

Jared a rágcsás szekrénybe nyúlkált, kihalászott egy müzliszeletet és zsebre vágta. – És szerinted ez jó dolog? El tudod magyarázni, hogy érted?

Clint egy pillanatig gondolkodott, aztán rájött, hogy a fia ugratja. – Észrevettem ám! – Jared felé nézett, és kinyújtott középső ujjával vakarta meg szemhéját.

– Ne nyugtalankodj. Apa-fia előjogaid vannak. Köztünk marad minden. – Jared töltött magának kávét. Feketén itta, ahogy régen Clint is, amikor még fiatal volt a gyomra.

A kávéfőző a mosogató mellett állt, ahol a teraszra néző ablak nyílt. Jared belekortyolt a kávéjába és kinézett.

– Ejha! Biztos vagy benne, hogy kettesben akarod hagyni anyát Antonnal?

– Menj már – mondta Clint. – Menj a suliba, tanulj valamit.

A fia egészen felnőtt a szeme előtt. A „kutya volt az első szava, bár tutyának mondta. „Kutya! Kutya! Szeretetre méltó kisfiú volt, kíváncsi és jó szándékú, és szeretetre méltó fiatalemberré nőtt fel, aki továbbra is kíváncsi volt és jó szándékú. Clintet büszkeséggel töltötte el a tudat, hogy a biztonságos, stabil otthon, melyet nyújtottak neki, lehetővé tette, hogy Jared egyre inkább önmaga lehessen. Clintnek annak idején ez nem adatott meg.

Eljátszott a gondolattal, hogy ad a gyereknek óvszert, de nem akart erről beszélni Lilával, és nem akarta bármiben is bátorítani a fiút. Nem is akart gondolni az egészre. Jared kitartott amellett, hogy Mary és ő csak barátok, és lehet, hogy a fiú valóban ezt hitte. Clint azonban látta, hogy néz a lányra: úgy, ahogy arra néz az ember, akit nagyon, nagyon közeli barátjának szeretne tudni.

– A menő kézfogás – mondta Jared, és kinyújtotta a kezét. – Emlékszel még?

Clint emlékezett: öklök összeütése, hüvelykujj összeérintése, majd összekulcsolása, kéz megcsavarása, tenyér végigsimítása, majd két pacsi a fejük fölött. Rég volt, de most is tökéletesen sikerült, és mindketten nevettek. Feldobta a reggelt.

Jared rég elment már, amire Clintnek eszébe jutott, hogy szólnia kellett volna neki, hogy vigye ki a szemetet.

Ez is az öregedés része: elfelejted, amire emlékezni akartál, és emlékszel arra, amit el akartál felejteni. Lehetne ő az öreg ír, aki ezt mondta. Ráhímeztethetné egy díszpárnára.

6

Mivel hatvan napon át kedvező jelentések születtek róla, Jeanette Sorley hetente három nap használhatta a közös helyiséget, reggel nyolc és kilenc között. A valóságban ez azt jelentette, hogy nyolc és nyolc ötvenöt között, mert kilenckor kezdődött a hatórás műszakja az asztalosműhelyben. Itt azzal töltötte az idejét, hogy lakkot lélegzett be egy vékony vászonmaszkon át és széklábakat készített. Óránként három dollárt kapott érte. A pénz egy bankszámlára került, és csekken fogja megkapni, amikor szabadul (az elítéltek a számlájukat, amire a munkabérük ment, „ingyen parkolásnak" hívták, mint a Monopolyban). Magukat a székeket a börtön boltjában árulták, a 17-es út túloldalán. Volt, amelyik hatvan dollárért kelt el, a legtöbbjük nyolcvanért, és a börtön jó sokat adott el belőlük. Jeanette nem tudta, hová megy a pénz, és nem is érdekelte. A közös helyiség használata azonban nagyon is érdekelte. Egy nagy tévé volt itt, társasjátékok és magazinok. Volt chips- és üdítőautomata is, ami csak huszonöt centesekkel működött, az elítélteknek pedig nem voltak érméik, mert tilosnak minősült – igazi 22-es csapdája! –, de legalább nézegetni lehetett. (Emellett a közös helyiség volt az, ahová előre meghatározott időpontokban látogatók jöhettek, és a veterán látogatók, például Jeanette fia, Bobby, tudták, hogy jó sok huszonöt centest kell hozniuk.)

Ezen a reggelen Jeanette ott ült Angel Fitzroy mellett és a reggeli híradót nézte a WTRF-en, a wheelingi 7-es csatornán. A hírek a szokásos egyveleget nyújtotta: autós lövöldözés, kigyulladt transzformátor; egy nőt letartóztattak, amiért rátámadt egy másik nőre a Monster Truck dzsipversenyen; az állam törvényhozása szócséplést folytat egy új férfibörtönnel kapcsolatban, amit külszíni bánya helyére építettek, és úgy tűnik, szerkezeti problémái vannak. Országos szinten a Brightleaf testvér elleni ostrom volt a vezető hír. A bolygó másik oldalán ezreket hittek halottnak egy észak-koreai földrengés után, ausztrál orvosok pedig egy frissen kitört álomkórról számoltak be, ami mintha csak nőkre lenne veszélyes.

– Kristálymeth lesz az – mondta Angel Fitzroy. Egy Twixet majszolt, amit a csokiautomata kidobónyílásában talált. Lassan ette, hogy sokáig tartson.

– Melyik? Az alvó nők, a csaj a dzsipversenyen, vagy az a valóságshow-ba való csóka?

– Akár mindegyik, de a dzsipversenyes csajra gondoltam. Egyszer én is voltam egy ilyenen, és a gyerekeket leszámítva mindenki be volt lőve vagy be volt szíva. Kérsz? – Csészét formáló tenyerében tartotta a Twix maradékát (arra az esetre, ha Lampley börtöntiszt épp a közös helyiség egyik kamerafelvételét nézi), és Jeanette felé nyújtotta. – Nem olyan régi, mint néha lenni szokott.

– Kösz, nem – mondta Jeanette.

– Néha olyan dolgokat látok, hogy azt kívánom, bár halott lennék – jelentette ki közömbös hangon Angel. – Vagy azt, hogy bár mindenki más az lenne. Nézd csak! – Egy új poszterre mutatott a csoki- és az üdítőautomata között. Egy homokdűnét ábrázolt, melyen lábnyomok vezettek a messzeségbe, látszólag a végtelenbe. A kép alatt egy üzenet: A KIHÍVÁST AZ ODAÉRÉS JELENTI.

– A pasas odaért, de hová? Hol van ez a hely? – kérdezte Angel.

– Irakban? – kérdezte Jeanette. – Valószínűleg a legközelebbi oázisban van.

– Nem, inkább meghalt a hőgutától. Ott fekszik valahol, ahol nem látod, a szeme kiguvadt, a bőre fekete, mint egy cilinder. – Nem mosolygott. Angel drogos volt és ízig-vérig vidéki, az a gumicsizmás, pálinkával keresztelt fajta. Testi sértésért került be, de Jeanette sejtése szerint kipipálta volna a fél büntető törvénykönyvet. Arca csupa csont és szöglet volt, elég keménynek tűnt ahhoz, hogy törjön tőle a beton. Doolingi tartózkodása alatt jelentékeny időt töltött a C szárnyban. A C szárnyból hetente csak két órára engedték ki az elítélteket. A C szárny a balhés lányoké volt.

– Szerintem a bőr nem feketedik meg, akkor se, ha hőgutától halsz meg Irakban – mondta Jeanette. Angellel vitatkozni (akár viccesen is) súlyos hiba lehetett, mert a lányra jellemző volt az, amit dr. Norcross indulatkezelési problémáknak nevez, ma reggel azonban Jeanette-et vonzotta a veszélyes élet.

– A lényeg az, hogy marhaság az egész – mondta Angel. – A kihívás az, hogy túléld a mai kibaszott napot is, mint valószínűleg te is jól tudod.

– Szerinted ki rakta fel? Dr. Norcross?

Angel felhorkant. – Norcrossnak több esze van ennél. Nem, Coates igazgató volt az. Jaaanice. A motiváció a mániája a kis drágának. Láttad azt, ami az irodájában van?

Jeanette látta; régi volt, de aligha klasszikus. Faágba kapaszkodó kiscicát ábrázolt. Tarts ki, bébi, hát persze. Az itt élő kiscicák nagy része rég leesett már a faágról. Némelyik már a fáról is.

A tévéhíradóban egy szökött rab fényképét mutatták, ami a letartóztatásakor készült róla. – Azt a’ – mondta Angel. – Ez aztán megcáfolja azt, hogy „fekete vagyok, de szép", nem?

Jeanette nem felelt. Az igazság az volt, hogy még mindig tetszettek neki a könyörtelen tekintetű férfiak. Dolgozott a témán dr. Norcross-szal, de pillanatnyilag még mindig nem tudott szabadulni a vonzalomtól az olyan pasasok iránt, akik bármikor a meztelen hátadra verhetnek egy habverővel, amikor a zuhany alatt állsz.

– McDavid Norcross egyik óvodacellájában van az A szárnyban – jegyezte meg Angel.

– Ezt honnan tudod? – Kitty McDavid azok közé tartozott, akiket Jeanette a legjobban kedvelt – eszes volt és tűzrőlpattant. Azt beszélték, Kitty odakinn veszélyes tagokkal bandázott, de a szíve mélyén nem volt kegyetlen senkivel, leszámítva saját magát. Valamikor elkötelezett önbántalmazó lehetett; melle, oldalai, combjai felső része tele volt vágásnyomokkal. Hajlamos volt arra is, hogy időnként rátörjön a depresszió, bár úgy tűnik, bármiféle gyógyszerrel tömte is Norcross, hatásos volt.

– Ha kíváncsi vagy a hírekre, korán ide kell érned. Tőle hallottam. – Angel egy idősebb elítélt, az életfogytiglanos Maura Dunbarton felé bökött. Maura egy kis gurulós kocsiból épp magazinokat pakolt az asztalokra, hihetetlen gondossággal és alapossággal. Fehér haja áttetsző glóriaként vette körül fejét. Lábát erős, vattacukorszín gyógyharisnya fedte.

– Maura! – szólt oda neki Jeanette, halkan. A kiabálás szigorúan tiltott volt a közös helyiségben, kivéve a gyerekeknek beszélőn, illetve az elítélteknek a havonkénti partiéjszakákon. – Gyere csak erre, kedves!

Maura lassan elindult feléjük a gurulós kocsival. – Van egy tinimagazinom – mondta. – Érdekli valamelyikőtöket?

– Már tinikoromban sem érdekeltek – felelte Jeanette. – Mi a helyzet Kittyvel?

– A fél éjszakát végigkiabálta – mondta Maura. – Meglep, hogy nem hallottad. Kirángatták a szobájából, kapott egy tűszúrást, aztán átvitték az A-ba. Most alszik.

– Mit kiabált? – kérdezte Angel. – Vagy csak úgy sikított?

– Azt kiabálta, hogy jön a Fekete Királynő – felelte Maura. – Azt mondta, ma ér ide.

– Aretha jön, hogy koncertet adjon? – kérdezte Angel. – Más fekete királynőt nem ismerek.

Maura nem figyelt rá. A kék szemű, szőke lányt nézte a magazin címlapján. – Biztos, hogy egyikőtöknek sem kell ez a magazin? Csinos partiruhák vannak benne.

– Nem viselek ilyen ruhákat, ha nem vehetem fel a tiarámat is. – Angel felnevetett.

– Dr. Norcross járt már Kittynél? – kérdezte Jeanette.

– Még nem – mondta Maura. – Egyszer volt egy partiruhám. Nagyon szép kék volt, puffos ujjal. A férjem kiégette a vasalóval. Véletlen volt, csak segíteni akart. Persze senki nem tanította meg vasalni. A legtöbb férfi sosem tanulja meg. Most már ő se fogja, az biztos.

Egyik lány sem felelt. Mindenki tudta, mit tett Maura Dunbarton a férjével és a két gyerekével. Harminc éve történt, de vannak bűnök, amik nem merülnek feledésbe.

7

Három vagy négy évvel ezelőtt – esetleg öt vagy hat; a kétezres évek első évtizede villámgyorsan pergett le a lány előtt, és a viszonyítási pontok a ködbe vesztek – egy észak-karolinai szupermarket parkolójában egy férfi közölte Tiffany Jonesszal, hogy rossz véget fog érni. Bármilyen homályosnak tűnt is az elmúlt másfél évtized, ez a pillanat megmaradt benne. Sirályok rikoltoztak és csipegették a szemetet a szupermarket raktárkapui körül. Eső szemerkélt a szélvédőre. A dzsip, amelyben a lány ült, azé a férfié volt, aki azt mondta rá, hogy rossz véget fog érni. A férfi biztonsági őr volt a szupermarketben, és Tiffany most szopta le.

A fickó rajtakapta, hogy ellop egy dezodort. A valamit valamiért, amiben megegyeztek, elég egyértelmű volt és nem is túl meglepő: ha leszopja, cserébe szabadon engedi. Testes egy köcsög volt a pasas, nem volt egyszerű művelet hozzáférni a farkához, miközben kerülgette a hasát, a combjait és a kocsija kormánykerekét. Tiffany azonban sok mindent csinált már életében, és azokhoz képest ez annyira jelentéktelennek tűnt, hogy nem szerepelt volna az első százban a legzűrösebb dolgok listáján – ha a férfi nem mondta volna, amit mondott.

– Elég kiábrándító, mi? – Együttérző vigyor terült szét a férfi izzadt arcán, miközben fészkelődni kezdett az ülésen és megpróbálta felrángatni élénkvörös műszálas melegítőnadrágját, ami valószínűleg az egyetlen nadrág volt, ami kapható ebben a zsírdisznóméretben. – Amikor ilyen helyzetben találod magad, hogy együtt kell működnöd egy hozzám hasonlóval, akkor biztos lehetsz benne, hogy rossz véget fogsz érni.

Tiffany egészen eddig azt hitte, hogy a bántalmazók – az olyan emberek, mint unokabátyja, Truman – tagadásban élnek. Másképp hogyan is lehetnének ilyenek? Hogy bánthatna vagy alázhatna meg valaki egy másik embert, ha teljesen tudatában lenne annak, amit csinál? Nos, kiderült, hogy nagyon is könnyen – és az olyanok, mint ez a disznó biztonsági őr, meg is tették. Hatalmas sokk volt ez a megvilágosodás, ami hirtelen oly sokat megmagyarázott Tiffany teljes nyomorult életéből. Nem volt biztos benne, hogy túl tudta tenni magát rajta.

A pult fölötti lámpa búrájában három vagy négy molylepke csapkodott összevissza. Az égő kiégett. Nem számított, a reggeli nap fénye épp eléggé bevilágította a lakókocsit. A molylepkék tomboltak, ide-oda röpdöstek, apró árnyékuk összevissza ugrált. Vajon hogy kerültek oda? És ha már erről van szó, ő maga hogy került ide? Egy darabig, tizenéves kora zűrös utolsó évei után Tiffanynak sikerült felépítenie egy normális életet. 2006-ban egy kis étterem pincérnőjeként dolgozott, és elég jó borravalókat kapott. Kétszobás lakásban élt Charlottesville-ben, és páfrányokat ültetett a teraszra. Egész jó élete volt olyasvalakihez képest, aki félbehagyta a középiskolát. Hétvégenként kibérelt egy nagy pejlovat, a könnyed léptű és békés természetű Moline-t, és lovagolni ment a Shenandoah-völgybe. Ezzel szemben most itt volt egy lakókocsiban az appalache-i Kelet-Halálfaszán, és már nem csak várt rá az a rossz vég: már el is érkezett. De legalább vattába volt burkolva. Nem fájt annyira, amennyire várta, és talán ez volt benne a legrosszabb, mert Tiffany már olyan messzire húzódott vissza önmagába, olyan mélyen csapdába esett hátul, a lelke utolsó sorában, ahol még csak…

Tiffany robajt hallott, és egyszer csak a földön találta magát. Csípője lüktetett, ahol beverte a pult szélébe.

Truman lenézett rá, szája sarkában cigaretta fityegett.

– Föld hívja a drogos kurvát. – Cowboycsizmát viselt, bokszeralsót és ezen kívül semmit. Mellkasán a bőr úgy feszült a bordáira, mint a műanyag csomagolás. – Föld hívja a drogos kurvát! – ismételte, és összecsapta kezét a lány arca előtt, mintha egy rossz kutyához beszélne. – Nem hallod? Kopogtak az ajtón!

Tru akkora seggfej volt, hogy Tiffanynak az a része, ami még élt – az, amelyik időnként késztetést érzett arra, hogy megfésülje a haját vagy felhívja azt az Elaine nevű nőt a Planned Parenthoodnál, aki rá akarta venni, hogy jelentkezzen egy zárt elvonókúrára –, néha tudományos érdeklődéssel tanulmányozta. Tru volt a seggfejség mérőfoka. Tiffany időnként feltette magában a kérdést, hogy „ez-és-ez nagyobb seggfej-e, mint Truman". Nagyon kevesen ütötték meg ezt a szintet – Donald Trumpon kívül gyakorlatilag csak a kannibálok. Truman gonosztettei messzire nyúltak vissza. Kisfiúként feldugta az ujját a fenekébe, majd a kisebb gyerekek orrába nyomta. Később lopott az anyjától, és zálogba adta az ékszereit és régiségeit. Tiffanyt aznap délután szoktatta rá a kristálymethre, amikor beugrott hozzá, hogy meglátogassa a szép kis lakásában Charlottesville-ben. A vicc számára azt jelentette, hogy égő cigarettát nyom el a válladon, miközben alszol. Truman erőszaktevő volt, de nem ültették le érte. Vannak seggfejek, akiknek egész egyszerűen mázlijuk van. Arcát egyenetlenül növő, vörösesszőke szakáll fedte, pupillája hatalmasra tágult, de kiszögellő álla még mindig azt a gúnyos, semmit nem bánó fiút idézte, aki egykor volt.

– Drogos kurva, ébresztő!

– Mi? – nyögte ki nagy nehezen Tiffany.

– Azt mondtam, nyisd ki az ajtót! Jézusom! – Truman úgy tett, mint aki ököllel meg akarja ütni. Tiffany eltakarta kezeivel a fejét, és visszapislogta könnyeit.

– Baszódj meg – mondta kelletlenül. Remélte, hogy dr. Flickinger nem hallotta. A doktor a fürdőszobában tartózkodott. A lány kedvelte őt. Vicces figura volt, asszonyomnak szólította Tiffanyt, és mindig rá is kacsintott, hogy jelezze, nem viccel.

– Fogatlan, süket drogos kurva vagy – jelentette ki Truman, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy fogpótlásra neki is szüksége lenne.

Truman barátja előjött a lakókocsi hálószobájából, és leült a kempingasztal mellé. – A drogos kurva hazatelefonál. – Röhögött saját viccén, és oldalba bökte Trumant. Tiffany nem emlékezett a férfi nevére, de remélte, rendkívül büszke az anyja erre a fiára, aki a South Park-beli Kula bácsit tetováltatta az ádámcsutkájára.

Kopogtak az ajtón. Tiffany ezúttal hallotta: két határozott koppanás volt.

– Hagyd csak! A világért sem zavarnánk, Tiff! Maradj csak a nagy seggeden. – Truman felrántotta az ajtót.

Egy nő állt ott, Truman egyik kockás ingében, mely alól kilátszott hosszú, olajbarna lába.

– Mi az? – kérdezte Truman. – Mit akar?

A nő alig hallhatóan válaszolt. – Helló, ember.

Truman barátja odakiáltott neki a kempingasztal melletti székből. – Maga az avonos nő, vagy mi?

– Nézze, drágám – mondta Truman. – Jöjjön csak be nyugodtan… de azt hiszem, azt az inget vissza akarom kapni.

Truman barátja felnevetett. – Ez elképesztő! Ma van a szülinapod, Tru, vagy mi?

Tiffany hallotta, hogy a fürdőszobában lehúzzák a vécét. Dr. Flickinger végzett.

Az ajtóban álló nő hirtelen kinyújtotta a karját, és elkapta Truman nyakát. A férfi halk, ziháló hangot adott ki, a cigaretta kiesett a szájából. Elkapta a látogató csuklóját, és belemélyesztette ujjait. Tiffany látta, hogy a nő bőre elfehéredik a nyomás alatt, de nem engedi el Trumant.

A férfi arccsontján vörös foltok jelentek meg. Vér szivárgott a sebekből, melyeket körmei vájtak a nő csuklójába, de a nő így sem engedte el. A ziháló hang süvítéssé változott. Truman szabad keze megtalálta az övébe tűzött Bowie-kést, és kihúzta.

A nő belépett a helyiségbe, és másik kezével elkapta Truman szúrásra emelt alkarját a levegőben. Hátralökte a férfit, neki a lakókocsi szemközti falának. Az egész olyan gyorsan történt, hogy Tiffanynak nem sikerült megfigyelnie az idegen arcát, csak kócos, vállig érő hajának fátylát, mely olyan sötét színű volt, hogy mintha zöldes árnyalatban játszott volna.

– Hé, hé! – szólalt meg Truman barátja. A papírtörlők mögé rejtett pisztoly után tapogatózott, és felkelt a székéből.

Truman arcán a vörös foltok lila felhőkké terebélyesedtek. Torkából olyan hang tört fel, amilyet az edzőcipők gumitalpa ad, amikor megnyikordul a keményfán, grimasza szomorú bohóc mosolyává torzult. Szeme fennakadt. Tiffany látta, hogy szegycsontjától balra ott lüktet a szívverése a feszes bőr alatt. A nő elképesztő erővel rendelkezett.

– Hé! – ismételte Truman barátja, mikor a nő lefejelte Trumant. Tru orrcsontja hangos roppanással tört el, mint amikor egy petárda robban.

A vér hosszú csíkban spriccelte végig a plafont, pár csepp a lámpabúra üvegére fröccsent. A molylepkék megőrültek, vadul verték magukat az üvegnek, olyan hanggal, mint amikor a jégkocka a pohár oldalának koccan.

Mikor Tiffany tekintete a plafonról újra a nőre siklott, látta, hogy az épp az asztal fölé lendíti Truman testét. Truman barátja ott állt előtte, és rászegezte a fegyverét. Kő tekegolyó becsapódására emlékeztető robaj visszhangzott végig a lakókocsin. Truman homlokán szabálytalan formájú puzzle-darabka jelent meg, majd rongyos zsebkendő borult a szemére: leszakadt, lelógó bőr, rajta a szemöldök egy részével. Vér ömlött végig Truman elernyedt száján, vér folyt le az állán. Arca előtt ott fityegett a bőrdarab, rajta a szemöldökével. Tiffanynak az autómosó rúdra erősített szivacsai jutottak eszébe, amik a szélvédőt pucolták.

Egy második lövés Truman vállába fúrt lyukat. Tiffany arcára apró vércseppek záporoztak. A nő Truman holttestét maga előtt tartva nekivetődött Truman barátjának. Az asztal összerogyott hármuk súlya alatt. Tiffany nem hallotta tőle saját sikolyát se.

Az idő ugrott egyet.

Tiffany a szekrény sarkában találta magát, egy esőköpenyt az álláig magára húzott. A lakókocsi elfojtott, ritmikus dobbanások hangjára ringott előre-hátra. Tiffanynak egy emlék tolult az agyába, évekkel azelőttről, a charlottesville-i étterem konyhájáról és a séfről, amint a borjúhúst klopfolja. Ezek a dobbanások épp olyanok voltak, csak sokkal erősebbek. Fém és műanyag tört szét nagy zajjal, majd a dobbanások abbamaradtak. A lakókocsi mozgása megállt.

A szekrényajtón kopogás hallatszott.

– Jól vagy? – kérdezte a nő.

– Menjen innen! – nyüszítette Tiffany.

– Amelyik a fürdőszobában volt, az megszökött az ablakon át. Azt hiszem, nem kell aggódnod miatta.

– Mit csinált? – kérdezte Tiffany zokogva. Truman vére összemocskolta. Nem akart meghalni.

A nő nem azonnal válaszolt. Nem mintha kellett volna. Tiffany látta, mit csinált, vagy legalábbis eleget látott belőle. És eleget hallott.

– Most pihenned kell – mondta a nő. – Csak pihenj!

Pár pillanattal később Tiffany a lövések zaja okozta fülcsengés ellenére is úgy vélte, hallotta, amint a bejárati ajtó egy kattanással becsukódik.

Összehúzta magát az esőkabát alatt, és Truman nevét nyöszörögte.

Ő tanította meg füvet szívni. „Csak kis szippantásokat – mondta. – Ettől majd jobban érzed magad." A hazug disznó! Mekkora gazember volt, mekkora szörnyeteg! Miért siratja mégis? Nem tehetett róla. Szerette volna abbahagyni a sírást, de nem ment.

8

Az avonos nő, aki nem avonos nő volt, otthagyta a lakókocsit és elindult vissza, a droglabor felé. A propán szaga minden egyes lépésnél egyre erősebb lett, mígnem a bűz teljesen megtöltötte a levegőt. Fehér, kicsi és törékeny lábnyomok maradtak a nő léptei nyomán, a semmiből megjelenő formák, melyek mintha pitypangszöszből lettek volna. Kölcsönzött ingének széle lebegett hosszú combjai körül.

A fészer előtt felemelt egy papírdarabot egy bokorból. A papír a tetején nagy, kék betűkkel hirdette, hogy MINDEN LEÁRAZVA, MINDENNAP! Alatta kicsi és nagy hűtőszekrények, mosó- és mosogatógépek, mikrohullámú sütők, porszívók, padlószőnyeg-tisztítók, hulladéktömörítők, konyhai robotgépek és sok más gép képei. Az egyik képen kecses, farmernadrágos fiatal nő nézett le mindentudó mosollyal kislányára, aki szőke volt, mint az anyja. Az aranyos kisgyerek műanyag babát tartott a karjában és lemosolygott rá. A többi képen nagy méretű tévék voltak, melyek képernyőjén férfiak fociztak, baseballoztak vagy autóversenyeztek, valamint grillsütők, melyek mellett férfiak álltak hatalmas villákkal és húslapátokkal. Bár nem mondta ki egyértelműen, a reklámújság üzenete világos volt: a nők dolgoznak és fészket raknak, a férfiak pedig megsütik a zsákmányt.

Evie csövet hajtogatott a reklámújságból, és egyik vége alatt csettintgetni kezdett bal kezével. Minden csettintésnél egy szikra pattant elő ujjai közül. A harmadiknál a papír lángra lobbant. Evie is tudott sütni. Felemelte a csövet, szemrevételezte a lángot, majd a fészerbe dobta a papírt. Gyors léptekkel távozott, átvágott az erdőn a 43-as út felé, amelyet a helyiek Ball’s Hill Roadként ismertek.

– Zsúfolt nap – mondta a molylepkéknek, amik megint körülvették. – Zsúfolt, zsúfolt nap.

Mikor a fészer felrobbant, Evie még csak hátra sem nézett, és akkor sem rezzent össze, mikor feje fölött süvítve elrepült egy megolvadt fémdarab.

2. FEJEZET

1

A Dooling megyei seriffhivatal szundikált a délelőtti nap fényében. A három cella üresen állt, reteszes ajtóik nyitva, a frissen mosott padlókról fertőtlenítőszag áradt. Az egyetlen kihallgatóhelyiség szintén üresen állt, ahogy Lila Norcross irodája is. Linny Mars, a diszpécser egyedül volt bent. Asztala mögött egy poszteren kigyúrt rab vicsorgott az elítéltek narancssárga öltözékében, kezében egy pár kézisúlyzóval. ŐK EGY NAPOT SEM PIHENNEK, üzente a poszter. NEKED SEM SZABAD!

Linnynek szokásává vált figyelmen kívül hagyni a jóindulatú tanácsot. Azóta nem sportolt, hogy fiatalkorában rövid ideig flörtölt a zumbával, a külsejére azonban igen büszke volt. Most is a Marie Claire egyik cikkét bújta, ami arról szólt, hogyan kell használni a szemceruzát. Ahhoz, hogy pontos legyen a vonal, a kisujjat az arccsontra kell helyezni. Így könnyebb irányítani a ceruzát, és az ember védve van a hirtelen mozdulatok ellen is. A cikk azt javasolta, kezdjük a közepén, és innen húzzuk a szem külső sarka felé, majd az orr felől húzva fejezzük be. Nappalra vékony vonal, a vastagabbat hagyjuk meg egy fontos estére azzal a férfival, akiről reméled, hogy…

Megcsörrent a telefon. Nem a szokásos, hanem az, amelyiknek a kagylójára vörös fonalat kötöttek. Linny letette a Marie Claire-t (közben megjegyezte, hogy be kell majd ugrania a Rite Aidhez egy kis L’Oréal Opaque-ért), és felvette a telefont. Öt éve dolgozott már diszpécserként, és tudta, hogy a délelőttnek ebben az órájában valószínűleg egy fára mászott macskáról, elveszett kutyáról, konyhai szerencsétlenségről lesz szó, vagy – remélte, hogy nem – egy fuldokló kisgyerekről. A fegyveres balhék szinte mindig azután történtek, hogy lement a nap, és általában köze volt hozzá a Nyikorgó Keréknek.

– Itt a 911. Hallgatom.

– Az avonos nő megölte Trut! – kiáltott a telefonba egy nő. – Megölte Trut és Tru barátját is, akinek nemtom a nevét, de a nő átütötte a fejét azon a kurva falon! Ha még egyszer rá kell néznem, megvakulok!

– Hölgyem, a segélyhívásokat rögzítjük – mondta Linny –, és nem szeretjük a telefonbetyárokat.

– Nem vagyok telefonbetyár! Ki a telefonbetyár maga szerint? Idegyött valami picsa, és megölte Trut! Meg a másik pasast is! Minden csupa vér!

Mikor az elmosódott hang az avonos hölgyet említette, Linny kilencven százalékban biztos volt benne, hogy telefonbetyárral beszél. Most nyolcvan százalékban biztos volt benne, hogy igaz, amit hall. A nő úgy sírt, hogy majdnem lehetetlen volt megérteni, amit mond, és olyan tájszólása volt, hogy a kapa kilógott a szájából. Ha Linny nem a Kanawha megyei Mink Crossingból származik, azt hitte volna, hívója idegen nyelven beszél.

– Hogy hívják, hölgyem?

– Tiffany Jones, de ez nem érdekes! Meghóttak, és nemtom, engem mér hagyott életbe, de mi van, ha visszagyön?

Linny előrehajolt és megnézte a listán, ki van ma szolgálatban – ki van benn, ki ment járőrözni. Az őrsnek csak kilenc autója volt, amiből egy vagy kettő mindig éppen szervizben. Dooling az állam egyik legszegényebb megyéje volt, bár nem a legszegényebb: ez a kétes dicsőség a szomszédos McDowell megyének jutott, ami a semmi közepén terült el.

– Nem látom a számát a kijelzőn.

– Persze hogy nem. Tru egyik eldobható mobiljáról hívom. Csinálni szokott velük valamit. Ő… – Kis szünet, recsegő hang, Tiffany Jones hangja hirtelen elhalt, majd egy oktávval magasabbra váltott. – Jézusom, felrobbant a labor! Ezt meg mért csinálta? Jézusom, Jézusom…

Linny meg akarta kérdezni, miről beszél, ekkor azonban robbanás moraját hallotta. Nem volt különösebben hangos, az ablaküveget sem rezegtette meg, de határozottan robbanás volt. Mintha egy sugárhajtású repülő, ami a virginiai Langley-ben szállt fel, itt lépte volna át a hangsebességet.

Milyen gyorsan terjed a hang? – tűnődött. Nem tanultuk a képletét fizikaórán? A középiskolai fizikaórák azonban a múlt ködébe vesztek, szinte már mintha egy másik életben zajlottak volna.

– Tiffany! Tiffany Jones! Ott van még?

– Kűggyön valakit ide, mielőtt kigyullad az erdő! – Tiffany olyan hangosan ordított, hogy Linny távolabb tartotta fülétől a telefonkagylót. – Menjen az orra után! Kövesse a füstöt! Már most terjed! A Ball’s Hillnél van, a komp és a fűrésztelep után!

– Ez a nő, akit avonos nőnek nevezett…

Tiffany sírás közben is elnevette magát. – Föl fogják ismerni a zsaruk, mikó lássák. Felismerik majd arró, hogy Truman Mayweather vére boríccsa.

– Megadná a címét?

– Ez lakókocsi, nincs címe! Trunak sose gyött posta! Fogja már be a pofáját és kűggyön ki valakit!

Tiffany ezzel letette.

Linny átment az üres nagy irodán, és kilépett a délelőtti napfénybe. Páran a főutca járdáján álldogáltak, tenyerüket szemellenzőként tartották homlokuk előtt, és kelet felé néztek. Arrafelé, úgy három mérföldnyire fekete füst emelkedett a levegőbe. Szép, egyenes, nem kígyózó, hála istennek. És igen, az Adams-fűrésztelep közelében volt, amit Linny jól ismert – kislány korában az apjával járt ott többször is teherautón, később a férjével. A férfiaknak sok különös mániájuk volt. A fűrésztelepek is ezek közé tartoztak, valamivel valószínűleg megelőzték a hatalmas kamionokat, de jóval lemaradtak a fegyverbemutatók mögött.

– Mi történt? – kérdezte Drew T. Barry, a Drew T. Barry Biztosítótól. Üzlethelyisége bejárata előtt állt, az utca túloldalán.

Linny szinte látta maga előtt, ahogy Drew T. Barry szemében végigperegnek a biztosítási díjakat jelző számoszlopok. Válasz nélkül visszament az épületbe, hogy felhívja először a tűzoltóságot (ahol már valószínűleg csörögnek a telefonok, gondolta), majd Terry Coombsot és Roger Elwayt a négyes egységnél, utána pedig a főnököt. Aki valószínűleg alszik, miután előző este betelefonált, hogy beteg.

2

Lila Norcross azonban nem aludt.

Olvasta egyszer egy magazinban, talán miközben fogfehérítésre vagy szemvizsgálatra várt, hogy az átlagembernek tizenöt és harminc perc közti időbe telik, hogy elaludjon. Volt azonban egy feltétele is, amit Lilával nem kellett külön közölni: nyugodt idegállapot is kellett hozzá, ami nála jelenleg nem állt fenn. Egyrészt még mindig fel volt öltözve, bár nadrágját kicsatolta és egyenruhája barna ingét is kigombolta, sőt övét is levette. Bűntudat kínozta. Még apróságokban sem szokott hazudni a férjének, és igazán nagy dologban egészen ma reggelig nem hazudott.

Baleset történt a hegyi úton, írta sms-ében. Ne hívj, próbáljuk feltakarítani. Ma reggel újabb, élethű részlettel színezte a történetet, és ez most nem hagyta nyugodni: Macskaalom mindenhol. Szükségünk lesz egy buldózerre! Az ilyesmi azonban bekerülne a doolingi hetilapba, nem? Igaz, Clint sosem olvasta, így talán nem lesz belőle gond. De egy ilyen vicces eseményről beszélnének az emberek, és ha mégsem beszélnek, Clintnek fel fog tűnni…

– Azt akarja, hogy kapják el – mondta Lila egyszer Clintnek, amikor az HBO egyik dokumentumfilmjét, Az elátkozott-at nézték. Egy Robert Durst nevű gazdag, különc sorozatgyilkosról szólt. A hatrészes sorozatnak még csak a második epizódjánál jártak. – Sosem egyezett volna bele, hogy szóba áll a dokumentumfilmesekkel, ha nem akarná, hogy elkapják. – Igaza volt, Robert Durst azóta már börtönben ült. A kérdés most az volt: ő, Lila is szeretne lebukni?

Ha nem, akkor miért küldte azt az sms-t a férjének? Akkor azt mondta, azért, mert ha Clint felhívta volna, és meghallotta volna a Coughlini Gimnázium tornatermének háttérzaját – az ünneplő tömeget, az edzőcipők gumitalpának nyikordulását a keményfa parkettán, a hangosbemondó zaját –, akkor persze megkérdezte volna, hol van és mit keres ott. Persze megtehette volna, hogy hagyja, hogy hangpostára menjen a hívás, és visszahívhatta volna később…

Nem gondolkodtam, mondta magának. Ideges voltam és zaklatott.

Igaz vagy hamis? Ma reggel inkább az utóbbi felé hajlott, afelé, hogy szándékosan szőtte ezt a kusza hálót. Hogy bele akarta kényszeríteni Clintet abba, hogy vallomásra kényszerítse; hogy azt akarta, a férfi húzza meg a szálat, amitől minden kibomlik.

Szomorúan gondolt arra, hogy akárhány évnyi tapasztalata van is a bűnüldözés terén, férje, az ő pszichiátriai szakértelmével, sokkal jobb bűnöző lenne. Clint tudott titkot tartani.

Lila úgy érezte magát, mint aki egy teljesen új szintet fedezett fel a saját házában. Mint aki véletlenül megnyomott egy kopott foltot a falon, és feltárult előtte egy rejtett lépcső, a titkos járaton belül pedig egy kampót talált, rajta Clint egyik kabátjával. A megrázkódtatás borzalmas volt, a fájdalom még rosszabb, egyik sem ért fel azonban a szégyennel: hogy lehet, hogy nem vetted észre? És most, hogy már tudod, miután ráébredtél, hogy valóság, az életed része, hogy tudtál akár egy másodpercig is tovább létezni úgy, hogy nem ordítod el hangosan? Ha az a felfedezés, hogy a férjednek, annak a férfinak, akivel több mint tizenöt éve mindennap beszélsz, a gyermeked apjának van egy lánya, akit sosem említett – ha ez nem elég ahhoz, hogy ordíts, torkodat szétvető haraggal és fájdalommal, akkor mi lenne az? Ehelyett ő csak szép napot kívánt neki, és lefeküdt.

Végül lassan utolérte a fáradtság, és elsimította zaklatottságát. Kezdte elnyomni az álom, és örült ennek. Öt- vagy hatórányi alvás után minden egyszerűbb lesz, nyugodtabbnak érzi majd magát, képes lesz beszélni Clinttel, Clint pedig talán meg tudja majd magyarázni. Elvégre ez a munkája, nem? Rendet teremteni az élet zűrzavaraiban. Hát most aztán jó kis zűrzavar vár rá. Macskaalom szerte az úton. Macskaszar a titkos átjáróban, macskaalom és macskaszar a kosárlabdapályán, ahol egy Sheila nevű lány leengedte a vállát, hogy védője hátralépjen, majd átszaladt a pályán és a palánkra támadt.

Egy könny csordult végig Lila arcán. Kilélegzett. Már közel járt a menedékhez, amit az álom nyújt.

Valami megcsiklandozta az arcát. Hajszál lehetett, vagy talán a párnahuzatból kilógó cérnaszál. Félresöpörte, kicsivel mélyebbre süllyedt az igazi álom felé, és már majdnem elérte, mikor a szoba túloldalán lévő cédrusfa ládán hagyott övében hangosan csörögni kezdett telefonja.

Kinyitotta a szemét és ülő pozícióba helyezkedett. A hajszál vagy cérnaszál, bármi volt is, ismét az arcát csiklandozta. Félresöpörte. Clint, ha ez te vagy…

A telefonhoz lépett, és a képernyőre meredt. Nem Clint volt az. Egyetlen szó állt a kijelzőn: BÁZIS. Az óra 7.57-et mutatott. Lila a hívásfogadásra bökött.

– Seriff! Lila! Ébren vagy?

– Nem, Linny, csak álmodom.

– Azt hiszem, van egy nagy gondunk.

Linny lényegretörő volt, hangja hivatalos, Lila ezért gondolatban piros pontot adott neki, tájszólása azonban újra megjelent, az azt hiszem helyett asszem-nek hangzott, ami azt jelentette, komolyan beszél és aggódik. Lila tágra nyitotta szemét, mintha ez segítene abban, hogy gyorsabban felébredjen.

– A hívó többszörös gyilkosságot jelentett be az Adams-fűrészmalomnál. Lehet, hogy tévedett, hazudott, akár az is, hogy hallucinált, de az biztos, hogy pokoli nagy robbanás történt. Nem hallottad?

– Nem. Mondd el pontosan, mit tudsz.

– Lejátszhatom a hívást…

– Elég, ha elmondod.

Linny elmondta: beszívott, hisztérikus nő, azt mondja, két halott van, az avonos nő követte el, robbanás, innen is látható füst.

– Kit küldtél ki?

– A négyes egységet, Terryt és Rogert. A legutóbbi jelentkezésükkor azt mondták, kevesebb mint egymérföldnyire vannak.

– Oké. Rendben.

– És te…?

– Megyek.

3

Félúton volt a kocsibehajtón parkoló autója felé, amikor észrevette, hogy Anton Dubcek őt bámulja. A félmeztelen medencés fiú izmos teste izzadságtól csillogott, nadrágját alig tartotta a csípőcsontja – úgy nézett ki, mint aki egy Chippendale-naptár májusi modelljének szerepére pályázik. A járdaszegélynél