A költő

By Michael Connelly

Jack McEvoy bűnügyi tudósítót teljesen kiborítja rendőr fivére öngyilkossága. Annyira megdöbbentik testvére halálának körülményei, hogy beleássa magát egy sor zsaru-öngyilkossági ügybe. Így bukkan egy olyan rendőrgyilkos nyomára, aki túlságosan nagy műgonddal választja ki az áldozatait, ráadásul valamennyien Edgar Allan Poe-t idézték a búcsúlevelekben.
És a gyilkos tudja, hogy a riporter egyre közelebb jut hozzá. Talán a nyomozás, amely élete sztorijának tűnik, egyszersmind Jack belépője egy magányos végre...
Egy ravasz, versekből idéző, példátlanul kegyetlen sorozatgyilkos, aki egyik gyilkossági zsarut végzi ki a másik után...
Letehetetlen thriller a No.1. díjnyertes bestseller szerző tollából.
"A műfaj mestere." Stephen King
"Senki sem ír ma jobban modern thrillert, mint Connelly" TIME OUT
"Connelly egy krimiíró zseni." INDEPENDENT ON SUNDAY

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Jun 27, 2019
• ISBN: 9786155760341

Book preview

cover.jpg

MICHAEL CONNELLY

A KÖLTŐ

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: The Poet

Fordította: Vraukó Tamás

Copyright ©Michael Connelly, 1995

Hungarian translation © Vraukó Tamás, 2019

(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2019)

ISBN 9786155760341

Köszönetnyilvánítás

A következő embereknek szeretnék köszönetet mondani a kiváló munkájukért és támogatásukért.

A szerkesztőmnek, Michael Pietschnek és kollegáinak a Little és Brownnál, hála és köszönet, főképp a barátomnak, Tom Ruschnak, a kéziraton végzett szokásos remek és alapos munkájukért. Betty Power ismét kiváló munkát végzett a szöveg szerkesztésével. Hálás vagyok az ügynökeimnek, Philip Spitzernek és Joel Gotlernek, akik már akkor a könyv mellé álltak, amikor az még csak ötlet volt.

Köszönet a feleségemnek, Lindának, valamint a családom más tagjainak, akik elolvasták a nyers változatokat, és újra meg újra rámutattak, hol tévedtem el. Lekötelezett apám fivére, a nagytiszteletű Donald C. Connelly, aki mesélt nekem arról, milyen ikerpár egyik tagjaként felnőni.

Szeretnék köszönetet mondani Michele Brustinnak és David Percelaynek építő tanácsaikért. A kutatás terén nyújtott segítségükért hálás vagyok Bill Ryannek, Richard Whittinghamnek, a kiváló chicagói írónak, valamint Rick és Kim Garzának.

Végezetül köszönetemet fejezem ki a számos könyvterjesztőnek, akikkel az elmúlt évek során megismerkedtem, és akik eljuttatják könyveimet az olvasók kezeibe.

Stephen King

Bevezetés

Nehéz belekezdeni egy regénybe, akár író, akár olvasó az ember. A könyvben szereplők egyike sem a barátunk még, és a helyszínek is idegenek; így az olvasás kezdete egyfajta erőltetett intimitás. Segíthet nekünk egy jól megválasztott kezdőmondat. Nagy híve vagyok a jól sikerült kezdőmondatoknak, gyűjtögetem őket egy kis jegyzetfüzetben, ahogy más bélyeget vagy érmeket gyűjt, és A Költő nyitó mondata dobogós helyet érdemel. „A halál az én mesterségem", mondja Jack McEvoy, és ezzel nyomban leköti az olvasó érdeklődését. Nem csalás ez a mondat, hiszen tökéletesen megadja az alaphangot: sötét, töprengő, egyszerűen ijesztő. Egyben elkülöníti A Költőt az előző négy regénytől, amelyeket Connelly addig megírt. Azoknak egy sorozatszereplő a főhőse, és el tudom képzelni, hogy Harry Bosch (a Fekete hangban vagy másutt) azt mondja, hogy „A halál az én mesterségem", de nem mindjárt az elején, hanem az illúzióvesztésének későbbi szakaszában.

Az első dolog, amit tudnunk kell erről a regényről, hogy csodálatosan megszőtt történet, amely mindvégig fenntartja a feszültséget, és valódi csemege az izgalmas krimik kedvelőinek. A regény eseménydús, teli szereplőkkel, akiknek a legtöbbje színes egyéniség. Huszonnyolc olyat számoltam meg, akiknek szöveges szerepe van a történetben, és tudom, hogy távolról sem vettem sorra az összest. De mégsem tévedünk el, mert majdnem mindig jelen van Jack, aki mederben tarja a cselekményt, és „a halál az ő mestersége".

A második dolog, amit tudniuk kell A Költőről, hogy ez csakugyan ijesztő. Mindnyájan ismerjük azt a poros, régi közhelyet, hogy ezt a történetet csak felkapcsolt lámpa a mellett szabad olvasni (mintha leoltott lámpák mellett is lehetne), de amikor először olvastam A Költőt – a coloradói Boulderben történt, alig hatvan kilométerre attól a helytől, ahol Sean McEvoy élete véget ér – bizony magam is szükségét éreztem annak, hogy még néhány égőt felgyújtsak, amint a történet a tetőpontjához közeledett, odakint pedig lassan bealkonyult. Szeretek úgy gondolni magamra, mint olyasvalakire, aki eléggé megedződött a rémítő történetek terén, de minél mélyebbre követtem Jacket A Költő világába, annál jobban féltem. Azt hiszem, hogy ha a jövőben összekapcsolódó modemek magas frekvenciájú sikítását hallom, mindig erre a regényre gondolok. Connelly pedig ezt a rémületet a régimódi mesemondás módszerével éri el. Akad vér bőven a vérszomjas olvasóknak – egy csinos főiskolás két darabra vágva, mindjárt kezdetnek – de ennek sosem valami hatásvadászat a célja.

Mert A Költő nem hatásvadászat. Hadd ismételjem, hogy ez regény, és hozza számunkra a regény régi, jól bevált értékeit.

Connelly prózája elegáns és tárgyilagos. Úgy vonja be az olvasót a mesébe, mint bármely klasszikus krimi (ahol a gyilkos, és ez esetben a meggyilkolt személye után kutatnak), a vége pedig úgy sül el, mint egy sor jól elhelyezett dinamitpatron, jelezve, milyen gonddal és szekértelemmel szőtte a szerző a történetét. Megint ismétlem, hogy itt nincs semmiféle csalás. Az ilyen könyvek írói meg akarnak minket lepni, sőt megdöbbenteni azzal, amikor az igazság kiderül az utolsó két fejezetben. (Gondoljunk arra, mennyire meglepődtünk, amikor rájöttünk, ki gyilkolta meg Roger Ackroydot{1}.) Csakhogy miután egész életünkben Ellery Queen, John D. MacDonald, Elmore Leonard, Ngaio Marsh, Ruth Rendell és egy sor más szerző munkáit forgattuk, már ritkán lepődünk meg. Ám amikor A Költő végére értem, meglepődtem. Sőt, meg is döbbentem. Ezzel jóval többet nyújtott, mint egy átlagos krimi. Michael Connelly aggályos figyelmet szentelt a műfaj szigorú szabályainak. Az eredmény pedig olyan könyv, amelynek mélysége, sűrű szövete van, és amely elviseli, hogy kétszer, sőt akár háromszor is elolvassuk.

A termékeny szerzőnek, Michael Connellynek, eddig (1996) ez a legjobb munkája, és elhelyezi őt az ezredforduló legfontosabb krimiszerzői között. Nem szoktam a klasszikus szóval dobálózni, de úgy hiszem, hogy A Költő igazán kiérdemli. Előfordul, hogy a regényíró csodás üzenetet küld nekünk a sorok között: „Sokkal többre vagyok képes, mint saját magam gondoltam." A Költő ilyen könyv, hosszú, többrétegű, gazdag. Sok örömet kívánok a Nyájas Olvasónak, míg kideríti, mi rejlik a nyitó mondat mögött: „A halál az én mesterségem".

Stephen King

2003. október 18.

1

A halál az én mesterségem. Ebből élek. Ebből kovácsolok magamnak szakmai hírnevet. Egy temetkezési vállalkozó szenvedélyével és pontosságával viszonyulok hozzá. Komor és együtt érző vagyok a gyászolók társaságában, képzett iparos, amikor egyedül maradok. Mindig úgy véltem, a dolog titka az, hogy ne engedjük túl közel magunkhoz a halált. Ez a szabály. Ne hagyjuk, hogy a képünkbe lihegjen.

De ez a szabály nem véd meg. Amikor a két nyomozó eljött hozzám, és elmondta, mi történt Seannal, dermesztő zsibbadás lett úrrá rajtam. Úgy éreztem, mintha egy akvárium üvege mögött lennék, a víz alatt mozognék, oda-vissza, oda-vissza, és onnan nézném a külvilágot. Az autójuk hátsó üléséről láttam a két szememet a visszapillantó tükörben, amint felvillantak minden alkalommal, amikor az utcai lámpa alatt elhaladtunk. Felismertem azt az évezredes tekintetet, amelyet már annyi frissen megözvegyült ember szemében láttam, akiket interjúvoltam az évek során.

Csak az egyiket ismertem a két nyomozó közül. Harold Wexlert. Pár hónapja találkoztam vele, amikor Seannal betérünk egy pohárkára a Kupica bárba. Egy szakaszban szolgáltak a denveri rendőrségen. Emlékszem, Sean Wexnek hívta.

A zsaruk mindig becenéven szólítják egymást. Wexlerből Wex lett, Seanból Mac. Ez afféle törzsi kötelék. Némelyik név nem túl hízelgő, de a zsaruk nem bánják. Ismertem egyet odalent Colorado Springsben, akit Scotónak hívtak, de a legtöbb rendőr Scrotónak nevezte, sőt némelyik egészen odáig ment, hogy Scrotumnak, de azt hiszem, ezt csak az igazán közeli barátok engedhetik meg maguknak.

Wexler testalkata olyan volt, mint egy kis bikáé: alacsony, de erőteljes és zömök. A hangját hosszú évek óta pácolta cigarettán és whiskeyn. Markáns arca vöröslött minden alkalommal, amikor találkoztam vele. Emlékszem, Jim Beamet ivott jéggel. Mindig érdekelt, mit isznak a zsaruk. Ez sokat elárul róluk. Amikor így isszák, víz nélkül, mindig úgy vélem, túl sok olyasmit láttak már, túl sokszor, amilyet az átlagember egyszer sem élete során. Sean aznap este Lite sört ivott, de ő még fiatal éveiben járt. Bár ő volt a szakaszparancsnok, legalább tíz évvel fiatalabb volt Wexlernél. Talán tíz év múlva ugyanazt a gyógyszert vette volna be, hidegen, hígítatlanul, mint Wexler.

De ezt már sohasem fogom megtudni. Miközben Denverből kifelé autóztunk, egyfolytában azon az estén járt az eszem, ott a Kupica bárban. Nem mintha bármi fontos történt volna. Csak iszogattunk a bátyámmal egy zsarukocsmában. Ez volt az utolsó alkalom, amikor még minden rendben volt köztünk, még mielőtt Theresa Lofton színre lépett. Ettől az emléktől ismét az akváriumban éreztem magam.

De azokban a pillanatokban, amikor a realitás áttört az akvárium üvegén, és behatolt a szívembe, elfogott a kudarc érzése és a szomorúság. Ez volt az első alkalom a harmincnégy évem alatt, amikor igazán úgy éreztem, hogy megszakad a lelkem. Még akkor sem éreztem így, amikor meghalt a nővérem. Túl fiatal voltam, hogy megfelelően meggyászoljam Sarah-t, és átérezzem a ki nem teljesedett élet tragikumát. Most átéreztem, mert még csak nem is sejtettem, hogy Sean ilyen közel állt az összeroppanáshoz. Hiszen Lite sört ivott, míg az összes többi zsaru, akit ismertem, whiskeyt jéggel.

Persze ebben a gyászban ott rejtőzött az önsajnálat is. Igazság szerint már régóta nem sokat beszéltünk Seannal. Különböző utakat jártunk.

Valahányszor eszembe jutott mindez, a gyászom ciklusa újra kezdődött.

A bátyám egyszer beszélt nekem a határ-elméletéről. Azt mondta, minden gyilkossági zsarunak megvan a határa, de ez a határ ismeretlen, amíg el nem éri. A holttestek számáról van szó.

Sean úgy hitte, megvan az a mennyiség, amennyit a zsaru el tud viselni. Ez a mennyiség mindenkinél más. Van, aki hamar eléri. Van, aki eltölt húsz évet a gyilkossági csoportnál, és még a közelében sem jár. De ott van az a határ. Amikor pedig valaki odaér, akkor annyi. Átvezénylik íróasztal mögé, leszerel, vagy ilyesmi. Mert már nem képes többet elviselni. Ekkor pedig az ember benne van a pácban. Még az is lehet, hogy golyót röpít a fejébe. Ezt mondta Sean.

Ekkor felfigyeltem, hogy a másik zsaru, Ray St. Louis, mondott nekem valamit.

Hátrafordult az ülésen, és rám nézett. Jóval nagyobb volt, mint Wexler, még az autó homályos belsejében is.

Ki tudtam venni a himlőhelyes arcbőrét a derengésben. Nem ismertem, de hallottam róla a többi rendőrtől, akik Nagykutyának hívják. Úgy véltem, hogy Wexler és ő tökéletes párost alkottak, amikor megláttam őket, amint a Rocky előcsarnokában vártak rám. Úgy festettek, mint akik egy éjszakai filmből léptek ki. Hosszú, sötét kabát, kalap. Az egész jelenetnek fekete-fehérnek kellett volna lennie.

– Hallod, Jack? Majd mi elmondjuk neki. Ez a mi dolgunk, csak szeretnénk, ha te is ott lennél, és segítenél, ha összeomlana. Tudod, ha szükség lenne rá, hogy valaki vele maradjon. Rendben?

– Rendben.

– Príma, Jack.

Sean házához tartottunk. Nem a városi lakáshoz, amelyen négy másik zsaruval osztozott, hogy a városi szabályoknak megfelelően denveri lakos legyen. A háza Boulderben állt, ahol a felesége, Riley nyit majd ajtót nekünk. Tudtam, hogy senki nem fog semmit elmondani. Az asszony tudni fogja, alighogy megpillant minket, amint ott állunk Sean nélkül. Minden rendőrfeleség tudja. Mindegyik élete félelemben, erre a napra való felkészülésben telik. Felkészülnek arra, hogy valahányszor kopognak, a férje halálhírét hallja, amikor ajtót nyit. Most is így lesz.

– Szerintem tudni fogja – mondtam a két zsarunak.

– Valószínűleg – válaszolta Wexler. – Mindig tudják.

Rájöttem, hogy ők is számítanak rá, hogy Riley abban a pillanatban tudni fogja, amint meglátja őket. Ez megkönnyíti a dolgukat.

A mellemre ejtettem az államat, és felemeltem a kezem, hogy megdörzsöljem az orrnyergemet a szemüveg alatt. Rájöttem, hogy a saját történeteim szereplője lettem; magamon tapasztalhattam a gyász és veszteség érzéseit, amelyeket másokban kerestem, hogy egy hatvancentis kolumnát értelmessé tegyek. Most én voltam az egyik részlet a saját történetemben.

Elszégyelltem magam, amikor eszembe jutott, hogyan hívogattam özvegyeket vagy szülőket egy halott gyermek ügyében. Vagy egy öngyilkosnak az öccsét. Igen, ilyen is volt. Nem akadt olyan halál, amelyről ne tudósítottam volna, ne hatoltam volna be valakinek a fájdalmába.

Hogy érzi magát? Jól bevált szöveg egy riportertől. Mindig ez az első kérdés. Ha nem is mindig ilyen közvetlenül, hanem ügyes szavakba csomagolva, amelyek együttérzést és megértést sugalltak, olyasmiket, amiket nem éreztem igazán. Viseltem ennek az érzéketlenségnek az emlékét egy vékony, fehér forradás alakjában, amely a szakállam vonala fölött húzódott. Egy nő gyémánt jegygyűrűjétől származott, akinek a vőlegénye meghalt egy lavinában Breckenridge közelében. Föltettem neki a jól bevált kérdést, mire ő visszakézből szájon vágott. Akkor még új voltam a szakmában, és azt hittem, igazságtalanul bántak velem. Ma már úgy viselem a forradást, mint kitüntetést.

– Jó lenne, ha lehúzódnátok – mondtam. – Kidobom a taccsot.

Wexler elcsavarta a kormányt, és az autópálya leállósávjába vezette az autót. Egy kissé megcsúsztunk, de uralta a járművet.

Még mielőtt a kocsi teljesen megállt volna, kétségbeesetten rángatni kezdtem a kilincset, de az ajtó nem nyílt ki. Rendőrautóban ültünk, és a leggyakoribb utasok a hátsó ülésen gyanúsítottak vagy foglyok. A hátsó ajtókat az első ülésről működtethető biztonsági zár védte.

– Az ajtó – sikerült kinyögnöm.

Az autó végül megállt, és Wexler kikapcsolt a biztonsági zárat. Kinyitottam az ajtót, kihajoltam, és a mocskos, sáros földre hánytam. Három nagy görcs okádott ki mindent a beleimből. Fél percig nem mozdultam, vártam a továbbiakra, de nem jött több. Kiürültem. A kocsi hátsó ülésére gondoltam. Foglyok és gyanúsítottak. Most, úgy gondoltam, mind a kettő vagyok.

Gyanúsított, mint fivér. A saját büszkeségem foglya. Az ítélet pedig, természetesen, életfogytiglan.

Ezek a gondolatok gyorsan elenyésztek, akárcsak a fizikai megkönnyebbülés kiváltotta kellemes érzés. Óvatosan kiléptem az autóból, és elmentem az aszfalt széléig, ahol az elhaladó autók fénye mozgó szivárványt festett a kipufogógáztól mocskos februári hóra. Egy legelő mellett álltunk, de hogy pontosan hol, nem tudtam kivenni. Nem figyeltem meg, mennyire lehettünk még Bouldertól. Levettem a kesztyűmet, a szemüvegemet, és betettem a kabátzsebembe. Aztán lehajoltam, és benyúltam a hóba, ahol a piszkos felszín alatt már tiszta és fehér volt. A szűz, fehér porból kétmaréknyit szorítottam az arcomra, és addig dörzsöltem, míg már fájt.

– Jól vagy? – kérdezte St. Louis.

Ezzel a hülye kérdéssel állt elő, ami van olyan jó, mint hogy „Hogy érzed magad?" Nem feleltem.

– Menjünk – mondtam inkább.

Beszálltunk, és Wexler szótlanul visszavezetett a pályára. Láttam egy táblát, ami a broomfieldi lehajtót jelezte, így tudtam, hogy körülbelül félúton jártunk. Boulderben nevelkedtem, és ezerszer megtettem az ötven kilométeres távot a város és Denver között, de ez az útszakasz most idegen területnek tűnt számomra.

Most először jutottak eszembe a szüleim, és az, hogyan kezelnék a helyzetet. Biztosan sztoikusan. Mindig mindent úgy kezeltek. Nem beszéltek róla. Továbbléptek. Így tettek Sarah esetében is, és most majd így tehetnek Sean ügyében is.

– Miért tette? – kérdeztem egy kis idő elteltével.

Wexler és St. Louis nem válaszolt.

– A testvére vagyok. Ikrek vagyunk, az Isten szerelmére!

– De újságíró is vagy – mondta St. Louis. – Azért szedtünk fel, hogy legyen Riley mellett egy rokon, ha szüksége van rá. Te vagy az egyetlen…

– A fivérem kinyírta magát, a rohadt életbe!

Túl hangosan beszéltem. Volt bennem egy adag olyasfajta hisztéria, amiről tudtam, hogy zsarukkal sosem működik. Ha az ember elkezd kiabálni, ők bezárulnak, mint egy kagyló. Halkabban folytattam:

– Azt hiszem, jogom van tudni, mi történt, és miért. Nem írok róla, a fenébe is. Jézusom, srácok, ti…

Megcsóváltam a fejem, és nem fejeztem be. Ha újra próbálkoznék, újra csak vesztenék. Kifelé bámultam az ablakon, és láttam, hogy feltűnnek Boulder fényei. Sokkal több, mint gyerekkoromban.

– Nem tudjuk, miért – szólalt meg Wexler fél perc múlva. – Érted? Csak annyit mondhatok, hogy az ilyesmi megtörténik. Néha egy rendőr besokall attól a sok mocsoktól, amit lát. Lehet, hogy Mac is így volt vele. Ki tudja? De dolgoznak rajta. Amint megtudnak valamit, én is tudni fogok róla, és megmondom neked. Ezt megígérem.

– A park-szolgálat átadta nekünk. Most a Különleges Nyomozócsoport dolgozik rajta.

– Hogyhogy a Különleges Nyomozócsoport? Ők nem szoktak rendőr-öngyilkosságok ügyében eljárni.

– Többnyire nem. De most igen. Személy elleni bűncselekmény. De ezúttal nem engedik, hogy az egyik saját emberünk ügyében nyomozzunk. Összeférhetetlenség, tudod.

Személy elleni bűncselekmény… emberölés, erőszakos támadás, nemi erőszak, öngyilkosság. Vajon kit sorolnak fel a jelentésben, mint olyant, aki ellen a cselekmény irányult? Riley-t? Engem? A szüleimet? Az ikertestvéremet?

– Theresa Lofton, miatt, ugye? – kérdeztem, bár ez nem is volt igazán kérdéses. Nem volt szükségem megerősítésre vagy tagadásra. Csak kimondtam hangosan, amit nyilvánvalónak véltem.

– Nem tudjuk, Jack – felelte St. Louis. – Maradjunk egyelőre ennyiben.

Theresa Lofton halála olyan gyilkosság volt, amire az emberek felkapják a fejüket. Nemcsak Denverben, hanem mindenütt. Aki olvas, vagy hall róla, legalább egy pillanatra megáll, felidézi a rémséges képeket, amelyek az esetről eszébe jutnak, és érzi, hogy a gyomra összeszorul.

A legtöbb emberölés csak kis gyilkosság. Így hívjuk őket a sajtóban. A többiekre gyakorolt hatásuk korlátozott, csak rövid időre ragadják meg az emberek képzeletét. Valamelyik belső oldalon kapnak néhány bekezdést. Eltemetődnek az újságban, ahogyan az áldozatokat eltemetik a földbe.

De amikor egy csinos diáklányt kettévágva találnak egy mind az idáig olyan békés helyen, mint a Washington park, általában nincs elég hely az újságban, hogy elférjen minden részlet. Theresa Lofton esete nem kis gyilkosság volt. Mágnesként vonzotta a riportereket az egész országból. Theresa Lofton volt a félbevágott lány. Ez volt a figyelemfelkeltő rész a dologban. Így hát jöttek Denverbe New Yorkból, Chicagóból, Los Angelesből, tévések, bulvárújságírók, napilapok tudósítói egyaránt. Egy hétig laktak azokban a szállodákban, ahol jó a szobapincér, kóboroltak a városban és a Denveri Egyetemen, feltették értelmetlen kérdéseiket, amelyekre értelmetlen válaszokat kaptak. Néhányan elvetődtek az óvodába, ahol a lány részmunkaidőben dolgozott, és elmentek Butte-ba, ahonnan származott. Bárhová mentek, mindenütt ugyanazt hallották: Theresa Lofton volt a legtökéletesebb Igazi Amerikai Lány.

A Theresa Lofton-gyilkosságot elkerülhetetlenül összehasonlították az ötven évvel korábban, Los Angelesben történt Fekete Dália-esettel. Akkor egy nem egészen olyan tökéletes Igazi Amerikai Lányt találtak a derekánál kettévágva egy üres telken. A bulvártévék elnevezték Theresa Loftont Fehér Dáliának, mivel a denveri Grassmere-tó mellett, egy hóborította mezőn találtak rá. Aztán a történet önfenntartóvá vált, és majdnem két hétig izzott, mint egy kigyulladt kuka. De senkit nem tartóztattak le, és akadtak más bűntények, amelyek tüzénél az országos sajtó melegedhetett. A Lofton-üggyel kapcsolatos újabb hírek hátraszorultak a coloradói újságok belsejébe. Theresa Lofton végül elfoglalta a helyét a kis gyilkosságok között. Eltemették.

Mindeközben a rendőrség, de különösen a testvérem, gyakorlatilag némák voltak, még azt sem voltak hajlandók megerősíteni, hogy az áldozatot tényleg két darabban találták meg.

Ez a részlet mintegy véletlenül került nyilvánosságra, egy Iggy Gomez nevű természetfotóstól, aki a Rockynak dolgozott, és állatokat fényképezni jött a parkba, amelyekkel ki lehet tölteni a helyet egyéb hírek hiányában. Ő minden más újságíró és fotós előtt érkezett a helyszínre.

A rendőrök a halottkémet és a helyszínelőket vezetékes vonalon hívták, mert tudták, hogy a Rocky és a Post figyeli a rendőrségi rádióhullámhosszokat. Gomez két hordágyat fényképezett le, amelyeken hullazsákok voltak. Felhívta a szerkesztőségét, és elmondta, hogy a zsaruk kettős gyilkosságon dolgoznak, a zsákok méretéből ítélve pedig az áldozatok alighanem gyerekek.

Később a Rocky bűnügyi tudósítója, Van Jackson, talált valakit a halottkém hivatalában, aki megerősítette a hátborzongató hírt, hogy az áldozat két darabban érkezett a hullaházba.

A Rocky másnap reggeli kiadása szirénhangként vonzotta a sajtót az egész országból.

A testvérem és a Különleges Nyomozócsoportja úgy dolgozott, mint akiket semmi nem kötelezi arra, hogy a nyilvánossággal szóba álljanak. A Denveri Rendőrség minden reggel közzétett egy szűkszavú közleményt, bejelentve, hogy a nyomozás folytatódik, és még senkit sem tartóztattak le. Ha némelyik fejest sarokba szorítottak, akkor azt mondta, hogy az ügy nyomozása nem a sajtóban történik, ami elég röhejes állítás.

Miután a hatóságoktól alig kapott valamit, a sajtó azt tette, amit ilyenkor szokott. Az áldozat életének válogatott részleteivel zsibbasztotta az újságolvasókat és a tévénézőket, de ezeknek a részleteknek az égvilágon semmi köze nem volt semmihez.

A rendőrségről gyakorlatilag semmi nem szivárgott ki, és az egész ügyről keveset tudtak a Delaware Street-i főkapitányságon kívül, így néhány hét alatt a sajtóizgalom elcsitult, miután megfosztották éltető elemétől, az információtól.

Én nem írtam Theresa Loftonról. Pedig akartam. Ilyen sztori nem akad minden nap, és minden újságíró szeretné kivenni belőle a részét. De az elején Van Jackson dolgozott rajta Laura Fitzgibbonsszal, az egyetem bűnügyi riporterével együtt. Nekem ki kellett várnom az időmet. Tudtam, hogy ameddig a rendőrség nem zárja le az ügyet, felvirradhat az én napom. Így hát, amikor Jackson megkérdezte tőlem a nyomozás kezdeti szakaszában, hogy nem tudnék-e kiszedni valamit a fivéremből, akár jegyzőkönyvön kívül is, azt mondtam, hogy megpróbálom. De nem próbáltam. Magamnak akartam a sztorit, és nem Jacksonnak kikaparni a gesztenyét a saját forrásaim segítségével.

Január végén, amikor a nyomozás már egy hónapja folyt, lépésre szántam el magam. Ami hiba volt.

Egyik reggel bementem a szerkesztőségbe, Greg Glennhez, a városi hírek felelőséhez, és azt mondtam neki, hogy a Lofton-ügyön szeretnék dolgozni. Végtére is az a szakterületem. Long foglalkozott a nagy hírértékű gyilkosságokkal az egész Sziklás-hegységből. Egy újságírói klisével élve, az én szakterületem az volt, hogy eljussak a főcímeken túlra, és valós, életteli történetekkel szolgáljak az olvasónak. Így hát emlékeztettem Glennt, hogy van belső forrásom. Azt mondtam neki, hogy ez a fivérem ügye, és hogy csak velem hajlandó beszélni róla. Glennt fikarcnyit sem érdekelte, mennyi időt és energiát fektetett Jackson az ügybe eddig. Tudtam, hogy így lesz. Csak az érdekelte, hogy olyan sztorija legyen, amely a Postnak nincs meg. A megbízással a zsebemben sétáltam ki az irodából.

A hibát azzal követtem el, hogy Glenn-nek szóltam azelőtt, hogy a fivéremmel beszéltem volna. Másnap gyalog tettem meg a kétsaroknyi távot a szerkesztőség és a rendőrőrs között, ahol a fivéremmel ebédeltünk a kávézóban. Beszámoltam neki a megbízásomról.

Sean azt mondta, menjek haza.

– Fordulj sarkon, Jack. Nem segíthetek.

– Mit beszélsz? Hiszen a te ügyed.

– Az én ügyem, de nem segítek sem neked, sem másnak, aki írni akar róla. Megadtam az alapvető részleteket, többre nem vagyok köteles, és részemről ennyi.

Elfordult tőlem. Megvolt az az idegesítő szokása, hogy nem nézett az emberre, amikor nem értett egyet vele. Gyerekkoromban ilyenkor nekiugrottam, és hátba vágtam. Ezt ma már nem tehettem, bár jó párszor igen szerettem volna.

– De Sean, ez nagyszerű sztori. Neked…

– Nekem semmi közöm ahhoz, hogy milyen jó sztori, és nem is érdekel. Ez nagyon rohadt egy ügy, Jack, érted? Folyton csak ez jár a fejemben. De nem segítek neked újságot eladni ezzel.

– Ugyan, ember, hiszen író vagyok. Nézz rám. Nem érdekel, hogy fogy a lap, vagy hogy nem. A történet a lényeg. Az újság nem érdekel. Tudod, hogy miként érzek ezzel kapcsolatban.

Végre felém fordult.

– Most már te is tudod, hogyan érzek ezzel az üggyel kapcsolatban – mondta.

Egy darabig csendben voltam, aztán elővettem egy cigarettát. Már lementem napi fél dobozra, és most is ki tudtam volna bírni nélküle, de tudtam, hogy Seant idegesíti. Így hát dohányoztam, ha bosszantani akartam.

– Ez a nem dohányzó rész, Jack.

– Akkor vigyél be. Legalább valakit letartóztattok.

– Miért vagy mindig ilyen mocsok, amikor nem kapod meg amit akarsz?

– Na és te? Nem tudod kinyomozni, vagy talán igen? Erről van szó, ugye? Nem akarod, hogy szaglásszak, és kiderüljön, hogy kudarcot vallottál. Feladod.

– Jack, ne próbálkozz övön alul. Tudod, hogy sosem sikerül.

Igaza volt. Sosem működött. – Akkor mi lesz? Megtartod ezt a kis horrorsztorit saját magadnak? Erről van szó?

– Igen, valami ilyesmiről. Mondhatjuk.

Összefont karral üldögéltem a kocsiban Wexler és St. Louis mögött. Ez megnyugtatott. Mintha így egyben tarthattam volna magam. Minél többet gondoltam a fivéremre, annál kevesebb értelmét láttam a dolgoknak. Azt tudtam, hogy a Lofton-ügy nyomasztotta, de nem olyan mértékben, hogy eldobja az életét. Sean biztosan nem.

– Pisztolyt használt?

Wexler rám nézett a tükörben. Tanulmányoz, gondoltam. Kíváncsi voltam, tudja-e, mi zajlott köztem és a testvérem közt.

– Igen.

Ekkor rádöbbentem. Csak addig nem láttam. Egész idő alatt errefelé tartottunk. Nem érdekelt a Lofton-ügy. Amit mondtak, az úgy nem volt lehetséges.

– Sean ugyan nem.

St. Louis megfordult, hogy rám nézzen.

– Tessék?

– Ő nem tett volna ilyet, ennyi az egész.

– Nézd, Jack, ő…

– Ő nem sokallt be a sok mocsoktól, amit látott. Ő szerette a munkáját. Csak kérdezzétek meg Riley-t. Vagy bárkit a testületnél... Wex, te ismerted a legjobban, és tudod, hogy képtelenség. Ő élvezte a vadászatot. Ő nevezte így. Nem cserélte volna el semmiért a világon. Már biztosan rendőrfőnök-helyettes lehetett volna mára, de nem érdekelte. Gyilkossági ügyekben akart nyomozni, és ezért a KNYCS-nál maradt.

Wexler nem felelt. Már Boulderben jártunk, a Baseline-on haladtunk Cascade felé. Nyomasztott a csend az autóban. Annak hatása, amit mondtak nekem, hidegen és mocskosan telepedett rám, mint a hó és a piszok az autópálya szélére.

– Volt búcsúlevél vagy ilyesmi? – kérdeztem. – Vagy…

– Volt búcsúlevél. Legalábbis azt hisszük, hogy az.

Láttam, hogy St. Louis figyelmeztető pillantást vet Wexlerre, mintha félne, hogy túl sokat mond.

– Tényleg? Mi állt benne?

Hosszú csend után Wexler figyelmen kívül hagyta St. Louist.

–  „Túl időn – felelte –, „túl teren.

{2}

– „Túl időn – túl teren". Csak így, ennyi?

– Csak így, ennyi. Csak ez állt benne.

Riley arcán a mosoly talán három másodpercig tartott. Aztán olyan rettenet váltotta fel, mintha egy Munch-festményről települt volna oda. Az agy elképesztő számítógép.

Három másodperc, egy pillantás a három arcra az ajtóban, és tudta, hogy a férje nem tér haza. Az IBM nem vetélkedhet ezzel. Riley szája valami szörnyű, fekete barlanggá változott, amelyből érthetetlen hangok szakadtak fel, majd az elkerülhetetlen, de végtelenül haszontalan szó: – Nem!

– Riley – próbálkozott Wexler. – Üljünk le egy pillanatra.

– Nem, ó, istenem, nem!

– Riley…

Elhátrált az ajtótól, mint egy sarokba szorított állat, először egyik irányba próbált indulni, aztán a másikba, mintha azzal, hogy eltűnik előlünk, megváltoztathatja a dolgokat. Befordult a nappaliba.

Amikor követtük, ott találtuk a dívány közepén, szinte katatón állapotban, ami meglehetősen hasonlított az én állapotomhoz. A könnyek még csak ekkor kezdtek gyűlni a szemében. Wexler leült mellé, Nagykutya meg én csak álltunk némán, mint két gyáva.

– Meghalt? – kérdezte, és bár tudta a választ, hallani akarta.

Wexler bólintott.

– Hogyan?

Wexler egy pillanatra maga elé nézett, és habozott. Aztán rám nézett, majd vissza Riley-ra.

– Ő maga tette, Riley. Sajnálom.

Az asszony ugyanúgy nem hitte el, ahogyan én sem, de Wexler olyan meggyőzően adta elő a történetet, hogy egy idő után nem tiltakozott.

Riley most először nézett rám patakzó könnyein keresztül. Az arcán olyan kifejezés ült, mintha azt kérdezné, hogy mivel mindketten ugyanazt a rémálmot éljük át, nem tudnék-e tenni valamit ellene? Talán felébreszteni? Nem tudnám ennek a két rendőrnek elmondani, mekkorát tévednek? Odamentem, leültem mellé, és átöleltem. Hiszen ezért jöttem. Annyiszor láttam már ilyen jelenetet, hogy tudtam jól, mit kell tennem.

– Veled maradok – suttogtam –, ameddig csak akarod.

Nem válaszolt. Kifordult az ölelésemből, Wexler felé.

– Hol történt?

– Az Estes parkban. A tó partján.

– Nem, ő nem ment volna… mit keresett odafent?

– Felhívták telefonon. Valaki azt mondta, információja van Sean egyik ügyével kapcsolatban. Azért ment, hogy a Stanley-ben leüljön egy kávéra az informátorokkal. Aztán… kiautózott a tóhoz. Nem tudjuk, miért ment oda. Az autójában találta meg egy parkőr, aki meghallotta a lövést.

– Melyik ügyével kapcsolatban? – kérdeztem.

– Nézd, Jack, nem akarunk ebbe…

– Melyik ügyével? – üvöltöttem, már nem törődve a jó modorral. – A Lofton-ügy volt, ugye?

Wexler kurtán biccentett, St. Louis pedig a fejét csóválva arrébb ment.

– Kivel akart találkozni?

– Hát ez az, Jack. Ezt nem fogjuk veled megtárgyalni.

– A testvére vagyok! Ő meg itt a felesége!

– Alapos nyomozás folyik, és ha kételyeid vannak, hát ne legyenek. Mi is fent jártunk ott. Ő ölte meg saját magát. A saját pisztolyával, és lőpornyomokat találtunk a kezén. Bárcsak ne ő tette volna. De ő volt.

2

Coloradóban télen a föld nagy, fagyott rögökben szakad fel, amikor sírt ásnak bele. A bátyámat a boulderi Green Mountain Memorial Parkban helyezték örök nyugalomra, olyan helyen, ami csak másfél kilométerre volt attól a háztól, amelyben felnőttünk. Gyerekkorunkban gyakran vittek el autóval a temető mellett, amikor nyári táborba mentünk a Chautauqua Parkba. Nem hiszem, hogy valaha is rápillantottunk volna a sírkövekre azzal a gondolattal, hogy a temető falai között lelünk végső nyughelyre, de ez most Sean számára valósággá vált.

A Green Mountain hatalmas oltárként magasodott a temető fölé, és a gyér számú gyülekezet a sír körül még kisebbnek látszott. Riley természetesen ott volt, valamint a szülei, az én szüleim, Wexler, St. Louis, pár tucat más zsaru, és olyan középiskolai barát, akivel sem Sean, Riley, sem én nem tartottuk a kapcsolatot azóta, és persze jómagam. Nem hivatalos rendőrségi temető volt, fanfárokkal, zászlókkal. Az a szertartás csak azoknak a rendőröknek jár, akik szolgálatteljesítés közben haláloznak el. Bár lehetett volna úgy is értelmezni, hogy Sean szintén kötelességteljesítés közben vesztette életét, a parancsnokság nem így látta. Sean tehát nem kapta meg a szertartást, és a denveri rendőri erők nagy része távol maradt. A testületben sokan úgy vélték, hogy az öngyilkosság ragályos.

Én voltam az egyik koporsóvivő. Elől álltam, apámmal. Két olyan zsaru, akit korábban nem ismertem, de Sean egységéhez tartoztak,voltak középen, Wexler és St. Louis pedig a hátsó páros. St. Louis túl magas volt, Wexler meg túl alacsony. Így

a koporsó hátsó része kissé billegett, ahogy vittük. Biztosan fura látványt nyújtott. A gondolataim csapongtak, miközben a súllyal küzdöttünk, és eszembe jutott, hogy Sean holtteste ide-oda csapódik a koporsóban.

Nem sokat beszélgettem a szüleimmel aznap, noha a limuzinban együtt utaztam velük, Riley-val és az ő szüleivel. Sok éve már nem beszélgettünk fontos dolgokról, és még Sean halála sem tudott ebbe változást hozni. A nővérünk húsz évvel korábbi halála valamit megváltoztatott a szüleim hozzám fűződő viszonyában. Úgy tűnt, mintha engem, a baleset túlélőjét vádoltak éppen azért, mert túléltem. Volt még más is, mert biztos vagyok benne, hogy attól az időtől kezdve csalódást okoztam nekik a döntéseimmel. Úgy tekintettem ezekre, mint apró csalódásokra, amelyek idővel összeadódtak, mint ahogy a kamat gyarapodik a bankba tett pénzen, amíg az ember kényelmesen nyugdíjba mehet a summával. Idegenekké váltunk. Csak a szokásos családi ünnepeken találkoztam velük. Meg aztán nem is volt mit mondanom nekik, és ők sem tudtak mit mondani nekem. Eltekintve attól, hogy Riley időnként sebzett állat módjára felsírt, a limuzinban ugyanolyan csend honolt, mint Sean érckoporsójának belsejében.

A temetés után kivettem két hét szabadságot, meg még az egyhetes gyászidőszakot, amelyet az újság megadott nekem, és egyedül felautóztam a Sziklás-hegységbe. A hegyek fensége mindig hatással volt rám. A hegyek között tudok a leggyorsabban gyógyulni.

Nyugat felé indultam a 70-esen, keresztülmentem a Loveland-hágón, és végig a Grand Junction fölötti csúcsokon. Lassan haladtam, három napot töltöttem ezzel. Néha megálltam síelni, néha meg csak a parkolókban nézelődni. Grand Junction után dél felé fordultam, és egy nap múlva megérkeztem Telluride-ba. A Cherokee-t egész úton négykerék-meghajtásúban tartottam. Silvertonban megszálltam, mert a motelek olcsók voltak, és a hét minden napján síeltem. Estenként Jägermeistert ittam a szobámban, vagy annak a motelnek a kandallója mellett, ahol éppen szobát vettem ki. Megpróbáltam kimeríteni a testemet abban a reményben, hogy akkor kimerül az agyamat is. De nem sikerült. Egyre csak Seanon járt az eszem. Túl teren. Túl időn. Az utolsó üzenete olyan rejtvény volt, amit az elmém képtelen volt lerázni magáról.

Valami oknál fogva a fivérem nemes hivatása elárulta őt. Megölte. A gyász, amit ez az egyszerű következtetés keltett bennem, nem akart elmúlni. Még akkor sem, amikor lefelé siklottam a lejtőkön, a szél bevágott a napszemüvegem mögé, és könnyeket csalt a szemembe.

Már nem kérdőjeleztem meg a hivatalos vizsgálat eredményét, de nem azért, mert Wexler és St. Louis meggyőzött. Magamtól jutottam idáig. Az eltökéltségem elenyészett, az idő és a tények hatására. Mindennap elteltével a borzalom, amit elkövetett, valahogy könnyebben hihetővé, sőt elfogadhatóvá vált. Aztán ott volt még Riley. Az első napot követő nap estéjén elmondott nekem valamit, amiről addig még Wexlernek és St. Louisnak sem volt tudomása. Sean hetente járt pszichológushoz. Természetesen volt ilyen szolgáltatás a rendőrség keretén belül is, de ő úgy döntött, hogy titokban tartja, mert nem akarta, hogy a helyzetét aláássák a pletykák.

Rájöttem, hogy akkor is terápiára járt, amikor én elmentem hozzá azzal, hogy írni akarok Loftonról. Talán meg akart kímélni azoktól a lelki kínoktól, amiket az eset neki okozott. Ez a gondolat kedvemre való volt, és ragaszkodtam hozzá a hegyekben töltött napok alatt.

Egy este, a sokadik pohár után, a motelszobám tükre előtt azon gondolkodtam, hogy leborotválom a szakállamat, és rövidre vágom a hajamat, mint ahogy Sean viselte. Egypetéjű ikrek voltunk, ugyanaz a mogyorószínű szempár, világosbarna haj, langaléta termet, de ezt nem mindenki vette észre. Mindig nagy súly fektettünk arra, hogy külön személyiséget építsünk fel magunknak. Sean kontaktlencsét viselt, és súlyemeléssel dagasztotta az izmait. Én szemüveges vagyok, és főiskolás korom óta szakállas, súlyokat meg nem vettem a kezembe a gimnáziumi edzések óta. Volt még az a forradásom is a breckenridge-i asszony kezétől. Az én harci sebesülésem.

Sean felcsapott a rendőrséghez a gimnázium után, és mindvégig megtartotta katonás frizuráját. Később levelezőn diplomát szerzett, amire szüksége volt, hogy előrébb jusson a ranglétrán. Én csak sodródtam pár évig, laktam New York-ban és Párizsban, aztán nappalin elvégeztem a főiskolát. Író akartam lenni, de a sajtónál kötöttem ki. Közben mindig azzal hitegettem magam, hogy ez csak átmeneti állapot. Ezt már tíz éve mondogattam, vagy talán még régebben.

Aznap este a motelszobámban sokáig meredtem a saját képmásomra, de a végén mégsem borotváltam le a szakállamat, és nem vágtam rövidebbre a hajam. Eszembe jutott Sean, amint ott hever a fagyos földben, és a gyomrom összeszorult. Úgy döntöttem, hogy amikor eljön az én időm, inkább a hamvasztást választom. Nem akarok ott feküdni a jeges talajban.

Leginkább a búcsúüzenete foglalkoztatott. A hivatalos rendőrségi magyarázat így hangzott: miután a fivérem eljött a Stanley Hotelből, felautózott az Estes parkba a Bear-tó mellé, leparkolt a hivatali autójával, és egy darabig járatta a motort. Amikor a melegtől bepárásodott az ablak, kesztyűs ujjával felírta a szélvédőre az üzenetet. Fordítva írta, hogy kívülről legyen olvasható. Ezek voltak az utolsó szavai a külvilág felé, amelyben ott voltak a szülei, a felesége és ikertestvére.

Túl teren. Túl időn.

Nem értettem. Miféle időn? És miféle téren? Valamiféle kétségbeejtő következtetésre jutott, de nem osztotta meg velünk? Nem kereste a kapcsolatot velem, sem a szüleinkkel, sem Riley-val. Nekünk kellett volna kapcsolatot keresnünk vele, amikor még csak nem is tudtunk a titkos fájdalmairól? Miközben magányosan utaztam, arra jutottam, hogy nem. Neki kellett volna keresni az érintkezést. Neki kellett volna próbálkoznia. Mivel nem tette, megfosztott minket annak esélyétől, hogy megmentsük. Egyszersmind annak a lehetőségétől is, hogy megmeneküljünk a saját gyászunktól és bűntudatunktól. Arra is rájöttem, hogy a saját gyászom nagy részét a düh teszi ki. Dühös voltam rá, az ikertestvéremre, amiért ezt tette velem.

De nehéz haragot tartani a megholtak iránt. Én sem tudtam haragudni Seanra. Ám a dühömet csak azzal tudtam enyhíteni, hogy kételkedtem a történetben. Ezzel pedig a ciklus újraindult. Tagadás, elfogadás, düh. Tagadás, elfogadás, düh.

A Telluride-ban töltött utolsó napomon felhívtam Wexlert. Nem mondhatnám, hogy örült nekem.

– Megtaláltátok az informátort, aki a Stanley-be hívta?

– Nem, Jack, nem volt szerencsénk. Mondtam neked, hogy szólunk, ha megtudunk valamit.

– Tudom, csak még vannak kérdéseim. Nektek nincsenek?

– Engedd el, Jack. Mindannyiunknak jobb lesz ezt az egészet magunk mögött tudni.

– Mi van a KNYCS-vel? Ők is maguk mögött tudják? Ügy lezárva?

– Nagyjából igen. A héten nem beszéltem velük.

– Akkor miért keresitek még mindig az informátort?

– Kérdéseink vannak, akárcsak neked. El kell varrnunk a szálakat.

– Most megváltozott a véleményetek Seanról?

– Nem. Csak rendbe kell rakni a dolgokat. Szeretném tudni, miről beszélt az informátorral, már ha beszéltek egyáltalán.

A Lofton-ügy még mindig nincs lezárva, mint tudod. Szívesen lezárnám Sean kedvéért.

Észrevettem, hogy most nem Mac-nek nevezi. Sean már kívül volt a körön.

A következő hétfőn bementem dolgozni a RockyMountain Newshoz. Amint beléptem a hírszerkesztőségbe, éreztem magamon a tekinteteket. De ez nem volt szokatlan, gyakran bámulnak rám, amikor bejövök dolgozni. A helyzetemet a hírszerkesztőség összes többi tudósítója irigyelte. Nem volt napi robot, napi határidők. Szabadon kóboroltam az egész Sziklás-hegységben, és csak egy dologról kellett írnom. Gyilkosságokról. Egy jó gyilkossági sztorit mindenki szeret. Néha hetekig elemeztem egy lövöldözést, elmondtam a gyilkos történetét, az áldozatét, valamint a végzetes találkozásukét. Máskor társasági gyilkosságról tudósítottam Cherry Hillsről, vagy kocsmai lövöldözésről Leadville-ből.

Felvont szemöldökök és közönyös tekintetek, kis gyilkosságok és nagy gyilkosságok. A bátyámnak igaza volt. Ez, ha jól csinálják, segít eladni az újságot. Én jól értek hozzá. Időt kell szánnom rá, és jól csinálni.

Az íróasztalomon, a számítógépem mellett harminc centi magas újságkupac hevert. Ez volt a legfontosabb forrásom a történeteimhez. Előfizettem minden napi-, heti- és havilapra Pueblótól egészen Bozemanig, fenn északon. Átfésülöm a lapokat gyilkosságokról szóló rövid tudósításokért, amelyekből hosszú történeteket tudok kerekíteni. Mindig volt miből válogatni.

A Sziklás-hegységben folyton ott lappang az erőszak. Nem annyira, mint Los Angelesben, Miamiban vagy New Yorkban, közel sem. De azért sosem vagyok nyersanyag szűkében. Mindig valami újat, valami különlegeset keresek a bűntényről vagy a nyomozásról, valami furcsaságot vagy szívfacsaróan szomorút. Az volt a dolgom, hogy az ilyen elemeket kiaknázzam.

De a mai reggelen nem sztori után szaglásztam. Átnéztem a Rocky, és vetélytársunk, a Post régebbi számait. Az öngyilkosságok általában nem érdeklik az újságokat, hacsak nincsenek szokatlan körülmények. A fivérem esetében voltak. Úgy véltem, jó eséllyel találok róla cikket.

Igazam lett. Bár a Rocky nem közölte az esetet, alighanem az irántam érzett tapintatból, a Post terjedelmes tudósítást hozott le a helyi hírek között a testvérem halálának másnapján.

A DENVERI NYOMOZÓ ELDOBTA AZ ÉLETÉT A NEMZETI PARKBAN

Az illetékesek beszámolója szerint a Denveri Rendőrség veterán nyomozója, aki a Denveri Egyetem hallgatójának, Theresa Loftonnak a meggyilkolása ügyében nyomozott, vélhetőleg önkezével leadott pisztolylövéstől vesztette életét a Rocky Mountains Nemzeti Parkban.

A 34 éves Sean McEvoyt jelöletlen rendőrségi járműben találták meg, a Bear-tó melletti parkolóban, a vadregényes hegyi park Estes park felőli bejárata közelében.

A detektív holttestét egy parkőr találta meg, aki délután 5 körül hallotta a lövést, és odament a parkolóba, hogy kiderítse, mi történt. A parkőrség tisztviselői értesítették a Denveri Rendőrséget, amelynek a Különleges Nyomozócsoportja foglalkozik az üggyel. A nyomozást vezető Robert Scalari azt közölte, hogy az előzetes vizsgálatok szerint öngyilkosság történt.

Scalari elmondta, hogy búcsúlevelet találtak a helyszínen, de nem ismertette annak tartalmát. Szerinte McEvoy nyomozót a munkájával kapcsolatos problémák nyomasztották, de arról nem beszélt, milyen természetű problémákról van szó.

McEvoy, aki Boulderben született és mostanáig ott is lakott, nős volt, de gyermektelen.