Millie

By Peter Hargitai

Millie csinos amerikai gimnazistalány. Nagy Attila pedig fiatal magyar kivándorló, aki kilenc évesen, 1956-ban hagyta el az országot. Minden vágya beilleszkedni Amerikában, ugyanakkor mégis megőrizni gyökereit. Millie és Attila szerelme igazi kamasz-szere

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633772423

Peter Hargitai

Dianne Marlene Kress and Peter Hargitai teamed up 48 years ago as high schoold sweethearts in Ohio. She taugh the Hungarian refugee how to speak English so well that he eventually landed a job at the university level teaching English. Retiring after forty years as an academic who even taught Hungarian literature in translation (his own), he plans to spend more time teaming up with his wife as writers in Gulfport, Florida. www.approaching-my-literature.com

Book preview

HARGITAI PÉTER

MILLIE

fapadoskonyv.hu

2014

Fordította:

LUKÁCS LAURA

Fedélterv:

DIANNE MARLENE HARGITAI

ISBN 978-963-377-242-3

Copyright © Peter Hargitai

© 2006 Lukács Laura Hungarian translation

© Fapadoskonyv.hu Kiadó

Minden jog fenntartva

Felelős kiadó: Fapadoskonyv.hu Kiadó

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

„Elfognak és felkötnek,

áldott földdel elfödnek

s halált hozó fű terem

gyönyörűszép szívemen."

József Attila

ELSŐ FEJEZET

Első hetemet töltöttem a Clevelandi Állami Egyetemen; németórán ültünk, egyszerre csak hangosan nevemen szólított a tanár. Van itt a teremben egy bizonyos Art Nagy? Vár valaki a folyosón, engem keres. Az illető öltönyt és afrofrizurát viselt, a Fairview Park-i rendőrkapitányság nyomozójaként mutatkozott be, majd felszólított, hogy tartsak vele a kapitányságra, épp csak föltesznek néhány kérdést egy Millie Weiler nevű lánnyal kapcsolatban, aki a lakhelye szerint hozzájuk tartozik. Ésszerű, hogy magammal vigyem a könyveimet meg a cuccomat, mert aznap valószínűleg már nem jövök vissza.

Kiakadtam rendesen. Mint mindig, ha ki vagyok akadva, betegesen nagyokat ugrott a szívem, majd őrült száguldásba kezdett. Megfeszítettem az izmaimat, nehogy észrevegyék, mennyire görcsölök, és hanyagul úgy tettem, mint aki rá se bagózik az egészre.

De hát csak elkaptak. Végül.

A külvárosi kapitányság, ahová a rendőrautó hátsó ülésén érkeztem meg, a Lorain Avenue-n volt, de lehetett volna akár Disneyland főutcáján is. Fodrozta a szél az amerikai zászlót, a háttérben ragyogó kék ég, napfényben csillogó alumínium zászlórúd, köröskörül mindenhol makulátlan tisztaság, rend, kifogástalan gyepszőnyeg, ápoltan díszelgő, formára nyírt bokrok. Belépve azonban inkább kultúrsokként éltem meg a dolgot. Betonfalak, fémasztalok, irattartó fémszekrények útvesztőjén át szűk kis irodába vezettek, ahol két széken, egy íróasztalon és egy túlméretezett hamutartón kívül nem volt semmi. Lang őrmester mindjárt jön, mondták. De Lang őrmester nem siette el, húsz perc múlva még mindig várakoztam. Izzadt kezemmel görcsösen markoltam a karfát, és hülyén meredtem a falra. Csoportkép a Jaycees baseball ificsapatról, fényes felületű színes fényképeken a meggyilkolt John F. Kennedy elnök és utóda, Lyndon B. Johnson.

Másik falat néztem még nem is olyan régen, csak onnan Lenin, Sztálin és Marx életnagyságúnál nagyobb képmása nézett vissza. Ez még a magyar forradalom előtt volt, és azelőtt, hogy orosz golyók elől ugrálva Amerikába szöktünk volna. Elgondolni is rossz, mennyi szarba kevertem már magam, amióta itt vagyok a jó öreg Egyesült Államokban, de ez, az a mai, végképp viszi a pálmát. Súlyos bejelentés érkezett ellenem. Megtudtam a nyomozótól, hogy a panasz értelmében törvényt sértettem, méghozzá Ohio állam azon törvényét, mely megtiltja tizennyolcadik életévüket betöltött, vagy idősebb személyeknek, hogy kiskorúakkal nemi kapcsolatot létesítsenek.

Szürreális rémálom. Családom meg én az életünket kockáztattuk, amikor elmenekültünk Magyarországról, és lám, most az vár rám, hogy tudjisten mennyi időre rács mögé zárnak. Felnőttként kiskorú sérelmére elkövetett erőszakos nemi közösüléssel fognak megvádolni, és hűvösre tesznek. Nem számít, honnan jöttem, mennyi ideje élek itt. A törvény ismeretének hiánya nem ad felmentést. A jog gyereknek tekinti a kiskorút, engem viszont felnőttnek, vagyis nekem kellett volna gondolkozni. Vallatóm bizonyára egész történetemet meg akarja majd ismerni, elejétől a végéig. Sosem beszéltem róla senkinek, erre most egy vadidegennek, egy nyavalyás mindenki nyomozójának kell majd elmesélnem az életemet. Az, hogy az öregem is mindent meg fog tudni, na, hát ennek már a puszta gondolatától is padlót fogtam, mert igazság szerint sosem bírtam beszélgetni az öregemmel. Talán szerepet játszott benne az a tény, hogy eredetileg bíró volt a fater.

Atyaisten, micsoda rázós egy évem volt az, ami ‘64 nyarán kezdődött! Azon a nyáron a csapból is a Beatles folyt, Ticket to Ride, Tokióban megrendezték a XVIII. nyári olimpiai játékokat, és a magyar foci elhozta az aranyat. 1964-ben iktatták be a feketéknek egyenlő jogokat adó polgárjogi törvényt. Azon a nyáron költöztünk belvárosi gettó-lakásunkból Fair­view Park előkelőbb külvárosába, azon a nyáron vágta le fél hüvelykujját Cigány, a legjobb barátom, és ‘64-ben halt meg a kedvenc nénikém, s egyben keresztanyám. ‘64 nyarán írattak be a Fairview Gimnáziumba, ahol Millie-t megismertem. Pedig, jól emlékszem, irtózatosan dühített a kényszerű iskolaváltás.

Azelőtt katolikus fiúiskolába jártam, a Mária Társaság szerzetesrend testvérei tanítottak. Most állami iskolába kerülök. Hogy szakadna össze az egész Fairview Gimnázium! Elköltöztünk, és pont most, mikor végzős leszek, átírattak a szüleim ebbe a szar iskolába. Nem látok a pipától! De kit érdekel? Háttérbe vagyok szorítva. Főjek csak a saját levemben. Bezzeg a bátyám, ő a barátaival járhatta ki a középiskolát! Én miért nem? Hol itt az igazság?

– Miért? – kérdeztem. – Mi a frásznak kell nekünk örökké költözködni?!

Erre csak sóhajtoztak egy sort. – Már megint kezdi – morogták.

– Ne is válaszoljatok – mondtam. – Kitalálom! A státusz. A státusz miatt van az egész. – Mert persze mindig erre lyukadtunk ki a végén.

– Itt nincsenek Puerto Ricó-iak, fiam – jelentette ki apám.

– Se cigányok – szúrta közbe anyám.

Ez az új ház tiszta középosztály, mondtam, csak az a baj vele, hogy a Mojave-sivatag kellős közepén található. Itt fényévekre vagyunk a civilizációtól, ugyebár. Abból áll az élet, hogy parkolóból parkolóba megy az ember. Kocsi nélkül meg vagy lőve. Maratoni gyalogtúrát kell tenni egy pakli tetves cigarettáért. Ott kellett hagynom a legjobb pajtásomat, Cigányt is a belsővárosi negyedben, ahová rémesen visszahúzott a szívem. Cigány kéglijéig innen elvergődni, kész expedíció! Bárcsak meglenne már kocsija! Cigány ugyanis szép kis summára számított a papírgyártól, ahol munkahelyi baleset érte. Amúgy hús-vér magyar cigány volt, bőre, mint a korom. Cigánynak hívta mindenki, rajta ragadt a név. Vékonydongájú fiú volt, kis keze, finom ujjai egy tökéletes zsebtolvajé. Legalábbis rasszista felmenőim szerint. Ami persze marhaság. Cigány, amikor kimaradt a főiskoláról, elment dolgozni egy gyárba, ott vágta le a papírvágó gép az egyik hüvelykujja felét. Ha meg akart nevettetni, fél hüvelykujját bedugta a fülébe, tisztára úgy nézett ki, mintha a fejébe fúrná; máskor a sliccéhez illesztette a sérült ujjat, akkor meg mintha a farkát fogná vele. Egyszer a moziban adta elő ezt a mutatványt, de a kis pipi, aki mellette ült, dührohamot kapott, nekiesett a fejének, és püfölte, püfölte, szegény Cigány meg ordított torka szakadtából. Hiányzott ő is, nagyon.

Az utolsó szünidei napomon az új suli előtt épp nagyban fociztam, vagyis rugdostam a labdát, neki az új ház téglából rakott alapjának, amikor beviharzott az öregem. Belerengett az öreg Chrysler, akkorát fékezett a kocsibehajtón. A műhelyből hozta a kocsit, megigazították rajta a féket. Az öregem ugyanis rendszeresen ellenőriztette a fékeket, mert sosem lehet tudni, nem babrálták-e meg. Megáll az ész. Üldözési mániában szenvedett. Hogy a zsidók így, meg a Rosenbergék úgy, meg a Nokmim nevezetű titkos társaság... Ha nem tudom, hogy a fura hangzású héber szó jelentése: „bosszúállók", inkább valami harmadrangú tévéjáték címének tippeltem volna, de az öregem szentül hitte, hogy ők kapták el Adolf Eichmannt, így szólt a fáma, és ugyanígy minket is el fognak kapni, aztán kinyírnak mind egy szálig.

Süket duma!

Kongó, fémes csattanással csapódott be a kocsi ajtaja. Az sem volt már a régi, nemrég cserélték ki, amikor apám meghúzta vele egy parkoló jármű oldalát.

Még szinte ki sem szállt az öreg Chryslerből, nekem esett. Ha sportolni akarok, mondta, teniszezzek, ne vesztegessem az időt olyasmire, amit sötét sikátorokban játszanak cigányok meg huligánok.

Süketnek tettettem magam. Először bal belsővel, aztán jobb belsővel rugdostam tovább a labdát a téglafalnak. Egyre erősebbeket rúgtam.

– Hagyd abba! Még megrongálsz valamit, ez a legújabb szórakozásod?

– Pontosan – feleltem. Mint egymás közt mindig, most is magyarul beszéltünk.

– Valahányszor így túlpörgeted magad, rendetlenkedni kezd a szíved. Inkább olvass.

Valami dobozfélét dugdosott a hóna alatt az öregem, valami gyanúsan könyvformájút, na tessék, már megint egy rohadt orvosi könyv, gondoltam. A kórház mögött álló zöld szeméttárolóból halászta ki őket, ott dolgozott ugyanis mint portás, a kórházban. Amikor az oroszok még nem tették tönkre az életét, apám magyar királyi büntetőbíró volt. Most viszont portás volt, és az agyamra ment. Nem akarja, mondta, hogy az ő sorsára jussak.

– Egy orvos mindenkor és mindenhol védve érezheti magát a politikai rendszerek szeszélyeivel szemben – bölcselkedett. Az utolsó orvosi könyvnek, amit hazahozott, az volt a címe, hogy Melanómák az emlőben. Tele volt szétkaszabolt melleket ábrázoló fényképekkel, és olyan szavakkal, mint „hisztológia meg „fascia.

Anyám, még mindig fehér fodrászruhában és fehér gumírozott harisnyában, teljes fordulatszámmal vetette be magát a konyhában, apám új protkójának tiszteletére. Jó egy hónapig levesen és cigarettán élt az öregem, de most végre újból tobzódhatott kedvenc magyar kajáiban. Mind a négy gázláng égett, bőszen rotyogott a csirkepaprikás. Anyám fölemelte a fedőt, hogy beszívjam az pirospaprika édes, fűszeres illatát, és elismerően bólintsak. Ha sejtette volna, hogy degeszre ettem magam a McDonaldsnál, s még egy órája sincs, hogy leküldtem a dupla sajtburgert meg a turmixot, akkor megnézhettem volna magam.

– Apád az ebédlőben van – mondta anyám, le sem véve a szemét a gáztűzhelyről. – Hozott neked valamit. A változatosság kedvéért próbálj meg a szokásosnál kicsit kedvesebb lenni, fiam. Szerintem nem érzi magát valami fényesen. Szenved a műfogsorától, de nem engedi a hiúsága, hogy panaszkodjon.

Az ebédlőasztalon feküdt a doboz. Apám a magyar napilap címoldalát böngészte, de amint betoppantam, letette az újságot, és levette vastag lencséjű szemüvegét. Sovány volt, nyúzott, lötyögött a nyaka a túl bő, kikeményített gallérban, lenőtt a haja, amit egyébként festett, őszen, csaknem hófehéren virított a tövénél, de a bajsza, az bezzeg koromfeketén pompázott komor felsőajka fölött. Friss pakli Kentet bontott, rágyújtott, és fixírozott a füstön keresztül.

– Nyisd ki.

Könyv helyett a kék iskolai szvetterem volt benne – az aranybetűs embléma nélkül. Leszedette a szabóval, mondta. Az embléma ugyanis teljesen elcsúfítaná az egyébként kifogástalan szvettert. Sosem fogom fölvenni, jelentettem ki, és elindultam fölfelé a szobámba. Jött utánam. Idétlen volt úgy, mondta, olyan amerikai, és különben is, hogy nézne ki, ha a régi sulim színeiben tündökölnék az új iskolában? Mire fölértünk a lépcsőn, már sípolva kapkodta a levegőt. Megálltam, hadd fújja ki magát, nehogy megint asztmás rohamot kapjon. Nem illik egy olyan nagy, ormótlan jelvény arra a szvetterre, magyarázta fuldokolva, de ha akarom, kirakhatom a szobám falára. Nem, nem dobta ki.

– Hihetetlen, hogy mikre vagy képes – mondtam. – Muszáj mindent elrontanod. Amikor Piroska néni magyar focimezt küldött nekem, akkor sem engedted, hogy hordjam, mert rajta volt az a rohadt vörös csillag. Igen. Emlékszel? Anyának le kellett fejtenie. – Kikiabáltam anyámnak a konyhába. – Mondd meg neki! Mondd csak meg neki!

Anyám előjött, és kijelentette, hogy semmi okom ilyen csúnyán feleselni. Kistermetű asszony volt az anyám, de rém erős, érzelmileg, fizikailag, mindenhogy. Kemény volt, akár gránitba faragott arcvonásai, úgyhogy tudtam, késélen táncolok, de azért táncoltam tovább.

– Igen vagy nem? – unszoltam. – Leszedted, vagy nem a vörös csillagot a focimezről, amit a nővéred küldött nekem? Húsvétra, emlékszel?

Nem emlékezett. Én igen. Élénken. 1953-ban történt, amikor Magyarország 7:1-re verte Angliát.

– Aznap részegen jöttél haza – jegyeztem meg apámnak.

– Vigyázz a szádra!

– Hazajöttél az éjjeli őrködésből, és megtiltottad, hogy hordjam a mezt, mert vörös csillag volt rajta. Pedig azt viselte a világbajnok magyar csapat. Érdekelt is az téged…! Le se szartad, nekem fontos-e. Bezzeg a horogkeresztes perzsaszőnyeged! Az igen! Anya hordószám locsolta rá a tintát, emlékszel? De az a kurva horogkereszt mindig átütött rajta. Majdnem kilakoltattak miatta.

Anyám faképnél hagyott minket, és fölment az emeletre. Mire visszajött a szvetteremmel, apám már ott tartott, hogy kiteszi a szűrömet.

– Azt hiszed, eltűröm, hogy ilyen hangot használj?! Miért is nem hagytalak Magyarországon? Mekkora nagy kommunista lett volna belőled!

– Heil Hitler! – lendítettem föl a karom náci módra.

– Az anyád kurva úristenit! – rontott rám apám ordítva. Ezt a kombinációt különben, mármint az anyát, a kurvát meg az úristent, és hogy mi közük egymáshoz, sosem bírtam fölfogni.

Félreugrottam. Nekiveselkedett még egyszer. Elhajoltam, újból elhibázta. Dühöngő öreg bika, én meg kecsesen mozgó matador. Még egy próbálkozás. Ezúttal elvesztette az egyensúlyát az öregem, kénytelen volt megkapaszkodni az asztalban, úgyhogy táncot jártak rajta a tányérok.

– Fogod te még ezt sajnálni! – zihálta. – Várj csak, te Pecsovics!

Szerény ismereteim szerint olyasféle volt ez a Pecsovics, mint valami magyar Benedict Arnold. Olyan, aki elárulja az istenét, a hazáját meg a családját.

– Elég legyen! Mindketten! – lépett közénk anyám. Ne húzzon föl, szólt apámra, mert neki semmi kedve megint orvoshoz szaladni velem. Előfordult ugyanis, hogy amikor túlságosan felpörögtem, rám jött a fulladás, és ki akart ugrani a szívem a mellkasomból.

Az öregem rágyújtott, remegett a keze. Aztán a konyhába ment. Hallottam, hogy megnyitja a csapot, vagyis valószínűleg beveszi valamelyik piruláját. Anyám az asztalra dobta az iskolai szvetteremet. Aztán visszavarrta rá a betűt.

Nem köszöntem meg.

– Idehallgass, fiam, apád már csak ilyen. Néha nehéz vele.

– Hát persze. Biztos velem is nehéz volt, azért adtatok túl rajtam.

– Megint kezded? – Láthatóan rosszul esett neki. – Szegények voltunk, fiam. El sem tudod képzelni, mennyire.

– Miért János maradt veletek?

– Pontosan tudod, miért. Te voltál Piroska néni kedvence, nem a bátyád. Neki, szegénynek, nem lehetett saját gyermeke. Ki kellett venni a méhét, mert az első férjétől szifiliszt kapott. Elég nagy vagy, tudhatod, mit jelent ez. Szerencse volt már az is, hogy egyáltalán túlélte a műtétet. Egyszer azt mondta, nem tudom, meséltem-e már, hogy egyedül te viszel egy kis napfényt életébe. – Anyám elérzékenyülve könnyezett. – Jaj, fiam, nem is tudod, mennyire rajongott érted!

– Rajongott? Inkább bolondult!

– Képes vagy ilyen hangon beszélni róla?! Pedig még egészen friss a halála? Micsoda ember vagy te?

– Micsoda ember? Éppen erről van szó: sosem voltam neki ember. És ez Artúr bácsira is vonatkozik.

Anyám összeomlott. Nincs jogom így vádaskodni, mondta zokogva, túl fiatal vagyok, fogalmam sincs, milyen szörnyű volt az élet a kommunizmus alatt.

Tényleg szörnyűnek kellett lennie, mondtam, ha arra kényszeríthet egy anyát, hogy szabadulni akarjon a fiától.

Atyaisten, de hát mi a fenéről beszélek?, kérdezte anyám hisztérikusan, a teljes kiborulás szélén.

– Semmiről – mondtam. – A világon semmiről.

Anyám abbahagyta a sírást, lassan bólogatott, behunyt szemmel mély levegőt vett, majd bólintott ismét.

– Tudod, hogy halt meg? Vetted magadnak a fáradságot, hogy megtudd…? Hát tudd meg, hogy halálra fagyott. Meg volt fagyva, amikor rátaláltak a Párisi utcai lakásában. Az előszobában. – Anyám itt részletekbe bocsátkozott, mintha maga is szemtanú lett volna. – Valószínűleg rosszul lett szegény. Egészen meg volt kékülve. És mit gondolsz, mit tartott a kezében? Egy fényképet! Úgy kellett szétfeszíteni az ujjait, annyira szorította. Találd ki, kinek a fényképét! Úgy bizony! A tiédet! Halálában is a te képedet szorongatta. Istenem, de borzasztó! – Gyűrött zsebkendőt vett elő, megtörölte a szemét.

Az öregem még mindig a konyhában ült. Hallottam, hogy föl-alá járkál. Ledőltem a díványra, és lapozgatni kezdtem egy régi orvosi szaklapot; apám tucatszám hordta haza őket.

Anyám kiment a szobából. Hallottam, hogy dünnyögnek valamit, aztán apám lépett be. Na és? Nem érdekelt: még csak föl se pillantottam.

Üljek föl, és tegyem le azt a lapot, mondta. Kissé csillapodott a zihálása. Fölálltam, bekapcsoltam a tévét. A Warren Bizottság nemsokára közzéteszi a jelentését. Bennfentesek úgy tudják, a jelentés lényegében egyedül Lee Harvey Oswaldot fogja felelőssé tenni Kennedy elnök meggyilkolásáért. Vártam, mikor kéri már apám, hogy fordítsak neki, mikor kérdezi meg, ki ez a Warren, de nem kérdezte. Vártam, hogy majd csontos karjaival hadonászva érzékelteti, mit gondol a Warren Bizottságról, azt tudniillik, hogy kamu az egész, nevetséges komédia. De nem csinált semmi ilyet.

Ellenben fogta magát, kikapcsolta a tévét, és a legnyugodtabb hangján kijelentette:

– Ne dőlj be anyádnak, színjáték az egész. A nagynénédet megölték. Megtalálta valami gonosztevő. A nyomunkban vannak. Én mondom neked, a nyomunkban vannak. Csak szegény anyád akarja máshogy hinni.

– Miről… Miről beszélsz?

– A nyomunkban vannak, fiam.

– Kik? Te üldözési mániában szenvedsz.

– Vigyázz a szádra!

– Pedig akkor is így van.

– Csak ennyit bírsz mondani? Piroska nénéd saját fiaként szeretett, tőled mégis csak ennyire telik.

– Baromira ráérhet a magyar titkosrendőrség, ha képes felkutatni mindenféle szerencsétlen magányos öregasszonyt, és ügynököket küld szerte a világba, hogy elkapjanak egy kukabúvárt.

– Mit mondtál, mi vagyok én? Minek nevezted az apádat, te kis élősködő, büdös kölyök?

– Semminek – feleltem lélegzet-visszafojtva.

De már késő. Kiszaladt a számon, nem lehetett visszaszívni. Szinte már éreztem is a csípős pofont. Először csak hasogat a fülem, aztán csengeni kezd. De megdöbbenve tapasztaltam, hogy apán nem üt meg.

– Sajnálom – mondtam.

– Dehogy sajnálod.

– Azért van, mert mindent eleresztesz a füled mellett. A múltkor is mennyit magyaráztam, hogy errefelé gyakori név a Rosenberg.

Megpróbált megnyugodni. Várt. Figyelte saját lélegzetvételét. Sóhajtott. Nagy levegőt vett, aztán fújt egy nagyot.

– Figyelj csak ide, fiam. Nem a név a lényeg. Hanem az arc. Sosem felejtek el arcokat. Bírói minőségemben bőven volt módom arcokat tanulmányozni. Mindenféle arcot. Bűnözőkét. Elég ránéznem egy arcra, máris meg tudom mondani, bűnös-e az illető. Nem csak azért, mert bűnről árulkodik a pillantása, hanem mert a homloka is olyan formájú. A szemöldöke elhelyezkedéséből látom. Abból, hogy milyen közel van egymáshoz a két szemöldök, és hol kezdődik a haj. Háromféle bűnöző alkat van. Az egyik a neandervölgyi, a másik a negroid, a harmadik pedig az askenázi zsidó. Horgas orr, ejtett váll, szőrös hát. Hát itt jönnek a képbe Rosenbergék. Azt hiszed, el tudok felejteni egy arcot? Vagy hogy egy arc hasonlít egy másikhoz? Olyan biztos, mint ahogy itt állok: az apja arcát látom benne. Ahogy lóg az akasztófán.

Sarkon fordultam. Ki, ki innen!

Úgysem futhatok magam elől, emlékeztetett az öregem. Úgyis az vagyok, aki vagyok. Például a nagynéném lieblingje. Azaz csak voltam, de aki voltam, az elől sem futhatok el.

– Gyere csak vissza, te!

Mielőtt elhúzom a csíkot, olvassam el neki, hogyan kell szednie az új gyógyszerét, amitől állítólag majd könnyebben fog lélegezni, jobb lesz a hangulata, meg minden.

Kivánszorogtam a konyhába, a pulton megtaláltam az öregem új orvosságát. A doboz mellett papír hevert, rajta nagy, kövér betűkkel, hogy FIGYELEM. Azok a betegek, akik ezt a MAO-gátlónak nevezett gyógyszert szedik, tartózkodjanak a szalámi, a vörösbor, az érett sajtok és hasonlók fogyasztásától. Vagyis mindattól, amit apám egész életében evett. A tiltólista lényegében apám magyaros étrendjét tartalmazta.

Mellettem állt, olvasószemüvegén át sokkal nagyobbnak látszott a szeme.

– Na, mit ír?

– Hogy ne egyél magyarosan.

– Hú, de vicces! – Azzal kikapta a papírt a kezemből, és emelt hangon folytatta: – Mutasd meg, hol van ideírva, hogy magyarosan! Ennyit még én is értek angolul. Mutasd meg, hol van ez odaírva! – Reszketett a kezében a nyomtatott cédula. Fölmentem, komótosan. A testes angol-magyar szótárral a hónom alatt tértem vissza. Levágtam a konyhapultra, nagyot puffant.

Az öregem nehezen lélegzett. Mi a fene ütött belém, kérdezte.

Mennem kell, dolgom van, mondtam.

– Nem is vacsorázol?

Azt feleltem, nem vagyok éhes.

– Menj. Csak aztán nehogy felcsinálj valakit, megértetted?!

– Ne félj, elhúzok én innen úgyis, mint a huzat!

Olyan erővel vágtam be az ajtót, hogy megzörrentek az ablakok. Aztán hallottam, hogy kinyílik az ajtó mögöttem. De semmi mást. Az öregem biztos kifogyott a szuszból.

MÁSODIK FEJEZET

Hosszú, gőzölgő fürdőt vettem, mielőtt elindultam az új iskolába, aznap először. Valami különös oknál fogva mindig rosszul tűrtem a forró fürdőket. Egész testem bizseregni kezdett, őrülten felgyorsult a szívverésem, olykor alig kaptam levegőt. Miután egész éjjel csak hánykolódtam az ágyban, és álmatlanul forgolódva hallgattam a le- és felszálló gépek dübörgését (igaz is, még nem mondtam: új házunk a Cleveland Hopkins repülőtér mellett volt), kora hajnalban fölkeltem, jól ledörzsöltem magam a zuhany alatt, világoskék, hosszú ujjú inget, szürke nadrágot húztam, és a tetejébe fölvettem a barna sportkabátomat. Öltözékemet szinte tűhegyes orrú fekete lakkbőr cipővel egészítettem ki.

A fejemre kentem egy kicsit anyám VO5-ös hajkréméből, és hátranyaltam a hajamat. Leültem a konyhaasztal mellé, felbontottam egy csomag Camelt, rágyújtottam a Zippo öngyújtómmal, jó mélyen beszívtam a füstöt, majd kiengedtem az orromon. A konyhai óra szerint még mindig volt két órám.

Moziban lát az ember olyan íves ablakokat és annyi repkényt, mint a Fairview Gimnázium épületén, úgyhogy előkelő magángimnáziumnak is simán nézhettem volna. Saját focipályája és fedett úszómedencéje volt. A bejáratnál egy baromi nagy tábla hirdette, hogy a Fairview-i Harcosok csapata az Ohio államban rendezett bajnokságon az elmúlt két évadban első helyen végzett. Nem estem hasra tőle.

És amikor új gyerek – és egyben végzős diák – minőségemben először léptem a Fairview gimi előcsarnokába, mindjárt láttam, miért nem lesz sosem a tanulás fellegvára az iskola. Lányok, lányok, lányok mindenfelé. Testhezálló pulóverben, rövid, térd fölött végződő szoknyában flangáltak a folyosókon. Senki sem viselt egyenruhát, mint régi fiúiskolámban, ahol nyakkendő és köpeny dívott, és a