A nép ellenségei: Családom regénye

By Marton Kati

Kati Marton szülei a legjelentősebb amerikai hírügynökségek - az UPI és az AP - budapesti tudósítói voltak a 40-es évek végétől - azokban a sötét években, amikor a leggátlástalanabbul dühöngött az ÁVO terrorja, amikor rajtuk kívül már nem volt külföldi tudósító a külvilágtól egyre hermetikusabban elzárt Magyarországon. Tudósítottak Rajk és Mindszenty peréről - és igyekeztek igazat írni, fittyet hányva a hatóságoknak. Úgy viselkedtek ?mintha ?? - mintha normális dolog lett volna magyar létükre amerikai újságírónak lenni az ötvenes évek Magyarországán. Helyzetük kényes volt, és mondhatni eleve gyanús mindenki szemében - a hidegháború általános kémhisztériája idején nemcsak a magyar hatóságok, de az amerikaiak is kémet sejtettek bennük. Az ÁVO minden lépésüket figyelte, és besúgókkal vette körül őket, mialatt a Marton-házaspár szinte felszabadult könnyedséggel - valójában hihetetlen feszültségek közepette - élte a nyugati újságírók életét, ami a kor Magyarországán természetesen merő látszat lehetett csupán. A hatóságok lassan, de biztosan egyre szorosabbra húzták a hurkot körülöttük, de - ki tudja, miért? - egészen 1954-ig eltűrték a tevékenységüket. Akkor aztán letartóztatták előbb az apát, majd az édesanyát is - kislányaik pedig, a 9 éves Kati, és három évvel idősebb nővére egyszerre kicsöppent az addigi védettségből, és egy ismeretlen családhoz került, mélységes szegénységbe.A család viszontagságos története az ÁVO börtönével, a szabadulással és az emigrációval azonban nem ér véget: a Marton-család már évek óta Amerikában élt, hitük szerint teljes biztonságban, amikor ide is utánuk nyúlt a magyar titkosszolgálat keze...

• Language: Magyar
• Publisher: Corvina Kiadó
• Release date: Nov 26, 2013
• ISBN: 9789631359275

Book preview

Kati Marton

A nép ellenségei

Családom regénye

---

Corvina Kiadó Kft.

© Corvina Kiadó, Budapest

www.corvinakiado.hu

[e-mail]

ISBN 978 963 13 5927 5

Szüleimnek,

akik elindítottak az úton.

És Richardnak.

Bevezetés

„Talán jobb lenne, ha ezúttal egyedül jönne" – mondta Dr. Kutrucz Katalin, a budapesti Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgató-helyettese a telefonba. A legutóbbi látogatásomkor ugyanis egy barátomat is magammal vittem, aki jogász, és nálam jobban kiismeri magát a levéltárakban. Dr. Kutrucz akkor hűvös hivatalossággal viselkedett: kimért, személytelen és tárgyszerű volt. Nyilván régi vágású apparátcsik lehet, gondoltam magamban, aki egyszerűen csak végzi a dolgát, és a rendelkezésemre bocsátja a szüleim titkosszolgálati aktáit – melyek megtekintéséhez a posztkommunista Magyarországon immár törvényes jogom van. Most azonban egészen más hangon beszélt – emberségesen és együtt érzőn. Ettől kissé ideges lettem.

Nem sokkal korábban történt, hogy az egyik legkiválóbb magyar író is kikérte az édesapja aktáit – és az iratokból az a megdöbbentő tény derült ki, hogy az álnokság és a hitszegés a saját családját is megfertőzte. Az ÁVO, a hajdani magyar titkosszolgálat történetének egyik legismertebb kutatója engem is figyelmeztetett, amikor a szüleim iratainak a megtekintését kérvényeztem, hogy „Pandóra szelencéjét akarom kinyitni. Én azonban ragaszkodtam hozzá, hogy megtudjam az igazságot a szüleimről, és arról, hogy mi is történt valójában Budapesten a hidegháború régmúlt napjaiban, amikor a nővérem és én még gyermekek voltunk. A szüleim sok mindent elhallgattak a családunk történetéből – jóllehet édesapám nagyra becsült újságíró volt a maga idejében, aki az 1956-os magyar forradalomról írott tudósításaiért díjakat kapott, és általános elismerésben volt része. „Ti már amerikaiak vagytok – mondogatta a Papa –, meg sem értenétek, milyen volt az élet a fasiszták és a kommunisták alatt.

A Dr. Kutrucz hívása utáni éjjelen nem sokat aludtam. Mi aggasztott annyira? Bizonyára az, nem kerül-e majd elő valami irat, mely azt fogja bizonyítani, hogy a szüleim olyan megalkuvást vagy árulást követtek el, ami egyszer s mindenkorra romba dönti azt a képet, amit róluk magamban őriztem. Tudtam, hogy ez a kockázat nagyon is valóságos. Günther Grasstól Milan Kunderáig, a Gestapótól a KGB-ig a titkosrendőrségi irattárak máig ontják magukból az elmúlt fél évszázad alatt elkövetett árulások szennyét. Nagyon is megértem azokat az embereket, akik nem kíváncsiak a múltra. Ne háborgassuk a kísérteteket – mondták nekem is. Én azonban tudni akartam az igazat – legyen bár mégoly fájdalmas is.

Az álmatlan éjszaka után, mely azzal telt, hogy azon töprengtem, vajon miért változott meg Dr. Kutrucz hangja, karikás szemmel lépdeltem fel a reneszánsz palota lépcsősorán, mely alig néhány saroknyira áll attól az épülettől, melyben 1946-ban az ÁVO megszületett. Ez az épület tanúja volt a rémuralmi rendszer legsötétebb gaztetteinek. Az ötvenes években több ezer egyenruhás és civil ruhás ügynököt és az emberek legféltettebb titkait is kifürkésző besúgót foglalkoztató ÁVO további remek palotákat is lefoglalt magának az elegáns Andrássy úton, melyet akkor Sztálin útnak neveztek. A levéltár épületén ma az Európai Unió kék-arany zászlója lobog.

Dr. Kutrucz Katalin, ez az apró termetű, serény és energikus hölgy műszálas nadrágkosztümben és Scholl-cipőben fogad, és mindjárt betessékel egy magas mennyezetű, gyönyörű stukkókkal díszített ovális terembe – mely a leginkább meghitt házi hangversenyek helyszínéül kínálkozott volna. Dr. Kutrucz lehuppan mellém egy műanyag borítású asztalhoz. Sűrűn pislogva a következőket közli velem: „Kiderült, hogy az öné az egyik legnagyobb aktánk." Vajon erre most büszkének kellene lennem? Rettegve várom, hogy rávethessem magam a bevásárlókocsiban betolt dossziéhalomra, amit a fehérköpenyes tisztviselők toronyba raknak elém. Dr. Kutrucz nem mosolyog, és attól, hogy Katikának szólít, csak még idegesebb leszek.

Szüleim dacos kommunistaellenessége, vakmerő makacsságuk, mellyel a szabad sajtó utolsó képviselőiként kitartottak a vasfüggöny mögött, amíg le nem tartóztatták és el nem ítélték őket mint CIA-kémeket, világéletemben fontos része volt a családi identitásomnak. 1955. február 25-én, éjjel kettőkor, amikor hazatért az amerikai katonai attasé lakásáról, egy bridzspartiról, apámat hat titkos ügynök várta, hogy letartóztassa. Letartóztatásának hírét címlapon közölte a The New York Times. Négy hónappal később anyámért is eljöttek. Egy évvel később, 1956 januárjában az amerikai közvélemény szintén a The New York Times címlapjáról értesült, hogy „Marton Endrét, az Associated Press magyarországi tudósítóját kémkedés vádjával 13 év börtönre ítélték. A felesége, Ilona, aki a United Press munkatársa volt, 6 évi börtönbüntetést kapott. Martonéknak két kiskorú lányuk van, Juli és Kati …" A cikket illusztráló kép egy csinos fiatal párt ábrázolt két mosolygó kislánnyal, egy boldog családot, mely magabiztos és látszólag kikezdhetetlen. A kép a Magyarországon töltött utolsó karácsonyunkon készült – nem sokkal azelőtt, hogy minden megváltozott. Ez a kép volt az első, amely rólam a sajtóban megjelent, bár én csak évtizedekkel később találkoztam vele.

A szüleim olyan emberek voltak, akik mindig a jövőbe tekintettek. A múlttal csak szelektíven foglalkoztak. Élete vége felé apám megkapta a szabad és demokratikus Magyarország legrangosabb polgári érdemrendjét, de nem akart elmenni New Yorkba, hogy átvegye: rám bízta ezt a feladatot. Aznap este a magyar külügyminiszter a díj mellett legnagyobb meglepetésemre egy dossziét is átadott nekem, melyben apámat érintő ávós dokumentumok voltak. Apám azonban soha ki sem nyitotta ezt a dossziét. Az ő számára a történelem – főleg a történelem őt érintő része – csak teher volt. Engem viszont ez a dosszié indított el kutatóutamon.

Szokták mondani, hogy a gyermekkor olyan, mint egy idegen ország. Különösen igaz ez, ha a gyermeket korán kiragadják megszokott kis világából és áttelepítik egy olyan országba, ahol a nevét sem tudják kiejteni. A szüleim halála után – anyám 2004-ben, apám egy évvel később hagyott itt minket – szinte a rögeszmémmé vált, hogy mindent megtudjak arról, hogy mi történt velük, s velem és a testvéremmel abban az országban, ahol minden elkezdődött. Soha többé nem volt részem olyan bensőséges családi szeretetben, mint a korai budapesti években. A szüleimmel és a nővéremmel szoros és összetartó családi szövetséget alkottunk, talán azért is, mert a külvilág olyan ellenséges volt. A biztonságot nyújtó Amerikában ez az összetartás óhatatlanul meglazult, és mindannyian elkezdtük a saját életünket élni. Szerencsésen túléltük az emigráció krízisét. Én mégis folyton abba az életbe vágytam vissza, mely tele volt veszéllyel és fájdalommal – és amely összetartó családdá forrasztott bennünket. Hiányzott a budapesti élet bensőségessége.

Az olyan gyerekek, akik egy terrorra épülő államban nőnek fel, hamar megtanulják, hogy ők, és még a szüleik is, senkik és semmik az Állam hatalmával szemben. Legyenek a szülők bármilyen okosak, szellemesek, nagyvilágiak – az én szüleimről ezt mind el lehetett mondani – az Állam kezében akkor is csak játékszerek. Egy ilyen világban a gyereknek nincsenek jogai – még a szüleihez sincs joguk. Amikor elvették őket tőlem – mert a gyerek ezt így éli meg: elvették tőle a szüleit – az elszakadás nemcsak bennük, de bennem is fájdalmas nyomot hagyott, mégpedig örök időkre. Azért akartam kinyitni az aktáikat, hogy megszabaduljak ettől a traumától.

Miközben az aktákat lapozgattam, egy valami végig nem hagyott nyugodni: miért vállaltak a szüleim ekkora kockázatot? A hidegháborús években az átlagos magyar inkább átment az utca túloldalára, semhogy valaki meglássa netán, hogy egy amerikaival találkozik. Az én szüleimnek viszont amerikai diplomaták és újságírók voltak a legjobb barátai. Amiről más felnőttek csak suttogni mertek, azt az én szüleim hangosan kimondták. Abban az időben, amikor Magyarországon összesen nem volt több mint 2000 személyautó, a szüleim egy lenyitható tetejű Studebakerrel furikáztak. Mintha csak színarany hintóval közlekedtek volna.

Így hát, miután néhány évvel később magam is megkaptam ugyanazt a kitüntetést, amelyet apám nevében egyszer már átvettem, visszatértem Budapestre és felkerestem ezt a baljóslatú reneszánsz palotát, és kitöltöttem a különféle űrlapokat. Aztán hónapokig csak vártam New Yorkban az értesítést, hogy mikor fogad Kutrucz Katalin, a levéltár vezetője.

Katalin, akivel ekkor már tegeződünk, időről időre megnyalja az ujját, miközben a családom életéről összegyűjtött több száz oldalnyi feljegyzést lapozgatja. Ismeri a dossziék tartalmát. A tovasuhanó oldalakon elkapok egy-két nevet a gyerekkoromból. Más nevek idézőjelbe vannak téve – ezek a besúgók fedőnevei. Katalin, mintha csak olvasna a gondolataimban, megjegyzi: „Körülöttetek mindenki besúgó volt, akár bíztak benne a szüleid, akár nem. Ez akkoriban így ment –, mondja vállvonogatva. Egy „Gáspár kódnevű spicli anyagát lapozgatja, és én döbbenten látom, hogy milyen gyakran felbukkan benne a nővérem és az én nevem. Nem akartam nyomát veszteni az oldalnak, és megfogtam a kezét. „Kérlek – mondja, és egy pillanatra abbahagyja a lapozgatást –, ez mind a tied. Hazaviheted, és azt kezdesz vele, amit akarsz. Mintha csak meg akarna nyugtatni, hogy ma már más világban élünk. De én nem tudok várni. Ki lehetett ez a lelkes informátor, ez a „Gáspár, és miért írt olyan sokat írt rólunk, gyerekekről? „Nos – mondja Katalin az ajkát csücsörítve –, ami azt illeti, a konkrét ügynökök nevéről nem adhatok felvilágosítást. De annyit elárulhatok, hogy a fedőnévnek rendszerint van valami köze az eredeti névhez." Gáspár. Hát persze. Gabrielle. A francia dadus! Szorgalmas besúgó lehetett, az anyag méretét elnézve. A harag mellett némi elégedettséget is érzek. Sosem szerettem Gabrielle-t, és ő sem szeretett minket. Szinte ma is hallom még a magas sarkú cipője kopogását, ahogy reggelenként bejött a szobánkba és a lehető legzajosabban felhúzta a redőnyt, mely közvetlenül az ágyam mellett volt, miközben éles, visító hangján szólongatott: „Levez-vous, mes enfants!" Nem csoda, hogy mindig sietett. Más, sokkal fontosabb dolga volt.

Egy másik dossziéból a nővérem és az én rajzaim hullanak ki: egy füstölgő kéményű ház, madarak, melyek ugyanakkorák, mint az előtérben lépkedő emberek, egy másik rajzon sok-sok csiga, amint egy hegyre másznak felfelé. Rajtuk a felirat: „Mamikának. Egy másik gyermekrajzon a nagyanyám kézírását ismerem fel: „Ezt a kis Kati rajzolta, pedig még iskolába se jár! Ezeknél a rajzoknál is hátborzongatóbbak a szüleimről, láthatólag tudtuk nélkül, az utcán, teleobjektívvel készült fotók. Feltűnő, hogy bár nyilvánvalón sejtelme sincs a leselkedő kameráról, apám szálfaegyenesen tartja magát, arcvonásai fegyelmezettek, az arckifejezése kifürkészhetetlen. Nem sokon múlott, hogy túlélte a nácikat, és most újra a vesztes oldalon találta magát – nem csoda, hogy páncélt öltött a fenyegető külvilág ellen. De semmiféle páncél nem védhette meg egy olyan államtól, amely még a gyermekei rajzaira is lecsapott.

Katalin most már sietősen lapoz. Újabb dossziét vesz elő, melynek a címlapján egy nagy „B betű áll. Annyit már én is tudok, hogy a „B a „Beszervezés rövidítése. Az ügynök fedőneve: „Izorche. „Azt elárulhatom – mondja Katalin –, hogy ez az édesapád neve volt." – Olyan száraz a torkom, hogy nem jön ki rajta hang. Hogy merészel ilyesmit feltételezni az apámról! Ezért lett tehát olyan együtt érző a hangja, és ezért figyelmeztetett, hogy ezúttal inkább egyedül jöjjek. Az apám beszervezési dossziéjában található utolsó jelentés dátuma 1967. Ez teljes képtelenség – akkor már régen Amerikában éltünk. Teljes biztonságban. Én legalábbis mindig azt hittem.

De nincs kedvem vitatkozni vele, hogy ez még feltevésnek is nevetséges – végtére is ez a két ember még akkor is ellenállt az ÁVO-nak, amikor a hatalmában voltak. Elképzelhetetlen, hogy a szüleimet bárki is „beszervezhetőnek" tartotta volna, amikor már az Egyesült Államokban éltek, teljes biztonságban.

Amikor becsukta az utolsó dosszié fedelét is, Katalin rám nézett, és a rossz hírek közléséhez szokott orvos modorában, együttérzőn így szólt: „Ez a tiéd – és a dossziékra mutatott. – De ne ítéld el őket – mondta intőn –, a rendszer volt bűnös. – Aztán visszatett a helyére egy fényképet, amely kihullott az egyik dossziéból. Három-négy éves göndör kislányt ábrázol, partedliben, melyen pillangók röpködnek, a kezében kanállal. A dundi, komoly tekintetű, mosolytalan gyermekben magamra ismerek. És akkor eszembe jutott a történész figyelmeztetése: „Vigyázzon, mert Pandóra szelencéjét akarja kinyitni.

Első fejezet

Háború után hidegháború

A gyerekek sosem ismerik igazán a szüleiket. Gyermekkorunk csodált óriásai kamaszkorunkra gyakran bosszantó alakká változnak, míg felnőttkorunkra ki nem derül róluk, hogy ők is csak közönséges halandó emberek. Az én esetemben azonban az ÁVO dossziéi váratlanul, amikor a szüleim már nem is éltek, összezavarták bennem ezt a természetes folyamatot. A megfigyelésük, letartóztatásuk és vallatásuk során keletkezett sok ezer oldalnyi irat, amit még megtetéztek azok a beszélgetések is, amelyeket olyan emberekkel folytattam, akik annak idején baráti viszonyban voltak velük, egyszerre új színben tüntették fel a szememben a szüleimet. Rá kellett jönnöm, hogy apám és anyám sokkal bonyolultabb személyiség volt, mint addig hittem.

Szinte abszurd, hogy a 20. század egyik legbrutálisabb terrorszervezetének, a magyar politikai rendőrségnek köszönhetem, hogy betekintést nyertem a szüleim életébe. Természetesen nem azt akarom mondani, hogy hálás vagyok nekik, amiért legrejtettebb érzelmeit is kicsikarták apámból, vagy amiért elém tárták anyám életének intim titkait. De kétségtelen, hogy az ÁVO aktái elevenebben őrizték meg alakjukat, semmint arra az emlékezet vagy akár egy napló is képes lehet.

Az emlékeimben a Papa kedélyesen pipázgató derűs ember, aki könnyed eleganciával siklik át az egyik világból a másikba, és fölényesen lebeg minden földi dolgok fölött. Valójában azonban sokszor állt a kétségbeesés szélén. Ez a látszólag szenvtelen ember egyáltalában nem volt olyan magabiztos, mint amilyennek látszott. („Tulajdonképpen csak úgy megtörténtek velem dolgok: barátok és ismerősök, az állásaim, a lehetőségek – minden magától jött. Igazából semmiért nem kellett megküzdenem az életben.") Színlelt paszszivitása az életösztön megnyilvánulása volt. Tégy úgy, mintha nem lennél kétségbe esve, és akkor majd talán elmúlik magától.

Apám az Osztrák-Magyar Monarchia alkonyán született, amikor még a pirospozsgás, nagy bajuszú Ferenc József regnált az országban, jóságos pátriárkaként. A nagyszüleim jómódú budapesti polgárok voltak. Budapest ekkor élte aranykorát, a 19. század utolsó három évtizedében, amikor rövid ideig a liberális értékek voltak túlsúlyban Magyarországon, s viszonylagos tolerancia uralkodott, és amikor a zsidók jogegyenlőséget élveztek – legalábbis papíron. A nagyszüleim egyáltalában nem titkolták zsidó származásukat (jóllehet, akárcsak sokan mások, a 20. század elején magyarosították németes hangzású családnevüket, mivel úgy érezték, hogy magyar embernek magyaros nevet illik viselnie), de nem mondhatni, hogy nagyon vallásosak lettek volna. Bár otthonosak voltak más európai fővárosokban is, sűrűn látogatták a külföldi gyógyfürdőket és sípályákat, mind közül az ő kedves Duna-parti városukat szerették a legjobban. A felvirágzó Budapesten szerezték a vagyonukat, itt lettek megbecsült polgárok, és teljes biztonságban érezték magukat. Az ő szeretett Budapestjüknek, mely Bécs után a birodalom másodfővárosa volt, olyasféle légköre volt, mint Párizsnak a Második Császárság idején – ugyanolyan grandiózus becsvágy sarkallta. A szüleim és a nagyszüleim szemében Velence volt – fényes szállodáival – a nyugati civilizáció csúcsa. Az osztrák-magyar csapatok nem sokkal azelőtt, szinte puskalövés nélkül foglalták el a Török Birodalom egyik tartományát, Boszniát. 1914-ben mégis Bosznia fővárosában, Szarajevóban dördült el az a lövés, amely végzetesen megváltoztatta a világtörténelem folyását, és mely a családom történetének is más irányt szabott.

Apám, aki 19. századi elvek szerint nevelkedett, jóllehet már a 20. században, mintha csak Thomas Mann A Buddenbrook ház című regényéből lépett volna elő. Mire azonban felnőtt lett, az I. világháború már a hagyományaival és szertartásaival egyetemben, mindenestül szétzúzta azt a lakályos, barátságos világot, melybe beleszületett. Horthy admirális despotikus rendszere annak idején már erőteljesen korlátozta a magyar zsidók életlehetőségeit, még a legasszimiláltabbakét is. A neveltetése a Papát egyáltalán nem készítette fel a fanatikus utópiák korára.

„A megjelenésével, a modorával, a jellemével és széles érdeklődési körével – mesélte hatvan évvel később Zöld Ferenc, apám régi barátja, akivel ugyanabba a sportegyesületbe jártak vívni –, minden ismerőse elismerését elnyerte. Az egyesületben mi csak ’Mylord’-nak hívtuk, amiért olyan lelkes angolbarát volt. Valósággal eszményített mindent, ami angol, eközben azonban tulajdonképpen valami olyasmiért rajongott, ami akkor már nem létezett. Tőle azonban ezt mindenki elfogadta – és megbocsátottuk neki. Mindenben, amibe csak belefogott, a nyelvtanulásban, az egyetemi tanulmányaiban, a vívásban, mindig a kiválóságra törekedett. Mindenki szerette, mert egyúttal mindig segítőkész is volt. Emlékszem, mindig őt kértük meg, hogy fordítsa le a szerelmes leveleinket, amiket a nemzetközi vívóversenyeken megismert lányoknak írogattunk. Ha úgy adódott, akár három nyelvre is tudott fordítani. A saját szerelmi ügyeiről azonban diszkréten hallgatott."

Tulajdonképpen csak mostanában értettem meg, hogy milyen ellenmondásos egyéniség volt. Szinte gőgösen büszke ember volt, ugyanakkor odaadó férj és apa is, habár az érzelmeit csak ritkán mutatta ki. Zsidó származása miatt nemritkán elutasításban volt része, a Papa mégis buzgó magyar hazafi volt, s például meggyőződéssel állította, hogy Shakespeare magyar fordítása jobb, mint az eredeti. Amikor megkapta a katonai behívóját, a zsidó származása miatt „alkalmatlannak minősítették, holott igazán kisportolt fiatalember volt, aki nem egy érmet szerzett vívásban. Apám becsvágyó ember volt, fegyelmezett, intelligens és jóképű. Abban az időben, amikor a „megfelelő külső az életet jelenthette, nagyon fontos volt a megjelenés. Természettől fogva merész és tetterős volt, és a vívóversenyeken és alpesi síbajnokságokon mindig igyekezett kitűnni fegyelmezett sportszerűségével és fürge észjárásával. Egy ilyen rátartian büszke emberben bizonyára sok elfojtott harag forrhatott a kirekesztés miatt, amiben része volt. Máig sem sikerült még egészen kibogoznom, hogyan viszonyult apám a kéretlenül kapott zsidó örökségéhez. Ennél is érthetetlenebb azonban a számomra, hogy olykor milyen meggondolatlan vakmerőséggel viselkedett, még a családját is veszélybe sodorta – amint az az AVO irataiból világosan kiderül.

A vívás – ami Magyarországon arisztokratikus sportnak számított a párbajokban és a katonai hagyományokban gyökerező múltja miatt – kitörési lehetőség volt apám számára. Amikor megnyerte a budapesti középiskolai vívóbajnokságot, az arcképét kifüggesztették a gimnáziuma előcsarnokában. Később az egyetemen más hasznát is vette a vívótudományának. „Évente egyszer – mesélte a gyerekeinek hosszú évekkel később – napokig tartó antiszemita tüntetések voltak az egyetemen. Egyszer a tanszéki szobámba menekítettem néhány zsidó lányt és fiatalembert, amikor pedig oda is betörtek utánuk az üldözőik, párbajra hívtam ki a vezetőjüket. A párbajban természetesen – emlékezett mosolyogva –, én győztem."

Ez az egész életében mintegy páncélként viselt büszkeség gátolta meg abban, hogy akár csak magának is beismerje azt, ami az ÁVO dossziéiból nyilvánvalón kitűnik: az antiszemitizmus határozta meg élete legfontosabb döntéseit. A zsidó diákok számát korlátozó hírhedt numerus clausus miatt kitűnő tanulmányi eredményei ellenére sem vették fel a jogi karra. Anyámat, aki szintén zsidó családból származott, kétségkívül szerelemből vette feleségül, de volt más nő is az életében, akit viszont nem vehetett feleségül. Idős ember volt már, amikor elmondta nekünk, miért viseli azt a pecsétgyűrűt, melyet egy osztrák grófi család címere díszített. A grófkisasszony, akitől kapta, megeskette apámat, hogy mindig viselni fogja, „amikor végre sikerült rábeszélnem, hogy térjen haza Bécsbe, mert nem vehetem feleségül. Akkor már Hitler volt az úr Németországban."

A II. világháború utolsó esztendejét, amikor Adolf Eichmann olyan lázas sietséggel hurcolta Auschwitzba a magyar zsidókat, vakmerő bátorságuknak és leleményességüknek köszönhetőn sikerült túlélniük a szüleimnek. A magyar fasiszták alatt a talpraesettség még sokat számított. Furcsa mód, amikor ezekről az időkről mesélt, apám hangja csupa nosztalgia volt „a katasztrófa előtti korszak" iránt – katasztrófán pedig a kommunisták hatalomátvételét értette, akik ellen már mit sem ért se személyes bátorság, se furfangos leleményesség.

Anyámat sokszor bosszantotta, hogy apám annyi kedves emléket őriz a harmincas évekből, abból az időből, amikor még nem ismerték egymást. Megvallom, ez engem is zavart némileg, miután elmerültem ennek a korszaknak a tanulmányozásában, amikor apám aranyifjúként élte az életét. De az is az életösztön megnyilvánulása volt, hogy a kellemetlen igazságok előtt becsukta a szemét. Vak volt arra, hogy mi történik Bécsben 1938, az Anschluss után. Sikerült kitörölnie az emlékezetéből, hogy a barátai, művelt és kulturált bécsi zsidók után valóságos hajtóvadászatot rendeztek, és a Kärtnerstrasse kirakataira azt a feliratot mázolták, hogy „zsidó üzlet. Néhány nappal utóbb Magyarország kormányzója, Horthy admirális bejelentette a világnak, hogy tulajdonképpen Magyarország ebben is első volt, hiszen az első modern zsidóellenes törvényt a magyar Országgyűlés szavazta meg, még 1920-ban. „Humánus és tisztességes zsidóellenes törvényeket kell hoznunk – érveltek Horthy hívei –, és akkor majd nyugtunk lesz a hitleristáktól. Valójában akárhányszor meghoztak egy-egy újabb „tisztességes" zsidótörvényt, az antiszemita diákok zsidóverést rendeztek az egyetemeken. Aztán hamarosan már három oldalról is Hitler birodalma ölelte körül Magyarországot – és a Párbaj Korát felváltotta a Birgerli-csizma Kora.

Apám az olyan irodalmi hősöket szerette, mint Lancelot, Robin Hood és a Vörös Pimpernel. Rajongott Gary Cooperért, és igyekezett utánozni Fred Astaire fölényes eleganciáját. A legjobban azonban a földrajz professzorát tisztelte, Teleki Pál grófot, aki 1940-ben Horthy miniszterelnöke lett. Sub pondera crescit palma – teher alatt nő a pálma; ez volt az első latin szentencia, amit apámtól tanultam, akit ezekkel a szavakkal buzdított egy ízben Teleki. Teleki is a „rendes antiszemiták közé tartozott, aki őszintén hitte, hogy Hitler majd békén hagyja Magyarországot, ha a magyarok a maguk módján megoldják a „zsidókérdést. Amikor Horthy 1941-ben a hozzájárulását adta, hogy Hitler Magyarországon átvonulva indítson támadást Jugoszlávia ellen, mellyel pedig Magyarország megnemtámadási szerződést kötött, Teleki, a miniszterelnök, megrendítően emelkedett hangú levélben tiltakozott a kormányzónál, majd főbe lőtte magát – ami tiszteletre méltó, de véleményem szerint haszontalan gesztus volt. Apám mindazonáltal mindig csak a legnagyobb tisztelet hangján, sőt szinte szeretettel emlegette Telekit.

A háború utolsó hónapjaiban a magyar nácik, vagyis a nyilasok az utcákon összefogdosott zsidókat a Duna-partra kísérték, és a kivégzőosztagok a folyóba lőtték őket. A szüleim ettől is megmenekültek, aminthogy túlélték Hitler budapesti megbízottja, Adolf Eichmann működését is. A titkosrendőrség aktáiból kiderül, hogy keresztény barátaik lakásán bujkáltak, naponta váltogatva búvóhelyüket, és sohasem viselték a sárga csillagot, amiért pedig halálbüntetés járt. Továbbá hamis irataik is voltak.

Ezekről a dolgokról azonban a szüleim szinte sohasem beszéltek. Aminthogy magukról – vagy a Mama szüleiről, az én anyai nagyszüleimről – sem mondták el az igazat a gyerekeiknek. Nekünk, a nővéremnek, öcsémnek és nekem, akik Amerika biztonságában nőttünk fel, a marylandi Bethesdában, szinte ugyanolyan gyerekekként, mint más amerikai kamaszok, mindig azt mondták, hogy a Mama szülei a budapesti légitámadásokban haltak meg, nem sokkal a háború vége előtt. Máig sem láttam még egy fényképet sem róluk – ami számomra nagyon fájdalmas. Egyébként gondosan őrzöm a családi fényképalbumokat, és a leghalványabb célzásra is azonnal előkapok egy albumot, és magyarázni kezdek: „Ilyenek voltak a szüleim, a gyerekeim abban az időben, így nézett ki akkor a férjem." Ez a mániám valószínűleg családi vonás nálunk. Amikor végleg eljöttünk Magyarországról, a ruháinkon kívül szinte semmit sem hoztunk magunkkal, csak egy bőröndnyi fotóalbumot. Az ÁVO dossziéiból tudom, hogy a börtönben apámat mennyire aggasztotta, hogy a személyes holminkon kívül, a házkutatás során az ávósok a rólam és a nővéremről készült pótolhatatlan fényképeket is elvitték az íróasztaláról. És mégis van egy fájó, jóvátehetetlen hiány a családi albumokban – elvesztett nagyszüleim üres helye.

Abból, amit a szüleim nekünk a Mama szüleiről meséltek, valójában egy szó sem volt igaz. Erre én csak évekkel később jöttem rá, amikor először látogattam Budapestre azóta, hogy az 1956-os forradalom után elmenekültünk a kommunisták elől. 1980-ban a magyar zsidók ezreit megmentő, majd a Gulágban eltűnt hős svéd diplomata, Raoul Wallenberg életrajzán dolgoztam. Többek között interjút készítettem egy asszonnyal, akit Wallenberg mentett meg. Beszélgetés közben az asszony egyszer csak azt mondta, szinte mellesleg csupán, hogy „Persze, amikor Wallenberg Budapestre érkezett, már késő volt, hogy a te nagyszüleidet is megmentse a gázkamrától. Nemcsak, hogy akkor hallottam először, hogy mi történt valójában a nagyszüleimmel, Adolf Neumannal és a feleségével, Annával, de azzal is akkor szembesültem először, hogy zsidó származású vagyok. Apám hűvösen fogadta, amikor ezzel a „felfedezésemmel felhívtam Budapestről. Lelepleződött a titka a lánya előtt, és ezzel tulajdonképpen életében először olyan helyzetbe került, hogy többé nem volt ura a múltjának. Ez az esemény súlyosan megterhelte a viszonyunkat élete hátralévő huszonöt esztendejében.

Anyám számára ez a téma egyszerűen tabu volt. Ha csak felvetettem is, a szeme elpárásodott, és engem elnémítottak a könnyei. Talán a bűntudat, amiért ő életben maradt, a szüleit viszont nem tudta megmenteni, arra