A kastély lányai

By Santa Montefiore

Santa Montefiore, akinek regényei milliós példányszámban kelnek el, és vezetik a sikerlistákat, egy újabb letehetetlen családregénnyel varázsolja el olvasóit.
1939-et írunk és az I. világháború befejezése óta béke van. De sok minden megváltozott a Deverill-családban, és most egy új nemzedék várja, hogy színre léphessen.
Martha Wallace az amerikai otthonából érkezett Dublinba, hogy megkeresse a vérszerinti anyját, de e helyett elveszti a szívét: a végtelenül elbűvölő J P Deverill veszi le a lábáról. Aztán Martha rájön, hogy az anyja is abból a családból származik, mint JP, és úgy tűnik, ezzel meg is pecsételődik a sorsa.
Bridie Doyle, vagyis most már Marcantonio grófnő, a Deverill kastély úrnője eltökéli, hogy az a kastély lesz az otthona, ahol valamikor dolgozott. De életerőtől duzzadó férjének, Cesare-nak más tervei vannak. És amikor a tekintete a feleségéről másfelé kalandozik, a házaspárhoz közelállókban felmerül a kérdés, vajon valóban az-e, akinek mondja magát.
Kitty Deverill beletörődött a férje, Robert és két gyermekük melletti életébe, de aztán az élete nagy szerelme, Jack O'Leary visszatér Ballinakellybe. Csakhogy a férfi szíve ezúttal már másé...
Ez a nyár drámai végkifejlethez vezet...
" Senki nem ír úgy romantikus családregényt, ahogy Santa Montefiore . Minden amit ír, a szívéből jön."
Jojo Moyes

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Dec 5, 2022
• ISBN: 9789635800322

Book preview

cover.jpg

Santa Montefiore

A kastély lányai

ULPIUS BARÁTI KÖR

BUDAPEST

A mű eredeti címe: The Last Secret of Deverills

Fordította: Vraukó Tamás

Copyright © 2017, Santa Montefiore

Hungarian Translation © Vraukó Tamás, 2022

© Művelt Nép Könyvkiadó, 2022

ISBN 9789635800322

Az e-book formátumot előállította:

img1.png

www.bookandwalk.hu

Szeretettel drága nagybátyámnak

és keresztapámnak, Chrisnek

Castellum Deverilli est suum regnum

Egy Deverill kastélya az ő királysága

A ballinakellyi Deverill család a Deverill kastélyból:

Hubert és házastársa, Adeline

Bertie és házastársa, Maud

Rupert (elhunyt)

Tussy (elköltözött Amerikába)

Victoria és házastársa, Eric

Elspeth és házastársa, Peter

Harry és házastársa, Charlotte

Kitty és házastársa, Robert

A londoni Deverill család a Deverill házból:

Stoke és házastársa, Augusta

Digby és házastársa, Beatrice

Archibald William

Leona és házastársa, Bruce

Vivien és házastársa, Tarquin George

Celia és házastársa, Archie

Maggie O’Leary

Vannak, akik szerint Samhain ünnepén született, amikor Ballinakelly lakói a szüretet ünnepelték nagy lakomával, mások szerint naplemente után, és hajnal előtt jött világra, amikor az ártó manók, kísértetek és visító boszorkányok csatlakoznak az elholtak lelkeihez, szabadon kóborolva az élők között a sötétség óráiban. Bármi is az igazság, a helyzet az, hogy Maggie O’Leary 1641 novemberének első napján született erre a világra, amikor sűrű köd ülte meg a völgyeket, könnyű zápor nedvesítette a levegőt, amelyben hanga, fű és ecet illata úszott.

 O’Leary gazdaságában volt valami nyugtalanság azon az éjjelen. A tehenek bőgtek, kapáltak a patáikkal, a lovak izgatottan horkantottak, és dobálták a sörényüket. Szénfekete varjak gyülekeztek a farmház tetején, amelyben Órlagh Ni Laoghaire rótta a hálószobája padlóját, hátul, a derekán összekulcsolt kezekkel, és várta hatodik gyermeke közeli érkezését, a szokásosnál is erősebb aggodalommal. Ő is olyan nyugtalan volt, mint a jószágai, nyögött és szenvedett, ahogy a fájásai egyre erősödtek, mert az előző öt gyereke könnyen és gyorsan született. Olykor kipillantott az ablakon, várva az első hajnalpír feltűnését a keleti égbolton. Remélte, hogy a gyermeke kitart Mindenszentek napjáig, és nem ezekben

a sötét és kísértetjárta órákban érkezik.

Nem messze onnan Órlagh gyerekei élvezték a lakomát egy hatalmas csűrben, közel a falu központjához. Minden lakóház ajtóit és ablakait szélesre tárták, hogy a gonosz és a barátságos szellemek is szabadon járjanak-keljenek, a tüzeket pedig eloltották. Odakint máglyák ragyogtak, melegítették

a levegőt, amelyet lehűtött az ártó kísértetek jelenléte, akik

a sötétségben hancúroztak.

Nem olyan éjszaka volt ez, amelyen érdemes világra jönni, de Maggie mégiscsak megtette.

Közvetlenül hajnal előtt, különösen erős fájások után, Órlagh egészséges gyermeket szült, akinek éles visításai lyukat fúrtak az égbe, és azon át a hajnal első sugarai levilágítottak a földre. De az új élet egy régi elveszítésével járt együtt: Órlagh eltávozott a túlvilágra, de még mielőtt elment, gyengéden a karjaiban fekvő kisded fülébe súgta: Céad míle fáilte, Peig – azaz százezer üdvözlet. Ezzel nevet is adott a kislánynak, és áldását egy csók kíséretében.

Maggie szépsége különös és megejtő volt. Haja fekete, mint a holló szárnya, a szeme elbűvölően zöld, az ajkai teltek, érzékiek, és sokat tudóan íveltek felfelé. Maggie számos módon volt rendkívüli, de az a tulajdonsága, ami a legbiztosabban megkülönböztette a családjától és az egész közösségétől, egy szokatlan adottság volt: Maggie látta a halottak lelkeit, néha még mielőtt meghaltak volna.

Maggie-t ezen képessége miatt a fivérei és a nővére azzal ugratták, hogy boszorkány, amíg az apjuk gyenge és remegő hangon el nem mondta nekik, hogy mi a boszorkányok sorsa. Brennan atya, a helyi pap, keresztet vetett, valahányszor meglátta a lányt. Megpróbálta rávenni, hogy vallja be: azok a dolgok, amelyekről Maggie azt állítja, hogy a Deverill család utolsó titkai, csak kitalációk, amelyekkel a lány mások figyelmét akarja felkelteni.  Ballinakelly lakói tágra nyílt, ijedt szemekkel meredtek rá, mert azt hitték, megszállták azok a szellemek, amelyek születésekor körülvették. Egy öregasszony így dünnyögött: – Ez a lány már élt ezen a világon ezelőtt is, Isten a tanúm rá.

Még Maggie nagyanyja is azt mondta, hogy ha nem látta volna saját szemével, amint a lány kicsúszik Órlagh testéből, azt hinné, hogy elcserélt gyermek, akit valami gonosz manó küldött, hogy balszerencsét hozzon a házra.

De a balszerencse elérkezett, akár elcserélt gyermek volt Maggie, akár nem.

Maggie számára semmi rendkívüli nem volt abban, hogy látta a holtakat, vagy meg tudta jósolni mások halálát. Amióta csak az eszét tudta, látott olyan dolgokat, amelyek meghaladták mások érzékszerveit. Gonosz sem volt. Ő maga tudta ezt. A képességét Istentől kapta. Így hát kiszökdösött a dombok közé, ahol eggyé válhatott az egész teremtéssel. A hajába kapott a szél, a bőre nedves lett a könnyű záportól, és ő élvezettel csavargott az elvadult fűben a világ széle felé, ahol a csillogó hullámok futottak föl a homokra. A kavargó sirályok alatt a kendőjét a vállára terítette, és kifelé nézett a tengerre. Időnként megpillantotta egy-egy hajó vitorláit a távoli láthatáron, és eltöprengett azon, milyen hatalmas és titokzatos a világ az ő partjaikon túl. De magasan fenn a bércen, a kövekből kirakott ősi körben, amit úgy ismertek, hogy a Tündérkör, ott tudott igazán eljátszani a természet szellemeivel, akiket senki más nem látott. Azon a varázsos helyen senki nem félt tőle, nem ítélte meg, és nem is korholta: csak Isten volt ott, és az a titkos pogány világ, amelyet Isten látnia engedett az egész csodás mivoltában.

Ám ahogy Maggie idősebb lett, a szellemek követelőzőbbek lettek. Többet akartak a lánytól. Azt állították, üzeneteik vannak azok számára, akiket hátrahagytak. Maggie-t az apja figyelmeztette, milyen büntetés jár a boszorkányságért, a nővére könyörgött, hogy maradjon csendben, a nagyanyja sem jósolt mást, csak sötét végzetet. De a hangok mégsem távoztak, és nem hagyták Maggie-t békén. A lány úgy hitte, hogy magasabb célokat kell beteljesítenie. Úgy vélte, Isten akarja, hogy megkönnyebbülést hozzon a holtaknak. Meggyőződésévé vált, hogy ezt kell tennie.

Nehéz idők jártak, az O’Leary család szegény volt. Maggie apja és négy bátyja gazdálkodott, ahogy az O’Learyk nemzedékei előttük, őrizték a tengerre lejtő mezőn legelő birkákat, azon a szeretett földjükön, ami emberemlékezet óta az övéké volt.  Csakhogy nyolc éhes szájat kellett etetni az O’Leary farmházban, és az élelem szűkös volt. Kétségbeesésében Maggie apja lassan és vonakodva, lopva elkezdett pénzt kérni azoktól, aki beszélni akartak a lányával. Maggie átadta az üzeneteket, amelyek állítása szerint az elhaltaktól érkeztek, és az apja beszedte a pénzt, hogy enni tudjanak. Lassacskán híre terjedt a dolognak, és a gyászolók, összezavarodottak hordákban érkeztek, mint kinyújtott kezű szellemek, akik a fényt keresik. Azok, akik nem tudtak készpénzzel fizetni hoztak, amit tudtak: tejet, sajtot, tojást, olykor egy-egy tyúkot vagy nyulat is. De terjedt a félelem is, hiszen az ilyen képesség csakis az ördögtől való lehet, ezért Maggie úgy nőtt fel, hogy egyetlen barátja sem volt, leszámítva a madarakat és a mezők vadjait.

Maggie kilencéves volt, amikor Oliver Cromwell megérkezett hadai élén, hogy meghódítsa Írországot. Maggie fivérei csatlakoztak a royalistákhoz, és a lány minden látnoki képessége kevés volt ahhoz, hogy megmondja: látja-e még őket valaha. A háború borzalmas volt, és Cromwell kegyetlenségének a híre úgy terjedt Cork megyében, mint a pestis és az éhínség, amely a harcok nyomában járt. Drogheda ostroma és az azt követő mészárlás a vér skarlát színével van beleszőve Írország történelmébe. Cromwell katonái százakat hánytak kardélre, és elégették azokat, akik Isten házában kerestek menedéket.

Ballinakellyt elérték azok a hírek, hogy Cromwell nem kegyelmez a katolikusoknak még akkor sem, ha megadják magukat. Így hát a felháborodás és félelem elegyétől hajtva Maggie apja beállt a lázadók közé a hegyekben, hogy harcoljon bármilyen fegyverrel, amit csak talál. Bátor volt és erős, de ugyan mit ért a bátorság és erő Cromwell jól felfegyverzett és kiképzett katonái ellen? II. Károly visszavonta a támogatását. Otthagyta a seregeit Írországban a skótok kedvéért, és a védelem szétesett. Az írek kutyaszorítóba kerültek, egyedül maradtak, elhagyatva és elárulva, hogy ott halljanak meg a hegyoldalakon, mint a farkasok tépte, kiszolgáltatott juhok.

Maggie fivérei eljöttek hozzá a túlvilágról, üzeneteket küldtek a nővérüknek és a nagyanyjuknak. Ott álltak sorban a többi boldogtalan lélekkel ennek a világnak az ablakában, elmesélték, hogyan hullottak el tűz, bunkósbot és kard által. Maggie apja is elesett a dombok között, levágták, mint egy nyulat a hangában, a család nőtagjai pedig itt maradtak, és már senki sem gondoskodhatott róluk. Olyan tehetetlenek voltak, mint a koldusok. A legtöbb birkájukat elrabolták.

A háború tombolása közben nem számíthattak irgalomra, és a helyiek éheztek, vagy lassan haldokoltak a pestistől.

De Maggie adottsága megmaradt, és az emberek továbbra is jöttek hozzá, kopogtattak, hozva azt a keveset, amijük volt, hogy üzeneteket kapjanak a szeretteiktől. Az O’Leary család nőtagjai csendben gyászoltak, mert erősnek kellett maradniuk egymás számára, hiszen a gyásszal semmire sem jutottak, csak a kitartás jelenthette a túlélést.

Azonban mégsem veszett el minden. Megvolt a földjük, a gyönyörű, értékes, tengerre néző földjük. A háború ellenére virágzott, mint mindig. A hanga virágai borították a domboldalakat, pillangók röpködtek a levegőben, a buja zöld lombok között madarak csicseregtek, a lágy eső és a tavaszi napfény olyan szivárványokat alkottak a völgyek fölött, amelyek a remény ragyogó íveit rajzolták fel. Valóban, a földjük még megvolt. Legalább az megmaradt.

De Lord Barton Deverill, Ballinakelly első földesura, elvette tőlük azt is. Mindent elvett tőlük, és nem hagyott nekik semmit. 

ELSŐ RÉSZ

1. fejezet

Dublin, 1939. február

Martha Wallace szökdécselt végig az ösvényen, amely a St Stephen’s Green nevű parkon át kanyargott. Egyszerűen képtelen volt nyugodtan járni. A szíve könnyű volt, minden lépésnél felemelte a testét, így olyan könnyeden járt, mint aki felhőkön jár. Mrs. Goodwin rövid, kemény léptekkel loholt mögötte, próbálva lépést tartani a lánnyal.

– Drágám, ne rohanj úgy. Keressünk egy szép padot, és üljünk le egy kicsit – javasolta pihegve.

Martha megpördült, és hátrafelé kezdett lépdelni idősödő nevelőnője előtt.

– Nem hiszem, hogy le tudnék ülni, még egy percre sem! – önfeledten felnevetett. – Csak gondolj bele, hogy azért jöttem ide, hogy megtaláljam az édesanyámat, és ehelyett elveszítettem a szívemet! Ez olyan nevetséges, nem gondolod?

Martha amerikai akcentusa éles ellentétben állt Mrs. Goodwin takaros brit magánhangzóival. Az asszony sápadt ír bőre kipirosodott az arccsontjain, és kakaószínű szeme izgatottan csillogott. Levette a kalapját, odakínálva hosszú, barna haját a szélnek. Az élt a lehetőséggel, kibontotta a tincseket a hajtűkből, vad és nyugtalan külsőt kölcsönözve a nőnek. Mrs. Goodwin, az előtte táncoló tizenhét éves lányt elnézve, alig hitte el, hogy alig néhány órája könnyek között jött el a Miasszonyunk, a Mennyek Királynője zárdából, ahol közölték vele, hogy nincsenek feljegyzések sem a születése körülményeiről, sem a valódi édesanyjáról.

– Ne ragadtasd el magad, Martha drágám!

– Goodwin, hirtelen olyan komoly lettél. Ha az ember tudja, akkor tudja, nem igaz?

– De hiszen csak most találkoztatok, és alig egy órára. Csak azt mondom, hogy nem árt egy kis elővigyázatosság.

– Olyan jóképű, ugye? Sosem láttam még ilyen jóképű férfit. Azok a kedves szemek… a legszebb szürke árnyalat, és olyan élénken nézett rám. Talán tévedek, ha azt hiszem, hogy én is tetszem neki?

– Hát persze, hogy tetszel neki, Martha kedvesem. Hiszen csinos lány vagy. Vak volna, ha nem látná, milyen szép vagy.

Martha átölelte idős nevelőnőjét, akit ez annyira meglepett, hogy elnevette magát. A lány derűje ellenállhatatlan volt.

– Na és a mosolya, Goodwin! A mosolya! – áradozott Martha. – Olyan pajkos. Olyan elbűvölő. Csakugyan nem hiszem, hogy valaha is láttam volna ilyen megnyerő mosolyt. Még jóképűbb, mint Clark Gable!

Mrs. Goodwin megkönnyebbülten pillantott meg egy padot egy terebélyes gesztenyefa alatt, és egy sóhajjal lehuppant rá, úgy folyva szét, mint egy adag puding.

– El kell ismernem, hogy mindketten nagyon udvariasak voltak – mondta, felidézve a fiú apját, Lord Deverillt, és eltöltötte a csodálat. Hízelgett neki, hogy egy ilyen magas állású úr olyan udvariasan és tisztelettel kezelte őt, az egyszerű dajkát. Tudta, hogy a fia kedvéért hívta meg őket az asztalához, mert a fiának szemmel láthatóan megtetszett Martha, de Lord Deverill kiterjesztett minden udvariasságot Mrs. Goodwinra is, amikor erre igazán nem volt szükség, és az idős hölgy ezért rendkívül hálás lett. – Lord Deverill úriember a szó minden értelmében – tette hozzá.

– Azt hiszem, abban a pillanatban beleszerettem, amikor belépett a teázóba – felelte Martha, aki csak a fiúra tudott gondolni.

– Le sem tudta venni a szemét rólad. Szerencse, hogy az apja a kezébe vette az irányítást, különben talán nem is lett volna lehetőséged megismerkedni vele.

– Vajon látom még valaha? – sóhajtott Martha a kezeit tördelve.

– Nos, tudja, hogy hol szálltunk meg, és ha elhalasztjuk az indulást Londonba egy nappal, akkor időt adhatunk neki, hogy felbukkanjon.

– Olyan izgatott lettem, hogy képtelen vagyok nyugodtan ülni – mondta Martha, és összecsapta a tenyereit. – Nem is akarok hazamenni. Örökre Írországban szeretnék maradni.

Mrs. Goodwin elmosolyodott az ifjúság naivitásán. Az élet olyan egyszerűnek tűnik az első szerelem rózsaszínű ragyogásában. – Nem szívesen rángatlak vissza a földre, kicsim, de tudod, hogy küldetésünk van.

Ez a gyengéd emlékeztető lelohasztotta egy kissé Martha lelkesedését. Leült Mrs. Goodwin mellé, és a válla megereszkedett.

– Tudom – válaszolta. – Biztos lehetsz benne, hogy semmi nem téríthet el attól.

– Talán JP segíthetne. Hiszen az arisztokraták mind ismerik egymást.

– Nem, nem akarom megosztani senkivel. Túl fájdalmas. Nem tudnám bevallani, hogy az igazi anyám nem akart engem, és otthagyott egy zárdában. – Martha lesütötte a tekintetét az ösvényre, amelyen egy vörhenyes mókus surrant át, és eltűnt a borostyán alatt. – Még saját magammal is csak most kezdek megbékélni – mondta lágyan, és az iménti lelkesedése teljesen elpárolgott. – Nem akarok hazudni neki, és az igazat sem mondhatom el. Ahogy mondtad, alig egy órája ismerjük egymást. Még nem önthetjük ki a lelkünket.

Mrs. Goodwin összekulcsolta kesztyűs kezeit az ölében.

– Jól van. Maradunk még egy napot Dublinban, és csak utána indulunk Londonba. Biztosan könnyedén megtaláljuk a Rowan-Hampton családot. Nem lehet olyan sok belőlük. – Megfogta Martha kezét, és megszorította. Az, hogy Martha születési bizonyítványán arisztokrata név szerepelt, jobban megkönnyítette a dolgukat, mintha valami gyakori elnevezés lett volna, mint például Mary Smith. Abban az esetben Mrs. Goodwin sem tudta volna, hol kezdje. – Nem vitás, hogy nem lesz sima ügy – jegyezte meg. – Akár jól is érezhetjük magunkat egy kissé, mielőtt a dolgok komolyra fordulnak.

Martha rápillantott Mrs. Goodwinra, és beharapta az ajkát.

– Ó, annyira remélem, hogy megkeres.

JP Deverill a szobája nyitott ablakában állt a Shelbourne Hotelben, és lenézett a St Stephen’s Greenre. A cigarettája füstje kanyargott a levegőben, mielőtt a huzat elragadta.

A tekintetét a park lombjaira szegezte, de nem látta őket; csak Martha Wallace-t látta.

JP még sosem volt szerelmes. Vonzották már lányok, csókolózott is közülük néhánnyal, de egyik sem számított igazán. Martha Wallace viszont igen, noha alig egy órát töltött a társaságában. De micsoda óra volt az! A lány lába elé tette volna az egész világot. Szerette volna látni a mosolyát, és tudni, hogy az a mosoly neki szól. Mindennél jobban szerette volna megfogni a kezét, mélyen a szemébe nézni, és elmondani neki, hogyan érez. Beleszívott a cigarettába, és hitetlenkedve megcsóválta a fejét. Martha Wallace kirántotta alóla a szőnyeget, és ő elveszítette az egyensúlyát. A lány olyan volt, mint egy villámcsapás, amely a szemei között érte, mint a nyílvessző Cupido íjából, egyenesen a szívébe. Minden klisé, amit valaha olvasott, most értelmet nyert, és ő nem tudta, mit tegyen.

Szerencsére Bertie Deverill pontosan tudta, mi a teendő. Megpaskolta a fia hátát, és úgy kuncogott, amelyből JP biztosra vette, hogy az apja nagy nőcsábász volt a maga idején.

– Ha látni akarod még, JP, akkor gyorsan kell lépned. Nem azt mondták, hogy Londonba utaznak? Vegyél virágot, és keresd fel a szállodájában. Megmutathatnád neki Dublin nevezetességeit. Biztosan örül majd, ha újra lát.

JP felidézte magában a két szinttel lejjebb, a teázóban lezajlott találkozásuk minden pillanatát. Amikor először összekapcsolódott a tekintetük, akkor a lány éppen őt nézte az ablak előtti asztaltól, ahol a kísérőjével ült. JP először nem figyelt fel rá, mert lefoglalta, hogy üdvözölje az ismerőseit és elhelyezkedjen a székén, szintén egy ablak mellett, nem messze Martháétól. De a lány pillantása vonzotta, és mint a hazafelé tartó postagalamb, a szeme visszatért hozzá. Ekkor pedig valami varázslatos történt. Martha nem volt lenyűgöző, ragyogó szépség, nem volt olyan nő, akik addig vonzották JP-t, de a férfi döbbenten vette észre, hogy nem akarja elvenni róla a tekintetét. Elfogta az öröm, ahogy ezt felidézte. Martha sem fordította el a pillantását, és rezzenéstelenül nézett vissza rá. Az orcája kipirult, és meglepett kifejezést öltött. Majdnem egyfajta felismerés volt az, mintha látott volna valamit a fiú arcán, amit saját meglepetésére is felismert. Költők mesélnek az első látásra lecsapó szerelemről, de JP nem sokat törődött az ilyesmivel, nem gondolkodott rajta, nem kereste. De most a szerelem találta meg őt, és úgy érezte, mintha hálót vetettek volna ki rá, és befogták.

A költők arról a különös érzésről is beszéltek, amikor az ember úgy érzi, mintha öröktől fogva ismerne valakit, amikor belenéz egy idegen szemébe, és egy régi barátot lát benne. JP ezzel sem sokat törődött korábban, de amikor ott ültek az asztalnál, és a kezük véletlenül összeért a süteményes állvány fölött amikor ugyanazért a tojásos-tormás szendvicsért vagy csokitortáért nyúltak, JP is úgy érezte, mintha ismernék egymást. Kötelék jött létre köztük, kapocs, megértés; csak egymásra kellett nézniük, és tudták. JP ismerte Marthát, és tudta, hogy a lány is ismeri őt. Egyszeriben a sok vers, amiről azt hitte, hogy csak játék a nyelvvel, olyan szöveggé állt össze, amit ő is megértett. Átlépett egy vonalat, és ami eddig rejtve volt, most ragyogó, élénk színekkel tárult fel előtte. Elnyomta a cigarettát, és úgy döntött, azt teszi, amit az apja tanácsolt.

Vett egy csokor vörös rózsát a szállodától egy saroknyira lévő árustól, és szapora léptekkel vágott neki a parknak. Nem volt vesztegetni való ideje. Lehet, hogy a lány máris a bőröndjébe pakol, és készül Londonba. Ha nem siet, talán sohasem látja újra. A nap már alacsonyan járt, lenyugodni készülve, és a csupasz ágak szövevénye hosszú, nedves árnyakat rajzolt az ösvényre. Feketerigók csipogtak, varjak károgtak, ahogy felgallyazni készültek éjszakára, a mókusok a vackuk felé indultak, de JP most rá sem hederített azokra a dolgokra, amelyekben rendszerint örömét lelte, annyira lefoglalta a küldetése.

Tőle szokatlanul ideges volt. Tudta, hogy jóképűnek tartják még azok is, akik egyébként nem vonzódnak a vörös hajú férfiakhoz. A féltestvére, Kitty, aki anyja helyett nevelte, sosem mulasztotta el felhívni a figyelmét a Deverill-vonzerőre, a Deverill-mosolyra, így hát kezdte azt hinni magáról, hogy különleges, csak mert Deverill. De most, hogy hirtelen érdekelni kezdte, mit gondol róla valaki más, kételkedni kezdett önmagában.

Az olcsó kis hotel, ahol Mrs. Goodwin és Martha megszállt, nem volt messze a Shelbourne-től, JP mégis kifulladt, mire odaért, mert olyan gyorsan ment. A rózsás arcú recepciósnő, aki felnézett a pult mögül, barátságosan rámosolygott, és a szeme felragyogott az okuláréja mögött a magas és jó megjelenésű fiatalember láttán.

– Jó napot – köszönt JP, kissé feszélyezetten a rózsacsokor miatt. – Miss Wallace-t keresem. – És a pultnak dőlt.

A recepciósnak nem kellett a vendégkönyvbe pillantania, mert tudta nagyon jól, kicsoda Miss Wallace. Az ifjú hölgy tőle kért útbaigazítást a Miasszonyunk, a Mennyek Királynője zárda felé, ő pedig elmondta neki merre van.

– Attól tartok, ő és a kísérője nincs itthon – mondta a recepciós lágy ír akcentusával, és a virágokra nézett. – Akarja, hogy vízbe tegyem önnek?

JP csalódottsága kézzel fogható volt. Türelmetlenül dobolt a deszkán az ujjaival.

– De talán még visszajönnek? – érdeklődött összeráncolt homlokkal.

– Igen, vissza – felelte a recepciós. Tudta, nem helyes többet elárulnia a vendégei terveiről, de ez a fiatalember olyan szomorú volt, a rózsacsokor meg olyan romantikus, hogy csendesen hozzátette: – Módosítottak a foglalásukon, és még maradnak egy napig.

JP erre felderült, és a recepciós örült, hogy ő szolgálhatott neki a jó hírrel.

– Akkor ezeket itt hagyom önnél – mondta a férfi. – Kaphatnék egy darab papírt, hogy írjak egy üzenetet?

– Annál jobbat tudok. Adok egy kis kártyát, borítékkal.

Az sokkal elegánsabb – mosolygott az asszony. Elfordult, és úgy tett, mint aki levelek között keresgél, hogy az úriember nyugodtan írhasson. JP a tollal a halántékát piszkálta, töprengve, mit írjon. Általában jól bánt a szavakkal, de most nem tudta, hogy kezdjen hozzá.

Amit legszívesebben mondott volna, az túl közvetlenül hangzott. Nem akarta elijeszteni Marthát még mielőtt egyáltalán megismerkednek. Szeretett volna felidézni egy sort valamelyik versből, vagy egy szellemes regényből, de a feje üres volt, nem jutott eszébe semmi. Az apja persze pontosan tudta volna, mit kell mondani, de ő most a Kildare Street Clubban volt, ahová szokása ellátogatni valahányszor Dublinban van, és lóversenyekről meg politikáról beszélget az angol-ír barátaival. Kitty is tudná, mit kellene írni, de ő meg otthon maradt Ballinakellyben. JP magára maradt, és tanácstalannak érezte magát.

Mrs. Goodwin és Martha aznap este kevéssel hét óra után érkezett vissza a szállodába. A délután nagy részében a városban kóboroltak, csodálva a látványosságokat, mielőtt beültek a Bewleybe a Grafton Streeten egy csésze teára. Pompás, karmazsinpiros üléseivel, színezett üveg ablakokkal, és meleg, aranyszínű fényeivel a kávéháznak határozottan európai hangulata volt, ami a két nőnek nagyon tetszett, miután elfáradtak, mert sokáig járkáltak a hidegben. A teával átmelegítették magukat, visszanyerték az energiájukat a süteményből, aztán nézegették a többi embert, az olyan turisták kedvtelésével, akik egy új város minden színében örömüket lelik.

JP Deverill uralta Martha gondolatait, de olykor-olykor, ahogy a járdán haladt, megfordult a fejében, hogy az az elegáns hölgy az utca másik oldalán, vagy az, aki ott a padon ül, talán az ő édesanyja. Nem tudott róla semmit, így akár tucatszor is elmehetett mellette az utcán. Kis reménysugarat jelentett, hogy talán Lady Rowan-Hampton keresi őt, és a gondolatai folyton egy érzelmi összeborulás körül forogtak.

A recepciós mosolygott, amikor beléptek az előcsarnokba.

– Jó estét, Miss Wallace. Egy úr kereste önt délután, és virágokat hozott önnek – megfordult, és felemelte a csokrot a padlóról. – Bátorkodtam vízbe tenni őket.

Martha lélegzete elakadt, és a kezét a szívére szorította.

– Ó, milyen gyönyörűek! – kiáltott fel, és a csokorért nyúlt.

– Csakugyan – helyeselt Mrs. Goodwin. – Ez ám az igazi úriember.

– Írt önnek levelet is – mondta a recepciós, és úgy vélte Miss Wallace a legszerencsésebb lány egész Dublinban.

– Levelet? – kiáltott fel izgatottan Martha, és kiemelte a kis borítékot a rózsák közül.

– Mi áll benne? – kérdezte Mrs. Goodwin, és előrehajolt, hogy megszagolja a virágokat.

Martha levette és a pultra tette a kesztyűjét, és remegő ujjakkal kivette a kártyát a borítékból. Elmosolyodott a takaros kézírás láttán, mert arra gondolt, hogy most már lesz valamije a férfítól, amit kincsként őrizhet. Kedves Miss Wallace – így szólt az üzenet –, általában jól bánok a szavakkal, de Öntől tehetetlen vagyok. Nézze el, hogy nem értek a költészethez. Megengedné nekem, hogy körbevezessem gyönyörű városunkban? Holnap délelőtt tízkor megkeresem a szállodájában. Az ön reménykedő JP Deverillje. Martha boldogan felsóhajtott, és a mellkasára szorította a kártyát.

– Holnap tízkor eljön! – Tágra nyílt szemmel nézett Mrs. Goodwinra. – Azt hiszem, most le kell ülnöm.

Mrs. Goodwin, kezében a rózsákat tartalmazó vázával, mint valami nyoszolyólány, követte Marthát a szobájukba. Odabent Martha elégedett sóhajjal lehuppant az ágyra. Mrs. Goodwin lesimította ősz haját, és az előtte függő tükörben a védencére pillantott.

– Természetesen veled tartok – mondta eltökélten. Lágy szíve semmiképpen sem olthatta ki a kötelességérzetét. Nem állt már Martha szüleinek alkalmazásában, de ugyanúgy kellett vigyáznia a lányukra, mint ahogyan az elmúlt tizenhét évben tette. Most valahogy úgy érezte, mintha egy bűntény színhelyéről menekülnének, és megfogadta, hogy amint Martha megtalálja a vér szerinti anyját, biztonságban visszajuttatja a családja kebelére Connecticutban.

Martha kuncogott.

– Én akarom, hogy velem tarts, Goodwin – mondta, és feltámaszkodott a könyökére. – Szeretném, hogy mindennek a tanúja légy. Így nem kell utána elmesélnem, és időt takarítok meg. Mit vegyek fel?

Mrs. Goodwin, aki előzőleg kicsomagolta Martha hajókofferét, kinyitotta a szekrényt, és kivett egy csinos kék ruhát hozzáillő övvel, hogy kiemelje a lány karcsú derekát.

– Azt hiszem, ez megteszi – mondta, és felemelte a vállfánál fogva. – Neked jól áll a kék, és nagyon nőies.

– Egy szemhunyásnyit sem alszom ma éjjel. Annyira feszült vagyok.

– Egy pohár meleg mézes tej segít a dolgon. Ha a legjobb benyomást akarod kelteni Mr. Deverillben, szükséged van a szépítő alvásra.

– Mr. Deverill – Martha visszafeküdt és sóhajtott. – Van valami izgalmasan bűnös ebben a névben.

– Mert úgy hangzik, mint a devil, azaz ördög – felelte Mrs. Goodwin, és összeszorította az ajkait. – Remélem, puszta hasonlóság.

Martha még egy pohár mézes tej után sem tudott elaludni. Mrs. Goodwin ellenben nem küzdött ilyen nehézségekkel, és súlyos szuszogása áthallatszott a szomszéd ágyról, csak időnként szakította meg egy-egy horkantás, ami igénybe vette Martha türelmét.

Martha felkelt az ágyból, és a nyikorgó padlódeszkákon lábujjhegyen az ablakhoz ment. Széthúzta a függönyöket, és lenézett az utcára. A város az utcai lámpák aranyfényétől eltekintve sötét volt, és a lány látta, hogy esik az eső. A cseppek felragyogtak a lámpák fénykörében, mint megannyi apró szikra. A csendet sem zavarta semmi, és a csillogó tetők fölött nehéz, szürke felhők függtek. Nem látszott a hold, vagy a csillagok, nem volt szakadás a felhőkön, amelyen át a mennyek romantikája átszűrődhetett volna, hó nem lágyította a kövek kontúrjait, a fákon nem mozogtak levelek, csak ott álltak csupaszon és mereven, remegve a hideg februári éjszakában. Csak JP Deverill képe varázsolt mindent gyönyörűvé.

Mrs. Goodwin azt javasolta, írja meg a szüleinek, hogy épségben megérkezett Dublinba. Martha kötelességtudóan, derűs szívvel nekifogott a feladatnak. Amíg átkeltek az Atlanti-óceánon, átgondolta a helyzetét, a rettenetet, amikor rájött, hogy nem a szülei vér szerinti gyermeke, eltérően a húgától, Edithtől, aki ezt olyan örömmel árulta el neki. A fájdalom már enyhült, és csak szánalmat érzett. A szülei egyszerűen csak gyermeket szerettek volna. Mivel nem sikerült, örökbe fogadtak egy babát Írországból, ahonnan az örökbefogadó anya, Pam Wallace családja származott. Ahogy talán bármelyik szerető szülő tenné, titokban tartották a tényt Martha előtt. A lány nem hibáztatta őket. Még Editht sem, amiért elkottyantotta a titkot. Joan nénikéjét már inkább, amiért rábízott egy ilyen titkot egy gyerekre, aki túl fiatal volt ahhoz, hogy belássa, milyen érzékeny dologról van szó.

Martha tehát hosszú levelet írt a szálloda papírosán, kiöntve a lelkét, amit nem tehetett meg abban a rövid feljegyzésben, amit az előszoba asztalán hagyott a szüleinek mikor elment. A lány úgy érezte a szülei most már bővebb magyarázatot érdemelnek. Nem állhatott eléjük a származása kérdésével, mert túl fájdalmas volt. Nagyon szerette őket, és az a felismerés, hogy nem is az ő gyerekük, olyan volt, mint kés a szívében. Amíg saját magában el nem rendezte a dolgot, addig senkivel nem tudott beszélni róla, kivéve Goodwint. Ha szüleitől kért volna engedélyt, hogy elutazzon, valószínűleg nem egyeztek volna bele. Európában háború készülődött, Pam Wallace pedig nagyon erősen óvta a két lányát. Ki kell ásnom a gyökereimet, bármilyenek is legyenek azok. Mindig ti lesztek az én apukám és anyukám, és ha ti is szerettek engem, akkor kérlek benneteket, hogy bocsássatok meg, és próbáljatok megérteni – írta Martha.

Most egy kicsit jobban belegondolt szorult helyzetébe, és egy kis szorongás fészkelte be magát a szívébe, mint kukac az alma csutkájába. Eszébe jutott, mennyit unszolta az anyja arra, hogy mindig makulátlan legyen: öltözködés, modor, jólneveltség, viselkedés terén. Semmi más nem felelt meg, és néha még a makulátlanság sem volt elég jó Pam Wallace-nak. Amikor Martha még kislány volt, az anyja nagy súlyt fektetett arra, hogy jó benyomást keltsen Wallace nagymamában és az apja rokonságában, és a lány már állandóan csupa feszültség és ideg lett. Martha megszólalni is alig mert, attól tartva, hogy valami helytelent mond. Emlékezett arra a dermesztő elutasítottságra, amelyet az anyja fagyos tekintete váltott ki belőle, ha valamiben elmaradt az elvárásoktól. Sokszor még azt sem tudta, miben volt vétkes.

Ennek az emlékétől még most is pánikban szorult össze a szíve. Edith, Martha hat évvel fiatalabb húga, egészen más eset volt, és Martha megértette, miért. Ő meglepetésként született meg Pam és Larry Wallace számára, akik már azt hitték, hogy nekik nem lehet gyermekük. Ebből következően Edith értékesebb volt, mint Martha, és a születését olyan lelkesen ünnepelték, mint a második eljövetelt.

Az igazság az volt, hogy Pam Wallace-nak Marthából Wallace-t kellett faragnia, de Edithen nem kellett faragni, hiszen ő igazi Wallace volt. Ezért kezelték őket eltérő módon. Így minden világos lett. Martha örökbefogadása volt gyerekkori kirakósának hiányzó darabja. Edith viselkedhetett akár nem tökéletes módon is, és Pam nem tett semmit, hogy megfegyelmezze, vagy megnevelje. A két nővért azért kezelték másképp, mert valóban különbözőek voltak. Az egyik Wallace volt, de semennyi faragás, vagy jeges pillantás nem tehetette Marthát azzá, aki nem volt. Tizenhét évesen, nem sok élettapasztalattal, meggyőzte magát, hogy a szülei jobban szeretik Editht. Most pedig, ahogy magányosan nézett ki az ablakon, ez a következtetése vitathatatlanná vált.

Martha ismét a biológiai anyján töprengett, mint korábban már olyan sokszor azóta, hogy megtalálta a születési bizonyítványát az édesanyja fürdőszobaszekrényében. Lady Rowan-Hampton volt az anyja neve, és Martha elképzelt hozzá egy megfelelő karaktert. Úgy képzelte meleg, barna szeme van, és hosszú, göndör, barna haja. Gyönyörű és elegáns, ahogyan az egy arisztokrata brit hölgyhöz illik, és amikor végre találkoznak, az anyja könnyeket fog hullatni örömében, szorosan átöleli, sírdogálva suttogja majd a fülébe, hogy most, miután egymásra találtak, már sosem válnak el egymástól.

Martha hirtelen elsírta magát. Az érzelem olyan hirtelen tört rá, hogy az ujjait az ajkaira tette, és eltátotta a száját.

A másik ágyra pillantott, hogy lássa, nem ébresztette-e fel a dajkáját, de az idős nő békésen aludt a takarója alatt, amely a lélegzetével együtt emelkedett és süllyedt. Martha ismét kinézett az ablakon, de a látása elhomályosult, és csak a saját eltorzult képmását látta, ami magányosan bámult vissza rá az üvegről. Ki volt ő? Honnan jött? Milyen élete lenne most, ha az édesanyja nem hagyja ott a zárdában? Megtudja-e valaha? A feje belesajdult a sok kérdésbe. Ráadásul magányosnak, gyökértelennek érezte magát. Egyedül Mrs. Goodwin volt az, akinek vallotta magát. Mindenki más hazudott. Martha válla rázkódni kezdett. Az egyik pillanatban fiatal amerikai nő volt, tehetős, jó társaságbeli családból, biztos a családja szeretetében, kötelességtudó, megbízható és engedelmes.

A másik pillanatban kívülálló, akit megvásároltak egy zárdában a világ másik végén, lázadó, engedetlen és dacos. Hová tartozott, kihez? Mit hihet még el? Mintha az építmény, amelyben felnőtt, összedőlt volna körülötte, ő pedig ott áll védtelenül és kiszolgáltatottan, mint teknős a páncélja nélkül.

Letörölte a könnyeit, és összehúzta a függönyt. Mrs. Goodwin sóhajtott álmában, és átfordította terebélyes testét, mint rozmár a fövenyen. Martha visszabújt az ágyba, és az álláig húzta a takarót. Vacogott a hidegtől, és szorosan összegömbölyödött. Mikor végre lassan elaludt már nem az anyja foglalta le az agyát, vagy a megválaszolatlan kérdések, amelyek elszívták az energiáit, hanem JP Deverill emelkedett ki a kavargó gondolataiból, mint jóképű lovag, aki azért jött, hogy megmentse a kitaszítottsága erősödő érzéséből.

2. fejezet

JP alig aludt egy keveset. Telve volt izgalommal. Csak Martha Wallace-ra tudott gondolni. A lánnyal kapcsolatban minden elbűvölte, a titokzatos tartózkodása, a félénk, szemérmes mosolya, és JP csak találgatni tudta, milyen lehet az élete az óceán túlpartján. Mindent meg akart tudni róla, a legapróbb részletektől a nagyokig és fontosakig. A véletlenszerű találkozásuk a Shelbourne teaszalonjában olyan jelentőségű volt, mintha a föld lemezei tektonikus mozgásba kezdtek volna, csak hogy ő most saját magát és a világot is másképp lássa. Mindig Ballinakelly volt az univerzumának középpontja, de mégis úgy érezte, mintha most kinőné. Martha külföldi országok, nagyvilági városok hírét hozta, és JP azt szerette volna, ha a lány kézen fogja, és megmutatja neki mindezt.

Az apjával reggelizett, aki mindig korán kelt. Bertie Deverill elfoglalt ember volt. Mióta eladta a Deverill-kastélyt, és az érte kapott pénz nagy részét elhidegült feleségének, Maudnak adta – aki gyorsan vett egy nagyszerű házat Belgraviában és ott testes és egyre gazdagabb szeretőjével, Arthur Arlingtonnal élt fényűzésben – Bertie-nek új pénzkereseti módokat kellett keresnie. Eddig nem igazán jött be semmi, de Bertie mindig vidám, lelkes és bizakodó volt, bízott benne, hogy valamelyik terve előbb-utóbb sikerül. Aki most látta őt, amint királyi pompában ült ott a Shelbourne ebédlőjében, nem gondolta volna, hogy anyagi gondjai vannak.

– Csillog a szemed, és izgatottnak tűnsz ma reggel – mondta a fiának. – Csak nem ahhoz a csinos lányhoz van ennek köze, akivel tegnap találkoztál?

JP elvigyorodott, és a szeplők az orrán kigyúltak, szürke szeme felcsillant.

– Megmutatom neki a látnivalókat – felelte.

– Vagyis megfogadtad a tanácsomat?

– Meg. Hagytam neki egy csokor virágot és egy kártyát. Remélem, hogy ma tízkor találkozunk.

Bertie előhúzta az óráját a felöltője zsebéből, és eltartotta magától, ameddig a lánc ért, mert a látása gyengült, és csak így tudta kivenni az apró mutatókat.

– Még két órád van, JP.

– Tudom, és ez lesz életem két leghosszabb órája –