Nyár a Comói tónál

By Erica James

Floriana számára egy esküvői meghívás változtatott meg mindent...
Ha nem tereli el a gondolatait, hogy élete szerelme egy másik nőt vesz feleségül, észrevette volna a közeledő kocsit.
Ha látta volna az autót, nem kellett volna az idős vénkisasszonynak, Esme Silcoxnak és Adam Strongnak, a helyi ingatlanfejlesztőnek a segítségére sietnie.
És ha Floriana nem ismerkedik meg Adammel és Esmevel, soha nem lett volna bátorsága részt venni Seb esküvőjén a gyönyörű Comói-tó partján.
Esmeben az olasz nyaralóhely emlékeket ébreszt, tizenkilenc évesen itt lett elsőször szerelmes. Gyakran eltöprengett, hogy mi történt a férfival, aki ellopta a szívét - és megváltoztatta az életét.
Esme and Floriana számára eljött az idő, hogy mindketten szembe nézzenek a múltjukkal - és a jövőjükkel - a Comói-tó, elbűvölő, romantikus partjain.
Csodálatos regény elvesztett szerelemről, sorsról és második esélyekről...
Santa Montefiore, Jill Mansell, Katie Fforde és Rosamunde Pilcher rajongóknak különösen ajánlott.

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Jun 22, 2020
• ISBN: 9786155760600

Book preview

cover.jpg

Erica James

Nyár a comói-tónál

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: Summer at the lake

Fordította: Szűr – Szabó Katalin

Copyright © 2014, Erica James

Hungarian Translation © Szűr – Szabó Katalin, 2019

© Művelt Nép Könyvkiadó, 2020

ISBN 9786155760600

Az e-book formátumot előállította:

img1.png

www.bookandwalk.hu

„Ha két boldog szerelmesről írunk, hadd legyen a helyszín a Comói-tó partja"

Liszt Ferenc

Első fejezet

Hiba volt felszakítani a borítékot.

Sosem lett volna szabad megtennie. Ha akkorra hagyta volna, amikor hazaér a munkából, vagy ha késett volna a postás, nem tette volna tönkre a napját. Így azonban a gondolatai állandóan a hóbuckába állított, pirospozsgás Télapót ábrázoló karácsonyi lap körül forogtak, amit Sebtől kapott.

De az igazi sokkot a lapba csúsztatott jó minőségű meghívó okozta. Cikornyás, dombornyomású, aranyozott szépírással arra kérték, hogy tegye szabaddá magát a jövő nyár júliusának tizedik napján Imogen Alicia Morgan és Sebastian Hughes esküvőjére.

A lap hátára sietősen firkantották oda kézírással: Flo­riana! Őszintén remélem, hogy eljössz. Sokat jelentene nekem. És az aljára odabiggyesztettek még egy ismeretlen e-mail-címet.

Seb számára sokat jelentene, ha ott lenne? Valóban? Florianának nehezére esett elhinni. Két éven át nem adott magáról hírt. Egyetlen sms-t, e-mailt vagy telefont sem eresztett meg. Most itt a semmiből ez a bejelentés, amit arculcsapásnak érzett. És ráadásul kemény arculcsapásnak. És amikor az elméjének mégis sikerült kitörölnie, akkor puff!, lekevertek neki egy harmadikat is.

A High Streetről lekanyarodott a Radcliffe Square-re, ahol korábban egy lelkes amerikai turistacsoportnak azt magyarázta, hogy a körkörös könyvtárépületek legszebbikét láthatják, végigsietett a csípős hidegben a Catte Streeten, elhagyta bal kéz felől a Bodleiant, jobbra pedig a Sóhajok hídját, a Hertford Bridge-et. A körútnak mindig ezen a pontján szokta figyelmeztetni a turistákat, hogy figyeljenek a közeledő biciklistákra; megszámolni sem tudta, hányan buktak fel majdnem csúfosan, amikor megálltak, hogy megcsodálják és lefényképezzék a hidat.

Floriana életében nem akadt két egyforma nap, és éppen ez volt az egyik dolog, amit a legjobban szeretett az oxfordi kék kitűzős, hivatásos idegenvezetői munkájában. Éppen tegnap volt egy minden részletre kiterjedően aprólékos tudású, lelkes csoportja a „Morse felügyelő és Lewis" elnevezésű túrán. Néhányan rajta akarták kapni egy-egy pici részleten, de hála kitűnő és biztos emlékezőtehetségének – Seb ezt mindig a sötét tudományokra koncentráló szuper­erejének nevezte – korán kéne felkelniük, hogy e téren legyőzzék.

Ma az Álmodó Tornyok Túrái irodában csak egy klasszikus egyetemi és városlátogatási vezetésre jelentkező csoportja volt, amit egy délutáni uzsonna zárt le a Randolph Szállodában. Itt szálltak be az amerikai turisták a buszukba, és vitték el őket, hogy Woodstockban éjszakázzanak. A holnapi program szerint a Blenheim kastélyt keresik fel, ahol forralt borral kínálják őket, és karácsonyi dalokat hallgathatnak. Amikor Floriana elbúcsúzott tőlük – és eltette a diszkréten a tenyerébe csúsztatott borravalókat –, megmagyarázhatatlan vágy fogta el, hogy felszálljon velük a buszra, és a vidám, gondtalan társasággal – akár csak Woodstockig – maga mögött hagyjon mindent. Bármit inkább, gondolta, csak ne kelljen hazamennie, és szembesülnie Seb meghívójával, ami az elérhetetlen iránti szerelem miatti szunnyadó és megalázó fájdalmát élesztgette.

Most azonban mégis észak-oxfordi otthonába tartott. Elkerülte a Broad Streetet, a St. Gileson feltorlódott buszsorokat, és a Parks Road csendesebb útvonalát választotta. Rendszerint biciklivel járt munkába, de ma reggel – a Seb meghívójának kinyitásával járó sokkon felül – rájött, hogy defektes az egyik gumi.

A tennivalók egyre hosszabbra nyúló listájára a többi mellé felkerült a defekt megjavítása is. Általában olyasmiket írt fel, amiket folyton halogatott, mert nem vette a fáradságot, hogy elvégezze őket. Így volt például a konyhában két halogénizzó kicserélésével, amik már egy hónapja kiégtek, vagy hogy üvegest hívjon a hálószoba ablak repedt üvegéhez. Az esővízcsatornát ki kellett tisztítani, a fürdőszobában csöpögött a vízcsap. Valahol a tudatában ott motoszkált a gondolat, hogy ha kivárja, hogy minden elromoljon, ami csak elromolhat, akkor olyasvalakit hív, aki egy füst alatt mindent elintéz.

– Az isten szerelmére, Floriana – mondogatta a nővére –, elég a halogatásból! – Ann biztos azt mondaná, hogy ezek mind egyszerű munkák, amiket bármelyik félkegyelmű meg tud otthon csinálni. Miért nem gyürkőzik neki, és végzi el maga?

Ann négy évvel volt idősebb Florianánál, és soha semmit nem hagyott másnapra, mindig élen járt a feladatok elvégzésében. Ő volt az, aki a világ szemében igazi felnőttnek számított: feleség, anya, házi ezermester és munkahelyi diktátor. Messzemenően józan gondolkodású volt, kifogástalanul szervezett és feddhetetlen életet élt, és soha nem mulasztotta el, hogy ne éreztesse Florianával, valamit elrontott, még ha nem így volt is. Úgy tűnt, hogy minden megjegyzését azzal a kizárólagos szándékkal mérlegelte, hogy Florianával azt éreztesse, hogy alkalmatlan és nemtörődöm módon felelőtlen. Bár igaz volt, hogy Florianát az ösztönös természete néha egy-két veszélyes helyzetbe sodorta, azt azért el kellett ismerni, hogy az igazi, valóságos katasztrófát mindig elkerülte.

Közülük is kiemelkedett itt Oxfordban, az egyetem első évében az, amikor egy éjszakát töltött rendőrségi cellában. Floriana azt hitte, sikerült eltitkolnia anya és apa elől, de aztán levél érkezett az otthoni címére, a borítékon a Temze-völgyi Rendőrség fejlécével. Ann nevetségesen nagy felhajtást csapott a körül, hogy a rendőrség miért levelezget a húgával.

– Csak egyetlen levelet írtak – vágott vissza Floriana –, ami, hadd tegyem hozzá, nem rád tartozik.

Szegény apa és anya elszörnyedt, amikor Floriana bevallotta a „csínytevését", ami kissé eldurvult.

– De, ugye, nem kerül be az újságokba? – tudakolta anya reszkető, elcsukló hangon.

– Persze hogy nem – nyugtatta meg Floriana, és közben nagyon szurkolt, hogy így legyen. – Vétség tekintetében jelentéktelen ügyről van szó, és a kutyát sem fogja érdekelni.

– És nem fognak ideiglenesen kirázni?

– Kizárni, anya. És nem, az egyetem nem szándékozik ilyesmit tenni – és magában hozzátette, hogy „adja ég".

A szerencse azonban melléjük szegődött: ő és Seb is, aki a bűntársa volt, figyelmeztetéssel megúszták. Floriana college-ának igazgatója annyit mondott, hogy „biztosra veszem, hogy felesleges felhívnom a figyelmét a botlására", majd pontosan ezt tette, vagyis részletezte, miért volt dőreség részeg viháncolásuk, az, hogy úgy döntöttek, átmásznak egy falon, hogy belessenek egy épületbe, ahol állatkísérletek folytak – bár erről nem tudtak –, és e miatt ez volt Oxfordban az egyik legkényesebb és legszigorúbban őrzött terület. Amint a fal tetejére jutottak, felgyulladtak a biztonsági fényszórók, és majd megsüketültek a bömbölő szirénától. Mielőtt esélyük lett volna lekúszni, már meg is jelent egy rendőrautó, és beszállították őket a rendőrségre. Másnap reggel – miután átkutatták a kollégiumi szobái­kat, megnézték, mi van a laptopjukon és a mobiljukon, és alaposan megvizsgálták, nincs-e közük valami állatok jogaiért küzdő szervezethez – közölték velük, hogy nem emelnek vádat ellenük, és útjára bocsátották a két szégyenkező, letört fiatalt.

Floriana most harmincegy éves volt, de Ann bármikor előkapta ezt az esetet, mint jó példát a húga akaratosságára, arra, hogy mindig kész rosszat tenni. De Ann-nel összehasonlítva bárki vakmerő és felelőtlen volt.

Ez volt hát Ann, szóvégi „e nélkül. Giselle Anne Day sosem bocsátotta meg az anyjuknak, hogy ilyen neveket adott nekik, amik megkülönböztették és rájuk irányították a figyelmet. Amint elérte a megfelelő kort, és elege lett abból, hogy az iskolában ugratják és terrorizálják e miatt, ragaszkodott ahhoz, hogy Ann-nek szólítsák, és a középső nevét három betűre egyszerűsítette és rövidítette, mintha a felesleges „e valahogy újabb bajt hozna a fejére.

Floriana ezzel szemben kiskorában szerette a nevét, és egyszer sem érzett kísértést, hogy Florára vagy ne adj’ isten Flóra rövidítse. Kurtán elbánt azzal, aki mégis megpróbálta. Seb volt az egyetlen kivétel, aki Florrie-nak szólította.

Mostanra besötétedett, és a Parks Road tetején Floriana ráfordult a Banbury Roadra, és maga elé képzelte Seb kézzel írt üzenetét. Florianának címezte, nem Florrie-nak, és ezzel is kihangsúlyozta, mennyire eltávolodtak egymástól. Még a tény, hogy a lapot Floriana régi címére küldte, és nem továbbították az új címre, úgyszintén a köztük tátongó szakadékot jelezte.

De bármekkora sokként érte is, hogy Seb elveszi feleségül az oly gyönyörű, oly tökéletes Imogent, az esküvői meghívó mégis békülési szándéknak volt tekinthető. Hacsak…Hacsak nem Imogen áll mögötte. Mi van akkor, ha Imogen javasolta, hogy hívják meg Florianát, hogy Imogen a képébe vághassa, hogy ő győzött, míg ő, Floriana veszített?

Balra fordult a North Parade Avenue békés, csendes világába, odaintett a Buddy és Joe pultja mögött álló Joe-nak, és azon tűnődött, hogy lehet ilyen hibbant paranoiás. Két év elteltével csak őszintének tekinthető a meghívás, és szívből jövő indíttatásból küldték?

Az út végén jobbra fordult, és az otthonához közeledve a táskájába nyúlt a kulcsáért.

De mi van akkor, ha Seb mindezt Imogen háta mögött csinálta? Ha fátylat szeretne borítani a múltra, és fel akarja éleszteni a barátságát Florianával? Imogen vajon mit érezhet?

De, ami ennél sokkal fontosabb: Floriana vajon újra fel akarja-e szítani a barátságuk tüzét, amivel azt kockáztathatja, hogy megint fájdalom éri?

Nem, szögezte le határozottan magában. Nem teheti meg, és ugyanezzel a határozottsággal lépett le az útra, hogy a Church Close, vagyis a lakása felé átkeljen a túloldalra.

Milyen különös, gondolta valamivel később, bár az idő múlása nem igazán tudatosult benne. Miért fekszik ezen a kemény, szemcsés felületen, az arca miért nyomódik hozzá olyan fájdalmasan? És miért húzza le a testét ez az ólmos érzés, miközben mégis mintha lebegne? Milyen furcsa, gondolta.

Második fejezet

Adam Strong az ujjával dobolt a kormányon. Pokoli hete volt. De legalább pozitívan zárul, tette hozzá gondolatban. A Latimer Streeten álló ház eladása, aminek a szerződését három hete pofozgatják, ma délután zárult le, és most volt az ügynöknél a kulcsokért. E pillanatban a házhoz tartott.

Vagy tartana, gondolta, ha nem állna a dugóban. Holnapig várnia kellett volna, hogy megnézze, amikor már nincs sötét, és nincs csúcsforgalom. Mindenkinek jobb lett volna. De el kellett foglalnia magát, hogy ne lógassa az orrát.

A jelzőlámpa a sor elején ismét átváltott, és Adam lassan araszolt, és közben azt is elismerte, hogy az ingatlan portfóliójának új projekttel való bővítése segít elterelni a figyelmét Jesseről.

Hét napja, vagyis múlt szombaton közölte vele Jesse, hogy úgy látja, párként nincs közös jövőjük, és tulajdonképpen a bátyjának tekinti. Adamben bosszúsan merült fel a kérdés, vajon honnan tudná Jesse, milyen érzés ez, amikor két lánytestvére van. A rohadt életbe, még hogy a bátyja! Így érzi magát akkor is, amikor az ágyban vannak? Hogy szeretkezik a bátyjával?

Csaknem két éve voltak együtt, és őszintén szólva Adam semmi jelét nem látta a közelgő katasztrófának. Jó, jó, nem normális, hogy éjszakába nyúlón dolgozott, ezért talán szórakozott volt, és nem annyira figyelmes, de ez fordítva is igaz volt. Jesse volt az, aki az elmúlt tizenegy hónapban örökösen távol volt; orvoslátogatóként utazta be az országot. És ott voltak még a gyógyszercégek vidám murijai meg konferenciái, amikre állandóan járt.

Jesse tagadta, hogy bárki mással találkozna – Adamnek ez volt az első kérdése –, de Adam erre nem vett volna mérget. Lehet, hogy úgy gondolta, hogy a tagadással megkíméli Adam érzéseit. De Adam bármibe lefogadta volna, hogy valaki más is képben van. Egy pasi, akivel az útjain ismerkedett meg.

– Esküszöm – mondta erre Jesse –, hogy nincs más.

– Akkor miért fejezzük be a kettőnk kapcsolatát? – kérdezte Adam az értetlenségtől kábultan, miközben erősen küzdött, hogy ne hagyja túlcsordulni feltoluló, fájdalmas érzéseit. – Hozzuk rendbe azt, ami nem működik köztünk, bármi legyen is.

– Adam – rázta a fejét Jesse –, ez nem olyasmi, amit rendbe lehet tenni, mint a házakat, amiket veszel, aztán továbbadsz.

Jesse vádja az elevenébe talált. Olyannak mutatta, mint aki leegyszerűsítve látja a dolgokat.

– Az érzelmeit kifejezni nem tudó félnótásnak állítasz be – fakadt ki. Pedig az biztosan nem volt. Tudta jól, hogy minden kapcsolatban vannak bonyolult kérdések, és kompromisszumokat kell kötni.

Így például sosem értette, hogy Jesse miért ragaszkodott hozzá, hogy a mosogatógépet csak egy bizonyos módon rakják tele, vagy miért kell a sószórót minden körülmények között csak a borsszóró jobb oldalára tenni a polcon, vagy miért csak egyféleképpen lehet a törülközőket a rúdra akasztani a fürdőszobában, de mindenbe belement, elfogadta ezeket a furcsaságokat és sok más hasonlót is, mint Jesse természetének elidegeníthetetlen részét. Hiszen neki is voltak különcségei, bár, ha utánagondolt, sok mindenről leszokott, amióta Jesse beköltözött a summertowni házába. A hétvégi kilengések lehetőségei közül már régen száműzte a házhoz szállított, hideg, maradék pizzát vagy a reggelire fogyasztott curryt, és boldogan felváltotta őket azzal, amit Jesse egy civilizáltabb, egészségesebb reggeli szokásnak tartott: müzli, joghurt vagy néha az ágyban elfogyasztott pirítós ritka élvezetét. Bár a Marmite{1} egy nagy NEM-et kapott.

– Büdös lehelet – panaszkodott egyszer Jesse grimaszolva. Adam még arra is hajlandó volt, hogy ágyba vigye Jessenek a reggelit, egy damasztszalvétával leterített tálcán, kis vázában egy szál rózsával. Pontosan így tett pár hete, amikor Jesse születésnapja volt. Meglepte egy Mulberry kézitáskával, amire tudomása szerint Jesse már hónapok óta vágyott és sokat nézegetett az interneten.

Jesse vajon már akkor tudta, hogy ejteni fogja? A kérdés hatására, ami a héten a kelleténél gyakrabban zümmögött a fejében, tőle szokatlan gyorsasággal kanyarodott rá a Banbury Roadra, és hirtelen majdnem beleszaladt az előtte haladó autóba. Még egy-két centi, és összecsattannak.

Nagyobb távolságtartással és kisebb sebességgel indult tovább, és arra gondolt, hogy a kérdésére valószínűleg igen a válasz. Jesse egy ideje már tervezhette, hogy elhagyja. Amikor visszagondolt Jesse születésnapjára, eszébe jutott, hogy arra gondolt, amikor aznap reggel szeretkeztek, hogy Jesse hűvösen viselkedett, mintha pusztán a kötelességét teljesítené. Emlékezett, hogy még gondolt is arra, hogy Jesse biztos fáradt, miután egész héten úton volt.

Jesse a hétvége óta egy barátnőjénél lakott, de holnap, azaz szombaton várta vissza, hogy elvigye a holmiját. Adam azt mondta, nem lesz otthon, de a lelke mélyén szeretett volna ott lenni, hogy megpróbálja meggyőzni Jesset, ne dobja el az elmúlt két évüket.

És mi lesz a terveikkel?, kérdezte magától. Két hete még arról beszélgettek, miként osszák fel a karácsonyt úgy, hogy ne bántsák meg a szüleiket. Ezenkívül lefoglaltak egy nyaralást is St. Luciára jövő márciusra.

Hogy tévedhetett ekkorát? Feltehetően úgy, hogy az emberi természet szerves része, hogy megmagyarázunk mindent magunknak és hazugságokkal áltatjuk magunkat, így segítve, hogy csak azt lássuk, amit látni akarunk.

A túlzott boncolgatás a gyöngém, gondolta, és megálljt parancsolt magának. Egész héten hiábavalóan kergették egymást körbe-körbe a gondolatai, és próbálta Jesset kielemezni, valamint azt, hogy pontosan mi romlott el közöttük.

Ráfordult a North Parade Avenue-ra, a kirakatok szépek voltak a karácsonyi kivilágításban. Oxfordnak ezt a részét nagyon szerette, és tudta, hogy okos lépés volt itt vásárolni. Az egyetemnek sok ingatlana volt a környéken, de a Latimer Street egyike volt azon kevés utcának, ami elsősorban lakóövezetnek számított. A hatos számú ház, amit megvett, egy kicsi, de arányos, sárga és vörös téglából épült, négy hálószobás viktoriánus villa volt, amit a külső falakig vissza kellett bontani, ki kellett cserélni a villany- és a vízvezetéket, vagyis mindent, de igazi gyöngyszem lesz, ha elkészül vele. Még nem döntötte el, hogy a kiadásra szánt portfólióját gazdagítja vele, vagy azonnal túlad rajta. Az idő majd eldönti.

Butaság volt, hogy sötétben akarta megnézni, de amióta megvette az első ingatlanát, szertartássá vált, hogy miután megkapta a kulcsokat, odasietett, és birtokba vette. Majd a csomagtartóból előveszi az elemlámpát, úgy járja be a szobákat, és szentesíti a terveit, amiket a ház tartogatott.

Húszévesen vette az első ingatlanát, és lehetetlenül hatalmas kölcsönt vett fel rá a banktól; akkoriban a bankok még nem tudtak elég gyorsan kölcsönt osztogatni. A ház egy romhalmaz volt, egy kicsi, fent is és lent is kétszobás épület, aminek a felújítása hat hónapba telt – még tanulta akkoriban a szakmát –, és gyakorlatilag benne táborozott, míg a szülei legnagyobb meglepetésére jelentős haszonnal el nem adta. Elszörnyedtek, amikor másodévben kimaradt az egyetemről, és – elég fontoskodva – bejelentette, hogy ingatlanfejlesztő lesz. Ezzel az erővel azt is közölhette volna, hogy drogdílerként keresi majd a kenyerét. Örömmel hagyta ott az egyetemet: miután enyhe diszlexiával küszködött, sokszor túlságosan megerőltetőnek érezte.

Most harminchét éves volt, és az azóta összegyűjtött bámulatos vételi-eladási portfóliója ellenére, erősen kételkedett abban, hogy az apja végleg lemondott-e arról, hogy egyszer rendes állása legyen, mint a bátyjának, Gilesnek, aki egy tekintélyes banknál dolgozott, a Cityben. Igaz viszont, hogy manapság, amikor a bankok éppen olyan fenyegetést jelentettek az emberiség életben maradására nézve, mint az atomfegyverek, a tekintélyes talán nem mot juste{2} volt.

– Nélkülem is éppen elég túlteljesítő van a családban – mondta Adam a szüleinek, amikor hangot adtak a pályaválasztása miatti csalódottságuknak. – A magam különleges és egyedi módján a normalitást képviselem a családban – tréfálkozott. Az anyja erre azt felelte, hogy se nem túl öreg, se nem túl magas, hogy lekeverjen neki egyet, és különben is csak arra a kíváncsi, mit ért normalitáson. A Winchester Road kereszteződésében jobbra fordult, és éppen gyorsítani akart, amikor a visszapillantó tükrében szemkápráztató, teljes fényerőre kapcsolt reflektor jelent meg. Tudta, hogy nem követett el semmit, ennek ellenére rögtön lassított; két hónapja az M4-esen egy jelzés nélküli rendőrautó meszelte le gyorshajtásért, és még most is a villogófény-paranoia korai stádiumában volt, és folyton amiatt aggódott, hogy a mögötte jövők valójában nyomában settenkedő rendőrautók. Megkönnyebbült, amikor a kocsi kivágódott mögüle, és indokolatlanul nagy sebességgel megelőzte. A fejét csóválva, álszent módon cicegett, és azon töprengett, vajon hol a rendőrség, amikor valaki tényleg lábbal tiporja a törvényt.

De szemforgató felháborodása hamar átváltott a riadalom intuitív és meddő ijedtségébe. A gépkocsioktatója annak idején arra tanította, amit sosem felejtett el, hogy az ösztönösen jó vezetők tudat alatt másodpercekkel hamarabb észlelik a veszélyt, és állandóan teljes éberséggel figyelik a kiszámíthatatlan őrültség megnyilvánulásait, mert a meglepetésszerű okozhatja a halálunkat. És előtte valami ilyesmi történt: az őt megelőző sofőr egyszerre fékezett és rántotta el cikcakkban a kormányt, mielőtt ismét a gázra lépve elszáguldott.

Ebben a percben vett észre az utcai lámpa fényénél egy idős asszonyt, aki egy úton fekvő alakhoz sietett.

Harmadik fejezet

Esme Silcox hatvan éve élt Észak-Oxfordban, és ez alatt az idő alatt az emberi élet számtalan változásának tanúja volt.

Így amikor becsattintotta a retikülje zárját, és felhúzta a glaszékesztyűjét, Joe pedig az üzlet ajtajához kísérte, mint mindig, ha nem volt sok vásárló, nagyra becsülte ugyan a gesztust, de a régmúlt időkre emlékeztette.

Aki Joe-t látta, nem számított ilyen régi világbeli udvariasságra. Borotvált fejével, számtalan piercingjével és furcsa tetkóival pontosan olyan férfinak látszott, aki miatt az ember inkább átmegy az utca túloldalára. De Esme jobban ismerte: az ember nem azért lakik egy olyan helyen, mint Oxford, hogy ne tanulja meg, hogy nem szabad a látszatra adni.

– Csak szép óvatosan – figyelmeztette Joe azon a sima, bársonyos hangján, miközben fölé tornyosult –, mert most már sötét van kint. És ne feledje, hogy amikor csak akarja, boldogan felvesszük telefonon a megrendelését, és házhoz is szállítjuk. Csörögjön nyugodtan ránk. Mindössze ennyit kell tennie.

Ha nem beszélt volna olyan őszinte figyelmességgel, Esme talán lekezelőnek érezte volna a hangvételét, de tudta, hogy nem erről van szó.

– Köszönöm – mondta. – Nagyon kedves öntől. Feltétlenül észben tartom az ajánlatát.

Egyik kezében a bevásárlószatyrával, a másik karjára akasztott retiküljével gyors és határozott léptekkel indult el a hideg estében. Lélekben legalábbis annak érezte, de tekintettel a nyolcvankét évére valószínűbb, hogy kissé optimistán ítélte meg a sebességet, amivel mozgott.

Az üzleteket, éttermeket maga mögött hagyva a Winchester Road kereszteződésében jobbra fordult, megvárta, hogy elhaladjon egy autósor, aztán átkelt a túloldalra, de vigyázott, hogy a sötétben ne botoljon meg, amikor fellép a túloldalon a járdára. Tavaly ilyenkor a megmaradt egyetlen közeli barátnője leszaladt teasüteményért az uzsonnájához, és megcsúszott a jeges járdán. Szegény Margaret, elszenvedte azt a csúfságot, hogy mentő vitte csípőtöréssel és könyökrepedéssel kórházba, és mire úgy ítélték volna, hogy hazaengedhetik, már odalett minden magabiztossága, és attól fogva gyorsan romlott az állapota. Húsvétra már meg is halt. Mindig ez történt: egy jelentéktelen baleset, és vége mindennek.

Ha a következő hetekben az idő tényleg különösen zordra fordul, akkor elfogadja Joe ajánlatát, és házhoz hozatja az élelmiszert. Az üzlet korábbi tulajdonosa egyszer sem volt ilyen előzékeny. Éppen ellenkezőleg! Rémes ember volt, udvariatlan és indulatos, minden további nélkül heves veszekedésbe bonyolódott a vevőivel, bárkire ráförmedt, főként az egyetemistákra, akiknek volt merszük ehhez–ahhoz hozzányúlni. A nyár elején Esmet is megpróbálta átverni. Hazugnak nevezte, és azt állította, hogy egy tízfontost adott neki, holott Esme pontosan tudta, hogy egy húszfontossal fizetett. Az a gonosz ember azzal állt elő, hogy Esme agya már megzápult, és fogalma sincs, mit művel. Amikor Esme megfenyegette, hogy kihívja a rendőrséget, a tulajdonos hátraarcot csinált, és a pontos visszajárót nyomta a kezébe. Egy hónappal később, szep­tember elején aztán hirtelen kiürítették a boltot, és kitették a KIADÓ táblát.

Joe és Buddy októberben jelentek meg a csinos fonott kosarakban kitett friss árujukkal: kenyérrel, tojással, friss gyümölccsel, finom süteményekkel, pástétomokkal, tortákkal. Különféle bio- és fair trade árut is tartottak, valamint sajtot, sonkát, szalámit, olajbogyókat, és legújabban frissen készített szendvicseket, bagetteket is felvettek a napi kínálatba, amit a pult mögötti táblára írtak fel. Joe azt is elárulta, hogy házi levesben is gondolkodnak. Esme remélte, hogy a lelkesedésük és vállalkozó kedvük busásan megtérül majd a hozzájuk áramló hűséges vásárlóközönség révén. Mindenesetre mindent nyújtottak, amire Esmenek szüksége volt.

Esme tisztában volt vele, hogy ahogy telnek az évek, a világa úgy szűkül be egészen addig a pontig, amikor már csak Észak-Oxford e kis szegletére korlátozódik, beszorítva a Banbury és a Woodstock Road közé. Feltételezte, hogy végül már csak a Trinity House marad, aztán valószínűleg egyetlen szoba. Miniatűr élet, gondolta fanyar mosollyal.

Az utóbbi időben ritkán ment messzebbre. Néha rátört a vágy, hogy busszal bemenjen a városközpontba vagy taxival elmenjen megnézni egy darabot a Playhouse-ban, vagy átadja magát egy hangverseny élvezetének a St.Mary’sben, de általában beérte azzal, hogy otthon üldögélt, és a bekapcsolt rádió mellett olvasgatott. Kedvenc helye a nappali ablaka mellett volt. Onnan kilátott az útra, figyelte a körülötte lakók jövés-menését. Általában hanyatt-homlok rohantak valahova, és kevés idejük maradt, vagy egyáltalán semmi, hogy megismerjék a szomszédjaikat. Ahogy ő is, kis szigetek voltak.

Régen ismerte a legközelebbi szomszédjait, de a beköltözők gyors körforgása, az új arcok állandó váltakozása a névtelenség korlátját építette köré. A királynő gyémántjubileuma alkalmából volt egy gyenge kísérlet, hogy utcabált szervezzenek, de Esme nem ment el rá. A tüllfüggöny mögül figyelte, ahogy az emberek feszélyezetten álldogáltak sörös- vagy borospohárral a kezükben az úttesten, és semmiségekről beszélgettek. Esme attól félt, hogy egy jó szándékú lélek bekopog hozzá, és szánalomból rábeszéli, hogy vegyen részt – szegény kisöreg, meg kéne hívnunk, képzelte magában a beszélgetésüket –, de szerencsére senki sem jött. Amitől egyszerre érzett megkönnyebbülést és abnormális csalódottságot.

Nem emlékezett, ki mondta, de egyszer azt hallotta, hogy a múlt hely, és nem idő. Milyen igaz, gondolta. Számára a múlt gazdagabb és élénkebb helyet jelentett, mint a jelen, tele volt emlékekkel: május elsején a Magdalen Tower megmászását, hogy megnézze a napkeltét, piknikeket lent a folyóparton, ahol Pimmst{3} ittak, és epret tömtek magukba, sétákat a vadasparkban és a botanikus kertben, partikat, ahol késő éjszakába nyúlóan beszélgettek komoly fiatalemberekkel és fiatal nőkkel, akik azt hitték, hogy meg tudják változtatni a világot. Most is látta őket maga előtt, a szemük csillogott a szenvedélyes meggyőződéstől, hogy mindenre tudják a választ.

Régen megtanulta, hogy nincsenek válaszok, csak kérdések.

Ahogy a sötétben gyalogolt az úton, eszébe jutott a szomszéd ház, ami tizenegy hónapja üresen állt. Meghalt a tulaj, aki Londonban lakott, és egymást követő bérlőknek adta ki, és csak most, hogy véglegesítették a végrendeletet, lehetett a házat eladni. Esme ezt onnan tudta, hogy egy délután kint volt a kertben, és hallotta a fal túloldalán folyó beszélgetést az ingatlanügynök és az éppen körbevezetett érdeklődő között. Az, aki majd megveszi, valószínűleg renoválja, és lakásokká szabdalja szét.

Megpihent egy pillanatra, hogy a nehéz bevásárlószatyrot a balból a jobb kezébe tegye át, és ekkor meghallott a háta mögött egy autót. Hátrapillantott, és egy másodpercre elvakította az erős fényszóró, ezért önkéntelenül hátrább lépett az úttól, amikor a kocsi ijesztő sebességgel és felbőgő motorral elszáguldott mellette. Egy töredékmásodperccel később olyan hang hallatszott, amitől hangosan felkiáltott.

Vadul zakatoló szívvel gyorsította meg a lépteit.

Negyedik fejezet

Florianának az a különös érzése támadt, hogy valami nincs teljesen rendben.

És ami még furcsább volt, hogy egy férfi, akit nem ismert, azt kérdezgette, hogy hívják. Az nem érdekes, hogy őt hogy hívják, de hogy hívják a férfit. Ki ez az ember, és miért faggatja, hogy tudja-e, hol van. Hát persze hogy tudja, ő most a… szóval… várjunk csak egy pillanatot, pontosan hol is van?

Dolgozni volt, hát hogyne! A Randolphban teázott egy vidám amerikai csoporttal. De ők hova lettek? Az ördögbe is, csak nem veszett el egyikük? Ez volt az állandó félelme, hogy valamelyik elkóborol. Őszintén szólva, sokszor vesztett el valakit, mert az illető vécére ment, de neki elfelejtett szólni. Megfordította a fejét, hogy körülnézzen, és megkeresse a csoportját, és rájött, hogy nem képes rá. Csak egy férfit látott.

Biztos ő az, aki a nevéről kérdezgeti. Érdekes arca volt. Kissé arisztokratikus, nemes vágású, hosszú és egyenes orral, magas homlokkal, sima állkapoccsal és állal. Ha belegondol, a férfi nagyon közel van hozzá, de talán csak azért, mert sötét van, és nem látja, csak ha pár centiről nézi. És furcsa szögben is van. Vagy inkább ő, Floriana van furcsa szögben? Próbált helyet változtatni, de felhagyott vele, amikor valamije fájni kezdett. Igyekezett rájönni, melyik testrésze, de nem sikerült kiderítenie.

Bárki volt is a férfi, Florianának el kellett ismernie, hogy kitartó, mert újra megkérdezte, mi a neve.

– Floriana – felelte, hogy elhallgattassa. – És a magáé?

– Adam – válaszolta a férfi. – Már úton van a mentő, nemsokára ideér.

– Mentő – ismételte meg Floriana feltámadó kíváncsisággal. Ismét kísérletet tett, hogy körülnézzen, de megint nem járt sikerrel. – Miért?

– Jobb, ha nem mozdul – javasolta a férfi. – Próbáljon meg nyugton maradni. Mi a vezetékneve, Floriana?

Mi az, megpróbál beszélgetésbe elegyedni vele?

– Day – válaszolta. – Floriana Day.

Most egy másik hangot hallott. A női hang halk és kifinomult és határozottan tekintélyparancsoló volt.

– Kérdezze meg, hol lakik. Kérdezze meg azt is, nincs-e valaki, akit felhívhatnánk, hogy elkísérje.

Floriana azon töprengett, kiről beszélhet az asszony, és közben lehunyta a szemét, és úgy törte a fejét, hogy a csoportból ki veszhetett el a Randolphban.

Csakhogy senki sem veszett el, igaz? És ami ennél is fontosabb, nem is a Randolphban volt. Éppen… hazafelé gyalogolt, ez az! És feldúlt volt. De miért?

Keservesen verekedte át magát a zavarodottság ködén. Sebnek is köze volt hozzá. Ő… igen, esküvői meghívót küldött, most már emlékezett. Imogennel összeházasodnak.

És mintha az emlékezés puszta folyamata indította volna el, fájdalomhullám söpört át rajta, és hirtelen hányingert érzett. És szédült. Reszketni kezdett, vacogott a foga.

Összerezzent, amikor valami megérintette. Kinyitotta a szemét, és rájött, hogy a férfi, aki a nevét tudakolta, takarót terített rá. Vagyis nem takarót, hanem egy kabátot. Egy puha, kellemes illatú gyapjúkabátot. Milyen kedves tőle, gondolta Floriana.

– Mi történt? – próbálta vacogva kinyögni. – Mi bajom? Mit csináltam és hol vagyok?

– A Latimer Streeten van, és elütötte egy autó – válaszolta a férfi.

– Ó! – mondta Floriana. – Nem hangzik biztatón. Súlyosan megsérültem?

– Nem tudjuk.

– Ha találgatnia kellene?

– A mentők jobban meg tudják állapítani.

Floriana elgondolkozott ezen, miközben megpróbált maga eligazodni, de meghaladta a képességeit. Csak annyit tudott, hogy fáradtabb volt, mint életében valaha is, és kábult is, mintha el akarna aludni. Határozottan úgy érezte, hogy a teste egy pontján iszonyatos fájdalom van. Talán, ha aludhatna, a fájdalom is elmúlna, mire felébred. Ismét lehunyta a szemét, és érezte, ahogy azonnal szárnyára kapja az álom. Megint a Randolphban volt, és a Morse bárt mutatta meg a csoportjának, aztán beterelte őket a Szalonba ötórai teára. A csoport tagjai nevetgéltek, beszélgettek egymással, de az egyik nő azt mondta:

– Beszéltesse, ne hagyja, hogy elaludjon. Fontos, hogy ébren tartsa.

De nem az egyik amerikai nő volt a csoportból, aki beszélt, hanem az asszony, akinek olyan jellegzetes hangja volt.

– Hall engem, Floriana? – kérdezte a férfi. – Gyerünk már, meséljen a napjáról. Mit csinált ma?

– Csak aludni szeretnék – motyogta Floriana, és nem nyitotta ki a szemét.

– Tudom, de tegyen a kedvemre. Mondja el, hol dolgozik. Vagy még egyetemista?

Hatalmas erőfeszítéssel nyitotta ki a szemét, és egyenesen a férfi szemébe nézett.

– Idegenvezető vagyok.

– Érdekes munka lehet. Gondolom, mindenféle emberrel ismerkedik meg, nem?

– Azért beszéltet, mert fél, hogy meghalok? Így csinálják a filmekben is, ugye?

– Nem hal meg.

– Jó tudni. Maga orvos?

– Nem.

– Akkor nem lehet biztos benne, igaz? Mit is mondott, hogy hívják?

– Adamnek.

– Nos, Adam, azt hiszem, jól vagyok, ha magával beszélgetek, nem? Vagy… csak képzelem ezt a beszélgetést?

– Nem. Egészen biztosan beszélget velem.

– És ha csak képzelem, hogy most ezt válaszolta?

Megigazította rajta a kabátot.

– Érdekes eszmefuttatás, és sajnos, nem lenne könnyű megcáfolnom. Egyszerűen csak higgyen nekem.

Florianának tetszett a hanghordozása, nagyon megnyugtató volt.

– Fáj a fejem – jelentette ki váratlanul, amikor rájött, hogy jórészt ott érez fájdalmat.

– Egy okkal több, hogy ne mozduljon – mondta a férfi.

– Kérdezze meg, hogy van-e valakije, akit értesíthetünk.

Megint a finom beszédű asszony volt. Most még állhatatosabbnak tűnt.

– Ki a parancsolgató barátja? – kérdezte Floriana. – Nem szeretném magamra haragítani.

– Fogalmam sincs, kicsoda, csak most találkoztunk. De talán inkább az ijedség és az aggodalom árad belőle, mint a parancsolgatás. Á, itt is van a mentő!

A gyorsan közeledő sziréna és a férfi hangjából érezhető megkönnyebbülés hallatán Floriana megjegyezte:

– Még sosem voltam mentőkocsiban.

– Én sem – mondta a férfi.

Valójában elsőként egy rendőrautó érkezett, amit pillanatokkal később egy mentő követett. Floriana csak akkor pillantotta meg a parancsokat osztogató asszonyt, amikor a két mentő gyorsan felmérte az állapotát és óvatosan hordágyra emelte. Ilyen kábultan nem lehetett benne biztos, de az volt az érzése, hogy látta már valahol.

A mentőautó elhajtott, és a szirénázást meg a villogó kék fények izgalma révén odavonzott és az utcára kisereglő maroknyi bámészkodó visszatért az otthonába, miután megadták a nevüket és az elérhetőségüket a rendőrnek. Mivel semmi olyat nem láttak, amivel segíthettek volna, a rendőr elsősorban Adamet és az idős hölgyet találta fontos tanúnak. Felvette a vallomásukat, aztán nekilátott, hogy keressen valamit az úton, ami bizonyítékul szolgálhat.

Adam felvette a kabátját, leporolta a nadrágját, miután a földön térdelt, és csak most nézte meg alaposan a mellette álló idős hölgyet. Kis termetű volt, még a válláig sem ért, és elegánsan festett a kézelőnél szőrmével díszített fekete kabátjában. Ősz haját részben eltakarta egy meglepően sikkes fekete barett, aminek egyik felére egy párducot ábrázoló brosst tűzött. A nyakába fekete-vörös selyemsálat kötött, és bőrkesztyűs kezében szorosan fogott egy bevásárlószatyrot, valamint egy retikült, amiről lerítt, hogy valamikor egy krokodilhoz tartozott. Idősnek és törékenynek látszott, de Adam élt a gyanúperrel, hogy öreg hölgy csontjai acélból vannak.

– Nem helyes, hogy szegény lány egyedül van – nézett fel rá az idős hölgy.

– Gondolom, a mentők vagy a kórházból valaki megkeresi majd a családját vagy egy barátját.

Az asszony kétkedve ráncolta a homlokát.

– Láttam jártamban-keltemben. Mindig egyedül volt. Ön szerint nem kellett volna egyikünknek elkísérnie a mentőautóban?

– Ha nem tévedek, legkevésbé arra lett volna szüksége, hogy egy idegen szerencsétlenkedjen körülötte.

– És ha nem teszik?

– Mit nem tesznek?

– Nem hívják fel a családját vagy a barátait? Ha nincs senkije?

Adam begombolta a kabátját.

– Az adott körülmények között minden tőlünk elvárhatót megtettünk.

Tudta, hogy gyönge kifogásnak hangzik, de így volt, vagy nem? Tanúi voltak egy balesetnek, mentőt hívtak, megvárták, hogy megérkezzen, majd hozzáértő kezekben hagyták a beteget. Mi mást tehettek volna?

– Olyan fiatalnak és sebezhetőnek látszott – elmélkedett az idős hölgy. – Remélem, rendbe jön. Azt hiszem, addig nem lesz nyugalmam, míg meg nem bizonyosodom róla, hogy nem érte súlyos sérülés. Ön egyáltalán nem aggódik miatta? Felháborító, hogy a sofőr meg sem állt! Bárcsak elég gyors lettem volna, hogy megjegyezzem a rendszámát.

Rendben, az egész kezdett azzá a szürreális estévé válni, amiről meg sem fordul az ember fejében, hogy vele is megtörténhet. Adam már a sürgősségin volt a John Radcliffe-ben, és az utasítások szerint mélyen hallgatott. Idős társnőjére, Miss Silcoxra hagyta a beszédet.

Miss Silcox az érkezésüktől számítva perceken belül meggyőzte a recepciós pultnál álló asszonyt, hogy ő Mrs. Silcox, Floriana Day nagyanyja, így sikerült kiküszöbölnie minden lehetséges abbéli problémát, hogy a betegekről csak családtagoknak adnak ki információt. Adam biztos volt benne, hogy ilyen esetben nincs szükség erre a fortélyra, de hogy is kérdőjelezhette meg Miss Silcox gondolatmenetét? Azt viszont el kellett ismernie, hogy ravasz kis öregasszony volt. Elég körmönfont, hogy a lelkiismeretére hasson, és rávegye, hogy kocsival idehozza.

Nem mintha neki nem lett volna fontos az elütött lány, mert az volt, csak éppen nem akarta, hogy bárki kotnyeleskedéssel vádolja. Még azt is meg merte volna kockáztatni, hogy a lány maga is furcsállotta volna, amit művelnek. Nagy valószínűséggel egy barát vagy családtag – vagy akár egy udvarló – már elindult a kórházba, és őszintén megvallva elég különösen veszi majd ki magát, ha magyarázkodásra kényszerülnek. Adam ráadásul utálta a kórházakat. A szagot. A hangokat. És legjobban a fenyegető halált, ami körülvette őket. Minél hamarabb elmehet innen, annál jobb.

– Utánanézek, nincs-e valami innivaló – vetette fel, hogy valami hasznosat kezdjen magával.

– Egy csésze tea jólesne – mondta Miss Silcox. – Kis tejjel, cukor nélkül. Köszönöm.

Adam már éppen indult volna, hogy keressen egy automatát, amikor megjelent a nővér.

– Ha velem tartanak, elviszem önöket az unokájához – mondta Miss Silcoxnak. – Sajnos, kicsit kába még, de alig várja, hogy láthassa önt.

Aha!, gondolta Adam.

Ötödik fejezet

Florianának azt mondták, hogy nagy szerencséje volt.

Ő azonban nem érezte szerencsésnek magát. Siralmas önsajnálatot érzett, hogy itt fekszik egyedül egy elfüggönyözött fülkében, vérfoltos ruhában, és úgy érzi, mintha a teste egy roncszúzó présben lett volna. Nem. Egyáltalán nem úgy érezte, mintha a szerencse útjába került volna.

És nyugtalanította ez a nagymamakérdés is. Semmit sem szólt, amikor a nővér megemlítette, hogy a nagymamája kint vár, hogy láthassa, mert attól tartott, hogy riasztják a személyzetet, és úgy döntenek, hogy nincs még olyan jól, hogy elengedjék. Rettegéssel töltötte el, hogy átviszik egy kórterembe. Egyszerűen csak haza akart menni, egy forró vizes palackkal, egy bögre teával és egy mogyoróvajas meg marmite-os pirítóssal ágyba bújni, aztán jövő hétig aludni.

De egyvalamiben majdnem teljesen biztos volt: hogy nincs nagymamája. Élő semmi esetre sem. Ha az emlékezete nem fuccsolt be teljesen, akkor Tricia nagyi akkor halt meg, amikor Floriana még olyan kicsi volt, hogy nem emlékezett rá, Betsy nagyi viszont nem is olyan régen hunyt el. Ebben elég biztos volt, mert tisztán emlékezett, hogy elment a temetésére, és hogy ez az