Az utolsó vonat Londonba

By Meg Waite Clayton

Meg Waite Clayton regénye a valódi bécsi Kindertransport terven alapul, amelynek keretében mintegy tízezer gyermeket próbáltak Nagy-Britanniába menekíteni.National bestsellerHistorical Novels Review – a szerkesztőség ajánljaJewish Book Award – jelölésStephan Neumann kezdő drámaíró, befolyásos, jómódú bécsi család sarja. 1936-ban még úgy véli, a nácik nem sok vizet zavarnak: hangoskodnak, primitívek, de ártalmatlanok. Legjobb barátja Zofie-Helene, a keresztény lány, akinek édesanyja egy náciellenes lapot szerkeszt. Amikor a nácik uralomra jutnak, összeomlik a két kamasz gondtalan világa.A sötétségben megcsillan egy reménysugár: Truus Wijsmuller, a holland ellenállás egyik vezéralakja zsidó gyerekeket csempész ki a náci Németországból. Miután Hitler elfoglalta Ausztriát, ez a vállalkozás egyre veszélyesebbé válik. Európa-szerte lezárják az országhatárokat, és nem engedik be a menekültek tömegeit.Wijsmuller igyekszik minél több gyereket megmenteni. Versenyre kel az idővel: vajon ki lehet hozni Bécsből Zofie-Helene-t, Stephant és Stephan kisöccsét, Waltert, meg a hozzájuk hasonló ifjakat? Elérhető még London?  Veszélyes és bizonytalan élet vár rájuk.„Fájdalmasan szép és feledhetetlen. A bátorság emlékműve.” - Karen Joy Fowler, a Majd kibújunk a bőrünkből szerzője„Tökéletesen megörökíti a második világháború előtti sötét napok feszült, szívszorító atmoszféráját. Lenyűgöző történet!” - Kristin Hannah, az Út az éjszakába és a Fülemüle című bestsellerek szerzője„Együttérzéssel, remény és szeretet – ha jó emberek szövetkeznek a gonoszság ellen, nincs az a csoda, ami valóra ne válhatna.” - Heather Morris, Az auschwitzi tetováló szerzőjeMeg Waite Clayton #1 Amazon fiction bestsellerszerző, az amerikai Könyvkritikusok Körének tagja. Írásait többek közt a Los Angeles Times, a New York Times, és a Washington Post is közölte. Korábbi műveivel díjak és jelölések sorát zsebelte be. Ez a hetedik regénye, egyelőre csaknem húsz országban jelent meg, vagy áll kiadás előtt. Az utolsó vonat Londonba forgatókönyv-változatát a Nicole Kidman és Meryl Streep által támogatott The Writers Lab választotta ki fejlesztésre.A valós történelmi alapokra épülő regény Truus Wijsmuller részére állít emléket és a megmenekült több ezer gyermeknek.A regény alapjául szolgáló történelmi tények:1896. április 21.A hollandiai Alkmaarban megszületik Geertruida (Truus) Meijer.1922.Truus feleségül megy Joop Wijsmullerhez (Geertruida Wijsmuller-Meijer).1933. január 30.Hitler Németország kancellárja lesz; még ugyanabban az évben Truus Németországba utazik, hogy zsidó gyerekeket menekítsen át Hollandia biztonságába.1938.Az év elején Ausztria még független és szabad állam, a világ egyik legnagyobb és legjelentősebb zsidó közösségével; a legtöbb ausztriai náci vezető börtönben ül a kudarcba fulladt 1934-es puccs után.JanuárHollandia lezárja a német határt a menekültek előtt, követve ezzel több más ország példáját.Március 11.Az Osztrák Náci Párt egy jól szervezett puccs révén megszerzi a hatalmat.Március 12.Az Anschluss; a 8. német hadsereg a hajnali órákban behatol Ausztriába; délután Hitler is megérkezik, teljessé téve a megszállást.Március 15.Hitler az osztrák birodalmi palotából bejelenti szülőföldje, Ausztria csatlakozását a Német Birodalomhoz; napokon belül 76 000 zsidót vesznek őrizetbe.Április 10.Az osztrákok elsöprő többséggel szavazzák meg Ausztria annektálását.Július 6-15.Az eviani konferencián 32 ország képviselői gyűlnek össze, hogy tárgyaljanak a menekültválságról, de csak az apró Dominikai Köztársaság egyezik bele még több zsidó befogadásába.Október 1.Németország bekebelezi a cseh Szudétaföldet.November 9.A „Kristallnacht”: a „spontán” összeverődött náci csoportok az egész birodalom területén zsinagógákat gyújtanak fel, boltokba törnek be, kórházakat, iskolákat és otthonokat rongálnak meg; 30 000 zsidót elfognak, 91-et megölnek.November 15.Nagy-britanniai zsidó és kvéker vezetők előterjesztik a Kindertransport javaslatot, hogy gyerekeket hozzanak a birodalom terület

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: Sep 17, 2020
• ISBN: 9786156122032

Book preview

MEG WAITE CLAYTON

AZ UTOLSÓ VONAT

LONDONBA

Budapest, 2020

Fordította

Novák Gábor

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Meg Waite Clayton: The Last Train to London

Copyright © 2019 by Meg Waite Clayton, LLC.

All rights reserved.

Published by arrangement with Harper, an imprint of HarperCollins Publishers.

Hungarian translation © Novák Gábor, 2020

© XXI. Század Kiadó, 2020

Jacket design© Andrea Guinn

Jacket photographs © Mark Owen/Trevillion Images

© Serjio74/olga che/Shutterstock

21. Század Kiadó – XXI. Század Kiadó Kft., Budapest

Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám

Kiadványfelelős Kovács-Rényi Anna

Szerkesztette Berta Ádám

Előkészítés Takács Andrea

Korrektúra Harrach Judit

Tördelés Váraljai Nóra

Elektronikus változat

Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-615-6122-03-2

NICKNEK

és Michael Litfin

 (1945–2008) 

emlékének, aki továbbadta

a Kindertransportokról szóló

történeteket a fiamnak,

aki aztán továbbadta őket nekem;

valamint

Truus Wijsmuller-Meijernek

 (1896–1978), 

és az általa megmentett gyermekeknek.

Emlékszem: tegnap történt, vagy egy örökkévalósággal ezelőtt… És a kisfiú most hozzám fordul: „Mondd meg – kérdi –, mit tettél a jövőmmel, mit tettél az életeddel?" …Egyetlen ember, egyetlen tisztességes ember is nagy változást hozhat, a halált életté változtathatja.

Részlet Elie Wieselnek a Nobel-békedíj átvételekor mondott beszédéből (Oslo, 1986. december 10.)

A SZERZŐ JEGYZETE

A független Ausztria 1938. márciusi annektálása, majd a Kristallnacht{1} novemberi erőszakhulláma után különleges vállalkozás vette kezdetét, amelynek keretében mintegy tízezer gyermeket próbáltak Nagy-Britanniába menekíteni. Bár a regény csupán fikció, a valódi bécsi Kindertransport-terven alapul, amelyet az amszterdami Geertruida Wijsmuller-Meijer irányított, aki már 1933-tól felügyelte kisebb gyerekcsoportok biztonságba helyezését. A gyerekek csak úgy hívták: Tante Truus.

A HATÁRON

Zömök pelyhek tették elmosódottá a látképet a vonat ablakából: a hó kavargásában szellemszerűen sejlett fel egy hólepte várkastély a hólepte domb tetején.

– Bad Bentheim, Bad Bentheim, Németország! – jelentette be a kalauz. – A Hollandiába továbbutazóknak be kell mutatniuk a papírjaikat ellenőrzésre!

Az erős állú, határozott homlokú és karakteres orrú, széles ajkú, kasmírszürke szemű, holland nemzetiségű Geertruida Wijsmuller megcsókolta az ölében ülő, csecsemőkorú gyermeket. Rögtön meg is ismételte a mozdulatot, ajka elidőzött a homlok selymes bőrén. Aztán továbbadta a kisfiút a nővérének, és lehúzta a kipát a lánynál sokkal fiatalabb, még járni is alig tudó testvérük fejéről.

– Es ist in Ordnung. Es wird nicht lange dauern. Dein Gott wird dir dieses eine Mal vergeben – reagált Truus a gyerekek tiltakozására saját nyelvükön. Minden rendben. Már csak néhány perc. Az istenetek meg fogja bocsátani.

Ahogy a vonat megállt, a kisfiú az ablakhoz ugrott.

– Mama! – kiáltotta.

Truus megsimogatta a haját, miközben követte tekintetét a hólepte ablak másik oldalára, ahol a németek a vihar ellenére rendezett sorokban várakoztak a peronon. Egy hordár telerakott kézikocsival, egy szabóságot hirdető szendvicsember, és igen, volt ott egy nő is, akit a gyerek meglátott – karcsú, sötét kabátot és sálat viselő asszony, aki háttal állt a vonatnak, egy kolbászárus mellett.

– Maa-maa! – kiabált tovább kétségbeesetten a fiú.

A nő megfordult, és miközben ráérősen harapott egy zsíros falatot a kolbászból, felnézett a vonatok indulását és érkezését jelző táblára. A kisfiú csalódottan roskadt vissza a helyére. Természetesen nem az anyja volt.

Truus magához vonta a gyermeket.

– Jól van, jól van, jól van – suttogta a fülébe. Képtelen volt olyan ígéretet tenni, amit nem tarthatott be.

A vagon ajtaja éles kattanással és szisszenéssel nyílt ki. A peronon álló náci határőr előrelépett, hogy segítsen leszállni az egyik utasnak, egy terhes német nőnek, aki kesztyűs kezével elfogadta a segítséget. Truus kigombolta saját, sárga bőrkesztyűjének gyöngygombjait, és meglazította finom, fekete varrással díszített, csipkés hajtókáját. Lehúzta a kesztyűt – a bőr egy pillanatra beleakadt rubinköves gyűrűjébe –, és a kortól már enyhén foltos és ráncos kezével letörölte a fiú könnyeit.

Megigazgatta a gyermekek haját és ruházatát, közben mindegyiket a nevén szólította. Gyors mozdulatokkal dolgozott, de egyik szemét folyamatosan az utasok egyre rövidülő során tartotta.

– Jól van. – Miközben az utolsó utas is leszállt, letörölte a nyálat a legkisebb gyerek álláról. – Most pedig mossatok kezet, ahogy gyakoroltuk.

A náci határőr már fellépett a lépcsőre.

– Menjetek gyorsan, de ne siessetek vissza – utasította a gyerekeket nyugodt hangon Truus. A lányra nézett. – Tartsd ott a testvéreidet a mosdóban, édesem.

– Amíg vissza nem veszed a kesztyűd, Tante Truus – bólintott a lány.

Nem volt szabad úgy tűnnie, mintha Truus rejtegetné a gyerekeket, de azt sem akarta, hogy túl közel legyenek az alkudozásnál. A tekintetünket nem arra szegezzük, ami látható, hanem arra, ami láthatatlan, gondolta, és önkéntelenül az ajkához emelte a rubint, mintha meg akarná csókolni. Elővette tárcáját – nem ilyen finom holmit hozott volna magával, ha tudja, hogy három gyerekkel fog visszatérni Amszterdamba –, és gyorsan belehelyezte a többi gyűrűt, miközben a háta mögött a gyerekek végigcsörtettek az ülések közti folyosón.

Az ajtóban megjelent a határőr. Fiatal férfi volt, de talán nem annyira, hogy ne legyen házas, és ne legyenek gyerekei.

– Vízum? Van vízumuk Németország elhagyásához? – förmedt rá Truusra, a kocsiban maradt egyetlen felnőttre.

Truus tovább kotorászott a tárcájában, mintha a kért papírokat keresné.

– A kölykök olyan nehezen kezelhetők, nem gondolja? – felelte kedvesen, és átnyújtotta a határőrnek holland útlevelét. – Magának van gyereke?

A katona váratlan félmosollyal válaszolt.

– A feleségem most várja az elsőt, talán pont karácsony napján fog megérkezni.

– Ó, mennyire szerencsés! – Truus mosolyogva nyugtázta a pozitív fordulatot. A határőr a mosdó felé pillantott, ahonnan kihallatszott a víz csobogása és a gyerekek madárdalt idéző csacsogása. Hagyta, hogy a gondolat gyökeret verjen a férfi fejében: hamarosan neki is lesz egy Alexihez hasonló gyermeke, aki aztán gyönyörű kisfiúvá vagy kislánnyá érik, mint Israel, vagy a kedves kis Sara.

Truus az ujján maradt egyetlen gyűrű meleg, csillogó rubinkövét piszkálta.

– Biztosan vett valami különlegességet a feleségének, ami jelzi az ünnepi alkalmat.

– Valami különlegességet? – ismételte a náci, immár újra a nőre figyelve.

– Valami szépet, amit mindennap viselhet, hogy emlékeztesse őt élete nagy eseményére. – Lehúzta a gyűrűt. – Ezt apám adta anyámnak a születésem napján. – Sápadt, erős ujjaival átnyújtotta az ékszert, az útlevéllel együtt.

A férfi kétkedve szemlélte a gyűrűt, és végül csak az útlevelet vette el. Alaposan megvizsgálta, és a vagon hátsó része felé pillantott.

– Azok a maga gyerekei?

A holland gyerekeket fel lehetett vezetni a szüleik útlevelére, de az övében nem állt semmi. Elfordította a gyűrűt, hogy megcsillanjon rajta a fény.

– A gyerekek minden másnál értékesebbek.

FIÚ ÉS LÁNY TALÁLKOZÁSA

Stephan kirontott az ajtón, és leszáguldott a hólepte lépcsőn, táskája keményen nekiverődött iskolai egyenruhájának, ahogy a Burgtheater felé rohant. A papír-írószer boltnál megtorpant: az írógép még ott volt a kirakatban. Feljebb tolta szemüvegét az orrán, ujjait az üveghez érintette, és úgy tett, mint aki gépel.

Aztán rohant tovább, kanyarogva vágott át a Christkindlmarkt tömegén, orrát megtöltötte az édes forralt bor és a mézeskalács illata.

– Bocsánat, bocsánat, bocsánat! – ismételgette, de a sapkát mélyen a szemébe húzva tartotta, nehogy felismerjék. A családját köztiszteletben álló emberek alkották: vagyonuk a saját pénzükből alapított csokoládégyárból származott, és gondosan ügyeltek rá, hogy a Rothschild Banknál vezetett számlájuk mérlege mindig pozitív legyen. Ha apja fülébe jut, hogy újabb öreg hölgyet lökött fel az utcán, az az írógép a Rathausplatzon felállított, kivilágított karácsonyfa közelében marad, és nem kerül át az otthonuk téli galériáján álló fa alá.

Intett az újságosstandot rendezgető öregembernek.

– Jó napot, Herr Kline!

– Hol van a kabátja, Stephan úrfi? – szólt utána az öreg.

Stephan lenézett – a kabátot megint az iskolában felejtette –, de csak a Ringstrassén lassított le, ahol rögtönzött náci demonstráció zárta le az utat. Bevetette magát egy plakátokkal teleragasztott bódéba, és a fém lépcsősoron leereszkedett a bécsi alvilág sötétjébe, hogy aztán a Burgtheater oldalán bukkanjon elő újra. Keresztülszáguldott a színház bejáratán, és a lépcsőket kettesével szedve lesuhant az alagsori borbélyüzletbe.

– Neuman úrfi, micsoda meglepetés! – Herr Perger felvonta szemöldökét a Stephanéhoz hasonlóan fekete keretes és kerek lencséjű, csak kevésbé hópettyes szemüvege mögött. A borbély éppen az utolsó hajcsomókat söpörte fel egy szemeteslapátra. – De én már…

– Csak egy gyors vágást! Hetekkel ezelőtt voltam itt utoljára.

Herr Perger felegyenesedett, beleürítette a hajat egy szemeteskukába, majd a seprűt és a lapátot letámasztotta egy falnak döntött cselló mellé.

– Azt hiszem, az emlékezés már nem megy olyan jól az öreg elmének, mint egy fiatalnak. – Barátságosan a fodrászszék felé intett. – Vagy az a fiatal nem emlékszik jól, akinek pénzt kell költenie?

Stephan ledobta a táskáját, új színdarabjának néhány oldala kicsúszott a földre, de nem számított – Herr Perger tudta, hogy színdarabokat ír. Kihámozta magát blézeréből, elhelyezkedett a székben, és levette a szemüvegét. A világ elmosódottá vált, a cselló és a seprű leginkább egy keringőző párra hasonlított a sarokban, arca a tükörben, a nyakkendő fölött bárkié lehetett volna. Megborzongott, ahogy Herr Perger megkötötte a nyakán a köpenyt; Stephan gyűlölte a hajvágást.

– Hallottam, hogy elkezdték a meghallgatásokat egy új színdarabhoz – mondta. – Netán Stefan Zweig-darab lesz?

– Ó, igen, ön nagy rajongója Herr Zweignek, hogy is felejthettem el? – gúnyolódott kedvesen az öreg, de a fiú nem vette magára. Otto Perger minden említésre érdemes titkot tudott a drámaírókról, a sztárokról és a színházról. Stephan barátainak fogalmuk sem volt róla, honnan szedi a fiú a belsős információkat; azt hitték, valami nagyon fontos embert ismer.

– Herr Zweig édesanyja még mindig itt él Bécsben – mondta Stephan.

– Ő maga ennek ellenére nem nagyon hirdeti látogatásait, amikor idejön Londonból. Lehet, hogy elkeserítem, Stephan, de ez a darab Csokoré, a címe pedig 1918. november 3., és az Osztrák–Magyar Monarchia végnapjairól szól. Sok a találgatás és a suttogás arról, hogy egyáltalán bemutatják-e. Attól tartok, Herr Csokornak állandóan a keze ügyében kell tartania a becsomagolt bőröndjét. Mindazonáltal azt hallottam, a darabot igenis bemutatják, de mellékelnek hozzá magyarázatot is, miszerint az írónak nem áll szándékában megsérteni az egykori Német Birodalom egyetlen nemzetét sem. Egy kis engedmény itt, egy kis engedmény ott… csak ami a túléléshez szükséges.

Stephan apja azonnal tiltakozott volna, hogy ez Ausztria, nem Németország; a náci államcsínyt itt évekkel korábban leverték. Stephan azonban nem foglalkozott politikával. Őt csak az érdekelte, ki játssza a főszerepet.

– Esetleg van kedve találgatni? – kérdezte Herr Perger, és maga felé fordította Stephant a székben. – Ha jól emlékszem, maga okos fiatalember.

Stephan nem nyitotta ki a szemét, ismét megborzongott, bár eddig egyetlen hajcsomó sem hullott az arcára.

– Werner Krauss?

– Ó, ez nagyszerű! – kiáltott fel Herr Perger.

A fodrász visszafordította a széket a tükör felé, és Stephan meglepetten – bár a szemüveg nélkül meglehetősen homályosan – látta, hogy az öregember nem az ő találatán örvendezik, hanem egy lányhoz beszél, aki szürrealista napraforgóként bukkant elő a Stephan tükörképe alatti fal egyik szellőzőrácsa mögül. Pontosan ott állt a fiú előtt, koszos szemüvegben, szőke hajjal, enyhén domborodó mellel.

– Ach, Žofie-Helene, anyád egész éjjel mosni fogja ezt a ruhát – jegyezte meg rosszalló hangon Herr Perger.

– Ez nem volt tisztességes kérdés, Otto nagyapa. Két férfi főszereplő lesz – mondta a lány vidáman. Hangja megragadott valamit Stephanban, mint Schubert Ave Mariájának első magas B-dúrja… hangja, a Žofie-Helene név dallamos csengése, valamint mellének közelsége.

– Ez egy Bernoulli-lemniszkáta – magyarázta a lány arany nyakláncának medálját piszkálva. – Az egyenlete X négyzet plusz Y négyzet a négyzeten, mínusz X négyzet mínusz Y négyzet, szorozva két A négyzettel.

– Én… – Stephan hebegett a szégyentől és elvörösödött, mert nem tudta levenni a szemét a lány melléről, bár Žofie-Helene ezt szerencsére nem vette észre.

– Apukámtól kaptam. Ő is szerette a matematikát.

Herr Perger kioldotta a köpenyt, Stephan kezébe nyomta a szemüvegét, és csak legyintett, amikor a fiú fizetni akart neki. Azt mondta, ezúttal nem számít fel munkadíjat. Stephan visszatömködte a papírokat a táskájába, nem akarta, hogy a lány lássa a darabját, hogy egyáltalán tudjon róla, netán azt higgye, valami elolvasásra érdemes dolgot írt. Hirtelen megtorpant. Tiszta a padló?

– Stephan, ő az unokám. – Otto Perger kezében még ott volt az olló, a seprű és a lapát érintetlenül pihent a cselló mellett. – Žofie, Stephan legalább annyira érdeklődik a színház iránt, mint te, bár egy kicsit jobban törődik a haja rendezettségével.

– Örülök, hogy találkoztunk, Stephan – mondta a lány. – De miért jöttél hajat vágatni, ha nincs is rá szükséged?

– Žofie-Helene – dorgálta az unokáját Herr Perger.

– Mindent láttam a rácson keresztül. Nem volt szükséged hajvágásra, ezért Otto nagyapa csak úgy tett, mintha megnyírna. De várj, ne áruld el, hadd találgassak! – Körülnézett a szobában, tekintete végigfutott a csellón, a ruhafogason, újra a nagyapján, és végül Stephanon állapodott meg. Pontosabban a táskáján. – Színész vagy! És nagyapa mindent tud erről a színházról.

– Előbb-utóbb úgyis rá fogsz jönni, Engelchen, hogy Stephan író – javította ki Herr Perger. – És tudnod kell, hogy a legnagyobb írók nagyon furcsa dolgokra képesek, pusztán a tapasztalatszerzés érdekében.

Žofie-Helene újonnan kelt érdeklődéssel szemlélte a fiút.

– Tényleg az vagy?

– Én… fogok kapni egy írógépet karácsonyra – dadogta Stephan. – Legalábbis remélem.

– Készítenek különlegeset is?

– Különlegeset?

– Nem furcsa érzés balkezesnek lenni?

Stephan zavartan nézett le a kezére, miközben a lány kinyitotta a rácsot, amelyik mögül előbukkant, és négykézlábra ereszkedve visszamászott a fal mögé.

– Gyere utánam, Stephan, a meghallgatásoknak mindjárt vége. Ugye nem bánod, ha egy kicsit összekoszolod a tintás ingujjadat? Csak a tapasztalatszerzés érdekében.

RUBIN VAGY HAMISÍTVÁNY

Egy gyöngygomb lepattant Truus csipkés szegélyű kesztyűjéről, ahogy egyik kezében a csecsemővel a fiú után kapott; a kölyköt annyira lenyűgözte az amszterdami állomás masszív, kovácsoltvas kupolája, hogy kis híján lebucskázott a vonatról.

– Truus! – szólította meg férje a peronról, miközben felkapta a kisfiút, és óvatosan lehelyezte a betonra. Segített a lánynak is, majd Truusnak és a csecsemőnek.

Truus a peronon fogadta férje ölelését – ritkán ölelkeztek nyilvánosan.

– Geertruida – csóválta a fejét a férfi –, nem tudta volna Frau Freier…

– Kérlek, most ne veszekedj velem emiatt, Joop. Ami történt, megtörtént, és biztos vagyok benne, hogy annak a kedves, ifjú határőrnek a felesége, aki átengedett minket a határon, sokkal többre értékeli anyám rubinját, mint mi. Hová tűnt belőled a karácsonyi nagylelkűség?

– Te jó ég, csak azt ne mondd, hogy hamisítvánnyal próbáltál megvesztegetni egy nácit!

A nő arcon csókolta a férjét.

– Kedvesem, mivel te magad sem vagy képes megkülönböztetni őket, úgy vélem, egyhamar nem tudjátok meg az igazságot.

Joop önkéntelenül elnevette magát, és halk gügyögéssel, esetlen mozdulattal átvette feleségétől a csecsemőt – imádta a gyerekeket, de neki magának egy sem volt, hiába próbálkoztak évek óta. Truus zsebre dugta a kezét, miután a gyermek már nem melegítette, és megmarkolta a gyufásdobozt, amelyről szinte már el is feledkezett. Egy furcsa orvostól kapta a vasúti kocsiban. „Magát az Úr küldte, nem is vitás – mondta a férfi, szeretetteljes pillantást vetve a gyerekekre. Elárulta, hogy mindig hord magánál egy szerencsekövet, és ragaszkodott hozzá, hogy Truus elfogadja tőle. „Vigyázni fog magára és a gyerekekre – bizonygatta, azzal kinyitotta a kis dobozt, és megmutatta a lapos, homokos követ, amelynek valóban nem lett volna semmi funkciója, ha nem hordoz szerencsét. – A zsidó temetésekre az emberek nem virágokat, hanem köveket hoznak. Az ajándék ettől valahogy visszautasíthatatlanná vált. A doktor megígérte, hogy ha majd újra szüksége lesz a szerencséjére, visszakéri tőle. Aztán leszállt Bad Bentheimnél, mielőtt a vonat áthaladt volna a német–holland határon, és Truus most itt volt a gyerekekkel Amszterdamban. Arra gondolt, talán az idegennek igaza volt a csúf kis kő szerencsehozó képességével kapcsolatban.

– Most pedig, kis ember – duruzsolta Joop a csecsemőnek –, fel kell nőnöd, hogy különleges tetteket hajts végre, és bebizonyítsd, az én menyasszonyom nem hiába tette kockára az életét. – Ha zavarta is ez a rögtönzött mentőakció, nem tiltakozott hevesebben, mint akkor, amikor a nő előre megtervezett módon hozott ki gyerekeket Németországból. Arcon csókolta a babát. – Már vár a taxi.

– Taxi? Amíg távol voltam, fizetésemelést kaptál a banknál? – gúnyolódott finoman Truus. Férje vérbeli bankár volt, a velejéig mértékletes ember, aki ugyanakkor még két évtizedes házasság után is a menyasszonyának nevezte a feleségét.

– Hosszú séta lenne a villamosmegállótól a nagybátyjuk lakásáig, még a hó nélkül is – felelte a férfi. – És dr. Groenveld nem szeretné, ha a barátja unokahúga és unokaöccsei fagyási sérülésekkel érkeznének meg.

Dr. Groenveld barátja. Ez mindent megmagyaráz, gondolta Truus, miközben kisétáltak a faágak jégcsipkéi, a sárosra taposott hóösvények, a fehérre fagyott csatornák közé. Így működött a Comité voor Bijzondere Joodsche Belangen, vagyis a különleges zsidó érdekek bizottságának segítségnyújtása: holland polgárok unokahúgai és unokaöccsei; barátok barátai; üzlettársak barátainak gyermekei. A véletlen kapcsolatok gyakran határoztak meg sorsokat.

---

THE VIENNA INDEPENDENT

---

MÚZEUM LETT HITLER SZÜLŐHÁZÁBÓL

---

A nyári megállapodás ellenére Németország és Ausztria kapcsolata továbbra is feszült

KÄTHE PERGER

BRAUNAU-AM-INN, AUSZTRIA, 1936. december 20. – Adolf Hitler szülőházának tulajdonosa két szobát múzeummá alakított. A linzi osztrák hatóságok azzal a feltétellel engedélyezték a nyilvános kiállítást, hogy csak német állampolgárok látogathatják, osztrákok nem. Ha kiderül, hogy osztrák állampolgárok is kaptak belépési engedélyt, vagy a ház a nácik demonstrációjának helyszínévé válik, a múzeumot azonnal bezárják.

A múzeum megnyitását a július 11-i osztrák–német egyezmény tette lehetővé, amelynek célja, hogy „normális, baráti mederbe terelje" a két nemzet viszonyát. Az egyezmény értelmében Németország elismerte Ausztria függetlenségét, és beleegyezett, hogy politikai rendszerünket belügynek tekintse, amelyre nem gyakorol befolyást – cserébe Hitler az Osztrák Náci Párt letartóztatott tagjainak szabadon bocsátását kérte.

GYERTYÁK A PIRKADATBAN

Žofie-Helene izgatott reszketéssel közelítette meg a ringstrassei rezidencia behavazott sövényét és magas vaskapuját. Egyik kezét a rózsaszín, kockás mintás sálra helyezte, amelyet nagyanyjától kapott karácsonyra; a szövet puhasága az anyai érintésre emlékeztette. Ez a ház nagyobb volt, mint az egész épület, amelyben lakott, és sokkal díszesebb. Négy oszlopos szint – az alsó boltíves nyílászárókkal, a felső magas, négyszögletes, kőkorlátos balkonokra nyíló franciaablakokkal –, legfelül egy valamivel szerényebb ötödikkel megkoronázva. A peremet díszítő szobrok mintha kettős feladatot láttak volna el: tartották a ferde tetőt, és őrizték az odafent elszállásolt szolgálókat. Kizártnak tartotta, hogy Stephan itt lakjon. Ám mielőtt megfordulhatott volna, egy kabátos-kürtőkalapos ajtónálló lépett elő az őrházból, és kinyitotta neki a kaput. Abban a pillanatban felpattant a faragott bejárati ajtó is, és Stephan rohant le a hótól patyolattisztára söpört lépcsőn.

– Nézd! Írtam egy új darabot! – odatolt egy kéziratot a lány orra alá. – A karácsonyra kapott írógépen készítettem!

Az ajtónálló barátságosan elmosolyodott.

– Stephan úrfi, esetleg volna kedve beinvitálni a vendégét?

A villa belseje még lélegzetelállítóbb volt a csillárokkal, a bonyolult, geometrikus mintázatú márványpadlóval, a fenséges lépcsősorral és a legelképesztőbb műalkotásokkal: őszi nyírfaerdő furcsa perspektívából; egy dombra felkúszó, valószínűtlenül egyszerű, egyszersmind vidámságot árasztó falu; bizarr portré egy vörös ajkú hölgyről, aki perzselő tekintetével, hosszú, egyenes orrával és alig érzékelhető állgödrével nagyon hasonlított Stephanra. Haját hátrafogta, arca vörössége egyszerre keltett zavaró és elegáns hatást, sokkal inkább tűnt pírnak és szépségnek, ám Žofie-Helenét mégis inkább friss sebre emlékeztette. A hatalmas szalonból, ahol vendégek beszélgettek egy zongora mellett állva, Bach G-dúr csellószvitje szólt; a hangszer míves, aranylemezekkel díszített felső részét felnyitották, így látszott, hogy még a belső oldalra is került egy festmény: a drámai hatású kép fehér madarat ábrázolt, karmai közt trombitával.

– Még senki sem olvasta – közölte Stephan halk hangon. – Egy szavát sem.

Žofie szemügyre vette a kéziratot, amit a fiú ismét odatolt elé. Csakugyan azt akarja, hogy most elolvassa?

Az ajtónálló – Stephan Rolfnak hívta – közbeszólt:

– A barátjának biztos kellemesen telt a karácsonya, igaz, Stephan úrfi?

Stephan azonban ügyet sem vetett az élcelődésre, tovább beszélt Žofiéhoz.

– Már alig vártam, hogy hazagyere!

– Igen, Stephan, a nagymamám jól van, és csodásan telt a karácsony Csehszlovákiában, köszönöm kérdésed. – Žofie-Helene szavait Rolf elismerő mosollyal jutalmazta, miközben elvette a lány kabátját és új sálját.

A lány gyorsan átfutotta az első oldalt.

– Ez csodálatos kezdés, Stephan! – lelkendezett.

– Úgy gondolod?

– Ma este elolvasom az egészet, ígérem, de ha tényleg ragaszkodsz hozzá, hogy találkozzam a családoddal, nem cipelhetem magammal a kéziratot.

Stephan vetett egy pillantást a szalon felé, aztán fogta a kéziratot, és felsietett vele a lépcsőn. Keze minden fordulónál hozzáért egy szoborhoz, ahogy felszaladt a második emeletre. Innen nyíltak az ajtók a könyvtárba, ahol több kötet sorakozott a polcokon, mint amennyit Žofie akár álmaiban el tudott volna képzelni bárkinek a birtokában.

A szalonban éppen egy divatosan lapos mellű nő beszélt.

– …Hitler könyveket éget… teszem hozzá, a legérdekesebbeket. – A nő nagyon hasonlított Stephanra, akárcsak a vörös arcú hölgy a festményen, bár ő középen elválasztva viselte barna haját, és fürtjei lazán omlottak a vállára. – Az a gonosz kis törpe inkompetensnek és szélhámosnak nevezi Picassót és Van Goghot. – Beszéd közben gyöngy nyakláncát piszkálta, amelynek egyik hurka lazán fonódott a nyakára (így hordta Žofie anyja is), a másik hurok azonban leért egészen a derekáig. A gyöngyök olyan tökéletesen gömbölyűnek tűntek, hogy ha a madzag egyszer elszakad, biztosan mindegyik messze gurul. – „A művészet feladata nem az, hogy belegázoljon a mocsokba csupán a mocsok kedvéért", ezt mondja. Mintha a leghalványabb elképzelése is lenne a művészet feladatáról! És még én vagyok hisztérikus?

– Nem „hisztérikus" – emlékeztette egy férfihang. – Ezek a te szavaid, Lisl.

Lisl. Tehát ő Stephan nagynénje. A fiú nagyra tartotta Lislt, és a férjét, Michael nagybátyját is.

– Valójában Freudéi, kedvesem – riposztozott könnyedén Lisl.

– Hitlert csak a modernisták dühítik fel igazán – folytatta Michael. – Kokoschka…

– Aki természetesen bekerült a Szépművészeti Akadémiára, miközben Hitler szerint őt illette volna a hely – vágott közbe Lisl. Aztán kifejtette a többieknek, hogy Hitler műveit túlságosan gyengének ítélték, ezért még a vizsgára sem ülhetett be. Kénytelen volt egy menhelyen aludni, ingyenlevesen élt, és olyan üzleteknek adta el a képeit, amelyek ki akarták tölteni valamivel az üres kereteket.

Miközben a kis társaság Lisl sztoriján nevetett, a bejárati folyosó túlsó végén félrehúzódott egy ajtó. Felvonó! Egy kisfiú ugrott le a fülkében lévő, gyönyörű kerekesszékről – nyilvánvalóan nem a sajátjáról –, amely önmagában is valóságos műalkotás volt aprólékos díszítéssel ellátott karfáival, ülőfelületével és háttámlájával, lenyűgözően párhuzamos rézfogantyúival és tökéletes arányú kerekeivel. A fiú egy plüssnyulat vonszolva maga után kilépett a folyosóra.

– Ó… szia. Te biztos Walter vagy – köszönt neki Žofie. – És ki a barátod?

– Péter – felelte Stephan öccse.

Nyúl Péter. Žofie azt kívánta, bárcsak ne költötte volna el máris a karácsonyi pénzét; vásárolhatott volna egy ehhez hasonló, kék kabátos Pétert a húgának, Jojónak.

– A zongorám mellett az ott az apukám – közölte a kisfiú.

– A te zongorád? Te is játszol?

– Nem túl jól – ismerte el a fiú.

– De azon a zongorán?

Walter a hangszerre nézett.

– Persze.

Stephan ismét megjelent a lépcsőn, ezúttal már üres kézzel, és Žofie csak ekkor vette észre a születésnapi tortát a szalonban. A gyertyákat osztrák szokás szerint már napkeltekor meggyújtották, és egész nap hagyták égni, óránként egy centit. Mellette ott állt az általa valaha látott leggazdagabb csokoládéstálca, különféle formájú tej- és étcsokoládékkal, és mindegyiket Stephan neve díszítette.

– Stephan, születésnapod van? – Tizenhat gyertya az életkor miatt, és egy a szerencséért. – Miért nem szóltál?

Stephan összeborzolta Walter haját, miközben a szalonban elhallgatott a csellószvit.

– Én! – kiáltott fel Walter. – Én akarom! – Rohanva indult apja felé, aki odahúzott egy kisszéket a Victrolához.

– …Zweig elmenekült Angliába, és most Strauss komponál a Führernek. – Lisl szavai felkeltették Stephan figyelmét. Žofie-Helene nem hitt a hősökben, de hagyta, hogy a fiú maga után húzza a szalonba, ahol hallhat valamit az övéről.

– Te biztosan Žofie-Helene vagy – szólította meg elsőként Lisl. – Stephan, elfelejtetted említeni, milyen szépséges barátod van! – Fürgén kihúzott néhány csatot Žofie kontyából, a lány haja a vállára omlott. – Igen, így már sokkal jobb. Ha ilyen hajam lenne, én sem vágatnám, nem érdekelne, mi a divat. Sajnálom, hogy Stephan édesanyja nem tud köszönteni, de megígértem neki, hogy mindent elmondok rólad, szóval mesélned kell magadról!

– Nagyon örülök a találkozásnak, Frau Wirth – köszönt udvariasan Žofie. – De folytassa csak a beszélgetést Herr Zweigről, különben Stephan sosem bocsát meg nekem.

Lisl Wirth gyöngyöző kacajt hallatott, állát enyhén a lehetetlenül magas mennyezet felé emelve.

– Emberek, ő itt Käthe Perger lánya, a Vienna Independent szerkesztőjéé. – Žofiéra nézett. – Žofie-Helene, bemutatom Berta Zuckerkandlt, aki anyádhoz hasonlóan újságíró. – Újra a többiekhez fordult. – Azt kell mondanom, az édesanyjában jóval több a bátorság, mint Zweigben vagy Straussban.

– Ugyan már, Lisl – vitatkozott a férje. – Úgy beszélsz, mintha Hitler itt állna a határunknál. Mintha Zweig száműzetésben élne, miközben jelenleg is itt időzik a városban.

– Stefan Zweig itt van? – kérdezte Stephan.

– Alig harminc perce még a Café Centralban beszélgetett – felelte Michael nagybátyja.

Lisl figyelte a bejárati ajtó felé távozó Stephant és kis barátját, miközben Michael megkérdezte, miért hagyta ott egyáltalán Zweig Ausztriát.

– Hiszen még csak nem is zsidó – érvelt a férfi. – Legalábbis nem gyakorolja a vallást.

– Mondja az én gój férjem – korholta Michaelt finoman Lisl.

– Aki egész Bécs legszebb zsidó nőjét vette feleségül.

Lisl látta, hogy Rolf megállítja Stephant, és átadja neki a lány egyszerű kabátját. Žofie-Helene annyira meglepettnek tűnt, amikor Stephan felsegítette rá a ruhadarabot, hogy a nő kis híján hangosan felnevetett. A fiú többször is mélyen beszívta Žofie hajának illatát, amikor mögötte állt. Lisl azon töprengett, vajon Michael beleszagolt-e hasonlóképpen az ő hajába, amikor udvarolt neki. Csak egy évvel volt idősebb akkor, mint most Stephan.

– Hát nem csodálatos a fiatal szerelem? – kérdezte a férjét.

– Szerelmes az unokaöcsédbe? – vonta fel a szemöldökét Michael. – Nem tudom, bátorítanom kellene-e a fiút, hogy összeálljon egy bajkeverő újságíró lányával.

– Mit gondolsz, melyik szülője van nagyobb hatással az emberekre, kedvesem? – kérdezte Lisl. – Az apja, aki állítólag öngyilkosságot követett el egy berlini hotelban, 1934 júniusában, véletlenül éppen azon az éjszakán, amikor Hitler több ellenlábasa is meghalt? Vagy az anyja, aki terhes özvegyként továbbvitte a férje munkáját? – Nézte, ahogy Stephan és Žofie eltűnik az ajtó mögött. Szegény Rolf sietve követte őket, kezében egy szépséges, rózsaszín szövetdarabot, a lány sálját lengetve.

– Azt nem tudom megmondani, hogy a lány szerelmes-e Stephanba – mormolta Lisl –, de az biztos, hogy a kölyök odavan érte.

STEFAN ZWEIG KERESÉSE

Ah, mein Engelchen a hódolóival: a drámaíróval és a bolonddal! – mondta Otto Perger az ügyfelének. Utoljára karácsony előtt látta unokáját, de most hallotta, ahogy jön lefelé a lépcsőn a folyosó túlsó végén, hangosan cseverészve Stephan Neumannal és egy másik fiúval.

– Remélem, a bolondot fogja választani – felelte a férfi, és szokása szerint bőkezű borravalóval honorálta Otto munkáját. – Mi, írók nem vagyunk jók a szerelemben.

– Attól tartok, inkább az író felé húz, bár nem vagyok biztos benne, hogy ő maga is tudja. – Otto elhallgatott, tartóztatni akarta ügyfelét annyi időre, hogy bemutassa neki Stephant, de a vendégre már várt a sofőrje, a gyerekek pedig megálltak egy időre útközben, ahogy a gyerekek szoktak. – Remélem, hogy élvezte az édesanyjával töltött időt.

A férfi már indult is, elsietett a kölykök mellett a folyosón. Már félúton járt felfelé a lépcsőn, amikor megállt, és visszafordult.

– Melyik közületek az író?

Stephan, aki éppen nevetett valamin, amit Žofie mondott, meg sem hallotta a kérdést, de a másik fiú rámutatott.

– Sok szerencsét, fiam. Most sokkal nagyobb szükségünk van tehetséges írókra, mint korábban bármikor. – Azzal távozott, a gyerekek pedig beözönlöttek a borbélyüzletbe. Žofie közölte, hogy ma van Stephan születésnapja.

– Ez esetben boldog születésnapot, Neuman úrfi! – Otto megölelte unokáját, aki annyira hasonlított az apjára, hogy az öreg mindig kihallotta a hangjából a fiáét, és felismerte Christof feledékenységét a lány maszatos szemüvegében. Még az illata is őt idézte – mandula, tej és napsütés.

– Ez Herr Zweig volt – mondta a barátjuk.

– Hol, Dieter? – kapta fel a fejét Stephan.

– Stephan úrfi, merre járt, amíg a mi Žofiénk távol járt? – érdeklődött udvariasan Otto.

Dietert azonban nem lehetett elhallgattatni.

– Ott ült mellettünk a Café Centralban, mielőtt Stephan odaért… mármint Zweig. Paula Wesseley-vel és Liane Haiddel, aki nagyon öregnek néz ki.

Otto tétovázott, végül el kellett ismernie, hogy a nagydarab fiúnak igaza van.

– Attól tartok, Herr Zweignek sietnie kellett a repülőgépéhez, Stephan.

– Ez tényleg ő volt? – Stephan sötét szemébe olyan csalódottság költözött, hogy a feje tetején feltornyosuló hajával (amit Otto minden erőfeszítése ellenére sem tudott eltüntetni) leginkább egy egészen kicsi gyerekre hasonlított. Herr Perger szerette volna megnyugtatni, hogy más alkalommal is lesz lehetősége találkozni a hősével, de ez nem tűnt valószínűnek. Éppen arról beszélgettek – illetve Zweig beszélt, Otto pedig hallgatta –, hogy vajon Londont biztonságos távolság választja-e el Hitlertől. Herr Zweig pontosan tudta, hogyan halt meg Christof, Otto fia; és azt is, hogy Otto tisztában van vele, mennyire vékonyak azok az országhatárok.

– Remélem, hallotta, mit mondott önnek Herr Zweig – nézett az öregember a fiúra. – Most sokkal nagyobb szükség van magához hasonló, tehetséges írókra, mint korábban bármikor. – A semminél ez is több volt: egy nagy író bátorító szavakkal biztatta Stephant, még ha a fiú nem is hallotta.

A FÉRFI AZ ÁRNYAK KÖZT

Adolf Eichmann körbevezette új felettesét, a kövér Obersturmführer Wislicenyt a Sicherheitsdienst zsidó részlegén. A bemutató utat saját íróasztalánál fejezte be, ahol ott ült Tier, egész Berlin leggyönyörűbb, csapott hátú német juhászkutyája.

– Te jó ég, olyan mozdulatlan, hogy az ember azt hinné, ki van tömve! – álmélkodott Wisliceny.

– Tier megfelelő kiképzést kapott – felelte Eichmann. – Már rég megszabadultunk volna a zsidóktól, és foglalkozhatnánk más, sokkal