Egy kis szívesség

By Darcey Bell

Egy kis szívességgel kezdődik – hétköznapi szívességgel, amelyet az anyukák szoktak egymásnak tenni. Amikor az elbűvölő Emily megkéri Stephanie-t, hogy hozza el a fiát az iskolából tanítás után, Stephanie boldogan igent mond. Emilynek olyan élete van, amelyet sok nő irigyel. Ő a tökéletes anya, aki káprázatos karriert futott be egy híres manhattani divatcégnél. Stephanie özvegyasszony, aki magányosan él iskola-előkészítőbe járó fiával Connecticut peremvárosában, és a naponta vezetett blogjában keres kapcsolatokat és megerősítést. Stephanie azt hiszi, Emily lesz az új bizalmas barátnője, és megdöbben, amikor Emily váratlanul és nyomtalanul eltűnik, figyelmeztetés nélkül magára hagyva a fiát és a férjét.

Stephanie tudja, hogy valami szörnyűség történt. Képtelen távol tartani magát a gyászoló családtól és hamarosan viszonyba keveredik Seannal, Emily jóképű, tartózkodó, brit férjével. De nem tudja figyelmen kívül hagyni a nyugtalanító érzést, hogy a férfi nem őszinte Emily eltűnésével kapcsolatban. Lehetséges, hogy Stephanie csak képzelődik? Mennyire ismerte „legjobb” barátnőjét? Stephanie kezdi megérteni, hogy semmi – sem a barátság, sem a szerelem, de még egy hétköznapi szívesség – sem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik.

DARCEY BELL 1981-ben született, és egy nyugat-iowai tejgazdaságban nevelkedett. Óvónőként dolgozik Chicagóban. Az Egy kis szívesség az első regénye.

• Language: Magyar
• Publisher: Gabo Könyvkiadó
• Release date: May 20, 2020
• ISBN: 9789634067191

Book preview

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Darcey Bell: A SimpleFavor

Original English language edition published by HarperCollins Publishers, 2017

Fordította: Tóth Gizella

Borító: Malum Stúdió | Szabó Vince

Tördelte: Gelányi Mariann

Copyright © 2017 by Seven Acres, LLC. All rights reserved.

Hungarian translation © Tóth Gizella, 2018

Hungarian edition © GABO Kiadó, 2018

Minden jog fenntartva. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.

Elektronikus kiadás v.1.0.

ISBN 978-963-406-719-1

Kiadja a Gabo Kiadó

www.gabo.hu

[e-mail]

www.dibook.hu

Felelős kiadó: Földes Tamás

Felelős szerkesztő: Solymosi Éva

ELSŐ RÉSZ

Az anyám mindig azt mondogatta, mindenkinek vannak titkai. Ez az oka, hogy sohasem ismerhetsz igazán másokat. Vagy bízhatsz bennük. Ez az oka, hogy magadat sem ismerheted igazán. Néha még magunk előtt is titkolózunk.

Ahogy növekedtem, arra gondoltam, ez jó tanács, de nem egészen értem. Vagy talán mégis… legalább egy kicsit. A gyerekeknek vannak titkaik. Képzeletbeli barátok vagy olyan dolgok, amelyekért bajba kerülhetnek, ha a felnőttek megtudják.

Később rájöttem, hogy az anyám személyes tapasztalatból beszélt. Eltűnődtem, lehetséges-e, hogy nem csupán az életre akart felkészíteni, hanem egyenesen belém programozta a titkolózást és a bizalmatlanságot. Megérezte volna, hogy amikor felnövök, sötétebb és szégyenletesebb titkaim lesznek, mint bárki másnak? Olyanok, amelyeket nagyrészt még magam előtt is titkolni tudok?

1.

STEPHANIE BLOGJA

SÜRGŐS!

Helló, anyukák!

Ez a poszt most különbözni fog az eddigiektől. Nem lesz fontosabb, mivel minden, ami a gyerekeinkkel történik – a mosolyuk és a sírásuk, az első lépteik, az első szavaik – a legfontosabb a világon.

Mondjuk úgy, hogy ez a poszt… sürgősebb. Sokkal sürgősebb!

Eltűnt a legjobb barátnőm. Már két napja. A neve Emily Nelson. Mint azt tudjátok, sohasem említem név szerint a barátaimat a blogomon. Most azonban olyan ok miatt, amelyet ti is hamarosan megértetek, (átmenetileg) felfüggesztem a névtelenségre vonatkozó szigorú szabályomat.

Miles, a fiam és Nicky, Emily fia a legjobb barátok. Ötévesek. Mindketten áprilisban születtek, így néhány hónappal később kezdték az iskolát, és kicsit idősebbek az osztálytársaiknál. Azt mondanám, érettebbek. Miles és Nicky pontosan olyan, amilyennek szeretnénk látni a gyerekeinket. Rendes, becsületes, kedves kisemberek, azaz pontosan olyan tulajdonságokkal rendelkeznek – bocs, srácok, ha valaki közületek is olvassa –, amelyek a fiúkra nem igazán jellemzők.

Miles és Nicky az iskolában talált egymásra. Emily és én akkor ismerkedtünk össze, amikor értük mentünk. Ritkaság, hogy egy gyerek összebarátkozzon az anyukája barátnőjének a gyerekével, ahogy az is, hogy egy anyuka barátkozzon össze a fia barátjának az anyukájával. Esetünkben azonban összejött a dolog. Szerencsések voltunk Emilyvel. Először is, mert nem tartozunk a legfiatalabb anyukák közé. A harmincas éveink közepén jártunk, amikor szültünk, azaz a „mamióránk" már javában ketyegett!

A fiúk néha jópofa történeteket agyalnak ki, és el is játsszák. Megengedtem nekik, hogy a telefonommal felvegyék ezeket a jeleneteket, bár általában gondosan odafigyelek, hogy a fiúk mennyit játszhatnak az elektromos kütyükkel, amelyek igazi kihívássá teszik a modern szülők életét. Az egyik ilyen kis sztorijuk egy krimi volt, Dörzsölt Dick kalandjai. Nicky volt a nyomozó, Miles a bűnöző.

– Dörzsölt Dick vagyok, a világ legokosabb nyomozója – jelentette ki Nicky.

– Mocskos Miles vagyok, a világ leggonoszabb bűnözője – közölte Miles. Úgy játszotta a szerepét, mint egy viktoriánus melodráma gonosztevője, sok torokhangú kacagással. Körbeszaladgáltak az udvaron egymást üldözve és az ujjukkal lövöldözve a másikra (semmi játékpisztoly!). Fantasztikusak voltak!

Bárcsak Miles apukája – Davis, a néhai férjem – is láthatta volna!

Néha eltűnődöm, kitől örökölte Miles a színészi képességeit. Azt hiszem, az apjától. Egyszer láttam Davist előadást tartani néhány lehetséges ügyfélnek, és meglepett, milyen élénken és drámaian adta elő a mondandóját. Nyugodtan lehetett volna a laza és csillogó frizurájú, butuskán bájos és vonzó ifjú színészek egyike. Velem másként viselkedett. Azt hiszem, jobban önmagát adta. Csendes, kedves, humoros, gondos… bár bizonyos kérdésekben, leginkább, ami a bútort illeti, megátalkodottan makacs. De ez természetesnek tűnt, végül is sikeres építészmérnök volt.

Davis tökéletes angyal módjára viselkedett. Kivéve talán egy esetet… vagy kettőt.

Nicky elmondta, hogy az anyukája adta az ötletet Dörzsölt Dickhez. Emily szereti a detektívtörténeteket és thrillereket. A manhattani Metro-North elővárosi vonaton szokta olvasni őket, amikor nem kell tárgyalásra vagy bemutatóra készülnie.

Mielőtt Miles megszületett, én is sokat olvastam. Időnként még most is kezembe veszek valamit Virginia Woolftól, elolvasok néhány oldalt, hogy emlékeztessem magam, ki voltam… s ki vagyok remélhetőleg még ma is. Valahol, a játékdélutánokon, az iskolai ebédeken és a korai lefekvéseken túl az a fiatal nő, aki valaha New Yorkban lakott, és egy folyóirat szerkesztőségében dolgozott. Valaki, akinek barátai voltak, aki villásreggelikre járt a hétvégeken. De a barátok egyikének sem voltak gyerekei, és egyikük sem költözött el a külvárosba. Így aztán felbomlott a kapcsolatom velük.

Emily kedvenc írója Patricia Highsmith. Értem én, miért szereti a könyveit – izgalmasak. De nekem túlságosan is azok. A főhős általában egy gyilkos vagy zaklató, vagy olyan ártatlan alak, aki igyekszik megúszni, hogy megöljék. Az, amelyiket olvastam, két férfiról szólt, akik egy vonaton találkoznak. Megegyeznek, hogy szívességből megölnek valakit a másiknak.

Próbáltam megkedvelni a könyvet, de végül nem fejeztem be. Bár, amikor Emily rákérdezett, azt mondtam neki, hogy nagyon tetszett.

Amikor legközelebb átmentem hozzá, DVD-n megnéztük a filmet, amelyet Hitchcock készített a könyvből. Eleinte aggódtam, mi lesz, ha Emily szeretne a film és a könyv közti különbségekről beszélni. De a film magával ragadott. Az egyik jelenet, amikor elszabadul a körhinta, olyan félelmetes volt, hogy alig mertem odanézni.

Emily nappalijában ültünk, a jókora kanapé két végén, a lábunkat kinyújtva. A dohányzóasztalon egy üveg jófajta fehérbor volt. Amikor Emily látta, hogy a körhintás jelenetet a szétterpesztett ujjaimon keresztül nézem, mosolygott, és felemelte a hüvelykujját. Tetszett neki, hogy félek.

Önkéntelenül az jutott eszembe, mi lenne, ha Miles is fenn ülne azon a hintán.

– Gondolod, hogy a valóságban is megtörténhet ilyesmi? – kérdeztem Emilyt, amikor a film véget ért.

Ő nevetett.

– Kedves Stephanie, csodálkoznál, ha tudnád, mi minden megtörténhet a valóságban. Az emberek olyasmikre képesek, amit sohasem ismernének be másoknak… de még saját maguknak sem.

Szerettem volna megmondani neki, hogy egyáltalán nem vagyok olyan kedves, mint hiszi. Hogy elkövettem néhány csúnya dolgot. De túl döbbent voltam ahhoz, hogy megszólaljak. Emily annyira úgy beszélt, mint az anyám!

Az anyukák tudják, milyen nehéz éjszaka jót aludni, amikor mindenféle rémtörténetek forognak az ember fejében. Mindig megígértem Emilynek, hogy olvasok más Highsmith-könyveket is, de most azt kívánom, bárcsak azt az egyet sem olvastam volna. Az egyik gyilkos áldozata a másik férfi felesége volt.

Amikor pedig a legjobb barátnőd eltűnik, nem ez az a történet, amelyikre szívesen gondolsz vissza. Nem mintha azt hinném, hogy Sean, Emily férje képes lenne ártani neki. Igaz, vannak problémáik. Melyik házasságban nincsenek? Ráadásul Sean nem tartozik a kedvenceim közé. De (azt hiszem) alapjában véve rendes fickó.

Miles és Nicky annak a kiváló általános iskolának az előkészítőjébe járnak, amelyről már sokszor blogoltam. Nem a helyi iskolába, mert városunk (idősödő) lakossága az iskolai költségvetés megkurtítása mellett döntött, hanem a New York–Connecticut államhatár közelében lévő, szomszédos város jobb iskolájába.

A körzeti szabályozás miatt a gyerekeink nem utazhatnak az iskolabusszal. Emily és én reggelente kocsival visszük a fiúkat az iskolába. Mindennap elmegyek Milesért. Emily pénteken csak fél napot dolgozik, így el tudja hozni Nickyt az iskolából, és így péntek délutánonként gyakran beiktatunk valami közös programot négyesben, hamburgerezünk vagy minigolfozunk. Emilyék autóval alig tíz percre laknak tőlünk. Gyakorlatilag szomszédok vagyunk.

Szeretek Emilynél lenni, elnyújtózni a kanapén, bort kortyolgatni, miközben egyikünk időről időre felkel, hogy ránézzen a fiúkra. Szeretem, ahogy gesztikulál beszéd közben, s ahogy a gyönyörű gyémánt és zafír gyűrűje villog, miközben hadonászik. Sokat beszélgetünk az anyaságról. Sohasem fogyunk ki a mondanivalóból. Csodás dolog, hogy van egy igazi barátnőm. Olyannyira, hogy néha meg is feledkezem róla, milyen magányos voltam, mielőtt megismertem.

A hét többi napján Alison, Emily részidős bébiszittere hozza el Nickyt az iskolából. Sean, Emily férje késő estig dolgozik a Wall Streeten. Emily és Nicky szerencsésnek mondhatja magát, ha Sean néha legalább vacsorára hazaér. Azon ritka alkalmakkor, amikor Alison beteget jelent, Emily üzen nekem, és én hozom haza mindkét fiút, Nicky pedig nálam marad, amíg Emily érte nem tud jönni.

Havonta talán egyszer Emilynek sokáig benn kell maradnia a munkahelyén. És kétszer vagy talán háromszor a városon kívül éjszakázik.

Mint most is. Mielőtt eltűnt.

Emily egy híres manhattani divattervező cég PR-osztályán dolgozik. A cég nevét eddig szándékosan nem említettem. Ami azt illeti, Emily a PR-igazgatója ennek a nagyon híres divattervező cégnek. Igyekszem tudatosan kerülni a márkanevek említését a blogomon, mert ez bizalmi kérdés, s mert a nevekkel való dobálózás oly visszataszító dolog. Ezért is utasítottam vissza a reklámcégek ajánlatait.

Emily rendszeresen üzen nekem, ha késik, vagy ha tárgyaláson van. Felhív, ha akad egy szabad perce. Mert ő ilyen anyuka. Nem helikopter, nem bevállalós, egyik negatív jelző sem illik rá, amit a társadalom úgy szeret ránk, a gyereküket szerető anyukákra aggatni.

Amikor Emily hazaér a városból, az állomásról mindig felém kanyarodik, hogy felvegye Nickyt. Úgy kell figyelmeztetnem, hogy tartsa be a sebességkorlátozást. Ha a vonat késik, üzenetet küld. Nyomban! Melyik állomáson van éppen, mikorra várható, egészen addig, amíg vissza nem írok: Nyugi, a fiúk jól vannak. Jössz, amikor ideérsz. Jó utat!

Két napja már, hogy nem mutatkozott, nem lépett kapcsolatba velem, és az üzeneteimet, a hívásaimat sem viszonozta. Valami szörnyű dolog történt. Eltűnt. Fogalmam sincs, hol lehet.

Anyukák, ti olyan anyának látjátok Emilyt, aki a gyerekét hátrahagyva két napra eltűnik, nem üzen, nem hív, és az én üzeneteimre és hívásaimra sem válaszol? Ha minden rendben van vele? Komolyan?

Oké, most mennem kell. A csokis sütim mindjárt megég a sütőben.

Hamarosan újra jelentkezem.

Üdv,

Stephanie

2.

STEPHANIE BLOGJA

AHOL MOST ÉLÜNK

Helló, anyukák!

Egészen eddig igyekeztem nem említeni a városunk nevét. A magánélet értékes dolog, s manapság oly kevéssé van benne részünk. Nem akarok paranoiásnak tűnni, de még egy olyan kisvárosban is, mint a miénk, rejtett kamerákkal figyelhetik, milyen márkájú paradicsomkonzervet veszünk. Különösen a mi városunkban. Az emberek azt hiszik, hogy Connecticut részeként gazdag város vagyunk, de tévednek. Emilynek és Seannak van pénze. Nekem is elég van a megélhetéshez abból, amit Davis, a férjem hagyott rám. Egy újabb ok, amiért megengedhetem magamnak, hogy ne pénzért írjak blogot.

De mert Emily eltűnése mindent megváltoztat, s mert talán él a közelben valaki, aki esetleg látta őt, s mert kétségbe vagyok esve, úgy érzem, meg kell neveznem Warfieldet. A connecticuti Warfield. Körülbelül két órára van Manhattantől a Metro-North vonalon.

Az emberek kertvárosnak hívják, de én kertvárosban nőttem fel, laktam nagyvárosban, ezért mindig úgy éreztem, vidéken élek. Egy korábbi blogbejegyzésemben elmeséltem, hogyan kellett Davisnek erővel iderángatnia a városból. Éveket töltöttem azzal, hogy megpróbáljak kikerülni a kertvárosból. Arról is beszámoltam, hogyan szerettem bele a vidéki életbe, s hogy milyen fantasztikus reggel arra ébredni, hogy a nap beragyog a koloniál stílusú ablakokon, amelyeket Davisnek sikerült úgy felújítania, hogy semmit sem vesztettek az eredetiségükből, s hogy mennyire szeretek teázni, miközben az ablakba akasztott szivárványprizma, amelyet a bátyámtól kaptunk nászajándékba, szétszórja színes sugarait a konyhában.

Imádunk itt lakni Milesszal… vagy ami engem illet, már megszoktam.

Egészen mostanáig. De ma annyira ideges voltam Emily miatt, hogy mindenkiben… az anyukákban az iskolánál, a kedves Maureenben a postán, a srácban, aki a vegyesboltban az árut csomagolja… mindenkiben baljós fenyegetést láttam, mint azokban a horrorfilmekben, amikor egy város minden lakója szektatag vagy zombi. Néhány szomszédomtól – tettetett közönnyel – megkérdeztem, nem látta-e Emilyt, de csak a fejüket rázták. Csak a képzeletem játéka lett volna, hogy úgy éreztem, furcsán néznek rám? Most már ti is látjátok, anyukák, milyen őrjítő ez az egész.

Bocsássatok meg. Úgy megzavarodtam, hogy csak fecsegek itt összevissza, mint mindig.

PEDIG EZZEL KELLETT VOLNA KEZDENEM!!!

Emily körülbelül százhetven centi magas. Szőke hajába sötét csíkok vegyülnek (sohasem kérdeztem meg, igaziak-e), és a szeme barna. Talán hatvan kiló lehet, de ez csak találgatás. Az ember nem kérdezi meg a barátnőjét, milyen magas, vagy hogy hány kiló. Bár a férfiak azt hiszik a nőkről, másról sem beszélnek, csak erről. Negyvenegy éves, de legfeljebb harmincötnek néz ki. Sötét anyajegy van a jobb szeme alatt. Csak akkor vettem észre, amikor megkérdezte, nem kellene-e levetetnie. Azt feleltem, nem, meg hogy a francia udvarban a nők (olvastam) „szépségpöttyöket" festettek az arcukra.

Emily mindig ugyanazt a parfümöt használta, amit, azt hiszem, nyugodtan nevezhetünk az ő illatának, olyan volt ez, mint egy aláírás. Azt mondta, olasz apácák készítik orgonából és liliomból. Firenzéből szokta rendelni. Ezt szeretem Emilyben, ezt a sok okos dolgot, hogy olyanokat tud, amik nekem soha eszembe sem jutnának. Sohasem teszek fel parfümöt. Mindig is úgy véltem, kicsit gusztustalan, ha egy nőnek virág- vagy fűszerillata van. Mit akar leplezni vele? Milyen üzenetet hordoz? De Emily parfümjét kedvelem. Tetszik, hogy az illat alapján mindig tudom, mikor van a közelemben, vagy hogy nemrég a szobában járt. Éreztem az illatát Nicky haján, miután Emily szorosan magához ölelte. Emily felajánlotta, hogy kipróbálhatom, de furcsának, túl intimnek tűnt, hogy úgy illatozzunk, mint valami hátborzongató illatikrek.

Mindig viseli a Seantól kapott gyémánt és zafír eljegyzési gyűrűt. S mivel beszéd közben rendszeresen hadonászik, úgy gondolok erre a gyűrűre, mint önálló élettel rendelkező, csillogó-villogó teremtményre, mint amikor Csingiling Pán Péter és az Elveszett Fiúk előtt repül.

Emilynek van egy tetoválása, finom mintázatú töviskoszorú karperec a jobb csuklója körül. Ez meglepett. Nem olyan nőnek tűnt, aki tetováltatná magát, főleg nem olyan helyen, ahol el sem tudja takarni, kivéve, ha hosszú ujjú felsőt visel. Először valami divatipari terméknek néztem, de amikor úgy éreztem, már eléggé ismerem, rákérdeztem.

– Ó, az? – vont vállat könnyedén. – Még a fiatal és vad korszakomban csináltattam.

– Mindannyian voltunk fiatalok és vadak – mondtam erre. – Egyszer, valamikor régen.

Jó érzés volt olyasmit felelni, amit a férjemnek már sohasem mondhatok. Ha megkérdezte volna, mit értek vad alatt, azt feleltem volna, az élet, mint tudjuk, egyszer véget ér. Persze az az élet tényleg véget ért. Az igazság megtalálja a módját, hogy kimondásra kerüljön.

Várjatok! Cseng a telefon! Talán Emily lesz az. Hamarosan visszajövök.

Üdv,

Stephanie

3.

STEPHANIE BLOGJA

APRÓ SZÍVESSÉGEK

Helló, anyukák!

Nem Emily telefonált. Gépi hang volt, amely azt mondta, hogy karib-tengeri ingyen utazást nyertem.

Hol is tartottam? Ó, igen.

Tavaly nyáron a közuszodánál napoztunk, a fiúk a gyerekmedencében pancsoltak, amikor Emily így szólt hozzám:

– Mindig csak szívességeket kérek tőled, Stephanie, és annyira hálás vagyok. De kérhetnék még valamit? Vigyáznál Nickyre, hogy Seannal felmehessünk a faházhoz a hétvégén? Seannak szülinapja lesz.

Emily mindig faházként emlegette, annak ellenére, hogy a Michigan-tó északi partján lévő nyaralójuk valamivel flancosabb egy faháznál.

– Nagyon meglepődtem, amikor Sean beleegyezett – folytatta Emily –, és le akarom fixálni a dolgot, mielőtt meggondolja magát.

– Egy feltétellel – feleltem.

– Máris teljesítve – vágta rá Emily. – Csak nevezd meg.

– Bekennéd napolajjal azt a nehezen elérhető pontot a hátamon?

– Szívesen – nevetett Emily. Amikor megéreztem, hogy kicsi, erős keze belemasszírozza a bőrömbe az olajat, eszembe jutott, mennyire szerettem lemenni a barátnőimmel a partra középiskolás korunkban.

Milesszal és Nickyvel remekül éreztük magunkat azon a hétvégén, amikor Emily és Sean elutazott. Strandoltunk, sétáltunk a parkban, moziztunk és grilleztünk a kertben.

Emilyvel már egy éve barátok vagyunk, mióta a fiaink találkoztak az előkészítőben. Itt van rólunk egy kép, amelyet a vidámparkban csináltam, bár Emilyt nem igazán jól látni rajta. Szelfi négyünkről, fiúkról és anyukákról. A gyerekek képét kiretusáltam. Tudjátok, mennyire ellene vagyok a gyerekképek interneten való közzétételének.

Nem tudom, mit viselt az eltűnése napján. Nem láttam, amikor Nickyt kirakta az iskolánál. Kicsit késésben volt aznap. Amikor az iskolabusz megérkezik, rögtön le is teszi a gyerekeket. A tanároknak rengeteg tennivalójuk akad, amíg üdvözlik és beterelik a gyerekcsapatot. Nem hibáztatom őket, amiért nem figyelték meg, Emily mit visel, vagy hogy jókedvű-e, mint máskor, vagy inkább ideges.

Emily valószínűleg úgy festett, mint máskor is, amikor az irodába indul – mint egy divatcég PR-igazgatója (hatalmas kedvezménnyel kapja a cég ruháit), aki épp munkába igyekszik. Aznap korán reggel felhívott.

– Stephanie, kérlek, szükségem van a segítségedre. Már megint. Vészhelyzet állt elő a munkahelyemen, és későig bent kell maradnom. Alisonnak órája van. El tudnád hozni Nickyt az iskolából? Este legkésőbb kilenckor érte megyek.

Emlékszem, eltűnődtem, mi számíthat vészhelyzetnek a divatbizniszben. Túl kicsik a gomblyukak? Valaki fordítva varrta be a cipzárt?

– Persze – feleltem –, boldogan segítek.

Apró szívesség. Olyasfajta szívesség, amelyet az anyukák rendszeresen megtesznek egymásnak. A fiúk el lesznek ragadtatva. Biztos vagyok benne, hogy még azt is megkérdeztem Emilytől, nem szeretné-e, ha Nicky nálunk éjszakázna. És abban is egészen biztos vagyok, hogy nemet mondott. A kemény nap végén látni akarja a fiát, még ha alszik is.

Iskola után elmentem Nickyért és Milesért. A fiúk a mennyekben jártak. Azzal a kiskutya-ragaszkodással szeretik egymást, ami a kisfiúkra jellemző. Jobban, mint a testvérek, akik gyakran verekednek.

Szépen eljátszottak a fiam szobájában, és nagyot hintáztak az udvaron, ahol szemmel tudtam őket tartani az ablakon át. Megfőztem a vacsorát. Egészséges étel került az asztalra. Mint tudjátok, vegetáriánus vagyok, de Nicky csak hamburgert eszik, ezért azt készítettem. Megszámolni sem tudom, hányszor blogoltam már arról, milyen nehéz fenntartani az egyensúlyt a tápláló ételek és aközött, amit valójában enni szeretnének. A fiúk egy iskolai eseményről beszélgettek – egy fiút felküldtek az igazgatói irodába, mert nem figyelt a tanárra, még azután sem, hogy a sarokba állították.

Kezdett késő lenni. Emily nem telefonált. Ez furcsa volt. Írtam neki üzenetet, de nem válaszolt. Ez még furcsább volt.

Oké, azt mondta, vészhelyzet van. Talán történt valami az egyik vidéki gyárban, ahol a ruhákat varrják. Rabszolgamunka, gondoltam én, de soha ki nem mondtam volna. Talán egy újabb Dennist, a főnökét érintő botrány pattant ki, akinek volt már néhány, nagy sajtóvisszhangot kapott kábítószeres ügye. Emily kemény munkájába telt, mire elsimította a dolgokat. Talán tárgyalása van, amelyről nem jöhet ki. Talán olyan helyen tartózkodik, ahol nincs térerő. Talán elvesztette a töltőjét.

Ha ismeritek Emilyt, ti is tudjátok, milyen valószínűtlen, hogy elhagyja a töltőjét. Vagy hogy ne találná meg a módját, hogyan telefonáljon, hogy Nickyvel minden rendben van-e.

Mi, anyukák annyira hozzászoktunk már, hogy kapcsolatban állunk egymással. Ti is tudjátok, milyen az, amikor el akartok érni valakit. Mintha megszállottak lennétek. Egyre csak hívjátok a másikat, üzeneteket küldtök, s közben próbáljátok visszafogni magatokat, hogy ne telefonáljatok többet, ne írjatok, hisz épp az előbb hívtátok a másikat, épp az imént írtatok neki.

Valahányszor hívtam Emilyt, a hangposta válaszolt. Emily „hivatalos" hangját hallottam – éles, élénk és üzleties.

„Üdv. Ön Emily Nelsont hívta. Kérem, hagyjon rövid üzenetet, s amint tudom, visszahívom. Hamarosan beszélünk."

– Emily, én vagyok az. Stephanie. Hívj vissza!

Eljött a lefekvés ideje. Emily még mindig nem telefonált. Még sohasem történt ilyesmi! A gyomrom idegesen remegett félelmemben. Több volt ez félelemnél. Komolyan megrémültem. De nem akartam, hogy a gyerekek észrevegyék, főleg Nicky ne…

Most nem tudok többet írni. Túl zaklatott vagyok.

Üdv,

Stephanie

4.

STEPHANIE BLOGJA

KÍSÉRTET A MÚLTBÓL

Helló, anyukák!

Mindnyájan emlékezhettek, milyen gyakran blogoltam arról, hogy Miles ne lássa, mennyire lesújtott a gyász, amikor az apukája – Davis – és Chris, a bátyám autóbalesetben meghalt.

Gyönyörű nyári szombat délután volt. Davis elvesztette az uralmát a Camarónk felett, és egy fának rohant. Egyetlen pillanat alatt az egész világunk megváltozott.

Elvesztettem azt a két férfit, aki mindennél többet jelentett nekem… az apámat leszámítva persze, aki tizennyolc éves koromban halt meg. Miles pedig elvesztette az apját és imádott nagybátyját.

Miles még csak kétéves volt, de megérezte a szomorúságomat. A kedvéért erősnek kellett maradnom, s csak akkor hullhattam darabokra, amikor elaludt. Szóval mondhatjuk, hogy ez jó (ha nevezhetjük így) előképzés volt arra, hogy ne áruljam el a fiúk előtt, mennyire aggódom Emily miatt.

Miután a fiúkat ágyba dugtam, ittam még egy pohár bort, hogy megnyugtassam az idegeimet. Másnap reggel fejfájással ébredtem, de úgy tettem, mintha minden rendben lenne. Felöltöztettem a gyerekeket. Sokat segített, hogy Nicky gyakran aludt nálunk, ezért nem furcsállotta, hogy nem vitték haza előző este. Nicky és Miles termetre körülbelül egyformák voltak, így Nicky felvehette Miles ruháit. Ez újabb érv volt amellett, hogy Emily Nickyért akart jönni. Máskor mindig küldött váltásruhát, ha arról volt szó, hogy Nicky nálunk éjszakázik.

Emily még mindig nem hívott. Kezdett eluralkodni rajtam a pánik. A kezem annyira remegett, hogy amikor a gyerekeknek kiöntöttem a reggeli Cheeriost, a ropogós gabonakarikák szétgurultak az asztalon, le a padlóra. Nem hiszem, hogy valaha is ennyire hiányzott volna Davis… valaki, aki segít, tanácsot ad, megnyugtat.

Úgy döntöttem, elviszem a gyerekeket az iskolába, utána megpróbálom kitalálni, hogyan tovább. Tudtam, hogy Sean – Emily férje, Nicky apukája – valahol Európában van, de nem tudtam a mobilja számát.

Szinte hallom, hogy most mit gondoltok, hogy megszegtem a saját szabályaimat. SOHASE ENGEDD, HOGY EGY GYEREK ELÉRHETŐSÉGEK NÉLKÜL JÖJJÖN HOZZÁTOK! Legyen meg a szülők otthoni és munkahelyi száma is. Egy közeli hozzátartozóé vagy olyasvalakié, akinek jogában áll orvosi ügyekben is dönteni. A gyerek orvosának neve és telefonszáma.

Megvolt a bébiszitter – Alison – száma. Ő felelősségteljes személy. Megbízom benne, bár tudjátok, aggódom azon gyerekek miatt, akiket bébiszitterek nevelnek fel. Alisontól megtudtam, hogy Emily azt mondta neki, Nicky Milesnál alszik. Jó hír! Azt nem kérdeztem, Emily mit mondott, mennyi ideig lesz távol. Féltem, úgy tűnne, mintha… szétszórt lennék, és ti is tudjátok, milyen érzékenyek az anyukák, ha alkalmassági kérdésekről van szó.

Kedves anyukák, bizonyára nemcsak felelőtlennek, hanem bolondnak is hisztek, amiért nincs meg Nicky apukájának a telefonszáma. Nincs rá mentségem. Csak annyit kérek, ne ítéljetek el.

Amikor kitettem a gyerekeket az iskolánál, szóltam Mrs. Kerrynek, a fantasztikus tanárnőnek, hogy Nicky is nálunk aludt. Volt egy olyan őrült érzésem, hogy bajba keverném Emilyt, ha elárulom, hogy nem jött meg a munkából, és nem is telefonált. Mintha… mintha csak árulkodnék rá. Azzal vádolnám, hogy rossz anyuka.

Azt mondtam, hogy nem értem el Emilyt, de biztosra veszem, hogy minden rendben. Biztosan félreértettük egymást, amikor arról volt szó, hogy Nicky mennyi ideig marad nálunk. De a biztonság kedvéért meg tudná adni az iskola Nicky apukájának a telefonszámát? Mrs. Kerry erre közölte, hogy Emily említette, a férje néhány napot Londonban tölt üzleti ügyben.

Miles tanárai kedvelnek. Mindannyian olvassák a blogomat. Hálásak, amiért annyi jót írok az iskoláról, és gyakran biztosítom őket a szeretetemről és a nagyrabecsülésemről a hatalmas munkáért, amit a gyerekeinkkel végeznek.

Mrs. Kerry megadta Sean számát. De láttam (a telefonom széle fölött), hogy enyhe bizalmatlansággal figyel. Azzal nyugtattam magam, hogy paranoiás vagyok, már megint, és a tanárnő nem aggódott, csak felelősségteljesnek próbált tűnni. Próbált nem elítélni.

Sean számával a telefonomban kissé jobban éreztem magam. Nyomban fel kellett volna hívnom. Fogalmam sincs, miért nem tettem.

Helyette Emily városi irodáját hívtam.

Dennis Nylon RT. Tessék. Leírtam. Számomra és sokunk számára a Dennis Nylon az, amit a Dior vagy a Chanel jelentett az anyáinknak. Elérhetetlen, megengedhetetlen, mindenható divatistenséget.

Megkértem a fiatalembert (mindenki, aki Emilynek dolgozik, gyakorlatilag kölyök), aki felvette a telefont, hogy kapcsolja Emily Nelson irodáját. Valerie, Emily asszisztense ezredszer is megkérdezte, ki vagyok. Oké, értem én. Valerie még sohasem találkozott velem. De tényleg annyi Stephanie lenne az életében? Na és Emilynek?

Megmondtam, hogy Nicky legjobb barátjának az anyukája vagyok. Valerie azt felelte, hogy sajnálja, de Emily kiment egy percre az irodából. Mire én azt mondtam,