Ahol a tű átfér

By Véronique Mougin

A koncentrációs tábortól a francia divatvilág csúcsáig megismerhetünk egy csodaszámba menő életet, amit vakvágányra vitt a történelem, de végül megmentett a szépség.
Tomi tizennégy éves. Makacs, éles eszű, lázadó szellemű és huncut. Amikor felmászik kedvenc fája tetejére, lányokról fantáziál, és mindarról, amit el fog érni a jövőben. Zsidó lévén deportálják az édesapjával és a legjobb barátjával együtt. Hogy mentse az életét, azt állítja, ért a szabómesterséghez, ettől kezdve a csíkos rabruhákat kell megfoltoznia. Ami blöffnek indult, szerelem lesz első látásra: Tomi rájön, egyszerűen imád varrni, és e hivatás jelenti számára a kiutat. Az Ahol a tű átfér szinte hihetetlen, mégis igaz történet, amely a koncentrációs tábortól a francia haute couture szédítő csúcsáig, egy ragyogó jövő felé ível, miközben bemutat egy regényes életpályát, egy végletes fordulatokkal teli sorsot, amelyet csak a huszadik századi valóság hívhatott életre.
Mesteri tudással megrajzolt sors, amely tágasabb és nagyívűbb, mint maga az élet. (ELLE)
Valós történet ihlette, gyöngéd és megható regény az alkalmazkodásról. Megrázó és felkavaró könyv, amelyet áthat az élni akarás. Az olvasó szívesen mondana köszönetet a regény hősének, amiért képes volt megtörni a hallgatást, és megbékélni a múltjával. (CAUSETTE)
Másképpen is felül lehet emelkedni a holokauszt okozta traumán. Egy megvilágító erejű, felkavaró regény. (LA VIE)
Véronique Mougin közeli rokona lelakatolt emlékeiből merített, hogy megrázó, mégis színpompás történetet alkosson belőle. (PONT DE VUE)
Szívből jövő, ragyogó regény, amelynek komor tónusa dacára meg-megvillan a humor és a remény - az emberi nagyság emlékműve. (COUP DE COEUR DES LIBRAIRES)

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: Apr 5, 2023
• ISBN: 9789635681211

Book preview

Beregszász,

Magyarország

1944. április–május

A csodálatos selyem nagyon messziről, talán egyenesen Kínából érkezett, holmi különös kitérők, a háború logikai bukfencei nyomán – hiszen Kiss Herman csak férfiruhákat varr – valahogy mégis átcsusszant a lánc valamelyik háború szűkítette szemén. Hosszú vándorútja végén megérdemelt volna legalább egy simogatást, de miután megérkezett, apám különösebb hűhó nélkül csomagolta ki. Egyméternyit kiterített belőle a szabóasztalon, rásimítva a tenyerét, ahogy mindig is szokta, mintha már kapná is elő a szabókrétáját, hogy egyszerű zakóbéléssé alakítsa ezt a nemes vadat. Hosszan fürkészte, nyilván megszokásból, le-fel siklott rajta a tekintete, megfordította, majd felsóhajtott, határozott mozdulattal feltekerte, és visszazárta a szürke csomagolópapírba. Úgyhogy már nem is látszik a hullámzó, ragyogó selyem, csak a tekercs két végénél tűnik fel egy gyöngyházfényű, összepréselt villanás. Igazán kár.

De most, hogy az anyag kiszabadult, gyűrött, hajlékony hullámokat vet a szobában. Minden egyes legördülő oldala egy hullám, amely felcsap, szikrát vet, majd lehull. A padló szép lassan eltűnik a fodrozódó, hullámzó anyag alatt – nagyszerű időtöltés, és olyan szép! Tiszta szerencse, hogy apám szekrénye, amiben a ruhaanyagokat tartja, még nem ürült ki teljesen. Egy ollócsattintás, és most a pamutvászon árasztja el a szobát, majd a len, a nyersvászon, emelkedik a tenger, elő a csáklyákkal! Az én hajóm a csomagolópapíros doboz. Gabi felmászik az asztalra, és megragadja a mérőrudat. Ez a kis csipszar merészel kikezdeni velem? Felkapom a leghosszabb ollót. És megindul a gyilkos testvérharc a hullámok között. Ellenségem aprócska, de merész, kemény csapást mér rám – orsókartácstüzet zúdít a pofámra. A válaszom nem sokáig várat magára: az öcsém homlokához vágom a gombostűs dobozt. A kis színes fejek tucatjai szétszóródnak a hullámokban.

– A kiborult gombostű balszerencsét jelent – trombitálja az öcsém.

– Ne hajtogasd itt apa ostobaságait, inkább védd magad, vakarék!

– Majd meglátod, mit kapsz ezért, te nagy marha!

De az undorító kis törpe nem mer közelebb jönni a gombostűk miatt, így jár, aki mezítláb támad a bátyjára. Elbújik a próbababa mögé, de én egy sarokrúgással a földre döntöm a hajóorrt díszítő szobrot. Teljes a győzelem, örökös ellenségem jajgat, mint egy kisbaba, hiszen az is. Győzött a tapasztalat, az erő és a ravaszság! Az előszoba felől rohanó léptek hallatszanak: itt az idő, hogy odafönt, a magasban keressek menedéket.

Néhány pillanat, és már ki is vetem magam az ablakon, és a saját fám tetejéről hallgatom a hosszú üvöltést, ami félúton van a dühös sirály rikoltása és a megsebzett bálna sípoló hörgése között. Egyébként az egész szomszédság hallani fogja – Kiss Hermanból jó hangosan szokott kitörni a harag. Hamarosan felbukkan az anyám is, nesztelenül, mint mindig, hogy lecsillapítsa apám indulatát, és eltüntesse a tengeri csata nyomait. Zokszó nélkül szedegeti fel a földről a spulnikat, a gombostűket, a vásznakat. Legfeljebb annyit mond majd csendesen:

– Ezekben az időkben igazán nem kellene ilyesmiket művelnetek…

Egyébként „ezekben az időkben" mindent hanyagolnunk kellene: a verekedést, a játékot, sőt még a fülünket sem lenne szabad megmozdítanunk – ugyanis tegnapelőtt lerohantak minket a németek. Mostantól fogva Magyarország is hozzájuk tartozik. Senki nem tudja, mihez akarnak kezdeni velünk: hogy mindenünket elveszik, vagy átköltöztetnek valahová – csak találgatni tudunk. Én nem olyan vagyok, mint ez a vég selyem: még soha nem voltam nagyon távol otthonról. Ha tényleg útnak indulunk, az lesz életemben az első utazás. Már mindenünket összecsomagoltuk, Oszkár bácsikám tegnap magával vitte apám óráját meg a bársonyokat. Ma este visszajön a pamut- és lenvászonvégekért, a váratlanul érkezett selyemért, mindent el akar dugni, még a méterrudat és az ollókat is. Ugyanis tart a kisajátítástól és a fosztogatástól. De apám még ellenáll: rendben, helyezze Oszkár bácsi biztonságba az anyagokat, de arról szó sem lehet, hogy az imádott varrógépe, a vadonatúj Pfaff, a mechanika és a fejlődés frigyéből született technológiai gyöngyszem nélküle hagyja el a házat.

– De még mindig megmaradnak a tűid – győzködi az anyám.

Igen ám, de a tűknek nincs rotációs horgolótűje, és nem hatolnak át úgy a bőrön, mint a vajon. A Pfaff 103 viszont igen. Ez a baj a modern holmikkal: ha sietve kell távoznod valahonnan, nem tudod zsebre vágni őket.

Ó, hogy én milyen sokszor hallom: Tomi, ne csináld. És mintha valami orkán kényszerítene, mégis csinálom. Valószínűleg ilyennek születtem. Ne másszam fel a fára, parancsolja az anyám, mert vigyáznom kell a ruhámra, mert leesem, és eltörik a lábam, mert késő van, vár az iskola. (Igazából az anyám soha nem parancsolgat. Komolyan, könyörögve néz rám, és csendesen várja, hogy a jóság, mint valami növényi nedv, elárassza a bensőmet. És ha mégsem buzog fel bennem a jóság, az égre emeli a tekintetét, mintha az a Valaki odafönt tehetne érte valamit. Szélsőséges esetben megpróbál beszélni velem, nagyon kedvesen, de mégiscsak a jó magaviselettel, az udvariassággal, a tisztelettudással hozakodik elő. És bennem van is tisztelet: nagy tisztelettel kapaszkodom fel a fára.)

Ugyanis a fa direkt arra való. Olyan a törzse, amilyennek egy fatörzsnek lennie kell: széles, érdes, rovátkolt, majdhogynem lépcső, alacsonyan kinyúló, vastag ágai szinte hívogatnak, hogy másszam fel rájuk, majd rögtön szétágaznak, finoman, göcsörtösen, mint egy vénember ujjai. Félmagasságban van egy rejtett kanyarulat a lombok között; két-három indiánregénnyel felszerelkezve, a macskával a térdemen iszonyatosan boldog tudok itt lenni, nincs tanulnivaló, sem felmondani való ima, sem tű, sem gyűszű, és senki, aki megmérgezné az életemet. Odafent teljes a nyugalom. Ráadásul, ha egy kicsit előrehajlok, akkor éppen rálátok a széplányok házára. Látom, igaz, nem túl közelről, a kék ajtót, ahogy meglebben egy ruha a küszöbön, néha egy arcot, egy sietős kezet látok, amint kinyúlik a félig behajtott ablaktáblán, karcsú kis kéz, egészen könnyű, egészen fehér, majdnem olyan, mint egy galamb, vagy valami ahhoz hasonló madár, de olyan galamb, ami bagózik, merthogy a kéz most felkap egy cigarettát, és meggyújtja. Aztán a csupasz kar megpihen az ablakpárkányon a füstfelhőben, mozdulatlanul, csak a csillogó körmök kopognak le egy képzeletbeli ütemet, öt kedves körmöcske karcolgatja az ablakpárkány sötét fáját. Éjfélig is el tudnám nézni a leesni készülő hamut és az idegesen doboló ujjakat, de nem tart örökké az egész. Egy férfi áll meg az ajtó előtt. A cigaretta eltűnik, kinyílik az ajtó. A férfi besuhan, mint a léghuzat, és húsz perc múlva kerül elő, olyan lazán, mintha a pékség ajtaján lépne ki. És végre újra felbukkannak a kecses ujjak az ablakban. Néha másmilyen az előtűnő kéz: vaskosabb, rózsaszín, és sonkaként süpped bele egy blúz bő, fodros ujjába, és én szomorúan fordítom el a tekintetemet – itt már nincs több látnivaló. A macska felugrik a vállamra, mintha azt mondaná: rengeteg hal van még a tengerben… A nyakamba dugja a fejét, vigasztalón dorombol, de a következő pillanatban már eliramodik a konyha felé, ahonnan sajtos palacsinta illata száll. Két lehetőség van: a macskám súlyos hangulatingadozásban szenved, vagy a macskák szíve közvetlen összeköttetésben áll a gyomrukkal.

Amikor kicsi voltam – az öcsém épp csak megszületett, azok voltak ám a szép idők! –, Hugóval, Jánossal meg a nagytesóikkal másztunk fel a fára, akkor még valamivel alacsonyabb volt, könnyű volt beugrani a széplányok házának a kertjébe. Tilos volt, de könnyű. Amikor a kék ajtó kinyílt az első látogató előtt, előugrottunk, és azt üvöltöttük: „A kurvákhoz, a kurvákhoz jááár!", míg végül az egész környék odagyűlt, és a nők is előjöttek, elég kócosan. Ilyenkor sokkal közelebbről láttam őket, a kecses kezüket, a fodrokat a ruhájukon, a tejfehér bőrüket. És a vendéget is jó közelről láttam, a tyúkkereskedő volt, az üvöltözésünk közben egészen úgy nézett ki, mint a tyúk, amikor meglátja a konyhakést. Nagyon jót nevettem rajta. Egyébként mindenki jót nevetett, kivéve az apámat, tiszta szerencse, hogy már egészen kicsi koromban is nagyon gyorsan tudtam futni.

Idén már aztán tényleg én is elmegyek a lányokhoz. Legalábbis remélem. „Ezekben az időkben" már semmiben nem lehet biztos az ember. Már majdnem összegyűjtöttem hozzá az alapokat. De addig is a fa lombjában megbújva kémlelem a célpontomat. Én vagyok a fürkésző apacs, a komancs a fa lombjában, Lopakodó Vipera, aki a kék ajtót lesi. Már tizennégy éves vagyok, és megfontolt, mint egy sziú indián: az életkor kiváltsága.

– Gyere le!

A rohadt életbe, felfedeztek! Nem szabad megmoccannom.

– Na, mi van, Kiss úr, lustálkodunk, lustálkodunk? Azonnal lejössz arról a fáról, vagy a fülednél fogva rángatlak le onnan!

Nem ismerős a hang. Rekedtes és fura, ha ez Oszkár bácsikám, már megint el kell bújnom az ágy alatt, hogy megússzam a verést. A múltkor három ember tudott csak kirángatni alóla.

– Majomfajzat, vár az anyád, gyerünk, asztalhoz!

Vörös hajfürt, két elszállni készülő fül alá szorítva, két gólyaláb és a paszulykaróra felfutó paszuly: a girnyó Matyi az, aki nagyon büszke a tréfájára.

– Jól átvertelek, mi, kavicsfej, azt hitted, hogy a kövér Oszkár vagyok, ugye?

Mátyás az apám inasa. Elvileg azért tanul nála, hogy belőle is szabómester legyen, de ahogy mostanság alakulnak a dolgok, erre semmi esély. A gond még a vártnál is nagyobbnak bizonyult: úgy tűnik, nem elég, hogy Mátyást az Isten két bal kézzel áldotta meg, de még a kéz használatának tudományától is megfosztotta. Ráadásul Mátyásnak van egy furcsa betegsége is a fejében: néha csak úgy elájul, a földre zuhan, megmerevednek a tagjai, habzik a szája, a szeme sebesen forog a gödrében, úgy néz ki, mintha egy óriási játék baba kizuhant volna a játékbolt kirakatából. Gyorsan magához szokott térni, de azért elég fura látvány.

– De uram – panaszkodott a minap Mátyás apja az én apámnak –, két roham között az én fiam tökéletesen normális! Hogy lehet az, hogy maga egy mákszemnyi tudást sem tudott átadni neki? Már hónapok óta inaskodik magánál, és egy tűt is alig tud befűzni!

Ha van olyan terület, amelyen az apám sem a lazaságot, sem a pongyola fogalmazást nem tűri, hát éppen a mestersége az. Mielőtt beszélni kezd róla – és ez kivétel nélkül mindig így történik –, sokáig köszörüli a torkát, mintha egyetlen nagy ívben készülne vázolni az életet, a maga teljességében, és amint kinyitja a száját, az embernek nem sok esélye marad a szavába vágni. Apámnak minimum háromnegyed órára van szüksége, hogy bevezesse a hallgatóságát a férfiruha-szabóság rejtelmeibe, amely mesterséget ő már húsz év óta űzi, és ami a szemében a művészettel ér fel. Az apám tehát felkészült rá, hogy leadja a védőbeszéde mind a nyolc fejezetét – úgymint a szabás elengedhetetlen pontossága, anyagismeret, arányérzék, szigorúság, kitartás, szorgos munka, kézügyesség és szépérzék –, amikor beszélgetőtársa határozottan a szavába vágott.

– Amióta a fiam magánál dolgozik, egy jottányit sem fejlődött! Pedig igazán nem nagy ördöngösség megtanulni varrni!

Mátyás apja hálátlan hallgatóságnak bizonyult, mire apám, aki most már arra is készült, hogy megmentse a mesterség becsületét, újabb harcias torokköszörülésbe fogott, de Mátyás apja újra leállította:

– Hiszen még egy ökör is fel tudna hajtani egy nadrágot!

Ekkor az apám idegesen remegő orrcimpával kurtán véget vetett a beszélgetésnek:

– Egy ökör bizonyára, de a maga fia nem!

Az úr távozott, az ajtót is bevágva maga után, Mátyás viszont maradt. Továbbra is varr, amennyire a képességei engedik, megrakja a kályhát, és nagyokat rúg a macskába, mindezt lassított tempóban.

– Kedves fiú – mondja anyám –, Mátyás igazán kedves, de lassú… És ahogy beszél! A szavajárása, hát az…

Mert igaz, ami igaz, Mátyás nagyon lassú. Általában nehéz léptekkel, bávatagon jár, mintha láthatatlan zsákok lógnának a nyakából, azok húznák előre. Amikor egy egészen egyszerű parancsot kap, pánikba esik, és még jobban lelassul. Mire a kályhában szálanként elrendez minden ágacskát, majd lázas buzgalommal piramist rak a fahasábokból, előveszi a gyufásdobozt, eltör három szál gyufát, és végül meggyújtja a sovány tüzecskét, az anyám már réges-rég elfelejtette, hogy tűzrakással bízta meg, és hogy mindjárt megfagyunk. Ugyanez a helyzet a varrással is, amiben Mátyás az ügyetlenségével brillírozik.

– Igazán igyekszik, ez az elképesztő – állapítja meg az apám. – De minél inkább igyekszik, annál csálébb lesz a ruha. Ez a Mátyás olyan, mint a folyondár: kusza, ragaszkodó, együgyű.

Az apám teljes tévedésben van: Mátyás egyáltalán nem folyondár, látnia kellene a nyilakat, amiket nekem farag. Az elsőt az uzsonnámért cserébe csinálta. Volt egy íjam, de semmi munícióm, neki meg egy bicskája és az állandóan korgó gyomra, tehát üzletet kötöttünk. De azóta, mintha kinyitottam volna egy csapot, le sem tud állni vele. A nyilai hihetetlenül egyenesen hasítják az eget, és hogy milyen szépségesek… Mátyás kis szárnyakat farag a végükre, aztán nézd, még ideragasztok egy madártollat is, még vászonszalagokat is varrok a végükre… Ez csak úgy jön neki, ki tudja, honnan… Sok órát eltölt a nyílfaragással, a fa két legvastagabb gyökere között üldögélve, akár a villám is becsaphatna, meg sem rezdülne. Minden egyes nyesés után fúj egyet a nyílra, a fűrészpor a hajára tapad, mintha aranyporrá változtatta volna a nap. Ha sietős a dolgod, meg ne állj mellette, de az eredmény elképesztő. Oszkár nagybátyám gyakran mondogatja, hogy a siker nyitja, hogy az ember jókor legyen jó helyen, de szegény Mátyással éppen az ellenkezője történt: háromszáz évvel korábban az apacsok között tarolt volna, de balszerencséjére 1944-ben vagyunk, Magyarországon, a nyílkészítő mesterség már nem létezik, és az apám azt vette a fejébe, hogy Mátyásból szabót farag. Amikor elnézem, ahogy a barátom vért izzad egy zakó bélése fölé hajolva, és látom, hogy halálra rémül, mert nem tudja, melyik oldalról bökje be a tűt, iszonyatosan rossz kedvem támad: milyen gazfickó merészelné arra kérni Geronimót, hogy húzzon gyűszűt? De az az igazság, nagyon erős képzelőerő kell hozzá, hogy a csóró és vaksi paszulykaróban valaki meglássa a benne szunnyadó törzsfőnököt. Az a legrosszabb az egészben, hogy az apám szilárdan meg van róla győződve, hogy mindenki képes a fejlődésre, nagy általánosságban az életben, és jelesül a szabómesterségben, a cimborámnak tehát jó adag különórában van része. Valamelyik este is, miután hosszasan kellett tanulmányoznia a taft, a pamutserzs és a nyers lenvászon közötti különbségeket, az öngyilkosság határára sodródott.

– Tomi, az apád mindenféle kelmedarabokat dug az orrom alá, de én nem látok közöttük különbséget. Semmit, de semmit. Azt hiszem, fütyülök a textíliákra.

Majdnem azt mondtam neki, hogy akkor már ketten vagyunk, de ettől szegény Mátyás még nem vigasztalódott volna meg, úgyhogy kimentem a konyhába, és csórtam néhány mákos süteményt, amit Mátyás az utolsó morzsáig megevett, még a tálat is kinyalogatta. Utána megtanított fúvócsövet készíteni. Néha jobban szeretném, ha egy olyan bátyám lenne, mint ő, és nem egy olyan öcsém, aki mindent jól csinál.

– Tomi, lejössz végre arról a fáról? Mi a fenét csinálsz odafönt? Gyere már enni, kész a vacsora!

Nem szeretek enni. Mátyás ezt pontosan tudja, titokban gyakran nekiadom a részemet, máskor meg felezek a macskával. A macska sem normális, az biztos. A legkisebb zajra is eliramodik, mintha puskapor lenne a fenekében – amikor egy levél leesik a fáról, egy járókelő megy el az utcán –, de ha elropogtathat egy falatot is, akkor hason kúszva elindul, és egy égő szobán is átverekedné magát egy csirkeszárnyért. Pontosan az ellenkezőjét csinálja annak, amit én tennék. Nem szeretem a húst, a rágás túl sok időt vesz igénybe, akkor már inkább a levest választom, de amikor az anyám levest főz, minden második alkalommal a fűszerest csinálja, azt pedig utálom. Meg aztán halálra szoktam unni magam az asztalnál.

Az étkezés az egyetlen alkalom, amikor nem tudok meglógni az apám elől, ezt ő ki is használja, hogy „elmagyarázzon nekem néhány dolgot (az élet értelmét, egy jól sikerült tűzés titkát, valami ifjúkori hőstettét), és az elbeszélés gyakran a következő mondattal kezdődik, „Fiacskám, én a te korodban, az egész nagyon hosszú és unalmas, de ha az apámnak éppen nincs semmi magyarázni- vagy mesélnivalója, akkor mindenféle kellemetlen dolgok jutnak az eszébe, és az még hosszabb és unalmasabb. Az utóbbi időkben a vacsora melletti kérődzés témája az én jövőm. Ott kellett hagynom az iskolát, nem a saját hibámból: előbb jött a numerus clausus, aztán meg eltiltották a zsidókat egyes szakmák gyakorlásától, tehát fel sem merült, hogy egy zsidó gimnáziumi tanulmányokat folytasson. Nekünk, zsidó fiataloknak csak bizonyos szakmák maradtak, nem kell, hogy túl nagy ambícióink legyenek.

Én úgy döntöttem, hogy a vízvezeték-szerelés irányába indulok el. Mindennap felveszem a kezeslábast, amit imádok, az apám pedig nagyokat sóhajt, amikor meglát benne. Ő persze azt szeretné, ha szabó lennék. Ez a nagy álma: Kiss szabászat, ami apáról fiúra száll – de a mások álmai engem nagyon nyomasztanak, én vízvezeték-szerelő leszek, és kész, még ha ez idegesíti is a fateromat. Azelőtt a tanulmányi eredményeim idegesítették. Az ellenőrzőmben fent baloldalt ott volt a vezetéknevem, a keresztnevem, valamint az IZR, vagyis az „izraelita" rövidítése. Ami azt jelenti, hogy zsidó, de az IZR rövidebb, kifér egyetlen sorba, és alatta marad még hely az iskola címének is. A nevem és az iskola címe, ez volt az a két sor, amit az apám nyugodtan végig bírt olvasni. Gyakran bosszantom fel az apámat, még akkor is, ha nem direkt csinálom.

– Tomi, lejössz végre? Én vagyok az, Mátyás! Siess már, légy szíves, nem érek rá egész nap! Képzeld, ma hazamegyek. Semmi kedvem hozzá, de anyám azt szeretné. Most, hogy a németek már ilyen közel vannak, jobb lesz nekem falun.

A fa tetejéről nemcsak a széplányokra látok rá, hanem az egész környékre, látom az egyik utcáról a másikra suhanó kerékpárokat, a nagy zsinagóga kősapkáját és a bádogosműhelyt a felhalmozott bádogáruval meg a földön szanaszét heverő szerszámokkal. A bádogos is jobban tette volna, ha felszámolja ezt a kuplerájt ahelyett, hogy kiszállítja nekünk a nagy bádogkádat. Az apám iszonyatosan boldog volt, micsoda fejlődés, de azóta az öcsémmel minden héten meg kell fürödnünk benne, nincs kecmec. Ha még magasabbra tudnék mászni, egészen a fa tetejére, a hegyes csúcsán egyensúlyozva egészen biztosan meglátnám a folyó keskeny csíkját, a kőhíd alá szorulva, sőt talán messzebbre is ellátnék, odáig, ahol a szőlők beborítják az egész domboldalt, odáig, ahol meg-megcsillannak a jéghideg tavak, egészen a medvéktől hemzsegő hegyekig… jaj, hogy én mennyire szeretném bejárni az egész világot… A mozi tehet róla. Egy rakás csodát dug az orrod alá szélesvásznon: szédítő kanyonokat és óriáskaktuszokat, végtelen síkságokat, ahol port kavar a szél, két órán keresztül lovagolsz ezen a tájon, és amikor véget ér az egész, azt várják tőled, hogy szép békésen menj haza. Tiszta szadizmus. Később, majd a háború után, kedvemre utazgathatok, jó messzire. De addig is, magasra felmászom, ez lesz a kezdet…

– Hé, Tomi, hallod, amit mondok? Lelépek, cimbora. Megszabadultál tőlem. Úgyhogy mássz már le, hadd fogjak veled kezet, csak nem fogok így elmenni… Hallasz?

Igen, Mátyás, hallottam. Hallottam, amit mondtál, és azt is, ahogy mondtad, a hangod nem olyan nevetős, mint máskor, és ez nagyon nem tetszik nekem. Mi lesz most velem, és mi lesz a nyilaimmal? És talán ezentúl reggelente majd nekem kell begyújtanom? Mátyás, miért csinálod ezt velem, szerinted már mindent megtanultál? Pedig még mindig egy nagy nulla vagy, tizenhét évesen még mindig csak inaskodsz, még arra sem vagy képes, hogy a szabókréta vonalát követve vágd el az anyagot, maradj inkább nálunk, rendben? Hiszen mindnyájan nagyon szeretünk, meg különben is, nem mentek már el épp elegen? Még azok is, akiknek pedig elvileg örökre itt kellett volna maradniuk, még az apák is elmentek, hogy keményen, nagyon keményen dolgozzanak, a munkaszolgálat nem tréfadolog, a rabbi hiába mondta, hogy „viszontlátásra", nagyon gyászos képet vágott, és eltűnt, mint a többiek. Tudod, Mátyás, szerintem ez már túl régóta tart. Alig sikerül elfeledkezni valakiről, akit elvittek innen, már viszik is a következőt. Vannak, akik mégis hazajönnek, de újra kell kezdeniük az életüket, ami pedig elég nehéz ügy, és tudod, Mátyás, a balfékek, a gyöngék, a lassúk soha nem térnek többé haza, mi lesz veled nélkülünk, és mi lesz velem nélküled? Úgyhogy maradj, Mátyás, maradj, épp elegen mentek már el. Később is elválhatunk, amikor már újra béke lesz.

– És Tomi, kérlek, vigyázz a macskára!

Ez mindennek a teteje! Mintha te valaha is törődtél volna azzal a bestiával! Na jó, tűnés, hazug fráter, így könnyebb lesz az egész, úgy teszünk, mintha nemsokára visszajönnél, de most menj, ne is mondj semmit, semmit az égvilágon, más sem hiányzik, mint hogy kihúzz belőlem valami hülyeséget, mondjuk, azt, hogy „Sok szerencsét!, vagy „Vigyázz magadra!, valami olyasmit, ami bűzlik a depressziótól…

– Tényleg, Tomi, hogy hívják ezt a macskát tulajdonképpen?

– A macskát úgy hívják, hogy „Macska". Szia, Mátyás.

Nem bírom a bonyodalmakat, sem a búcsúzásokat, főleg mostanában.

Persze, nem vagyok hülye, csak megnyugtatásul mondtam Tominak, hogy „vigyázz a macskára". De a fejemet teszem rá, hogy ő is elmegy innen. A németek nem a nagy semmiért rohanták le az országot: el akarnak vinni minket. Úgy tudom, a csendőrök már el is kezdték összeszedni az embereket odahaza, a falunkban, hogy dolgozni vigyék őket. Mindenki azt kérdezi, hogy mégis hová, de ez engem csöppet sem érdekel; viszont azt nagyon szeretném, ha valaki megmondaná, hogy vajon milyen munkára. Hogy felkészülhessek rá. Mert muszáj, hogy meg tudjam csinálni, méghozzá nagyon gyorsan. Ha legalább az világos lenne, hogy mit várnak el tőlünk… Az apám és a többiek talán tudnak majd segíteni, ha a munka túl nehéznek bizonyul. Ezért is rohanok haza. Más se hiányzik, mint hogy nélkülem induljanak el.

A világért nem búcsúzott volna el tőlem a gyerek. Nem haragszom rá ezért, mert nagyon keményfejű. Nem is fej van a nyakán, inkább egy kockakő. Egy öszvér sem lehet olyan makacs, mint ő. Ez családi vonás náluk, a nagyapja, a nagybátyja ugyanígy működik, egy bordában szőtték őket, egytől egyig öszvérek. Főleg az apja, és tudom, miről beszélek: ha Kiss úr a fejébe vesz valamit, attól az Isten sem tántoríthatja el. Emlékszem, mielőtt még elkezdődtek a bajok, volt egy alkalmazottja a boltban, Ábel, aki jó szabó volt, és csodálatos zenész. A főnök közölte vele: meg fogod tanítani hegedülni a fiamat. Amikor Ábel játszott, az egész műhely megborzongott a gyönyörűségtől, de amikor Tomi vette kézbe a hangszert, még az ablaküveg is beleremegett. Egy vicc volt az egész… Tomi majd felrobbant, utált hegedülni. De az apja nem engedett: „Előbb-utóbb megtanulja, és punktum!" Erre Tomi szabályosan meghámozta a hangszert. Az első nap eltépett egy húrt, aztán lefarigcsált a fából egy kis darabot, aztán következett egy újabb húr, és így tovább… és három hét múlva a hegedű már nem hangszernek nézett ki, hanem almacsutkának. Végül a főnök feladta: Tomi abbahagyta a hegedülést, és kész. Egyébként meg, ha kényszerítik valamire, meglóg, és akkor csak a fa tetején találod meg. Ha egyáltalán megtalálod… Na, ezt a srácot nem lehet beskatulyázni. Rám éppen a fordítottja igaz: én nagyon is szívesen kerülnék be valamiféle skatulyába, de én nem vagyok képes rá. Nem sok mindenre vagyok képes, a fejem miatt, de az is lehet, hogy egyszerűen Isten tett engem ilyenné – de hogy miért? Bármit megadnék, ha megtudhatnám, milyen munkára fognak minket a németek.

Az a lényeg, hogy ne próbáljanak varrásra kényszeríteni. Egyszerűen semennyire nem tudok varrni, nem működik. Amikor faragok valamit, akkor minden rendben, a darabok illeszkednek egymáshoz a fejemben, körbeforognak, és ez nagyon szép, mint amikor Ábel keringőt játszott, előbb meghallom a ritmust, aztán megérzem a mozdulatokat is, és akkor már csak követni kell a lépéseket. De a szövetekkel semmi ilyesmi nem történik. A hentességgel ugyanez volt a helyzet: egyszerűen képtelen voltam megkülönböztetni a fehérpecsenyét a báránybordától. Aztán elhelyeztek egy könyvelőnél is, de ott is kudarcot vallottam. A normális dolgok egyszerűen nem mennek nekem. Még az a lány is, a múltkor, az a barna lány a bordélyban, az is csak rám nézett, és már nem is emlékszem, hogy fogalmazta meg, de az volt a lényeg: fiacskám, te nagyon el vagy tévedve. Kikísért az ajtóig, és nem hagyott fizetni. Engem egyszerűen nem lehet beskatulyázni. Talán nincs is olyan skatulya, ami a számomra készült. És ha erre gondolok, nagyon megfájdul a szívem, és Tomi pontosan érti ezt… Hiányozni fog nekem az a kölyök. És mindent, de mindent megadnék, ha tudnám, hogy milyen munkát fogunk végezni a németeknél.

Már egy hete, hogy Mátyás hazament a falujába. Azóta együtt van az övéivel. Az övéi, az nagyon fontos, legalábbis az anyám állandóan ezt hajtogatja: „A mieink, csak ez számít. Még egy közmondás is van erre: „Az én házam ott van, ahol az enyéim élnek, vagy valami ilyesmi. Aha, persze. De akkor már jó lenne tudni, kik is a mieink egészen pontosan, egy biztos, kőbe vésett listába szedni őket, na, próbáld csak meg a mostani időkben, nem olyan könnyű feladat. Az enyéimhez például Mátyást is odasorolom. Egy közös pontunk mindenképpen van: az indiánok, de nem csak ők. Az emberek rám is nagyon furán néznek, a szomszédok, az unokatesók, a szemben lakó öreg Berta néni, mindenki szomorúsággal elegy sajnálattal bámul rám, mintha azt gondolnák, „Micsoda tragédia, vagy, mondjuk, azt, „Ennek sem lehet könnyű élete – tehát ennek a két érzésnek az undorító keverékével. Szóval, Mátyásra és rám is ferde szemmel néznek, rá a fejbetegsége miatt, rám pedig azért… most nem akarok hosszabban kitérni a tárgyra, mert megint felhúzom magam, de az a lényeg, hogy mi ketten nagyon jól megértjük egymást. Jól el tudunk hülyéskedni. Vagyis jól el tudtunk hülyéskedni. Meg aztán Mátyás a mi házunkban lakott, amitől, ha a közmondásból indulunk ki, vitathatatlanul az enyéim táborába került. És most Mátyás elment tőlünk. Úgyhogy egyet lehúzhatok az enyéim listájáról.

A macskák vajon számítanak? Fogalmam sincs, de teszek is rá. A macska: eggyel több személy a listámon.

Lázár Hugó: újabb személy. Őt nem szeretem annyira, mint Mátyást, de pontosan velünk szemben lakik, és óvodáskorunk óta egészen az iskola utolsó évéig mindig együtt voltunk. Ha ma összefutnék vele, nem biztos, hogy megismerném. Nem az a fajta fickó, akit ezer közül is kiszúr az ember. Nem magas, de nem is alacsony, nem szomorú, de nem is vidám. Beleolvad a tömegbe, még a saját családjában is. Mert azt tudni kell, hogy ráadásul van két nővére és két kisöccse is, valaki mindig nyafog, nem megy le az ember nyakáról, árulkodik, szóval egyáltalán nem mókás a helyzet. Az anyjának mindig van egy gyerek a karjában, hacsak nem kettő vagy három, egyszerűen nem marad karja Hugó számára, Hugó tehát a szabadban tölti az idejét, az érdekes formájú felhőket vagy a hullócsillagokat lesve, neki az ég a legjobb szórakozás. A foci már kevésbé számít annak a szemében, de attól még focizik velem. Amikor esténként gyakorlok, ő szokott lenni a kapus; minden második alkalommal a földre veti magát a labda elől, de a játék érdekében még mindig jobb egy rettegés árán bevitt gól, mintha nem rúgok gólt egyáltalán. Reggelente, amikor nagy keservesen elindulok a munkába, gyakran találkozom vele, úgy csinál, mintha a cipőfűzőjét kötné be éppen, és ilyenkor együtt késünk el – ezzel a módszerrel mindig sikerül negyedórát elbliccelni a munkából. Őt egy zászlógyárba vezényelték, engem pedig a közelünkben lakó vízvezeték-szerelőhöz. Végül is sokat lógunk együtt. Hugó egyáltalán nem idegesítő. Szinte alig beszél. Csak ott van mellettem, ennyi az egész, és ez cseppet sem zavar. Gondolom, ettől automatikusan felkerül az enyéim listájára.

Hugó apja szabó, pont, mint az én apám. Apám nagyon dühös lenne, ha ezt hallaná, de megismétlem: „Hugó apja szabó, pont, mint az én apám." Rendben, az ő apukája inkább csak foltozószabó, nincs olyan szép, aranyozott betűkkel nyomtatott mesterlevele, a céh vezetőjének aláírásával. Míg az én apám elkészít egyetlen szép öltönyt, Hugó apja tíz csúnyát összefércel, de végül is ki jár egyedül moziba? Hát én. Mert az én apám állandóan dolgozik. Amikor felkelek, már dolgozik, amikor lefekszem, még mindig dolgozik, mindig van egy nagyon sürgős rendelése, valamit ki kell javítania, vagy egy bélést tökéletesítenie. Megérkezik a kuncsaft, apám gyorsan kicsomagol mindent, a kuncsaft kíván valamit, aztán mégis valami mást akar, apám mindent visszacsomagol, a kuncsaftoknak mindig sietős a dolguk, apám a földön térdel, mértéket vesz, gombostűvel feltűzi a nadrág hajtókáját, miközben a másik egyenesen áll a tükör előtt, alaposan kihúzza magát, az apám előtte görnyedezik. Amikor látom apámat, ahogy a kuncsaftok előtt hajlong, vagy a varrógépére görnyed, nagyon megesik rajta a szívem. Eközben meg Hugó az apjával és az öccseivel szép nyugodtan nézi a moziban a filmeket. Vagyis nézte a filmeket, mert már senki nem jár, mármint moziba, nekünk már tilos, az apámnak meg gyakorlatilag nincsenek kuncsaftjai, de nem számít, attól még undorodom a szabómesterségtől.

Az apámat is hozzá kellene adnom az enyéim listájához, és persze az anyámat is, és nem szabad kihagynom az öcsémet sem. Mindenki belevenné őket, ez magától értetődőnek tűnik, de nem az én szememben. Ugyanis az öcsém az agyamra megy, a szüleim pedig… A szüleimet a barmicvóm után kihúztam a listáról. Rászolgáltak. Mert azon a napon kellett volna igazi zsidóvá válnom, felnőtté, egy teljes, egész Kiss-sé, a közösség tagjává, egyszóval: férfivá. Hamarosan megkaptam volna az első imasálamat, akkor csodáltak volna csak úgy igazán. Fel kellett mondanom egy egész passzázst a Tórából, és szépen kicifrázni az egész gyülekezet előtt. Az apám kifejezetten erre az alkalomra új öltönyt varrt nekem, a legjobb anyagból, szögletes válltöméssel.

– Meg foglak tanítani, hogyan varrj olyan szép öltönyöket, mint ez itt – jelentette ki.

Nem álltam le vele vitatkozni, nem ez volt a megfelelő pillanat. Ennek nagy napnak kellett volna lennie. Az én napomnak. Ehelyett az ő hibájukból olyan iszonyatosan szégyelltem magam, mint korábban soha. Az elején csak felolvastam a beszédemet a gyülekezet előtt, szinte gépiesen: „Gondolattal adózom az anyámnak, aki meghalt már… Arról a papírról olvastam, amit a rabbi nyomott a kezembe, „aki meghalt már, hát ez meg mi a fenét jelent, gőzöm sem volt róla, az anyám ott ült a padban, a legszebb ruhájában, és egyáltalán nem volt meghalva. És amikor megértettem a szöveget, már csak azt reméltem, hogy megnyílik alattam a föld, és elnyel. És ahogy az emberek rám néztek, hát… Rosszabb volt, mint máskor, sokkal rosszabb. Szomorúan meredtek rám, és cseppet sem meglepetten, ők az elejétől tudták, tudták, hogy az igazi anyám meghalt a születésemkor, és hogy ez a másik, akit az anyámnak hittem, aki olyan szép ruhában ül itt a zsinagógában, hamis, mint a rézgaras.

Most, hogy belegondolok, mindig ott volt az a különös régi fotó a nappaliban, a sarokban, az apám van rajta, még sűrű hajjal, egy hölgybe karol, akinek nagyon hosszú szempillája van, nem igazán hasonlít az anyámra, törékenyebb, nem olyan gömbölyded, de közben ott van az a bizalmas mozdulat, ahogy az ujjaik egymáshoz érnek. Igazán kitalálhattam volna, ki kellett volna találnom… De ez a fénykép olyan volt, mint amikor egy zakó szorít hónaljban, az ember idővel megszokja. Eljön az a nap, amikor már nem is érzed, hogy szorít. Ha valami igazán súlyos titok lett volna a családomban, megosztották volna velem, a mindenségit: így gondoltam, amilyen marha vagyok. Igazából soha, senki nem szólt a dologról egy árva szót sem, sem az apám, sem a szomszédok, sem a rebbe. Csak nézték, ahogy vígan élek a hamis anyámmal. Egyszerűen nem tudom kitörölni az emlékezetemből az undorítóan szánakozó tekintetüket, a képmutatóan szomorú tekintetüket – még hogy közösség! –, egy rakás hazug alak, élükön az én áruló szüleimmel, úgyhogy fogják az imasáljukat, a Tóratekercsüket, a szép öltönyüket, az összes vacak rongyaikat, megtarthatják, üljenek csak rá szépen, meghagyom nekik.

A szertartás után szöktem meg először. Egy zsákba bedobtam egy egész kenyeret és egy darab bársonyt, és a pályaudvarra rohantam. A bársonyt azért, hogy eladjam vagy elcseréljem, amikor már megettem a kenyeret. Úgy száguldottam a batyummal, mint a rakéta, akár fel is röppenhettem volna, és akkor hiába kerestek volna, igaz, késő este volt, de fütyültem rá, majd egy padon töltöm az éjszakát, a peronon, felszállok a legelső vonatra, és elhúzok egészen messzire, Amerikába. Elképzeltem az út