A macskány

By Tatyjana Tolsztaja

Kétszáz évvel a Robbanás után azon a helyen, ahol Moszkva állt egykor, éldegél egy közösség a maga primitív, mókás és gyakran brutális szabályai szerint. Az egyszerű emberek számára az egér a minden: abból főzik a levest, abból készül a ruhájuk, és azt használják a cserekereskedelemben is. A régi könyvek birtoklását betiltotta az uralkodójuk, Fjodor Kuzmics (áldassék a neve), aki plagizálja a régi mestereket, s ő népének egyetlen írója. A zsarnok egyik írnoka meséli el nekünk a városka életét és saját páratlan karrierjének történetét. Benedikt valósággal szerelmes a könyvekbe, de hiába olvas el mindent, ami a keze ügyébe kerül, képtelen bármiféle erkölcsi tanulságot levonni olvasmányaiból. Az egyszerű, jólelkű írnokból a zsarnok kegyetlen kiszolgálója lesz, s az ő torz nézőpontjából látjuk mindazt a kegyetlenséget, önzést és tudatlanságot, mely pusztulással fenyegeti Fjodor-Kuzmicsszk városát…
A regény korábban más kiadónál Kssz! címmel jelent meg.
„Tatyjana Tolsztaja varázsvízzel meglocsolta a regény eltemetett és elsiratott műfaját, hazahozta Amerikából, és kiderült, hogy tökéletesen eleven. Olyan ízletesen van megírva ez a regény, hogy szeretnénk cuppogva és kéjesen morogva megenni minden mondatát.” (Borisz Akunyin)
„A macskány-ban benne van szinte minden: egyszerre brutális és nagylelkű, különleges és univerzális, sötét és vidám, klasszikus és tökéletesen új.” (Jonathan Safran Foer)
„Képtelenség szavakat találni Tolsztaja prózájának túlcsorduló gazdagságára és rémületes leleményességére.” (John Banville)

• Language: Magyar
• Publisher: Európa Könyvkiadó
• Release date: Apr 19, 2016
• ISBN: 9789634054283

Book preview

A • AZ

{1}

Benedikt felhúzta a csizmáját, topogott egy sort, míg kényelmesnek nem érezte, ellenőrizte a gemence szelelőjét, a kenyér-morzsát lesodorta a padlóra az egereknek, az ablakot betömte ronggyal, ki ne hűljön a szoba, aztán kiment a tornácra, és nagyot szippantott a tiszta, fagyos levegőből. Hej, de jó! Az éjszakai hóvihar elcsitult, szépen, fehéren nyúlik el a hótakaró, kék az ég, a gyantájukat már kicsepegtetett ihajfák meg se rezzennek. Csak a fekete nyulak iramodnak halomról halomra. Benedikt állt egy darabig, fölszegte szőke szakállát, s hunyorogva nézte a nyulakat. Hajintani vagy kettőt, az volna jó – elkélne egy új sapka –, de hát kő, az nincsen.

Meg húst enni se volna rossz. Mindig csak egerek meg egerek – megcsömörlik az ember.

Ha a fekete nyúl húsát alaposan kiáztatja az ember, aztán meg hét vízben jól átfőzi, kiteszi egy vagy két hétre a napocskára, s a gemencében megpárolja, akkor, ládd, nincs is már benne méreg.

Na, ja, ha nőstényt fog ki az ember. Mer a bakot főzheted napestig, ugyanolyan marad. Azelőtt nem tudták ezt, megették a bakot is éhükben. De most már kiokosodtak: aki baknyulat eszik, annak egész életére hörögni meg szörcsögni fog a melle. Meg elszárad a lába. Meg szőr nől a füléből: fekete, vastag, undok szagú.

Benedikt felsóhajtott: ideje munkába menni; magára kerítette a köpenyét, betámasztotta gerendával a gunyhó ajtaját, és még egy botot is odaszúrt. Lopni ugyan nincs mit, de már csak így szokta meg. Így csinálta mindig megboldogult mamuskája is. Régen, a Robbanás előtt – mesélte – mindenki zárta az ajtaját. A mamuskától aztán a szomszédok is eltanulták, így terjedt el. Most már a telepükön mindenki bottal zárja az ajtaját. Persze, lehet, hogy ez szabadosság.

Hét dombon nyúlt el Fjodor-Kuzmicsszk, a szülővárosuk, és ment Benedikt, csikorgott talpa alatt a friss hó, örvendezett a februári napocskának, gyönyörködött az ismerős utcácskákban. Ihol is, ahunt is sorban állnak a gunyhók – magas palánkok, deszkakapuk mögött; a póznákon száradó kőgancsók vagy facsobolyók; kinek a gunyhója magasabb, annak a csobolyói is szebbek; és akad, aki egész hordót teszen a póznára, hogy a szemed szúrja ki: gazdagon élek, galambocskáim! Az ilyen nem gyalogszerrel slattyog a munkába, szánon utazik, ustorral hadonászva; a szánba meg egy korcs van befogva, szalad, csattog a csizmáival, az arca sápadt, habzik a szája, lóg a nyelve. Elszáguld a Dolgos Gunyhóig, és megáll, mint akinek mind a négy lába a földbe gyökerezett, csak a gyapjas oldala rázkódik: hö-hö, hö-hö.

És hogy forgatja a szemét, uramatyám! Meg a fogát csikorgatja. És hogy tekinget körbe-körbe…

Vinné el őket az ördög, ezeket a korcsokat, jobb óvakodni tőlük. Borzalmas fajzatok, a csuda tudja, emberek-e, nem-e: az arcuk amolyan emberforma, de a testük gyapjas, és négy lábon szaladoznak. Mindegyiken csizma. Azt beszélik, ezek már a Robbanás előtt is éltek: a korcsok. Hát, minden meglehet.

Fagyos a levegő, hogy dől a pára az ember szájából, meg az egész szakálla zúzmarás lesz. De akkor is: csuda idő! Szép sorban állnak a szilárd, fekete gunyhók, a kerítések mentén magas hóbuckák, de minden kapuhoz ösvény van taposva. A domboldalak is szép simán emelkednek-ereszkednek, fehérek, hullámosak; a behavazott lankákon szánok siklanak, a szánok mögött kék árnyékok, ezer színben játszik a csikorgó hó, s a dombok mögött épp fölkél a nap, az is szivárványszínben játszik a kék égen. Hunyorogva nézed: pörögve csillámlanak a napsugarak, aztán belérúgsz a pihés hóba a nemezcsizmáddal, mire úgy fölszikrázik, mintha érett tüzikék röpködnének.

Benedikt a tüzikékre gondolt, eszébe jutott a mamuskája, és felsóhajtott: épp ezek miatt a tüzikék miatt múlt ki szegényke. Merhogy hamisak voltak.

Hét dombon fekszik Fjodor-Kuzmicsszk, s a városka körül beláthatatlan mezők, ismeretlen földek. Északra meg erdőrengeteg, szél döntötte fák szövedéke, úgy összegabalyodnak az ágak, hogy nincs köztük átjárás, tüskés bokrok kapaszkodnak a nadrágodba, a gallyak letépik a sapkát a fejedről. Az öregek azt beszélik, abban az erdőben él a macskány. Sötét ágakon ül, és vadul, panaszosan visít: cíííc! cííííícc! – de látni senki nem láthatja. Bemegy az ember az erdőbe, a macskány meg hátulról a nyakába ugrik: hopp!, a gerincébe harap: hrusz! – a karmával meg közben kitapintja a fő ütőeret, és átszakítja, s azzal minden értelem kiszáll az emberből. Visszatér az ilyen, de már nem ugyanaz, a szeme se a régi, és azt se tudja, hol van, hová megyen, olyasformán, ahogy a holdkóros ember járkál, kinyújtva a kezét, az ujjait mozgatva: alszik is, megyen is egyszerre. Megfogják az ilyet, beviszik a gunyhóba, és előfordul, hogy a tréfa végett üres tálat tesznek elibé, a kezébe meg kanalat dugnak: egyél; az meg eszik is, mán hogy az üres tálból, merít belőle, a szájához emeli, rág, azt utána még ki is törli kenyérrel a szaftot, csak persze kenyér, az nincsen a kezében; a pereputtya meg a hasát fogja a nevetéstől. Az ilyen semmit se bír egymagában csinálni, még rendbe se tudja tenni magát: hiába mutatod meg neki valahányszor, hogyan kell. No, ha a felesége vagy az anyja megsajnálja, csinál neki helyet a fészerben; de ha nincs, aki gondoskodjék róla, akkor vége: elpattan, mint a buborék, úgy hal meg egykettőre.

Hát ezt műveli a macskány.

Nyugat fele szintén jobb nem elindulni. Arra, igaz, még út is vezet – bár nem valami hajde, inkább csak egy kis ösvény. Mész-mész, hogy mán a várost sem látod magad mögött, édes szellő fúj a mezőkről, minden szép, minden nyugodt, de hirtelen, ahogy mondják, felocsúdsz. És csak állsz ott. És azt gondolod: de hát hova a csudába megyek én? Mit akarok én ottan? Mi lehet ott, amit még nem láttam? Tán ott jobb lesz? És úgy megsajnálod magad! Arra gondolsz: ott az én gunyhóm a hátam megett, ott az én asszonykám, meglehet, rídogál éppen, s néz a távolba, kezét a homlokára szorítva; az udvaron tyúkok szaladoznak, azok is, ládd, teutánad szomorkodnak; a gunyhóban duruzsol a gemence, surrognak-szöszmörögnek az egerek, és milyen puha a fekhelyed… És mintha gilinca rágná, rágná a szívedet… Köpsz egyet, azt elindulsz visszafele. Vagy szaladsz, az is meglehet. És amint meglátod messziről az ismerős gancsókat a kerítésen, kifreccsen a könnyed. Nem hazudok, úgy kifreccsen, hogy egy arsint röpül. Bizisten!…

Dél fele tilos. Ott csecsenek vannak. Elébb sztyeppe, sztyeppe, kiesik az ember szeme a nézésibe, a sztyeppék megett meg csecsenek. A város közepén áll egy figyelőtorony négy ablakkal, és mind a négy ablakból egy őr leskelődik. A csecseneket lesik. Na persze nem annyira lesnek, mint inkább szíjják a mocsári rozsodát, meg pálcikásat játszanak. Valaki a markába fog négy pálcikát: három hosszút, egy rövidet. Aki a rövidet húzza, annak fricska az orrára. Azért ókor-ókor az ablakon is kilesnek. Ha csecseneket látnak, kiáltaniuk kell, hogy „Csecsenek! Csecsenek!", arra aztán az összes telepről összeszalad a nép, botokkal ütik a köcsögöket, úgy ijesztik el a csecseneket. Azok meg erre elhordják az irhájukat jó messzire.

Egyszer ketten mégiscsak eljöttek a városig: egy öreg meg egy öregasszony. Mi verjük a köcsögöket, dobogunk, kiabálunk, de a csecsenek mit se törődnek avval, csak a fejüket forgatják. Erre mi, mán hogy a bátorabbja, kimentünk elibük edénytartó rúddal, orsóval, kinek mi volt épp a keze ügyében. Miféle emberek, úgymond, és minek jöttek.

– Hát mink, pógárok, délről jöttünk. Jövünk már második hete, alig állunk a lábunkon. Szironybőr szíjakat hoztunk cserélni, tán akad nálatok valami áru.

Ugyan miféle áru? Hisz egéren élünk. „Az egér a mi mindenünk", így tanítja Fjodor Kuzmics, áldassék a neve. De minálunk már csak könyörületes a nép, összeszedtek a gunyhókból ki mit tudott, elcseréltük a szíjakra, és isten hírével útjukra eresztettük őket. Utána meg egyre csak róluk folyt a beszéd: mindenki őket emlegette, hogy néznek ki, milyen meséket meséltek, meg hogy minek is jöttek el mihozzánk.

No, kinézni úgy néznek ki, mint mink: az öreg ősz, bocs-koros, az öregasszony meg kendőt visel, a szeme kék, a fején szarvacskák. A meséik meg hosszúak és szomorúak voltak, s bár Benedikt akkor még kicsi volt és buta, azért csak hegyezte a fülét.

Van arra délen, mesélik, egy azúrkék tenger, s azon a tengeren egy sziget, a szigeten palota, és van abban a palotában egy aranyos nyoszolya. A nyoszolyán egy leány, egyik haja szála arany, a másik ezüst, az egyik arany, a másik ezüst. És az a leány egyre csak bontja, bontja a copfját, és amikor széjjelbontja teljesen – azonmód vége a világnak.

A mieink hallgatták, hallgatták, aztán megkérdezték:

– Aztán mit jelent az a szó, hogy „arany, meg az, hogy „ezüst?

Mire ők:

– Az „arany, az akár a tűz, az „ezüst meg olyasféle, mint a holdvilág vagy, mondjuk, ahogy a tüzikék ragyognak.

A mieink erre:

– Aha, világos. Na, meséljetek még!

Mire a csecsenek:

– Van egy nagy folyó, innen háromévnyi gyaloglásra. Él abban egy hal, kék uszonyos. Emberi nyelven beszél, sír és nevet, és ide-oda úszkál abban a folyóban. És amikor az egyik irányba úszik és nevetni kezd – akkor pirkad az ég, följön a napocska, és beköszönt az új nap. Mikor meg visszafele úszik és sír, akkor húzza magával a sötétséget, a farkán vonszolja a holdat, a sűrű csillagok meg az ő pikkelyei.

A mieink erre:

– És azt nem hallottátok-e, hogy mitől van tél, és mitől nyár?

Azt mondja erre az öregasszony:

– Hát azt nem hallottam, kedveskéim, hazudni nem fogok, nem hallottam, nem én. Sokan csudálkoznak rajta, az már igaz: minek van tél, mikor a nyár sokkal édesebb. Bizonnyal a bűneink miatt.

De az öreg erre megcsóválta a fejét:

– Nem – mondja –, mindenre kelletik lennie magyarázatnak a természetben. Engem – azt mondja – arról is kiokosított egy vándor ember. Északon áll egy magos fa, de akkora, hogy a fölhőig ér a teteje. Fekete, göcsörtös, de a virágok fehérek rajta, és pirinyók, mint a porszemek. Azon a fán lakik a fagy, a vén fagy apó, a szakálla betűrve az övjibe. Na, azt amikor mán itt van a télnek az ideje, és a tikok is csapatba verődnek és délre röpülnek, akkor munkához lát a fagy: ágról ágra szökken, csapdossa a tenyerit, és aztat mondogassa: du-du-du, du-du-du! Utána meg fütyölni kezd, hogy fsssss! Arra aztán szél kerekedik, és mireánk szórja azokat a fehér virágokat: attul van a hó. Ti meg azt kérditek: minek a tél?

Mire a mi pógáraink azt mondják:

– Na, ha így van, akkor jól van. Jól van úgy, ahogy van. És mondd csak, öreg, nem félsz-e csak így kujtorogni a világba? Mer éjszaka mit csinálsz, he? Erdei manóval nem-e találkoztál?

– Ajaj, de mennyire, hogy találkoztam! – mondja a csecsen. – Egész közelről láttam, mint ahogy mostan titeket. Hát hallgassátok! Az anyókámnak tüzikére fájt a foga. Menjél, aszondja, szedjél egy keveset. Azt abban az évben édes, ragacsos tüzike termett. Na, elmentem. Egymagamba.

– Hogyhogy egymagadba? – hökkentek meg a mieink.

– Hát csak úgy! – hencegett az idegen. – De hallgassátok tovább! Megyek hát egymagamba, megyek, azt egyszer csak besötétedett. Nem nagyon, csak épp egy kicsit szürkéllett. Én meg lábujjhegyen lépkedek, hogy el ne ijesszem a tüzikéket, azt egyszer csak: su-su-su. Na, ez meg mi lehet? Körülnézek: sehol senki. Megyek tovább. Aztán megint: su-su-su. Mintha csak valaki a tenyerivel súrolná a leveleket. Körülnéztem: megint senki. Lépek még egyet. És hirtelen ott van előttem, ni. Az előbb még sehol senki, most meg ott áll. Egy kéznyújtásra. Olyan kicsiny forma. Nékem, mondjuk, úgy a derekamig ér, vagy tán a mellemig. Mintha állott szénából volna összegyúrva, vörösen izzik a szeme, a lábán meg tenyerek. És ezekkel a tenyerekkel caplat a földön, és azt mondogassa közbe: tyapa-tyapa, tyapa-tyapa, tyapa-tyapa… Hű, hogy futottam!… Azt se tudom, hogy kerültem haza. Így aztán nem kapott tüzikét az anyókám.

Erre a gyerekek, akik hallgatták, megkérdezik:

– Mondd csak, öregapó, milyen szellemeket lehet még lát-ni az erdőben?

Töltöttek az öregnek tojáskvászt, ő meg mondja tovább:

– Fiatal voltam még akkor, forróvérű. Semmitől se féltem. Egyszer három gerendát hánccsal összekötöztem, a vízre eresztettem – gyors, széles folyócska van ott minálunk –, ráültem, azt úszok. Isten bizony! Az asszonyok összeszaladtak a parton, kiabálnak, sikoltoznak, ahogyan szokás. Ki látott mán olyat, hogy az ember úszik a vízen? Mostanság, azt beszélik, kivájják a fát, és a vízre eresztik. Mán ha nem hazudnak, persze.

– Nem hazudnak, dehogyis! Ezt a mi Fjodor Kuzmicsunk találta ki, áldassék a neve! – kiabálják a mieink, Benedikt mindeniknél hangosabban.

– Hát, ha Fjodor Kuzmics, akkor Fjodor Kuzmics. Mink aztat nem tudjuk. Nem vagyunk mink tudós emberek. De nem is erről van szó. Szóval, mondom, semmitől se féltem. Se a sellőtől, se a vízi szellem buborékától, se a kő alatt lakó órjásgilincától. Még pörgősfogú halat is fogtam vederrel.

– Na, e mán… – mondják a mieink. – Most, öreg, hazudtál.

– Igazat beszélek! Az anyókám se engedné, hogy hazudjak.

– Így igaz – mondja az öreganyó. – Olyan is volt. Hej, pedig hogy szidtam érte! Úgy bemocskolta a vedret, hogy el kelletett égetni. Pedig hát amíg egy újat kiváj az ember, amíg kicserzi, beszurkozza, meg háromszor kiszárítja, meg rozsodával megfüstöli, meg kék homokkal bedörzsöli – mán majd a kezem szakadt le, annyit dolgoztam. Neki meg, ládd, csak a dicsőség kéne. Aztán az egész falu őtet járt nézegetni. Némelyik félt is tőle.

– Na, még szép – mondják a mieink.

Az öreg meg elégedett.

– De persze meglehet, hogy egyedül én vagyok ilyen – henceg. – A pörgősfogút ilyen közelről látni, mint titeket mostan, és életbe maradni. Úgy bizony!… Dalia voltam. Erős, mint a szikla! Volt úgy, hogy elordítottam magam, azt elpattantak az ablakokban a hólyagok. És hogy mennyi rozsodát meg tudtam inni egyszerre! Egy egész hordóval felhajtottam.

Benedikt mamuskája meg erre – ő is ottan üddögelt –, azt mondta fitymállóan:

– És konkrét hasznot hajtottál-e azzal a nagy erőddel? Valami társadalmilag hasznosat csináltál-e a közösségnek?

Erre aztán megsértődött az öreg.

– Én, galambocskám, fiatal koromba fél lábon el tudtam ugrálni innét addig a dombig, ni! Még hogy hasznot! Mondom neked, volt úgy, hogy elkurjantom magam, mire ledől a szalma a tetőről. Mink mán csak ilyenek vagyunk, mán hogy a családba. Daliák. Az anyókám nem engedi, hogy hazudjak: én-nékem ha tyúkszemem nől vagy furunkulusom, az is akkora, mint az öklöm. Isten bizony. Énnékem, ide hallgassál, ekkora pattanásaim voltak, ni. Ekkorák! Te meg itt mondod a magadét. Hát, ha tudni akarod, volt úgy, hogy megvakarja az apuskám a fejemet – és fél veder korpa hullik róla.

– Na jól van, na! – zajonganak a mieink. – Azt ígérted, öreg, hogy az ártó szellemekről mesélsz.

De az öreg, látnivaló, komolyan fölmérgelődött.

– Nem mesélek mán semmit se! Idejönnek, hogy hallgassák… akkor hallgassad! És ne hepciáskodjál! Csak kiforgatod az ember szavait, a jó mindenségit neki! Alighanem te is egy olyan Régenti vagy, érzem a beszédeden.

– Úgy bizony – sandítanak a mieink az anyuskára. – Régenti… Na, jól van, öreg, meséljél még!

Mesélt még a csecsen az erdei rémségekről, arról, hogyan lehet az ösvényeket felismerni: hogy melyik igazi, és melyik csak bűvölet, zöld pára, füves szöszgomolyag, varázslat és káprázat – minden ismérvet felsorolt; arról, hogyan énekel a sellő pitymallatkor, hogyan dünnyögi a maga vízi énekeit: először csak úgy halkan, mélyen: ü, ü, ü, ü, ü, aztán magasabban: ouááá, ouááá – akkor aztán jól vigyázz, és mereszd a szemedet, mer a folyóba csábít –, amikor meg már olyan visítós lesz a dala: jjih! jjih! – akkor fuss, szaladj, ahogy a lábad bírja. Mesélt a bűbájos háncsról, és hogy attól aztán óvakodni kell; és arról, hol találni a legjobb rozsodát.

Aztán egyszer csak megszólalt Benedikt:

– Mondd csak, öregapó, és macskányt láttál-e már?…

Úgy nézett rá mindenki, mint a hőbörödöttre. Hallgattak. Nem szólt senki semmit.

Elkísérték a bátor öreget, és újra csönd lett a városban. Megerősítették az őrséget, de többé senki sem támadt ránk délről.

Így aztán inkább csak kelet felé megyünk a városból. Ott világos az erdő, és zsenge, magas fű nől. A fűben meg lenge kék virágok: szedsz belőlük, kiáztatod, megcsépeled, kifésülöd – és cérnát fonhatsz belőle, vászonnak valót. Megboldogult mamuskám suta volt ebben a mesterségben, minden kiesett a kezéből. Sodorja a cérnát – sír, szövi a vásznat – elpityeredik. Azt mondja, a Robbanás előtt minden másképpen volt. Elmegy az ember, azt mondja, a BÓTT-ba, és elveszi, ami neki kell, ha meg nem tetszik, még az orrát is felhúzza, nem úgy, mint mostan. A BÓTT olyasféle volt náluk, mint a Raktár, csak abban több mindenfélét tartottak, és nem Raktári Napokon adták ki a holmit, hanem egész nap tárva-nyitva volt az ajtó.

Higgyem-e, ne-e? Hogy csak úgy bárki bemegyen, és gyerünk? Hát hisz hogy lehet azt győzni őrséggel? Ha minket csak úgy beeresztenének, mindent elhordanánk az utolsó fityfirittyig. Meg szétlapítanánk egymást. Mer hisz a Raktárba is ha megyen az ember, egyre csak sandít mindenfele: kinek mit adtak, meg mennyit, meg miért nem énnekem?

Persze, fölöslegesen leskelődünk: többet úgyse kapsz, mint ami jár. Meg jobb is, ha nem bámészkodol annyit a máséra: a Raktári Munkások egy pillanat alatt a nyakadra suhintanak. Megkaptad a magadét – hordd az irhád! Mer aztán azt is visszavesszük, ami jár.

Na, mész a kosarakkal a Raktárból, sietsz haza a gunyhódba, és közbe tapogatózol a kosarakban: ott van-e minden, ami az enyém? Lehet, hogy valamit nem raktak bele? Vagy tán hátulról odasettenkedett valaki hozzád az utcán, és elcsent, elhappolt ezt-azt?

Mer előfordul az. Jött egyszer haza a mamuskám a Raktárból, varjútollat adtak ki neki. Dunnának valót. Az meg könnyű, viszed, azt mintha semmit se vinnél. Megjött, lehúzta a vásznat – hát, uramatyám: nincsen ott toll, hanem csak ganécsimbók. Na, a mamuskám elbőgi magát, az apuskám meg nevet. Merhogy milyen mókás egy tolvaj ez: nemcsak hogy elcsórta a tollat, hanem még viccet is csinált belőle: nesze, aszondja, ez az ára a tolladnak. Jó, mi?

Aztán a szomszédnál megláttuk a tollat. Az apám faggatni kezdi: hol vetted? Hát a bazárban cseréltem. Mit adtál érte? Nemezcsizmát. Kitől vetted? Hát aztat mán nem tudom, mondja. Tudja a rosseb, annyi rozsodát ittam, hogy még. Hát mi a csudát csináljunk vele? Ráhagytuk.

Meg ugyan mit adnak a Raktárban? Kincstári egérkolbászkát, egérzsírt, gobodalisztet, aztán tollat, meg persze nemezcsizmát, edényfogót, vásznat, kőedényt: mikor mit. Néha raknak a kosárba lottyadt tüzikét is – megbüdösödött valahol, azt most kiosztják. Jó tüzikéér az ember maga koptathassa a lábát.

A várostól pontosan keletre vannak az ihajerdők. Az a legjobb fa, az ihaj. A törzse világos, gyantás, meg-megfolyik rajta a gyanta, a levele meg metszett, mintás, tenyér alakú, és hogy milyen illata van – már maga a szó is, hogy ihaj! Emberfej nagyságú tobozok nőnek rajta, és hogy milyen csuda finom a magjuk! Persze, előbb jól ki kell áztatni őket, különben a szádba ne vedd! A legöregebb ihajokon, az erdő mélyén nőnek a tüzikék. Az aztán a lakoma: édesek, gömbölyűek, ragacsosak. Az érett tüzike akkora, mint az ember szeme. Éjjel ezüstfénnyel ragyognak, mintha csak a hold eresztené oda a sugarát a levelek közé, nappal meg észre se veszed őket. Még napvilágnál indul a csapat az erdőbe, azt ahogy besötétedik, kézen fogják egymást, és láncba mennek, hogy el ne tévedjenek. Meg azér is, hogy a tüzike meg ne neszelje, hogy ezek emberek. Gyorsan kell leszakajtani őket, meg ne riadjon a tüzike, el ne kezdjen rikoltozni. Mer különben figyelmezteti a többit, és egyszeriben kihunynak. Lehet, persze, tapogatva is szedni őket. De úgy nem szedik. És hogy hamisat hogyan szed az ember? Hát a hamisak, azok aztán a ragyogósak: mintha piros tüzet fújnának magukon át. Na, aztán ilyenekkel, ilyen hamis tüzikékkel mérgezte meg magát a mamuskám annak idején. Különben a csuda tudja, elélt volna ezer esztendeig.

Kettőszázharminchárom évet élt a mamuskám ezen a világon. És nem öregedett meg. Amilyen pirospozsgás és fekete hajú volt, úgy is csukták le a szemét. Ez már csak így van: ha valaki nem nyiffant ki a Robbanásban, az utána már nem öregszik. Náluk ilyen a Következmény. Mintha valami megalvadott volna bennük. De ilyenből egy-kettő akad, nem több. Mind a hűvös földben nyugosznak már: kit a macskány nyomorított meg, ki nyúllal mérgezte meg magát, az anyuska meg, ládd, tüzikével.

Aki meg a Robbanás után született, annál másmilyenek a Következmények – mindenfélék. Némelyiknek a keze mintha zöld liszttel volna beszórva, mintha gobodát markolászott volna, amannak kopoltyúi vannak, a másiknak kakastaréja vagy valami más csudás fityfirittye. Meg előfordul, hogy nincsen semmiféle Következmény, csak épp öregségére az embernek pattanások nőnek a szeméből, vagy valami eldugott helyen szakáll nől egész a térdéig. Vagy orrlikak bújnak ki a térdén.

Benedikt olykor kérdezgette a mamuskáját: mi a csudától lett a Robbanás? De ő se tudta igazán. Azt mondja, addig játszottak az emberek az ÓTOMBOMBÁ-val, hogy aztán ez lett belőle. Mink, azt mondja, megmukkanni se tudtunk. És sír. „Azelőtt – mondja – jobban éltünk." Az apja meg – ő már a Robbanás után született – felfortyan erre:

– A rossebet kell már megin a régi időt hánytorgatni! Élünk, ahogy élünk! Mink ugyan mit is tehetünk?

Erre a mamuska:

– Te paraszt! Te kőkorszaki tahó! Te bugris!

Mire az ura a hajánál fogva rángatja. Mamuska ordít, a szomszédokat hívja, azok meg persze oda se fütyülnek: helyes, hadd okítsa az ember az asszonykát. Nem a mi dolgunk. Asszony verve jó. Hogy mér haragudott meg rá? Hát mer mindég fiatal maradt, ő meg poszkulni kezdett, bicegett, a szemiben meg, aszondja, mintha sötét víz kavarogna.

Azt visítja neki a mamuska:

– Ne merj hozzám érni egy ujjal sem! Nekem IGYIMISTA DUPLOMÁ-m van!

Ő meg erre:

– Majd adok én neked igyimistát! Ustorral verem szét a képedet! Kutya nevet adtál a fiadnak, hogy az egész telep őtet nevesse!

És olyan szentségelés kezdődik, olyan ribillió – amíg be nem mocskolja magát is, nem nyughatik. Haragos ember volt az apuska. Mikor kióbégatja magát, elcsihad végre; megiszik egy egész csupor sört, és mán hortyog is, semmit se érez. Mamuska ekkor megigazgatja a haját, letörölgeti magát a ruhája szegélyével, kézen fogja Benediktet, és elviszi a nagy dombra a folyó fölé; Benedikt már tudta, hogy ott élt régen anyuska, még a Robbanás előtt. Ott állt mamuska ötemeletes gunyhója, és anyuska azt mesélte, hogy voltak még annál magasabbak is, nincs elég ujja az embernek, hogy az összes emeletjüket összeszámolja; akkor meg hogyan: az ember vesse le a csizmáját, és a lábujjain számoljon? Benedikt akkor még csak tanult számolni. Kövekkel számolni még korai lett volna neki. Most meg, úgy hallani, Fjodor Kuzmics, áldassék a neve, számolópálcákat talált ki. Olyan, azt beszélik, hogy fagömböcskéket kell átfúrni, pálcikákra fűzni, aztán meg balra áthajingálni őket. És olyan gyorsan lehet így számolni, mondják, hogy csuda! Csak az ember maga ne merészeljen ilyen számolómiskulanciát csinálni, ha kell, menj el a vásártérre piaci napon, fizesd ki, amibe kerül – vászonba vagy egerekbe –, aztán számolhatsz, amennyi jólesik. Így beszélik: igaz-e, nem-e, ki tudja.

Na, fölér mamuska a dombra, leül egy kőre, aztán csak sír, zokog, keserű könnyeket hullajt, hol a barátnőire emlékezik, a szépséges leányokra, hol azokat a BÓTT-okat képzeli maga elé. És minden utca, azt mondja, OSZFALT-tal volt borítva. Ez olyan mázféle volt, kemény, fekete, rálépsz, és nem süllyed be alattad. Aztán ha nyár van, hosszan elüdögél ott anyuska, sopánkodik magában, Benedikt meg a sárban játszik, kalácsot gyúr, aztán meg pitypangot szed, és beszurkodja őket a földbe, mint aki kerítést csinál. És körös-körül tágas mező: dombok, patakok, meleg szellő borzolja a füvet, s az égen a napocska úgy gurul, mint a cipócska, a mezők felett, az erdők felett, a Kék-hegyek felé.

És ennek az egésznek, a mi szülővárosunknak az a neve, hogy Fjodor-Kuzmicsszk, azelőtt meg, ahogy mamuska mondta, Ivan-Porfiricsszk volt, még azelőtt Szergej-Szergejicsszk, régen meg úgy hívták, Déli Raktárak, és egészen régen úgy, hogy Moszkva.

Б • BUKI

Benediktet kicsiny korától mindenféle munkára megtanította az apja. Kőbaltát készíteni – tán gyerekjáték? De ő azt is tudja. Tud gunyhót építeni, akár sarkosan, akár fecskefarkosan, mindenhogyan. Tud gemencét rakni. Meg fürdőt építeni. Az apja, igaz, nem szeretett mosdani. A medve is elél, azt mondja, mosdás nélkül. Benediktnek meg az a mindene. Bebúvik a fürdőbe, a meleg zugolyba, tojáskvászt löttyint a kövekre az illat végett, megpuhítja a gőzben az ihajvesszőt, aztán úgy csapdossa magát, hogy még!

Ki tudja készíteni a bőrt, tud szironybőr csíkokat hasítani a nyúl irhájából, tud sapkát varrni – minden a kezére áll. Persze, előbb még a nyulat is meg kell fogni. Az ember csak készül odahajintani a követ, és máris hopp! – elinalt. Úgyhogy egyre inkább egérbőrből varrjuk a ruhát, az meg mindig bajosabb. Tudvalevő: a nagyból szabhatsz, a kicsit akár a fogaddal is nyújthatod.

Egyszóval minden házimunkára rááll a keze. De hogyan is máshogy? Fjodor Kuzmics, áldassék a neve, kihirdette: „A házimunka kinek-kinek a maga dolga, intézzed, ahogyan tudod." Benedikt apja egész a halálos nyavalyájáig fát vágni járt, és Benediktet is erre a munkára akarta elhelyezni. Benedikt viszont inkább fűtőnek ment volna. Az csábította. A fűtőket mindenki tiszteli, mindenki megsüvegeli, ő meg csak megy kevélyen, senkinek nem hajbókol.

Na, még szép: hová lennénk tűz nélkül? A tűz itat, a tűz etet, a tűz melegít, a tűz dalokat danol. Ha meghal a tűz, akár le is fekhetünk a padra, és kővel lezárhatják a szemünket. Pedig hát volt idő, mondják, amikor nem ismerték a tüzet. Hogyan éltek akkor? Hát éltek valahogy: kúsztak-másztak a sötétben, mint a vak gilincák. És a