Elveszett gyerekek archívuma

By Valeria Luiselli

Egy négytagú család elindul New Yorkból dél felé, keresztül az Egyesült Államokon. A férj anyagot akar gyűjteni az apacsokról szóló kutatásához, a feleség pedig a mexikói-amerikai határon illegálisan átkelő gyerekek sorsát és történetét szeretné dokumentálni. Az egyedül vagy embercsempészeknek kiszolgáltatva érkező gyerekek legtöbbje sosem jut át a sivatagon, és sosem találkozik a már korábban az Államokba szökött rokonaival. Miközben a család motelről motelre járva beautózza Virginiát, Tennesseet, Oklahomát és Texast, a szülők egyre többet veszekednek. A feszültség a férfi tízéves fia és a nő ötéves lánya számára is nyilvánvalóvá válik. Bár a szülők mindent megtesznek, hogy szórakoztassák a gyerekeket a hosszú út során, nem tudják kizárni a külvilágot, és amikor a rádióban a migrációs válságról esik szó, a gyerekek kérdezősködni kezdenek - kérdéseik pedig nem várt következményekkel járnak. Luiselli első magyarul megjelenő könyve virtuóz módon mutatja be egy család széthullását, a dél-amerikai bevándorlók és az amerikai őslakosok iránti teljes társadalmi közönyt, és felteszi a kérdést: szabad-e művészetet csinálni mások szenvedéseiből? Mindeközben a történetben nemcsak Geronimo, hanem David Bowie is fontos szerepet kap.

Folio-díj 2020,
2019 egyik legjobb könyve (New York Times, Guardian, NPR, GQ, Entertainment Weekly, New York Public Library)

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Dec 7, 2020
• ISBN: 9789631440638

Book preview

I. rész

Családi hangkép

Áttelepülések

Egy archívum feltételez egy archiválót, egy kezet, amely gyűjt és rendszerez.

Arlette Farge

Aki elmegy, egy kicsit meg is hal.

Aki megérkezik, nem érkezik meg soha.

Menekültima

Indulás

A nap felé tátott szájjal alszanak. A fiú és a lány, a homlokukon gyöngyözik az izzadság, az arcuk piros és a rászáradt nyáltól csíkos. A kocsi hátuljában az egész teret kitöltik, elterülnek, felkínálják a tagjaikat, súlyosak és nyugodtak. Az anyósülésről elég gyakran hátrapillantok, hogy ellenőrizzem őket, aztán visszafordulok, hogy a térképet tanulmányozzam. A forgalom lassú lávájával haladunk a város pereme felé, át a GW-hídon, és beleolvadunk az államközi autópályába. A fejünk fölött egy repülő száll, és hosszú, egyenes heget hagy a felhőtlen ég szájpadlásán. A férjem a kormány mögött megigazítja a kalapját, kézfejével letörli a homlokáról az izzadságot.

Családi szókincs

Nem tudom, melyik gyerekünknek mit mondunk majd egy nap, a férjem meg én. Nem egészen tudom, melyikünk akarja a történet mely részeit kitépni és kiszerkeszteni a számukra, és mely részeket keverjük majd újra, és illesztjük vissza, hogy létrehozzuk a végső verziót – bár talán épp a hangok vágása, keverése és beillesztése foglalja össze legjobban, mivel keressük a pénzünket a férjemmel. De a gyerekek meg fogják kérdezni, mert a gyerekek már csak ilyenek. És egy kezdetet, egy közepet és egy véget kell mondanunk nekik. Választ kell nekik adnunk, egy rendes történetet elmondanunk.

A fiú tegnap lett tízéves, egy nappal azelőtt, hogy eljöttünk New Yorkból. Jó ajándékokat vettünk neki. Kifejezetten azt kérte:

Játékot ne.

A lány ötéves, és pár hete folyton azt kérdezi, kitartóan:

Mikor leszek hatéves?

Bármit válaszolunk, nem elégszik meg vele. Úgyhogy általában valami többértelműt mondunk, például:

Hamarosan.

Pár hónap múlva.

Észre sem veszed.

A lány az én lányom, és a fiú a férjem fia. Én az egyikük biológiai anyja vagyok, a másikuk nevelőanyja, és általánosan de facto anyja mindkettőnek. A férjem apja, illetve nevelőapja az egyiknek, illetve a másiknak, de különben csak egy apa. A lány és a fiú tehát: féltestvére, fia, nevelt lánya, lánya, féltestvére, húga, nevelt fia, bátyja valakinek. És mivel a hétköznapi nyelvhasználatban a szinonimák és a lényegtelen különbségek – a mi, az ők, a miénk, a tiéd – bonyolítják a mondatokat, amint együtt kezdtünk élni, mikor a fiú majdnem hatéves volt, a lány meg még csak járni tanult, sokkal egyszerűbb birtokragot vezettünk be kettejükkel kapcsolatban. Így lettek: a gyerekeink. És néha: a fiú, a lány. Ők ketten hamar megtanulták a magánnyelvtanunk szabályait, és az általános mama és papa főneveket kezdték alkalmazni, néha meg egyszerűen azt mondták, Ma és Pa. És eddig legalábbis a családi szókincsünk határozta meg a közös világunk fókuszát és határait.

Családtörténet

A férjem meg én négy éve találkoztunk, amikor New York hangképének anyagát rögzítettük. Egy nagyobb csapat része voltunk, a New York-i Egyetem Urbanisztikai és Városfejlesztési Központjánál dolgoztunk. A hangkép célja az volt, hogy összegyűjtsük a várost jelképező alaphangok és szignálhangok mintáit: a metrókocsik csikorgó fékezését, a Negyvenkettedik utca hosszú föld alatti folyosóiról a zenét, a harlemi lelkészek prédikációit, a harangokat, a Wall Street-i tőzsdéről a pletykákat és a pusmogást. De a projekt az összes többi hangot is megkísérelte felmérni és osztályozni, amit a város kibocsát, és általában zajként észrevétlen marad: ahogy a deliben nyílik és csukódik a kassza, ahogy a Broadwayn próbálnak egy üres színházban, ahogy a Hudson víz alatti áramlatai zajlanak, ahogy a kanadai ludak gyülekeznek és pottyantanak a Van Cortland Park fölött, ahogy a hinták lengenek az Astoria játszóterein, ahogy idős koreai nők reszelik jómódú körmeiket az Upper West Side-on, ahogy egy öreg bérházon végigterjed a tűz a Bronxban, és egy gyalogos egy sor kurvaanyádat ordít egy másiknak. Voltak újságírók, hangművészek, geográfusok, urbanisták, írók, történészek, akusztemológusok, antropológusok, zenészek, sőt batimetrikusok is, akik a többsugaras visszhangszonda nevű bonyolult eszközükkel, amit a várost körülvevő vízterek mélyére engednek, a folyómeder mélységét és kontúrjait, és ki tudja, még mit mérnek. Párokban vagy kis csoportokban mindenki a hanghullámokat tanulmányozta vagy gyűjtötte a városban, mintha egy hatalmas vadállat utolsó hangjait dokumentálnánk.

Mi ketten párban voltunk, és azt a feladatot kaptuk, hogy négy naptári év alatt rögzítsünk minden nyelvet, amit a városban beszélnek. A feladataink leírásában szerepelt, hogy „felmérjük a bolygó nyelvileg legváltozatosabb metropoliszát, és feltérképezzük a felnőtt és gyerek lakói által beszélt nyelvek összességét". Mint kiderült, jók voltunk benne; talán igazán jók. Tökéletes párost alkottunk. Aztán mikor alig pár hónapja dolgoztunk együtt, egymásba szerettünk – teljesen, irracionálisan, megjósolhatóan és őrülten, ahogy egy kő zuhanna szerelembe egy madárral, bár nem tudtuk, ki a kő és ki a madár –, és amikor eljött a nyár, úgy döntöttünk, hogy összeköltözünk.

A lány persze semmire nem emlékszik ebből az időszakból. A fiú azt mondja, arra emlékszik, hogy mindig egy régi kék kardigánt hordtam, amiről hiányzott pár gomb, és leért a térdemig, és néha, mikor metrón vagy buszon utaztunk – ahova mindig beáradt a fagyos levegő –, levettem, és plédnek használtam, hogy betakarjam őt meg a lányt, és hogy dohányszagú volt és szúrós. Az összeköltözés hirtelen döntés volt – zűrös, zavarba ejtő, sürgős, és olyan szép és valódi, amilyen az élet tud lenni, ha az ember nem gondol a következményekre. Törzs lettünk. Aztán jöttek a következmények. Megismerkedtünk egymás rokonaival, összeházasodtunk, közös adóbevallást készítettünk, család lettünk.

LELTÁR

Az első üléseken: ő meg én. A kesztyűtartóban: a biztosítás bizonylata, a forgalmi, a használati utasítás és a térképek. A hátsó ülésen: a két gyerek, a hátizsákjaik, egy papír zsebkendős doboz, egy kék hűtőtáska vizesüvegekkel meg romlandó rágcsálnivalóval. És a csomagtartóban: egy kis utazótáska a Sony PCM-D50-es digitális diktafonommal, fülhallgatókkal, kábelekkel és extra töltőkkel; egy nagy PortaBrace hordtáska, benne a férjem összecsukható mikrofonrúdja, mikrofonja, fülhallgatók, kábelek, meg a zeppelin és a deadcat szőrös szélfogó szett, és a 702T hangrögzítő. Ezenkívül: négy kis bőrönd a ruháinknak, és hét dupla fenekű, kemény fedelű kartondoboz (38 cm × 31 cm × 25 cm).

KOVALENS KÖTÉS

Bár mindent megtettünk, hogy az egészet szilárdan egyben tartsuk, mindig is volt némi nyugtalanság akörül, hogy kinek hol a helye a családban. Olyanok vagyunk, mint azok a problematikus molekulák, amikről kémiából tanul az ember, ionos kötés helyett kovalens kötéssel – vagy lehet, hogy fordítva. A fiú a születésekor elvesztette a biológiai anyját, bár erről a témáról soha nem beszéltünk. A férjem egyetlen mondatban közölte velem a tényt, még a kapcsolatunk elején, és én azonnal megértettem, hogy ezt a dolgot nem bolygatjuk. Én sem szeretem, ha a lány biológiai apjáról kérdeznek, úgyhogy kölcsönös, tisztelettudó hallgatási szerződést kötöttünk a magunk és a gyerekeink múltjának ezekről az elemeiről.

A gyerekek, talán erre válaszul, mindig is a mi kontextusunkban akartak történeteket hallgatni magukról. Mindent tudni akarnak arról, hogy ők ketten mikor lettek a mi gyerekeink, és mikor lettünk egy család. Olyanok, mint az antropológusok, amikor a kozmogónia narratíváját tanulmányozzák, csak egy kicsit több narcizmussal. A lány mindig ugyanazokat a történeteket akarja újrahallani. A fiú a közös gyerekkoruk pillanatairól kérdez, mintha az egész évtizedekkel vagy akár évszázadokkal ezelőtt történt volna. Úgyhogy elmondjuk nekik. Minden történetet elmesélünk, amire emlékszünk. Ha valamit kihagyunk, ha összekeverünk egy-egy részletet, vagy ha a legkisebb variációt észlelik ahhoz a változathoz képest, amire ők emlékeznek, mindig félbeszakítanak, kijavítanak minket, és követelik, hogy mondjuk el újra a történetet, ezúttal helyesen. Úgyhogy fejben visszatekerünk, és lejátsszuk az elejéről.

ALAPÍTÓ MÍTOSZOK

Kezdetünkben volt egy majdnem üres lakás és egy kánikula. Az első éjszaka, amit abban a lakásban töltöttünk – abban a lakásban, amit most hagytunk el –, mind a négyen a nappali padlóján ültünk fehérneműben, izzadtan és kimerülten, és pizzaszeleteket egyensúlyoztunk a tenyerünkön.

Bizonyos dolgaink kicsomagolásával már megvoltunk, és néhány extra dolgot még aznap megvettünk: egy dugóhúzót, négy új párnát, ablaktisztítót, mosogatószert, két kis képkeretet, szögeket, kalapácsot. Aztán megmértük a gyerekek magasságát, és bejelöltük az első vonalakat a falon: 84 cm és 107 cm. Aztán bevertünk két szöget a konyhafalba, hogy felakasszunk egy-egy képeslapot, amik a korábbi lakásainkban is kint voltak: az egyik Malcolm X portréja, nem sokkal a meggyilkolása előtt, a fejét a jobb kezére hajtja, és élénken néz valakire vagy valamire; a másik Emiliano Zapatáé, egyenesen áll, egyik kezében puska, a másikban kard, a vállán keresztben selyemszalag, a mellkasán keresztben dupla töltényöv. A Zapata-képeslapot védő üveget egy réteg ragacs borította – vagy korom? – a régi konyhámból. Mindkettőt a hűtő mellé akasztottuk. De az új lakás így is nagyon üresnek hatott, a falakat túl fehérnek, idegennek éreztük még.

A fiú körülnézett a nappaliban, harapta a pizzát, és azt kérdezte:

És most?

És a lány, aki akkor kétéves volt, visszhangozta:

Igen, és most?

Egyikünk sem talált nekik választ, pedig azt hiszem, eléggé kerestük, talán mert ez volt az a kérdés, amit magunk is némán görgettünk át a szobán.

És most? kérdezte újra a fiú.

Végül azt feleltem:

Most menjetek, és mossatok fogat.

De még nem csomagoltuk ki a fogkeféket, mondta a fiú.

Akkor öblítsétek ki a szátokat a fürdőszobai mosdónál, és menjetek aludni, mondta a férjem.

Visszajöttek a fürdőszobából, és azt mondták, félnek egyedül elaludni az új hálószobában. Megegyeztünk, hogy ott maradhatnak velünk a nappaliban egy ideig, ha megígérik, hogy elalszanak. Bebújtak egy üres dobozba, és miután körbefészkelődtek a kartontér legjobb kihasználása érdekében, súlyos, mély álomba zuhantak.

A férjemmel kinyitottunk egy üveg bort, és az ablakon kihajolva elszívtunk egy jointot. Aztán leültünk a padlóra, nem csináltunk semmit, nem mondtunk semmit, csak néztük, ahogy a gyerekek alszanak a kartondobozukban. Ahol ültünk, onnan csak a fejek és fenekek halmazát láttuk: a fiú haja az izzadságtól nyirkos, a lány fürtjei, mint egy madárfészek; a fiú aszpirinseggű, a lány almafenekű. Olyanok voltak, mint a párok, akik túl régóta vannak együtt, túl hamar lettek középkorúak, már ráuntak egymásra, de elég kellemesen elvannak. Teljes, magányos bajtársiasságban aludtak. És időnként, megszakítva kissé talán betépett csöndünket, a fiú horkolni kezdett, mint egy részeg, a lány meg hosszú, dallamos fingásokat hallatott.

Egyszer már adtak egy hasonló koncertet aznap, amikor metróztunk vissza az áruházból az új lakásunkba, körülöttünk a hatalmas tojásokkal, nagyon rózsaszín sonkával, biomandulával, kukoricakenyérrel és apró kartonokban teljes biotejjel – a két keresetből élő család feljavított új étrendjének gazdagabb és értékesebb termékeivel – teli fehér nejlonzacskók. A gyerekek két-három metróperc alatt elaludtak, a fejük az ölünkben, az összegubancolódott nyirkos haj, a finom sós szag, akár a langyos, hatalmas pereceké, amiket korábban ettünk egy utcasarkon. Angyaliak voltak, mi meg elég fiatalok, és együtt gyönyörű törzset alkottunk, irigylésre méltó csapatot. Aztán az egyik hirtelen horkolni kezdett, a másik meg fingani. Az a néhány utas, aki nem a telefonján lógott, meghallotta, ránézett a lányra, ránk, a fiúra, és elmosolyodott – nem lehetett tudni, hogy részvétből vagy a gyerekeink nyilvános szégyentelensége iránti cinkosságból. A férjem visszamosolygott a mosolygó idegenekre. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy el kéne terelnem a figyelmüket, elirányítanom tőlünk, mondjuk vádlón nézni a tőlünk pár ülésnyire alvó öregemberre vagy a talpig futószerkós fiatal nőre. Persze nem néztem. Csak bólintottam, beismerően vagy rezignáltan, és visszamosolyogtam a metró utasaira – feszes gomblyuk-mosollyal. Gondolom, az a fajta lámpaláz fogott el, mint néha álmában az embert, amikor rájön, hogy elment az iskolába, de elfelejtett bugyit venni; hirtelen, mély sebezhetőség a sok idegen előtt, akik bepillanthattak a mi nagyon is új világunkba.

De este, az új lakásunk meghitt közegében, amikor a gyerekek aludtak, és újra ezeket a csodaszép hangokat hallatták – az igazi szépség mindig szándéktalan –, képes voltam tisztán hallgatni őket, feszengés nélkül. A lány bélhangjai felerősödtek a kartondoboz falán, és áttetszően lengtek a szinte üres nappaliban. És a fiú valahol az álma mélyén hamarosan meghallotta őket – legalábbis nekünk így tűnt –, és válaszolt rájuk a hangjaival és a motyogásával. A férjem észrevette, hogy épp a városhangkép egyik nyelvét észleljük, a társalgás alapvetően körkörös aktusának folyamatában:

Egy száj válaszol egy segglyuknak.

Egy pillanatra elnyomtam magamban a vágyat, hogy nevessek, de aztán észrevettem, hogy a férjem is visszafojtja a lélegzetét, lesüti a szemét. Talán egy kicsit jobban be voltunk tépve, mint hittük. Elengedtem magam, a hangszálaimból kirobbant egy hang, ami inkább emlékeztetett disznóra, mint emberre. A férjem követett, egy sorozat szuszogással és levegőkapkodással, az orrcimpái remegtek, az arca összeráncolódott, a szeme szinte eltűnt, az egész teste előre-hátra hintázott, mint egy sebzett piñata. A legtöbb ember ijesztővé válik nevetés közben. Mindig is féltem azoktól, akik csettintenek a nyelvükkel, és nagyon ijesztőnek találtam azokat, akik úgy nevetnek, hogy egyetlen hangot sem adnak ki. Apai ágon van egy, azt hiszem, örökletes defektus, ami a nevetési ciklus végén horkantásokban és röffenésekben manifesztálódik – egy olyan hangban, amelyik, talán az állati volta miatt, újabb nevetési kört indít el. Amíg mindenkinek könnyes nem lesz a szeme, és el nem szégyelli magát.

Mély lélegzetet vettem, és letöröltem egy könnycseppet az arcomról. Rájöttem, hogy a férjem és én most hallottuk egymást először nevetni. Mármint a mélyebb nevetésünket – szabadon engedett, béklyóból szabadult nevetést, teljes és röhejes nevetést. Talán senki nem ismer minket igazán, ha nem tudja, hogyan nevetünk. Végül összeszedtük magunkat a férjemmel.

Gonoszság az alvó gyerekeinket kinevetni, nemde? kérdeztem.

Igen, nagyon csúnya dolog.

Úgy döntöttünk, hogy inkább dokumentálnunk kell őket, úgyhogy elővettük a rögzítőfelszerelésünket. A férjem átsöpörte a teret a mikrofonrúdjával; én a diktafonommal közelítettem a fiúhoz és a lányhoz. A lány az ujját szopta, a fiú meg szavakat motyogott közbe, furcsa álomhangokat; odakint az utcán kocsik húztak el, a férjem mikrofonjába. Gyerekes cinkossággal összegyűjtöttük a hangjaikat. Nem tudom, milyen mélyebb értelem vezérelt miket, hogy rögzítsük a gyerekeket aznap este. Talán a nyári hőség, plusz a bor, mínusz a joint, szorozva a helyzet izgalmával, osztva a sok szelektálandó kartonhulladékkal. Vagy talán egy megérzés hajtott, hogy a pillanat, amiről úgy éreztük, valaminek a kezdete, hadd hagyjon nyomot. Végül is arra edzettük az agyunkat, hogy lecsapjon a gyűjtési lehetőségekre, arra edzettük a fülünket, hogy úgy figyelje a mindennapi életünket, mintha nyers hanganyag volna. És az egész, mi és ők, itt és ott, kint és bent mind rögzítődött, összegyűjtöttük, archiváltuk. Talán az új családoknak, akárcsak az erőszakos függetlenségi háborúk vagy nagy társadalmi változások utáni fiatal nemzeteknek, szükségük van rá, hogy valami szimbolikus pillanathoz horgonyozzák a kezdeteiket, és kijelöljék ezt a pontot az időben. Az az este volt az alapunk, ez volt az az este, ahol a káoszunkból kozmosz lett.

Később, mikor elfáradtunk, és elvesztettük a lendületet, becipeltük a gyerekeket az új szobájukba, a matracuk nem volt sokkal nagyobb, mint a kartondoboz, ahol addig aludtak. Aztán a hálószobánkban mi is ledőltünk a matracunkra, a lábunkkal összekapaszkodtunk, és nem szóltunk semmit, de a testünkkel elmondtuk, hogy talán később, talán holnap, holnap majd szeretkezünk, tervezgetünk, holnap.

Jó éjt.

Jó éjt.

Anyanyelvek

Mikor meghívtak a hangkép projektbe, az egészet kicsit snassznak, megalomániásnak, talán még didaktikusnak is találtam. Fiatal voltam, bár nem sokkal fiatalabb, mint most, és még úgy gondoltam magamra, mint hardcore politikai újságíróra. Az sem tetszett, hogy a projektet, bár a New York-i Egyetem Urbanisztikai és Városfejlesztési Központja irányította, és az ő későbbi hangtáruk anyagának készült, részben néhány hatalmas multinacionális cég finanszírozza. Próbáltam egy kicsit utánanézni a vezérigazgatóknak – botrányok, csalások, esetleges fasiszta kapcsolatok tekintetében. De volt egy kislányom. Úgyhogy amikor mondták, hogy a szerződésben az egészségbiztosítás is szerepel, és rájöttem, hogy megélek a fizetésből, és nem kell ezer meg ezer újságírómelót elvállalnom, hogy életben maradjak, felhagytam a kutatással, nem játszottam tovább, hogy olyan kivételezett helyzetben vagyok, hogy az üzleti morál aggasszon, és aláírtam a szerződést. Nem tudom, hogy a férjem érvei mik voltak, de nagyjából ugyanakkor ő is – aki akkor csak egy akusztemológiára szakosodott idegen volt, és nem a férjem, sem a gyerekeink apja – aláírta a magáét.

Mindketten teljesen belevetettük magunkat a hangképprojektbe. Miközben a gyerekeink óvodában, illetve iskolában voltak, mindennap bementünk a városba, nem tudtuk, mi fog történni, de mindig biztosra vettük, hogy találunk valami újat. Ki-be utaztunk az öt kerületbe, idegeneket interjúvoltunk meg, kértük, hogy beszéljenek az anyanyelvükön, beszéljenek róla. A férjem azokat a napokat szerette, amiket átmenőhelyeken töltöttünk, például vasútállomáson, reptéren, buszmegállóban. Én azokat a napokat szerettem, amiket iskolákban töltöttünk, mikor gyerekektől gyűjtöttünk mintát. Ő körbejárta a zsúfolt kávézókat, a jobb vállán lógott a PortaBrace táskája szíja, a rudat ferdén felfelé tartotta, és rögzítette a beszédhangok, az evőeszközök, a léptek hangcsoportjait. Én meg folyosókon és tantermekben tartottam oda a diktafonomat minden gyerek szájához, miközben hangokat adtak ki a kéréseim alapján. Megkértem őket, idézzenek fel dalokat és mondásokat, amiket otthon hallottak. A kiejtésük gyakran amerikai lett, domesztikálódott, a szüleik nyelve már idegen a számukra. Emlékszem a konkrét, valóságos nyelvükre – rózsaszín, buzgó, fegyelmezett –, ahogy próbálták az anyanyelvük egyre távolabbi hangjai köré göngyölni: a nyelvhegy bonyolult helyzetére a spanyol erre szóban, a szájpadlást érő gyors nyelvcsapásokra a több szótagos kecsua és garifuna szavakban, a nyelvcsap lágy és lefelé ívelésére a zöngétlen arab h-ban.

Teltek a hónapok, és rögzítettük a hangokat, gyűjtöttük a kiejtéseket. Sokórányi anyagot halmoztunk fel abból, ahogy az emberek beszélnek, történeteket mondanak, elhallgatnak, hazudnak, imádkoznak, töprengnek, gyónnak, lélegeznek.

IDŐ

Dolgokat is felhalmoztunk: növényeket, tányérokat, könyveket, székeket. Felszedtünk mindenféle tárgyat a gazdagabb környékek járdáiról. Később gyakran rájöttünk, mégsem kell igazán egy újabb szék, még egy könyvespolc, úgyhogy mi is kitettük a kevésbé gazdag környékünk járdájára, és úgy éreztük, hogy részt veszünk a vagyon-újraelosztás láthatatlan bal kezének munkájában – mint a járdák és járdaszegélyek Anti-Adam Smithjei. Egy ideig továbbra is szedtünk fel tárgyakat az utcáról, amíg egy nap azt nem hallottuk a rádióban, hogy a városban poloskaválság van, úgyhogy abbahagytuk a turkálást, felhagytunk a vagyon újraelosztásával, és jött a tél, aztán jött a tavasz.

Soha nem evidens, mitől lesz egy térből otthon és egy életprojektből élet. Egy nap már nem fértek el a könyveink a könyvespolcon, és a lakásunk nagy üres szobája a nappalinkká vált. Ez lett az a hely, ahol filmeket néztünk, könyveket olvastunk, kirakósoztunk, ledőltünk aludni, segítettünk a gyerekeknek leckét írni. Aztán az a hely, ahova áthívtuk a barátainkat, hosszú beszélgetéseket folytattunk, miután elmentek, dugtunk, gyönyörű és rémes dolgokat mondtunk egymásnak, és utána némán feltakarítottunk.

Ki tudja, hogyan, és ki tudja, hova ment el az idő, de egy nap a fiú nyolcéves lett, aztán kilenc, és a lány öt. Ugyanabba az állami iskolába kezdtek járni. A sok kis idegent, akikkel találkoztak, most már a barátaiknak nevezték. Voltak futballcsapatok, tornák, év végi előadások, ottalvások, mindig is túl sok születésnapi buli, és a jelek, amiket az előszobafalra húztunk, hogy rögzítsük a gyerekek magasságát, hirtelen függőleges történetté álltak össze. Annyival magasabbak lettek. A férjem úgy gondolta, túl gyorsan nőnek. Természetellenesen gyorsan, mondta, a teljes biotejtől, amit a kis kartondobozokból isznak; úgy gondolta, hogy a tejet kémiailag módosították, hogy a gyerekek idő előtt megnőjenek. Talán, gondoltam. De az is lehet, hogy csak az idő telt el.

Fogak

Még mennyi idő?

Még mennyi idő?

Gondolom, ez minden gyerekkel ugyanilyen: ha felébrednek a kocsiban, akkor figyelmet követelnek, kérik, hogy álljunk meg pisilni, enni kérnek. De leginkább azt kérdezik:

Mikor érünk oda?

Általában azt mondjuk a fiúnak meg a lánynak, hogy nemsokára. Vagy azt:

Játsszatok a játékaitokkal.

Számoljátok meg a fehér autókat.

Próbáljatok aludni.

Mikor Philadelphia közelében a fizetőkapunál megállunk, hirtelen felébrednek, mintha az álmuk össze lenne hangolva – egyrészt kettejük közt, másrészt, megmagyarázhatatlanabbul, a kocsi változó sebességével. A hátsó ülésről a lány előrekiált:

Még hány sarok?

Nemsokára megállunk Baltimore-ban, mondom.

De hány sarok a legvégéig?

A legvége, az Arizona. Az a terv, hogy New Yorkból levezetünk Arizona legdélkeletibb sarkába. És útközben, ahogy délnyugat felé haladunk a határvidék felé, a férjemmel mindketten az új hangprojektjeinken fogunk dolgozni, terepfelvételeket és -tanulmányokat készítünk. Én az interjúkra koncentrálok, idegenek közt próbálok beszédfoszlányokat elkapni, felveszem a hírek hangját a rádióból vagy a hangokat egy étteremben. Mikor Arizonába érünk, rögzítem az utolsó mintáimat, és szerkeszteni kezdem az egészet. Négy hetem marad, hogy az egészet megcsináljam. Aztán valószínűleg vissza kell repülnöm New Yorkba a lánnyal, de ebben még nem vagyok biztos. Azt sem tudom pontosan, hogy a férjemnek mik a tervei. Tanulmányozom az arcát oldalról. Az útra koncentrál az orra előtt. Ő olyasmikből fog mintát gyűjteni, ahogy a szél fúj a lapályon vagy a parkolókban; ahogy a léptek hangzanak a sóderen, a betonon vagy a homokban; talán ahogy az apró hullik a pénztárgépbe, ahogy a fogak földimogyorót rágnak, egy gyerek keze matat egy kaviccsal teli kabátzsebben. Nem tudom, meddig viszi el az új hangprojektje, vagy mi történik aztán. A lány töri meg a csendünket, nem adja fel:

Kérdeztem valamit, Mama, Papa: Még hány sarok, amíg egészen odaérünk?

Emlékeztetnünk kell magunkat, hogy legyünk türelmesek. Tudjuk – szerintem még a fiú is tudja –, hogy mennyire zavaró lehet egy ötéves időtlen világában élni: egy olyan világban, amiből nem hiányzik az idő, hanem fölöslegesen sok van belőle. Végül a férjem találja meg a választ, ami a lányt is kielégíti:

Akkor érünk egészen oda, mikor a második alsó fogad is kiesik.

BESZÉDZAVAR

Mikor a lány négyéves volt, és előkészítőbe kezdett járni, idő előtt kiesett egy foga. Közvetlenül ezután dadogni kezdett. Nem tudtuk meg, hogy az események legalább lazán kapcsolódnak-e egymáshoz: az iskola, a fog, a dadogás. A családi narratívánkban mindenesetre zavarba ejtő, érzelmektől fűtött csomóba kötődött a három dolog. Egy reggel, az utolsó New York-i telünkön beszélgetni kezdtem a lányom egyik osztálytársának anyjával. A nagyteremben voltunk, vártuk, hogy szavazhassunk a szülői képviselőkre. Egy darabig mindketten sorban álltunk, és történeteket meséltünk egymásnak a gyerekünk nyelvi és kulturális holtpontjairól. A lányom egy évig dadogott, meséltem, néha annyira, hogy nem tudott megszólalni. Minden mondatát úgy kezdte, mintha tüsszenteni akarna. De nemrég rájött, hogy ha elénekli a mondatot, ahelyett hogy kimondaná, akkor dadogás nélkül sikerül. Így hát lassan kinőtte a dadogást. Az ő fia, mesélte a nő, majdnem hat hónapig egy szót sem szólt, semmilyen nyelven.

Kérdezgettük egymást a helyekről, ahonnan származunk, és a nyelvekről, amiket otthon beszélnek. Ők Tlaxiacóból jönnek, a Mixteca régióból, mondta. Az anyanyelve driki. Én sosem hallottam a drikit, és csak annyit tudtam róla, hogy az egyik legbonyolultabb tonális nyelv, több mint nyolc tónus van benne. Az én nagymamám otomi volt, és otomit beszélt, ami a drikinél egyszerűbb tonális nyelv, csak három tónus van benne. De anyám nem tanulta meg, mondtam, és persze én sem. Amikor megkérdeztem, hogy a fiú beszéli-e a drikit, azt mondta, nem, természetesen nem, és azt mondta:

Anyáink megtanítanak beszélni, és a világ megtanít, hogy fogjuk be a szánkat.

Miután szavaztunk, és mielőtt elköszöntünk volna, bemutatkoztunk, bár fordítva kellett volna lennie. A neve Manuela, ugyanaz, mint a nagymamám neve. Ő kevésbé találta viccesnek a véletlent, mint én. Megkérdeztem, megengedné-e, hogy valamikor felvegyem, és meséltem neki a hangkép-dokumentációról, amit a férjem meg én már majdnem befejeztünk. Driki nyelvből még nem gyűjtöttünk mintát – ritka nyelv, nem könnyű találkozni vele. Beleegyezett, bár bizonytalanul, és mikor pár nap múlva újra találkoztunk az iskola melletti parkban, azt mondta, kér valamit cserébe. Van két idősebb lánya is – nyolc- és tízévesek –, akik most érkeztek az országba, gyalog lépték át a határt, és most egy texasi idegenrendészeti központban tartják őket. Szüksége van valakire, aki lefordítja a papírjaikat spanyolról angolra, olcsón vagy ingyen, hogy találhasson egy ügyvédet, aki megvédi őket a kitoloncolástól. Beleegyeztem, anélkül hogy tudtam volna, mibe keveredem.

ELJÁRÁSOK

Először csak a jogi papírok fordítása volt: a lányok születési anyakönyvi kivonata, oltási bizonyítványa, egy iskolai bizonyítvány. Aztán egy sor levél, amit egy otthoni szomszéd írt Manuelának, és részletesen beszámolt a helyzetről: az erőszak csillapíthatatlan hullámáról, a hadseregről, a bandákról, a rendőrségről, a hirtelen eltűnt emberekről – leginkább fiatal nőkről és lányokról. Aztán egy nap Manuela megkért, hogy menjek el egy találkozóra egy lehetséges ügyvéddel.

A New York-i Idegenrendészeti Ügyekkel Foglalkozó Bíróságon találkoztunk hármasban egy váróteremben. Az ügyvédnő egy rövid kérdőíven ment végig, angolul tett fel kérdéseket, amiket én spanyolra fordítottam Manuelának. Elmesélte a történetét és a lányok történetét is. Mind ugyanabban a kisvárosban születtek, Oaxaca és Guerrero közelében. Nagyjából hat éve, amikor a kisebbik lány kétéves lett, és a nagyobbik négy volt, Manuela a nagyanyjukra bízta őket. Nem volt elég ennivaló, olyan kevésből nem lehetett felnevelni őket, magyarázta. Átkelt a határon, okmányok nélkül, és Bronxban telepedett le, ahol volt egy unokatestvére. Talált állást, és elkezdte hazaküldeni a pénzt. Az volt a terv, hogy gyorsan félretesz valamennyit, aztán amint lehet, hazamegy. De teherbe esett, és az élet bonyolult lett, és az évek rohanni kezdtek. A lányok közben nőttek, telefonon beszéltek vele, a havazásról, a nagy sugárutakról, a hidakról, a forgalmi dugókról hallottak, és később a kisöccsükről is.

Közben otthon egyre bonyolultabb lett a helyzet, nem volt biztonságos, úgyhogy Manuela előleget kért a főnökétől, és fizetett egy embercsempésznek, hogy hozza át hozzá a lányokat.

A lányokat a nagyanyjuk felkészítette az útra, megmondta nekik, hogy hosszú utazás lesz, becsomagolta a hátizsákjukat: bibliát, vizespalackot, magvakat, mindkettőnek egy-egy játékot, váltás fehérneműt. Egyforma ruhát varrt nekik, és az indulásuk előtti napon belevarrta Manuela telefonszámát a ruhájuk gallérjába. Előtte próbálta velük megjegyeztetni a tíz számjegyet, de a lányok nem tudták fejben tartani. Úgyhogy a számot belevarrta a ruhájuk gallérjába, és újra meg újra elismételt egyetlen parancsot: soha ne vegyék le a ruhájukat, soha, és amint átérnek Amerikába, amint az első amerikaival találkoznak, akár rendőrrel, akár civillel, meg kell neki mutatniuk a gallérjuk belsejét. Ez az ember majd felhívja a telefonszámot, ami a gallérjukba van varrva, és elintézi, hogy beszélhessenek az anyjukkal. Aztán a többi majd alakul.

Alakult is, csak nem egészen a tervek szerint. A lányok biztonságban megérkeztek a határhoz, de a csempész ahelyett, hogy átvitte volna, az éjszaka közepén ott hagyta őket a sivatagban. A határőrök találtak rájuk hajnalban, egy ellenőrző pont közelében ültek az út mentén, és a kísérő nélküli kiskorúak idegenrendészeti központjában helyezték el őket. Egy tisztviselő felhívta Manuelát, és elmondta neki, hogy a lányokat megtalálták. A hangja kedves és szelíd volt, mesélte, ahhoz képest, hogy határőr. A férfi elmondta neki, hogy a Mexikóból vagy Kanadából érkező gyerekeket, más országok gyerekeivel ellentétben, a törvény szerint általában azonnal vissza kell küldeni. Sikerült ugyan az idegenrendészeti központban tartania őket, de az anyának mostantól ügyvédre lesz szüksége. Mielőtt letette, megengedte, hogy beszéljen a lányokkal. Öt percet adott nekik. Amióta elindultak, ez volt az első alkalom, hogy Manuela hallotta a hangjukat. Az idősebb lány beszélt, azt mondta, hogy jól vannak. A kisebb csak beleszuszogott a telefonba, nem mondott semmit.

Az ügyvédnő, akivel aznap találkoztunk, meghallgatta Manuela történetét, és azt mondta, sajnálja, de nem vállalhatja az ügyet. Azt mondta, „nem elég izmos" az ügy, de további magyarázatot nem adott. Manuelát meg engem kikísértek a teremből, végig a folyosókon, le a lifteken, ki az épületből. Kiléptünk a Broadwayre, a késő délelőttbe, a város zsongott, az épületek magasak és stabilak voltak, az ég tiszta kék, a nap ragyogott – mintha semmi katasztrofális dolog nem történne. Megígértem, hogy segítek kitalálni valamit, segítek szerezni egy jó ügyvédet, segítek, amiben csak tudok.

KÖZÖS BEVALLÁS

Jött a tavasz, a férjemmel beadtuk az adóbevallást, és szállítottuk a hangképprojekt anyagát. New Yorkban több mint nyolcszáz nyelvet beszélnek, és négy év munka után szinte mindből szereztünk mintát. Végre továbbléphettünk – jöjjön, aminek jönnie kell. És pontosan ez történt: elkezdtünk továbblépni. Előreléptünk, de nem egészen együtt.

Én még jobban belekeveredtem a Manuela két lánya elleni jogi ügybe. Egy nonprofit cég ügyvédje végül hajlandó volt elvállalni az ügyet, és bár a lányok még mindig nem voltak az anyjukkal, legalább átvitték őket a brutális, nem túl biztonságos texasi idegenrendészeti intézményből egy elvileg humánusabb helyre – amit egy korábbi Walmart szuperközpontból alakítottak át fiatalkorúak idegenrendészeti központjává –, az új-mexikói Lordsburg közelébe. Hogy lépést tudjak tartani az üggyel, kicsit alaposabban tanulmányozni kezdtem a bevándorlási törvényt, bírósági meghallgatásokra jártam, ügyvédekkel beszéltem. Az ő ügyük egy volt több tízezer hasonló ügy között országszerte. Csak az elmúlt hat-hét hónapban több mint nyolcvanezer, Mexikóból és a közép-amerikai északi háromszögből, de főleg az utóbbiból, okmányok nélkül érkezett gyereket tartottak fogva az USA déli határán. Ezek a gyerekek kivétel nélkül az elmondhatatlan bántalmazás és a rendszerszintű erőszak körülményei közül menekültek, olyan országokból, ahol a bandák államot hoztak létre az államban, megkaparintották a hatalmat, és kisajátították a törvénykezést. A gyerekek azért jöttek az Egyesült Államokba, mert védelmet keresnek, az anyjukat, apjukat vagy más hozzátartozójukat keresik, akik korábban vándoroltak be, és talán befogadják őket. Nem az Amerikai Álmot keresik, ahogy a narratíva tartja. A mindennapos rémálomból keresnek kiutat.

Akkoriban a rádió és néhány lap lassan elkezdte egy-egy riportban bemutatni az okmányok nélkül érkező gyerekek hullámát, de mintha egyik sem az érintett gyerekek