Buddha a padláson

By Julie Otsuka

Julie Otsuka első magyarul megjelenő regénye azoknak a japán nőknek a történetét meséli el, akik az 1900-as évek elején csoportosan érkeznek San Franciscóba, hogy hozzámenjenek egy férfihoz, akit csak képen láttak. Mindannyian tele vannak félelemmel, várakozással, a legfiatalabb közülük még csak tizenkét éves. Néhányuknak szerencséje lesz, és rendes férfi várja, néhányuk sorsa tragikusra fordul, és a legtöbbször kiderül, hogy leendő férjük még csak nem is hasonlít a fényképre, amit jövendőbeliükről őrizgetnek. Otsuka bemutatja, hogyan érkeznek meg a japán nők az új életükbe, az első éjszakát, a szülést és a gyereknevelést, és a Pearl Harbour utáni időszakot is, amikor az árulókat kitaszítja a társadalom, és férfiak tűnnek el minden nyom nélkül. Hangot ad a nőknek, akiknek alig volt esélyük változtatni a sorsukon, miután felszálltak az Amerikába tartó hajóra. A Buddha a padláson megrázó, gyönyörű, emlékezetes regény kiszolgáltatottságról, idegenségről, szolidaritásról.

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Dec 9, 2022
• ISBN: 9789631439410

Book preview

Borító

Julie Otsuka

Buddha a padláson

Magvető Kiadó

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Julie Otsuka: The Buddha in the Attic

Alfred A. Knopf, New York, 2011

Copyright © 2011 by Julie Otsuka, Inc.

Hungarian translation © Morcsányi Júlia, 2022

MAGVETŐ

KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

www.magveto.hu

www.facebook.com/magveto

[e-mail]

Felelős kiadó Dávid Anna

Felelős szerkesztő Rostás Eni

Kézirat-előkészítő Tomka Eszter

Korrektor Schmal Alexandra

Műszaki vezető Takács Klári

A borítót Árvai Judit,

a kötetet Pintér József tervezte

ISBN 978 963 14 3941 0

Elektronikus változat

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette Ambrose Montanus

Andynek

Némelyik oly nevet hagyott maga után, hogy még mindig dicsérettel szólnak róla. De egyik-másiknak már nem él emléke, végleg eltávoztak, amikor elmentek. Úgy vannak, mint hogyha sosem lettek volna, s ez lett a sorsuk a gyermekeiknek is.

Sirák fia könyve 44,8–9

A csűr leégett –

most

láthatom a holdat.

Maszahide*

*Bakos Ferenc fordítása.

Gyertek, japánok!

A hajón legtöbbünk még szűz volt. Hosszú, fekete hajunk volt, meg széles, lúdtalpas lábunk, és nem voltunk valami magasak. Néhányan fiatal lány korunkban máson sem éltünk, csak üres rizsen, és kissé görbe volt a lábunk, néhányan pedig még csak tizennégy évesek voltunk, magunk is fiatal lányok. Néhányan a városból jöttünk, elegáns városi ruhákat hordtunk, de jóval többen jöttünk faluról, és mi a hajón is ugyanazokat a régi kimonókat hordtuk, mint már évek óta – nővéreink kifakult holmiját, amit már számtalanszor megfoltoztak és újrafestettek. Néhányan a hegyekből jöttünk, és eddig csak képeken láttuk a tengert, néhányan pedig halászok lányai voltunk, és az egész életünket a közelében töltöttük. Talán az apánk vagy egy bátyánk is odaveszett a vízen, vagy a vőlegényünk, vagy tán valaki, akit szerettünk, egy boldogtalan reggelen a tengerbe vetette magát, és egyszerűen elúszott, most pedig itt volt az ideje, hogy mi is továbblépjünk.

A hajón első dolgunk volt – még mielőtt eldöntöttük volna, kit kedvelünk és kit nem, még mielőtt elmondtuk volna egymásnak, melyik szigetről érkeztünk a sok közül, és miért indultunk útnak, még mielőtt egyáltalán vettük volna a fáradságot, hogy egymás nevét megtanuljuk – összehasonlítani a férjeink fényképeit. Jóképű fiatal férfiak voltak, sötét szemmel, dús hajkoronával, a bőrük sima és hibátlan. Az álluk markáns vonalú. A tartásuk jó. Az orruk egyenes, előkelő. Úgy néztek ki, mint otthon maradt apáink és bátyáink, csak jobb ruhákban: szürke szalonkabátban, finom, nyugati, háromrészes öltönyben. Néhányan gondozott pázsitú, fehér léckerítéses háromszögházak előtt álltak, néhányan pedig garázsbehajtókon támaszkodtak Ford T-modelleknek. Néhányan kényelmetlen, merev támlájú széken ültek a fényképész műtermében, kezüket nyugodtan összefonták, és egyenesen a lencsébe néztek, mint akik készek meghódítani a világot. Mindannyian azt ígérték, hogy mikor behajózunk a kikötőbe, ott lesznek, ott fognak várni bennünket San Franciscóban.

A hajón annyit töprengtünk: Vajon tetszenek majd nekünk? Vajon szeretjük majd őket? Vajon rájuk ismerünk majd a fényképük alapján, mikor először megpillantjuk őket a rakparton?

A hajón odalenn aludtunk, a raktérben, ahol mocsok volt és félhomály. Az ágyunk keskeny fémpriccs volt, egyik a másik fölött, vékony és kemény matracunkat pedig más hajóutak, más életek foltjai festették sötétre. A párnánk száraz pelyvával volt megtömve. A priccsek közötti folyosókat ételmaradékok borították, és nedves, csúszós volt a padló. Egyetlen hajóablak volt, és este, mikor lecsukták a csapóajtót, a sötétség suttogással telt meg. Fájni fog? Testek forgolódtak nyugtalanul a takarók alatt. Hullámzott a tenger. Fojtogatott a fülledt levegő. Éjjelente a férjeinkről álmodtunk. Új faszandálokról, meg töméntelen vég indigókék selyemről, és hogy egy nap majd olyan házban lakunk, aminek van kéménye. Álmunkban magasak, bájosak voltunk. Álmunkban újra a rizsföldeken találtuk magunkat, ahonnan olyan kétségbeesetten próbáltunk szabadulni. A rizsföldről szóló álmok mindig rémálmok voltak. Álmunkban láttuk a nálunk csinosabb nővéreinket, akiket apáink eladtak a gésaházakba, hogy nekünk, többieknek jusson ennivalóra, és levegőért kapkodva ébredtünk. Egy pillanatra azt hittem, a nővérem vagyok.

A hajón töltött első néhány napon tengeribetegek voltunk, nem maradt meg bennünk az étel, újra meg újra ott állhattunk a korlátnál. Néhányan úgy szédültünk, hogy járni sem bírtunk, csak tompa kábulatban hevertünk a priccsen, még a saját nevünket se bírtuk volna megmondani, nemhogy az új férjünkét. Mondd már el még egyszer, Mrs. Kicsoda vagyok? Néhányan a hasunkat szorongattuk, és hangosan imádkoztunk Kannonhoz, a kegyelem istennőjéhez – Hol vagy? –, míg voltunk, akik inkább csendben elzöldültünk. És sokszor, ha az éjszaka közepén felriadtunk egy hevesebb hullámra, egy pillanatra fogalmunk sem volt, hol vagyunk, vagy miért mozog egyre az ágyunk, miért ver ilyen rémülten a szívünk. Földrengés, általában ez volt az első gondolatunk. Ilyenkor anyánk után tapogatóztunk, hiszen a karjában aludtunk egészen addig a napig, amikor elhagytuk az otthonunkat. Vajon ő alszik már? Álmodik? Folyton ránk gondol? Még mindig három lépéssel apánk mögött megy az utcán, és karjában számtalan csomagot cipel, míg apánk nem visz semmit? Titokban irigyelt, hogy mi elhajózhattunk? Hát nem adtam meg neked mindent? Nem felejtette el kiszellőztetni a régi kimonóinkat? Nem felejtette el megetetni a macskákat? Biztos, hogy mindent elmondott, amit tudnunk kell? Két kézzel fogd a teáscsészédet, ne menj a napra, mindig csak annyit beszélj, amennyit nagyon muszáj.

A hajón legtöbben igen sok mindenhez értettünk, és biztosak voltunk benne, hogy jó feleség lesz belőlünk. Tudtunk főzni és varrni. Tudtunk teát felszolgálni, virágokat elrendezni, és órákon át csöndben ülni széles, lúdtalpas lábunkon anélkül, hogy bármi lényegeset mondtunk volna. Egy lány legjobb, ha beleolvad a szobába: úgy kell jelen legyen, mintha nem is létezne. Tudtuk, hogyan kell viselkednünk temetéseken, és hogyan írjunk pontosan tizenhét szótagos, mélabús verseket az ősz elmúlásáról. Tudtunk gyomlálni, fát hasogatni, vizet hordani, és egyikünk – a molnár lánya – tudta, hogyan tegye meg a városba vezető két mérföldes utat egy nyolcvanfontos rizseszsákkal a hátán anélkül, hogy egyszer is leizzadna. Minden a levegővételen múlik, tudod, az a titka a dolognak. Legtöbben nagyon jó modorúak voltunk, rendkívül udvariasak, kivéve, mikor dühbe gurultunk, és káromkodtunk, mint a kocsisok. Legtöbben az idő legnagyobb részében úgy beszéltünk, ahogy egy hölgyhöz illik, magas, éneklő hangon, és úgy tettünk, mintha jóval kevesebbet tudnánk, mint valójában, és valahányszor elmentünk a fedélzeti matrózok mellett, ügyeltünk rá, hogy finomkodva, aprókat lépjünk, befelé fordított lábujjakkal, ahogy illik. Hiszen hányszor elmondta az anyánk: Úgy járj, mint a városban, ne úgy, mint a tanyán!

A hajón késő éjjel egymás priccseire kuporodtunk, és órákon át a ránk váró, ismeretlen kontinensről beszélgettünk. Azt mondták, az emberek ott csakis húst esznek, és a testüket szőr borítja (legtöbben buddhisták voltunk és nem ettünk húst, és csak ott volt rajtunk szőr, ahol illett). A fák hatalmasak. A síkságok határtalanok. A nők hangosak és magasak – úgy hallottuk, egy egész fejjel magasabbak, mint nálunk a legmagasabb férfiak. A nyelvüket megtanulni tízszer olyan nehéz, mint a sajátunkat, a szokások pedig felfoghatatlanul furcsák. A könyveket hátulról előre olvassák, és a fürdéshez szappant használnak. Az orrukat koszos kendőbe fújják, amit visszatömnek a zsebükbe, hogy aztán később megint elővegyék, és újra meg újra használják. A fehér ellentéte nem a piros, hanem a fekete. Vajon mi lesz majd velünk, töprengtünk, egy ilyen idegen földön? Elképzeltük magunkat – szokatlanul apró emberek, csupán az útikönyveikkel felfegyverkezve –, ahogy az óriások földjére lépünk. Vajon kinevetnek majd? Leköpnek minket? Vagy, ami még borzasztóbb, egyáltalán nem vesznek majd komolyan? De még a legvonakodóbbak közülünk is kénytelenek voltak bevallani, hogy jobb hozzámenni egy idegenhez Amerikában, mint egy falusi gazda mellett megöregedni. Mert Amerikában a nőknek nem kell a földeken dolgozniuk, és bőven jut rizs és tűzifa mindenkinek. És egy nő akárhová megy, a férfiak tartják neki az ajtót, megemelik a kalapjukat, és azt mondják, „Hölgyeké az elsőbbség, meg hogy „Csak ön után!.

A hajón néhányan Kiotóból jöttünk, csinosak, törékenyek voltunk, és egész életünket a ház hátsó, elsötétített szobáiban töltöttük. Néhányan Narából jöttünk, naponta háromszor imádkoztunk az őseinkhez, és megesküdtünk, hogy még mindig halljuk a szentély harangjainak hangját. Néhányan gazdák lányai voltunk Jamagucsiból, vastag volt a csuklónk és széles a vállunk, és még sosem feküdtünk le este kilenc után. Néhányan egy kis hegyi falucskából jöttünk, Jamanasi prefektúrából, és nemrég láttunk életünkben először vonatot. Néhányan Tokióból jöttünk, és már mindent láttunk, gyönyörűen, választékosan beszéltünk, és nemigen vegyültünk a többiekkel. De sokkal többen származtunk Kagosimából, erős déli akcentussal beszéltünk, és akik Tokióból jöttünk, úgy tettünk, mintha nem is értenénk. Néhányan Hokkaidóról jöttünk, ahol havas és hideg volt az idő, és még évekig álmodtunk a fehér tájról. Néhányan Hirosimából jöttünk, ami később felrobbant, és szerencsénk volt, hogy egyáltalán a hajón lehettünk, bár ezt akkor persze még nem tudtuk. A legfiatalabb közülünk tizenkét éves volt, a Biva-tó keleti partjáról jött, még vérezni sem kezdett. A szüleim a