Háztartás

By Marilynne Robinson

A Háztartás méltán szerepel minden idők legjobb regényei között. Ruth és Lucille egy idahói kisvárosban élnek szigorú nagyanyjukkal, majd, amikor ő meghal, különc nagynénjükkel, Sylvie-vel. Édesanyjuk elhagyta őket, és egy szikláról a közeli tóba kormányozta az autóját, ugyanabba a tóba, ahol korábban a lányok nagyapja is életét vesztette egy vonatbalesetben. Ruth és Lucille nemcsak a gyászt, de Sylvie sajátos gyereknevelési módszereit és csavargó életmódját is másképp dolgozza fel: míg az előbbi a kalandot látja benne, az utóbbi számára egyre kínosabbá válik a nő jelenléte, és mindent megtesz, hogy a családi köteléket elszakítva normális életet kezdjen. A Háztartás Marilynne Robinson minden érzékre ható, felejthetetlen regénye: pillanatkép két árva lányról, akiknek a felnőttkor küszöbén meg kell tanulniuk, milyen ára van annak, ha a saját útjukat akarják járni. A könyvet Szabadkai Bernadett fordította.
Marilynne Robinson Pulitzer-díjas író, esszéista 1943-ban született Idaho államban.

Hemingway-díj a legjobb első kötetért,
Minden idők legjobb 100 könyvének egyike (Guardian)

• Language: Magyar
• Publisher: Magvető
• Release date: Aug 18, 2020
• ISBN: 9789631440362

Marilynne Robinson

Marilynne Robinson is the author of Gilead, winner of the 2005 Pulitzer Prize for Fiction and the National Book Critics Circle Award; Home (2008), winner of the Orange Prize and the Los Angeles Times Book Prize; Lila (2014), winner of the National Book Critics Circle Award; and Jack (2020), a New York Times bestseller. Her first novel, Housekeeping (1980), won the PEN/Hemingway Award. Robinson’s nonfiction books include The Givenness of Things (2015), When I Was a Child I Read Books (2012), Absence of Mind (2010), The Death of Adam (1998), and Mother Country (1989). She is the recipient of a 2012 National Humanities Medal, awarded by President Barack Obama, for “her grace and intelligence in writing.” Robinson lives in California

Book preview

Borító

Marilynne Robinson

Háztartás

Magveto_Logo2019

Fordította SZABADKAI BERNADETT

A fordítás alapjául szolgáló kiadás:

Marilynne Robinson: Housekeeping

Farrar, Straus and Giroux, New York, 2005

Copyright © 1980 by Marilynne Robinson

All rights reserved

Originally published in 1981 by Farrar, Straus and Giroux

Hungarian translation © Szabadkai Bernadett, 2020

ISBN 978 963 14 4036 2

A férjemnek,

és Jamesnek, Josephnek, Jodynak és Joelnek,

négy csodálatos fiúnak

1

A nevem Ruth. Engem és a húgomat, Lucille-t nagyanyánk, Mrs. Sylvia Foster nevelt, amikor ő meghalt, akkor a sógornői, Miss Lily és Nona Foster, amikor ők megfutamodtak, akkor a lánya, Mrs. Sylvia Fisher. Felmenőink mindezen nemzedékével ugyanabban a házban laktunk, a nagyanyám házában, amelyet a férje, Edmund Foster épített neki, egy vasúti alkalmazott, aki évekkel a születésem előtt elmenekült ebből a világból. Ő hozott minket erre a valószínűtlen helyre. A Közép-Nyugaton nőtt fel, egy földbe vájt házban, amelynek ablakai a föld színével egy síkban voltak, éppen szemmagasságban, úgyhogy a ház kívülről csak egy bucka volt, inkább sír, mint emberi erődítmény, belülről pedig a környező világ tökéletes vízszintessége rövidítette meg a dolgokat annyira, mintha a horizont a földházat határolná, és rajta kívül más nem is létezne. Így hát nagyapám olvasni kezdett, amit csak talált, útikönyveket, beszámolókat hegymászó expedíciókról Afrikában, az Alpokban, az Andokban, a Himalájában és a Sziklás-hegységben. Vett egy doboz színes festéket, és lemásolt egy japán festményt egy magazinban talált litográfiáról, amely a Fudzsit ábrázolta. Sok más hegyet is festett, egyik sem volt felismerhető, ha egyáltalán valódiak voltak. Mindegyik barátságos kerek kúp vagy kisebb domb volt, magányosan, egymás hegyén-hátán vagy csoportosan álltak, az évszaktól függően zölden, barnán vagy fehéren, de mindig hóval borítva, hósapkáik a napszaktól függően rózsaszínűek, fehérek vagy aranyszínűek. Az egyik nagy képe előterébe egy harang alakú hegyet rakott, és aprólékosan megfestett fákkal borította, derékszögben nőttek a földből, szálirányban, mint a félbehajtott plüss bolyhai. Minden fa élénk színű gyümölcsöket termett, és rikító tollú madarak fészkeltek az ágaik között, a föld görbületére merőlegesen. A kép jobb oldalán túlméretezett vadállatok, foltosak és csíkosak rohantak fel akadálytalanul, hogy aztán minden sietség nélkül leereszkedjenek baloldalt. Hogy a festmény zsenialitásának a tudatlanság vagy a képzelőerő volt a forrása, sosem tudtam eldönteni.

Egyik tavasszal nagyapám otthagyta ezt a föld alatti házat, elgyalogolt a vasútig, majd felült egy nyugat felé tartó vonatra. A kalauznak azt mondta, hogy a hegyekbe akar menni, az meg úgy intézte, hogy itt tegyék ki, amit talán nem rosszindulatú tréfának szánt, sőt talán tréfának sem, hiszen vannak itt hegyek, rengeteg hegy, s ahol nem hegyek vannak, ott dombok. A terület, amelyre maga a város épült, viszonylag sík, valaha a tó része volt. Úgy tűnik, a dolgok méretei itt valamikor megváltoztak, s így furcsa határterületek keletkeztek, például a hajdani és a mostani hegyek között, vagy a hajdani és a mostani tó között. A régi tó tavasszal néha visszatér. Kinyitja az ember a pinceajtót, s a bakancsok ott úsznak faggyús talpukkal felfelé, deszkák és vödrök ütköznek a küszöbbe, s a lépcső alja a második foktól már nem látszik a víz alatt. A föld túlcsordul, a talajból sár lesz, aztán iszapos víz, és a fűszálak a hegyükig jeges vízben állnak. A mi házunk a város szélén volt egy kis domb tetején, így nálunk legfeljebb a pincében jelent meg néha egy fekete tócsa, a tetején pár rovartetemmel. Vagy keskeny tó keletkezett a gyümölcsösben, kristálytiszta víz fedte a füvet, a fekete leveleket és lehullott ágakat, körülötte fekete levelek, ázott fű és lehullott ágak, és rajta, mint egy alig kivehető kép a szemben, ég, felhők, fák, lebegő arcunk és hideg kezeink.

Mire a nagyapám ideért, már lett is állása a vasútnál. A kalauz, akivel összebarátkozott, meglehetősen nagy befolyással bírhatott. A munka nem volt túl jó. Bakter volt, vagy talán jelzőőr. Mindenesetre alkonyatkor ment dolgozni, és napkeltéig gyalogolt lámpával a kezében. De az előmenetelét biztosra vehette, mivel kötelességtudó volt, és szorgalmas. Alig több mint egy évtizeddel később már ő felügyelte az élőállatok és a rakomány ki- és bepakolását, újabb hat év múlva pedig az állomásfőnök helyettese lett. Két évig volt ezen a poszton, amikor egy üzleti útról hazafelé tartva emberi és szakmai karrierje egy látványos vonatbalesetben véget ért.

Bár Denvertől St. Paulig mindenhol írtak róla az újságok, a szó szoros értelmében nem volt látványos a baleset, mivel senki sem látta. Egy sötét, holdtalan éjszaka közepén történt a szerencsétlenség. A vonat, amely fekete volt, fényes és elegáns, és Tűzgolyónak hívták, félig már áthaladt a hídon, amikor a mozdony orral a tó felé fordult, aztán a vonat többi része is belecsúszott a tóba, ahogy egy menyét csúszik le a sziklán. Egy hordár és egy pincér, akik a fékezőkocsi végének korlátjánál álltak, és személyes dolgokról beszélgettek (távoli rokonok voltak), túlélték a balesetet, de semmilyen értelemben nem voltak igazán szemtanúk, annál a két egyaránt alapos oknál fogva, hogy a sötétség áthatolhatatlan volt, és hogy mindketten a vonat végén álltak és hátrafelé néztek.

Az emberek lámpásaikkal lementek a tóhoz. Legtöbbjük megállt a parton, majd egy idő után tüzet raktak. De néhány magasabb fiú és fiatal férfi kötelekkel és lámpákkal kisétált a vasúti hídra. Ketten vagy hárman bekenték a testüket gépzsírral, kötélhámot kötöztek magukra, a többiek meg leengedték őket a vízbe azon a helyen, ahol a hordár és a pincér szerint a vonat elsüllyedhetett. Két perc után – stopperrel mérték – felhúzták a köteleket, és miután a búvárok dermedt lábbal felmásztak a cölöpépítményen, kiszabadították és takarókba bugyolálták őket. A víz veszélyesen hideg volt.

Napkeltéig újra meg újra leengedték és felhúzták a búvárokat. Mindössze egy bőröndöt, egy üléspárnát és egy fej salátát találtak. Néhányuknak úgy rémlett, mintha roncsdarabok mellett úsztak volna el a víz alatt, de a roncsdarabok vagy újra lesüllyedtek, vagy tovább úsztak a sötétben. Mire felhagytak a reménnyel, hogy utasokat találjanak, már nem volt mit menteni, csak ez a három dolog maradt, és az egyik közülük romlandó. Azon kezdtek gondolkodni, hogy talán nem is itt hagyta el a vonat a hidat. Találgatták, hogyan mozoghatott a vízben. Sebessége ellenére lesüllyedt, mint egy kő, vagy súlya ellenére siklott, mint egy angolna? Ha tényleg itt futott le a sínekről, lehet, hogy jóval előrébb állt meg. De az is lehet, hogy megpördült vagy megcsúszott, amikor elérte a tó fenekét, hiszen a hídcölöpök elárasztott hegyláncok tetejére épültek, amelyek az egyik oldalon egy széles völgy falát képezték (volt még egy hegyláncolat harminc kilométerre északra, helyenként egy-egy hegytető szigetként látszott csak), a másik oldalon meredek sziklaként zuhantak a mélybe. Ezek a hegyek egy másik tó partját is alkották, és könnyen morzsolódó kőből voltak, amit a víz formált és vágott meredekre. Ha a vonat átment a déli oldalra (a hordár és a pincér szerint így is történt, de addigra már nem nagyon hittek nekik), és megcsúszott vagy egyszer-kétszer megpördült, tovább is zuhanhatott, sokkal messzebbre.

Egy kis idő múlva néhány fiatalabb fiú felment a hídra, és ugrálni kezdett a vízbe, először óvatosan, aztán egyre szertelenebbül, sikongatva a félelemtől. Amikor a nap felkelt, a felhők felitatták a fényét, mint egy foltot. Hidegebb lett. A nap magasabbra emelkedett, és az ég fényesen ragyogott, mint a bádog. A tó felszíne mozdulatlan volt. Ahogy a fiúk lába vizet ért, hasadás moraja hallatszott. Átlátszó jégdarabok himbálóztak a hullámokon, és amikor a víz újra megnyugodott, egymásba kapcsolódtak megint, mint egy tükör szétszóródott darabjai. Az egyik fiú vagy tíz méterre elúszott a hídtól, aztán tovább a régi tóba, fejjel lefelé úszott, a sziklafalon, a vak és élettelen kövön tapogatózva, a lábaival nagyokat rúgva. De amikor hirtelen rádöbbent, hogy hol van, megrémült, és felfelé lökte magát levegőért, s közben a lába súrolt valamit. Ahogy lenyúlt, a keze teljesen sima felületet érintett, amely a tó fenekével párhuzamos volt, de a fiú szerint vagy két méterrel magasabban lehetett. Egy ablak. A vonat az oldalán landolt. Másodszorra már nem tudta megérinteni. A víz a felszínre sodorta. Azt mondta, hogy az összes dolog közül, amihez hozzáért, egyedül az a sima felület nem volt benőve és nem is lengte körül valami laza iszapszerűség. A fiú ügyesen hazudott, magányos gyerek volt, határtalanul vágyott arra, hogy másoknak tetsszen. Történetét hitték is, meg nem is.

Mire visszaúszott a hídhoz, felhúzták, és elmesélte az embereknek, hol járt, a víz fakó és opálos lett, mint a kihűlő viasz. Remegések futottak végig rajta, amikor egy-egy úszó felszínre jött, s a vékony jéghártya, amely a beszakadt jég helyén keletkezett, friss volt, áttetsző és fekete. Végül minden úszó visszatért. Estére a tó újra bezárult.

A tragédia nyomán három új özvegy lett Fingerbone-ban: a nagyanyám és egy öregedő testvérpár feleségei. A férjeknek méteráruboltjuk volt a városban. Ez a két idős hölgy több mint harminc éve lakott Fingerbone-ban, mégis elköltöztek, egyikük a férjezett lányához Észak-Dakotába, a másik valami rokont vagy ismerőst próbált keresni a pennsylvaniai Sewickley-ben, ahonnan annak idején férjhez ment. Azt mondták, többé nem tudnának a tó mellett élni. A szél is ezt a szagot hordja, az ivóvízben is ezt érzik, és nem tudják elviselni a szagát, az ízét, a látványát sem. Nem várták meg a búcsúztatást és az emlékkő felállítását, amikor három vasúti tisztviselő vezetésével rengeteg gyászoló és nézelődő gyalogolt ki a hídra, melynek két oldalára korlátot szereltek erre az alkalomra, és koszorúkat dobtak a jégre.

Fingerbone-ban tényleg mindig érzi az ember a tavat, vagyis a tó mélyét, a fénytelen, levegőtlen vizet a mélyben. Amikor tavasszal felszántják a földet, amikor belevágnak és felnyitják, ugyanaz az erős, vizes szag párolog ki a barázdákból. A szél is vizes, és minden kút, patak és árok a tiszta, más elemmel nem keveredő víz illatát hordja. Mindennek alapja a régi tó, amely halott, névtelen és teljesen fekete. Aztán ott van Fingerbone, a térképek és fényképek tava, amelyet átjár a napfény, amely zöld növényeket és számtalan halat táplál, és ahol, ha lenézel a vízbe egy dokk árnyékában, látod a köves, földes tófeneket, amely olyan, mintha szárazföld lenne. Afölött pedig ott van az a tó, amely tavasszal megduzzad, s amelytől a fű sötét és érdes lesz, mint a nád. És afölött pedig a napfényben lebegő víz, mely metsző, mint egy állat lehelete, és csordultig tölti a hegyek körívét.

Azt hiszem, a nagyanyámnak eszébe se jutott elköltözni. Egész életében Fingerbone-ban élt. S bár soha nem beszélt róla, és bizonyára ritkán gondolt rá, vallásos volt. Az életet úgy képzelte el, mint egy utat, amelyen végigmegy az ember, viszonylag könnyed séta egy tágas vidéken, az úti cél már a kezdetektől megvan, előre kimért távolságra – ott áll a nappali fényben, mint egy egyszerű ház, ahová ha bemegy, tiszteletre méltó emberek fogadják, és bevezetik egy szobába, ahol ott várja minden, amit valaha elvesztett vagy félretett magának. Arra számított, hogy a nagyapámmal ott majd ismét találkoznak, és újrakezdik az életüket, de most már a pénz miatti aggódás nélkül, és egy sokkal kellemesebb éghajlaton. Abban reménykedett, hogy a nagyapám addigra megbízhatóbb, józanabb lesz. Erre egészen addig a kora ellenére sem került sor, s a nagyanyám kissé kételkedett egy ilyen mértékű átalakulás lehetőségében. A halála miatt érzett keserűség tulajdonképpen abból fakadt – hiszen volt háza, nyugdíja, és a gyerekek is majdnem felnőttek már –, hogy cserbenhagyásnak érezte, még ha nem is teljesen váratlan szökésnek. Hányszor ébredt reggel arra, hogy nincs ott? Néha meg napokig csak mászkált és vékony hangon énekelt magában, és úgy beszélt vele meg a gyerekeivel, ahogy egy nagyon jólnevelt ember idegenekhez beszél. És most végleg eltűnt. Azt remélte, hogy mire újra találkoznak, addigra megváltozik, méghozzá nagyon, de azért erre nem mert volna mérget venni. Efféle dolgokon elmélkedett, amikor elindult az özvegység útján, és éppen olyan jó özvegy lett belőle, mint amilyen jó feleség volt.

Apjuk halála után a lányok állandóan a nyakán lógtak, mindig figyelték, mindenhová követték a házban, útban voltak. Molly tizenhat éves volt azon a télen, Helen, az anyám tizenöt, Sylvie tizenhárom. Mikor az anyjuk leült a varrnivalóval, körbeülték a padlón, megpróbáltak kényelmesen elhelyezkedni, fejüket a térdének vagy a székének támasztották, közben mocorogtak, mint a kisgyerekek. Huzigálták a szőnyeg rojtját, gyűrögették a szoknyáját, időnként egymást püfölték, miközben szórakozottan az iskoláról beszélgettek, vagy panaszkodtak, vádaskodtak egymásra, aztán kibékültek. Majd bekapcsolták a rádiót, és fésülni kezdték Sylvie világosbarna, sűrű, derékig érő haját. A két idősebb lány nagy szakértelemmel tornyozta kontyba, a füle és a tarkója környékére loknikat bodorítottak. Sylvie eközben keresztbe tett lábbal olvasta a magazinjait. Amikor elálmosodott, felment a szobájába, aludt egyet, majd lejött vacsorázni, gyönyörű frizurája összekócolódott, szétesett. Semmi sem tudott hiúságot ébreszteni benne.

Amikor eljött a vacsora ideje, követték anyjukat a konyhába, megterítettek, emelgették a fazekak tetejét. Aztán körülülték az asztalt és együtt megvacsoráztak, Molly és Helen finnyásan válogattak, Sylvie-nek tejes maradt a szája. És még abban a világos konyhában is, ahol a fehér függönyök kizárták a sötétséget, az anyjuk érezte, ahogy felé hajolnak, nézik a kezét és az arcát.

Kisgyerekkoruk óta nem gyűltek ennyit köré, nem érezte ennyire a hajuk illatát, puhaságukat, zihálásukat, hirtelen mozdulataikat. Ez furcsa mámorral töltötte el, ugyanazzal a gyönyörrel, amelyet régen érzett, amikor valamelyikük szoptatás közben tekintetét az arcára szegezte és a másik melle, a haja, az ajka után nyúlt, érintésre éhesen, mohón vágyva, hogy egy időre jóllakjon és alhasson.

Mindig is ezerféle módon vette körül őket, és – úgy tetszett – ezt könnyedén és elegánsan teszi. Kenyere lágy volt, lekvárja ízes, esős napokon kekszet sütött, almaszószt csinált. Nyáron rózsákat tartott egy vázában a pianínó tetején, hatalmas, illatos rózsákat, s amikor elhervadtak és lehullottak a szirmaik, egy magas porcelánedénybe tette őket, szegfűszeggel, kakukkfűvel és fahéjrudacskákkal. A gyerekei keményített lepedőkön aludtak, több réteg paplan alatt, és reggelente a függönyeit úgy duzzasztotta a fény, mint szél a vitorlát. Persze hogy ölelgették és tapogatták, mintha hosszú távollét után tért volna vissza. Nem azért, mert féltek, hogy eltűnik, mint az apjuk, hanem mert az apjuk hirtelen eltűnése hívta fel rá a figyelmüket.

Már egy ideje házasok voltak, amikor arra a következtetésre jutott, hogy a szerelem részben olyan vágy, amelyet a birtoklás nem enyhít. Egyszer, amikor még nem születtek meg a gyerekek, Edmund talált egy zsebórát a parton. A tok és az üveg ép volt, de az óraművet szinte teljesen felemésztette a rozsda. Edmund kinyitotta az órát, kiürítette a belsejét, és a számlap helyére berakott egy kerek papírdarabot, amelyre két tengeri csikót festett. Medálként adta a feleségének, láncra fűzve, de Sylvia alig hordta, mert a lánc túl rövid volt ahhoz, hogy kényelmesen nézegethesse a tengeri csikókat. Félt, hogy valami bajuk esik, ha az övén hordja vagy a zsebébe teszi. Egy hétig mindenhova magával vitte, még odabenn is, nem azért, mert Edmund csinálta neki, és nem is azért, mert a festmény kevésbé volt rikító és furcsa, mint a férje képei általában, hanem mert a tengeri csikók olyan pajkosak, bizarrak, és annyira címerre illők voltak rovarpáncéljukban. A tengeri csikókat akarta mindig újra látni, amint elfordította a tekintetét, és még akkor is, amikor éppen nézte őket. Ez a vágy csak akkor szűnt meg, ha valami – egy veszekedés, egy látogató – elvonta a figyelmét. Ugyanígy akarták a lányai is egy darabig mindig érinteni, nézni és követni őt.

Éjjel néha felsírtak, halk, vékony hangon, de sosem ébredtek fel. Rögtön el is hallgattak, amint elindult felfelé a lépcsőn, bármilyen halkan ment is, s amikor a szobájukba lépett,

Reviews for Háztartás

[dee beata · Rating: 4 out of 5 stars]

érdekes, figyelemre méltó, férfi szemmel is/with a male approach interesting, remarkable