Azok a szomorú fiatalok: All the sad young men

By F. Scott Fitzgerald

Régi adósságot törlesztett a magyar fordításirodalom, amikor a közelmúltban megjelentette Francis Scott Fitzgerald első és utolsó nagy regényét is (Az Édentől messze és Az utolsó cézár) Bart István veretes fordításában. Így Fitzgeraldnak mind az öt regénye végre magyarul is megvan.
A többi írásainak, főként az elbeszélések, novellák, színművek magyar nyelvű változataival azonban sokáig adósak maradtunk. A Fapadoskönyv Kiadó 2010–ben adott ki először Fitzgerald műveket, többek között a Benjamin Button különleges életét, elbeszéléseket, színműveket. Most hét évvel később a Jelenkor Kiadó is jelentkezett egy kötettel, mely Fitzgerald elveszettnek hitt írásaiból áll. Meghalnék érted a címe. Ám így is a Fitzgerald összestől még jó messze vagyunk. Míg másutt, például Oroszországban, ahol a hidegháború múltával az amerikai irodalom (és nemcsak „a kegyetlen és embertelen kapitalizmust ostorozó realista amerikai irodalom”, mint azelőtt, a nagy Szovjetunió fénykorában) igencsak előkelő helyet foglal el. És természetesen hazájában, az Amerikai Egyesült Államokban is a legnagyobbaknak kijáró tisztelet övezi Fitzgeraldot. Itt is, ott is minden könyvét, elbeszélését, levelét, mindent, amit írt, mondott és meg lehet találni, kiadták, elemzik, értékelik, kommentálják. S amit esetleg elveszettnek hittek, de mégis felbukkan, az igazi szenzáció.
A magyar olvasó leginkább Fitzgerald két főművét, A nagy Gatsbyt és Az éj szelíd trónjánt ismeri. Igaz, a többi írásáról eddig általában úgy nyilatkozott a honi (és a külföldi kritika egy része is sokáig), hogy messze elmarad e kettőtől. Sőt mindaz, amit e két (vagy inkább csak egy: A nagy Gatsby) nagyszerű regényen kívül írt – mondták, állítgatták, bizonygatták –, gyenge, alig van irodalmi vagy egyéb értéke. És szerzőjük csak azért írta, hogy legyen pénze, minél több pénze, hogy aztán két kézzel szórhassa „őrült” feleségével, Zeldával közösen Amerika és Európa luxusszállóiban és tengerpartjain, és hogy legyen miből főúri életformát folytatni. Lehet, hogy ebben van némi, vagy talán sok igazság is. Nem a mi dolgunk egy zseni életmódjáról, arról a korról, melyben élt, és amelyet általában Fitzgerald szóhasználatát követve dzsesszkorszakként definiálunk, ítéletet mondani. Megtették azt nélkülünk is a kiadók, a jó és rossz barátok, az életrajzírók, a kritikusok és sokan mások. Vagy ha úgy tetszik, az Élet, a Sors, és persze maga Fitzgerald is.
Itt megjegyezném, hogy F. Scott Fitzgerald első (Flappers and Philosophers), ill. második (The Tales of the Age of Jazz) elbeszélés kötetéből vett, korábban a Fapados és a Quattrocento kiadók gondozásában magyarul is megjelent elbeszéléseknek, véleményem szerint egyik érdekessége, hogy bennük (még) nem foszlik szerte a nagy amerikai álom. A szereplők, így vagy amúgy, megtalálják – lehet, hogy csak azért, mert a kiadók happy endet kértek, követeltek a szerzőtől – a keresett boldogságot, de természetesen sohasem a pénzben, a gazdagságban. Ez utóbbi a boldogságkeresés folyamán mindig az egyik legnagyobb – ha nem a legnagyobb – akadálya az amerikai álom beteljesülésének másutt (a legszemléltetőbb e tekintetben az elbeszélések közül talán a Nagyobb gyémánt, mint a Ritz, és persze az öt nagyregény).
Az itt szereplő elbeszélések (ezek Fitzgerald harmadik elbeszéléskötetét adják; az eredeti cím All the Sad Young Men) zömmel már az amerikai álomkeresés hiábavalóságát, haszontalanságát mutatják, hisz már túl vagyunk „az üvöltő húszas éveken (the roaring twenties),” amikor mindenki azt hitte, hogy a fiatalság, a felszabadult táncos világ, a dzsessz, a szórakozás és a mámor örökké fog tartani. Nem tartott örökké. Hamarosan beütött a krach. És már A gazdag fiú Ansonja, bár gazdag, mert annak született, akárcsak Anthony Patch a Szépek és átkozottak főhőse, nem találja helyét az életben és állandóan keres valamit, amivel aztán eljátssza egyetlen esélyét a boldogságra. A Téli álmokban pedig fordítva, Dexter, aki tulajdonképpen Gatsby elődje, viszont egész lentről indul, és azért kényt

• Language: Magyar
• Publisher: Peter Ortutay
• Release date: Mar 9, 2019
• ISBN: 9789633772744

F. Scott Fitzgerald

Francis Scott Fitzgerald (1896, St. Paul, Minnesota-1940, Hollywood, California) creó uno de los mitos de la literatura del siglo XX, el gran Gatsby, y contribuyó de un modo fundamental a la invención de su época. Su primera novela, A este lado del paraíso (1920), narró la educación sentimental de su generación, y sus cuentos inventaron la Edad del Jazz y configuraron las emociones y la imaginería de los años veinte. Hermosos y malditos (1922) adivinó el fin de la fiesta inagotable («la mayor orgía de la historia», según el propio Fitzgerald) y lo preparó para escribir El gran Gatsby (1925). Pasó por Hollywood, a la busca de dinero en el nuevo paraíso cinematográfico, y fracasó. La Depresión económica de 1929 la vivió como depresión y quiebra personal: Suave es la noche (1934), su cuarta novela, volvió a demostrar la extraordinaria capacidad de Fitzgerald para sentir y contar la compenetración indisoluble entre los grandes hechos históricos y la historia íntima de los individuos. En diciembre de 1933 su mujer, Zelda Sayre, había sido internada en una clínica psiquiá­trica. En 1937 Fitzgerald volvió a Hollywood como guionista. Su nombre sólo aparecería en los créditos de una película sonora: Tres camaradas, y por bebedor fue despedido de su último trabajo en Holly­wood, donde murió de un ataque al corazón. Su novela final, inacabada, El último magnate, hablaba de la desilusión de Hollywood. T. S. Eliot había juzgado así El gran Gatsby: «Me parece el primer paso que da la ficción americana desde Henry James.»

Book preview

F. Scott Fitzgerald

Azok a szomorú fiatalok

Fordította Ortutay Péter

Szerkesztette Kelemen Márta

Copyright@Ortutay Péter

Smashwords Edition–2017

Tartalom

Előszó: A mesélő Fitzgerald

A gazdag fiú

Téli álmok

A babazsúr

Feloldozás

Rags Martin-Jones és a walesi herceg

A rendező

Forró- és hidegvér

Értelem és józanész

Gretchen negyven pillanata

Előszó: A mesélő Fitzgerald

Régi adósságot törlesztett a magyar fordításirodalom, amikor a közelmúltban megjelentette Francis Scott Fitzgerald első és utolsó nagy regényét is (Az Édentől messze és Az utolsó cézár) Bart István veretes fordításában. Így Fitzgeraldnak mind az öt regénye végre magyarul is megvan.

A többi írásainak, főként az elbeszélések, novellák, színművek magyar nyelvű változataival azonban sokáig adósak maradtunk. A Fapadoskönyv Kiadó 2010–ben adott ki először Fitzgerald műveket, többek között a Benjamin Button különleges életét, elbeszéléseket, színműveket. Most hét évvel később a Jelenkor Kiadó is jelentkezett egy kötettel, mely Fitzgerald elveszettnek hitt írásaiból áll. Meghalnék érted a címe. Ám így is a Fitzgerald összestől még jó messze vagyunk. Míg másutt, például Oroszországban, ahol a hidegháború múltával az amerikai irodalom (és nemcsak „a kegyetlen és embertelen kapitalizmust ostorozó realista amerikai irodalom", mint azelőtt, a nagy Szovjetunió fénykorában) igencsak előkelő helyet foglal el. És természetesen hazájában, az Amerikai Egyesült Államokban is a legnagyobbaknak kijáró tisztelet övezi Fitzgeraldot. Itt is, ott is minden könyvét, elbeszélését, levelét, mindent, amit írt, mondott és meg lehet találni, kiadták, elemzik, értékelik, kommentálják. S amit esetleg elveszettnek hittek, de mégis felbukkan, az igazi szenzáció.

A magyar olvasó leginkább Fitzgerald két főművét, A nagy Gatsbyt és Az éj szelíd trónjánt ismeri. Igaz, a többi írásáról eddig általában úgy nyilatkozott a honi (és a külföldi kritika egy része is sokáig), hogy messze elmarad e kettőtől. Sőt mindaz, amit e két (vagy inkább csak egy: A nagy Gatsby) nagyszerű regényen kívül írt – mondták, állítgatták, bizonygatták –, gyenge, alig van irodalmi vagy egyéb értéke. És szerzőjük csak azért írta, hogy legyen pénze, minél több pénze, hogy aztán két kézzel szórhassa „őrült" feleségével, Zeldával közösen Amerika és Európa luxusszállóiban és tengerpartjain, és hogy legyen miből főúri életformát folytatni. Lehet, hogy ebben van némi, vagy talán sok igazság is. Nem a mi dolgunk egy zseni életmódjáról, arról a korról, melyben élt, és amelyet általában Fitzgerald szóhasználatát követve dzsesszkorszakként definiálunk, ítéletet mondani. Megtették azt nélkülünk is a kiadók, a jó és rossz barátok, az életrajzírók, a kritikusok és sokan mások. Vagy ha úgy tetszik, az Élet, a Sors, és persze maga Fitzgerald is.

Itt megjegyezném, hogy F. Scott Fitzgerald első (Flappers and Philosophers), ill. második (The Tales of the Age of Jazz) elbeszélés kötetéből vett, korábban a Fapados és a Quattrocento kiadók gondozásában magyarul is megjelent elbeszéléseknek, véleményem szerint egyik érdekessége, hogy bennük (még) nem foszlik szerte a nagy amerikai álom. A szereplők, így vagy amúgy, megtalálják – lehet, hogy csak azért, mert a kiadók happy endet kértek, követeltek a szerzőtől – a keresett boldogságot, de természetesen sohasem a pénzben, a gazdagságban. Ez utóbbi a boldogságkeresés folyamán mindig az egyik legnagyobb – ha nem a legnagyobb – akadálya az amerikai álom beteljesülésének másutt (a legszemléltetőbb e tekintetben az elbeszélések közül talán a Nagyobb gyémánt, mint a Ritz, és persze az öt nagyregény).

Az itt szereplő elbeszélések (ezek Fitzgerald harmadik elbeszéléskötetét adják; az eredeti cím All the Sad Young Men) zömmel már az amerikai álomkeresés hiábavalóságát, haszontalanságát mutatják, hisz már túl vagyunk „az üvöltő húszas éveken (the roaring twenties)," amikor mindenki azt hitte, hogy a fiatalság, a felszabadult táncos világ, a dzsessz, a szórakozás és a mámor örökké fog tartani. Nem tartott örökké. Hamarosan beütött a krach. És már A gazdag fiú Ansonja, bár gazdag, mert annak született, akárcsak Anthony Patch a Szépek és átkozottak főhőse, nem találja helyét az életben és állandóan keres valamit, amivel aztán eljátssza egyetlen esélyét a boldogságra. A Téli álmokban pedig fordítva, Dexter, aki tulajdonképpen Gatsby elődje, viszont egész lentről indul, és azért kénytelen lemondani a boldogságról, mert egyetlen szerelme, Jones kisasszony, akárcsak A nagy Gatsby Daisy-je, elkényeztetett gazdag lány és képtelen felismerni az igazi érzést, és… el is játssza azt. Akárcsak a Gatsby-ben, ez az elbeszélés is egy fiatalember lelkivilágát elemzi, akinek vágyai (álmai) egybefonódnak egy önző gazdag lány szeszélyeivel.

A Rags Martin–Jones és a walesi herceg pedig azért érdekes, mert két gazdag fiatal egyike, a női főszereplő mégis csak ráébred, hogy szeretik, és hogy a tiszta érzés egyáltalán nem pénzkérdés, bármennyire is úgy képzelte. Egyébként mind a kilenc elbeszélésben a szerelmi téma dominál, de mindegyik történet hitelesen, pontosan, szinte kézzel tapinthatóan mutatja az akkori évek hangulatát, és azt mondja el keserűen, hogy csak a pénz és a gazdagság, a luxusautó, a külvárosi nyaraló messze nem elég, ha az embernek nincs lelke és szíve. Mert azokért, akiket szeretünk, lányt, asszonyt, barátot, mindig többet kell áldozni, mint pénzt…

Ortutay Péter

A gazdag fiú

I.

Vegyünk elő valakit, s rögtön rájövünk, hogy létrehoztunk egy típust; vegyünk elő egy típust, s rögtön rájövünk, hogy – nem hoztunk létre semmit. Ez azért van, mert mindannyian furcsa szerzetek vagyunk, furcsábbak, mint ahogy azt magunk előtt is hajlandók lennénk elismerni, és ha mégis elismerjük, akkor takargatni fogjuk, nehogy valaki más is rájöjjön, hogy milyenek is vagyunk valójában. Ha valakitől azt hallom, hogy ő csak „egy hétköznapi becsületes, nyíltszívű átlagember," akkor rögtön és biztosan tudom, hogy van benne valami nehezen észrevehető, de talán ijesztő deviancia, amit ő minden áron titkolni akar – és az, hogy csak egy becsületes, nyíltszívű átlagembernek vallja magát, csak álca, mellyel leplezni igyekszik szégyellni való és rendellenes tulajdonságait.

Nincsenek a világon sem típusok, sem pedig egyforma emberek. Itt van például egy gazdag fiú, s ez a történet róla szól, s nem a testvéreiről vagy valamelyik rokonáról. Egész életemben a testvérei közt voltam, de csak ő a barátom. S aztán, ha a testvéreiről akarnék írni, akkor először is azt a sok sületlenséget kellene cáfolnom, amit a szegények állítanak a gazdagokról, és a gazdagok saját magukról – oly sok ostobaság hangzott már el eddig is róluk, hogyha gazdagokról szóló könyvet veszünk a kezünkbe, mindig feltámad bennünk egy ösztönös érzés, hogy biztos nem igaz, amit róluk írnak. Még az elfogulatlan és értelmes életrajzírók is úgy beszélnek a gazdagok világáról, mint valami mesés tündérországról.

Engedjék meg, hogy most a nagyon gazdagokról írjak. Ők egyáltalán nem olyanok, mint mi, mint te és én. Születésüktől fogva dúskálnak a javakban, és ez rájuk nyomja a bélyegét, gyengévé teszi őket ott, ahol mi erősek vagyunk, és cinikussá ott, ahol mi bizakodóak vagyunk, és mindent elhiszünk; úgy hogy az, aki nem gazdagnak született, mindezt nehezen érti. Azt hiszik, valahol mélyen a lelkükben, hogy jobbak, mint mi vagyunk, mert nekünk az élet árnyoldalait saját magunknak kell felfedezni. Még ha úgy hozza az élet, hogy kénytelenek a mi világunkba lépni, vagy még mélyebbre süllyedni, akkor is azt hiszik, hogy jobbak, mint mi. Ők más fából vannak faragva. Ezért egyetlen módja annak, hogy a fiatal Anson Huntert leírjam, az, ha úgy tekintem, mintha külföldi lenne, és foggal, körömmel ragaszkodom ahhoz, hogy ilyennek lássam. Mert ha az ő szemével néznék, akkor nem jutnék semmire – a történetem olyan lenne, mint egy rossz mozi.

II.

Anson volt a legidősebb a hat testvér közül, akik egy szép napon majd egy tizenötmillió dolláros vagyonon fognak osztozkodni, és azt a kort, amikor a gyerek már tudja használni az eszét (hét évesen?), a századelőn érte meg, amikor a bátrabb talpraesett kisasszonykák már villamos autókon suhantak végig az Ötödik Sugárúton. Akkoriban neki és öccsének beszereztek egy angol nevelőnőt, aki szép tisztán, pattogósan és nyelvtanilag minden tekintetben helyesen beszélt, úgy hogy a két fiú is megtanulta a nevelőnőtől, hogy ugyanolyan szépen és nyelvtanilag helyesen beszéljen – és a szavak és a mondatok sem folytak úgy össze a szájukban, mint a miénkben. Nem beszéltek úgy, mint az angol gyerekek, de elsajátították azt az akcentust, mely csak a New Yorkban élő divatos gazdagok körében dívik.

Nyáron a hat gyereket az észak connecticuti majorba költöztették a 71. utcai lakásból. A major nem volt különösebben elegáns hely – az apa a lehető legmesszebbre szerette volna kitolni azt az időt, amikor gyerekeinek az élet másik oldalával is meg kell majd ismerkedni. Bizonyos tekintetben kitűnt a New York–i társasági életet alkotó felsőbb tízezer tagjai közül, és fölötte állt annak a kornak is, mely az Aranykornak nevezett időszak sznob és általános elfogadott vulgáris módijához ragaszkodott, és igyekezett fiait is úgy nevelni, hogy tanuljanak meg az életre koncentrálni, sportoljanak, legyenek egészségesek és jól neveltek, és aztán minél sikeresebbek. Ő és a felesége, amennyire csak lehetett, igyekezett a fiúkon tartani a szemét mindaddig, amíg a két idősebbik fiú be nem fejezte iskoláit. Egy ilyen nagy házban azonban ezt nehéz megtenni – sokkal könnyebb egy sor kisebb vagy közepes méretű lakásban, mint amilyen például a miénk, ahol fiatalabb éveimet töltöttem – én sohasem voltam olyan messze anyámtól, hogy ne hallottam volna meg a hangját, ne érezzem jelenlétét, helyeslő vagy helytelenítő szavának súlyát.

Anson akkor érezte meg először felsőbbrendűségét, amikor felismerte azt a félig neheztelő tiszteletet, mely e connecticuti Mucsában körülvette. Játszótársainak a szülei mindig megkérdezték, hogy van a papa és a mama, és kisebb fajta izgalom fogta el őket, ha gyermekeiket meghívták Hunterékhez. Ezt ő természetesnek vette, és élete végéig táplált egy fajta türelmetlenséget, ha valamelyik társaságnak nem ő volt a központja – a pénzt, pozíciót, tekintélyt illetően. Utált az elsőbbségért harcolni – elvárta, hogy ezt társai önként megadják neki, s ha nem adták meg, visszahúzódott családja körébe. Neki a család is épp elég menedék volt, mert Keleten még dívott e tekintetben az a feudális világ, mely klánokat adott a társadalomnak. A sznob Nyugaton a pénz elválasztja az egyes családokat egymástól, s a leggazdagabbak a „kiválasztottak" lesznek.

Tizennyolc éves korában, amikor New Havenbe ment tanulni, már szép magas és erős testalkatú fiatalember volt, s arca majd kicsattant az egészségtől az iskolában folytatott helyes életmódnak köszönhetően. Sűrű sötétszőke haja nevetségesen nőtt a fején, és orra horgas volt egy kicsit – e két kisebb szépséghiba miatt nem volt igazán jóképű –, de volt benne valami kedves közvetlenség és magabiztos jókedv, s a felső tízezer bármelyik tagja, ha az utcán látta, rögtön tudta, hogy gazdag fiú, és a legjobb iskolába járt az államokban. Mindazonáltal felsőbbrendűsége miatt nem volt népszerű az egyetemen – függetlenségre vágyó természetét önzésnek hitték, és az a körülmény, hogy nem volt hajlandó kellő tisztelettel hasra esni a Yale hagyományai előtt, bántotta azokat, akik igen. Így jóval azelőtt, hogy diplomát szerzett volna, kezdte áthelyezni élete súlypontját New Yorkba.

New Yorkban úgy érezte magát, mint hal a vízben – volt saját háza „olyan személyzettel, amely ma már egyszerűen nincs" – ott volt a családja, melynek – mivel volt humora és képessége, hogy minden úgy menjen körülötte, mint a karikacsapás – hamarosan ő lett a központja. Aztán ott voltak még az egyetemi táncmulatságok az első bálozó lánykákkal, a sportklubok kifogástalan férfias világa, és az időnként vad mulatozások a tartózkodónak egyáltalán nem nevezhető szép kisasszonyokkal, akikről időnként New Havenben is beszélt a fáma, de gyakorlatilag mégsem voltak kaphatók. A jövőt illető vágyaiban nem volt semmi rendkívüli – még annak a dicséretre méltó szándéknak a lehetősége is fennállt, hogy egyszer még megnősül. Ám mégis különböztek a fiatalemberek többségének vágyaitól, méghozzá abban, hogy sohasem ködösített, és nem volt benne az, amit hol idealizmusnak, hol pedig illúziónak szokás nevezni. Anson fenntartások nélkül elfogadta a nagy pénz és a nagy szertelenségek, a válások és a kicsapongások, a sznobság és a privilégiumok világát. A legtöbb ember élete kompromisszumokkal ér véget – az ő élete viszont kompromisszumokkal kezdődött.

Legelőször 1917 nyarának végén találkoztam vele, amikor épp, hogy végzett a Yale–en, és akárcsak mindnyájunkban, benne is erősen lobogott a harci vágy, mely az akkor szervezett háborús hisztériának volt az eredménye. Így a tengerészrepülők kék és zöld uniformisában jelent meg Pensacolában, ahol a szálloda zenekara a Sajnálom, édes–t játszotta, s mi, fiatal tisztek, a lányokkal táncoltunk. Mindenki azonnal megkedvelte, bár leginkább csak a duhajokkal tartott, és pilótának sem volt a legjobb, de mégis mindenki, még az oktatók is, tisztelték. Gyakran előfordult, hogy sokáig beszélgetett velük magabiztos kedves modorában – s ezzel sikerült kimentenie magát, de még inkább valamelyik tiszttársát egy–egy súlyosabb fenyítéstől. Kedélyes volt és könnyelmű, szeretett múlatni, és ezért valamennyien elképedtünk, amikor se szó se beszéd beleszeretett egy konzervatív nézeteket valló, minden tekintetben rendes lányba.

A lányt úgy hívták, hogy Paula Legendre. Egy sötétbarna hajú, nagy szemű, komoly tekintetű déli szépség volt valahonnan Kaliforniából. Családjának volt egy téli rezidenciája a külvárosban, és a lány kimérten tartózkodó modora ellenére is roppant népszerű volt társasági körökben; sok olyan férfitípus létezik, akinek önzése nem tűri, ha egy nőnek humora is van. Anson egyik típushoz sem tartozott, s ezért nem tudta megérteni, miért vonzza annyira éles eszű és meglehetősen cinikus énjét a lány „őszintesége" – mert legjellemzőbb tulajdonságát csak így tudta nevezni. Summa summarum, egymásba szerettek – méghozzá úgy, hogy Anson fogadta el Paula feltételeit, és nem fordítva. Mert nem ment el többé társaival a De Soto bárba, hogy hajnalig vedeljen, és mindig, amikor együtt látták őket, hosszú, komoly beszélgetéseket folytattak egymással, s ez valószínűleg hetekig is eltartott. Jóval később Anson elmondta, hogy abban, amiről Paulával szoktak beszélgetni, nem volt semmi rendkívüli, mert mindketten csak éretlen, sőt értelmetlen frázisokat mondtak egymásnak – s az ezekben rejlő mély érzelmi töltet nem a szavakban rejlett, hanem abban, hogy mindent halálosan komolyan gondoltak. Tiszta hipnózis volt az egész. Egy–egy ilyen beszélgetés sokszor megszakadt, hogy helyet adjon annak az erőtlenül nőies humornak, mely nem volt más, mint egy kis enyhe tréfálkozással vegyített enyelgés. Ha egyedül maradtak, akkor ismét kezdődtek ezek az értelmesnek nem igen mondható beszélgetések, ünnepélyesen, csendesen, duruzsoló hangon, úgy hangszerelve, hogy meggyőzzék egymást: azonosan hullámhosszon vannak. Hamarosan haragudni kezdtek, ha valaki belekontárkodott párbeszédeikbe, és/vagy nem vette komolyan az élet árnyoldalait, illetve, ha a kor megszokott enyhe cinizmusával szólt olyasmiről, ami nekik viszont fontosnak tűnt. Csak akkor voltak igazán boldogok, ha mély értelmű komoly társalgást folytathattak egymással, mert az ilyesmi úgy hevítette őket, mint valami láng a közelben. De végül mégis beütött a krach, melyet aligha bántak – kapcsolatukban megjelent a szenvedély.

Érdekes módon Anson is éppúgy el tudott merülni egy–egy párbeszédben, mint Paula, és hatni is épp oly mélyen hatott rá minden, ám ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy ami őt illeti, úgy ő nem igazán őszinte, miközben a lányból teljesen hiányzott minden ahhoz, hogy köntörfalazni tudjon. Mindig közvetlen és egyenes volt. Anson eleinte még meg is vetette valahogy ezt a naiv érzelmi egyszerűséget, de a növekvő szenvedéllyel a lány odaadása annyira elmélyült és kivirágzott, hogy már nem tudta többé ezt nem értékelni. Úgy érezte, hogy ha be tud lépni Paula meleg és biztonságos világába, akkor megtalálja a boldogságot. A párbeszédekkel töltött hosszú idő alatt alaposan megismerték és elfogadták egymást, és gátlásaikat is levetették. Anson például megtanított egy s mást Paulának, amit néhány szeleburdibb nőszemélytől tanult, s a lány azonnal és szent készséggel reagált. Egy esti táncmulatság után elhatározták, hogy összeházasodnak, s a fiú írt is egy hosszú levelet a lányról az anyjának. Másnap Paula közölte Ansonnal, hogy nem szegény: majd egy millió dollár saját pénze van.

III.

Ez olyan volt, mintha azt mondták volna egymásnak, hogy „egyikünknek sincs semmije, de nem baj: együtt leszünk szegények" – de hogy e helyett gazdagok lesznek, az sem volt baj. Kialakult köztük egy szoros bensőséges kapcsolat, mely egyféle kalandvágyhoz volt hasonló. Ám amikor Anson áprilisban szabadságra ment, s Paula és édesanyja elkísérték őt Keletre, a fiú családjának pozíciója New Yorkban és nagyvonalú életvitelük mély benyomást gyakorolt rá. Amikor először volt azokban a szobákban, ahol Anson még kisfiúként játszott, a lányt eltöltötte az a kellemes érzés, hogy biztonságban van és vigyázni fognak rá. A fényképek a falon: Anson kis fekete sapkában, amikor az első osztályba indul, Anson lovon ülve egy titokzatos és felejthetetlen nyáron első szerelmével, Anson esküvőn a násznaggyal a koszorús lányok körében; mindezek a képek féltékennyé tették Anson múltjának arra a részére, melyet nem osztott meg vele. Anson személyisége erőt és tekintélyt sugárzott azzal, hogy ilyen értékes kincsek tulajdonosa volt, és ennek nyomán a lányban önkéntelenül felmerült az a gondolat, hogy jó lenne azonnal férjhez menni és törvényes feleségeként térni vissza Pensacolába.

De arról szó sem volt, hogy most rögtön összeházasodjanak – még az eljegyzésüknek is titokban kellett maradnia a háború végéig. Amikor Paula rádöbbent arra, hogy Anson már csak két napig van szabadságon, növekvő elégedetlensége abban jutott kifejezésre, hogy rá akarta venni Ansont, hogy még távozása előtt akarja megkérni a kezét és vegye feleségül. Épp egy külvárosi étterembe készültek vacsorázni, amikor Paula elhatározta, hogy dűlőre viszi a dolgot.

Volt Paulának egy unokatestvére, aki velük jött el New Yorkba és velük együtt is lakott a Ritzben. Egy komoly, megkeseredett lány volt az illető, aki szerette ugyan Paulát, de irigyelte tőle a gazdag vőlegényt. Miközben Paula öltözködött, az unokatestvér, aki nem volt hivatalos a vacsorára, a lakosztály társalgójában tartózkodott, amikor megjött Anson.

Ansonnak a barátaival volt találkája korábban, s egy óra hosszáig elég sok mindent összeivott velük. Ám még időben távozott a Klubból, s azonnal a Ritzbe vitette magát anyja sofőrjével. Anson, akit egyébként nem egykönnyen vett le lábáról az ital, a központi fűtéses meleg társalgóban azonban érezte, hogy hirtelen a fejébe száll. Tisztában volt ezzel, de nem érdekelte különösebben: nevetett azon, hogy becsípett.

Paula unokanővére huszonöt éve ellenére végtelenül naiv és tapasztalatlan teremtés volt, és először észre sem vette, hogy valami nincs rendben a fiúval. Nem ismerte Ansont, most látta először, és elképedt ugyan, amikor a fiú motyogott valamit az orra alatt, és majdnem lefordult a székről, de amíg Paula meg nem jelent, nem tudta, hogy az, amit az előbb a tisztítóból kikerült egyenruha szagának vélt, a whisky szaga. De Paula azonnal megértett mindent, és fogalma sem volt arról, hogy mit tegyen. Csak azt tudta, hogy Ansonnak nem szabad ilyen állapotban az anyja szeme elé kerülni; s Paula tekintetéből az unokanővér is mindent megértett.

Amikor Paula és Anson beült a limuzinba, mely a szálló bejáratánál várt rájuk, két fiatal férfit is találtak benne. Mindkettő mélyen aludt. Anson haverjai voltak, akikkel a Klubban ivott, s ők is a vacsorára voltak hivatalosak. Egészen megfeledkezett róluk. Útban Hempstead felé a két fiú felébredt, és danolászni kezdett. Némelyik dalocska igencsak frivol volt, s bár Paula igyekezett megbékélni azzal a ténnyel, hogy Ansonnak nem szoktak különösebben nyelvi gátlásai lenni, de most azért összeszorította a száját: szégyellte magát és utálkozott.

Ugyanakkor a szállóban maradt unokanővér zavartan és izgatottan, egy kissé morfondírozva, Mrs. Legendre hálószobájába ment, és ezt kérdezte: „Hát nem egy fura alak?"

– Kicsoda?

– Hogy kicsoda? Az a Mr. Hunter. Nekem nagyon furának tűnt.

Mrs. Legendre gyanakodva méregette.

– Miért fura?

– Hogy miért? Nekem az mondta, hogy francia. Nem tudtam, hogy francia.

– Butaság! Biztosan félreértetted –