Az ártatlanság kora

By Edith Warton

Az ifjú Newland Archer a 19. századi New York-i arisztokrácia ifjú és megbecsült tagja. Élete a tőle elvártnak megfelelően alakul. Csakhogy nem sokkal a fiatal, csinos és jó családból származó May Wellanddel kötött eljegyzése után megismerkedik menyasszonya unokanővérével, a kétes hírű Ellen Olenska grófnővel. A férfi a társadalmi rangját használja arra, hogy helyreállítsa az asszony hírnevét. Ám ahogy telik az idő, Ellen iránti vonzalma egyre erősebbé válik. Newlandnek nagyon tetszik, hogy a grófnő merőben másként viszonyul az élethez és az arisztokrácia íratlan szabályaihoz, mint az eddig őt körülvevő nők és férfiak: öntörvényű, és határozottan szembeszáll a képmutatással. Edith Wharton Pulitzer-díjas alkotásából Martin Scorsese készített nagy sikerű, több díjjal jutalmazott filmet, olyan tehetséges színészekkel a főszerepben, mint Daniel Day-Lewis, Michelle Pfeiffer és Wynona Ryder.

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: Dec 9, 2022
• ISBN: 9789635432882

Book preview

Borító

Érzelmes klasszikusok

Edith Wharton

Az ártatlanság

kora

– regény –

ATHENAEUM

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Edith Wharton: The Age of Innocence

Hungarian translation © Kiss Marianne, 2008, 2022

Minden jog fenntartva.

Kiadta az Athenaeum Kiadó,

az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

1086 Budapest, Dankó u. 4–8.

www.athenaeum.hu

www.facebook.com/athenaeumkiado

ISBN 978 963 543 288 2

ISSN 2786 1503

Felelős kiadó: Dian Viktória

Felelős szerkesztő: Koronczai-Fekete Viktória

Szerkesztette: Solymosi Éva

Műszaki vezető: Dubecz Adrienn

Borítóterv: Földi Andrea

Elektronikus változat

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette: Ambrose Montanus

Bevezető

Edith Wharton nézete szerint a New York-i társadalom, amelybe beleszületett és amelyben serdülőkorát, majd házasságának első éveit töltötte, csupán az első világháború után vált régivé. Az ártatlanság kora (e művét 1920-ban fejezte be) emlékező, körmönfontan ambivalens áttekintése saját régi New Yorkjának, olyan regény, amelyben a perspektíva – az idő romjain át visszavetett hosszú pillantás – jelent mindent. Wharton számos regénye közül valószínűleg ez a legjobb (1921-ben Pulitzer-díjat nyert), amely bevezet irodalmi pályafutásának utolsó szakaszába. Négy novelláját 1924-ben Old New York gyűjtőcím alatt jelenteti meg; csendes szépségű, The Buccaneers című töredéke, amely csupán 1938-ban, halála után kerül kiadásra, azt a témát öleli fel, amikor a New York-i gazdag fia­tal hölgyek először törnek be az angol arisztokrata családok közé; novellái, mint az After Holbein és a Roman Fever talán a legfinomabb termései e páratlan éveknek, s a maga módján mindegyik, éppúgy, mint Az ártatlanság kora, afféle „hosszú visszapillantás" – ezt a Whitmantől kölcsönzött fordulatot 1934-ben megjelent memoárjában idézi fel.

Az ártatlanság kora további bizonyságát adja Edith Wharton friss és bőséges emlékeinek a kései hetvenes és a korai nyolcvanas évek New Yorkjának felső középosztályáról – a valóban régi és hierarchikus alapú Jones családról, valamint a „betolakodott újakról", amilyen például Mrs. William Backhouse Astor. Ezek voltak azok az évek, amelyekben a felserdült Edith Jones először lépett a társaságba, amikor eljegyezték, majd felbontotta az eljegyzését, s végül férjhez ment a bostoni Edward Robbins Whartonhoz, végül részlegesen elmenekült abból a társadalmi világból, amely táplálta és fojtogatta, s talán bizonyos úton-módon meg is sebezte őt.

Regényében elsősorban a fizikai dolgok azok, amelyekre a legélénkebben visszaemlékszik. Itt van New York maga, végeérhetetlen barna homokkő épületeivel és rivalizáló operaházaival, a Gramercy Parkkal és a Washington Square-rel, a Central Parkkal és a vadonatúj Metropolitan Múzeumával, hatalmas „Pennsylvania pályaudvarával (amely New Jersey-ben helyezkedik el, és csak komppal lehet elérni) – ez az „összevissza, vízszintes sütőrácshoz hasonlító város, amelyben nincsenek tornyok, oszlopcsarnokok, szökőkutak vagy perspektíva. Ahogyan Wharton írja életrajzi kötetében, „ez a maradi város, a rútság halálos egyhangúságában, ám amiben mégis van valami dédelgetni való, valami, amit simogatón életre kelt az emlékezés. Azután ott van Newport, New York nyári kiterjeszkedése a maga Bellevue Avenue-jával és Ocean Drive-jával, amelyeken délutánonként nyitott hintók és bricskák parádéznak fel és alá; ott vannak íjászversenyei, lovasbemutatói és teniszpartijai; „fürdőhelyi banalitásai.

Ám ami ezeknél is fontosabb, ott vannak az emberek és viselkedési stílusaik. Az ártatlanság korának töméntelen szereplője van, s Edith Wharton szinte zavarba ejtően részletesen rajzolja meg mindegyiküket – részben ügyes válogatással és fantáziadús kombinációval – azokból, akiket ő maga jól ismert, és akik úgy harmincöt-negyven évvel ezelőtt közvetlenül vagy közvetve valamiféle szerepet játszottak az életében. Az ember egész listát állíthat össze a „való életből vett" alakokból, akiket a könyv megjelenése idején a kortársak azonnal felismerhettek. Hadd említsek itt meg ezek közül néhányat.

A műben csupán rövid időre megjelenő dr. Ashmore, a Szent Máté-templom lelkésze például erősen emlékeztet dr. Washburnre, Edith Wharton ifjúkori barátnőjének apjára. A könyv közepe táján Julius Beaufort botrányos házassági és pénzügyi „illetlenségei" felidézik Ms. Jones ehhez vészesen hasonlító első unokafivérének, George Alfred Jonesnak viselt dolgait. Edith Wharton az édesanyját, Lucretia Stevens Jonest Mrs. Wellandben örökítette meg, kivált azt a tehetségét, amellyel nem vesz tudomást a kínos dolgokról. Az oly kecsesen íjászó May Welland, Jonesék bájos newporti szomszédnőjének, Margareth Rutherfordnak állít emléket, aki a kiváló diplomatához, Henry White-hoz ment feleségül.

Annak az asszonynak a komplex profilját, aki a legfontosabb szerepet játszotta Edith Wharton ifjú életében, az írónő mesterien megosztja Mrs. Catherine Spicer Mingott, Olenska grófnő nagyúri és humánus pártfogója, valamint Mrs. Lemuel Struthers, a cipőpasztakirály özvegye között. A regény előbbit szeretetteljes respektussal, utóbbit toleráns gúnnyal ábrázolja; az efféle érzelmi keveredés talán a legjobban képes kifejezni Mrs. Wharton attitűdjét – néhány évtized elteltével és egy világháború után – azon embercsoportok iránt, akiktől rövid ideig családi és társadalmi jövője függött. Az ártatlanság korának szereplői, lényegbevágó szituációi és drámai formái voltaképp Edith ­Wharton életének egy bizonyos szakaszát idézik fel – azt az időt, amikor végül felbontotta eljegyzését egy Harry Stevens nevű fiatalemberrel.

Az ötvennyolc éves Edith Newbold Wharton regényében mintegy visszafordul húszéves önmagához, s Newland Archer álruhájában felülvizsgálja azt. Látjuk, amint elképzeli, mi lett volna belőle, ha – miután számos társasági befolyásolás után – elválva a szeretett személytől, ugyanúgy elfogadja a vereséget a kérlelhetetlen „társaságtól", ahogyan Newland Archer. (Az ártatlanság kora habár jóval lágyabb módon, mégis némi közös vonást mutat Henry James sokat kritizált írásával, a The Jolly Cornerrel, amelyben ­James konfrontálódik akkori önmagával, és azzal, akivé, ó, borzalom, válhatott volna – ha nem vándorol ki ­Európába, ahol végleg a regényírásnak szenteli magát.) Olenska grófnő mintegy annak a művészi életnek az inkarnációja, amelybe Edith Wharton menekült, és amelyben közel tizenhárom éven át ugyanabban a csöndes párizsi utcában lakott, az Invalidusok közelében (a Rue de Varenne-ben), amelybe Olenska grófnő visszavonul, miután végleg szakít Newland Archerrel.

Mindez nem azt sugallja, hogy Az ártatlanság korát elsősorban privát, személyes allegóriaként kell felfogni, noha bizonyos módon a regény dicséretére válik, ahogyan Edith Wharton egy rakás személyes tapasztalatát tökéletes (olykor túl tökéletes) kompozícióvá, független művé alakította. Mégis inkább az erőteljes és ellentmondásos érzések azok, amelyek tartósan elevenné teszik a mű fő témáját – az egyén törekvése és a társadalom csendes, tiltó autoritása közötti, vesztésre álló küzdelem bemutatását –, amelynek életszerűségét az írónő a maga személyes tapasztalataiból meríti. Ez a vitalitás emeli és sűríti a regényben Edith Wharton legfőbb narratív megállapítását az őt érintő dolgokról: a szabadságról és a csapdába esésről, a szerelem dilemmáiról és a házasság paradoxonjairól, a szabad választás érzésének tagadásáról, a vereségtől való félelemről.

Az ártatlanság kora olyan regény, amelynek lénye­ges morális összetevői vannak; lenyűgöző, ahogyan ezek a morális problémák változnak és fejlődnek, s éppoly nehéz megragadni őket, mint napjaink problémáinak nehéz, kemény, elkerülhetetlen realitását. Edith Wharton mégsem kezeli absztrakt módon ezt a küzdelmet. Pazarul megtestesíti egyrészt a rituális eljegyzésben feszülő kontraszttal, amelyet szoros, ámde furcsán ingatag hierarchia követ – az operába járás, a nagy bálok, a sportversenyek, a vacsorameghívások –, másrészt meg azok a gesztusok és impulzusok, amelyek személyes identitásról és vágyról, individualitásról beszélnek, amelyeket Riviere, a franciatanár quant á soi-nak („ami azt illeti-nek) nevez. Newland Archer számára a társadalmi csapda és az egyéni szabadság közti alternatívát két fiatal nő testesíti meg: May Welland, aki előbb a menyasszonya, később felesége lesz, és Ellen Olenska, akit egy bizonyos időszakban kétségbeesve szeretőjének kívánt. A történet előrehaladtával Olenska a teljes realitást kezdi jelenteni Newland számára – a valódi valóságot, „valódi élete steril alkalmazkodásával szemben.

Archer felépített magában valamiféle szentélyt, amelyben Ellen Olenska a fiatalember titkos gondolatai és vágyakozásai között trónolt. Lassan, apránként ez a hely lett valódi élete, egyedüli racionális aktivitásának színtere; ide vitte be a könyveket, amelyeket olvasott, az őt érdeklő eszméket és érzelmeket, ítéleteit és látomásait. Amikor ezen kívül, a valóságos életben mozgott, egyre növekvő irrealitást és kielégítetlenséget érzett, s annyi baklövést követett el a jól ismert előítéletek és hagyományok ellen, mint a szórakozott ember, aki saját szobájában is nekiütközik a bútoroknak. (XXVI. fejezet)

Érdemes megfigyelni, hogy e kulcsbekezdésnek a nyelvezete jó néhányszor, hallhatóan visszhangzik az A Backword Glance-ban, az önéletrajzban, amelyben Mrs. Wharton megkülönbözteti az egyazon időben folytatott, elfoglalt társasági létét kreatív életétől.

Newland mindinkább elhanyagolja a „jól ismert előítéleteket és a hagyományokat, ám ugyanakkor arra sem képes figyelni, hogy a társaság mind erőteljesebben próbálja szétválasztani a szerelmeseket, s Olenska grófnőt vissza akarja küldeni Európába. Newland minderre csak a legutolsó vacsorapartin ébred rá, amikor „az összes ártatlannak látszó ember, aki May sült vadkacsájának falatozásával foglalatoskodott, hirtelenjében úgy tűnik fel előtte, mint „egy összeesküvő banda, míg ő maga és a jobbján ülő holtsápadt asszony a konspiráció középpontjában áll". A jelenet vérfagyasztó, az amerikai regényírók közül talán csak James írhatta volna meg ennél jobban: a társasági ceremónia udvariassága odáig terjed, hogy sikeresen eltitkolja az óvatosan kivitelezett rombolást. Mrs. Wharton a helyet is kiválóan manipulálta – a helyszínek közötti kontraszttal, s az egyik helyről a másikra történő fizikai mozgással rendkívül hatásosan érzékelhetővé és drámaivá teszi a küzdelmet, a vágyat és a vereséget.

A helynek mint alapvető regényírói forrásnak a kihasználását Edith Wharton Henry Jamestől tanulta (és csodálta Proustban), s egyik művében sem annyira hatásos, mint ebben. Vegyük azt az egyszerű példát, amikor a XXI. fejezetben Newland keresgélni kezdi Olenska grófnőt, míg végül megtudja, hogy a grófnő Blenkerékkel tölti a nyarat egy Portsmouth melletti tanyán, nem messze Newporttól. Sikertelen próbálkozások sorozata után végül részleges sikert ér el, elmozdul a társasági és nyilvános helyszínekről a privát és a személyes helyek felé, és rálel arra a terepre, ahol ő és Ellen találkozhatnak és beszédbe elegyedhetnek egymással, s szerelmük kifejeződhet.

Edith Wharton számára ilyen ország nem létezett – a társadalmi rendnek nem volt eredeti, becsületes és érzelmileg kielégítő alternatívája, s nem csupán azért, mert az általa ismert társadalom óriási hatást gyakorolt az életre, hanem azért is, mert a társadalom birtokában volt mindannak az értéknek, ami a legtöbbet számított – a lojalitásnak, a becsületességnek, a hűségnek és az erkölcsi kötelességek pontos betartásának. Aki megtagadta ezt a társadalmi etikát, alapjaiban rengette meg a társadalmat és fenyegette értékeit. De csak a képzelőtehetség érezhette meg, milyen erős ez a kísértés – a szíve mélyén, talán a saját szenvedélyes életén át érezte – és tudta elképzelni a veszélyt. És csak egy ilyen képzelőtehetség tudta megírni a csábítást és a veszélyt oly ellenállhatatlanul, ahogyan Az ártatlanság korát megírta.

R. W. B. Lewis

Első rész

I.

A hetvenes évek elejének egyik januári estéjén Chris­tine Nilsson énekelt a Faustban a New York-i Zene­akadémián.

Noha elég sok szó esett már arról, hogy a nagyváros egyik távoli részén felépül az új Operaház, amely költségekben és pompában felveszi a versenyt a nagy európai fővárosok operáival, a divatvilág telente még mindig megelégedett a jó öreg Akadémia kopottas vörös és arany páholyaival. A konzervatívok örültek, amiért a terem oly kicsiny és szűkös, hogy ezáltal az „új népek", akik iránt New York kezdett rettegést, s ugyanakkor vonzódást érezni, kint rekedtek; a szentimentálisak a történelmi múlt miatt ragaszkodtak hozzá, a zenészek pedig kiváló akusztikája végett, ami folyton problémákat okoz, ha olyan terem épül, amelyben zenét hallgatnak.

Madame Nilssonnak ez volt az első fellépése ezen a télen, s mint azt az aznapi sajtó máris közzétette, „kivételesen ragyogó közönség gyűlt össze, hogy meghallgassa őt, akik a csúszós, behavazott utcákon saját hintójukban, kényelmes családi batárjukon, vagy a szerényebb, de még kényelmesebb „barna kupéban érkeztek. Barna kupéban, azaz bérkocsiban menni az Operába csaknem olyan előkelő dolog volt, mint saját hintón érkezni; és ugyancsak ezen távozni azzal az előnnyel járt, hogy az ember rögtön beülhetett a sorban álló bérkocsik valamelyikébe (miközben holmi demokratikus elvek gondolatával is eljátszadozhatott), ahelyett, hogy várnia kellett volna, míg a saját, hidegre fagyott orrú s ginszagot árasztó kocsisa előkerül az Akadémia oszlopcsarnoka alól. Az egyik libériás kocsis legmesteribb intuíciója az a felfedezés volt, hogy az amerikaiak sokkal gyorsabban óhajtanak eltávozni szórakozásuk színhelyéről, mint amennyire odafelé menet igyekeznek.

Amikor Newland Archer benyitott klubja páholyának ajtaján, a függöny épp felment, és a színpadon a kerti jelenet volt látható. A fiatalembernek semmi oka nem volt arra, hogy elkéssen, hiszen este hétkor anyja és nővére társaságában már megvacsorázott, utána meg elszívott egy szivart a gótikus könyvtárszoba fekete diófa könyvespolcai és oromdíszes háttámlájú székei között, amely a ház egyetlen helyisége volt, ahol Mrs. Archer eltűrte a dohányzást. A késés első oka az lehetett, hogy New York egy metropolisz, és mindenki tudja, hogy egy metropoliszban „nem sikk" időben érkezni az operába; az pedig, hogy mi a sikk és mi nem az, éppoly fontos szerepet játszott Newland Archer New Yorkjában, mint ama rejtélyes totemektől való félelem, amely sok száz évvel ezelőtt Newland ősatyáinak sorsát irányította.

A késlekedés második oka személyes természetű volt. Newland azért húzta az időt a szivarjával, mert szíve mélyén műkedvelő volt, és többnyire nagyobb örömét lelte abban, ha a rá váró gyönyörűségre gondolt, mint amikor az bekövetkezett. A mostani eset pedig a különlegesen kifinomult gyönyörűségek közé tartozott, mint ahogyan Newlandéi általában; és most épp arra a pillanatra várt, amely oly ritka és oly kiváló minőségű – nos, akkor sem léphetett volna be az Akadémiára jelentőségteljesebb pillanatban, ha összeegyezteti óráját a primadonna színpadi ügyelőjével, pontosan akkor, amikor felcsendült az ária: „Szeret – nem szeret – szeret!" és az énekesnő harmatcsepp tiszta hangok kíséretében elhintette a letépkedett margaréta-szirmokat.

Christine Nilsson természetesen úgy énekelte, hogy „M’ama!, nem pedig úgy, hogy „szeret, mivel a zenei világ megváltoztathatatlan és megkérdőjelezhetetlen törvénye megkövetelte, hogy a francia operák német szövegét, amelyet svéd művészek adnak elő, az angolul beszélő hallgatóság jobb megértése végett fordítsák le olaszra. Newland Archer számára ez éppoly természetes volt, mint az összes többi konvenció, amelyben élete, mintegy öntőformában kialakult: mint az a kötelesség, hogy haja kettéválasztásához két darab ezüsthátú, kékzománc-monogramos hajkefét használt, és hogy soha nem jelent meg társaságban anélkül, hogy ne tűzött volna virágot a gomblyukába (a gardénia volt a kedvence).

„M’ama… non m’ama… énekelte a primadonna, majd a szerelem diadalának végső kitörésével kivágta a „M’amá-t, s ajkához emelte a megtépázott mar­ga­rétát, miközben nagy szemével a ravasz tekintetű, kis barna Faust-Capoulra nézett, aki szoros vörös bár­sony-zekéjében és tollas kalpagjában mindhiába igye­kezett oly tisztán és igazul nézni, mint ártatlan áldozata.

Newland Archer páholya hátsó falának támaszkodva elfordította tekintetét a színpadtól, és a terem túlsó végét kezdte kémlelni. Pontosan vele szemközt volt az öreg Mrs. Manson Mingott páholya; őt magát irtóztató méretű elhízása már hosszú ideje megakadályozta az Operaház látogatásától, ám a nevezetesebb estéken mindig képviseltette magát valamelyik fiatalabb családtagjával. Aznap este a páholy első sorában a menye, Mrs. Lovell Mingott, s leánya, Mrs. Welland foglalt helyet; a brokátba burkolt matrónák között, kissé visszahúzódva, fehér ruhás fiatal lány ült, s tekintetét eksztázisban a színpadi szerelmesekre függesztette. Amikor madame Nilsson „M’amá"-ja végigreszketett az elcsöndesült színháztermen (a Virágária alatt a páholyokban mindig abbahagyták a beszélgetést), a leány arcát meleg rózsaszín pír futotta el, s terjedt szemöldökétől egészen szőke fonatai gyökeréig, majd elöntötte keblének ifjú halmát, addig a vonalig, ahol az egyszerű tüll vállkendőt összefogta egy szál gardénia. A leány lepillantott az ölében heverő hatalmas gyöngyvirágcsokorra, s Newland Archer látta, ahogy a fehér kesztyűs ujjak gyengéden megérintették a virágokat. Ekkor Newland elégedett hiúsággal fellélegzett, és újból a színpadot kezdte nézni.

A pazar díszletekre rengeteg pénzt áldoztak, s szépségét olyanok is elismerték, akik látták már a párizsi és bécsi Operaházak belsejét. Az előteret egészen a rivaldafényig smaragdzöld szövet borította. Hátul, középtájon szimmetrikusan elhelyezett, zöld gyapjúból készült mohos dombocskák vették körül a narancsfák formájához hasonlító, de nagy rózsaszínű és piros rózsákkal teletűzdelt fákat. Óriás, a rózsáknál jóval nagyobb margaréták, amelyek inkább azokra a virág alakú tolltörlőkre emlékeztettek, amelyeket az egyházközség hölgytagjai szoktak készíteni elegáns lelkészek számára, nyúltak elő a rózsafák alóli mohából; imitt-amott egy-egy rózsafába oltott margaréta is feltünedezett, mintegy ­Lu­ther Burbank1 próféciájának fényűző pazarlásaként.

A varázslatos kert kellős közepén állt madame ­Nils­son, világoskék szaténnal szegélyezett hófehér kasmírban, kacsójában kék szalagon lógó retikül himbálózott, nagy, sárga copfjait gondosan elrendezték muszlin ingvállának mindkét oldalán, míg ő maga lesütött szemmel hallgatta Monsieur Capoul szenvedélyes udvarlását, s úgy tett, mint aki gyanútlan naivsággal, értetlenül hallgatja mindazt, amit partnere szavakkal vagy pillantással igyekezett értésére adni, miközben a színpad jobb oldalán lévő nagy téglaház földszinti ablakaira mutogatott.

A drága! – gondolta Newland Archer, s pillantása visszasiklott a gyöngyvirágcsokros fiatal lányra. Még csak nem is gyanítja, miről van itt szó. Azzal tovább nézegette a lányka elmerült, fiatal arcát a birtoklás örömével, amelyben saját férfibüszkeségének beavatott mivolta keveredett a lány mélységes tisztaságának gyengéd tiszteletével. Együtt olvassuk majd a ­Faustot… az itáliai tavaknál, gondolta, némileg összekeverve tervezett mézesheteit az irodalom azon mesterműveivel, amelyeket férji privilégiumánál fogva ő tár majd fel arája előtt. Épp aznap délután történt, hogy May Welland a tudtára adta, miszerint „gondol rá" (ez volt az a felszentelt New York-i frázis, amellyel a lányok vallomást tehettek), és Newland képzeletben máris nagyot ugrott, az eljegyzési gyűrűtől a kézfogói csókig és a Lohengrin-nászindulóig, majd maga elé képzelt néhány jelenetet, amint May az ő oldalán megcsodálja a vén Európa szépségeit.

A legkevésbé sem kívánta, hogy a jövendő Mrs. Newland Archer holmi együgyű személy legyen. Úgy képzelte (felvilágosult baráti közelségének köszönhetően), hogy olyan társasági tapintatot és szellemességet fejleszt ki benne, amely feljogosítja, hogy az „ifjabb garnitúra" legnépszerűbb férjes asszonyának tartsák, akinek az elismert szokás szerint a férfiak mély hódolattal adóznak, mialatt ezt az ifjú asszony játékosan helyteleníti. Ha Newland megpróbált volna hiúsága mélyére hatolni (ahogyan ezt néha már majdnem megtette), akkor rájött volna, hogy titkon ugyanolyan nagyviláginak és tetszeni vágyónak szeretné látni jövendő hitvesét, mint amilyen az a férjes asszony volt, akinek bájairól két, enyhén izgalmas éven át ábrándozott; természetesen anélkül, hogy bárki bármi célzást tett volna e gyarlóságára, amely kis híján tönkretette, és egy teljes téli szezonra szétzilálta Newland jövendő terveit.

Arra soha nem szakított időt, hogy átgondolja, vajon hogyan kellene megteremtenie a tűznek és jégnek e csodáját, s hogyan tarthatná az fenn önmagát ebben a durva világban; megelégedett azzal, hogy elemzés nélkül ragaszkodott nézetéhez, mivel tudta, hogy az összes gondosan elválasztott frizurájú, fehér mellényes, gomblyukában virágot viselő úriember, akik sorban egymás után beléptek a klub páholyába, barátságosan üdvözölték, majd operai gukkerüket kritikusan a hölgykoszorúra szegezték, e szisztémának a produktumai. Ami az intellektust és a művészi érzéket illeti, Newland Archer magasan a régi New York ezen előkelőségei felett érezte magát; minden bizonnyal többet olvasott, többet gondolkodott, és jóval többet látott náluk a világból, mint bármely más férfiú közülük. Egyenként elárulták alsóbbrendűségüket, csoportosan azonban ők reprezentálták „New Yorkot", és a férfiszolidaritás szokása miatt Newland elfogadta összes olyan doktrínájukat, amelyek együttesét morálnak nevezték. Ösztönösen érezte, hogy kellemetlen lenne – és rossz modorra mutatna –, ha kitörne közülük.

– Nahát, lelkemre! – kiáltott fel Lawrence Lefferts, s menten el is fordította látcsövét a színpadról. Lawrence Lefferts egészében véve a New York-i „viselkedés legelső tekintélye volt. Valószínűleg mindenki másnál több időt szentelt ennek a bonyolult és elbűvölő kérdésnek a tanulmányozására; de a tanulmányok önmagukban még nem magyarázták meg Lefferts teljes és tökéletes kompetenciáját. Ám az embernek csak egy pillantást kellett vetni rá, kopaszodó fejének lejtőjétől szép szőke bajuszának ívéig, majd le, hosszú lakkcipős lábáig, amely karcsú, elegáns személyének a másik végén helyezkedett el, hogy lássa, a „viselkedés tudománya veleszületett tulajdonsága lehet annak az embernek, aki pontosan tudja, hogyan kell a finom ruhákat ilyen hanyagul hordani, és hogyan cipelheti valaki a magasságát ily henye kecsességgel. Ahogyan egy ízben valamelyik ifjú csodálója mondta: „Ha létezik ember, aki meg tudja mondani, mikor kell fekete nyakkendőt viselni estélyi ruhához és mikor nem, az Larry Lefferts." És abban a kérdésben sem vonták soha kétségbe az autoritását, hogy mikor illik kényelmes papucscipőt viselni, s mikor kell lakkcipőt húzni.

– Úristen! – mondta Lefferts, majd némán átadta gukkerét az öreg Sillerton Jacksonnak.

Newland Archer követte Lefferts pillantását, s meglepve látta, hogy felkiáltásának oka az a valaki, aki újonnan lépett be az öreg Mrs. Mingott páholyába. Az illető karcsú, fiatal nő volt, valamivel alacsonyabb May Wellandnál, barna haját szoros fürtöcskékben halántékára fésülte, s keskeny briliánsszalaggal szorította le. Fejéke olyan benyomást keltett, amelyet akkoriban „Josephine császárnésnek" tartottak, amit még inkább kihangsúlyozott sötétkék bársonyruhája, amelyet szinte teátrálisan fogott össze keble alatt egy nagy, régimódi kapocs. E szokatlan öltözék viselője, aki szemmel láthatóan nem volt tudatában, mekkora figyelmet keltett, egy pillanatig a páholy közepén álldogált, s Mrs. Wellanddal beszélgetett arról, hogy elfoglalhatná-e az utóbbi helyét az első sor jobb sarkában; azután megadó mosollyal leült Mrs. Welland sógornőjével, Mrs. Lovell Mingott-tal egy sorba, aki átült a szemközti sarokba.

Mr. Sillerton Jackson visszaadta a gukkert Law­rence Leffertsnek. Az egész klub ösztönösen felé fordulva várta, vajon mit mond majd az öregúr; mert az öreg Mr. Jackson épp annyira első számú szakértője volt a „családnak, mint Lawrence Lefferts a „viselkedésnek. Ismerte New York összes unokatestvéri elágazását; és nem csupán olyan komplikált kérdéseket tudott megvilágítani, hogy miféle kapcsolat áll fenn a Mingottok között (a Thorley-kon keresztül) a dél-karolinai Dallasékkal, s hogy a philadelphiai Thorley-k idősebb ága rokonságban áll az Albany-beli Chiversekkel (akik nem keverendők össze a Manson Chiversekkel), de fel tudta sorolni az összes család jellemző tulajdonságait is: például a Leffertsek fiatalabb vonalának (a Long Island-ieknek) közmondásos fösvénységét, vagy a Rushworthök kelekótya házasságkötések iránti végzetes hajlamát; vagy az Albany-beli Chiversek minden második generációban megismétlődő elmebaját, akikkel New York-i unokatestvéreik soha nem voltak hajlandók összeházasodni – szegény Medora Manson katasztrofális kivételével, aki, mint mindenki tudja… de neki legalább az anyja egy Rushworth volt.

Az erdőnyi családfa mellett Mr. Sillerton Jackson keskeny, beesett halántéka és ezüst haja mögött még a New York-i társaság sima felszíne alatt lappangó, a legutolsó ötven év alatt történt botrányok és titkok lajstromát is hordozta. Információi odáig terjedtek, s memóriája oly kiváló volt, hogy feltételezték, ő az egyetlen ember, aki megmondhatja, kicsoda voltaképpen Julius Beaufort, a bankár, és hogy mi történt valójában a jóképű Bob Spicerrel, az öreg Mrs. Manson Mingott apjával, aki alig egy évvel az esküvője után oly titokzatosan eltűnt (s vele együtt nagy summa pénznek is lába kelt), pontosan ugyanazon a napon, amikor a szép spanyol táncosnő, aki miatt csak úgy tódult a nézőközönség a Batteryn lévő régi Operaházba, elhajózott Kubába. Ezeket a titkokat azonban, s velük még sok mást, Mr. Jackson szorosan magába zárta; nem csupán amiatt, mert buzgó becsületérzése megtiltotta, hogy bármiféle ügyet elismételjen s mások tudomására hozzon, de azért is, mert tökéletesen tisztában volt azzal, hogy minél diszkrétebb a hírneve, annál nagyobb esélye van arra, hogy mindent megtudjon, amit akar.

Így azután a klub páholyában mindenki szemmel látható feszültséggel várt, miközben Mr. Sillerton Jackson visszaadta a gukkert Lawrence Leffertsnek. Mr. ­Jackson fátyolos kék szeme, amelyre rácsüngött öreg, kék eres szemhéja, egy pillanatig csendben fürkészte a rá figyelők csoportját, majd elgondolkodva csavart egyet a bajuszán, s egyszerűen csak ennyit mondott:

– Nem hittem, hogy Mingotték meg merik próbálni.

II.

Newland Archert e rövid epizód alatt valami furcsa zavar fogta el. Bosszantó volt, hogy abban a páholyban, amely a New York-i férfinem osztatlan figyelmét felkeltette, az ő jegyese foglalt helyet anyja és nagynénje között; az első pillanatban nem ismerte fel az empire ruhás hölgyet, ahogyan azt sem tudta elképzelni, hogy jelenléte miért okozott ekkora izgalmat a beavatottak között. Azután hirtelen világosság gyúlt benne, amelyet heves megbotránkozásroham követett. Nem, tényleg; ki hitte volna, hogy Mingotték meg merik próbálni!

De megpróbálták, ez egyszer bizonyos volt; a mögötte hallatszó, fojtott hangú megjegyzések nem hagytak kétséget Archerben az iránt, hogy a fiatal nő May Welland unokatestvére, az a kuzin, akire a család mindig úgy célzott, hogy „az a szegény Ellen Olenska". Archer tudta, hogy a hölgy egy-két nappal ezelőtt, váratlanul érkezett meg Európából; Ms. Wellandtól magától is azt hallotta (a lány hangjában semmi felháborodás nem volt), hogy elment és meglátogatta a szegény Ellent, aki az öreg Mrs. Mingottnál szállt meg. Archer mindig nyíltan helyeselte a családi szolidaritást, és Mingottékban elsősorban azt csodálta, hogy mily határozottan síkra szállnak azért a néhány fekete bárányért, amelyeket amúgy patyolattiszta törzsük produkált. A fiatalember szívében nem volt sem aljasság, sem szűkkeblűség, és örült, hogy jövendő feleségét nem tartotta vissza semmiféle hamis prüdéria attól, hogy (privátim) kedves legyen boldogtalan unokanővéréhez; ám más dolog volt Olenska grófnét családi körben fogadni, és megint más, ha nyilvános helyen mutatkoznak vele, ráadásul az Operában, s ráadásul egyazon páholyban azzal a fiatal lánnyal, akinek a vele való eljegyzését néhány héten belül bejelentik. Nem, Newland ugyanúgy érzett, ahogyan az öreg Sillerton Jackson – nem hitte volna, hogy Mingotték meg merik próbálni!

Természetesen nagyon jól tudta, hogy amit csak ember merészelhet (az Ötödik sugárút határain belül), azt az öreg Mrs. Manson Mingott, a család matriarchája meg meri tenni. Newland mindig csodálta a gőgös agg dámát, aki annak ellenére, hogy csupán Catherine Spicer volt a Staten-szigetről, egy titokzatosan diszkreditált apával, és sem elég pénze, sem kellő pozíciója nem volt ahhoz, hogy az emberek elfeledkezzenek erről, mégis szövetségre lépett a dúsgazdag Mingott-vonal fejével, két leányát „idegenekhez" (egy olasz márkihoz és egy angol bankárhoz) adta feleségül, és vakmerőségére azzal tette fel a koronát, hogy hatalmas házat épített fel halvány, krémszínű kőből (abban az időben, amikor a barna homokkő volt az egyetlen elfogadható dolog, akár a délutáni szalonkabát) a Central Park hozzáférhetetlen vadonjának közelében.

Az öreg Mrs. Mingott külföldi leányai legendává váltak. Soha nem jöttek látogatóba anyjukhoz, aki, mint a legtöbb élénk szellemű, uralkodói akaratú, otthon ülő és korpulens termetű személy, filozofikusan odahaza maradt. De a krémszínű ház (amelyről úgy gondolták, hogy a párizsi arisztokrácia magánszállóinak mintájára építették) ott állt, mint Mrs. Mingott erkölcsi bátorságának látható bizonyítéka; ő maga meg benne trónolt, a francia forradalom előtti bútorok és Louis Napoleon Tuileriák-beli emléktárgyai között (amelyben Mrs. Mingott élete delén még ott ragyogott), oly higgadtan, mintha semmi különös nem lett volna abban, hogy a Harmincnegyedik utca felett lakik, vagy hogy rendes tolóablakok helyett franciaablakai vannak, amelyek ajtókként nyílnak.

Abban mindenki egyetértett (beleértve Mr. Sillerton Jacksont is), hogy a vén Catherine soha nem volt nagy szépség – noha a New York-iak szemében ez olyan ajándék, amelynek minden siker köszönhető, s ami miatt számos gyarlóság megbocsátható. A rossz­indulatúak azt mondták, hogy akárcsak uralkodói névrokona, ő is szilárd akaratával és kemény szívével érte el sikereit, no meg valami olyasféle fennhéjázó arcátlansággal, amelyet valamiképpen magánéletének extrém illemtudása és méltósága mentett fel. Mr. Manson Mingott elhunyt, amikor felesége még csupán huszonnyolc éves volt, és pénzét „lekötötte" azzal a járulékos óvatossággal, amely a Spicerek általános megbízhatatlansága miatt született; ám ifjú és merész özvegye bátran ment a maga útján, szabadon keveredett külföldiek társaságával, lányait a jó ég tudja, miféle romlott és divatos körökkel házasította össze, hercegekkel és nagykövetekkel bratyizott, pápista körökben forgolódott, operaénekesekkel mutatkozott, és intim barátságba keveredett madame Taglionival2; s eközben (miként Sillerton Jackson elsőként kijelentette), soha egyetlen repedés nem támadt a reputációján; ez volt az egyedüli vonatkozás, tette hozzá Mr. Jackson, amelyben Mrs. Mingott különbözött névrokonától, Nagy Katalintól.

Mrs. Manson Mingott már réges-rég sikeresen felszabadította a férje által lekötött vagyont, és vagy fél évszázada nagy bőség közepette élt; korábbi nehéz helyzete azonban túlzottan is takarékossá tette; amikor ruhát vagy valami bútordarabot vásárolt, gondosan ügyelt arra, hogy mindenből a legjobbat vegye, arra azonban nem tudta rászánni magát, hogy az asztal múló élvezeteire túl sokat áldozzon. Ennélfogva aztán – teljesen más okból – ételei éppoly szegényesek voltak, mint Mrs. Archeréi, és a borai sem váltották be a reményeket. Rokonai úgy tartották, hogy nyomorúságos vendéglátása diszkreditálja a Mingott nevet, amelyet pedig mindig a jó élettel asszociáltak; ám az emberek a „rémes fogások" és olcsó pezsgő ellenére mégis eljártak hozzá, és amikor a fia, Lovell (aki azzal próbálta visszaszerezni a család hitelét, hogy neki volt a legjobb chefje New Yorkban) tiltakozott a spórolása ellen, Mrs. Mingott nevetve azt felelte rá, hogy „ugyan mi értelme lenne, hogy egy családban két jó szakács legyen, most, amikor a lányokat már férjhez adtam, én meg amúgy sem ehetek szószokat?".

Miközben Newland Archer ezeken a dolgokon merengett, újból a Mingott-páholy felé nézett. Látta, hogy Mrs. Welland és sógornője azzal a mingotti hidegvérrel szembesült az ő kritikusi félkörükkel, amelyet a vén Catherine egész pereputtya szívébe beoltott, és hogy csupán May Welland felhevült arcszíne (talán attól a tudattól hevült fel, hogy figyelik), árulta el a helyzet komolyságát. Ami magát az izgalom kiváltóját illeti, ő kecsesen üldögélt páholyának sarkában, tekintetét a színpadra szegezte, és ahogyan előrehajolt, kissé több keblet és vállat tárt fel, mint amennyinek látványához New York hozzászokott, legalábbis olyan hölgyeknél, akiknek megvolt a jó okuk arra, hogy az ilyesmi maradjon észrevétlen.

Kevés dolog tűnt Newland Archer szemében oly borzalmasnak, mint a „jó ízlés és méltóság megsértése, amelynek a „viselkedés pusztán a látható kifejezése és helyettesítője. Olenska grófnő sápadt, komoly arca megfelelt az alkalomnak és az asszony boldogtalan helyzetének; ám az, ahogyan ruhakivágása (még sálat sem viselt!)