Európa legrövidebb története

By John Hirst

Mi tette Európát a világ egészét meghatározó tényezővé? Mi Európa érteke, melyek történelmének legkiemelkedőbb sarokkövei?  A világhírű történész, John Hirst az európai civilizáció történetének rövid áttekintésére tesz sikeres kísérletet. Hirst értelmezésében Európa a görög-római klasszikus műveltség, a kereszténység és a germán törzsi kultúra három, merőben eltérő és felettébb szokatlan elegyéből jött létre. Az évszázadok során ez a különös keverék számos furcsaságot adott a világnak: jámbor lovagokat és harcias pápákat meg folklórt feldolgozó romantikusokat, hogy aztán a 20. századra mindaz, amit európai értéknek véltünk, alapjaiban rendüljön meg.  A képekkel és térképekkel bőségesen illusztrált Európa legrövidebb története világos, szellemes és gondolatébresztő összefoglalás földrészünkről, egy példátlan civilizációról.  „Nagyszerűen és takarékosan megírt, mégis részletgazdag, szellemes, érdekfeszítő és szórakoztató” - James Button.  „Okos, megvilágító erejű könyv” - Peter Craven, The Sydney Morning Herald.  „Világos, gondolatébresztő szöveg... Remekül képes fenntartani az elemzés és a leírás, az általánosítások és a konkrét esettanulmányok közötti egyensúlyt” - Wilfrid Priest, Australian Book Review. 

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: Sep 15, 2022
• ISBN: 9789635432592

Book preview

Bevezetés

Ha a kedves olvasó netán szeret előrelapozni a könyvek végére, hogy rögtön lássa, mi vár rá, akkor bizonyára örömét fogja lelni ebben a kis kötetben, minthogy rögtön az eleje után máris a végénél folytatjuk. A jelen könyv ugyanis mindjárt hatszor fogja elmesélni Európa történetét, de minden alkalommal különböző perspektívából.

A fejezetek eredetileg egyetemi előadásnak készültek, amelyek az érdeklődő ifjúságot szándékoztak bevezetni az európai történelem témaköreibe. Az előadások nem a történet elején vették kezdetüket, és rendszerint nem is értek a végére. Átfogó narratívák átadása helyett inkább arra törekedtem, hogy gyors áttekintést kínáljak a diákjaimnak, majd később részletesebben is visszatérjek az egyes témákra.

Az első két előadás az európai történelem egészével foglalkozik – ezek valóban a legrövidebb történetnek tekinthetők –, míg a következő hat mindegyike egy-egy konkrét témát jár körül. A célom az volt, hogy a témák alaposabb körbejárásával mélyebben is megérthessük azok sajátosságait.

Egy történetnek mindig meghatározott íve, vagyis kezdete, közepe és vége van. A civilizációnknak azonban ebben az értelemben nincsen története. A történetek igézetében élünk, ha úgy véljük, hogy minden civilizáció szükségszerű sorsa a felemelkedés és a bukás. A jelen könyvben azt a célt tűztem magam elé, hogy közelebb hozzam az olvasóhoz az európai civilizáció meghatározó elemeit, és rámutassak, hogy azok miként alakultak át az idők során; egyúttal arra törekedtem, hogy megértsük, miként születnek a régi intézményekből újabbak, továbbá észrevegyük, hogy mindaz, amit réginek tekintünk, sokszor a megváltozott körülmények között is fennmarad és visszatér.

A történelemkönyvek többnyire számos eseményt és személyt tárgyalnak. Ebben rejlik a történettudomány ereje, és emiatt képes közelebb vinni bennünket a való élethez. De mégis mit jelent ez a nagy kavalkád? Vajon melyek az igazán fontos dolgok? Én magam igyekeztem mindig szem előtt tartani ezeket a kérdéseket. A múltban számos sorsfordító eseményre került sor, és rengeteg fontos történelmi személyiség élt, amelyek és akik más történelemkönyvek lapjain bizonyára jelen vannak, ám ebből mégis hiányoznak.

A klasszikus korszak tárgyalását követően a könyv elsősorban Nyugat-Európával foglalkozik. Az európai civilizáció szempontjából Európa nem minden térsége bír ugyanakkora jelentőséggel. Az itáliai reneszánsz, a német reformáció, az angol parlamentáris demokrácia vagy éppen a francia forradalom – aligha vonható kétségbe, hogy ezek a történeti fejlemények nagyobb horderejűnek bizonyultak, mint például Lengyelország feldarabolása.

A könyv megírása során nagymértékben támaszkodtam a történeti szociológusok munkásságára, akik közül külön ki kell emelnem Michael Mannt és Patricia Crone-t. Crone professzor asszony nem kifejezetten az európai történelem szakértője, minthogy elsődleges kutatási területe az iszlám, ám rövid, Pre-Industrial Societies (Az iparosodás előtti társadalmak) című könyvecskéjében helyet kapott egy The Oddity of Europe (Európa különössége) című fejezet – ez az alig harmincoldalas szöveg egy igazi tour de force, egy teljes értékű történelmi összefoglaló, amely majdnem olyan rövid, mint az én legrövidebb történetem. Ez a szöveg adta az ötletet számomra ahhoz, hogy – miként az első két előadásból látható – én magam is az európai történelem újraírására vállalkozzam. Nem szükséges hozzátenni, hogy emiatt a szerző lekötelezettje vagyok.

A melbourne-i La Trobe Egyetemen töltött éveim során abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy Eric Jones professzor mellett dolgozhattam, akinek a The European Miracle (Az európai csoda) című művére szintén nagymértékben támaszkodtam.

A jelen könyv legfeljebb a módszerét illetően tart igényt némi eredetiségre. Ezeket az előadásokat először ausztrál hallgatók előtt volt alkalmam megtartani, akik alapos ismeretekkel rendelkeztek a saját történelmükkel kapcsolatban, ám annál hiányosabb elképzeléseik voltak arról a civilizációról, amelynek egyébként maguk is a részét alkották.

A jelen kiadásban egy új, a 19. és a 20. századdal foglalkozó fejezet is helyet kapott.

John Hirst

A legrövidebb történet

Első fejezet

A klasszikus

és a középkori Európa

Az európai civilizáció azért tekinthető egyedülállónak, mert ez az egyetlen, amely sikeresen kényszerítette rá magát a világ többi részére. Mindezt hódítás és gyarmatosítás, gazdasági befolyás és az eszmék ereje, továbbá azáltal érte el, hogy gyakorlatilag mindazzal rendelkezett, amire a többiek csak vágyhattak. Ma a bolygó minden országa olyan tudományos felfedezésekre támaszkodik, és olyan technológiákat használ, amelyek eredetileg Európából származnak; még magának a tudománynak a fogalma is európai találmány.

Kezdeti szakaszában az európai civilizációt három összetevő határozta meg:

1.Az ókori Görögország és Róma műveltsége.

2.A kereszténység, amely a zsidó vallás, vagyis a judaizmus egyfajta sajátos leágazásának tekinthető.

3.A Római Birodalmat lerohanó germán törzsek kultúrája.

Az európai civilizáció tehát kezdettől fogva egyfajta keverékként áll előttünk. Ennek jelentősége a továbbiakban válik világossá.

*

Ha filozófiánk, művészetünk, irodalmunk, matematikánk, tudományunk, orvoslásunk és politikai gondolkodásunk gyökereit kutatjuk, rögtön tudjuk, hová kell fordulnunk: mindennek intellektuális forrásvidéke az ókori Görögországban keresendő.

dekor

Az ókori görög városállamok és gyarmatok. A görög civilizáció erejét a Földközi-tenger és a Fekete-tenger térségében létrehozott gyarmatok kereskedelme és mezőgazdasága adta

A klasszikus Görögország történetének tetőpontján valójában nem egyetlen államot alkotott, hanem – mai fogalommal élve – több kisebb városállamból állt. A városállam lényegében egyetlen várost és a körülötte elterülő földterületeket jelentette; nagyjából egynapi gyaloglással bejárható területekről van szó.

A görögök nagyjából úgy akartak az államhoz tartozni, ahogyan mi akarunk manapság valamilyen klubnak a tagjai lenni: egyfajta szövetségi rendszerről volt tehát szó. Ezekben a városállamokban jelent meg első ízben a demokrácia intézménye. Itt még nem beszélhetünk képviseleti demokráciáról, minthogy nem léteztek parlamentek, amelyekben a nép által választott képviselők ültek volna. Az ókori Görögországot úgynevezett részvételi demokrácia jellemezte, amelynek lényege, hogy minden felnőtt korú férfi állampolgár összegyűlhetett egy nyilvános helyen, ahol megvitathatták a közügyeket, és mindenkinek joga volt szavazni a törvényekről és a politikai célkitűzésekről.

dekor

A Római Birodalom területe a Kr. u. 2. században

Ahogy a görög városállamok népessége növekedésnek indult, egyre többen szálltak hajóra, hogy a Földközi-tenger távolabbi szegleteiben is gyarmatokat hozzanak létre. Hamarosan görög telepesek jelentek meg a mai Törökország területén, Észak-Afrikában és Spanyolországban, továbbá Franciaország és Olaszország déli részén. Az utóbbi, vagyis a mai Olaszország volt az, ahol a rómaiak – ekkoriban még egy meglehetősen elmaradott népség – először találkoztak a görögökkel, és szép lassan elsajátították a kultúrájukat.

A rómaiak idővel óriási birodalmat hoztak létre, amely Görögországot és az egykori görög gyarmatokat is magába foglalta. Az északi határt két nagy folyó, a Rajna és a Duna jelölte ki, noha a birodalom olykor túlmerészkedett ezeken. A nyugati határt az Atlanti-óceán jelentette. Még Anglia is a Római Birodalom részét alkotta, Skócia és Írország azonban nem.

A déli határon az észak-afrikai sivatagok húzódtak, ezek tehát többé-kevésbé világos természetes határvonalként szolgáltak. Ezzel szemben a keleti határ már korántsem volt ilyen egyértelmű, ugyanis arrafelé a rómaiak ellenséges birodalmakba ütköztek. A Római Birodalom gyakorlatilag az egész Mediterráneumot magába foglalta, miközben a mai Európának csupán egy része, ellenben számos Európán kívüli terület, például Törökország, a Közel-Kelet és Észak-Afrika is hozzátartozott.

A rómaiak eredményesebb harcosok voltak a görögöknél. Nemcsak a harcban, hanem a törvényhozásban is hatékonyabbnak bizonyultak, ami elengedhetetlen volt a birodalom megfelelő működtetéséhez. Jobbak voltak a mérnökeik, aminek egyszerre látták hasznát a harcmezőn és a birodalom logisztikai irányításában. Ezzel együtt minden egyéb tekintetben készséggel elismerték, hogy a görögök nagyszerűbbek náluk, és szolgaian másolták őket. A római elit tagjai egyaránt beszéltek görögül és latinul, vagyis a rómaiak nyelvén; jellemzően athéni egyetemre küldték a fiaikat, vagy görög rabszolgát fogadtak, hogy otthon tanítsa a gyermeküket. Ezért amikor a Római Birodalom kapcsán görög-római jellegről beszélünk, az nemcsak indokolt, de maguk a rómaiak is aláírták volna.

A görögök agyafúrtságát a geometria példáján mutathatjuk be a legegyszerűbben. Mindazt, amit a mai napig geometria címén tanítanak az iskolákban, a görögök fedezték fel. Felnőtt korára persze többségünk elfeledkezik a vonatkozó tételekről, úgyhogy nézzünk egy egyszerű példát. A geometria néhány alapvető definícióval kezdődik, amelyekből kiindulva aztán átfogóbb rendszert lehet építeni. A kiindulópont történetesen maga a pont, amelyet a görögök úgy határoztak meg, mint aminek van helyzete, de nincs kiterjedése. Persze ha a nyomtatott papíron lévő pontra gondolunk, akkor annak is van némi kiterjedése, de a geometria az absztrakció világában mozog. Lássuk a második definíciót: a vonal az, aminek van hosszúsága, de nincs szélessége. A következő: az egyenes vonal nem más, mint a legrövidebb út két pont között. Ebből a három definícióból máris eljuthatunk a kör meghatározásáig. A kör egy olyan vonal, amely egy zárt, kerek alakzatot alkot. De hogyan lehet matematikai meghatározást adni a kerekségről? Bárhogy is törjük a fejünket, hamar kiderül, hogy egyáltalán nem könnyű egzakt definíciót adni erről a fogalomról. A helyes meghatározás mindenesetre a következő: a kör által határolt területen belül kell lennie egy pontnak, amelyből a kört alkotó vonal pontjaihoz húzott szakaszok mindig azonos hosszúságúak lesznek.

dekor

A körök mellett ott vannak még a párhuzamosok, vagyis az egymás mellett haladó egyenesek, amelyek sohasem találkoznak egymással, továbbá a legkülönfélébb háromszögek, négyszögek és egyéb tipikus sík alakzatok. A görögök ezekre mind pontos meghatározást adtak, feltárták jellegzetességeiket, és kielemezték a hasonlóságaikból és esetleges átfedéseikből adódó lehetőségeket. A párhuzamos egyenesek elemzésével például meg lehet mutatni, hogy egy háromszög szögeinek összege mindig 180 fokot ad ki (lásd alább).

A geometria egyszerű, elegáns, logikus rendszer, amely magyarázóereje mellett a szépséget sem nélkülözi. A szépséget? Bizony! A görögök kétségkívül szépnek találták a geometriát, és ez a gondolkodásuk megértéséhez is kulcsot adhat. A görögök ugyanis nem csupán megoldandó feladatként tekintettek a geometriai problémákra, ahogyan mi tesszük az iskolapadban, és nem is csak a földmérés vagy a navigáció területén hozott gyakorlati haszna miatt becsülték.

A GEOMETRIA MŰKÖDÉSBEN

A párhuzamos egyenesek nem találkoznak egymással. Erre a jellegzetességre azzal tudunk egzakt meghatározást adni, ha azt mondjuk, hogy a párhuzamosokon keresztül húzott egyenesek egyenlő szögeket fognak létrehozni. Ha ezek a szögek nem volnának egyenlők, akkor a párhuzamost alkotó egyenesek vagy közelednének egymáshoz, vagy pedig távolodnának egymástól – a lényeg, hogy nem lennének párhuzamosok. A szögek leírásához a görög ábécé betűit használjuk; a diagram bal oldalán jelzett α két egyenlő szöget jelöl. A görög ábécé betűinek használata a geometria eredetére emlékeztet bennünket. Itt az első három betűt használjuk, ezek az alfa, a béta és a gamma.

dekor

Ebből a definícióból meghatározhatjuk, hogy milyen összeget adnak ki a háromszög belső szögei. Helyezzük a jobb oldali ABC háromszöget két párhuzamos egyenesre: a geometria lényege, hogy rájöjjünk, milyen trükköt kell használnunk egy adott feladat megoldásához. Az A csúcshoz tartozó α szög megegyezik a B csúcshoz tartozó szöggel, mivel ezek egyazon párhuzamos egyenes különböző szögeinek feleltethetőek meg. Hasonlóan a C csúcsban lévő γ szög megegyezik a B csúcs szögével. A felső, B csúcsnál húzódó párhuzamos tehát három szögből áll: α + β + γ. A három szög együtt egymás mellé helyezve egy egyenesre fektethető, azt pedig tudjuk, hogy az egyenes szöge 180 fok.

Vagyis α + β + γ = 180 fok. Ahogyan korábban a párhuzamos egyenesek segítségével már láttuk, a háromszög belső szögeinek összege szintén α + β + γ. Vagyis a háromszög belső szögeinek összege 180 fok.

A párhuzamos egyenesek meghatározására támaszkodva sikerült bebizonyítanunk a háromszögek egyik alapvető jellemzőjét.

A görögök úgy tekintettek a geometriára, mint ami hozzásegítheti őket a világegyetem alapvető természetének megértéséhez. Ha magunk köré pillantunk, valósággal letaglóz a környezetünk: formák és színek végtelen változatossága tekint vissza ránk. Mindez ráadásául korántsem mozdulatlan, hanem folyamatosan, egyidejűleg, véletlenszerűen és átláthatatlanul mozgásban van. A görögök úgy vélték, hogy mindennek, ami történik, egyszerű magyarázata van. Az óriási változatosság mögött kell lennie egy tömör, rendszeres, logikai elvnek. Olyasminek, mint amivel a geometriában találkozunk.

A görögök még nem úgy viszonyultak a tudományhoz, ahogyan mi, és nem feltétlenül törekedtek rá, hogy kísérletek útján bizonyítsák be a hipotéziseiket. Úgy gondolták, hogy ha sikerül koncentrálniuk, és elég keményen törik a fejüket egy problémán, akkor előbb-utóbb megtalálják rá a megoldást. Így aztán a görög gondolkodástól elválaszthatatlanok az izgalmas találgatások. Az egyik ókori görög filozófus – a preszókratikus Thalész – például azt mondta, hogy „minden víz; akár igaza volt, akár nem, már ebből a megfogalmazásból is látszik, hogy minél egyszerűbb és átfogóbb világmagyarázatokra törekedtek. Egy másik filozófus, Empedoklész szerint a mindenségnek nem egy, hanem négy összetevője van: föld, tűz, levegő és víz. Démokritosz úgy vélekedett, hogy mindent parányi összetevők alkotnak, amelyeket atomoknak („oszthatatlan) nevezett. Bingó! Ez az ötlet a 20. században aztán páratlan karriert fut be.

Amikor mintegy négyszáz évvel ezelőtt – vagyis kétezer évvel a klasszikus görögség után – megszületett az általunk ismert modern tudomány, az egész nem véletlenül a legfontosabb görög tanítások cáfolatával vette kezdetét; ezek a tételek ugyanis egészen addig meghatározónak számítottak. A görögök cáfolata viszont annyiban szintén megőrizte a görög elveket, hogy az új tudomány képviselői is egyszerű, logikus és a matematika nyelvén leírható válaszokat kerestek. Newton, a 17. századi nagy tudós és 20. századi nagy követője, Einstein egyaránt úgy vélték, hogy a helyes válasznak kellőképpen egyszerűnek kell lennie. Mindketten képesek voltak rá, hogy matematikai egyenlettel írják le az anyag összetételére és a mozgás törvényeire vonatkozó megfejtéseiket.

A görögök persze számos esetben bakot lőttek az elképzeléseikkel; bizonyos problémákra mai szemmel nézve olykor megmosolyogtató válaszokat adtak. Még akár abban is tévedhettek volna, hogy a világ rejtélyeit firtató kérdésekre adandó válaszoknak szükségképpen egyszerűnek, a matematika nyelvén leírhatónak és logikusnak kell lenniük – ám, mint utóbb kiderült, ebben nagyon is igazuk volt. Ezt az alig felbecsülhető és a mai napig nagy jelentőséggel bíró örökséget az európai civilizáció a görögöknek köszönheti.

Van rá valamilyen épkézláb magyarázatunk, hogy miért lehettek a görögök ilyen agyafúrtak? Én úgy vélem, hogy erre a kérdésre nincs válasz. A történészeknek elvileg meg kell tudniuk magyarázni az eseményeket, de sokszor előfordul, hogy amikor a legfontosabb történelmi tényekkel kerülnek szembe – például azzal, hogy mégis miért lehettek az ezekben a parányi városállamokban sündörgő gondolkodók ilyen dörzsöltek, következetesek és meggyőzőek –, akkor semmilyen meggyőző válasszal nem tudnak előállni. Ilyenkor a történészek sem tehetnek egyebet, mint bárki más – vagyis átadhatják magukat a csodálatnak, és fejet hajthatnak a görögök nagysága előtt.

Íme egy további varázslat. Máris elérkeztünk az európai keverékünk második mozzanatához. A zsidók egy szép napon arra jutottak, hogy csupán egyetlen Isten létezik. A maga korában ez hallatlan elképzelésnek számított, elvégre a görögök és a rómaiak is osztoztak abbéli meggyőződésükben, hogy az égiek sokan vannak. A zsidók ráadásul nemcsak azt állították, hogy csupán egyetlen Isten létezik, de azt is mondták, hogy ők maguk ennek az egy Istennek a kiválasztott népe. Azért cserébe, mert Isten kiválasztotta őket, a zsidóknak be kell tartaniuk Isten törvényeit. A törvények alapját a tízparancsolat képezi, amit a zsidók Mózestől kaptak kézhez, aki kivezette őket az egyiptomi fogságból. A keresztények megtartották a tízparancsolatot, amely egészen a modern időkig központi szerepet töltött be a Nyugat erkölcsi gondolkodásában. Az európaiak sokáig betű szerint ismerték ezeket a parancsolatokat, és persze azt is jól tudták, hogy melyik parancsolat hányadik helyet foglalja el a sorban. Előfordulhatott, hogy azt mondták valakiről, sohasem szegné meg a nyolcadik parancsolatot, de nem kizárt, hogy néha megszegi a hetediket. Íme a tízparancsolat, ahogyan az a Kivonulás könyvének 20. fejezetében olvasható:

Az Úr ezeket jelentette ki: „Én vagyok az Úr, a te Istened, én hoztalak ki Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.

Senki mást ne tekints Istennek, csak engem.

Ne csinálj magadnak faragott képet vagy hasonmást arról, ami fent van az égben, vagy lent a földön, vagy a vizekben a föld alatt.

[…]

Uradnak, Istenednek a nevét ne vedd hiába, mert az Úr nem hagyja büntetlenül azt, aki a nevét hiába veszi.

Gondolj a szombatra és szenteld meg. Hat napig dolgozzál és végezd minden munkádat. […]

Az Úr ugyanis hat nap alatt teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van; a hetedik napon azonban megpihent. Az Úr a hetedik napot megáldotta és megszentelte.

Tiszteld apádat és anyádat, hogy sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked.

Ne ölj.

Ne törj házasságot.

Ne lopj.

Ne tégy hamis tanúságot embertársad ellen.

Ne kívánd el embertársad házát, ne kívánd el embertársad feleségét, sem szolgáját, sem szolgálólányát, sem szarvasmarháját, sem szamarát, sem más egyebet, ami az övé."

(Kivonulás könyve 20,1–17, Szent István Társulati Biblia)

A tízparancsolat ugyanakkor csak a morális törvény kezdetét jelentette. A zsidóknak ezen túlmenően még egy rendkívül összetett és részletes rendszere is volt, amely nagyjából mindenre kiterjedt, ami hagyományosan a jogalkotás témájává lehet – bűncselekmények, magántulajdon, öröklés, házasság stb. –, de szerepet kaptak még benne az étkezéssel, a tisztálkodással, a házvezetéssel, illetve az Isten előtt a templomban bemutatandó áldozatokkal kapcsolatos előírások is.

Habár a zsidók a kiválasztott népként tekintettek magukra, nem lehetne azzal vádolni őket, hogy mesésen alakult volna a sorsuk. Közösségeiket gyakran érték megaláztatások, népüket rabigába hajtották, majd száműzték; ám egy pillanatra sem szűntek meg hinni benne, hogy Isten létezik, és a gondjukat viseli. Ha valamilyen katasztrófával kellett szembenézniük, arra jutottak, hogy azért érte őket a baj, mert nem követték megfelelően a törvényt, vagy másképpen sértették meg Istent. Vagyis a zsidó vallásban, ahogyan a kereszténységben is, a vallás és az erkölcs között nagyon szoros kapcsolat állt fenn – ezt fontos hangsúlyozni, ugyanis ez nem minden vallás esetében ilyen egyértelmű. A rómaiak és a görögök istenei például egyáltalán nem voltak erkölcsösek, hiszen állandóan megcsalták a párjukat, és összeesküvést szövögettek egymás ellen. A római vallásban az istenek megbüntethették ugyan az embereket, de jellemzően nem a morális kihágásaikért, hanem például azért, mert nem megfelelően vagy nem megfelelő számban mutattak be áldozatokat.

Jézus, akire a kereszténység alapítójaként tekintenek, maga is zsidó volt, akárcsak a követői. Színre lépésének idején a zsidók történelmüknek megint egy olyan szakaszában jártak, amikor nem rendelkeztek a saját országuk felett; Palesztina akkoriban nem volt egyéb, mint a Római Birodalom távoli provinciáinak egyike. Jézus néhány követője ezért azt várta tanítójától, hogy felkelést fog vezetni Róma ellen. Sőt, még az ellenségei is ezt várták tőle, hogy erre hivatkozva jogalapjuk legyen a félreállítására. – Kedves Jézus, szerinted meg kell fizetnünk az adókat Rómának? – kérdezték tőle álnokul. – Adjatok egy érmét – felelte Jézus. – Kinek az arcképe látszik ezen az érmén? – A császáré – felelték azok. Mire Jézus azt mondta: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené." (Máté 22,21)

Jézus nagyon alaposan ismerte a zsidó törvényeket és hitelveket, és saját elképzelései is egyértelműen ezeknek a talaján bontakoztak ki. Tanításának egyik központi eleme a törvény lényegének összefoglalása. Az egyik ilyen összefoglalója így hangzik: Szeressétek az Urat teljes szívetekkel, teljes lelketekkel, minden gondolatotokkal, és szeressétek a felebarátotokat, mint saját magatokat.

Nem teljesen világos, hogy Jézus úgy vélte-e, ezek az összegzések önmagukban elegendőek, és a részletekről akár meg is feledkezhetünk. Lehet, hogy úgy vélte, a törvény részletei is fontosak – például a tisztálkodásra, az áldozatra és az egyebekre vonatkozó előírások –, de az összegzés vezetheti el az embert az igazán jelentős felismerésekhez. A tudósok között vita folyik arról, hogy Jézus egész pontosan milyen mértékben maradt meg a judaizmus keretei között, vagy megmaradt-e egyáltalán, és nem inkább arról van szó, hogy kitört azokból, és egy minden elemében új vallást alapított. Egyvalami azonban kétségtelennek tűnik: ily módon terjesztette ki a régi morális tanítást, ami rendkívül sokat követelt az embertől, sőt olybá tűnhetett, hogy egyenesen lehetetlen megfelelni az elvárásainak. Vegyük például, hogy mit mondott a