Előjátékok egy önéletrajzhoz

By Hegedüs Géza

„Nem véletlenül indultam történésznek: saját előzményeimet, személyes élményeimet hajlamos vagyok kívülről is szemlélni. De nem véletlenül kanyarodtam igen hamar a tudománytól az írásművészet felé: számomra a jelen is történelem, és a múlt is személyes kaland. Néha úgy sejtem, hajnalkorom óta készülök erre a könyvre. Abban a sajátos helyzetben növekedtem felnőtté, hogy korai időktől fogva tudtam: az apai ág örökölt mendemondái a XVII. századig, az anyai ág a XVI. századig tartja nyilván az elődöket. Így a többé-kevésbé rendszeresen összegyűjtött családi adatok egyben valamelyes képet adnak a magyar polgárság jó néhány rétegének és árnyalatának fejlődéstörténetéről. Kétségtelen, hogy ez az emlékhalmaz valahogy előkészítette, színezte legkülönbözőbb műfajú írásaimat. De hiszen minden művészi eredmény valahogyan magában rejti létrehozójának múltját, emlékanyagát. De még azt is el tudom képzelni, hogy aki velem együtt végigjárja az én előzményeim útját, menthetetlenül fokozottabban kezd érdeklődni saját előzményei iránt. Hiszen a jelen és a készülődő jövendő csak a megértett előkészítő múlt ismeretével látható egységes és értelmes képnek.”Hegedüs Géza

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633743102

Book preview

HEGEDÜS GÉZA

ELŐJÁTÉKOK EGY ÖNÉLETRAJZHOZ

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-310-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Hegedüs Géza jogutódja

AZ ÖRÖKSÉG

Ha nem tudod, mi történt légyen, minekelőtte születtél, gyermek vagy. – Így kezdődik az egész mű mottójaként Virág Benedek nagy történelmi műve, a Magyar Századok, amelynek tudat- és nemzettudat-formáló hatása romantikánk emberöltőiben felért a nemzeti eposzokéval. Úgy gyanítom, hogy Virág Benedek múltakat idéző műve még romantikus nagyepikánkra is, romantikus nemzeti balladáink témaköreire is közvetlenül vagy közvetve rányomta bélyegét a kezdeményező Aranyosrákosi Székely Sándortól Vörösmartyn, Czuczoron, Garayn keresztül az alaposan elkésett Debreczeni Mártonig. Hiszen ez a nemzeti örökséget nyomozó és a napi időszerűség kívánalmai szerint az időtlenség igényével és nemegyszer a maradandóság érvényével újrafogalmazó magyar romantika a múlt század első negyedében indult el, a reformkorban virágzott ki teljes pompájával, és túlélve politikai bukásokat és társadalmi kiábrándulásokat, nemcsak előkészítette a realista irodalmi igényeket írókban is, olvasókban is, de Jókai prózája révén eleven, éltető és gyönyörködtető valóság maradt. S ki merné állítani, hogy örökségként nincs jelen az azóta való magyar irodalomban nemzedékről nemzedékre mindmostanáig? S amennyire igazuk van azoknak, akik Berzsenyi klasszicizáló pátoszából már a romantika hangütését is kihallják, olyannyira igaz az is, hogy maga Berzsenyi nemcsak horatiusi lélegzetvételével és antikvitást idéző formarendjével, de múltszemléletével, a históriai örökség őrzésével és tanúsításával közvetlenül folytatja a „szent öreget, ahogy idővel Kosztolányi nevezi Virág Benedeket. Virág Benedek pedig a budai „ordas hegyek közt 1808-ban írta le történelmi művének ama legelső, mottóként fogalmazott mondatát. 1808-ban, amikor Vörösmarty nyolcéves kisfiú volt. Nyilván az egész romantikus nemzedék akkor kezdte tudatosan felnőttnek érezni magát, amikor egyszerre lázasan izgatni kezdte őket, mi is történt légyen, minekelőtte ők személy szerint megszülettek. És nagyon is valószínű, hogy legjobbjaikat éppen Virág Benedek figyelmeztette ebben a mottóban.

Ez az összefüggés Virág Benedek és a magyar romantika között, ha jól emlékszem, vagy fél évszázada él bennem szakadatlan felismerésként. Tizenhat vagy tizenhét éves lehettem, amikor először olvastam a Magyar Századok-at, és több személyes okom is volt arra, hogy ezt a múlttól ajándékba kapott és azóta is szeretettel őrzött mondatot az életbölcsesség egyik fontos aforizmájának ismerjem fel. Az egyik okom kamaszéveim érdeklődésének főtárgyaiból származott. A magyar felvilágosodás története és irodalma a legszemélyesebb, sőt gyakorlati élmény volt, nemcsak az én számomra, hanem akkori egész baráti köröm számára is. Ezt az érdeklődést, vagy még jobb szó ide, hogy ezt az izgalmat, a felejthetetlen tanártól, Vajthó Lászlótól kaptuk. Vajthó emberformáló hatása a szülői otthonéval vetekedett. Ő irányította már hetedik gimnazista – tehát tizenhat éves – lelkünket a mámoros felajánlkozásig, hogy mi – a Markó utcai Berzsenyi Dániel Gimnázium hetedik osztálya – felkutassuk, kiolvassuk, lemásoljuk és uzsonnapénzünkön kiadjuk Bessenyei György levéltárakban porosodó, hajdani cenzúráktól feledésbe szorított kéziratait. Ma már beletartozik irodalomtörténeti kuriózumaink közé, hogy a magyar felvilágosodás emlékeinek újratámasztása ezzel a kezdetben diákcsínyként átélt, de a diákcsíny jelmeze mögött magukat hagyománymentő és nemzeti közműveltséget gazdagító, magamaguk előtt is a gesztus felvágását is, pátoszát is érző kamasz fiúk bravúrcselekedetével indult el. Hiszen a mi hetedik, majd nyolcadik gimnazista korunkban véghezvitt Bessenyei-kiadásunkkal nagyon is ösztönzőeknek, példamutatóknak bizonyultunk. Ez folytatódott utána éveken keresztül az Egyetemi Nyomda Magyar Irodalmi Ritkaságok című kiadványsorozatával, amely mindmáig nélkülözhetetlen forrástömege irodalomtudományunknak. Ennek a sorozatnak lelke és gyakorlatilag is szerkesztője Vajthó volt, aki nemcsak a maga számára vonta le a mi Bessenyei-kiadásaink tanulságait, hanem az illetékeseket is meggyőzte arról, hogy tudományosan is, pedagógiailag is mennyire hasznos, ha a diákság gyakorlatilag részt vesz az irodalomtörténeti kutatásban. A szerkesztő nem is lehetett más, mint Vajthó, aki természetesen ennek a most induló krónikának majd sokkalta későbbi szakaszaiban – a remélhető következő kötetekben – a körülöttem és velem zajló eseménysorok egyik fontos szereplője lesz. Vajthó mellett pedig a sorozat lektora én voltam, aki tizenhat éves koromtól kezdve a fiatal múltnyomozók élgárdájában álltam Vajthó mellett. Olyannyira, hogy ma már a közülünk még életben lévők sem tudnák hitelesen visszaidézni, hogy 1928 őszén, ama felejthetetlen magyaróra után, amikor Vajthó a maga sajátos, oly lebilincselő beszélgető stílusában, amelyben pátosz és humor, filozófia és szójátékosság, irdatlan műveltség és szeszélyes-impresszionista gondolattársítás egybeötvözve tágította ismeretköreinket is, értőképességünket is, de úgy, hogy a jó mulatság s egy derűbe öltözött lelkesültség áradt el bennünk, amikor már öltözködtünk, hogy az őszi délidőben hazainduljunk az iskolából, hatunk közül melyikünk is mondotta ki először azt, amire valójában mind a hatan gondoltunk. Igen: hatan voltunk. Négyen az ablak melletti padsorból: Valér Pál, Szálai Sándor, Vázsonyi Sándor meg én. És ketten a középső padsorból: Rónai Mihály András és Rózsahegyi György. Miközülünk valamelyik mondta ki először, hogy valamelyik elfelejtett Bessenyei-művet fel kell kutatnunk, le kell másolnunk, azután nyomdát keresni, és közel százhúsz évvel a szerző halála után ki kell adnunk. Benne lesz ebben az egész osztály. Annyi bizonyos, hogy Valér Pál volt az, aki kifutott a folyosóra Vajthó után, hogy közölje vele ezt a szándékunkat. Vajthó pedig azonnal megnyergelte azt a lelkesedést, amelyet ő ébresztett bennünk. És azután az ige testté lett. Valóban benne volt az egész osztály, de ekkor is, a következő évben is mi hatan álltunk a munka élén. Tagadhatatlan, hogy még sajtószenzáció is lett a diákok irodalomtörténészi kiadói kalandjából.

De hát nem csak kaland volt, hanem saját egyéniségünket is formáló tevékenység, akármerre is vezetett későbbi utunk. Hiszen Valér Pál és Vázsonyi Sándor idővel orvos lett, s mindketten – drága feledhetetlen ifjúkori barátok – elpusztultak a háború véráradatában. Vázsonyi Sanyival utoljára egy hómezei flekktífusz-kórházban találkoztam 1943 februárjában. Én tífuszos voltam, ő orvos. Én felgyógyultam (ami ott akkor kis valószínűségű ritkaság volt), ő orvos létére meghalt tífuszban (ami ott akkor nagyon is gyakori volt). Szálai Sándor azóta világhíres szociológus professzor (diákkorában habozott, hogy matematikus vagy szürrealista költő legyen-e, természetesen a társadalomtudománynál kötött ki). Rónai Mihály András közismert nagy műveltségű költő és publicista. Rózsahegyi György vendéglátóiparunk egyik vezető főszakembere (akkor azt hittük, hogy irodalomtörténész lesz, később – még igen ifjan – együtt szerkesztettünk folyóiratot; de őt elragadta túl jó nyelvérzéke, már ifjan több idegen nyelven jól tudott, és kétségtelenül előnyösebb lehetőségekkel csábította a nagy szállodák portája, mint az eleve szegénységet ígérő középiskolák katedrája… de azután tudósa lett a vendéglátóiparnak). Én tartottam ki híven, bármi egyebet is csináltam közben, a történelemnél és az irodalomtörténetnél. Pedig voltam közben gyakorló jogász (úgy mellékesen van egy jogi doktorátus is múltam limlomjai között), voltam olykor még nyomdász is (még csak nem is szedő, hanem gépmester-segéd), voltam színházi dramaturg, kiadói lektor, irodalmi rovatvezető, sokkal, de sokkal később még városházi főtisztviselő és vállalati igazgató is, s lettem közben lankadatlan író-költő-ismeretterjesztő. Számos hivatalosan, okmányokkal bizonyítható képzettségeim közt nincs is irodalomtörténeti diploma, mégis így lettem irodalmi tárgyak mindmáig gyakorló egyetemi tanára. Végig, mindmáig ott folytattam, ahol azon az 1928 októberében vagy novemberében fellángolt pillanatban túlontúl izgatni kezdett, hogy „mi is történt légyen, minekelőtte megszülettem volna". Idővel Vajthóval együtt csináltuk az Irodalmi Ritkaságok-at. Munkatársa voltam akkor nevezetes antológiáinak szerkesztésében (ezeket a Vajthó szerkesztette nagy jelentőségű antológiákat az irodalmi szakmai humor „Vajthológiák"-nak nevezte). Majd párhuzamosan bontakozó irodalmi kísérleteimmel, későbbi eredményeimmel, párhuzamosan kényszerű gyakorlati tevékenységeimmel (amelyeket akkor sem tudtam szeretni, ha ügyvédjelölt voltam, akkor se, ha tanácsos úr a Városházán, akkor se, ha igazgató úr egy könyvkiadó vállalatnál) soha egy pillanatig nem hagyott el az irodalom és a történelem szakma szerinti láza. Már a középiskolában is nemcsak az irodalom, hanem a történelemórákon is a legjobbak közé tartoztam. Később ugyanilyen izgalommal tört rám a filozófia története (sokkal később, úgy három évig, ennek is egyetemi tanára voltam). Vagyis: folyvást izgatott, mi is volt, minekelőtte megszülettem légyen. Ez volt az egyik oka, hogy olyan személyesen, önfelismerő igazságként olvastam ama kamaszkor végi időszakban Virág Benedek mottóját, amelyet azóta is egyben saját egész tudatos létem mottójának érzek. És talán ugyanezt az izgalmat sejtettem meg az egész romantikában, amely nálunk is, másutt is oly személyes élményként idézi a múltak képáradatát. Ezek a romantikusok nagyon is közeli rokonaim. Elsősorban persze Jókai, de Byron és Victor Hugo is, Walter Scott is, s nem is tagadom, hogy én még a Három testőr Dumas-ját is mindmáig igen-igen szeretem. Balzac és Tolsztoj mesterem, amiként az volt Vajthó, majd később Eckhart Ferenc, de a nagy romantikusok szellemi nagyapáim és dédapáim, amiként a test szerinti elődök a nagyváradi, pesti, köpcsényi, nagybecskereki évszázadokban, amennyire a családi emlékezés – és olykor az okiratos bizonyíték – vissza tud nyúlni értük az elmúlt, de emlékükben mégis jelen maradt évszázadokba.

Ezek a test szerinti elődök pedig kora hajnali éveim óta ugyanúgy izgattak, mint a régebbi világtörténelmi évezredek és hazai évszázadok hősei és kalandjai. Évezredek világirodalma és évszázadok magyar irodalma nem is tudnám pontosan megmondani, mióta is izgatnak. De azt sem tudnám megmondani, hogy mikor is fogott el a ténykereső érdeklődés nagyszüleim, dédszüleim, ükszüleim iránt. Ennek természetesen az is az oka, hogy apám is, anyám is nagyon sokat tudott elődeiről, mindketten nagyon szerették évszázadokba vesző családi múltjukat, amelyeknek legendákká váló anekdotái egymást követő nemzedékek során követték itt is, ott is egymást. Felejthetetlen kisgyermekkori emlékeim közé tartozik, ahogy sötétedő téli délutánon édesanyám ott ül a nagyváradi otthon kályhája mellett, mi az öcsémmel előtte ülünk a földön, ő pedig hol Odüsszeusz kalandjairól mesélget nekünk, hol negyvennyolcas honvédtiszt dédapámról beszél, néha meg arról a nagyon régi ősről, aki József császár (a „Kalapos király") korában a Dunántúlról Pestre költözött és üzletet nyitott az Orczy ház egyik udvarán. Később, amikor hétéves kisfiúként szüleimmel visszaköltöztünk Budapestre, még ismerhettem azt a réges-rég Orczy házat (ma a Madách tér házai állnak ott), ahol a Dunántúlról jött s immár végre polgárjogot nyert zsidó kalmár pesti kereskedővé válhatott, de merthogy a német posztóscéh tiltakozott, hogy zsidók textíliákat áruljanak, kitalálta, hogy más egyebek közt papír- és írószer-kereskedést csinál. Ez a szakma azóta is öröklődött anyai családomban. Öcsém ma is ebben a szakmában keresi kenyerét – Stockholmban. Máskor pedig apámtól tudtam meg, amit később történelmi szakmonográfiából (Lakos Lajos: A nagyváradi zsidók története) is tudomásul vehettem, hogy amikor 1692-ben Lotaringiai Károly lovasai a törökök alól felszabadították Nagyváradot, hát a gyér ottani polgárság közt akadt két zsidó család is; az egyiket Herschelnek hívták. Ennek a családnak a történetét azután igyekeztem később nemzedékről nemzedékre megismerni egészen addig, amíg apám és anyám egy történelmi véletlen folytán összetalálkozott, hogy kilenc évvel később férj és feleséggé legyenek, és házasságuk első gyermekeként 1912. Bonifác napján (vagyis május 14-én) meg nem születtem, s el nem kezdődött az a történet, amely már nem előjáték, hanem önéletrajz és tanúvallomás.

De vajon itt van a kezdet?

Ott kezdődik az ember, amikor megszületik?

Hiszen létünk egészét határozza meg, kik, mik, milyenek voltak az elődeink. Meghatározza létünket, mi mindent kaptunk hazulról nemcsak szeretetben, erkölcsi tartásban, ízlésben, műveltségben, hanem az elődök emlékéről is. Vajon egy budapesti zsidó polgári család fiának német koncentrációs táborokban sem rendülő érzelmes magyarságtudatát nem határozta meg döntően, hogy egy dédapja 48 hősi halottja volt, egy másik dédapja Kossuth honvédjeinek tisztje volt, és éveket ült a Neugebaudében magyar hazafi voltáért, egy szépapja Kossuth pénznyomdájának szakembere volt, a Kossuth-bankók egyik rézmetszője, aki azután tizennyolc évi rabsággal és közkatonáskodással bűnhődött azért a százforintos Kossuth-bankóért, amelynek a kliséjét ő csinálta, és amelynek egy példányát dédunokája – édesanyám – imakönyvében tartotta?

Szobám falán függ három régi arckép (az egyiket családi hagyomány szerint a fiatal Barabás Miklós festette, és a szakértők ezt nem is tartják kizártnak). Gyermekkoromban szüleim lakásának falát díszítette ez a három nagyon szép – legalábbis az én számomra nagyon szép – jellegzetesen és hitelesen biedermeier ízlésű festmény. Az egyik negyvennyolcas tiszt dédapám zsinóros mentében, a másik az ő anyja, a harmadik az ő anyósa. Volt az anyai család birtokában még több hasonlóan régi, sőt még régebbi festmény. Elpusztultak a háborúban, mint oly sok minden… mint úgyszólván mindenki, aki az enyém volt: szüleim, nagybátyáim, nagynénéim, unokatestvéreim. 1944-ben harminchét legközelebbi rokonomat ölte meg a tömeggyilkos őrület. Sír helyett csupán névsoruk olvasható a Rákoskeresztúri temető vértanúemlékművén. Velük pusztultak javarészt otthonaik is. Csoda, hogy ez a három régi kép, a régi századok tanúja megmaradt. De jól emlékszem még egy régi rokon néninél egy sokkalta régebbi anyai előd-házaspár festményére: azt is tudom, hogy Goldziher Anselmusnak hívták, a felesége nevét nem ismerem. Vér szerinti elődeim voltak. Ez a Goldziher Anselmus az 1710-es évek elején a Fertő tó melletti Köpcsényben élt, és a Batthyány grófok birtokainak gazdasági főembere volt; tehát nyilván labanc érzelmű a kuruc háborúk idején: labanc nagyurak afféle úri házi zsidaja volt. Képe feledhetetlen a számomra. Hosszú fehér parókája (allonge-paróka, ahogy akkoriban nevezték) válláig ér, arca beretvált, szürke selyemkabátjának gallérja és mandzsettája csipke. Amikor sokkal később Feuchtwanger Jud Süss-ét olvastam, a német fejedelemség zsidó nagyurának tragikus történetét, a régóta néhai Josef Oppenheimert – akit Jud Süssnek neveztek – pontosan olyannak képzeltem, mint Goldziher Anselmust. Hiszen körülbelül kortársak is voltak, de szerencsére Anselmus úr nem volt olyan túl nagy hatalom, amely már tűrhetetlennek bizonyult mások számára, az ő élete tehát nyugodt és sikeres volt, utódai századról századra nagykereskedők és egyetemi tanárok lehettek, míg egyik kései utódjának leánya feleségül nem ment ahhoz a nagyváradi fiatalemberhez, az 1692-ben török alól felszabadított Herschel kései ükunokájához, hogy megszülethessem én azon a Bonifác-napon.

De mindebből hol kezdődöm én?

Amikor test szerint világra jöttem?

Vagy amikor apám és anyám – ahogy módosabb magyar polgárok számára úgyszólván kötelező volt 1911-ben – elindult nászútra, hogy előbb Bécsben operába menjenek (sőt olyan előadáshoz, ahol Kurz Zelma énekelte a szoprán főszerepet), majd sürgősen továbbutazva Velencében a Bauer és Grünwald-féle szállodában végre megtalálhatták egymást?

Amikor Szabó Magda Régimódi történet-ét olvastam, amelyből ámulva is, izgatott szívdobogással is, de szinte képtelenségnek is észlelve az azonosságot, azt vettem tudomásul, hogy az ő édesanyjának is az volt házassági menetrendje, hogy előbb Bécsben Kurz Zelmát hallgatták meg egy Verdi-szerepben, majd Velencében a Bauer és Grünwald-féle szállodában következett el a nászéjszaka… egy ideig képtelen voltam tovább olvasni, oly elképesztő törvényszerűségként tárult elém, hogy a mi századunk első tizede táján, akik az arisztokrácia fényűzése alatt és a parasztság életformája vagy a zsellérek és munkások nyomora fölött éltek, azoknak szinte szertartásszerű törvényszerűséggel ugyanúgy bonyolódott életútjuk – a magyar polgári életút! –, mintha valamiféle rituáléban írták volna elő. És ebben az első világháború előtti álliberális, áldemokrata magyar álidillben már az is mindegy volt a rituálé számára, hogy debreceni kálvinista cívis, nagyváradi zsidó iparos-kereskedő középpolgár vagy budapesti nagykereskedő-tudós família leszármazottairól van-e szó. Ugyanúgy esett valamennyiüknél. És még folytatnom is kell a Szabó Magdától szerzett felismerést. Ókút című önéletrajzi regényéből tudom, hogy kálvinista debreceni kislányként esténként ugyanazt az együgyű imát kellett elimádkoznia, mint nekem a nagyváradi zsidó vallású kisfiúnak (legföljebb a szöveget másként értettük félre). Én mindig azt hittem, hogy ez egy régi zsidó gyerekimádság (persze magyar nyelvű, mert Nagyváradon a polgári rangúak már rég nem imádkoztatták gyermekeiket héberül; németül pedig akkor sem tudtak, amikor a nagyvárosi, pl. óbudai zsidók még németül beszéltek és imádkoztak, mint sváb szomszédaik). Szabó Magda pedig azt hitte, hogy ez egy régi kálvinista gyermekimádság, amíg én könyve olvastán azonnal nem közöltem vele, hogy én is ezt a szöveget hadartam el lefekvés előtt úgy ötéves koromban, hasonlóképpen anyai felügyelet mellett, mint ő.

Nem utolsósorban éppen Szabó Magda néhány művéből kellett tudomásul vennem, hogy annak a polgári Magyarországnak a valódi tartalma, amely nemcsak megelőzte, de elő is készítette a mi korunkat, akkor válhat igazán áttekinthetővé, ha az arisztokrácia alatti és a nyomorúságosan élők feletti rétegek leszármazottait fokozottan érdekelni kezdi, hogy őnáluk otthon mi történt légyen, minekelőtte ők megszülettek. Éppen Szabó Magda – akiről nyilván az eddigiekből is kiderült, hogy legjobbik barátaim közé tartozik, és művészileg is legközelebb érzem magamat őhozzá író kortársaim közül – amúgy félig tréfásan szokta mondogatni, hogy „valahogy valamiképp testvérek vagyunk". Ez nemcsak hasonló ízlést és személyes baráti rokonszenvet jelent, hanem azokat a sajátosan közös vagy hasonló emlékeket, amelyeket az emberiség évezredeitől, a magyar történelem évszázadaitól és ki-ki saját elődeinek messzeségbe vesző nemzedékeitől örökségként kapott.

Ezt az itthoni örökséget böngészem, amit családi pletykák, legendák, nemzedékről nemzedékre szálló emlékek hagyományoztak rám, mert egyre inkább úgy gyanítom, hogy ha nem egy történetet formált-kerekített is az emlékezés, még az is jellemző, ahogy az egykori, pontosan ma már nem ellenőrizhető valóság eltorzult az egyre tovább tükröződő emlékidézésekben. No persze közben a szakma szerinti történetismerő mércéje is igyekszik pontosítani. Hiszen ismerem azt a hazai történelmet, amelynek keretében lejátszódtak azok a történetek, bonyolódtak azok a kapcsolatok, formálódtak azok a jellemek, keletkeztek és elmúltak azok az otthonok, amelyeket megpróbálok felidézni, mint előjátékokat mindahhoz, amit már én személyesen éltem át. Ezeket az előjátékokat is átéltem, csak nem személyesen, hanem úgy, ahogy a lelkiismeretes historikus átéli a múltak tényeit, a jó olvasó átéli a regényeket, drámákat és lírai önvallomásokat akár ezer évekkel ezelőttről, akár a közelmúlt pillanatokról. Hiszen ha akarjuk, a családi emlékeket a népköltészet egy sajátos formájának tekinthetjük: egy zártabb társadalmi közösség örökségét, magán-Iliászokat és magán-Odüsszeiákat. És hát Odüsszeusz szerelmes kalandja Kalüpszóval vagy Nauszikaával, mondjuk Télemakhosz unokája számára valahogy úgy hathatott, mint az én számomra az a történet, hogy a dédapám hogyan is vette feleségül szépapám leányát. Ez az én számomra családi emlék, de az olvasó számára a magyar polgárság Odüsszeiájának egyik epizódja.

És talán ebből az epizódsorozatból – amelyet széttéphetetlen egységgé komponál, hogy a végén, illetve a folytatások kezdeteként – mindezeknek következtében ama Bonifác-napon én megszülettem, majd elérkeztem az iskoláskorig – az olvasó egyet-mást jó esetben még a magyar polgárság történetéből is megérthet. A polgárságot megdöntő, de belőle sarjadzott mostani sajátunk aligha érthető meg e polgári előzmény nélkül.

De hol kezdjem? Hol kezdődöm? Hiszen minden kezdet még távolabbi kezdetek felé mutat. Annyi azonban bizonyos, hogy volt egy pillanat, amikor két merőben különböző múltú, de mégis magyar polgári család összetalálkozott, egy fiatalember és egy szinte még gyermeklány összenézett. Ez volt az a kezdet, amely felém vezet, de ez volt az a kezdet is, ahonnét visszaléphetünk a korai évszázadokba a Körös-part felé is, a pesti Orczy ház felé is, Köpcsény felé is, Nagybecskerek felé is az idők mélységeibe, ameddig egy családi emlékezés – kiegészítve némi okleveles kutatással – elérhet.

Ez a kezdőpont 1902-ben volt, Budapesten, a Hajós utca 15. számú ház első emeletén, amely teljes emeletet akkoriban a kereskedelmi körökben olykor „magyar papírkirály"-nak nevezett Goldzieher Géza nevű nagykereskedő bérelte.

EGY NAGYVÁRADI FIATALEMBER A SZÁZADFORDULÓN

A történetet apám is, anyám is oly gyakran mesélgette-idézgette, ki-ki a maga személyes emlékeként, hogy kora ifjúságom óta úgy él bennem, mintha jelen lettem volna, noha valamivel több mint tíz évvel a születésem előtt történt. De már úgy serdülőkorban is néha az jutott eszembe, hogy én személy szerint ezzel a rézmetszetbe illő jelenettel kezdődöm. Csak később kezdtem úgy sejteni, hogy bizonnyal sokféle gyökérzet közvetítésével, sokkalta régebbi századoknál kell indítani a történetet. Annyi azonban bizonyos, hogy ezek a különböző gyökérszálak ebben a századfordulós pillanatban futottak össze.

Ez 1902 tavaszán, úgy rémlik, márciusban történt. Egy huszonegy éves nagyváradi fiatalember érkezett Budapestre, hogy a következő hét hétfőjén elfoglalja új állását, amelyet egy otthoni atyai jó barátja és új főnöke levélben beszélt meg egymással. A fiatalembert Hegedűs Andornak hívták, nem volt magas, de igen arányosan jó megjelenésű, jobboldalt elválasztott, simára fésült szőke hajat és huszárosan pödört szőke bajuszt viselt, zöldeskék szeme volt, széles karimájú, középen begyűrt kalapját a jól öltözött fiatalok szokása szerint kissé jobbra csapva viselte. A kora tavasz eléggé langyos volt, hogy az útra már ne átmeneti posztókabátot, hanem világossárga, nyaktól végiggombolható felöltőt – „überziehert" – húzzon divatosan acélszürke, négygombos zakójára, amelyhez kockás nadrágot és sárga gomboscipőt hordott.

Soha azelőtt még nem volt Budapesten. Tizenhét éves korában már felszabadult papírkereskedő-segédként Kassára szegődött egy afféle nagyobb vidéki áruházba, ahol főnöke az első pillanatra is rátermettnek gyanított, éppen hogy felnőtt segédnek, aki ráadásul németül is beszélt, azonnal megcsillantotta a csábító kilátást, hogy megteszi a papíráruk egész Felvidéket kézben tartó utazójának, ha képes hamarosan megtanulni szlovákul is. No persze ezt akkor nem szlováknak, hanem tótnak mondották, és semmiféle sértő, vagy lebecsülő felhangja nem volt; akkor még a szlovákok java része sem tudta, hogy szlovákul beszél: tótoknak nevezték magamagukat is, és éppen a „slovák-nak volt némi gúnyos mellékíze. Ez a fiatalember pedig mindig hajlandó volt mindent megtanulni, noha tizenhárom éves korában egy diákcsíny miatt mint negyedikes reálista tanulót kicsapták az ország minden középiskolájából. De az már régen volt, közel öt éve, azóta otthon Nagyváradon jól kitanulta a papírszakmát, behívták katonának is, újoncként néhány hónapig huszár volt, de sikerült viszonylag gyorsan leszerelnie, mert az illetékes katonaorvos „gyenge tüdejű-nek minősítette. A katonaorvos – Dr. Berkovits René – egyébként másod-unokatestvére volt, sokkal később, az első világháborúban főtörzsorvos ranggal a nagyváradi katonakórház parancsnoka, még később, a húszas években René Berkov néven nagy hírű svájci ideggyógyász, aki végül öngyilkossággal fejezte be életét. Különös módon apám rokonságában is, anyám rokonságában is, a látszólag igen harmonikus polgári életben feltűnően sok volt az öngyilkosság. Abban az időben azonban, amikor apám az akkor még egészen fiatal katonaorvos rokon diagnózisa alapján leszerelt, még nem kezdődött el az öngyilkoshullám. A nagyváradi testvérek, unokatestvérek és másod-unokatestvérek jókedvűen indultak neki az életnek. Apám is Kassán hamarosan úgy érezte, hogy az övé a Felvidék. Üzleti útjain Pozsonytól Poprádig utazgatta nemcsak a városokat, hanem a liptói, árvai, túróci nagyobb falvakat is, ahol csak papírt és írószert is áruló vegyeskereskedés volt. Vasútvonalak még csak a nagyobb városok közt húzódtak, az üzleti utak nagy részét bérelt lovas kocsin kellett megtenni, és ha a nyaktörő kárpáti hegyi utakhoz sehogyan sem akadt tengelyes jármű, legföljebb ösvényjáró kis hegyi lovakkal lehetett megközelíteni a magasságokban is üzleti lehetőségekkel kecsegtető falusi vegyeskereskedéseket – hát akkor a fiatal kereskedelmi utazónak igen jól jött, hogy huszár volt, aki tapasztalatból tudja, hogy aki jól tartja lábát a kengyelben, az nem esik ki a nyeregből. (Így tanulta meg az apám, hogy polgárembernek sem árt, ha nem fél lóhátra ülni, és engem – persze ez már az első világháború idején volt, amikor ő évekig volt katona, s minthogy huszárnak indult, az is maradt – úgy négyéves koromban már lóhátra ültetett, óvatosan vezetve az állatot, amíg meg nem szoktam, hogy segítség nélkül is elügetgessek a huszárkaszárnya udvarán. Ezért lehettem én sokkal, de sokkal később, a második világháborúban a hómezőn néhány hétig még lovasfutár is, ami, ha nem is volt veszélytelen, de sokkal kényelmesebb beosztás volt, mint az útkarbantartó vagy fedezékkészítő árkászmunka. Sohase tudtam sportértelemben „lovagolni", de kisgyermekkoromban megtanultam apámtól, hogy nem kell leesni a lóról.) A szakmájához hamar jól értő, vállalkozó kedvű és főleg mindig derűsnek látszó fiatalember, aki kissé mindig bihari–váradi ízű magyar nyelvén kívül németül és tótul is jól megértette magát – később még franciául is megtanult –, felettébb előnyös helyzetben volt a javarészt tótul beszélő északi megyékben és a Szepesség öntudatosan német kereskedővilágában. Kassai főnöke nagyon is megelégedetten, kérés nélkül is gyorsan újra meg újra emelte fizetését, igen indokoltan félve, hogy a jól használható utazó csak átmenetnek szánja a kassai életet, és ha elég gyakorlottnak véli magát, akkor – mint minden igyekvő kereskedő ifjú – a főváros felé törekszik. Ez természetes is volt. Budapest ez időben vált igazán nagyvárossá, polgári kilátások igazán csak itt nyíltak. És akinek még művelődési igényei, kulturált életigényei is voltak, az Nagyváradról igazán nem más vidéki város felé törekedett, hiszen éppen Nagyvárad ebben az időben kezdett az ország másik, Budapestnél is nyugatabbra tekintő kultúrközpontjává lenni. Akinek írói vagy újságírói törekvései voltak, az ezekben az években olykor Budapestről is Nagyváradra ment. Hanem aki a kereskedelmi életben akart magának megfelelő, habár lankadatlan munkával, de mégis gondtalan életet elérni, az az ország minden égtája felől Budapest felé tört.

Apámnak akkor, húszéves kora körül, nem is az volt még a vágya, hogy papírkereskedése legyen Budapesten, hanem hogy egy olyan igazán nagy budapesti cég utazója lehessen, amelynek nem Pozsony és Poprád közt van a vadászterülete, hanem a távolabbi világban. Nagyváradi inas korában főnökétől hallott Bosznia-Hercegovina mohamedán, mesevilágnak tűnő vidékeiről, Dalmácia napfényeiről. Kamaszkora óta igyekezett minél többet összeolvasni távoli tájakról és régi idők romantikus kalandjairól olasz meg francia tájakon. Ez az olvasás már akkor kezdett játékos szenvedélyévé válni, amikor tizenhárom éves fővel kicsapták az iskolákból, és csak azért is műveltebb akart lenni, mint azok a fiúk, akik továbbtanulhattak. Ez a hamar életformává lett mindennapi olvasás tette később feltűnően és közismerten műveltebbé, mint kereskedő körei, és sok-mindent-tudását éppen az tette szoliddá és hitelessé, hogy soha életében egy pillanatra sem tartotta magát afféle művelt embernek vagy éppen „entellektüel-nek, nyoma sem volt benne semmiféle kérkedésnek: olvasottságát, irodalmi és történelmi műveltségét ugyanolyan természetes tulajdonságának fogta fel, mint hogy kitűnő áttekintő- és kombinálókészségével bármely kártyajátékot, amelyet megtanult, mesterfokon játszott, jól sakkozott, jól biliárdozott, később szakmatársai szerint szinte bravúrosan értette a papírok tulajdonságait: országhatáron túlterjedő tekintélyű papírszakember volt már akkor, amikor mi, a fiai, még egészen kis gyerekek voltunk. De úgy mellékesen kitűnő kézügyességű ember volt, jól rajzolt, noha sose tanulta, értett a könyvkötéshez (ezt egyébként inaskorában meg is tanulta), kitűnő csevegő, szójátékokra kész, igazi szellemes ember volt, szeretett rejtvényeket fejteni. Megvolt minden tulajdonsága ahhoz, hogy az emberek kedveljék. És saját bevallása szerint már kassai ifjúsága idején, a vidéki kereskedők tülekedésének felismerésekor kialakult benne az a szívós mértéktartás, hogy életprogramja szerint: nem akart se szegény, se gazdag ember lenni. Egy későbbi mondása szerint: „A gazdag ember szorongó gondja alig jobb a szegény ember szorongató nyomorúságánál. Úgy nőttünk fel mellette, hogy hírét se hallottuk az anyagi gondnak (szüleim előttünk még csak nem is említettek pénzügyeket), de szinte riasztónak hatott körünkben a fényűzés, amelynek apám szerint „mindig rossz a vége". Legmódosabb korában is habozás nélkül elutasította még a gondolatát is, hogy bármiféle ingatlana legyen, mert azzal csak gondokat vesz magára az ember. De ugyanolyan riasztóan hatott, ha valaki olyan körülmények közé kerül, hogy meg kell gondolnia egy új ruha készíttetését, vagy hogy az embernek ne legyen lehetősége egy szép új ékszert venni a feleségének. Apám egész lelki magatartása és hozzá élete nagy részén könnyeden tartott életformája jellegzetes középhelyzet volt a nagypolgár alatt, a kispolgár felett. Pontosan ezt az életformát akarta kialakítani huszonegy éves korában Budapesten.

Ehhez nyilvánvalóan nemcsak annak a jellegzetesen középpolgári helyzetnek örökségére volt szükség, amelyet hazulról hozott, de az az emlék is, amely nemzedékről nemzedékre öröklődött a családban, hogy ők a 17. század vége óta mindig is olyan sokat dolgozó és munkájuk által nagy családot gondtalanul eltartó iparosok, kereskedők voltak, akik sohase számítottak Nagyvárad gyorsan fejlődő polgárságában sem az irigyelt gazdagok, sem a szánandó szegények közé. Ez korán kibontakozott életprogram volt apám számára. Amikor – már túl az ötvenedik évén – egy régi barátja megkérdezte tőle, hogy is van az, hogy ő a Magyar Kereskedelmi Utazók Egyesületének – amelynek huszonkét éves korától mindvégig tevékeny tagja volt – bármelyik bizottságába kerül, ott sohase egyszerű tag és sohasem elnök, hanem általában alelnök, akkor mosolyogva is, vállvonogatva is, de elgondolkodva is ezt válaszolta: „Talán azért, mert mindig féltem attól is, hogy irigyeljenek, attól is, hogy sajnáljanak. Lehetséges, hogy ezt az „aurea mediocritas-t a középpolgári nemzedékek hosszú sorától örökölte. S habár nem tudott latinul, még eléggé deákos régi városi kultúrában nőtt fel, hogy magyar kifejezésként használja az értelmes mértéktartásra ezt az „aurea mediocritas kifejezést, mint az olyan, szüleim ifjúkorában még magyarnak ható latin fordulatokat, mint „uti figura docet (ahogy az ábra mutatja), vagy „quid nunc, vagy az olyan antik közhelyeket, mint „alea iacta est meg „Hannibal ante portas". Ezeket még hazulról hozta.

Hanem az a tény, hogy éppen a papírszakma útjára lépett, és szinte szerelmese volt mindvégig minden papírárunak, ez egy sajátos véletlen következménye volt. Ámbár a szükségszerű életutak mindig is véletleneken vezetnek át. És ha az a véletlen, amely a papírszakma felé irányította, nem felelt volna meg lelkivilágának, ha nem talál kezdettől végig nemcsak megélhetési lehetőséget, hanem szakadatlan gyönyörűséget is a papírral való foglalkozásban, akkor nyilván előbb-utóbb más pályát választ magának. Sokkal később én olyan pályára sodródtam, amelynek gyakorlata semmiképpen sem felelt meg nekem. Jogászdoktor létemre négyévnyi ügyvédjelöltség után volt erőm mindenestől hátat fordítani a jogászságnak, s megtalálni azt az író-tanító életformát, amely a hivatástudat mellett a gyönyörélményt is megadja.

Apám családjában semmiféle mesterség sem öröklődött. Úgy látszik, ha nem is kimondott, de természetesnek tartott életelv volt köreikben nemzedékről nemzedékre, hogy ki-ki válassza magának azt a polgári szakmát, amelyhez kedve van. Apai nagyapám cipész, később cipőkereskedő volt; az ő apja mészárosmester, aki fiatalon halt meg (1848-ban honvédként súlyos sebesültként hozták haza, s néhány nap múlva bele is halt); ennek az apja – tehát apám dédapja – vásári szekeresgazda, vagyis amolyan régi típusú fuvaros volt. A nála is régebbiekről csak bizonytalan mendemondák maradtak, valószínűleg szatócsfélék lehettek ama legrégebbi ismert elődtől kezdve, aki már nagyváradi lakos volt, amikor Lotaringiai Károly lovasai felszabadították a török alól Szent László városát. Ez a „Szent László városa" rangot adó közhely volt emberemlékezet óta a váradi polgárság valamennyi rétegében, akkor is, ha protestánsok voltak, akkor is, ha zsidók. Mint ahogy a legkülönbözőbb vallású, sőt esetleg egyenest antiklerikális indulatú családok körében született gyerek is az első tudnivalókkal tanulta meg, hogy Vitéz János püspök Váradon csinált iskolát, és Pázmány Péter Váradon született, s ezekre csaknem olyan büszkének kell lenni, mint hogy ez a város: Szent László városa.

Apám nemegyszer mesélte, hogy maga sem tudja, milyen kisfiú korában vette tudomásul apjától ezeket a lokálpatrióta büszkélkednivalókat. Nagyapámnak hosszú élete folyamán tizennégy gyermeke született, ezekből öt gyermekkorban halt meg, tehát kilencen nőttek fel, akik közt igen nagy volt a korkülönbség. A legkisebb közel harmincöt évvel volt fiatalabb a legidősebbnél. Nagybátyáim közt akadt érettségizett bankfőkönyvelő, tanári diplomás újságíró-államférfi, iskoláit abbahagyó, majd afféle dúsgazdaggá emelkedő selyemkereskedő, örök magányos agglegény textiles utazó, és olyan is, aki egy tragédiába futó rövid, lángoló életen át hol hegedűművész, hol gyermeki képzeletet lángra gyújtó játékok kieszelője és kereskedője akart lenni. Az ő története majd egyik olyan későbbi epizódja lesz ennek a történetsorozatnak, amelyből talán regény is lehetett volna, de oly mértékben személyes élményem, hogy történetét fel kellett tartanom önéletrajzom előjátékaihoz.

Hát ebben a népes családban apám a fiatalabb gyermekek közé tartozott. Amikor született, az apja már negyvenkét éves volt, akkorra a jónevű suszter már cipőkereskedést nyitott a Bémer téren. Ortodox nagyapám fiait nem a hitközségi, hanem az állami iskolába járatta. Apám is az elemi után az akkor legmodernebbnek tetsző reáliskolába került, hogy majd az iskola végeztével maga válasszon, mi is akar lenni belőle. Csakhogy apám soha se fejezhette be ezt a reáliskolát. Pedig már kisgyermek korában is minden testvére közül legjobban szeretett olvasni, ráadásul jó rajzoló és jó tornász volt (még idős korában is kitűnően úszott). De úgy látszik, amolyan igazi életrevaló, csintalan fiú volt. Negyedikbe járt, amikor a nagy baleset történt. Volt egy tanáruk, Ponty Kelemennek hívták (mintha egy bohózatbeli tanár író kitalálta neve volna, holott valóban ez volt a neve; fura módon nem is egy, hanem két ilyen nevű tanár volt Nagyváradon: a másik ennek premontrei rendbeli paptanár unokatestvére). Földrajzot tanított, szakállas volt, és közismerten részeges, aki ha túl ittasan ment be az osztályba, akkor a katedrán elaludt, és ültében az asztalra kókadt a feje. Köznevetség tárgya volt a gyerekek között. Nos, történt, hogy egy ízben Ponty Kelemen tanár úr tántorogva jött be az órára, leült a tanári íróasztalhoz, és alighogy beírta az osztálykönyvet, lehajtotta a fejét és már horkolt is; szakálla elterült az íróasztalon. Hát akkor az apám – tizenhárom éves jókedvű szőke fiú – az osztály izgatott örömére pecsétviaszkot vett elő a zsebéből, majd meggyújtott egy piros fejű kakasgyufát (amely nemcsak dobozán, hanem akár a