Úgy ahogy volt és

By Dénes Zsófia

A 97 esztendős Dénes Zsófia életpályája nemcsak időben ível át páratlanul hosszú szakaszt – közel egy évszázadot –, hanem sorsfordító eseményekben, jelentős és érdekes találkozásokban is mérhetetlenül gazdag. E találkozások élményei ihlették azt a remekbe sikerült portrésorozatot jelentős magyar kor- és művésztársairól, amelyet itt egybegyűjtve nyújtunk át az olvasónak.
Ahogy maga az írónő mondja: „Amit ebben a könyvemben megírtam, az ilyen formában nálunk talán szokatlan. Élménykönyv magyar kortársaimról, akik valamennyien alkotók voltak, akár írtak, akár festettek, színpadon játszottak vagy a tudománynak éltek.
A nincstelen küszködőkön kívül másfajta ember engem, az írót, sohasem érdekelt. De a kiváltságos egyéniségeket figyeltem és megjegyeztem magamnak. Ami e találkozások élményeiből bennem a mai napig megmaradt, igyekszem átadni a fiatalabbaknak, mert már szinte alig akad az ábrázoltak közül, akikkel ők még találkozhatnak.”
„Akikről írok – kevés kivétellel – az új forradalmát érlelték magukban, amellyel a kor terhes volt. És hiszem, ez teszi érdemessé, hogy aki még együtt volt velük, az a látható és láthatatlan dolgok fehér és fekete kőtükrével tükrözze őket.”

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633446683

Book preview

DÉNES ZSÓFIA

ÚGY AHOGY VOLT ÉS…

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-668-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Dénes Zsófia jogutódja

Az én nyelvem a tükrözések nyelve.

Nyelv, amelyen fehér kőtükrömmel

lemásolom a láthatót. És fekete

kőtükrömmel a láthatatlant.

Másolás, az elmondás.

Elmondás, az tükrözés.

Alkotás nálam nincs. Én a tükrözések

másolója vagyok, nem pedig világok

alkotója.

MIGUEL ÁNGEL ASTURIAS

Amit ebben a könyvben megírtam, az ilyen formában nálunk talán szokatlan. Élménykönyv magyar kortársaimról, akik valamennyien alkotók voltak, akár írtak, építettek, festettek, mintáztak, színpadon játszottak, akár a tudománynak éltek.

A nincstelen küszködőkön kívül másfajta ember engem, az írót, sohasem érdekelt. De a kiváltságos egyéniségeket figyeltem, és megjegyeztem magamnak. Ami e találkozások élményeiből bennem a mai napig megmaradt, igyekszem átadni a fiatalabbaknak, mert már szinte alig akad az ábrázoltak között, akikkel ők még találkozhatnak.

Valami vissza nem térőt jelentenek, amit én, mint korom tanúja, és magam is egyszeri jelenség, még tükrözhettem. És éppen az, hogy mindebből semmi sem tér vissza, tette érdemessé, hogy néhány kései évemet ennek a munkámnak szenteljem. Mert akikről itt szólok, azok a maguk módján kiemelkedő emberek.

Érdemben és kiválóságban nem egyenlők, hiszen minden kornak kevés a nagy embere. De nem is az volt a célom, hogy fölmérjem őket. És nem is az eredményeiket teszem mérlegre. Ha valamit mégis fölidézek abból, amit adtak nekünk, azt éppen csak emberi jellemzésükért, belső képük átvilágításáért kell megtennem.

Igyekezetem az volt, hogy eleven lényüket tükrözzem. És ha az is belékerült írásomba, hogy én hogyan viszonylottam hozzájuk, ez nem volt eleve elhatározott szándékom, önkéntelenül sodródott belé. De nem törlők utólag semmit, mert bizonyára így igaz.

Akikről írok, nem egyetlen korszak szülöttei. Hiszen az én életem nemcsak egy emberöltőt ölel fel, de voltaképp hármat. Van itt század eleji emlék (sőt, ha jól megnézem, múlt század végi is), van itt háborús, majd forradalmi zóna, van itt két háború között szorongó negyed század, és van olyan kifutó, amely átszalad mai folyamatosságunk medrébe.

De a legfontosabb, amit bejárt utamról el kell mondanom: tulajdonképpen egész életem csupán két korszakra oszlik. A kapuzáróra és a kapunyitóra. Amikor lezártuk a múlt örökségét, amelyet a huszadik század küszöbéig hordoztunk, nyomban megnyíltunk mindenestől az újat teremtő világnak. Es ez lényegében már forradalom volt. Az az erjedés, amely bennünk végbement, amíg kiérleltük a teljes forradalmat, az volt az én fiatal éveim leglényege. Az tette dinamikussá és szikrázóvá annak a világnak szellemi harcosait. Csakis ilyen vulkáni erőkkel dúsított korok szülik sorozatban a rendkívüli embereket. Ilyen kor volt a múlt században magyar földön az a néhány évtized, amelyet a történelem reforméveknek nevez. Ilyen kor volt a mi századkezdetünk. Forrongást hordozott, és forradalmakban tetőzött. Az szülte a tehetségeket, az volt alattuk a rugó, az világította meg őket, hogy színesek, sugárzók, és amennyire lehet, teljesek legyenek.

Akikről itt írok – kevés kivétellel – az új forradalmát érlelték magukban, amellyel a kor terhes volt. És hiszem, ez teszi érdemessé, hogy aki még együtt volt velük, az a látható és láthatatlan dolgok fehér és fekete kőtükrével tükrözze őket.

Időrendbe sorakoztattam portréimat. Aszerint, mikor találkoztam először azzal, akiről írok, vagy mikor kaptam róla azt az élményt, amely mindvégig nyomot hagyott bennem.

Adyról itt nem adok külön képet. Őt megírtam három könyvben is és számtalan helyen. Mégis kiütközik ő itt is az ábrázolások sűrűjéből, mert jelenvaló volt mindvégig és mindenütt, ahol az új sarjadt, ahogy jelenvaló ma is.

Ami engem illet, aki többnyire ma tükrözöm a múltban átélteket, nem hiszem, hogy erre a rálátásra hamarább lettem volna képes. Rálátásra, amely – elismerem – egyéni. Egyéni, de fél vagy háromnegyed század távlatából érkezetté, aki most már messziről tekint vissza a valóságra, amely körülvette, amelyben élt, amely éltette, s amelyet szeretett.

Talán csak azért tartozom a ritka emlékezők közé, mert kevesen vagyunk, akiknek a sors megengedi, hogy egészen magas korban még mindig megtalálják a szavakat, és érezzék a hevületet, amely a feltámasztást egyáltalán lehetővé teszi.

Ezt a lehetőséget alázattal köszönöm meg sorsomnak.

D. Zs.

LESZNAI ANNA

Látom, látom. Az óriáskisasszonyt, szemben velem, a táncórán. Egy magánlakás kiürített ebédlőtermében, gázlángú csillárok alatt. Valamikor a század vége felé. Tízéves lányok? Tizenkét évesek? Nem tudom. De azt igen, hogy egykorúak voltunk, azazhogy én pontosan tizenegy nappal fiatalabb. Ő január harmadikán született, én január tizennegyedikén. Ilyen sorrendet mi akkoriban számon tartottunk. Legalábbis jómagam. Mert mindig kívántam, hogy idősebbnek lássanak. Nagylánynak!

Én eléggé kis termetű voltam. Osztálytársaim között közepes. De ő – csodálatos! – magasabb volt, mint az anyám. Csakhogy az anyám vékony és törékeny volt őmellette.

Ő erős volt, nem kövér, és nem duzzadt, de tömény, és jól megfaragott. Nem volt városi gyermek. Egész életén át kinn szaladgált a szabadban, szél fújta, eső áztatta, nap sütötte, és mindezt egészséggel hordozta az a szépen fejlett gyermek.

Máli. Ez volt a neve. Mert több mint tíz év múlt el, mire Lesznai Anna lett belőle. Máli. Olyan íze volt számban a nevének, mintha érett és illatos málnaszemet kaptam volna be. És piros volt a neve, mint a valóságos málnaszem, és mintha dünnyögnöm kellene hozzá: „piros pünkösd napján, hajnalban születtél".

Szép? Szép a szeme volt. Ő maga azt írta könyvében, hogy Lizó-Máli szeme zöld volt. A dolog nem ilyen egyszerű. Az ő zöld szemében aranybarna foltok látszottak. Nem tudom, vannak-e vizslák, akiknek ilyen a szemük. De olyan becsületes, nyílt, őszinte nézése volt, olyan gyermekded nézése, amilyennel embernél ritkán találkoztam. Az ő kerthez, szabad természethez szokott szeméből mintha játékok keltek volna életre. Mintha virághímpor felhőzne feje körül. És ebből a felhőből lettek nem is sokkal későbben a versei és a rajzai: a lesznai virágok és gyümölcsök.

Furcsa. Az egész táncórából semmi másra nem emlékezem, csak az óriáskisasszonyra, akinek málnaíze volt, és a táncmesterünkre, akit ugyancsak nem semmisített meg az idő. Frau Filónak hívták. Az Operaház akkori első balettmestere. Kövér, szorosra befűzött és pehelykönnyű asszony, aki testhez tapadó fekete lovarnő-ruháját, azaz szoros derekú, hosszú szoknyáját a tánchoz csipeszekkel rövidre szedte, hogy a növendékek pontosan lássák kövér, de súlytalan lába ritmikus mozgását. Frau Filo csupa muzikalitás volt, és energikus, kolerikus, remek táncmester. Neki köszönhetem tízedik életévem számomra felejthetetlen táncsikerét egy nagyvilági fürdőhely kurszalonjában. Arra a fürdőhelyre még apám vitte el rövid nyaralásra egész családját. Vadonatúj divattánc slágermelódiáját húzták. – Boszton! Boszton! – kiáltották az emberek, de csak egyetlenegy aranyifjú szaladt ki a páholyok alá a parkettre, és hívón nyújtotta két karját: hol akad itt partner bosztonra?

És ekkor én – se szó, se beszéd – felugrottam apám, anyám mellől, és a körbesikló táncos karjára fűződtem. Anyám lesütötte szemét, apám dühösen morgott valamit, de én repültem táncosom karján, és fél óra alatt páholyunk tele lett a csitrinek küldött virággal. Ezért is nem felejtettem el Filónét. (Könyvem első megjelenése után unokájától, Kuti Ferencnétől levelet kaptam. Abból tudtam meg, hogy 1929-ben, 80 éves korában halt meg. Mint az Operaház saját halottját, örök fekete ruhájában a Kerepesi temetőben temették el.)

Az ember csak arra emlékezik, amit nem akar, nem tud elfelejteni. Mert jelentősége van. Az egész táncórából, a boszton-emléken kívül – ahogy már mondtam –, még csak Málit nem felejtettem el. A többi lement a süllyesztőbe. Máli más volt, mint mind a többi a pesti táncteremben. Egy darab őstermészet, amely rövid időre betört miközénk. És én ezt ösztönösen megéreztem. Nem beszélgettünk egyáltalán sohasem. Mégis örültem, hogy madame Filo velem szemben állította fel párjával. A párja – semmi. De neki az maradt a törzshelye, amíg egyáltalán volt táncóránk.

Így áll előttem ma is az óriáskisasszony, az ő egyszerű mosóruhájában, alacsony sarkú, pántos nagygyermek topánjával, hátrakefélt, sima, aranybarna hajával, és azzal a nyílt nézésével, amelyért szeretni kellett.

Hány évtized múlt el azóta? Ne számoljuk. Sok szenvedésen mentünk közben keresztül – ő is, én is. Meg kellett keményednünk. Megtanultuk a munkát a mindennapi kenyérért, és magát a kenyérharcot. Szinte egyszerre indultunk mesterségünkben; Lesznai Anna költő volt, író és iparművész, aki a századkezdet szecessziós stílusában valósította meg sajátos poézisét.

Mindketten a Bak jegyében születtünk. A tél gyermekei vagyunk. A tél edzett meg bennünket már csecsemőkorunkban. És talán ezért győztük bátorsággal és erővel a reánk kiszabott, nem könnyű sorsot.

Mert hiszen – éljen az élet!

Óriáskisasszonyom, ugye, hogy éljen?

HOLLÓSY SIMON

I.

Hogy mire emlékszem abból a századvégi millenniumból? Magyarország ezeréves fennállásának ünnepléséből?

Hiszen a nép inkább azt tartotta számon: rövid fél százada az ezerből, hogy jobbágyságból szabadult, de szegény és ínséges azóta is. És az ezeréves nép igyekezett kivergődni Amerikába, mert az volt a reménye és még inkább illúziója, hogy ott emberhez méltó léthez jut.

No de előbb ne erről, hanem az ezeréves forduló nagy ünnepségeiről szóljak, amikor én tizenegy éves iskolás lány voltam.

Emlékszem, mennyi tribünt ácsoltak a pesti sugárutakra végig, ahonnan drágán megváltott jegyen a nagyközönség nézhette a bandérium felvonulását.

Bandérium? Hát igen. Történelmi viseletbe öltözött, kacagányos nagyurak, főispánok és más magas rangú állami tekintélyek díszmagyarban, azután nagybirtokosok és a hadsereg tisztjeinek „dísze-virága" kényes járású csodalovakon, ceremóniával rendezett menetben – ahogy vég nélkül elvonultak előttünk. Természetesen Ferenc József is ott volt az élen, spanyol etikett előírta nyitott hintajában, és mellette ült a királyasszony, a vékony-magas Erzsébet, aki földig érő hajfonatából viselt koronát, és úgy irtózott a nyilvános szerepléstől, hogy legyezővel takarta utcát.

Emlékszem a szabad ég alatti mulatóhelyre a ligetben, az „Ősbudá"-ra, amely inkább valamely hollandi kermesz volt, hangos, zsivajgó vásári vigadalom, mai szemmel úgy is mondhatnám: filmnegyed, kulisszákkal és tákolmányokkal, ahol mű-látványosságok sorakoztak, ahol evészet és ivászat kínálkozott ál-lacikonyhákban és hamis halászcsárdákban, de hamisítatlan borral, mert a magyar bor patakokban folyt.

A világkiállításra is emlékszem halványan, sűrű embertömegével, de tisztán csak két pavilonjára: a híven lemásolt Vajdahunyad várára, amely tovább él a városligeti tóparton, és a valódi vadászkastélyra, amelyet az első világháború után Erdős Renée vett meg, hogy az legyen kertvárosi otthona.

A Stefánia úti kocsikorzó mentén – valahol a dzsentrikaszinó Park-klubjával szemben – a nagy előkelőségű Gerbeaud kertcukrászda állt, és ott nagyon fiatal, igazi spanyol lányok Goya-jelmezben kasztanyettel és gitárral egész délután és este spanyol táncokat jártak esztrádon – a magyar millennium tiszteletére.

A ligeti bejáratnál pedig „Fontaine Lumineuse" kápráztatott, kerek medence körül sokszínű, színt játszó szökőkútsugarak, amelyek messzire világítottak, és a Párizsból jött szerkezettel elbűvölték a magamfajta iskolás lányokat.

II.

Most pedig álljon itt a kontrapunkt, az ellenpontozás. A millennium bandériumos felvonulásának merő ellentéte. Vele egy időben, ugyanarra az alkalomra.

Hogy mit látok most magam előtt? Képet. A Rákóczi-induló képét. És festőjét, Hollósy Simont, akit 1896 tavaszán egyenesen millenniumi festmény megbízással hívott haza Münchenből szülőföldjére, Máramarosba a vármegye vezetősége – főispán, alispán és a többi –, hogy a vármegyeház díszterme falára fessen képet a huszti várról. A vármegye „történelmi" képet várt, dagályos romantikát, amilyen akkor nálunk (és Münchenben) divat volt. De Hollósy azért tért vissza boldog örömmel, hogy Tisza-táji hegy-völgyes szülőföldjéről tájképet fessen. És tájképet festett róla valóban. Nem vár-életet támasztott fel, jelmezbe bújtatott alakokkal, hanem magába szívta a lakatlan hegyi rétek békéjét, élvezte a csendet, a falvak fölötti magány derűjét, és a huszti vár omladékát meghagyta romhalmaznak a háttérben. Nem is nyerte el a kép a nemes vármegye tetszését. Vonakodott, hogy átvegye, és nem is lett az ügyből több megrendelés vagy netán támogatás.

Ellenben, hogy, hogy nem, akkor megindult Hollósyban a Rákóczi-induló élménye: a szegénység felvonulása a mindenség vándorútján, a nincstelenek előretörése az életért – lázálomban. Hollósy nem tudta végleg tisztázni magában a koncepciót. Főként festői szempontból nem tudta megszerkeszteni és megalkotni – mint képet. De Rákóczi-indulójának mondanivalóját, tragikus líráját (amely éppen itthon hangzott fel benne), azt nyomban átérezzük, és aki valaha forrongott: a képből forradalmat érez. És ahogy formába foglalni nem tudta ezt az egész emberségét átható érzését, úgy befejezni sem tudta soha ezt az álomlátását. Számtalanszor újrakezdte, mindig befejezetlen maradt.

Rákóczi-induló. Maga a címe: program. Itt csak szabadságról lehet szó, és csak a mindenkit harcba hívó szóról. Itt csak a delejről lehet szó, amely viszi előre az embert, hogy ne pusztuljon el a pokolban, amelybe – valahol otthon – bezárták. És ezért kell elindulnia. Megy, megy előre a nép a pusztában, a sivárságban, a por- vagy ködfelhőben, a semmiben. Valamit lát – amiért menni kell. Valamit hall – a Rákóczi-indulót, teljes szimbolikus értelmében –, amiért ezt a vak menetelést, ezt a látomás vezette menetelést meg kell cselekednie. Ő, Hollósy, soha többé nem szabadul meg ettől a hallucinációjától. Mindig újra és újra felvázolja. Mindig újabb jelképes figurákat komponál belé. Rákóczi díszmagyart viselő hívei éppúgy igyekeznek előre a bolyban, mint a lerongyolt paraszt meg a csont és bőr parasztgyerekek a máramarosi határvidékről, vagy a kiéhezett munkás, akinek tébécés láza van.

Maga Hollósy Simon pedig, ez a ki nem teljesült művész – mindnyájunk számára, aki az igaz embert keressük – egyike a legigazabbaknak. Máramarossziget egyik örmény szatócsboltosának a fia. Gyermekkorában szerette, ha elkószálhatott a hegyekbe. Magasba, messzire, az esztenák tájékára. Néha napokra nyoma veszett. Nem vált be semmiféle ipariskolában, se pult mögött. Végül kiengedte az apja Münchenbe festőnek, mert az akart lenni. Ott beiratkozott az akadémiára, és tüstént akadémiaellenes lett. Antiakadémiát alapított, és körülzsongták a nemzetközi növendékek. Imádták.

A Huszti vár „balfogása" után, a Rákóczi-indulós vázlatokkal a hóna alatt, már akkor nyáron kiköt Nagybányán. Akik őt hívták, vele utaztak oda: Réti István, Ferenczy Károly, Thorma János, Iványi-Grünwald Béla és néhány társuk. Ők alapították meg a nagybányai művésztelepet és festőiskolát. Hollósyt ott is körülrajongták a tanítványai – remek pedagógus volt –, de kollégáival nem mindenben egyezett. Mert Hollósyt gyúrták a leglázadóbb elemekből. Úgy képzelem, egy kicsit Kakuk Marci volt ő is, egy kicsit „kültelki" – egy kicsit duhaj és vadszerelmes a maga óráján – ő is.

Öt év múltán új fészket keresett. Néhány mellényúlás után megállapodott nyári iskolájával a máramarosi Técsőn, Szigettől húsz kilométernyire. Telenként visszajárt müncheni műtermébe, amíg az erszénye megengedte. De az bizony apadt. Nemzetközi iskoláját szétzilálta a közben kitört háború – és végül abból lett mégiscsak baj, hogy a millennium előtt tizenhét évig élt, festett, tanított Münchenben, ahelyett hogy Párizsban élt volna. 1878 őszétől dolgozott a bajor fővárosban, amely még mindig főként akadémizmust produkált, és mindenképpen szakadék választotta el a francia avantgarde-tól. Hiszen Párizs az alatt a tizenhét év alatt nemcsak az impresszionisták, a plein-air diadalát termelte ki, de az egész utána következő forradalmat is: Gauguint, Cézanne-t, Van Gogh-ot, Toulouse-Lautrecet, majd a fauve-ok iskoláját. Aki Münchenben élt, ezt mulasztotta el; és az összes, csak Münchenig eljutott magyar művésznek ez tehertétele maradt. Hollósy Simon nemzetközi festőiskolája is, a háborún kívül, ettől a téves kapcsolástól apadt le técsői korszakában. Ő maga nagyon szegény lett. Még Nagybányáról rosszul házasodott – a kortanúk vallják: az asszony kihasználta és zsarnoka volt –, és utolsó évében, 1917–18-ban Técsőn már egyedül és nagybetegen élt a művész.

Épp utolsó éveinek a képei jutnak el egészen hozzám. (Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.) Az az egyszerűség: az igazán ő. A tépett bokrok, az egyedül maradt szénaboglyák. Olyan földhöz tartozóan igénytelen a lénye, eltompult színei szomorúságában és reménytelenségében, annyira mély. Együtt van egészen azokkal, akiknek csak mostoha sors jutott. De nem szentimentálisan. Talán csak szubjektíven.

Técső falu – egykori járásszékhely – szegénysorán lakik, a nélkülöző nép a barátja. Vesebaj kínozza. A técsői állami iskola tanítói lakásában fekszik utolsó heteiben. A kórházi ágy, melyben meghal, fekete láztáblát visel. Erre a láztáblára még képet festett halála előtt néhány nappal. Még mindig a Rákóczi-indulót. Keresi a végső megoldást.

Mert minden igaz ember mindig tovább keres, mindhalálig.

Bizony, így lett két felvonuló menete a történelmet jelző millenniumnak. Az egyik: a nagyúri bandérium, az ezer évvel büszkélkedő lovasság. A másik a nincstelenek gyalogmenete. Ki mondja meg róla, hogy hány ezer éves? Ők mennek és mennek a Rákóczi-induló szavára. Valami hívja őket.

Engem ugyanaz hívott. Velük megyek én is.

VÉSZI MARGIT

Vészi Margitot a szecesszió tetőpontjának évében, 1900-ban ismertem meg. Mindketten tizenöt évesek voltunk. Beléptem a gimnázium ötödik osztályának tantermébe, még senkit sem ismertem abban az állami iskolában. Körülnéztem, kik lesznek osztálytársaim, és szemem megakadt egy lányfejen. Rendkívüli fej volt. Az alakja közepes, jelentéktelen, lehetne bárkié. De a feje intelligenciát, öntudatot, akaraterőt és tehetséget sugárzott. Olyan leányé volt, aki mer és akar. Aki máris valaki. Olyan leányé, amilyen akkortájt inkább csak fiúban akadt. Aznap a tízperces szünetben megismerkedtem vele, és addig maradtunk jó barátok, amíg mindketten egyazon évben, 1906-ban férjhez nem mentünk. Akkor elszakadtunk egymástól, annyira más volt a világunk.

De iskoláskorunktól öt-hat éven át össze is jártunk. Közel laktunk egymáshoz, mi a Rókus körzetében, ők a József körút legelején. Anyám ritkán engedte meg, hogy olyan lánnyal érintkezzem, akit ő nem ismer. De Margit apja, Vészi József a Budapesti Napló akkori főszerkesztője, annyira ismert nevű volt, hogy anyám nem emelt vétót.

Igen nagy lakásban laktak házuk második emeletén, és közvetlenül alattuk abban az időben az ő radikális lapjuk szerkesztősége volt.

Ady ennek a lapnak volt 1905-től néhány éven át belső munkatársa és időnként párizsi tudósítója.

Már a lakás is csodálatos földrész volt számomra. Annyira más, mint a mi jóval kisebb, csendes és mintegy zárt otthonunk. Őnáluk az egymásba nyíló körúti szobák dübörögtek valami állandó zajtól. A szerkesztőségben lenn igen tehetséges írók dolgoztak. Sok irodalmi toll és fiatal vérmérséklet – akik bizonyára nem fértek a bőrükbe, de nem volt szabad a lakásba felettük, csak úgy betörniük, mert Vészi József, mint apa és családfő, igen akkurátus volt. Tekintélytartó egyéniség, amit egyébként Margit nagymértékben örökölt, éppen csak apja előtt ő is meghajolt. A család nagy volt: négy leány, egy fiú. Margit a legidősebb, utána sorban Jolán következett, s a két nagyleánynak együtt volt saját szobája. Vésziné Keményfi Ferike magasra nőtt, jól megtermett, szép arcú asszony, csak néha lépett derűs arccal szobánkba, ahol egyébként egyik távoli sarokban „Mazi ült, a svájci „bonne, aki némán és örökösen nagy halom lyukas gyermekharisnyát foltozott. Mi, „nagylányok" pedig zavartalanul beszélgettünk. Rosszul mondom. Senki sem beszélt, csak Margit, és mi áhítattal hallgattuk. Valami ki nem mondott parancsuralmi rendszer volt napirenden azokon a délutánokon: Margit a hősnő, mi a statisztéria. De szívesen vállaltuk, főleg én, mert nekem ismeretlen és felzaklató világ volt, amit Margit elénk vetített. Mindenekelőtt Molnár Ferencről beszélt, aki már abban az időben kérője volt. Molnár, a vagyonos orvos fia, nálunk hét évvel idősebb, aki már író, és róla, Margitról (vagy pedig neki) írja két első regényét, a Gazdátlan csónakot és az Éhes várost. „Feri" szép fiú, örök Girardi-kalapjával és monoklijával jó megjelenésű, de ennél több, hogy milyen esze van. Esze vág, harap, mar és fűrészel, az emberek félnek tőle, azután egyszerre elmosolyodik, és ez simogató és elbűvölő. Hogy őt is elbűvölte-e? Hát – lehet. Úgy véli, talán majd a felesége lesz. De egyelőre…

Na és itt van Bródy Sándor, Sándor bá’ – az nagy kujon. A nők, a „meg nem értett nők" csak úgy szállnak rá – és megtapadnak, ha lehet. Pedig volt felesége, talán van is, és van négy vagy öt törvényes fia, meg egy törvénytelen Kolozsvárról, Hunyady Sándorka… És milyen dáridókat rendez Sándor bá’ az Adria-parton, ő maga főz üstben mindenféle tengeri halat. Hát igen, nagy botrány kerekedett a Bródy–Erdős Renée szerelemből, nemhiába írt Erdős annyi pogány verset, ami tilos olvasmány az iskolánkban.

Nos, ennyit mondtam el Margitról, hogy a század eleji és bohém-pesti, nagyon pesti légkört éreztessem, amelyben Margit élt, amikor 1904-ben Párizsban Adyt megismerte. Jellemzésül róla még azt, hogy szinte minden művészethez értett, írt, festett, rajzolt, zongorázott, énekelt, és akkor még nem tudta, melyik művészetágat választja majd mesterségének.

(Otthonukról pedig – bizonyára sok műtárgy közül – egyetlen nagy olajkép maradt emlékezetemben. Villódzó zöld-piros-sötétkék színekben Stuck müncheni festő Szfinx című képe a fogadószoba főfalán. A megkövült kegyetlenségű asszonyszörnyeteg letepert férfit gyilkol mancsával. Ez a kép sugározta a tömény művészeti szecessziót. (Oscar Wilde is akkoriban írta vérszomjas csábleányát, a Salomét.) Én borzongva néztem a képet, utóbb kísértett is bennem, gondolom, ez volt a célja. Nos, igen, a művészetek időnként zsákutcába tévednek, hogy azután megigazodjanak, és újra megtalálják örök útjukat.

Margit – akkor már „Baronessa Margit Mantica" – 1924. május 30-án írja Hatvany Lajosnak Rómából (gondolom, Bécsbe, Hatvany emigrációs otthonába, néhai Erzsébet királyné lainzi kastélyába, amelyet az író akkor már egy éve bérelt).

„…Emlékszik talán: mikor a Margita-versek a Nyugatban megkezdődtek [1912. július elsején], Molnár magánkívül volt, apámhoz és Ignotushoz szaladt, akik viszont Adyt vették elő. Molnár világra szóló botránnyal fenyegetődzött, ha Ady róla írni fog – apám, elég helytelenül, Adyt óvta ettől, „leányom érdekében", és így lett a Margita-ciklusból iránya vesztett fragmentum.

Így kezdődött: apám a B. N. szerkesztőségéből rendesen felküldette a lakásba a fiatal írók tiszteletpéldányait. Ezek között találtam a Még egyszert és Bíró Lajos, gondolom, Bálványok című könyvét. Lelkesen reklamáltam – voltam vagy tizenhat éves –, hogy apám felhozassa vidékről ezt a két írót…[1]

1904 augusztusában apámmal és Jolánnal Párizsba utaztunk. Itt írok először Adyról naplómban; pontosan idemásolom igen naiv és gyakran megmosolyogni való feljegyzéseit akkori kamaszlényemnek.

„Párizs, 1904. szept. 3. …Délután Ady volt itt. Szimpatikus ember, de úgy hat rám, mint azok az iskolás gyerekek, akiken nem látszik meg, hogy a dolgozataikat maguk készítik, és akiknek, bárhogy esküdöznek is, a tanáraik ezt sohasem fogják elhinni. Nem nézi ki belőle az ember azt, ami benne van. Attól félek, nem őszinte – nem hamis, csak elhallgatja az őszinteséget.

Szept. 5. …Nem tértem volna magamhoz, tán, ha a kapu előtt nem találkoztam volna a szegény kis Adyval, aki egy rémesen kifestett nővel sétált, aki neki háziasszonya; nagyon jó pesti családból való, de annyira lehetetlenül néz ki, úgy ő, mint a húga, hogy undor fogott el, és kellemetlenül-brüszken bántam velük. Ady nagyon szeretett volna velünk jönni, de én nem hívtam, ők pedig vasmarokkal fogták.

(Ezekben a párizsi napokban utóbb Ady állandóan velünk járt…)

Szept. 8. München. Ady reggeltől fogva velünk volt (Párizsban). Délelőtt a Louvre, délután a Cluny, Jolánnal és vele. Estefelé megeredt az eső, hogy még szomorúbbá tegye a válást. Szótlanul szívtuk a cigarettáinkat a hotel teraszán. Ady néha nagyokat sóhajtott. Úgy hangzott, mintha szívből jönne – de lehet, hogy csak úgy hangzott. Akkoriban keservesen vágyódott haza, naponta könyörgött, vigyem keresztül apámnál, hogy hazajöhessen a Naplóhoz. Én nem értettem ezt a vágyakozást, mert rettentően irigyeltem, amiért Párizsban élhet – szidtam, és kinevettem, de ő tovább könyörgött. »Jó, mondtam végül, én keresztül fogom vinni, hogy hazajöhessen, de akkor az ujjamat sem fogom azért mozdítani, hogy ide visszajuthasson, erre előre figyelmeztetem.« Ő esküdözött, hogy soha többé Párizs után vágyódni nem fog, csak még egyszer hazakerülhessen."

Tovább a napló: „…A pályaudvar üvegtábláin lefolyt a hideg eső… valami nagy, álmos fáradtság öntött el. A kis Ady melankolikus dolgokat beszélt a kupé lépcsőjén állva. Nagyon szomorú volt – tiszta szerencse, hogy tudom, milyen hamar vigasztalódnak az emberek."

Most jómagam éppen csak megjegyzem, miután mindkettőjüket ismertem: a „kis" jelző nem szólhatott a termetnek, mert Ady középmagas volt, magasabb Margitnál. Ez csupán Ady akkori állapotának, beállítottságának, hogy úgy mondjam: rangfokának szólhatott. Margit ugyanis önmagát mindig valamennyire fölényben érezte az emberekkel szemben. Kivétel azért volt. Például Hatvanyhoz írt leveleiben[2] nem ilyen a hangja. Ott simuló, szeretetteljes, időnként áradó. Csak az utolsó neki írt levelében, ahol Hatvanyra bízott naplója megmásított szövegéért és a túl gyors közreadásért tesz neki szemrehányást, ott beszél hozzá úgy, ahogy azt megszokta. Ebből később idézek részleteket.

Tovább a beszámoló Margit Ady-emlékeiről, 1924-ből:

„Az első Ady-kártyák az ezután következő pár hónapból valók. Következő tavasszal nap nap után nálunk volt Pesten és Varsányon. [Dunavarsány: kis birtok tágas falusi házzal, amelyet Vészi József Pest közelben vásárolt.] Ebben az időben jegyződtem el újra Molnárral, szeptemberben pedig kimentem Párizsba tanulni.[3]

Mikor hazajöttem, és férjhez mentem 1906 tavaszán, sokáig alig láttam [Adyt]. Egyszer együtt ebédeltünk a szigeten vele és Molnárral – de kellemetlen és hideg órák voltak, mert Molnár nem szerette, és valahogyan féltékeny volt a hozzá való barátságomra – rosszul bántak egymással, és Molnár utóbb állandóan csúfolta, és tiltakozott az ellen, hogy együtt legyünk. Varsányon is csak egyszer láttam azon a keserves nyáron. Ősszel otthagytam Molnárt, akkor Ady Párizsban volt, ha jól tudom. Tavasszal, Márta születése után, Varsányra költöztem – ez a nyár, 1907 termetté a legszebb verseket és a Margita-ciklust."

Álljunk meg. Mit ért ezen, hogy „termetté"? Margit-élménye és talán maga az eposz is 1904 őszétől érlelődött és telt meg újabb fejleményekkel Adyban. De, ahogy tudjuk, a ciklus első verse csak a Lédának küldött Elbocsátó szép üzenet után hat héttel jelent meg a Nyugatban. További tíz vers-fejezete fonalát pedig még másfél hónapig szőtte Ady. Ami a „legszebb verseket" illeti, bizonyos, hogy éppen az a nyár – az 1907-es – produkált nagy Ady-verseket. Például: A fekete zongorát akkor írta, kinn, Varsányban. De megelőzte ezt a nyarat egy teljes év Párizsban és a Riviérán, amely a Vér és Arany csúcsait vetette ki. Sőt: az Illés szekerén istenes versei is abban a párizsi évben születtek. A harmincévesre érett fiatal költő egyik legnyomorúságosabb időszaka volt ez, betegség, pénztelenség és áldatlan „csetepaté" úgy sújtotta abban az esztendőben, mint az ő vergődő életében is ritkán. Mégis olyan zsenialitás izzott ki belőle öreg párizsi utcák olcsó kávéházi asztalainál, hogy Bölöni György csak ámuldozott tőle. A kurtára nyűtt plajbász remekműveket vetett pincéri számolócédulákra.

„Ady – írja Hatvanynak Margit – azon a nyáron szombattól hétfőig mindig kint lakott Varsányban." (Vészi Margit pár hónapos kislányával Molnártól különváltan élt falusi házukban. Nyolcszor hagyta ott férjét, és hétszer ment vissza hozzá.)

„Ady ki nem állhatta Molnárt, de isten tudja miért, állandóan azon dolgozott, hogy őt velem kibékítse. Üzeneteket hordott, bár ez ellen tiltakoztam. Molnár hétfőn rendesen várta az esti vonatnál, amellyel Ady Varsányról bejárt – kikérdezte, kik voltak nálunk, kivel mit beszéltem, és Ady hűségesen referált."

A Margit ecsetelte élet arról a varsányi nyárról azt sejteti, hogy Ady oda járt pihenésre, baráti megértésre, vendégszeretetre, viszonylagos gondtalanságra – és emberközelségre. Mindenekfelett és elsősorban pedig Margit személye vonzotta. Az a fajta női lény, amely nem a szexualitásával bódította, mint például múltjában Rienzi, és akkori jelenével, más adottságaival Léda – hanem az, aki értelmességével, követni tudásával, majdnem azt mondhatnám, versenyképességével kötötte le, mint például már legelső váradi „szerelme is, a fiús és eszes Marton Gabriella, akiből pesti újságíró lett. Adyt a száz százalékos asszony mellett ez a fajta „intellektuális nő is mindvégig érdekelte és vonzotta.

A Vér és Arany kötet – másfél év termése – 1907 vége felé jelent meg. Amit azon a nyáron írt (mint A fekete zongora), az még mind belékerült. Egyik verse szöget ütött fejembe, hogy az titkosan Margitnak szól. Szerintem – akkor – csak neki szólhatott. A Margita-eposz cirádás volta mélyén annyi titkos összefonódottságot árul el róluk, hogy ez alátámasztja sejtésemet.

VALAMIKOR LYÁNYOM VOLTÁL

Rossz éjszakák járnak erre,

Sietek a vallomással,

Tán utolsó vallomással.

Mit tudom én: tudom-é azt

Holnap is, amit tudok?

Sietek a vallomással.

Sose volt így, sohse volt ez.

Szerelemnek kicsi volna,

Bolondságnak kicsi volna…

Úgy nevezd el, ahogy tetszik,

Mindegy, ha te akarod.

Szerelemnek kicsi volna.

Ki tudja, hogy holnap mint lesz?

Tán dadogva nem emlékszem,

Tán búsongva nem emlékszem,

Te voltál a mindennél több.

Itt az írás, tanuság,

Ha dadogva nem emlékszem.

Ezer éve vagy több éve,

Valamikor lyányom voltál…

Az én biztos lyányom voltál.

Lyányom avagy feleségem?

Egyek vagyunk mi nagyon:

Valamikor lyányom voltál.

Valamikor lyányom voltál. Ebben a versében olyan bensőség van, amely szerelemnek kicsi volna, mégis, vallja ő, mindennél több. Hogy feleség is? Nem fontos, annyira „egyek".

Nem, nem voltak annyira egyek ők ketten, mint ahogy ő izzásában hiszi. Margita mindig hűvös volt. Mégis időnként, be nem vallottan, Margita oly közel engedte magához ezt az egészen kivételes embert, aki minden érzékenységét már kívül, a bőrén is hordta, mint soha, semmiféle férfit, akit megfontoltan hívott el magához. Hiszen neki józanságból nem kellett a beteg Ady, és a szegény Ady sem kellett. Mégis, eszén és akaratán kívül, kitárult benne valami, mikor ezt a zsenit közelében érezte. És ezért volt hozzá olyankor jó, és ezért volt hozzá olyankor közel.

Ady számára ez a nyár rengeteg izgalmat hordoz. Nemcsak a magyar politikai légkör változik meg a Bécset kiszolgáló „koalíció" kormányra jutásával, és ami ezzel összefügg: a Budapesti Napló jobbra-fordulásával, sőt hátrahőkölésével, Vészi helyett Pályi Edével az élen. Jön a kenyértelenség, gondolja Ady, de mindenen kívül még az is, hogy Adél augusztusra gyermeket vár. A gyermek titkosan, de minden kortanú szerint, Adyé. Adél Váradon hozza világra halott gyermekét. Tragédia ez Adélnak, és bizony, Adynak is, mert érzi felelősségét. Margit példátlanul jó hozzá ebben a megpróbáltatásában. Mert nála éri Adyt a szülés híre, Brüll Berta sürgönye. Még útipénzt is ő ad a pénztelennek, saját beszámolása szerint.

A Naplóból: „Ha most férfi volnék, elkísérném magát, mondtam, és őszinte elérzékenyüléssel megsimogattam a vállát. Azután elment. Azt hiszem, én jobban szeretem őt, mint ő engemet – ez már a természetünkben van: ő a telhető legnagyobb barátsággal van irántam, de ő csak saját magát szereti. Talán még Lédát – vagy őbenne is csak önmagát?…

Szeptember 1. Egy óra… mostanáig künn ültünk, a rendes vasárnapi társaság, a sötét ház előtt, néztük az éjszakát, és beszélgettünk. De kár, hogy nem jegyeztem fel a többi este beszélgetéseit is. Adyval francia költőkről, főleg Baudelaire-ről, magyar kortársakról vitáztunk órákig, könyörögtem sokszor, írja meg a mai Magyarország történetét valamilyen formában – életről, halálról, babonáról, előérzetről [az intuitív dolgokról! ő valóban tele volt ösztönös ráhibázásokkal, ami abból a talajból kelt ki, mint a költészete] – ezekről mennyi fontosat mondott!

…Ady boldog – de sajátságosan lát a boldogságában is. Szombat délután, mikor egyedül maradtunk, megkérdeztem, hogyan van Diósyné? Ő elbeszélte, hogy szép, fekete hajú lány lett volna a gyerek, s hogy szegény asszony mennyire siratta."

Nem tudom, a „leány verzió hogyan került az emlékezők írásába. Mikor 1942-ben Váradon, az egykori Brüll-lakásban feljegyeztem a beavatott barátnő, Fehér Dezsőné és a Brüll-lányok unokanővére, Erdélyi Kornélné helyszíni emlékeit, ők fiút mondtak, nem lányt. Ady is „A fiam bölcsőjé-ről emlékezik a Lédával történt szakítás után. [Bustya Endre Ady-kutató szerint leány volt.]

A váradi utat követő vasárnapon ismét Varsányban van, délután sétálnak a szántóföldeken:

„Olyan jókedvünk volt, mintha semmi bajunk sem lett volna.

Este Ady a szobájában kabaré-verset ír. Elmondja, a hét derekán Váradra utazik, szombatra pedig visszatér Varsányba.

Ő: Maga nem képzeli, Margit, mi nekem ez az asszony. Egyszer, ha, amit nem hinnék, olyan napom lesz, hogy magamról vallani képes leszek, elmondok mindent Magának. Hogy mivé lettem én ez által az asszony által, hogyan vett ki erőszakkal a környezetemből, hogyan tett azzá, aki vagyok.

Én: Mindezt tudom, és épp ezért féltettem annyira az életét. Hiszen én őt magát nem ismerem – de attól féltem, hogy magát tönkreteszi az ő elpusztulása. Maga utána veszett volna!

Ő: Ez túlzás, Margit, látja, ilyet én még magamnak sem mondok. Nem. De még egyelőre, most, nem tudom elképzelni magamat nélküle. Nem lehet azt elfelejteni, amit értem tett. Nincs elég hála azért, amit ez az asszony nekem adott.

Hallgattam. A diagnózisom helyes volt: ez az ember Lédában is csak saját magát szereti és félti."

Kapcsoljunk át egy másik, Hatvanynak szóló levélre:

„Róma, 20. VI. 1924. …Furcsa folyamat, ami itt előttünk végbemegy a többiekben: lefaragnak Adyból mindent, ami a jobb- és baloldali giccs viaszfigurájából kinőne. Most látom, hogyan megy az elemberietlenítés, amivel elsikkasztották előlünk a régi nagyok igazi alakját. Mennyit kell kutatnunk, míg egy Flaubert, Beethoven, Petőfi igazi emberi formájához ott felejtett apró vonásokat találunk, és belőlük összerakhatunk magunknak valami arcképféle elmosódott ábrázatot! Jó, hogy maga van, és hazuggá sárgult daguerrotypia