El ne lopd a léniát

By Dénes Zsófia

Vitray Tamás:Megért két világháborút, két forradalmat, egy ellenforradalmat – tehát borzasztó nagy válságokat! Hogy tekint vissza mégis minderre?Dénes Zsófia:Mindig a művészet segített át. Mindig. Nézze, vannak vallásos emberek, azokat a vallás segíti át. Nekem ez nem adatott meg, mert engem voltaireiánus szülők neveltek. Ellenben a nagyművészet örök szépségében, abban hiszek. És a természet nagy törvényeiben. Az egészen nagy költőket… és az egészen nagy zenét végtelenül szeretem. És az egészen nagy képekkel örökre körülvenném magam…

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633446621

Book preview

DÉNES ZSÓFIA

EL NE LOPD A LÉNIÁT

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-662-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Dénes Zsófia jogutódja

ELÖLJÁRÓ ÜZENET

Amit itt írok, előszó helyett, tulajdonképpen hálaüzenet a pedagógusoknak. Nem is elsősorban azért, amit én tanultam mestereimtől. Mert az külön nagy fejezet, amivel közvetlenül tartozom nekik.

De most, amikor ezt a kései kötetemet útnak indítom, eszembe jut az a nagyszerű pedagógus, aki az anyámat tanította, s akinek én azt köszönhetem, hogy gyökeret vertem hazámban.

Anyám idegen ajkú szülei elhatározták a múlt század hatvanas éveiben, hogy ők, akik magyar honpolgárokká lettek, magyar gyermekeket nevelnek. És nagyapám az elsőszülött lányt, Ilonát, itt Pesten az akkori állami felsőbb leányiskola igazgató tanárára bízta. Tanítsa meg szépséges dunántúli nyelvére, és tanítsa addig, amíg jól ismeri hazája történelmét, nyelvkincsét és íróit. Íróit a múltban és a jelenben. És anyám megtanulta.

Révy Ferencnek hívták azt az egykori pedagógust. Nem volt szakálla, és nem volt nagyképű. Én jól ismertem még gyermekkoromban, mert nyugdíjasán is el-ellátogatott hozzánk, és anyám még mindig oly megtisztelten és meghajlással fogadta, mint bizonyára növendék éveiben.

Révy tanár úrnak világos dióbarna szeme volt, és nem nézett szigorral, de jóindulattal a serdülőre. Ha öreg bácsi korában belépett vendéglátó szobánkba, én ösztönös vonzódással siettem eléje, mert a gyermek mindentudásával éreztem, hogy az anyám őt kivételesen szereti, és hogy ő a legszívesebben látott vendége.

Amikor anyám tizenhét éves korában menyasszony lett, kedves tanárát kérte meg, hogy állítsa össze akkor alakuló kis háztartása számára a könyvtárát. És ha én, növekvő leány, kitártam a polcos szekrény ajtaját, ott láttam minden nagy értékünket: három magyar század teljes klasszikus és még élő irodalmát meg az önmagát felfedő népköltészetet – a balladákat.

Hogy nagyapám ahhoz hozzáadta Shakespeare és Goethe teljes művét, nagyanyám pedig a francia halhatatlanokat – az, akkori növendékéveimben, szinte háttérbe szorult. Fontos lett nekem Balassi, Csokonai, Petőfi, Vörösmarty, Arany és Kriza messziről jött vadrózsagyűjtése. Hogy ne felejtsem el a foszlányokká olvasott múlt századbeli antológiát, a Hatszáz magyar nemzeti dalt sem.

„…Estve jött a parancsolat, violaszín pecsét alatt… „Földiekkel játszó égi tünemény… „S én csüggtem ajkán szótlanul, mint a gyümölcs a fán… „Hej páva, hej páva! Császárné pává­ja!

A gyerek fülének muzsika kell. A zene jut be hozzá leghamarább.

…És kilépett Rozgonyi Cicelle és lebke szellő lebegtette tengerzöld ruháját. És felvonultak a walesi bárdok, és máglyára, ki ellenszegül,… de nem éltette egyik sem a zsarnok Edward királyt.

Ebben telt el egy ifjúság, és a magyar szó lett minden egyes napom legfőbb zenéje. A gyermek gyökeret eresztett abba a földbe, amely szülte, és azt mondta: én magyar vagyok. És anyja örült ennek, mert hiszen ő nevelte erre. Őt pedig Révy Ferenc, a magyar irodalom és történelem tanára, hogy idegen ajkú szülők leányából magyar anya legyen.

Hálám és szeretetem ezért néhai Révy Ferenc emlékén keresztül minden magyar pedagógusnak. Annál is inkább, mert hiszen ma már – az elillant évek szőlőhegyén – jól ismerem osztályrészüket, az akkori mostoha sorsot, a szerény keretet, és a nagy teljesítményt.

Tudom, hogy az én esetem csak egyetlen kis paránya annak az új nemzedéket felszerelő, gigászi erőfeszítésnek, amellyel a pedagó­gusok az ifjúságot útjukra segítik. Ez éppen csak példázza, ha nem szimbolizálja, hogy milyen maradandó szellemi kisugárzása van az igazi pedagógusnak. Olyan, amely még örökölhető is.

Tisztelet és köszönet nevelőinknek! Mindazért, amit érettünk tesznek.

EL NE LOPD A LÉNIÁT

A Magyar Televízióban

1976. augusztus 25-én és szeptember 17-én,

végül 1977. január 7-én elhangzott

beszélgetésVitray Tamás és Dénes Zsófia

között, egy-egy kiegészítéssel.

DÉNES ZSÓFIA:Most készülök új könyvemre.

VITRAY TAMÁS:Miről szól majd?

DÉNES ZSÓFIA:Annak furcsa címe van: El ne lopd a léniát! Mikor iskolás gyerek voltam, az osztálynak volt jelmondata: „Isten szeme mindent lát, el ne lopd a léniát!"

VITRAY TAMÁS:Ez még az én koromban is dívott.

DÉNES ZSÓFIA:És ez maradt meg az emlékezetemben: hogy az ember mindig mondja az igazat, mert akkor nem lesz felsülés belőle.

VITRAY TAMÁS:Tessék mondani, van ám egy másik mondás is: „Mondd meg az igazat, beverik a fejed!"

DÉNES ZSÓFIA:Ez is igaz, ezt is tapasztaltam már.

VITRAY TAMÁS:És sohasem késztette megfontolásra ez a másik mondás?

DÉNES ZSÓFIA:Én nem alkudtam meg soha. Mindig megmondtam az igazat – és tessék, verjék be a fejemet. Büntetésből legfeljebb nem jelent meg az a könyvem.

VITRAY TAMÁS:És sosem alkudott?

DÉNES ZSÓFIA:Nem.

VITRAY TAMÁS:Jó érzés lehet.

DÉNES ZSÓFIA:Hallgatni: igen. Elhallgatni. De tudva tévesét írni, azt nem!

VITRAY TAMÁS:Tessék szíves lenni nekem egy kicsit mesélni a gyermekkoráról.

DÉNES ZSÓFIA:Gyermekkoromról? Legjobban az apámat szerettem, pedig az anyámat is nagyon szerettem, de valahogy az apám az külön tiszteletben állt nálam. Mérnök volt, folyam- és hegyszabályozó építészmérnök. Két nagy munkája volt, amelyre már gyermekkoromban büszke voltam. Az egyik a Vaskapu-szoros sziklamedrét robbantotta; a millennium évében kellett átadnia. A másik a Gellért-hegy egész Duna-parti frontján, amely – régi nevén mondom – a Ferenc József hídtól az Erzsébet hídig futott, utat kellett építenie, és mindig éjszaka kellett robbantania.

VITRAY TAMÁS:Jómódban éltek?

DÉNES ZSÓFIA:Amíg apám élt, addig igen, mert ő nagy kereső volt; olyan teljesítményei voltak és képességei, amelyek nagyon ritkák, mert tökéletesen megbízhatók voltak. De amikor ő ötvenéves korában meghalt, akkor egyszerre szegények lettünk.

VITRAY TAMÁS:Az, hogy… tanult – és ahogy tudom, nagyon jó iskolákban tanult –, azt édesapja akarta így?

DÉNES ZSÓFIA:Az az édesanyám műve volt, hogy olyan iskolákba jártam, és olyan tanáraim voltak, akiknek a tanítását mai napig jobban tudom, mint amit tegnap olvastam.

VITRAY TAMÁS:Azokban a korai iskolai években írók… pontosabban írói élményei?…

DÉNES ZSÓFIA:Akkor még nem ismertem írókat.

VITRAY TAMÁS:Nem is személyes ismeretségről kérdezek, hanem olvasmány élményeiről.

DÉNES ZSÓFIA:Olvasmány? Minden, ami magyar költészet, anyámnak megvolt az ő menyasszonyi ajándékul kapott könyvszekrényében. És ő az ő magyar tanárával vétette meg, ami fontos, amit egy életen keresztül magyar irodalomból tudni kell. Ott voltak Balassitól, Katona Józseftől, Madáchtól kezdve végig a magyar klasszikusok, de a népköltészet, Kriza Vadrózsái is, és most is megvan egy Berzsenyi-könyvem, amit őtőle örököltem.

VITRAY TAMÁS:Ez azért csodálatos, hogy édesanyja a magyar irodalom összes kincsét ennyire át akarta adni a gyermekeinek, mert hiszen ő nem is volt tulajdonképpen magyar.

DÉNES ZSÓFIA:Az apja Prágából származó német ember volt, aki annyira lelkesedett ‘48-ban a magyar forradalomért, hogy ‘49-ben, amikor módja volt reá, hogy bevándoroljon Magyarországra, bevándorolt. Ő azután özvegy létére francia középiskolai tanárt vett feleségül, egy gyönyörű szép nőt, aki voltaképpen grófok mellé nevelőnőnek jött Magyarországra, és a nagyapám szeretett volna udvarolni neki. De neki nem lehetett udvarolni, őt csak feleségül lehetett venni. Úgyhogy nekem német ajkú nagyapám és francia ajkú nagyanyám volt – igazi francia, nem is párizsi, hanem lorraine-i, lotaringiai, a neve Augustine Grosjean. És kimondhatatlanul örült az első unokának, és mindvégig tanított engem francia nyelven, párhuzamosan a magyar osztályokkal. Úgyhogy én igen gazdag örökös voltam, mert amikor kenyeret kellett keresnem, akkor tulajdonképpen öt nyelven beszéltem, írtam és olvastam: magyarul, németül, franciául, angolul és olaszul. Ez az anyám nagyravágyása volt, hogy ennyi nyelvet tanuljak. Ő magát, önmagát mindig műveletlennek tartotta, mert csak hat felsőbb leányiskolát végzett, s azt mondta: az semmi! Azt mondta az anyám: „Ha én művelt férfiak társaságában voltam és vagyok, szégyellek megszólalni, mert tudatlan vagyok. Hát az én lányom ne legyen tudatlan." És ez lett az örökségem.

VITRAY TAMÁS:Nagy örökség.

DÉNES ZSÓFIA:Nagy.

VITRAY TAMÁS:Az érettségi hogyan sikerült?

DÉNES ZSÓFIA:Az érettségi? Praematura voltam.

VITRAY TAMÁS:Tehát kiváló.

DÉNES ZSÓFIA:És később az egyetemen egy évig tanultam – egy évig a matúra után. Azután nem folytathattam, a vőlegényem szülei nem engedték, hogy menyük egyetemre járjon, mert az nem illik! Egy dáma nem jár egyetemre!

VITRAY TAMÁS:Arról még egy szót sem szólt, hogy közben menyasszony lett.

DÉNES ZSÓFIA:Igen, huszonegy éves koromban férjhez mentem. De húszéves koromban már jegyes voltam… eljegyzett menyasszony, és akkor már nem engedték… apósom kormánypárti képviselő volt, ügyvéd, és úgynevezett előkelő ember, és nagyon adott a formaságokra, és ezért nem engedte, hogy tovább járjak egyetemre. Az édesanyám, aki nem volt annyira haladó, mint egy mai haladó anya, de ami az én tanulmányaimat illeti, abban abszolút haladó volt, kétségbeesett, hogy nem folytathatom az egyetemet.

VITRAY TAMÁS:Mi volt az az egyetem?

DÉNES ZSÓFIA:Hasonlít énreám, hogy miket választottam. Magyar irodalom Beöthy Zsoltnál, német irodalom Heinrich Gusztávnál, szépművészet, azaz művészettörténet: Pasteiner Gyulánál, és vé­gül… végül a filozófia története egy csúnya tanárnál… csúnya képű, de nagyon híres volt… elfelejtettem a nevét.

VITRAY TAMÁS:Én úgy tudom, hogy még az orvostudományi egyetemre is járt.

DÉNES ZSÓFIA:Az később volt. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mi is van a biológiával, és mi is van a sebészettel, és mi is van a tudományos haladással az emberi szervezetet és szellemet illetően. Mert engem a lélektan is nagyon érdekelt. S akkor egyszer meghívtak… Géza – első uram – szülei egy pénteki ebédre, böjti ebédre, nagyon jó rácponty volt, és miközben a rácpontyot ette, elkezdett sírni az anyósom. Elkezdett sírni, és azt mondta: „Az én menyem boncoljon hullákat? És azután hazajön, és azzal a kézzel, amivel boncolt, vágja a kenyeret az én fiamnak? Azt én nem viselem el!" És a rácpontyos tányérba hullottak a könnyei. Az első uram súlyosan tébécés volt, többnyire szanatóriumban élt. Évekig egyedül voltam. Hát én azt mondtam: azt látom a legokosabbnak, hogy ne éljek üres társadalmi életet, hanem tanuljak tovább, és ha már ennyi betegséget látok, legalább értsem a dolgokat, hogy hogyan keletkeznek és kezdődnek a betegségek, és lássam az összefüggésüket.

VITRAY TAMÁS:Akkoriban valamikor – lehet, hogy én nem pontosan emlékszem az olvasmányaimból, de körülbelül –, akkoriban ment el először Párizsba az unokanővéréhez.

DÉNES ZSÓFIA:1911-ben. Akkor még szanatóriumban élt az uram, de sajnos az volt az utolsó esztendeje: ‘12 szeptemberében halt meg. ‘11-ben, amikor kimentem, akkor még az ő felesége voltam, és akkor találkoztam tulajdonképpen a festőforradalommal. Erről íródott az utolsó megjelent könyvem, a Tegnapi újművészek.

VITRAY TAMÁS:Beszéljen egy kicsit róla. Most nem azt akarom, hogy a könyvet mondja el, hanem mégis, ami a legegyszerűbb…

DÉNES ZSÓFIA:Hát ugye, a legérdekesebb az volt, hogy pont abban az évben, 1911-ben a Független Művészek ponyvasátrában, a Salon des Indépendants-ban állítottak ki először csoportosan a kubisták. Ez a szalon a Tuileriák kertjének pázsitján emelt Barnum és Bailey-szerű cirkusz volt – már az én szememnek. Úgy, hogy az a barátom, aki elkalauzolt oda, egy fiatal, Párizsban élő magyar festő, aki Picassóval egyidőben érkezett Párizsba, 1903-ban…

VITRAY TAMÁS:Ez Farkas István volt?

DÉNES ZSÓFIA:Nem. Réth Alfréd volt. Farkas István egy évvel későbben jött ki, amikor már Galimbertiék, az unokanővérem és férje visszatért a Matisse-iskolával Afrikából. Az volt azután a második nagyon érdekes évem Párizsban, de most az elsőről mondom: akkor vonultak ki a kubisták csoportosan a Salon des Indépendants-ba. Az az ámulat, azokat végigélni, azokat megérteni akarni, az olyan valami érthetetlen volt az első órákban, hogy szinte szédültem tőle.

VITRAY TAMÁS:Vissza tudná-e idézni azt, hogy a kubizmust, ami akkor – mint éppen mondja is – annyira… érthetetlen volt eleinte, hogyan lehetett megérteni?

DÉNES ZSÓFIA:Úgy, hogy az ember végre is megértette, mértani formákból, elvontan rakják, szerkesztik össze a világot, de mindig úgy, mint az architektúra, hogy egyensúlyban maradjon, forma, fény és árnyék egyensúlyában. És a különböző ábrák úgy illeszkedjenek össze, hogy az architektúra egyensúlyát tartsák. És ezt meg tudtam érteni.

VITRAY TAMÁS:És nem kötötte meg a fantáziájukat az a puszta tény, hogy mértani formákból kell az ő saját világukat kifejezniük?

DÉNES ZSÓFIA:Kérem szépen, volt akkor valami a század első tizedében a levegőben, ami bennünket visszavezetett az egyszerűséghez. Ez a szecesszió után jött: apály-dagály. Mi akkor apályban voltunk, és közel akartunk jutni a nép egyszerűségéhez. Ezért egyszerűsödött le minden. És akkor ment Sztravinszkij is vissza a népzenéhez, ugyanakkor, mint nálunk Bartók és Kodály. Ez nem volt véletlen tünet, ez világtünet volt a kultúrált országokban.

VITRAY TAMÁS:Tegye meg, említsen egy pár mestert azok közül, akik akkor a Salon des Indépendants-ban kiállítottak.

DÉNES ZSÓFIA:Kérem, majdnem valamennyi ismert mester Picassón kívül, aki már akkor is olyan gőgös volt, hogy ő nem állított ki olyan szalonban, ahol nincs zsűri. Neki már akkor voltak vevői. És ő vevőkből élt. Az ő legelső kubista műve: Az avignoni kisasszonyok – már 1907-ben létrejött. És annak már a század idővel leggazdagabbá vált galériatulajdonosa: Henry Kahnweiler volt a vevője.

VITRAY TAMÁS:Igaz-e az, hogy Picasso addig szépnek és – hogy mondjam csak – a reális valóságnak megfelelően festette a nőket, amíg szerette őket, és ez a kubisztikus elrajzoltság, ami például Az avignoni kisasszonyokban is mutatkozik, csak akkor jelentkezett saját szerelmeivel szemben, amikor már nem kellettek neki?

DÉNES ZSÓFIA:Kérem, az mindig úgy volt nála, hogy hol klasszikusan rajzolt, hol nem. Ő inkább grafikus volt, mint festő. Nála a festék nem játszott nagy szerepet. Ő maga mondta, amikor Matisse meghalt: „Most elmentek a színek a francia festé­szetből." Így mondta: la couleur. Ő remek grafikus volt: spanyol akadémiai tanár volt az édesapja, és ő tulajdonképpen nála tanult. És ha ő klasszikus képet akart rajzolni, azt ő tökéllyel tudta. És nem is kellett neki… elrajzolnia, mert ő a realitást is olyan tökéletesen tudta, mint a reneszánsz nagy rajzolói. Mester volt. Amikor nem haragudott a nőre, aki aktuális volt, akkor szépet rajzolt – és ha megharagudott rá, ha már le akarta rázni, akkor szörnyképet festett róla.

VITRAY TAMÁS:És mindkét esetben mesterműveket.

DÉNES ZSÓFIA:Igaz. Ő kivételesen nagyszabású alkotó volt.

VITRAY TAMÁS:Kikre emlékszik még? Azokból az időkből?

DÉNES ZSÓFIA:Apollinaire-re, aki mellett nemegyszer dezsönéztem a Café de Flore-ban.

VITRAY TAMÁS:Nagy, kövér ember volt.

DÉNES ZSÓFIA:Akkor még igen, csak akkor soványodott le, amikor koponyalövést kapott a háborúban. Azontúl vassisakkal járt, és egészen sovány lett.

VITRAY TAMÁS:És hogyan vált a kubistáknak amolyan szellemi vezérévé?

DÉNES ZSÓFIA:Az úgy történt, kérem, hogy ő ott élt Párizsban, és amolyan különös irodalmat írt, már akkor, a mai értelemben bizarr, abszurd, karikírozó irodalmat. Szóval, nem romantikusát, ha nem volt éppen szerelmes. Mert akkor bizony gyö­nyörű irodalmat írt ő is! Lírát. Verset.

VITRAY TAMÁS:Mármint szerelmeset.

DÉNES ZSÓFIA:Igen. Úgy, mint Picasso. És egy reggel lejött Apollinaire a Montmartre-ról, ahol lakott, lejött, és a Gare Saint-Lazare mellett, Párizs szívé­ben, valamelyik eszpresszóban reggelire abszintot ivott, szalmaszállal. Zöld volt az abszint, jégkockákra került, és igazán mérgezett, mert a tujafának olyan kivonata ez, amely mérgező hatású, ha az ember részeg lesz tőle. Thuyonne-nak nevezték a franciák azt a kivonatot. És ő, mondom, abszintot reggelizett, és vele szemben egyedül ült Picasso, és figyelte őt. A fiú kövér volt, fiatal, olyan nagy szivacsképe volt, és furcsa mozdulatai. Picassónak olyan jó szeme volt, hogy azt mondta magában: ez nem mindennapi ember! Ezt az embert meg akarom ismerni. És átült az asztalához szó nélkül. És akkor elkezdtek beszélgetni, és egyszerre fölkelt Picasso, és azt mondta: „Na, isten áldja, majd csak látjuk újra egymást." És otthagyta. Visszament a Montmartre-ra, ott egy házban lakott egy Max Jacob nevű, ugyancsak kubista és fantasztikusan, furcsán író költővel. És ennek a Max Jacobnak elmondta, hogy ő lent találkozott egy Apollinaire nevű fiúval, és hogy Max Jacob másnap menjen le vele, és ismerje meg, mert bizony az nagy tehetség. Hát Max Jacob dühös volt, hogy valaki nagy tehetség őrajta kívül, de azért lement vele a presszóba, és mind a ketten odaültek Apollinaire asztalához. Hogy, hogy nem, Apollinaire elkezdett beszélni Néró császárról, teljesen karikírozó modorban, de olyan tehetségesen, hogy Max Jacob egyszerre szélesen elmosolyodott. És akkor ő, Apollinaire tovább beszélt, és anélkül, hogy felnézett volna, az asztalon át kezét nyújtotta Max Jacobnak, és megrázta. Attól a pillanattól ők hárman egy bandába tartoztak.

VITRAY TAMÁS:Hisz tulajdonképpen ők lettek az avantgarde…

DÉNES ZSÓFIA:Igen. Az avantgarde megalapítói.

*

VITRAY TAMÁS:A második párizsi tartózkodás alkalmával, 1912–1913-ban már tagja volt a Külföldi Újságírók Szindikátusának.

DÉNES ZSÓFIA:Igen.

VITRAY TAMÁS:Ez számos nagy ismeretséget is jelentett.

DÉNES ZSÓFIA:Igen. Például egyike a legelső íróknak, akiket megismertem, a nagy öreg, Georg Brandes volt. Akkor a dán követség hívott meg az estélyére, és ott jelen volt Georg Brandes, és elmondta, hogy ő még ismerte az élő Andersent. Ő fiatal volt, húsz vagy huszonkét éves, Andersen pedig hetven. És hogy milyen örök gyermek maradt, azt beszélte el. Egyáltalán, Georg Brandes mondott sok olyasmit, amit soha életemben nem lehetett többé elfelejtenem. Azt például, hogy nagyon kis poggyásszal érkezünk a mennyország, vagyis az örökkévalóság kapujába: két-háromnégy verssel, egy könyvvel és két-három, négy, legfeljebb tíz Andersen–mesével. Ez tartja meg a nevünket. Azt mondta: „Mit írt Cervantes a Don Quijotén kívül? Nem tudjuk. És ha tudjuk, nem érdekel. De Don Quijote, az örök. És mit írt l’abbé Prévost a Manon Lescaut-n kívül? Nem tudjuk. De Manon Lescaut örök. Ilyeneket mondott, és ezeket meg lehetett jegyezni, és meg kellett jegyezni.

VITRAY TAMÁS:Nem kér egy kis kávét vagy valami frissítőt?

DÉNES ZSÓFIA:De, szívesen innék egy kis kávét. Igen…

VITRAY TAMÁS:Whiskyt is?

*

VITRAY TAMÁS:Egyszer Anatole France-szal is megismerkedett egy ilyen…

DÉNES ZSÓFIA:Anatole France, ugyancsak mint a Külföldi Újságírók Szindikátusához tartozót, meghívott egy nagy teadélutánra, és akkor a legújabb könyvéről beszélt.

VITRAY TAMÁS:Az melyik volt akkor?

DÉNES ZSÓFIA:La Révolte des anges, az Angyalok lázadása.

VITRAY TAMÁS:És mit mondott róla, vissza tud emlékezni?

DÉNES ZSÓFIA:Az a francia forradalomról szólt. Nagyon „ellenkező" könyv volt. Ő akkor már erősen szocialista érzelmű volt. Annyira szocialista, hogy jóformán az egyetlen barátság, amit tartott, a Jaurèsszel való barátsága volt. És a mondén Párizs akkor már rossz néven vette, hogy vörös színű autón jár. De ő ezt tényleg tüntetésből tette. És Jaurèst ültette maga mellé, és elment Jaurèsszel például Marseille-be, Toulonba, ezekbe a kikötővárosokba. És ő, aki elefántcsonttorony-életet élt, ott fölment a dobogóra, és Jaurès mellett végigülte annak gyújtó beszédét, amellyel az békét akart és szocializmust.

VITRAY TAMÁS:Hogy nézett ki Anatole France akkoriban?

DÉNES ZSÓFIA:Anatole France-nak rendkívül keskeny arca volt. És kicsit ferdén épített arca… Bele volt építve mindaz az irónia, mindaz az aranyos gúny, ami őt jellemezte… szóval az írásai felöltöztették az iróniáját, úgy, hogy nem látszott gúnynak! Sima mondásnak, színesnek, tetszetősnek tetszett, de maró bírálat és irónia volt alatta. S ezt az arca is kifejezte.

Ami engem illet, a teljes forradalmiságot az első világháború érlelte ki bennem. Olyan felháborító volt számomra, hogy teljesen megváltoztatta az egész életemet. És akkor elmentem 1915-ben, a háború alatt, Szabó Ervinhez a Fővárosi Könyvtárba, és kértem, hogy társadalomtudományi munkákkal neveljen. Neveljen rá, hogy mi a szocializmus.

VITRAY TAMÁS:Nem ő ajánlotta?

DÉNES ZSÓFIA:Nem ő ajánlotta, nekem jutott eszembe, de én őt ismertem kis fiatal lány koromtól, amikor még egyetemre járt, mert ő az öcsémnek a házitanítója volt – akkor úgy mondták: korrepetitora. Az öcsém ugyanis nagyon rosszul tanult, ellentétben velem, és az anyám nem akarta, hogy folyton megbukjék, és akkor Szabó Ervint ajánlották neki, hogy milyen remek tudós pedagógus, és így a gimnáziumi osztályokra ő tanította otthon az öcsémet. Ő lett annak a Fővárosi Könyvtárnak a megteremtője, amely ma az ő nevét viseli – de akkor még csak az első kis magja volt meg, akkorka, mint egy cseresznyemag. Úgy hívták, hogy Társadalomtudományi Könyvtár. Ott volt a Károlyi utcában, egyik ház első és talán második emeletén, és annak egyetlenegy custosa, vagyis őre volt: ő. Ő nem volt az igazgatója – az Madzsar József volt, de őt soha nem láttuk, viszont Szabó Ervin ott ült változatlanul minden nap, mindig, pedig már súlyosan cukorbajos volt, hiszen 1918-ban bele is halt már a cukorbajába… Nagyon sötét arcbőre volt, és egy ekkora nagy fekete szemüveget hordott, mert a cukorbaja miatt nem bírta el a fényt. Ott ült egy üvegkalicka-szerű… szobában, amiből kilátott miránk, vagyis látta az olvasóit. És az olvasóinak megmondta: ha valamit nem értenek, akkor jelentkezzenek nála, és ő mindent megmagyaráz.

Én nem tudtam, hogy ott ő ilyen, tényleg éber custos. Én csak beültem, és gondoltam, most olvasok majd valamit, ami marxizmus. Mert fogalmam sem volt a marxizmusról. S akkor mit olvastam? Lassalle leveleit! Hát persze ő a szocialista eszmék híve volt, tudós, költő és író, de alapjában nem marxista. És egyszerre hátulról odasétál valaki – én sarokülésen ültem –, és ez Szabó Ervin volt, de nem tudtam, hogy ő. Föléje hajol a könyvnek és a vállamnak, s azt mondja: „Mit olvas, Zsuka? Zsuka az én becenevem, amit én magam fabrikáltam, mikor beszélni tanultam. Mert az anyám valami kis csillogó játékszert mutatott, és azt kérdezte: „Zsófika akarja? És én azt mondtam: „Zsuka akar. És így ragadt rám a név – a család el volt ragadtatva, hogy nem tudom kimondani a Zsófikát. Így ragadt rám örök csúfnévül: Zsuka. És ő kérdezi: „Zsuka, mit olvas?

Én fölnézek, hogy ki tudja itt a nevemet, hát ő volt.

Azt mondja: „Ezt olvassa elsőnek?"

Mondom: igen.

Azt mondja: Hát ezt nem! Ezt visszaküldjük az altiszttel, és ideküldöm, amit olvasson. És akkor elküldte az asztalomra A tőkét. És elküldte Marx és Engels életét. És így keveredtem én bele a társadalomtudományba. Ez volt a kezdet, és azután nagyon sokszor szükségem volt rá.

VITRAY TAMÁS:Nagyon szeretném, ha egy kicsit emlékezne azokra, akik a Világnak ugyanakkor munkatársai voltak, amikor maga 1913-tól ott dolgozott.

DÉNES ZSÓFIA:Bölöni György volt az éjjeli szerkesztő, Ady legjobb barátja. Ő is szilágysági fiú volt. Én nagyon szerettem Bölöni Györgyöt. Azután Barta Lajos, aki Pécsről került oda. Azután… hát bejárt hozzánk az egész Nyugat. Mindenki. Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, Tersánszky Józsi Jenő, Nagy Lajos és mások az első Nyugat-generációból.

VITRAY TAMÁS:Egy kicsit beszéljen róluk. Hogy néztek ki, milyenek voltak akkor?

DÉNES ZSÓFIA:Hát a legangyalibb, aranyosabb, édes, furcsa garabonciás vadállat, az Tersánszky volt. Abból minden a világon kitelt, ami tréfa, ami furfang, ami góbéság, székely góbéság! Aranyos fiú volt. Talán ő állt hozzám a legközelebb.

VITRAY TAMÁS:Udvarolt?

DÉNES ZSÓFIA:Nagyon. Nagyon, de hogy úgy mondjam, eredménytelenül. Én nem voltam szerelmes őbelé, énnekem csak nagyon kedves volt az egész jelenség. És nagyon jónak tartottam már a legelső írásait.

VITRAY TAMÁS:Melyik az, amire talán legjobban felfigyelt?

DÉNES ZSÓFIA:A havasi selyemfiú. Aki annyira nem selyemfiú, mert tiszta, mint a havasi gyopár.

VITRAY TAMÁS:Novella volt?

DÉNES ZSÓFIA:Igen.

VITRAY TAMÁS:Aztán még kikre emlékezik vissza?

DÉNES ZSÓFIA:Kikre emlékezem még? Hát Karinthy… Karinthy az nagyon jó barátom lett szintén. Azután Móricz Zsigmond.

VITRAY TAMÁS:Karinthynak megírta ismeretlenül a nővérét.

DÉNES ZSÓFIA:A nővérét. Az festőnő volt. A hajón utazott, amin én is jöttem Leányfaluról vissza, Pestre. Fogalmam nem volt, hogy van a világon Karinthynak egy nővére. Nem is hasonlított vonásokban. Ült ott egy nő orosz ingben, az orosz ing jó szorosra hurkolva széles lakk övvel, és egy festékszerelék-táska. Én félvilági nőket képzeltem nagy úton, így, hogy azokat a gyémántokat, smaragdokat, briliánsokat és rubintokat, amiket visznek, ilyen táskában viszik magukkal, és arra könyökölnek, nehogy bárki ellopja. Hát ő is könyökölt egy ilyen festő-… festéktáskára, és volt mellette összehajtva egy festőállvány. És folyton néztem őt, hogy hová is néz. Folyton a Dunát nézte, a partot nézte, folyton elgondolta, hogy milyen kép ez. Láttam, hogy festő, láttam, amit lát. Keresztülvilágítottam rajta. És mikor megérkeztünk Budára, akkor figyeltem, hogy hogyan száll partra. Mindenkit előreengedett. Mindenkit. Ketten maradtunk utoljára. Ő meg én. Én azért, hogy őt figyeljem. Akkor ő lassan megindult, mint az álomban, és kiszállt. És én utánamentem, kiszálltam. De akkor már elvesztettem szem elől, és megírtam, mint a megbabonázott, másnap ezt az egészen furcsa hajó­élményt. A Világban rögtön megjelent a tárcám. És akkor három nap múlva levelet kapok Karinthytól, amiben azt írja: Kedves Dénes Zsófia, köszönöm, hogy megírta nekem, hogy ez a húgom hazaérkezett. És azt írta, hihetetlen, hogy mindent kitalált róla, azt is, hogy egyedül lakik otthon, azt is, hogy otthon nem várja senki sem. És akkor a levél után két napra maga Karinthy jött fel a szerkesztőségbe, és meg akart ismerni.

VITRAY TAMÁS:Kosztolányi ott ült az egyik asztalnál a Világnál.

DÉNES ZSÓFIA:Kosztolányival egy szobában dolgoztam. Nagyon szép fiú volt Kosztolányi, és olyan… olyan bohém módon viselte a haját, a túl magas inggallérját, a Lavallière-nyakkendőjét.

VITRAY TAMÁS:És kiment a