Szülők és szeretők I. kötet

By D. H. Lawrence

A történet egy anya-fiú kapcsolatról szól. A főhős Paul Morel közvetve próbál megszabadulni anyja nyomasztó hatásától, azáltal, hogy kedvesét, Miriamot, Mrs. Morel hasonmását taszítja el magától. Valójában mély szereteten alapul a tragikus történet; az anya birtoklásvágya meggátolja Pault abban, hogy teljes kapcsolatot teremtsen fiatal nőkkel. Felszabadulása csak anyja halálával következhet be. Lawrence ebben a művében még a nagy példáihoz igazodva mutatja be a bányászcsalád életét, belső feszültségeit. Az író sok korábbi gondolatát előlegező, de szélsőséges túlzásokba még nem eső regény klasszikus műnek tekinthető.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633748008

D. H. Lawrence

David Herbert Lawrence, (185-1930) more commonly known as D.H Lawrence was a British writer and poet often surrounded by controversy. His works explored issues of sexuality, emotional health, masculinity, and reflected on the dehumanizing effects of industrialization. Lawrence’s opinions acquired him many enemies, censorship, and prosecution. Because of this, he lived the majority of his second half of life in a self-imposed exile. Despite the controversy and criticism, he posthumously was championed for his artistic integrity and moral severity.

Book preview

D. H. LAWRENCE

SZÜLŐK ÉS SZERETŐK

I. kötet

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Kriterion, 1977

Borító: Geri Zsófia

978-963-374-800-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Róna Ilona jogutódja

ELSŐ FEJEZET

MORELÉK HÁZASÉLETÉNEK ELSŐ ÉVEI

Az Alvég helyén valaha a Pokolsor állt: néhány düledező, zsúpfedeles viskó a Greenhill Lane-en, a patak mentén. Innen jártak el dolgozni a vájárok a két dűlővel távolabb eső kis aknákba. A patak vizét az égerfák alatt alig-alig szennyezték be az aknák, ahonnan szamarak húzták fel a szenet emelődobbal, csüggetegen körbe-körbe. Az egész vidéken mindenfelé csak ezeket a tárnákat lehetett látni, némelyik működött már II. Károly idejében is, s a vájárok meg a csacsik hangyák módjára túrták a földet, furcsa kis halmocskákkal és apró fekete foltokkal hintve be a búzaföldeket meg a réteket. És a bányászok tömbbe sűrűsödő vagy itt-ott párosával álló házaiból, néhány magányos farmból meg a harisnyaszövőknek a község területén szerteszórt otthonaiból állt össze a falu: Bestwood.

Vagy hatvan esztendeje annak, hogy aztán egy csapásra minden megváltozott. Az aknákat kiszorították a részvénytársaságok óriási bányái. Felfedezték Nottinghamshire és Derbyshire szén- és vasérctelepeit. Megjelent a színen Carston, Waite és Tsa, Palmerston lord nagy izgalom közepette s nagyon ünnepélyesen nyitotta meg a társaság első bányáját a Spinney Parkban, a sherwoodi erdő szélén.

Ekkoriban történt, hogy a hírhedt Pokolsort felégették. Elöregedett, a híre is rossz volt. Sok szennyet takarítottak el a nyomában.

Carston, Waite és Tsa megállapíthatta, hogy beütött a dolog, így aztán a patak völgyén végig Selbytől Nuttallig egymás után bányákat nyitottak, s rövidesen már hat tárnájuk volt üzemben. Nuttalltól vasút kapaszkodott fel a homokkövön az erdők között, a karthauzi kolostor romjai s a Robin Hood forrás mellett Spinney Parkig s egészen Mintonig, a búzaföldek közé ékelt nagy bányáig. Mintonból tovább vezették a vágányt a lankás tanyaföldeken keresztül Bunker’s Hillig, ott elágazott, s észak felé fordult Beggarlee és Crich meg a Derbyshire dombjaira letekintő Selby felé. Hat bánya, hat fekete cövek a tájon, vékony lánc fűzi össze őket: a vasút.

Carston, Waite és Tsa, hogy szálláshoz juttassa a bányászhadsereget, nagy, négyszögletű lakótömbökből felépítette a bestwoodi domboldalon a Szögletet, majd később a patak völgyében a Pokolsor helyén az Alvéget.

Az Alvégen, mint pontok a hatos dominón, hat háztömb, két sorban három-három bányászotthon, azaz tizenkét ház egy tömbben. Ez a kettős házsor Bestwood meglehetősen meredek lejtője tövében épült és ablakai, legalábbis a padlásablakok a Selby irányába húzódó lankás völgyre néztek.

Jól épített, tetszetős házak voltak. Valamennyit körül lehetett járni, s a kis előkertek hátsó, árnyékos virágágyaiban kőtörőfű, primula, az elülsőkben, melyeket a nap sütött, török szegfű meg szegfű virított mindenütt; a homlokzatot takaros ablakok, kis veranda, fagyalsövény, fent a padláson kis manzárdablakok díszítették. De mindez csak külszín, látszat volt: a bányászasszonyok mindig lakatlan szalonjai mutatkoztak így. A lakószoba s a konyha a ház túlsó oldaláról nyílt, és a lomos hátsó kertre meg a szemétdombra nézett. És a szemétdombok hosszú sora között húzódott az ösvény, ahol a gyerekek játszottak, az asszonyok tereferéltek, s a férfiak pöfékeltek. Ilyenformán a szépen épített, tetszetős Alvég lakói voltaképpen vigasztalan körülmények között éltek, mert az emberek kénytelenek voltak napjaik java részét a konyhában tölteni, márpedig az a mocskos szemétdombsorra nyílott.

Morelné nem valami nagy örömmel költözött az akkor már tizenkét esztendős Alvégre, ahova mindenképpen lefelé vitt az út a bestwoodi magaslatról, de még ez volt a legjobb, amit tehetett. Legalább a szélső tömb utolsó házát kapták, s így csak egy szomszéd jutott nekik, a túlsó oldalon pedig még egy külön keskeny kertsáv is. Itt a szélső soron, némiképpen arisztokratikus helyzetet foglalt el a közbülső házak asszonyaival szemben, már csak azért is, mert hetenként öt shilling hat penny bért fizetett, amazok pedig csak ötöt. Ez a felsőbbrendű helyzet azért semmiképpen sem kárpótolta mindenért.

Harmincegy éves volt akkor, és nyolc éve ment férjhez. A kis termetű, törékeny alkatú, de határozott modorú asszony húzódozott az ismerkedéstől az Alvég asszonyaival. Júliusban költözött le, és szeptemberre várta harmadik gyermekét.

Férje bányász volt. Még alig három hete foglalták el új otthonukat, mikor elkezdődött a bányászünnepi vásár. Az asszony jól tudta, hogy Morel nem mulasztja el, derekasan kiveszi belőle a részét. Hétfőn, a vásár napján, kora reggel ment el hazulról. A két gyerek lázban égett. A hétéves William reggeli után nyomban elszelelt, és a vásár területén sündörgött, az ötéves Annie pedig egész délelőtt nyafogott, hogy ő is menni akar. Morelné háztartási teendőit látta el, szomszédjait még alig ismerte, nem volt kire hagynia a kislányt, s megígérte neki, hogy ebéd után magával viszi a vásárba.

Fél egykor beállított William. Nagyon élénk, szeplős, szőke lurkó volt. Színei némi dán vagy norvég eredetre vallottak.

– Kapok ebédet, anya? – kiáltott már messziről, s mikor berontott, a sapkáját se vette le. – Mert fél kettőkor kezdődik, úgy mondta az az ember.

– Megkapod az ebédedet, amint kész – felelt az anyja.

– Hát nincs kész? – kiáltott a gyerek, és méltatlankodva szegezte anyjára kék szemét. – Akkor elmegyek anélkül.

– Azt már nem. Öt perc múlva meglesz. Különben csak fél egy van még.

– De elkezdődik – türelmetlenkedett a gyerek félig sírva.

– Abba se halsz bele – szólt rá az anyja –, és mondtam már, hogy egy teljes órát ráérsz még, mert csak fél egy van.

A gyerek sietve megterített, s hamarosan mind a hárman asztalhoz ültek. Lekváros bukta volt ebédre. William egyszer csak felugrott, és mereven megállt, fülelt: nem nagyon messziről ringlispíl nyekergése és valami kürthang szűrődött be a konyhába. A gyerek az anyjára nézett, és megrándult az arca.

– Ugye mondtam! – azzal a fogashoz rohant, lekapta a sapkáját.

– Vidd magaddal a tésztát… öt perccel múlt csak egy, szóval nincs igazad… itt felejtetted a két pennydet! – kiáltotta utána egy lélegzetre az anyja.

A gyerek keserves képpel szaladt vissza a pénzért, egy szót sem szólt, csak elszaladt.

– Én is menni akarok, én is menni akarok – kezdte rá a pityergést Annie.

– Mondtam már, hogy elviszlek, te nyafka kis bőgőmasina – szólt rá az anyja, és kora délután már kapaszkodott is vele felfelé a domboldalon a sövény mellett. Már begyűjtötték a mezőkről a szénát, s a sarjúra hajtották ki a marhát. Meleg volt, és békesség áradt feléjük mindenünnen.

Morelné nem szerette az efféle ünnepi vásárokat. Két bódéban volt falovas ringlispíl, az egyiket gőzgép hajtotta, a másikkal póni baktatott körbe-körbe; három helyen szólt a verkli, de mindenünnen furcsa lárma hallatszott, pisztolylövés, a kókuszdióárus recsegő hangja, a célbadobó kikiáltója, a panorámánál rikoltozás. Hamarosan felfedezte a fiát, éppen Wallace, az oroszlán sátra előtt bámészkodott izgatottan, a képeket nézegette, hisz a félelmetes vadállat nemcsak hogy egy szerecsent falt föl, de két fehér embert is megnyomorított egész életére. Morelné nem zavarta a gyereket, továbbment, hogy cukrot vegyen Annie-nek. De a fia magánkívül az izgalomtól nyomban mellette termett.

– Nem is mondtad, hogy eljössz… ugye, mennyi minden van itt… ez az oroszlán három embert felfalt… elköltöttem a két pennyt… és ide nézz!

Két rózsaszín virágos festett tojástartót húzott elő a zsebéből.

– Abban a bódéban nyertem, ahol golyókat kell belökni. Két menetben nyertem… egy dobás fél penny… látod, milyen szép rózsa van rajta. Én választottam.

Anyja tudta, hogy neki szánja.

– Ejha! – mondta örömmel. – Igazán szépet választottál!

– Inkább te vidd, anya, mert félek, még összetöröm.

A gyerek ragyogott a boldogságtól, hogy eljött az anyja, mindenüvé el akarta vinni, mindent meg akart neki mutatni. De a panorámában Morelné kanyarított olyan történetet a képekhez, hogy William megbabonázva hallgatta. Ettől fogva egy percre sem tágított anyja mellől. Kisfiús büszkeséggel lépkedett az oldalán, mert az egész vásárban nem volt több olyan úrinő, mint az ő anyja, kis fekete kalapjában, köpenyében. Morelné mosolyogva üdvözölte az ismerős asszonyokat, majd, mikor elfáradt, megkérdezte a fiát:

– Nos, jössz haza, vagy maradsz még?

– Máris hazamész? – kiáltott fel szemrehányóan a kisfiú.

– Máris? Ha jól tudom, négy óra is elmúlt.

– De minek mész már? – nyűgösködött a gyerek.

– Ne gyere velem, ha nincs kedved.

Azzal Morelné lassan megindult hazafelé a kislánnyal. William meg csak állt, és összeszorult szívvel bámult utána, keserves volt elengedni, de azért a vásárt mégsem tudta volna otthagyni. Az asszony átvágott a Holdas Éj előtt a nyílt térségen. Férfiak hangoskodása hallatszott ki, sörszag csapta meg az orrát Meggyorsította lépteit, s arra gondolt, az ura is biztosan odabent van az ivóban.

Fél hét lehetett, mikor fáradtan, sápadtan és megviselten megérkezett a fia. Keservesen érezte magát, s maga sem tudta, az a baj, hogy elengedte az anyját. Amióta elment, nem lelte örömét a vásárban.

– Apával találkoztál? – kérdezte.

– Nem – felelt az anyja.

– Kiszolgál a Holdas Éjben. Láttam a lyukon. Mert benéztem a lyukas pléhen az ablakon. Fel van gyűrve az inge.

– Úgy! – csattant fej kurtán az anyja. – Pénze nincs, hát azzal is beéri, amit természetben megkap. Ha adnak még, jó, s ha nem, úgy is jó.

Félhomály volt már, s mivel a varráshoz nem látott eleget, Morelné felkelt az asztaltól, és az ajtóhoz lépett. Mindenfelől az izgalom zaja meg az ünnep nyugtalansága szűrődött be, ami végül őt is elfogta. Nem bírt megmaradni odabenn, kiment a szabadba, az oldalsó kertbe. Most jöttek meg az asszonyok s a gyerekek, zöld lábú fehér bárányt vagy falovat lógázva a vásárból. Időnként egy-egy férfi tántorgott el a ház előtt, szinte eszméletlenségig részegen. Aztán némelykor együtt érkezett meg az egész család, a jó férj meg a többiek, de leginkább csak az asszony a gyerekekkel. Az otthon ülő anyák, most, hogy leszállt az alkony, fehér kötőjük alatt összekulcsolt kézzel kiálltak tereferélni az ösvény sarkára.

Morelné magában volt, de megszokta már az egyedüllétet. Fia meg a kislány aludt odafönt; most hát rendezett biztonságban tudhatta otthonát a háta mögött. Mégis keservesen érezte magát az újabb gyerek miatt. Sivárnak látta az egész világot. Reá, úgy látszik, semmi egyéb nem vár… legalábbis amíg William fel nem nő. Nem vár rá egyéb, csak ez a keserves tűrés, amíg fel nem nőnek a gyerekek. A gyerekek! Nem, a harmadikat már nem bírja. Nem kell több. Az apjuk most is sört szolgál fel a kocsmában, és részegre vedeli magát. Lenézi, de kötve van hozzá. És megint egy gyerek. Ez már sok. Csak ne nézné Williamet meg Annie-t: torkig van mindennel, az egész küszködéssel, a szegénységgel, az ocsmánysággal, a szűkösködéssel.

Előrement a kiskertbe, pedig túlságosan nehéznek érezte testét, hogy kivonszolja magát, de a falak közt mégsem bírt megmaradni. Fojtogatta a hőség. És ha a jövőbe tekintett, mi vár még rá az életben, szinte úgy érezte, hogy elevenen fekszik a sírba.

Fagyallal körülkerített négyszög volt a kiskert. Megnyugvást keresve állt meg a virágillatos alkonyatba boruló csodaszép estében. A kiskapuval szemben a magas sövény aljáról kerítéslétra vezetett a domboldalra, körvonalai élesen rajzolódtak ki a lekaszált rétek vörös izzásában. Az égbolt szinte vibrált az alkonyati fényben, s most hirtelen alászállt a sugárzás a földekre: a talaj, a sövény párát lehelt. Besötétedett. Már csak a dombtető világított vörhenyesen, s az egyre csöndesedő vásár felől pislákolt némi fény.

Némelykor a sövény alatt, mintha a sötétség árkában botorkálna, hazafelé támolygott egy-egy részeg. Egy fiatal férfi, amint leszaladt a domboldal alsó, meredek szakaszán, nagy huppanással a kerítéslétrába ütközött. Morelné megborzongott. A fiatalember csúnyán káromkodva feltápászkodott, átkozva a létrát, mintha az lenne az oka, hogy megütötte magát.

Az asszony bement, s eltűnődött magában, vajon sohasem lesz-e már másképp. Lassan-lassan be kell látnia, nem. Olyan távoli messzeségbe került a lánykora, hogy szinte el sem hitte, hogy ugyanaz vonszolja itt magát nehézkesen az Alvég hátsó kertjében, aki tíz évvel ezelőtt könnyedén szaladgált a sheernessi mólón.

– Mi közöm nekem ehhez? – mondta magában. – Mi közöm mindehhez? Még a gyerekhez is, akit majd megszülök! Minden olyan, mintha engem kihagytak volna a számításból.

Némelykor elkapja az embert az élet sodra, de csak a testét; betelik a sorsa, s az egész mégsem valószerű, csak azon veszi észre magát, hogy minden valahogy elsuhant fölötte.

– Várok – mondta magában Morelné –, egyre csak várok, de amire várok, az már nem jöhet el soha.

Hozzálátott, rendbe tette a konyhát, lámpát gyújtott, felélesztette a tüzet, összeszedte a mosnivalót másnapra, s beáztatta a ruhát. Utána megint a varráshoz ült. Hosszú órákon át szabályosan, ütemesen villant a tűje az anyagban. Fel-felsóhajtott, kényelmesebben helyezkedett el a székén. És egyre csak azt forgatta a fejében, hogyan ossza be, amije van, hogy lehetőleg mindenre jusson.

Fél tizenkettőkor megjött a férje, vörösen ragyogott a képe fekete bajsza fölött. Bólogatott maga elé. Elégedett volt.

– Lám, lám, hát megvártál, galambom? Kisegítettem Anthonynál, és mit gondolsz, mit adott érte? Egy koszos félkoronást. Hazahoztam az utolsó pennyig…

– Biztosan úgy gondolta, megittál te eleget sörben – felelte kurtán az asszony.

– Nem ittam… nem én. Elhiheted. Alig ittam egész nap, mert az semmi volt. – Gyöngéden folytatta: – Nézd csak, hoztam neked valamit, gyömbéres kalácsot meg kókuszdiót a gyerekeknek. – Letette a süteményt az asztalra, meg a szőrös kókuszdiót az asszony elé. – Na nem, soha az életbe ki nem mondanád te, köszönöm, semmiért nem, ugye?

Az asszony engesztelésképpen felvette a kókuszdiót, és megrázogatta, van-e benne tej.

– Jó az, az életed teheted rá. Bill Hodkissontól kaptam. Aszondom neki, te Bill, kell neked az a három dió? Mert adhatnál egyet a lurkómnak meg a kislánynak. Nesze, Walter öcsém, vidd, amék tetszik, mondja ő. Így hát elhoztam egyet, és megköszöntem neki. Nem akartam ott rázogatni a szeme láttára, de ő aszongya: nézd csak meg, Walt, jót választottál-e. Hát így volt, látod. Tudtam, hogy jó. Derék ember az a Bill Hodkisson, abbiz derék ember!

– A férfi mindent odaadna, amikor részeg, és részeg vagy te is, vele együtt – felelt Morelné.

– Ejnye, te csúfolódó kis nőszemély, te. Csak azt szeretném tunni, ki a részeg? – szabadkozott Morel. Ezúttal különösképpen elégedett volt magával, mert egész nap felszolgálni segített a Holdas Éjben. Tovább fecsegett.

Az asszony fáradt is volt már, unta is a locsogását; amint tehette, sietett lefeküdni, míg az ura megrakta a tüzet.

Morelné régi, jó, híres, független városi polgárcsaládból származott. Ősei Hutchinson ezredes alatt harcoltak, és a család megmaradt nyakas kongregacionalistának.