A hegyen-völgyön szánkázó diófa

By Ignácz Rózsa

Jártomban-keltembem sok mesét hallottam mondja el magáról a gyermekeknek az ifjúság körében is népszerű írónő -, volt olyan köztük, amit szinte készen találtam. Kaliforniában, a kővé vált erdőben, a szoborrá vált fák kísértő csendjében, a fák történetét

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633743669

Book preview

IGNÁCZ RÓZSA

A HEGYEN-VÖLGYÖN SZÁNKÁZÓ DIÓFA

Mesék

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Papp Norbert

978-963-374-366-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ignácz Rózsa jogutódja

JÁRTOMBAN-KELTEMBEN

A HALHATATLAN ERDŐ

KALIFORNIAI MONDA

Réges-régen, úgy mondják, négyezer évvel ezelőtt óriási eukaliptuszfenyők őserdeje zöldellt egy mélységes mély völgykatlan fenekén. Ember nem járt abban az erdőben soha. Nagy vadállatok nem ereszkedtek le a völgytölcsér meredélyén. Madár nem rakott fészket a gyantát csorgó fatörzsek tűleveles ágai között.

A völgyerdőnek nyugalmát pusztító viharok sem háborgatták. Ha fergeteg kerekedett, az magasan száguldott tova a mélységben nőtt fák fölött. Langyos meleg volt a föld a gyökere alatt. Arrafelé nem volt igazi tél soha. Mikor a nap delelőjére ért, mindig csak ráragyogtatta melengető sugarait az eukaliptuszerdőre.

Rezdületlen-mozdulatlan álltak, álltak, csendben nőttek, egyre nőttek, észrevétlen terjeszkedtek, már-már az égig felértek itt a fák.

Ha a hold az ég alján járt tele képpel, meg-megállott. Réztányérja az égre nyúló fák csúcsának tükröt tartott.

– Szépek vagytok! – mondta a hold a fáknak. – Nem látjátok? Magatok nem csodáljátok? Én kedvellek titeket.

A fák semmit sem feleltek. Nem mozdultak, nem beszéltek. Fülük sem volt, hogy halljanak holdbeszédet. Ok csak nőttek, egyre nőttek. És éreztek. Mit éreztek? Azt, hogy – vannak.

A hold lassan továbblépett. Elballagott egy tó fölé, meg-megállt egy-egy csöndes vizű folyó fölött. Olykor éppen a tenger felé szállt, s nézte a vizek tükrében önnön szép sápadt arcát.

„Milyen szép vagyok! – gondolta. – És milyen gyönyörűek az én fáim ott lent a völgyben. De ők nem látják magukat, szegények. Csak én csodálhatom szépségüket, mikor fölöttük az ég alján megpihenek. Örök időkig látni akarom ezeket a szép szerény fákat, akik csak nekem mutatják gyönyörűségüket, de sem az én fenségemet nem látják szegények, sem a maguk mivoltáról nincs tudomásuk.

A fák, hogy ellebegett fölöttük a hold, és éjjeli sötét lett, megint nőttek. Lefele is terjeszkedtek. Gyökereik kis ágai a földkéregbe kapaszkodtak, és ilyenkor a földkéreg finom neszezéssel, alig-alig zajjal megrezzent.

Szürke Láva, aki éppen ennek a völgyerdőnek a mélyén lakott, meg sem moccant erre a finom neszezésre. Az erdő borította földkéreg volt Szürke Láva takarója. De mikor az erdő fáinak gyökerei megmoccantották ezt a takarót, Szürke Láva annyit sem érzett, mint egy könnyű cirógatás. Szürke Láva tovább aludott az erdő alatt.

Földanyának többi fiúgyermeke is régen pihent már. Aludt Vörös Láva, Izzó Láva, Tüzes Láva is. Egyik vulkánfiú Ausztráliában, a másik Dél-Amerikában. Szürke Láva éppen itt szunnyadozott a völgyerdő földkérge alatt. Földanya vulkánfiai közül bizony ő lustálkodott a legeslegrégebben.

Az évek pedig teltek, egyre teltek. És történt egyszer, hogy Földanya, aki mindenik lávafiánál mélyebben lakott a föld gyomrának kellős közepén, és már maga is elég régóta pihent, megelégelte a semmittevést. Fölült tűzgőz ágyán, és kiszállt a mélyből, hogy körberepülje a világot. Meg akarta nézni, hogy odafönt minden rendben folyik-e.

Végzik-e kötelességüket a sziklák? Porlanak-e lassan-lassan, hogy hátukon termőföld legyen? Változtatják-e formájukat a kőzetek, ahogyan azt Földanya rendezte el? Hogy földdé omolva növényeket tápláljanak. A növények lehullanak-e, ha magocskáikból már megteremtek gyermekeik? Odaadják-e leveleiket és fölösleges gyümölcseiket az állatoknak?

Repült, repült Földanya a világ körül. Elszállt nagy rengeteg erdők felett. Látott vihar sújtotta öreg fákat, melyek engedelmesen hanyatlottak el a földön. Elkorhadtak, és termőtalajjá változtak át. Látott madárfészkeket ringató fiatal fákat. Gyümölcsét hullajtó köpcös tölgyeket és tölgymakkot szedegető vidám mókusokat.

Úgy találta, hogy a föld hátán minden-minden szép rendben folyik. És akkor nagy körútján a völgytölcsérben nőtt erdő fölé érkezett. Itt a fák csak álltak, álltak, madárfészket nem ringattak, mókusokat nem tápláltak, rezdületlen-mozdulatlan mind csak nőttek, egyre nőttek, észrevétlen terjeszkedtek. Már-már az égig felértek itt a fák!

Vagyis hogy inkább az ég aljáig, melyen éppen ott lebegett a telihold. Nagy réztányérját most is odatartotta a fák fölé, bár tudta már, hogy azok nem láthatják saját szépséges tükör­képüket.

„De legalább én látom őket! Örök időkig így kívánok gyönyörködni ezekben a mozdulatlan fákban!" – gondolta a hold.

Földanya rápillantott a holdra, és megállt az erdő fölött.

„Mi ez? – kérdezte némán önmagától. – Talán örökké akarnának élni ezek a fák?" És hirtelen felcsattant a hangja:

– Ez törvényem ellen való!

Földanya hangjára halk mormogás kelt a föld alól.

– Te morogsz ott lent, fiam, Szürke Láva? – kérdezte Földanya.

A morrogás elhallgatott.

– Hahó! Szürke Láva! – kiáltott Földanya. – Itt laksz, jól tudom! Talán még mindig aluszol?

– Ébredeztem már – hallatszott a zsémbes mormogás a föld alól.

– Ideje! – mondta Földanya.

Egy darabig nem hallatszott semmi felelet. Aztán halkan megint megmorajlott a föld. Szürke Láva szólt zsémbesen:

– Felébresztettél, anyám! Miért nem alhatom még egy kis ezer évig?

– Sok ezer éve alszol már – mondta a Földanya.

– Most már nem – mordult Szürke Láva – , de még pihenhetnék egy kis ideig.

– Bizony – szólalt meg odafönt a hold, és lengett egyet – , hagyhatnád pihenni, Földanya, hadd gyűjtsön erőt valami nagyobb cselekedetre.

– Ugyan – szólt rá Földanya – , nincs most szükség nagyobb cselekedetre. Mindössze ezt a kis erdőcskét vesse le a hátáról, azt akarom.

– Jaj – sóhajtott a hold – , ezt?! Ezt, kérlek, ne bántsd!

– Haszontalan fák ezek – mondta Földanya – , állatot nem táplálnak, madarat nem etetnek. Csak nőnek! Fák nem nőhetnek az égig!

– Kegyetlen vagy! – sóhajtott a hold.

– Igazságos vagyok! – mondta Földanya. – Csak azt akarom, hogy rázza le ezeket a fákat Szürke Láva a hátáról. Dobja őket ki. Túl a völgykatlanon. Amelyiknek magja van, hullassa azt olyan földbe, ahol újra megteremhet. Amelyik eleget élt, korhadjon el. Ebből a túlvédett völgyből mindenesetre tűnjenek el.

A völgytölcsér peremén túl ahol egy kis földkúp tornyosult az ég felé, megremegett a föld. A földkúp teteje lerobajlott, és a nyíláson Szürke Láva kidugta lángcsóvás fejét.

– Hívtál, anyám, itt vagyok. Mit is kívánsz hát?

– Bújj vissza az erdő alá, és törj föl. Dobd le ezeket a fákat a földről. Ne tétlenkedj! Működj!

– Én? Vulkánkövekkel? Ezeket a szegény kis fákat? Miért nem rendelsz inkább szélvihart nekik?

– Értetlen vagy – korholta Földanya – és engedetlen. Ezeknek a szél nem árt. De innen el kell tűnniük.

– Kár – mondta Szürke Láva – , olyan jól aludtam alattuk.

A hold Szürke Láva felé lebbent, és azt súgta:

– Úgy, úgy, jól beszélsz, Szürke Láva. Kérleld tovább Földanyát.

– Egyszer sem tehetnél kivételt, anyám? – mondta erre Szürke Láva, és halkan, kérlelően mormogott. – Miért ne maradhatna meg egy erdő itten. Ez az egyetlen?

– Úgy, úgy! – súgta a hold. – Ez maradjon meg változatlanul. Kérleld csak anyádat, Szürke Láva, hálás leszek neked. Ha majd egyszer tűzijátékkal égre törsz, és akkor éppen éjszaka lesz, mindig elbúvok egy-egy felhő mögé, hogy sziporkázó szépséged annál jobban érvényesülhessen az éjszakában.

Földanya meghallotta a hold suttogását. Rá is rivallt ke­ményen:

– Mit akartok ti, ti összeesküvők?

– Csak kérlelünk – mondta halkan a hold.

– Én is kérlek – mondta Szürke Láva.

– Hogy ez az erdő így, ahogyan van, megmaradjon?

– Miért ne? – mondta Szürke Láva. – Különben is méltatlan munka nekem egy ilyen kis erdőt pusztítani. Erre pazaroljam nagy erőimet?

– Meg akarnád tartani ezt az erdőt? – kérdezte Földanya.

– Meg! – mondta Szürke Láva.

– Hadd legyen a földön egy halhatatlan erdő – súgta a hold.

– Legyen a földön egy halhatatlan erdő – mondta utána Szürke Láva. – Ez!

Földanya elgondolkozott. Aztán rejtelmesen így szólt:

– A földön csak a halottak halhatatlanok.

Szürke Láva ebből mit sem értett.

De a hold érthette, mert felsóhajtott, és azt súgta Szürke Lávának:

– Kérleld tovább; ha beleegyezik, majd én megsúgom neked, hogy lehetnek ezek a fák általad halhatatlanok. Érted? Általad halhatatlanok. – És súgott valamit.

Szürke Láva ekkor büszkén felvetette a fejét, meg is rázta lángcsóvás üstökét, és így szólt:

– Add nekem ezt az erdőt, anyám. Majd én megmutatom neked, hogy mit tudok. Bízd rám! Én teszek róla, hogy megmaradjanak változatlanul!

Földanya kétkedőn megcsóválta a fejét.

– Értetlen rendbontók vagytok. Te is meg a hold is – mondta halkan. Majd fölcsattant a hangja: – Ti akartátok! Legyen hát! – És búcsú nélkül elrepült.

Ekkor Szürke Láva lecsúszott a kráter kúptorkán, olyan mélységbe, ahol csak úgy főtt, fortyogott az olvadt forró szürke láva, és ott zsupsz! Lángcsóvás fejével belefejeselt a fortyogó lávába. A föld megrázkódott. Iszonyatosan robajlott. A láva magasra felszökött. Kivágódott a kúp nyílásán. Fellövellt az ég felé. És akkor, jaj, mi történt? A felszökött láva visszahullott, és elkezdett ömleni lefele a kúp oldalán. Mikor a kúp lábáig csorgott, folyónyivá dagadt, és elkezdett folyni, és folyt, folyt, egyre lassan közeledve a völgyerdő felé. Elérte a völgy peremét. Lecsorgott a meredélyen. Lassan körbefogta az óriási eukaliptuszok derekát. És még mindig egyre folyt. Felduzzadt az ágakig. Elérte a fák koronáját. A ráhülő láva szoros ölelésére letöredeztek a fák kis ágai, és elperzselődtek a tűlevelek. De a fák törzse, büszkén magasra nyúlva, változatlanul maradt meg a ráhülő, megkövesült, szürke lávakéreg alatt.

Négyezer évvel ezelőtt így vált kővé egy egész erdő messze-messze Kaliforniában. Megvan ma is. Néhány lávakő kérgű óriásfa azóta kidőlt. De a földön heverve is őrzi régi formáját, még elkövesült kérge vájulatait is. Ezek a fák nem hajtanak többé ágakat. Csak vannak. Önmaguk szobraivá váltan, a földbe kövülten, földhöz rögzítetten áll a lombtalan, a halhatatlan erdő.

Szürke Láva, aki a hold tanácsára ilyen halhatatlanságot szerzett a völgykatlanban nőtt erdőnek, azóta is odalent pihen a kővé vált erdő alatt.

A hold mostanság is meg-megáll égalján ballagtában az elkövesült erdő felett. De hogy mit gondol most? Szépnek látja-e az élettelen-halhatatlan fákat? Gondol-e egyáltalán valamit, arról a monda nem regél. És azt én sem tudhatom, csak azt tudom, hogy mikor ott jártam, csak lábujjhegyen mertem lépkedni a világ legcsöndesebb erdejének, a kővé vált erdőnek peremén.

A HEGYEN-VÖLGYÖN SZÁNKÁZÓ DIÓFA

AMERIKAI MESE

Van annak már száz esztendeje is, hogy egy skót fiatalember átkelt az óceánon, és Kentuckyban telepedett meg. Úgy hívták, hogy Dan Mackaey. Nem sokan laktak akkor még Kentuckyban. Még a Cumberland folyó lapályos partjain is alig. Odafent meg, kelet felé, a Nagy Fekete Hegység és a Pine Forest közötti fennsíkon, ahonnan a Cumberland folyó ered, egy emberfia sem. Onnan, ahol Dan, a magányos skót alkalmas kis faházat épített magának, száz mérföldre esett az első emberi település.

Nyár volt, mikor Dan megérkezett. A boronákból rótt házba egy kis vaskályhát is felcipelt, ügyesen felállította, a kályhacsövet a boronák között kidugta. A cső köré kéményt is rakott terméskövekből. Előrelátó ember volt, gondolt a télre is.

De olyan télre, amilyen a második évben érte, még álmában sem gondolt volna. Máskor télen is el szokott menni hazulról, fel a Cumberland-forráshoz, a Pine Forestbe, ahol túl a fenyvesen még nagy vaddiófák is nőttek. Oda járt a dolga után. De a második télen egy éjjel akkora hó esett, amilyen még soha! Reggel próbálja kinyitni a házikó ajtaját. Nem tudja. A hó betemette az ablakot. Koromsötét lett odabent. Nyomta az ajtót, ahogy csak bírta. Hiába. A hó várfalként vette körül a kis házat. Magasabbra halmozódott a tetőnél is.

Volt valamennyi tűzre való fája odahaza. A kis kályhában megmaradt a parázs. Jól megrakta hát a kályhát, és körbetapogatott a vaksötétben, hogy lám, ennivalója mennyi van. Volt az is vagy két napra való.

Négy nap múlva eltüzelte minden tűzifáját. Az élelme elfogyott. A hó állott odakint, mint az ezeréves skót várak falai.

Leszakított két polcot, élelem úgysem volt már rajtuk, azokat rakta a tűzre. Odakint csak nem moccant a hótömeg.

Volt két széke is, hogy meg ne fagyjon, tűzre tette azokat is. De már akkorra öt nap is eltelt.

Nem volt mit tennie, ki kellett mennie a házból, hogy valami tűzrevaló meg élelem után kutasson. De hol mehetett volna ki, ha egyszer nem mozdult sem ajtó, sem ablak?

Kivette a kályhacsövet, a körötte való deszkákat kiverte, a kéményt a fejszéjével szétcsapkodta, és a nyíláson kimászott. Ahol a kályha melengette a ház külső falát is, ott mély tölcsér olvadt a hóban. Abból kellett felkapaszkodnia. Nos, feljutott, de csak úgy, hogy a tölcsér jeges falába a fejszéjével hágcsófokokat vágott magának.

Körülnéz Dan a hófal tetejéről. Hát bizony, ami fa ott lent volna a közelben, azoknak még a koronáját is belepte a hó. No, hát ha itt nincs alkalmas fa a közelben, van odafent a Pine Forest tetején. Mennyi szép vaddiófa nő ott a sziklák között! Ismert egy különösen szépet; magányosan állt az egy majdnem csupasz sziklacsúcson. Dan éppen oda igyekezett. Keményre fagyott a hó, úgy sétált a tetején, hogy még! Már olyan magasra felkaptatott, hogy onnan a messzi völgyben levő Putney falucskát is látnia kellett volna. De csak kis bogarakat látott a havas messzeségben; azok lettek volna a Putney háztetők?

No, ha nem tudta kivenni, micsodák, nem is nézett többé lefelé, csak törtetett fel, egyenesen a hegy iránt. Hát a szikla csúcsán ott állt a nagy fekete diófa!

De hogy mik csünghettek annak a havas ágain? Telisde-teli volt a nagy diófa az ágaira kapaszkodott, odafagyott kis mosómedvékkel!

Megörült Dan, hogy húst termett neki a vaddiófa. Úgy lehet, hogy a kicsi medvék menekültek a nagy hóvihar elől. Ugrottak fáról fára. Utoljára ezen a nagy diófán kapaszkodtak meg. Elfáradtak, elaludtak, aztán odafagytak. Volt már ennivalója Dannek.

Lesz ám tűzifája is – gondolta, és meglengette kezében a fejszét. De legelőször levágta a vadászkésével a fáról a medvécskéket, mennyi volt! Egynéhány még le is gurult a lejtőn, mikor lepottyant a fáról. Nem futott azok után. Vagy egy tucatot így is felszedett belőlük. Akkor a fekete diófa kérgéből egy csíkot hasított, megsodorta, hogy kötél legyen belőle, s azzal a pecsenyének való fagyott medvécskéket a farkuknál fogva összekötözte. Ezután nekifohászkodott volna, hogy a fát kivágja, de meggondolta magát. Bizonyára könnyebb lesz kivágnia, ha előbb lenyesi róla a gallyakat, s csak a csupasz törzsének esik neki. Vágott is egy nagy halom gallyat. Ha már lenyeste azokat, hát nyomban fel is aprította, s egy-egy kupacnyit megint csak kéreggel összekötözött, hogy majd úgy vigye haza. Gyújtósa volt már elég. Most már a fatörzset kellett kivágnia. Takarékos ember volt Dan, látta, van még gally a fa derekán. Így hát mégis előbb azokból csapdosott le egy újabb ölre valót. Mikor minden kis levágott gallyat gondosan összeszedegetett, félrerakott, végül is fogta a fejszéjét, és hozzásuhintott a lecsupaszított nagy fa törzséhez. Abban a pillanatban… Hogy történhetett, hogy nem? A diófa csak ugrik egyet!

Kiugrott az a helyéből! S ha csak kiugrott volna! De el is dűlt hanyatt, és zsupsz! – megindult lefele a jeges, havas, síkos hegyoldalon. Megiramodott, siklott villámsebesen, olyan gyorsan repült, hogy nincs az a vihar kergette jégvitorlás. Leért a völgybe, felszökkent a talajról, s száguldott visszafelé.

– Ez mindjárt elrepül! – mondta Dan. – Mit tegyek, mit tegyek?

A fatörzs felfutott a Nagy Fekete Hegység tetejére, ott meg se torpant, máris suvadt lefele. Éppen a régi helye felé, Dan elé. Kapta Dan a fejszéjét, hogy azzal elfogja. Mikor elég közel ért, neki is veselkedett, hogy a fejszét belevágja. Kiugrott előle a fa, Dan hasra esett, a fejsze a jeges földbe csapódott, a fatörzs száguldott visszafelé. Völgynek le, hegynek föl! Szánkázott a diófa törzse, hinta-palintázott. Még hallatszott is, ahogy hersegve súrolta a havas-jeges talajt, hogy mind azt mondja, mint nálunk a hinta-palintázó gyerekek:

– Szi-szó! Szi-szó!

Szó, ami szó, nem akarta Dan hagyni magát, vágott hirtelen két saroktartót, nehogy megint hasra essék. Belecövekelte magát a hóba, úgy várta a fát. Csakhogy az többet nem jött vissza Dánig. Két messzibb domb között lelt magának egy helyet, s ott isánkodott előre s hátra olyan sebesen, hogy csak úgy füstölt alatta a hó.

Dan akkorát sóhajtott, hogy a nyomban megfagyott leheletétől elsötétült előtte a világ. Fogta az összefűzött medvécskéket, a hátára vetette őket, hóna alá a gyújtósnak való gallyakat. S valahogy hazavergődött.

A kályhacső helyén visszabújt a házba, odabent a csövet helyre tette. A gyújtósnak valóval tüzet gerjesztett.

A gallytűzön még egy medvécskét is meg tudott sütni. De már a többit csak úgy süthette meg, hogy nagyobb tüzet kellett tennie. Elégetett hát minden bútort, ami csak a házban akadt. Pedig nem sok volt benne. Elégette az utolsó székdarabot, el az asztalt. Lebontotta az ágya deszkakeretét. Azt is tűzre tette.

Így éldegélt vagy egy hétig. Már éppen az utolsó húsdarabot tette oda sülni, és azon töprengett, hogy ezután ugyan mit tüzeljen el? A ház oldalát bontsa-e le? Vagy a küszöböt üsse szét? Így tépelődött, mikor egyszer csak hallja, hogy: drip-drip-drip!

S hát egy kis világosság is átdereng az ajtó szemöldökfája felett. Megörvendett Dan erősen, nekivetette magát az ajtónak. Nyomta vállal, egyszer-kétszer. Harmadjára reccsent az ajtó. No, ha reccsent, megint nekiesett, s addig-addig, míg kinyomta végre. Majd a nyíláson kierőltette magát.

Olvadt végre odakint! De volt azért még legalább nyolclábnyi hó a ház körül. Az már semmiség volt Dannek! Körülnézett, fogta fejszéjét, s neki a legközelebb levő fának. Sok fát vágott, és a kis kályhába úgy bedurrantott, hogy véresebb lett a kályhacső, mint a hálaadásnapi pulyka nyaka. Hát ez jó volt. De enni is kellett volna. Elindult