Pernye

By Mikszáth Kálmán

Kiscsoltói Mikszáth Kálmán (Szklabonya (1910-től Mikszáthfalva), 1847. január 16. – Budapest, 1910. május 28.) magyar író, újságíró, szerkesztő, országgyűlési képviselő, az MTA tagja.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633749968

Book preview

MIKSZÁTH KÁLMÁN

PERNYE

Elbeszélések

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-996-8

© Fapadoskonyv.hu Kft.

A LÓ, A BÁRÁNYKA ÉS A NYUL

Két nagyon szomoru időszakom van, a mikor nem tudok mosolyogni; ha ilyenkor irok, ne vegyétek kezetekbe a dolgaimat, – ha nem szeretitek a keserüt.

Ebből a két időszakból a forró nyárra esik az egyik, mikor a város megindul az erdők felé. Én magam is megyek a családommal együtt, – de  „valakit" itt kell hagynom. A másik időszak a zord télre esik, mikor az erdők indulnak meg a város felé.

Egy fa az erdőkből, egy kicsike fa (az olcsóbbakból) eljut az én lakásomra is, de már nem talál ott  „valakit. Valaki a neve. Nem szabad máskép kimondani. A kis testvérkéi is igy szólnak, ha emlegetik, ha kivetődik valami fölturkált fiókból egy ostornyél, egy pityke a veres mellénykéről, vagy egy kis kalapács.  „Melyiteké ez, gyerekek? Félve mondják, halkan mondják:  „Azé a valakié volt!" Igazi nevétől malomkő a szivem, két kut a két száraz szemem.

Egyetlen egy csésze van a háznál, a melyen ott áll a neve felirva:  „Jánoska. Ebből iszogatta a kávéját, ő és a macska, mert a felét mindig od’adta a macskának. Most én reggelizek abból a csészéből. Szomoruan nézi messziről a macska, mintha kérdezgetné:  „Hol az én kis gazdám?

Még az a kő is megfordulhat, a mit a vizbe dobnak, hullám fölemeli, más oldalra forditja, de az én bánatom az meg nem fordulhat.

Menekszem az emlékektől s rajként tódulnak elém. Futok tőlük és hivogatom őket magamhoz.

Ott állnak iróasztalomon az ő kedvencz állatjai, a mikkel utoljára játszott, nem szabad elmozditani. A ló a nyereggel, aranysárga sörényével, a nyul a piros pántlikával, a bárányka a csengetyüvel nyakán. Mereven, csöndesen néznek rám, a mikor irok s egyszer csak valamely sornál, ha egy könyvet vagy iratot tovább találok taszitani a könyökömmel, megszólal a bárány nyakán a csöngetyü:

Kling-klang! Kling-klang! Hol a mi kis gazdánk?

Hol a mi kis gazdánk, a ki megitatott, a ki megetetett, piczi kezeivel, a ki simogatott, ki a zöld pokróczra legelni lerakott.

Mit kérditek, hol van? Hiszen elég legelni valót hagyott nektek. Azt a széles rétet, a hol az én jó kedvem virágzott... Hiszen utoljára is rátok gondolt. Haldokló hangjával benneteket szólitott: lovacskám! báránykám!

Mindig olyan gyenge, vézna fiucska volt. Nem akart enni. Az orvosok pedig váltig mondogatták:  „Husra kell fogni a Jánoskát, hogy izmosodjék, erős legyen."

Mennyi leleményesség, mennyi furfang kellett, hogy a lábáról levegyem. Mert éppen a hust szerette legkevésbbé.

Igértem neki képes könyvet. Használt is egy napra, mig a könyvet átlapozta, másnap már nem evett. Hoztam neki száz és száz játékot. De mi lett a vége? A hust nem szerette meg, hanem a játékokból kiszeretett.

Később hiába igértem akármit, mindenre rázta a szép szöszke fejecskéjét:

– Nem eszem, nem eszem.

– Igazi lovat veszek esztendőre.

– Nem eszem hust még sem.

– Sarkantyut veretek kicsi csizmáidra.

– Jaj, nem eszem én hust!

Egyszer aztán ölembe ültettem Jánoskát és elkezdtem neki okosan megmagyarázni a dolgot.

– Pedig látod, abból nagy hiba lesz, ha te hust nem eszel.

Ragyogó szemeit, azokat az édes szemeit, rám vetette kiváncsian, hogy mi baj lesz abból.

– Mert mikor te husz esztendős leszel, akkor én téged fölviszlek Bécsbe.

– A hol a király lakik?

– A hol a király lakik, szivecském, éppen ő hozzája.

– Mama is velünk jön?

– Mama nem jön velünk. Csak magadat viszlek, mert neked ott meg kell verekedned a király fiával.

Mosolygó képe komoly lett, magas, sima homlokára kiült egy öreges ráncz s a szivecskéje hangosan dobogott. Volt annak a dobogásában félelem is, büszkeség is.

– Igaz lesz az, apa?

– Igaz lesz, ha mondom, csak aztán jól üssön ki a dolog, mert ha te leszel a birkózásban az erősebb, akkor neked jut az ország, ha pedig a király fia lesz az erősebb, akkor övé marad az ország – téged pedig becsuknak egy börtönbe.

Szeme megvillant; s hogy megvigasztaljon, puha kezeivel megsimogatta arczomat.

– Nekem ugy látszik, hogy én leszek az erősebb.

– De nekem nem ugy látszik – mondám szemrehányón – mert a király fia mindennap egy font hust eszik meg, hogy növekedjék az ereje, te pedig nem akarsz enni. Szomoritod a szivemet és nem szerzed vissza az országot a magyaroknak.

Jánoska meg volt győzve.

– Nekem két font hust süssenek! – selypíté parancsolón.

S attól a naptól kezdve rendes husevő lett s ha tán ingadozott benne néha az akarat, elég volt rápiritani az asztalnál:

– János, János, megvernek Bécsben, majd meglátod!

Ennek az ideának élt, a mig élt. Ezért evett, erről kellett neki mesélnem esténkint. A nagy bécsi verekedésre készült örökösen. Fel is osztotta már a kivivott országot a testvérei közt; Laczi megkapta az összes ökröket, amik az országban vannak, Albert megkapta a teheneket, nekem ideadta belőle az embereket (kivéve a házmestert és Zsófit az öreg dadát. Ezeket megtartotta magának).

Egyszer azután meghallotta, elárulták künn a konyhában a szolgálók, hogy a király fia meghalt.

Szegény kis cselédkém, egészen beleszomorodott.

– Hát most már én kivel verekszem?

Pedig nem messze volt már akkor az a rém, a kivel meg kellett verekednie. A difteritisz. A halál legrettenetesebb generálisa. Huszonnégy napig viaskodott vele, s ha több hust eszik, ő győzte volna le a difteritiszt.

Oh, milyen huszonnégy nap volt ez! Ha volna szivem leirni.

Mikor haldokolva odahitt a kis ágyacskájához és azt sugta fülembe:

– Apa, ha meghalok, viseld gondját az állataimnak, oda ne add se Laczinak, se Albertnek, mert azok összetörnék.

Még egyszer látni akarta.

Az anyja oda vitte ágyába a lovacskát, a báránykát és a nyulat.

Nézte, nézte őket, keze már erőtlen volt arra is, hogy megfogja.

Azután még egyszer odaintett s nagy titokzatosan egy fényes krajczárkát nyomott a markomba. (Az orvostól kapta, a miért az orvosságot bevette.)

– Nekem adod Jánoskám?

– Az állatok kosztjára, – felelte elhaló hangon.

* * *

Itt van a szobában ujra a karácsonyfa. Gyujtsátok meg rajta a gyertyákat – tudnak-e még ragyogni, világitani? Hadd jőjjenek be a gyerekek. Minden kész! Minden olyan rajta, mint tavaly. Hát igazán termettek a diófák még diókat az idén is?

Nem, nem. Lökjétek félre ez összevásárolt uj holmit. Ide kell állitani a fa alá a lovacskát, az aranysárga sörényüt, a nyulat és báránykát, a kiket nekem kell kosztolnom abból a kis rézkrajczárból.

Itt álltak tavaly, álljanak itt az idén is. Rázd meg magadat báránykám, hadd hallom csengődnek szivettépő hangját:

Kling, klang! Kling klang! Hol a mi kis gazdánk?

A FIAM URAM LOVAI

I. A RUDAS.

A kis fiaimnak, mikor kimennek falura a nagyanyjukhoz és ott lovasdit játszanak, két kis lovacskájuk van. Az egyik mind a két szemére vak szegényke, ugy hijják, hogy Párniczky Pali.

Kocsisnak nem jó, mert ha a lovak ragadnak, vályun, fatuskón át ugrálva, ő maga fölbotlik a szerszámokban, de annál jobb lónak, mert figyel a gyeplőrángatásokra, a  „tülled-re és a  „hozzád-ra, egyszóval hagyja magát kormányoztatni, a mit az én ficzkóim különösen szeretnek benne s állandóan lónak használják, egy kis csengetyüt kötve a nyakára, mely egész a hasáig fityeg kóczmadzagon.

A rudas lovacska (mert Párniczky Pali a rudas) nem született vakon, látta már a világot, de alig emlékszik rá, három éves korában esett himlőbe és teljesen megvakult. Isten világáról igen keveset tud. A pajtásait sem látta sohasem, de azért megösmeri őket a tipegésükről, a csoszogásukról:  „Ez a Laczi, az a Berczi!"

Kevés szavu fiucska, alig szól valamit, elmélyedő, gondolkozó, komor egykedvüségét csak akkor veti le, ha rajta van már a gyeplő, vigan ficzánkol és nyeritez:

– Nyihihi! Nyihihi!

– Gyü czoczo, gyü!

Prüszkölnek, csörtetnek, rohannak, szinte dobog a föld. Rezseg tőlük az egész udvar, hápogva riadoznak a kacsák, csipogva gurulnak szét a gyámoltalan apró libácskák (némelyik azonban halálfia lészen a talpaik alatt), csak a komondor nézi nagy flegmával.

A ház öreg filozófját ki nem venné a sodrából semmi, csak ezek a szemtelen legyek ne volnának!

Hanem ezen se lehet változtatni, gondolja magában.  „Hiszen azért adta a gondviselés ezt a légycsapót!" S jobbra-balra csapkod bozontos farkával szüntelenül.

Meg sem állnának a lovacskák és gazdáik talán a világ végéig se, ha közben nagymama nem hozná az abrakot, puha foszlós kalácsot és piros cseresznyét.

– Hó, hahó!

Itt a stáczió. Álljunk meg, etessünk!

Nem mondja már a lovacska, hogy  „nyihaha, hanem azt mondja, hogy  „ham. Nyisd ki Palkó a szájadat!

A kis gazdák versengve tömik az abrakot a Palkóba, aki csak ott bent a szájában találja ki már, hogy mit eszik. – Ez a kalács, az a cseresznye. – Jaj de jó!

De hátha még azt látná, milyen szép a cseresznye! A szárával fülbevalónak alkalmas (Tegyünk a lovacskák füleire is!), a magvából pedig golyó lesz, mely az összeszoritott ujjak közül messze pattan s ha a létrán gubbaszkodó cziczát találja, az ijedten rohan el, mintha igazi lövés érte volna...

A cseresznyemagok vadászokat hevenyésznek a kocsisokból; pihenhet a lovacska. A nyerges ló, Marczi maga is beállt vadásznak, de a rudas, a Pali félrevonul s hanyatt dőlve a nagy akáczfa alatt, epekedve kérdezgeti az arra menő öregektől:

– Borul-e bátyika?

Feltünt nekem, hogy a szegény fiucska mindennap kérdezi ezt.

– Borul fiacskám – feleltem neki egy izben – de miért kérdezed? Talán félsz a mennydörgéstől?

– Inkább szeretem – felelte ábrándos hévvel. – Oh, de mennyire várom. Mindig várom.

– Aztán mért örülsz ugy a mennydörgésnek?

– Mert akkor villámlik is. Oh, szép a világ bátyika. Szeretem látni, ha csak egy kicsit is. Oh be szép a világ!

– És a villámlásnál látsz?

– Látok egy csepkét.

– Igazán látsz?

– Olyan az bátyika, mint mikor kicsike koromban gyufát gyujtottak a sötétben. – Egy szempillantásig megcsillannak a fák, a házak és az emberek. Nagy gyönyörüség az!

– S egyébkor semmit se látsz?

– Semmit, semmit. Örökös éjszaka van. Olyan fekete, mint a szurok.

Tehát van még szeme, látna – de a világosságban van a baj. A ragyogó naptányér, a mely sugár-kévéjével csak a földgolyóbis felét önti el, az ő két szeméig nem ér el; tüz-láng, mely egy egész falut elborithat s éjjel is bevilágitja a mennyboltot, a Palikának nem mécses.

Micsoda hitvány fény lehet ez mindkettő a villámé mellett!

S mikor mindenki buvik, bevonul nagy vihar, égiháboru idején a födél alá, még az oktalan állatok is remegve huzódván a félszerekbe, az ólakba, akkor a kis Palika előjön, leül a ház elé a padkára s vágyó, mosolygó arczát a haragos ég felé forditva, várja, nagy szivdobogva várja, mig egy-egy gyufaszálat gyujt meg az istenke, keresztül-kasul huzgálva azt a firmamentumon.

Palika megilletődik a látványtól. Két fekete szeme, a két kiégett, holt planeta, él egy perczig.

– Óh, be szép a világ! susogja önfeledten.

De már ismét nem lát belőle semmit, semmit.

II. A NYERGES.

A nyerges ló, a béres kis fia a Marczi; lába, szeme hibátlan. A Marczi erős, okos, jól lát, jól tud szaladni, de neki meg az a baja van, hogy a nyereg ott a hátán; pupos a szegény kis Marczi. Ugy nőtt fel az istenadta, éppen mint a Toldy Miklós lova. Igazán érdemes elmondani. Hadd lássák azok az országigazitó urak, hogyan terem a paraszt ember.

Mikor a Marczi született, abban a pillanatban halt meg az édes anyja.

Az apja Kópja Mihály, ahelyett, hogy sirt volna az egyik szemével az asszonyért és nevetett volna a másikkal a fiunak, se nem sirt, se nem nevetett, hanem csak a fejét vakarta és káromkodott:

– Már most mi az istennyilát csináljak ezzel a porontytyal? Vagy az anyja is élne vagy ez se született volna.

Még az istennel is pörölt, az öklével fenyegetve:

– No, ha csak ugy tudod dirigálni ezt a világot, abba is