Lőwy Árpád válogatott művei II. Karbunkulus

By Lőwy Árpád

LőwyÁrpád (Szarvas1851 – Arad 1914) – Réthy László életműve:nnPAJZÁN? OBSZCÉN? PORNOGRÁF?DISZNÓ? EROTIKUS? Ki-ki döntse el maga!nEgykülönös személyiség, a magyar irodalom ellentmondásos figurája szólal meg alapo

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633769973

Book preview

Lőwy Árpád

válogatott művei

II.

Karbunkulus

Társszerzős művek

fapadoskonyv.hu

2014

A kötet anyagát válogatta,

szerkesztette, az előszót írta:

Dr. Urbán László

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-376-997-3 (epub)

ISBN 978-963-376-998-0 (mobi)

© Fapadoskonyv.hu Kiadó 2014

KARBUNKULUS

– adomatár –

fölállította:

több karbunkulusfi

Kaszinókban, kávéházakban, korcsmákban,

kaszárnyákban, kanonokban, kanik köréből,

kulisszák mögött összeszedett erőknek erejével,

élckedvelő, vitális cimborák számára,

jókedvében, ebben az évben

– Kéziratul –

BIZTATÓ

(jeligéül)

Ha az bűn, mely Istent bántja,

Akkor bűnt miért alkot?

Vagy ha az szégyennel járna:

Mért teszik a papok?

Ha az egészségnek ártna

Kerülné a világ;

És ha a leánynak fájna

Soh’ sem adna pinát!

Azért nyomjad, bátran nyomjad!

Hanem ne melléje!

– Ilyen szegény leánykának

Abból kell élnie!

A KARBUNKULUS ÉS GARNITÚRA

KÖZÖSEN ÉS KÜLÖNVÁLVA VISELT DOLGAI

1. A gyerek kedvéért

A kisfiú kora hajnalban valami taszigálásra fölébredvén, látja, mint mozgatja apja a farát az ő kedves mamáján. Elnézve darab ideig, de sokáig szó nélkül nem állhatván, megszólal: – Apa, mit csinálsz? – Válaszul kapja: – Ne háborgass, lovagolok! – A fiú megnyugodott, befordult, tovább aludt. – Egészen kivirradván, felült a gyerek, szemét megdörzsöli, körülnéz; látja, hogy tatája egy-két nyújtózkodást leszámítva nyugodtan hever a mama mellett. Kérdi tehát:

– Tata, hát most mért nem lovagolsz? – Ej, hagyj békét –feleli apja –, nincs kedvem! – Megszólal a mama: – No csak, kedves apjukom, tedd meg – legalább – a gyerek kedvéért!

2. Lókupecek praktikája

A huszár ezredes kinézett egy reggel – vásári napon – az ablakon s az utcán gyönyörködve látott meg egy derék lovat, melyet műértő szeme előtt különösen ajánlott az, hogy farkát egyenesen, hetykén emelgette felfelé. Oda szólítja az ügyeletes őrmestert, megmutatja a lovat s megbízza azzal; menjen le, nézze meg jól és közelről ítélje meg maga s kérdezze meg, ha eladó-e és mennyiért? – Az őrmester lemegy, a lovat megnézi mindenütt, méregeti, veregeti. A mustra végén fölemeli a ló farkát, benyúl ujjával a ló seggébe, majd ujját kivévén, megnyalja. Aztán pár szót váltván a ló tulajdonosával, fölmegy s jelenti alássan a vitéz: –Jól van –viszonz az ezredes –, de mondja csak, barátom, mit keresett ujjával a ló seggében? – Hát – jelenti az őrmester –, ezek a betyár kupecek be szokták sózni a ló seggit, hogy farkuk egyenesebben álljon felfelé. Meg akartam tudni, ha nem történt-e itt is olyatén praktika? Itt azonban én azt nem tapasznyaltam. – Az ezredes egy tallért nyújt az őrmesternek e szavakkal: – Köszönöm, őrmester, de minden szentekre kérem, valahogy el ne mondja ezt a praktikát a feleségemnek, mert ez – amennyi esze van – még besózná az én seggemet is!

3. Mire jó azt megrázni?

Szekerén valami eladnivalót vitt a paraszt a városba. Vele volt felesége is. Ez többször látta útközben, amint éltének hű párja, ha a szekér mellett hugyozott, e ténykedését rendesen azzal szokta befejezni, hogy karbunkulusát egy kissé megrázza. Kérdi férjét, hogy miért teszi azt? – Nos hát, hogy nőjön! – nyugtatja meg a férj. Az asszony a felelettel megelégszik, nem szól semmit. Közel érvén a városhoz – mert talán kissé elkéstek – a férfi leugrik a szekérről, hirtelen pössent egyet; ezt azonban bevégezve, vagy feledékenységből, vagy sietségből, farkát bedugja nadrágjába, anélkül, hogy azt megrázta volna. De az asszony neheztelését nem fojthatván el, oda dörmögi: – No bizon, talán megette volna a fene, ha egy kicsit megrázta volna!

4. Mi a parádé?

A paraszt tekerési szándékból illesztgeti farkát a felesége lyukába. Ez az elhelyezkedésben segédkezve, férje farka mögött megfogja a tökét s kérdi, hogy hát mi volna ez? Rámondja a férfi, hogy ez olyan parádé! – Eh mit? –zsémbelt az asszony. – Szegény emberek vagyunk mi, soh’ se parádézzunk, rakja belé azt is!

5. Vigyázott a becsületére

Vasárnap este volt. A korcsmában táncoltak. – A leány kéri anyját, engedje őt oda; a gondos szülő azonban maga beteg levén s leányát oda nem kísérhetvén, eleinte nem akart beleegyezni, azonban sok rimánkodásra végre mégis csak elengedte, de szigorúan figyelmeztette: vigyázzon a becsületére, el ne veszítse! – Hát az mi? – kérdi a leány. – Az a lábad közt van! – inti az anya. A leány szentül ígéri, hogy vigyázni fog reá és siet a korcsmába. Itt javában táncol, de sokszor oda-oda kap a lába közé, megtudandó, ha ott van-e még az a féltett kincs? Feltűnt ez egy legénynek, aki az első szünet alkalmával kérdi: – Mit kapkodsz oda, mint Bernát a menykőhöz? A leány megvallja, hogy anyja erősen ráparancsolt, vigyázzon a becsületére; azt fogdossa, hogy ott van-e még. – Vagy úgy?! – mondja a legény. – Tudod mit, Borcsa? Van nálam ahhoz való tű, jere ki, majd én odavarrom neked! – Nagyon jó lesz! – feleli a leány s kimegy a legénnyel. Ez beviszi a csűrbe, s egész gusztussal bevágott neki. Ezután a leány nyugodtan visszamegy táncolni; becsületéhez nem kapkodott; minek? Oda van már az varrva, nem veszítheti el. De egy szünet alkalmával fölkeresi mégis a legényt s kéri, hogy miután úgy érzi, mintha az megint hullófélben volna, lenne szíves: varrná oda még egyszer és – ha lehet – erősebben! A legény szót fogad; kimennek s édesdeden tekernek. Így még vagy kétszer varratja fel a leány azt, melynek elvesztésétől most még jobban látszott tartani; mert úgy éjfél után, alig fordult vagy kettőt, megint kéri a legényt: – Az Isten áldjon meg, siess, varrd fel még egyszer, mert különben mindjárt leesik! – Hagyj békén, Borcsa! – válaszol a legény –, most már nem tudom, mert kifogyott a cérna. – Ugyan, hogy mondhatsz ilyet? – neheztelt a leány –, hisz még két gombolyagot éreztem ott! – Sok kéréssel mégis csak ráveszi, kimennek újra s a legény izzadással bár, de valahogy mégis csak segít az ügyefogyotton. Ez azután hazament s anyja kérdésére sietett dicsekedni: – Nem veszítettem ám el a becsületet, mert a Laci olyan derék fiú volt, hogy ötször varrta fel. – Micsoda? – pattant fel az öreg – mit, ki, miképpen, miért, mikoron, mely eszközök által? – Hát úgy, édesanyám – nyugtatja meg a leány –, hogy kimentünk ketten a csűrbe, ott én lefeküdtem, felhajtottam a szoknyámat, pendelyemet, szétvetettem lábaimat, hogy Laci jobban hozzáférhessen becsületemhez; ő meg kivett a gatyájából valamit, ami hosszabb is, nagyobb is volt – még egy gubavarró tűnél is, és avval ott a sötétben, olyan biztosan, de olyan jól odavarrta, hogy ha magamon nem történt volna, senkinek sem hinném el; éppen mintha neki a becsület-szabóság volna a mestersége.

6. Felvidító

Egy legény ballagott ki a mezőre, maga előtt két szamarat hajtván. Amint ott cammogtak hármacskán, egy pirospozsgás, kackiás falusi szépség halad el mellettük s a három vándoron mosolyogva néz végig. A legényt bosszantotta az a gúnyos mosolygás s ráförmed: – Ejnye, húgom, be jó kedved van! Tán csak nem imént baszott meg valaki? – Micsoda? – kérdi a leány. – Hát jó kedve van annak, akit megbasztak? – Meghiszem azt – biztatja a legény –, legalább akit én megbasztam, annak tüstént jó kedve kerekedett. – No lám, és én ezt nem tudám – dévajkodék a kis hamis –, de nézze csak bácsi, milyen bús ez az egyik csacsi! Ugyan hozza egy kis kedvre: bassza meg ezt is!

7. A pokol tüze égette

A cigánylurkó megtekert künn a mezőn egy nemzetségbeli fiatal leányt. Gyónni menvén, bevallja a papnak, hogy paráználkodott. A lelkiatya meghökkenve kérdi: – Kivel, fiam? – A legény hátranézett a hívek közé, s bűntársát mindjárt az első sorban pillantva meg, rámutat: Hát ávvál, ni! – A pap szánakozólag mondja: – Ó, te szerencsétlen! – Nem tudtad-e, hogy akkor alattatok a pokol tüze égett!? – A cigány töredelmesen felek: – Áhá, hát azsir rázstá a Sári a farát, mer tűzs vót áláttá!

8. Melegíti a vacsorát

A fiatal zsidó megházasodván, nem csinál gazdag partit feleségével; mint hordár keresett mindkettőjük számára napról napra valami harapni valót, ami bizon sokszor édes-kevés volt. Néha, mikor délben semmit sem hozott haza az asszonynak, este lefeküdtek vacsora nélkül. Ilyenkor avval kellett beelégedniük, amit egymás lába közt találtak. Hasonló esetre készen jött haza egy hideg téli estén. Feleségét a kályha előtt, fölemelt egy szál pendellyel fűtőzni látva, kérdi: – Hát te, babám, mit csinálsz? – Melegítem a vacsorádat! – feleli a menyecske.

9. Hová tegye az árát?

A baka csinos parasztasszonynál lévén elszállásolva, szerette volna gazdasszonyát valamiképpen lecsípni. Ily szándékkal ment egy reggel az istállóba, amint ott az asszony tehenet fejt. A fejés bevégeztével kér a baka két garasért tejet. A nő szívesen teleszűrte a katona sálkáját. Ez a tejet ott megitta s (míg az a tehén körül babrálgatott) elővett egy kétgarasost, rátette fölállott karbunkulusára és kínálja: – Fogja, itt a tej ára! – Az asszony szemét odaveti, aztán fölemeli a tehén farát s válaszolja: – Tegye belé ebbe a bugyilárisba!

10. A férj az oka

Csúnyán veszekedett egy házaspár. A férj utójára csak elhallgatott volna, de neje egyre nyelvelt. A férfi végre megunta és odakiált: – Hallgass, asszony! annyit mondok, mert mindjárt a picsádba rúgok! – Fölbőszülve vág vissza a halálosan megsértett nő: – Mit, picsa?! Már picsa?! Még kend veti szememre!? – Szép kis pinuska volt a’, de kend tette picsává!!!

11. Mi fájt neki legjobban?

Egy katona háborús világban békés szorgalommal dolgozgató fiatal házaspárra bukkant a mezőn. A menyecske nagyon megtetszett neki. Puskáját válláról hirtelen lekapva odakiált az embernek: – Csakhogy megtaláltalak, hitvány áruló, gaz szökevény! Utolsó órád ütött! Készülj a halálra! – A férjnek se kellett több: Uccu, vesd el magad! Neki a harasztnak! Szalad, ahogy csak inai engedték. Egyszer csak hátranéz, s üldözőt nem látva visszafordul. Kis kerüléssel a bokrok közt csúszva megy nézni: Mi történt otthagyott nejével? Vele az történt, hogy míg a nyúlfi – a katona szándéka szerint – megugrott, bámulásából még alig jött magához, már a hadfi ölelő karjai közt látta magát és hallotta: – Szép galambom, kedves kincsem! Nekem nagyon megtetszettél! Ne teketóriázzunk sokat: nincs időm; dűljön meg szépen! – Az asszony mit tehetett jobbat? Illendőség és hagyományos szokás kedvéért is kicsit kényeskedett, keveset ellenkezett (tudnia kellett, hogy az neki milyen jól áll és hogy ez a legkitűnőbb fűszer, elkerülhetetlen inger a kilátásba helyezett gyönyörnek), de végre is a katona karjának mozdulatát követve, illendően lefeküdt, engedte ruháját felhajtani, lábait szétvettetni stb. Egyszóval: adott a harcfinak. Ez bevégezve a jóízű kamatyolást, megköszönte, amint dukál s ment a maga útjára. A láthatár ekként kitisztulván, előkerül a férj. Bezzeg sajt! Volt mit hallgatnia: – Ó te, gyáva, élhetetlen fajankó! Láttad-e azt a gyalázatot, amit rajtam elkövettek? Nem szégyenled magad?! Nem fáj-e az a megbecstelenítés a te szemed láttára?! Pfuj, gyalázat! – A férj pedig nyugodtan válaszolja: –Semmi no, megtörtént! Fáj bizon nekem, édes feleségem, de nem annyira az a gyalázat, mit a katona elkövetett, hanem az, hogy te milyen gusztusosan emelgetted alatta a farodat!

12. A szépen szóló fülemüle

Együtt borozgatott egy vasárnap este a gazdag molnár vendégével, egy fiatal mészárossal. Mikor már fülök annyira belemelegedett, hogy a virtus került szőnyegre, mikor már a dicsekedés képezte a beszélgetés tárgyát, a molnár felhozta a többi közt azt is, hogy az ő Julcsa leánya annyira ügyes, miszerint képes az asztalról a földre tett savanyúvizes üvegbe belépisilni anélkül, hogy egy csepp is máshova folyna, mint éppen a lyukon keresztül belé az üvegbe. A vendég bátorkodott ezt kétségbe vonni. A molnár fogadást ajánlott száz forintba; amaz meg elfogadta. Julcsát apja behívta, az asztalra felállította s – bár immár 17 éves volt – az üvegbe csakugyan belepisilt úgy, mint a parancsolat. A molnár nevetett, a mészáros pedig fizetett. Ez a