Rézpénz I. rész

By Ignácz Rózsa

Ignácz Rózsa (1909–1979) „erdélyi trilógiájának” (Anyanyelve magyar; Született Moldvában) harmadik kötete a Rézpénz, amelynek témája vélhetően önéletrajzi elemekből is vétetett.
A történet egy tehetséges fiatal magyar színésznő, Türje-Szász Klári és egy nős ember, Deák Ádám feltaláló ezermester szerelme köré szövődik. Deákot rábeszélik, hogy hamisítson román pénzt, réz húszlejeseket. A cél Erdély függetlenítése lenne mind Magyarországtól, mind pedig Romániától. Deáknak el kell buknia, éspedig a legváratlanabb módon: a román nyelvű tárgyalás során felmentik a vád alól, azzal a magyarázattal, hogy a székely ember tehetségtelen, eredeti gondolatai nincsenek, és így csakis a zseniális felbujtót, a román Moganut érheti jogos büntetés. Ez a „felmentő beszéd” az uralkodó román nemzetiség leglesújtóbb véleménye a magyarságról.
A míves stílusban megírt, fordulatos cselekményű regény annak a nemzedéknek az életérzését eleveníti föl, amelynek hétköznapjait végzetesen szétzilálta az első világháborút követő világpolitika, s amely ma is a túlélés ezernyi leleményével keresi a megmaradás, az önmagára találás rejtett ösvényeit.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633744024

Book preview

IGNÁCZ RÓZSA

RÉZPÉNZ

Regény

I. KÖTET

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Papp Norbert

978-963-374-402-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ignácz Rózsa jogutódja

ELSŐ RÉSZ

1

Augusztusvégi hűvös délután. Bent az erdőben, a sűrű rengetegben rezdületlen nyugalmú, vadzöld lombkorona ül a köpcös fatörzseken. De az erdőirtások napsütötte facsonkjai között sápadtan kókadozik már a fű. A kis szárnyvasút ott vezet keresztül, az erdő kellős közepén, keskeny, fehéren villogó csíkot hasítva az erdő tölgy-falanxának testébe, hosszú, hosszú kilométereken át. A pályatest két oldalán, a keskeny sínek fölött, mint valami pompás, ünnepi sátor, összeborulnak a fák.

Magas kéményű, törpe mozdony pöfög az erdőben, a lombkorona-alagút alatt. Szuszog a kis mozdony, pöfög, erőlködik. Magas a kaptató ezen az erdőhajlaton s a kis mozdony bizony megviselt, ócska szerzet. Tág küllőjű, óriási kerekei búsan lötyögnek két oldalán. Naponta hatszor szalad le s föl a kanyargós szerpentin úton. A szépséges Maros menti fennsíkról indul el és onnan törtet szorgalmasan a tölgyfarengetegen át, föl a fenyők közé, míg megérkezik a havasalji gyártelepre.

Fönt, a Hunyad megyei havasok között, fenyves erdők koszorúzta völgykatlanba zárva, kis gyártelep épült, valamikor a nyolcvanas évek elején. Fél évszázada ma ennek. Azóta… azóta sok minden megváltozott ezen a tájon. A Maros menti fennsíkot nem hívják már Kenyérmezőnek, s a hegyvidék vicinálisa is újnevű állomások között döcög, míg gyantaillatú fenyődeszka rakományt cipel, vagy az acélgyár súlyos küldeményei alatt roskadozik. A keskeny síntest, rozsdásan és fájdalmasan zörög ilyenkor. A síneket még a nagy háború előtt fektették le itt. Azóta sok minden kicserélődött a havasok alatt. Kicserélődtek az emberek, megváltoztak a nevek, azóta már jónéhányszor kaptak új ruhát a fák. A vonat útját kísérő hegyi patakban örökké újuló víz csörgedez… Minden megújul… Új építkezések zajától hangos a gyártelep. Új urai most bontják le éppen a régi acélgyárat és gigantikus méretekben másikat építenek a helyébe, amely repülőgépeket fog gyártani.

De a sínek a régiek maradtak. Régiek a mállott, korhadt talpfák s az egész özönvízelőtti reszketős, miniatűr vonat.

De azért pöfög a kis öreg, büszkén és rendületlenül. Hogy is ne volna büszke? Utasai vannak – rendkívüli utasai. Hiszen szokott ő vinni embereket is, gyári tisztviselőket, munkásokat, erdőbirtokos urakat, fakereskedőket… néha külországi mérnököket vagy éppen havast látogató vidám kirándulókat is. Hanem ez a mai vendégsereg ez más valami…

A hegyi vonaton vándorszíntársulat utazik. Nagy életkedvvel, friss energiával, csupa reménnyel most indulnak új állomásuk felé. Színészek. Erdélyi vándorszínészek. Magyarok.

Az utolsó kocsi fedetlen peronján fiatal lány álldogál. Csillogó szemekkel nézi a visszafelé futó, hosszú sínpárt. Vidám lendülettel széttárja karjait, hogy mélyen magába szívja a nyári este hűvös illatát. Barokk pompájú tölgykupolák között kanyarog a vonat.

– Vajon mit csinálnak most odahaza? – gondolja és vidám mosolya egyszerre szomorúvá bágyad. Eddig már biztosan észrevették érintetlenül otthagyott ágyát a kis fehér leányszobában… Eddig már biztosan megtalálták búcsúlevelét. – Istenem – gondolja és összeszorul á szíve –, vajon elhiszik, amit a levelében írt, hogy csak a barátnőjéhez utazott? Ha meglátják az üres szekrényeket… Egész ruhatárát összecsomagolta… Ha rájönnének, hogy megszökött, hogy itt van, itt utazik velük? Gárdos Imre színigazgató vándorkomédiásai között… Vándorkomédiás… Istenem, milyen múltszázadbeli dolog… Mint egy régi klisé. Vándorszínészet…

De ő az akar lenni: színésznő. Azért indult útnak, azért szökött meg tegnap éjszaka. Azért nyomatta rá titokban, már hónapokkal ezelőtt kis fehér kartonlapokra, hogy mindig lássa, hogy megszokja, megtanulja, elhihesse, szuggerálni tudja önmagának, hogy ez ő, senki más:

„Türje-Szász Klári színművésznő".

Ijedten összerezzen, mikor egy kicsiny állomáson hirtelen megáll a vonat. Ha ő vezethetné ezt a lassú gőzöst! Teljes sebességgel robogva, vágtatva, megállás nélkül a cél felé…

A vonat szuszogva tovább döcög és Klári elindul az imbolygó vonat belsejébe. Három kocsiból áll a rozoga szerelvény. A második osztály az utolsó kocsi, egészen üres. Csak a legutolsó fülke lehúzott függönye mutatja, hogy mégis utazik benne valaki.

Sietve megy végig a kocsin. A lehúzott függönyű fülke előtt óvatosan lelassítja a lépteit. Szeme sarkából a függönyrésre les.

– Igazgató úrék… − rebegi áhítattal és halkan, pillekönnyen tovalibben, hogy meg ne zavarja álmukat. Fürgén átugrik az ütköző kalatyoló pallója fölött. Az ajtó előtt pillanatra megáll, mély lélegzetet vesz és elszántan benyit a harmadosztályú kocsi ajtaján. Sűrű cigarettafüstbe borulva, mennyezetig zsúfolt csomagok között, ott szorong egymás hegyén-hátán vidáman, hangosan, jókedvűen az egész társulat. Esznek, lármáznak, kiabálnak.

Klári elfogódottan áll meg a tömött kocsi ajtajában. Elfogódottan, furcsán, feszengve és zavart érzésekkel. Olyan nehéz megszokni őket! Olyan idegenül érzi magát közöttük… Remegő tisztelettel bámul rájuk, ha egy-egy percre közéjük telepedik. Szótlanul üldögél, ölébe ejti a kezét, várja, hogy megszólítsák, hogy közeledjenek felé. Mintha itt sem volna, senki se vet rá ügyet. Ki-kiszökik a peronra „egy kis friss levegőt szívni" – mondja fennhangon maga elé, mintha bizony valaki érdeklődnék, hogy merre és hova megy. – Erőt gyűjtök – gondolja magában –, erőt. Most majd bátrabb leszek, fesztelenebb. Barátkozni próbálok… – De csak áll csüggedten az ajtó előtt.

Pedig Klári már nyolc óra óta utazik közöttük s nyolc óra óta figyeli, lesi áhítattal minden szavukat, minden mozdulatukat. Milyen érdekesek! Úgy nézi őket, mintha most is szerepet játszanának. Gárdos színigazgató úr vajon milyen szerepet tölt be a kövér Elviránál, az elfüggönyözött ablakok mögött? Látta egy pillanatra, hogy a kövér szőke nő babusgatta, cirógatta, s ölébe vonta az igazgató úr kövér, elhízott fejét. Istenem… Olyan furcsa megszokni ezt. Milyen más itt a vonaton az igazgató úr, mint két hete a márkusfalvi vendéglő színházzá alakított nagytermében, ahol Klári remegve, izgatottan, meghallgatásért könyörgött neki. Hogy ő nagyon, de nagyon szeretne színésznő lenni és azt hiszi, tehetséges is. Az iskolában ő volt a legjobb szavaló. Imádja a színészetet. Énekhangja nincs, az igaz, a hallása se kifogástalan, de ő prózai színésznő szeretne lenni, amilyen Duse volt. Szülői beleegyezése nincs, pedig még kiskorú, tizenhét éves. De a szülői beleegyezésnek csak „technikai" akadálya van. Anyuka ugyanis nemrégiben ment férjhez másodszor és most éppen nászutazik. Csak próbaidőre vegye őt fel az igazgató úr, csak egykét hónapra… Fizetést se kér és eljátszik akármilyen pici szerepet, hiszen tanulni akar. Van zsebpénze elég, sok szép ruhája is.

Mindezt egyetlen lélegzetvételre mondta el, ijedten, nekipirosodva. Látszott, hogy hosszú idő óta fogalmazza, készítgeti magában ezt a szöveget.

Gárdos gondolkodott. Nem volna okos dolog bajt gyűjteni a fejére holmi kis megszédült úri lánykák miatt. Hogy aztán őt okolják a szülők? Még talán föl is jelentsék? De Klári zokogni kezdett. Még meg is fenyegette Gárdost, hogy megbánja, ha nem egyezik bele, majd meglátja, hogy milyen nagy színésznő lesz ő, s mekkora szégyen lesz, hogy nem Gárdos Imre fedezte fel.

Türje-Szász Klári? Gárdos ingadozni kezdett. Díszes kis társulatában effajta nevek nem voltak eddigelé. Ilyen előkelő és gazdag úrilány… Gárdos Imre okos és jól számító férfiú volt.

– Szóval Türje-Szász… – ismételgette a nevet, miközben a lány alakját méregette s ruháját nézegette.

– Hát jó! – határozott hirtelen. – Jöhet fiam! De írásban adja, hogy saját elhatározásából utazik velünk. Fizetésre nem tart igényt. Szerepet passzióból vállal, senki nem hívta, nem csábította, társulatunkkal semminemű szerződéses viszonyban nem áll. A segédszemélyzetben van némi hiány s ott esetleg, ha beválik, használhatom. Elvárom azonban, hogy műkedvelésből vállalt szerepeit is a legnagyobb, minden tagra kötelező pontossággal próbálja és játssza el. Jogában áll saját gardrobe-jából öltözködni és azt is megengedem, hogy velünk étkezzék. Sőt ruháiból kölcsönadni is szabad társulatunk többi tagjainak. Van valami biztató az arcában, amiből azt remélem, tehetséges lesz.

– Forduljon csak meg fiam. Igen. Igen. Most üljön le egy kicsit. Mutassa a lábát. Jó. Felállhat. Nálam csak a tehetség számít fiam. Nálam nincs protekció. Szavalnia nem kell. Majd kiderül játék közben, hogy tud-e valamit.

…Türje-Szász Klári próbaszínésznőségének ez a rövid története. Most teljesült hát az álma. Itt van közöttük.

– Istenem – gondolja és várakozóan megáll a kocsi ajtajában –, talán a teljesülő álmokkal így van ez… − Nem mintha csalódott volna, Isten őrizz! De azért így közelről – bizony mások egy kicsit. Messziről már kitűnően ismerte őket eddig is, hiszen Márkusfalván minden este ott ült a nézőtér első sorában.

Tegnap éjjel, mikor fölszállt közéjük és elindult velük a vonat, sorban odament mindegyikhez és bemutatkozott nekik. Az énekes primadonnán kezdte: Dina Morleán, talán mert őt bámulta és irigyelte legjobban, hiszen ő játszotta a legnagyobb szerepeket és ő volt a legszebb, a leggyönyörűbb mind között. Dina Morlea! Már a neve is milyen különleges. Márkusfalván azt beszélték róla, hogy román és csakugyan, mikor nem betanult szöveget mond, hibásan, komikusan ejti a magyar szavakat.

– Maga van az új tagunk? – kérdezte Kláritól, mikor ő pirulva elrebegte a nevét. – Na, derék! − Erősen megszorította a kezét, energikusan megrázta, aztán tovább ment.

– Román lány csakugyan – gondolta Klári meglepődve.− Hogy került ide vajon a magyar színészek közé?

Szerette volna megkérdezni valakitől… Sorban kezet adott mindenkinek, rangszerinti egymásutánban. Már ahogy ő elképzelte a rangsort a főszereplőktől a statisztákig lefelé. Ha tudta volna, hogy mit csinál! Hogy eleven parazsat gyűjt a fejére jó előre!

Hiszen Esperes Irén komika ugyan, s a színlapon az ő neve jóval az ifjú szerelmesek után következik, de valójában Esperes Irén itt a legöregebb s legtekintélyesebb tag a nők között. Békebeli színésznő…

Azok, akiknek neve rendszerint a színlap alján sorakozik, külön kis csoportba verődtek még a vonat indulása előtt, ők segédszínészek. Klári mosolyogva állt meg kis csoportjuk előtt, kicsit meghajtotta a fejét és úgy mondta egyszerre mindnyájuknak: „Türje-Szász Klári, ha megengedik". Azok megengedték, hogyne!

– A legnagyobb mértékben! – kiáltotta egyikük, egy piros arcú, kövér, basszus hangú fiú, aki kisebbfajta komikus szerepeket játszik mindig, s akit úgy hívnak a színlapon: Bucsi Feri. Helyet csináltak maguk mellett Klárinak. Megkérdezték, hogy mennyi gázsija van és milyen szerepeket fog játszani. Klári zavartan pislogott és mindenre azt felelte: „nem tudom". Még intéztek egy-két sablonos kérdést hozzá, az egyik lány – talán Tóth Tini – levette a kalapot Klári fejéről és felpróbálta saját magának. Rosszul tette föl a kalapot, komikusan, s ezen mindannyian nevettek. Aztán egyszerre megfeledkeztek róla, hogy ő is ott van közöttük. Zoltán Gabi, a naturburs kezdett beszélni, fontoskodó arccal és sugdolózva, arra figyeltek mindannyian. Klári először nem értette, hogy mit beszélnek, azután megütötte egy név a fülét, a Dina neve.

– A legjobb helyről értesültem – mondta Zoltán Gabi. – Dina a Bogdanescu barátnője.

– A színügyi referensé!… – suttogott elálmélkodva a kis Tóth Tini.

– Na és? – kérdezte egy másik hang. – Mit szól ehhez Fenyédi?

– Jaj, de buta vagy! – felelte a naturburs. – Hát nem érted? Bogdanescu azzal a feltétellel adott Gárdosnak színjátszási engedélyt, hogy szerződteti Dinát.

Összevissza beszéltek lázas suttogással.

– És közbe Fenyédibe szerelmes?

– Mi az hogy szerelmes? Üldözi… és költ rá.

– Pszt! Vigyázzatok! Végszavazz, légy szíves!

Klári álmélkodva hallgatta és értelmetlenül pislogott. Aztán zúgó fejjel a peronra ment…

Most megint ott áll közöttük és nézi őket.

Érdekes ez a Dina. A színpadon gyönyörű, de így közelről a bőre fakó. És milyen másként viselkedik itt, mint a színpadon! Ott büszke, fölényes, elegáns… Itt pedig…

A koromfekete hajú, karcsú Dina ott áll Fenyédi előtt és a fiú nyakkendőjét igazgatja, babrálja idegesen. Úgy tűnik, mintha rá akarná beszélni valamire. Fenyédi fényes, barnahajú, jól formált alak, de határozottan van benne valami a kereskedősegédek eleganciájából. Most tűri unottan, hogy Dina foglalkozzék vele. Fanyalogva eltolja kis idő múlva a kezet, amely a félrecsúszott nyakkendővel foglalatoskodott. Mintha legyet hessegetne el. Dina élesen felcsattan:

– Itt nem mondhatom meg, értsd meg! De igaz. Becsületszavamra igaz. Jaj, Gyurka, ne vacakolj már, jöjj ki a folyosóra.

Fenyédi a reflektor fénye nélkül sápadt, az arca majdnem sajtszínű, s mintha kiszélesített vállú kabátjában a vatta sem állna olyan szépen, rendesen, mint a színpadon. Lustán felemelkedik a helyéről.

– Cigarettád van? – kérdezi álmosan.

– Nincs, de mindegy. Jaj, az isten áldjon meg, ne kezdd, ne kezdd megint!

– Nincs? – mondja a bonviván és ásítva visszaül helyére. Dina villámló szemekkel végigméri, kiugrik a folyosóra és bevágja maga után a fülke ajtaját.

Klári ámulva nézi a jelenetet.

Gyurka, ez a pomádés fejű szépfiú, milyen elbűvölően dünnyögte Dina fülébe a tangó szerelmes szavait a színpadon és Dina, hogy hallgatta szépen, karcsún, magasra tartott fejjel a hódolatot! Akkor milyen kedves volt ez a fiú s most, hogy gorombáskodik! Vajon miért?

A lányok is furcsák így napvilágnál, akiket sóvár irigységgel nézett annyi estén át. Ha legalább úgy tudna énekelni, mint ez a hat görl… A gyapjas fejű, köpcös karmesterrel gyakorolnak most a kupé egyik sarkában. Már tizedszer éneklik ezt a két sort:

– Mi vagyunk, mi vagyunk a kis médikék, kis édikék…

A karmester minduntalan közbeordít: „rossz, tessék az egészet újra kezdeni" és pálcájával dühösen csapkodja a csomagtartó deszkáját. Az egyik lány abbahagyja az éneklést. Már harmadszor ismételnek miatta Folyton a lábával foglalatoskodik. Vizes pólyába csavargatja tánctól dagadt bokáit. A karmester valami trágárságot mond neki a vizes pólyával és a dagadt lábbal kapcsolatosan. Erre mindnyájan hangosan felkacagnak. Egy másik leány – úgy hallotta imént, hogy Vicának szólították –, mint ezerszarvú ördögfióka, úgy fest újságpapírszalagokra csavart hajtincseivel…

A legnagyobb csalódás talán mégis Zoltán Gabi, aki azokat a furcsa dolgokat mondta Dináról… Az a csupa móka, csupa hecc fiú, aki akkorákat ugrik tánc közben a színpadon, hogy az ember azt hinné: a zsinórpadig repül. Mióta itt van közöttünk, Zoltán Gabi még csak el se mosolyodott. Most éppen az egyik sarokban ül Bucsi Ferivel és szörnyű komolyan beszél valamiről. Talán megint megtudhat tőlük valamit? Odalép az ablakukhoz és megáll, háttal nekik. Odakint már a közeledő alkonyat kékesszürke színei rémlenek föl. Most sűrű, bozontos bükkerdő mellett pöfög a vonat…

– Miért ne? – hallja Zoltán Gabi hangját a háta mögött. – A mai kisebbségi helyzet mindnyájunkat a szabadkereseti pályára kényszerít. Miért ne lehetne rendesen csinálni, a hasznunkra fordítani? Fölényben vagyunk velük szemben. A színházi kultúra…

Kis kőhídon dübörög át a vonat. A híd két hegy között, ijesztő mély szakadék fölött ível. Pokoli lármát csap a zörgő mozdony. Elnyeli, túlharsogja a fiú szavait.

– Gárdos – hallja aztán a Bucsi hangját, amint a kerékdübörgés elcsitul. Feszülten figyel, de Bucsi hirtelen suttogóra fordítja a beszédét. Csak mondatfoszlányokat sikerül ellesnie.

– Elvira, a vén kaszírosné úgy uralkodik Gárdoson, mintha még most is…

– Hát az ő pénzéből vette Gárdos a koncessziót – hallja még. Aztán sokáig csak a vonat lármázik. Egyszerre csak Bucsi felnevet.

– Te – mondja Zoltán Gabinak egészen hangosan –, azt nézd meg, hogyha egyszer rájön a természet és játszani fog ez a zsírbödön!

– Játszani? – Klári elgondolkozik. − Elviráról beszélnek. Hát az igazgatónő játszani is szokott? − Klári még sohasem látta a vaskos nénit színpadon. Fázósan összehúzza magát és ellép az ablaktól. A cipője sarkától a feje búbjáig villanyáram szalad rajta keresztül. Két színész összehúzott szemmel, szakértően nézi őt.

Csak a kénsárga hajú, aprócsontú, szemtelen Gálos Miciben nem csalódott. Az az énekes naiva. Az itt is éppen olyan jópofa, ugribugri, nagyokat kacagó, mint a színpadon. Igaz, Klárihoz még egy szót se szólt eddig. Csak éppen odaköszönt neki, hogy „szervusz újonc", aztán hátat fordított.

Basszus hangú nő kiált rá mord-barátságosan. Esperes Irén, a komika.

– Ülj le, liliom! −, s már húzza is a kislányt maga mellé. – Végszavazni tudsz? – kérdezi aztán mennydörögve, piszkos papírhalmazt nyom a kezébe. – Azt meg kell tanulnod kisfiam, ha színésznő akarsz lenni. Egyszerű. Te olvasod ezeket az aláhúzott sorokat jó hangosan s én felelném rá, ami alatta áll, ha tudnék belőle bár egy árva szót. Egyelőre nem tudok csibém. De azért te csak olvasd az enyémet is. Majd utánad mondom.

Klári boldog, hálás mosollyal néz Irénre. Végre, végre valaki szóba áll vele! Áhítattal veszi kezébe a piszkos papírcsomót. Az első valódi szerep, amit a kezében tarthat. Buzgón telepszik Esperes Irén mellé. A fapadnak csak a szélére ül, összehúzódva a megtiszteltetéstől, mint egy kis veréb.

Kitűnő színésznő ez az Irén! Sokat nevetett rajta már Márkusfalván is. Ő játssza az összes komika-szerepet. Rém mulatságos hangja van, rezes-boros, mint a férfiaké, mintha állandóan tercelne önmagának. Most, ahogy monoton hangon dörmögi a szerepet maga elé, nagyokat ásít közben és kövér ujjaival vakargatja a fejét, Klári majd elneveti magát. Milyen vicces igazán! Léggömbszerű mellei vannak Esperesnek, s párnás vállaiból úgy nyúlik ki hosszú vékony nyaka, mint valami megkopasztott libáé.

– Ne kuncogj – szólt rá Irén – és ne az én szerepemet motyogd, te boldogtalan!

Irén azonban hamar megunja a szereptanulást, elálmosodik. Nagyon szeret aludni, s holnap már úgy sem lehet, mert holnap már játszani kell… A telepig még jó félóra az út. Esteledik. Szürke pára futja be a harmadik osztályú kocsi törött ablakát. Alig lehet látni, nemhogy olvasni. Ezen a vicinálison nem gyújtanak lámpát soha…

– Olvasd csak! – mondja még Klárinak. – Azért hallom. − De hátrahajtja vékony nyakát, s már alszik is. Pedig már közelednek, már készülődni kellene. A görlök is abbahagyták az éneklést. Csomagolnak. Szedegetik tarka cókmókjaikat, az ütött-kopott koffereket, fonott kosarakat, plédbe bugyolált ruhákat, viaszkos vászonból készült arcfestéktartó zacskókat, hatalmas kalapdobozokat. Vica, a csavarthajú kislány, lázasan bontogatja göndör fürtjeit.

Csak Fenyédi Gyurka ül még mindig nyugodtan, kezeit karba fonva, hanyagul keresztbe pöckölt lábakkal. Üres tekintettel, bambán mereng maga elé. Gyurka mellett a kocsi sarkában, Esperes Irénnel szemközt, borostás arcú öreg férfi ül. Ő is hozzájuk tartozik. Ő a társulat legnagyobb színésze – elismerten a legnagyobb: a híres Lándori Károly, jellem- és apaszínész. Jaj, hogy szeretné Klári megszólítani! De Lándori megkövült arccal, megközelíthetetlen zordsággal bámul ki az ablakon. A párás üveg mögött már idecsillognak a közeledő gyárváros lámpái.

– Már készülni kell – gondolja, és megdobban a szíve. Le kell venni a bőröndöket, hátha nem lesz hordár az állomáson. Vajon melyik férfi fog segíteni? Melyiket kérje meg? Egyik se szólt hozzá egy árva szót se eddig. Talán nem tetszik nekik, hogy ideült közéjük? Nem lett volna szabad… nem illett, biztosan. Irén hívta, Esperes Irén. Hogy is merészkedhetett volna különben éppen ide, a legelsők közé? És tessék, Irén elaludt…

– Ez így mégsem megy, hogy ilyen gyáva vagyok − gondolja −, ez mégse megy. Meg fogom valamelyiket szólítani. De kit? Lándori rá se néz. Fenyédi felé mered, de hogy! Mintha nem őt látná maga előtt, hanem valaki mást, vagy talán az üres levegőt…

– Megszólítom… Mit mondjak neki? – tépelődik. − Fenyédi úr? Ez túl ünnepélyes volna… Még kinevet. Esperes Irén azt mondta neki az imént: Fenyédikém… Na nem, hát ezt azért mégse lehet…

– Művész úr! – megdobban a szíve és belepirul, mikor kimondja. Fenyédi lomposan megrebbenti a szempilláját s fölhúzza felső ajkát az ínye fölé.

Hosszú hófehér fogai barátságtalan-mosolytalanul villannak Klárira.

– Tessék? – kérdezi az orrán keresztül.

Szent Isten! Most mit mondjon neki? A kofferekről tegyen említést? Isten őrizz!

– A-a-a – dadogja, aztán hirtelen kivágja. – Mit fog a művész úr játszani legközelebb?

Fenyédi elmosolyodik.

– Szerepet – mondta fölényesen –, nyilván szerepet. – Aztán hirtelen fölenged merev póza. Érdeklődve hajlik előre Klári felé.

– És te? – letegezi egyszerre… − Klári nyitva felejtett ajakkal bámul rá. – Alt? Szoprán?

Klári nagyot nyel. Ez az ember azt hiszi, hogy ő a kórushoz tartozik. Azt hiszi, persze joggal, hiszen olyan bután viselkedik! Pedig ha tudná, hogy ki ő, Türje-Szász Klári?… De ő csak imbolyog itt közöttük, szótlanul, szorongva, szívdobogva, mint az alvajáró. Istenem, hiszen úgy meg van hatva, olyan boldog, hogy itt lehet… De azért mégis furcsa, hogy egy fiatalember csak úgy letegezi őt. Jóságos Isten, ha ezt anyu hallaná!

– Próbaszínésznő vagyok – mondja határozottan. Szeme bizakodva csillan Fenyédi felé.

– Próbaszínésznő! – Fenyédi hahotázni kezd. – Remek,