Mindenkinek a maga tava

By Nenad Joldeszki

Merre vagy, elbeszélő?
Álom és ébrenlét, kezdet és vég, múlt és jelen, valóság és fikció, tudomány és irodalom határán járunk, mindez egy tóba folyik össze. Ide gyűlnek az emlékek, itt találkozik tér és idő, elbeszélő és elbeszélés. Itt rétegződik maga a szöveg, mely elindul, aztán átíródik, abbamarad, majd folytatódik. Az archetípus életre kel, narratívát hoz létre, árad, folyik, megállíthatatlanul, egymástól távoli történeteket kapcsol össze, hogy később újra szétváljanak, szétfolyjanak, mindegyik a saját útján, és végül eljusson a medrébe. Mindenkinek a maga tavába.
Nenad Joldeszki könyve modern, álomszerű vízió, egyszerre melankolikus és élettel teli, költői és prózai, legmélyebb emberi kérdéseinket járja körül.

• Language: Magyar
• Publisher: Metropolis Media Kiadó
• Release date: May 11, 2020
• ISBN: 9786155859656

Book preview

A fordítás alapját képező kiadás:

Nenad Joldeszki

Szekoj szo szvojeto jezero

Ili-ili, 2016

Sorozatszerkesztő:

Burger István

Irodalmi szerkesztő:

Németh Attila

Fordította:

Czinege-Panzova Annamária

Szerkesztette:

Cs. Fehér Katalin

Borító:

Varga Balázs

Illusztrációk:

Gjorgji Krsztevszki

Borító:

Varga Balázs

Az Európai Bizottság támogatást nyújtott ennek a projektnek a költségeihez. Ez a kiadvány a szerző nézeteit tükrözi, és az Európai Bizottság nem tehető felelőssé az abban foglaltak bárminemű felhasználásért.

ISBN 978 615 5859 65 6

Kiadó: Metropolis Media Group Kft.

© 2012 by Nenad Joldeszki

© Hungarian translation 2018, Czinege-Panzova Annamária

© Hungarian edition 2019, Metropolis Media Group

www.galaktika.hu

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója

Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor

Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design

E-Book: Odin Fantasy Bt.

évek, ebben az átkozott szekrényben. mint valami ócska kabát. olyan a szagom, mint a naftalinnak. elásott versnek. kimondatlan szavaknak. mint az elkallódott levélnek. nem mesélek. postai archívumok. emberek, akik kutakodnak. tudattalanok. titokba burkoltak. fáradtak. ebben a múltban állok most, amely itt rétegződik mellettünk. ebben a poros jelenben. mint valami öreg vagon. mint egy régi barát melletted. csak mi ketten. tanuljuk a megértést. a kommunikálás művészetét. hogy mi van, és mi nem. rossz próbálkozás, hogy újrakezdj valamit.

Fák, lombjukkal a föld alatt

A fákat lecsupaszították. Az emberek magukba húzódnak, akár a csigák. A város követi az ötletet. A metaforák kiüresedettnek tűnnek.

A fákat lecsupaszították. Azt hiszem, kezdek beteg lenni: majdnem mindig törlöm az elbeszéléseim kezdetét. Elbeszélések?

A fákat lecsupaszították. A város magába húzódik, akár egy csiga. Az emberek úgyszintén. A nagy csonthéj-belsőben vihar készülődik. Valahonnan zongora és hegedű duettje érkezik a fülembe. Hollók hangját hallani. A dallamban Max Richtert ismerem fel. Kafka kék füzetei. Czesław Miłosz.

„Amikor Tomas elmondta, hogy a ház, amelyben születtem, nem létezik többé,

Sem az út, sem a park, mely leért egészen a folyóig, semmi,

Álmot láttam, amelyben újra visszatértem oda. Színeset. Vidámat. Tudtam repülni.

És a fák magasabbak voltak még annál is, mint gyermekkoromban, mert folytatták a növekedést mindezen évek alatt, amíg ki voltak vágva."

Emlékszem, amikor fülembe jutott a hír, hogy nincs már meg a három vadgesztenye a ház udvarán, amelyben felnőttem, s hogy csak sebzett, halott törzsük korhad tovább, onnantól kezdve nem álmodtam többé. Egy barátnőm viszont megálmodta, hogyan vágják ki a szomorúfűzfát, melynek árnyékában a gyerekkorát töltötte a Drin partján. Az éjszaka közepén görcsbe rándulva ébredt. Miután telefonon megnyugtatták, hogy a fűz ott áll a helyén, megnyugodott, és elaludt. Másnap reggel telefonhívást kapott. Kivágták a fűzfát, mondták neki. Honnan tudtad? Letette kagylót, és megszakította a kapcsolatát a várossal. Soha többé nem tette be a lábát oda.

Blues

A testem remeg a szélben. A gyökereim végétől a legfelsőbb levelemig érzem, hogy létezem, és lassan bomlok széjjel. Kétcsúcsú vagyok. Így születtem: vadgesztenyeként. Fentről villámok lesnek rám, alantról az ember. Csak azért mesélek, hogy múljon az idő! Kérdezetlenül! Hívatlanul! Kéretlenül! Haszontalanul! A nevem Aesculus Hippocastanum, és gyökereim egy olajzöld pocsolyában korhadoznak.

Egy barátom azt mondta nekem, hogy már nem írok érdekesen, hogy hiányzik belőlem a valódi narratíva, a magával ragadó történet, hogy már nem nevettetem meg, és hogy vissza kellene térnem a régi stílusomhoz. Nekem pedig semmi kedvem hátrafelé nézni.

A dallam elhal. Az utcák üresek.

Itt és most.

A tó visszahúzódik, mintha valaki szívószállal szürcsölné. Soha nem tudhatod, mit rejt a másik oldal. Órákig bámulom.

Minden fagyott, az emberek tavasszal változnak, nem októberben, iszonyúan félek a kutyáktól, leesik rólam a nadrág.

A város megdermedt, az emberek nem változnak, a kutyák ugatnak, de nem harapnak, rólam viszont leesik a nadrág.

A föld megfagy, az emberek változnak, a kutyák úgy ugatnak, mint eddig soha. Szükségem van egy övre.

Merre vagy, költő?

Az éj izzadságszagú. Fáradtsággal van beoltva a város. Az aszfaltozott utak köldökei fájdalmas mélységig tágulnak. Emberek törik meg a csúf utcák egyhangúságát, magukban mormognak. Régi démonokat hív elő szomorúságuk, akik árnyékként vonszolódnak hosszú kabátjuk nyomában.

Ó, hol vagy? Hol vagy most, költő, hogy verssorokba sződd az éjszakát, és vörösbort tölts, e kornak ajánlva azt, mely elnyel a hallgatás torkába? Hol vagy, hogy meggyógyítsd a végzetes város sebeit, és versed balzsamával felemeld a szomorú ember fölé? Hol vagy, merre vagy, költő, te, aki kitárod az univerzumot, hol vagy, hogy bezárd a felettünk függő átkot?

Ma