Ha rossz ajtón kopogtatsz: Mit mond a tudomány a sikerről, és miért értettél félre (szinte) mindent

By Eric Barker

Mit mond a tudomány a sikerről, és miért értettél félre (szinte) mindent
Wall Street Journal Bestseller
Publisher's Weekly Bestseller
USA Today Bestseller
Financial Times - a hónap üzleti könyve
Business Insider - az év legjobb üzleti könyve
Fast Company - a legjobb üzleti és vezetői könyvek
Entrepreneur Magazine - a legjobb üzleti könyv
A nagy teljesítményekről sokan beszélnek látszólag logikusan és őszintén. Csak éppen, amit mondanak: tévedés. Ez a könyv tudományos alapokon határozza meg a sikert, és azt is elmondja, mitől lehet sikeres valaki.
- Miért van, hogy az osztályelsőkből ritkán lesznek milliomosok, és valójában a legnagyobb gyengéd válhat a legnagyobb erősségeddé
- Hogy a jó emberek érnek-e célba utoljára, és az együttműködésről miért bandatagok, kalózok és sorozatgyilkosok tudnak leghasznosabb tanácsokat adni
- Miért nem működik, ha az ember fokozni akarja az önbizalmát, és mi a buddhista filozófia által képviselt jobb megoldás
- Mi a kitartásnak az a titkos összetevője, amire a haditengerészeti SEAL-ek és a katasztrófák túlélői támaszkodnak?
- Hogyan teremtse meg az ember a munka-szabadidő egyensúlyt - Dzsingisz kán stratégiájának és Albert Einstein tévedéseinek felhasználásával, plusz egy kis leckét véve Pókembertől
A Ha rossz ajtón kopogtatsz meglepő adatokkal és élvezetes anekdotákkal mutatja be, mi működik és mi nem, így aztán az embernek már nem kell többé azon töprengeni, hogyan váljon sikeressé - arra koncentrálhat, hogy olyan életet éljen, amilyet szeretne.
Élvezetes a szertelensége; tényekre alapoz és megvilágító erejű - ez a könyv választ ad azokra a kérdésekre, amelyeken már régóta töprengünk a sikerességgel kapcsolatban. - Adam Grant, az Eredetik és a Gondold újra című New York Times bestsellerek szerzője
A Ha rossz ajtón kopogtatsz mestermű. Akár kedveli az ember az önsegítő könyveket, akár rühelli, ez egy olyan recept a jobb élet elérésére, aminek senki nem tud majd ellenállni. - Prof. Robert Sutton (Stanford Egyetem), a Kis seggfejkalauz című bestseller szerzője
Eric Barker a Ha rossz ajtón kopogtatsz című könyv szerzője, amely világszerte több mint félmillió példányban kelt el, és több mint húsz nyelvre fordították le. Keresett előadó, szerepelt az MIT, az Aspen Ideas Festival, a Google, a CENTCOM és az Olympic Training Center rendezvényein. Barker heti hírlevelére több mint ötszázezren iratkoztak fel. Munkásságát a többek közt a New York Timesban, az Atlanticban és a Financial Timesban is szemlézték.

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: Nov 2, 2023
• ISBN: 9789635683369

Book preview

BorítóEric Barker: Ha rossz ajtón kopogtatsz – Mit mond a tudomány a sikerről, és miért értettél félre szinte mindent21. Század Kiadó

Budapest, 2023

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Eric Barker: Barking Up the Wrong Tree

Copyright © 2017 by Eric Barker

All rights reserved.

Published by arrangement with HarperOne, an imprint of HarperCollins Publishers.

Hungarian translation © Novák Gábor, 2023

XXI. Század Kiadó, 2023

ISBN 978 963 568 336 9

21. Század Kiadó – XXI. Század Kiadó Kft., Budapest

Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám

Kiadványfelelős Kovács-Rényi Anna

Szerkesztette Bán László

Borítóterv Somogyi Péter

Előkészítés Takács Andrea

Korrektúra Harrach Judit

Elektronikus változat

Ambrose Montanus

Szüleimnek,

akik törődéssel felneveltek egy orchideafiút, egy reményteljes szörnyeteget, egy szabad vezetőt.

Mi a fenét jelent ez? – kérdezhetnéd.

Akkor jobb is, ha belevágunk…

Ami fontos, ahhoz nincs használati utasítás.

JAMES RICHARDSON

Tartalom

Bevezető: Mi generálja valójában a sikert?

Ha megvizsgáljuk, mi különbözteti meg a különösen sikeres embereket tőlünk, többiektől, megtanulhatjuk, mit kell tennünk, hogy jobban hasonlítsunk hozzájuk – és bizonyos esetekben megláthatjuk, miért jó, ha mégsem hasonlítunk

1. fejezet: Ha sikert akarunk elérni, játsszunk biztonsági játékot, és tegyük azt, amit mások mondanak?

Kifizetődő, ha tartjuk magunkat a szabályokhoz? Meglátások búcsúbeszédet mondó végzős diákoktól, emberektől, akik nem éreznek fájdalmat, és zongorista csodagyerekektől

2. fejezet: A rendes srácok mindig utolsók lesznek?

Mit tanulhatsz a bizalomról, az együttműködésről és a kedvességről – bandatagoktól, kalózoktól és sorozatgyilkosoktól?

3. fejezet: Aki kiszáll, sosem nyer, és a nyertesek sosem szállnak ki? Mit tudnak a haditengerészet SEAL-jei, a videójátékok, az elrendezett házasságok és Batman tanítani nekünk a kitartásról, amikor nehéz elérni a célt?

4. fejezet: Nem az a lényeg, mit tudsz, hanem hogy kit ismersz (kivéve, ha mégsem)

Mit tanulhatunk a hálózatok erejéről a túsztárgyalóktól, a legjobb humoristáktól és a valaha élt legokosabb embertől?

5. fejezet: Higgy magadban – néha

Mit tanulhatunk az önbizalom és a tévképzet közti kötélen való egyensúlyozásról sakkmesterektől, titkos katonai egységektől, kungfuszélhámosoktól és olyan emberektől, akik nem tudnak félelmet érezni?

6. fejezet: Munka, munka, munka… Vagy munka–élet egyensúly?

Hogyan találd meg a harmóniát az otthon és a munkahely között Pókember, a buddhista szerzetesek, Albert Einstein, a profi birkózók és Dzsingisz kán segítségével?

Összegzés

Köszönetnyilvánítás

Hivatkozások

A szerzőről

Bevezető

Mi generálja valójában a sikert?

Ha megvizsgáljuk, mi különbözteti meg a különösen sikeres embereket tőlünk, többiektől, megtanulhatjuk, mit kell tennünk, hogy jobban hasonlítsunk hozzájuk – és bizonyos esetekben megláthatjuk, miért jó, ha mégsem hasonlítunk

Két ember halt bele a próbálkozásba.

Az Outside Magazine a létező legkeményebb állóképességi versenyeként írta le a Race Across Americát. A kerékpárosok kevesebb mint tizenkét nap alatt négyezer-nyolcszáz kilométert tesznek meg, San Diegótól Atlantic Cityig.

Néhányan talán azt gondolhatják: Ó, ez olyan, mint a Tour de France. Ők tévednek. A Tour szakaszokra van bontva. Pihenőkkel. A Race Across America (RAAM) nem áll meg. Minden perc, amit a kerékpárosok alvással, pihenéssel, a tekerésen kívül bármi mással töltenek, újabb perc, amit az ellenfeleik felhasználhatnak a legyőzésükre. A versenyzők éjszakánként átlagosan három órát alszanak – de azt is csak vonakodva.

A verseny negyedik napján már a legjobbaknak is alaposan meg kell fontolniuk, mikor pihenjenek. Mivel az élboly nagyon össze van tömörödve (egy órán belül vannak egymástól), ez a döntés óriási nyomást helyez rájuk, mert tudják, hogy a többiek elmehetnek mellettük, és akkor harcolniuk kell a pozíciójuk visszaszerzéséért. Egy pillanatra sincs szünet. A kimerültség, a fájdalom, az alvásmegvonás csak fokozódik, ahogy folytatják útjukat keresztül az Egyesült Államokon.

Ám 2009-ben mindez nem vonatkozik az első helyen haladó férfira. Gyakorlatilag fél nap előnye van a másodikhoz képest. Jure Robič legyőzhetetlennek tűnik. Ötször nyerte meg a RAAM-ot, többször, mint bármelyik másik versenyző, nem egyszer kilenc napon belül haladt át a célvonalon. 2004-ben tizenegy órával előzte meg a másodikat. El tudod képzelni, hogy nézel egy versenyt, ahol a győztes kihirdetése után fél napot kell várnod, hogy lásd befutni a második helyezettet?

Teljesen természetes, hogy az ember elgondolkodik rajta, mi tette ennyire dominánssá és sikeressé Robičot egy ilyen emberpróbáló versenyen. A szerencsés genetika? Nem. A vizsgálatoknál fizikailag semmi kimagaslót nem mutatott a többi ultrasportolóhoz képest.

A legjobb edzőt alkalmazta? Nem. Barátja, Uroč Velepec „tökéletesen edzhetetlen"-ként jellemezte Robičot.

Dan Coyle a New York Timesnak írt cikkében rávilágított az előnyre, amely Robičot jellemezte versenytársaival szemben, amely a Race Across America valaha volt legjobb kerékpárosává tette.

Az őrültsége.

Nem túlzás őt szélsőségesnek bélyegezni. Teljesen pontos megfogalmazás, hogy amikor Robič versenyzett, teljesen elvesztette az eszét.

Paranoiássá vált; könnyes érzelmi összeomlásokat produkált; rejtélyes jelentéseket vélt felfedezni még az aszfalt repedéseiben is. Időnként eldobta a kerékpárját, és ökölbe szorított kézzel, lángoló tekintettel indult a kísérőautóban utazó csapattársai felé (akik előrelátó módon bezárták az ajtókat). Volt, hogy verseny közben leugrott a bringáról, és ökölharcba bonyolódott – a postaládákkal. Többször hallucinált, egy alkalommal azt vélte látni, hogy fegyveres mudzsahedek üldözik. Akkori feleségét úgy megijesztette Robič viselkedése, hogy bezárkózott a csapat lakókocsijába.

Coyle azt írta, Robič „zavarba ejtőnek és szégyenletesnek látta saját megszállottságát, ami nélkül azonban „lehetetlen élnie. A legelképesztőbb, hogy Robič hajlama nem ismeretlen előny a sportban. Két tudós, Philippe Tissié és August Bier már az 1800-as években megállapították, hogy a hibásan működő elme segíthet a sportolónak a fájdalom legyőzésében, és a test természetes képességeinek határain túlra is kitolhatja teljesítményét.

Nem tudom, te hogy vagy vele, de az én gimnáziumi tanácsadóm sosem mondta nekem, hogy a hallucinációk, a postaládák megtámadása és úgy általában a megszállottság létfontosságú ahhoz, hogy bármiben világra szóló sikert érjek el. Azt mondták, végezzem el a házi feladatomat, játsszak a szabályok szerint, és legyek kedves.

Mindez felvet egy súlyos kérdést: mi generálja valójában a sikert?

Ez a könyv feltárja, mi hozza meg a sikert a való világban. És itt most az életben elért sikerre gondolok, nem pusztán a pénzkeresetre. Milyen beállítottság és viselkedés segíthet, hogy elérd a céljaidat, bármilyen arénát választasz is a karrieredben vagy a magánéletedben? Rengeteg könyv foglalkozik a siker gyémántjának valamelyik lapkájával, vagy szolgál elméletekkel, gyakorlati tanácsok nélkül. Mi megvizsgáljuk, milyen módszerek működnek, azután megtanuljuk a lépéseket, amelyekkel eljuthatsz oda, ahová menni szeretnél.

Hogy számodra mi definiálja a sikert – nos, az csak tőled függ. Hogy személy szerint neked mire van szükséged ahhoz, hogy boldog legyél otthon vagy a munkahelyeden. Ám ez nem jelenti azt, hogy a sikerért nem kell megdolgozni. Nyilván ismersz olyan stratégiákat, amelyek biztosan működnek (folyamatos erőfeszítés), vagy biztosan nem (déli felkelés mindennap). A probléma a kettő közötti hatalmas területen van. Bizonyára beszéltek már neked azokról a tulajdonságokról és taktikákról, amelyek segítenek eljutni a célodhoz, de valódi bizonyítékot soha nem láttál – sőt, talán rengeteg kivétellel is találkoztál. Ebben a könyvben ezzel fogunk foglalkozni.

Blogomon, a Barking Up the Wrong Treen nyolc éve foglalkozom ennek kutatásával, és számos szakértővel beszélgettem arról, mi a sikeres élet titka. És találtam is válaszokat, köztük nem egy igen meglepőt. Ezek közül néhány látszólag ellentmond egymásnak, de mindegyik rávilágít arra, mire van szükségünk a karrierünkben és a magánéletünkben ahhoz, hogy jobb helyzetbe kerüljünk.

A legtöbb dolog, amit a teljesítményhez vezető képességekről mondtak nekünk, logikus, átgondolt – és teljességgel hibás. Le fogjuk rombolni a mítoszokat, tudományosan megvizsgáljuk, mi különbözteti meg az extrém módon sikeres embereket tőlünk, többiektől; megtanuljuk, mit tudunk tenni azért, hogy jobban hasonlítsunk rájuk, és néhány esetben azt is megtudjuk, miért jó, ha mégsem hasonlítunk.

A sikert bizonyos esetekben a természetes tehetség hozza meg, néha a sok szép dolog, amit édesanyánktól hallottunk tanácsként, máskor viszont éppen az ellenkezője. Melyik régi mondás igaz, és melyik csak mítosz?

A rendes srácok mindig utolsók lesznek? Vagy elsők?

Aki feladja, az sosem győz? Vagy a valódi ellenség a makacsság?

A magabiztosság győzelemre vezet? Vagy csupán tévképzet?

A fejezetekben a történet mindkét oldalát megvizsgáljuk. Az összes perspektíva erősségét elemezzük. Szóval, ha valami túlságosan egyszerűnek, vagy éppen ellentmondásosnak tűnik, maradj velem továbbra is. Mindkét oldal előtárhatja az érveit, akárcsak egy bírósági tárgyaláson. Végül megállapodunk annál a válasznál, amelyik a legtöbb előnyt és a legkevesebb hátrányt kínálja.

Az 1. fejezetben megnézzük, hogy a biztonsági játék és az utasítások követése valóban sikert hoz-e. Megtanuljuk, mit nevez „fokozóknak" Gautam Mukunda, a Harvard professzora. Akárcsak Jure Robič megszállottsága esetében, a fokozók olyan képességek, amelyek alapesetben hátrányosak, de bizonyos kontextusban olyan elsöprő erejű előnyöket kínálhatnak, amelyek lemossák a vetélytársakat. Megtudjuk, hogy a tanévzáráskor búcsúbeszédet mondó diákokból miért lesz ritkán milliomos, hogy miért azok a legjobb (és legrosszabb) amerikai elnökök, akik felforgatják a rendszert, és hogy hogyan válhatnak legfőbb gyengeségeink a legnagyobb erősségeinkké.

A 2. fejezetben megtudjuk, mikor lesznek elsők a rendes srácok, és milyen esetben van igaza Machiavellinek a pénzzel kapcsolatban. Beszélünk a Wharton School egyik professzorával, aki a könyörületes üzletvezetésben és az önzetlenségben hisz, valamint a Stanford egyik tanárával, akinek a kutatásai rávilágítanak arra, hogy a kemény munka túlértékelt, és az előléptetést a felfelé hízelgés hozza meg. Megvizsgáljuk a kalózokat és a börtönbandákat, hogy lássuk, milyen szabályokat követnek még a szabályszegők is, és kiderítjük, hogyan találjuk el a megfelelő egyensúlyt az ambiciózus előremenetel és a nyugodt alvás között.

A 3. fejezetben bevetjük magunkat a haditengerészet SEAL-kiképzésébe, és tüzetesebben szemügyre vesszük a határozottság és az állhatatosság egyre népszerűbb területét. Közgazdaság-tudományi szakemberekkel beszélgetünk, hogy kiszámoljuk, mikor érdemes megkettőzni az erőfeszítéseket, és mikor kell bedobni a törülközőt. Kungfumesterek megmondják, mikor tanácsos menekülőre fogni. És megtanuljuk azt az egyszerű szót, amelyik segíthet eldönteni, mikor ragaszkodjunk valamihez, és mikor tanácsosabb feladni.

A 4. fejezetben azt vizsgáljuk meg, melyik számít igazán: hogy mit tudsz, vagy hogy kit ismersz. Megláthatjuk, hogy a csapatban dolgozó alkalmazottak sokszor a leghatékonyabbak, de a legjobb szakemberek szinte kivétel nélkül introvertáltnak tartják magukat (köztük a legkiválóbb sportolók kilencven százaléka). Útmutatást kapunk a Szilícium-völgy legjobb kapcsolatokkal bíró emberétől, és megtanuljuk, hogyan építsünk hálózatot anélkül, hogy emiatt rosszul éreznénk magunkat.

Az 5. fejezetben a hozzáállást vesszük vizsgálat alá. Megnézzük, hogyan képes az önbizalom átlendíteni minket azon, amit a saját határainknak hiszünk, és hogyan kell ezt kiegyensúlyozni az előttünk álló feladatok józan felmérésével. Megtanuljuk, hogy a „mentális ütköztetés" új tudománya hogyan segíthet meghatározni, mikor tegyünk fel mindent egy lapra, és mikor gondoljuk át kétszer is a dolgot. És ami a legfontosabb, megismerkedünk egy új kutatással, amelyik megmutatja, miért lehet problémás már a gyökereinél az egész önbizalom-paradigma.

A 6. fejezetben hátralépünk, hogy áttekintsük az összképet, és megpróbáljuk meghatározni, miként befolyásolja a szakmai siker a magánéletit – és milyen esetekben nem. Van helye a munka–élet egyensúlynak nonstop rohanó világunkban? Clayton Christensen, a Harvard Business School tanára, és Dzsingisz kán megfelelő példákkal szolgálnak arra, hogyan találjunk békét egy folyamatosan pörgő munkahelyen. Legendás emberek tragikus eseteiből tanulhatunk, akik sikereket értek el ugyan, de túlságosan magas árat fizettek érte, feláldozták a családjukat és a boldogságukat.

A sikernek nem kell olyasminek lennie, amit csak a tévében látsz. Az egésznek nem az a lényege, hogy tökéletes legyél, hanem hogy tudd, miben vagy a legjobb, és megfelelően viszonyulj a környezetedhez. Nem kell szó szerint őrültnek lenned, mint Jure Robičnak, de néha egy rút kiskacsa is hattyúvá változhat, ha megtalálja magának a megfelelő tavat. Azok a jellemzők, amelyek elkülönítenek a többiektől, a szokások, amelyektől eddig próbáltál megszabadulni, dolgok, amelyek miatt az iskolában kigúnyoltak, végeredményben akár behozhatatlan előnyhöz is juttathatnak.

Kezdjük is ezzel…

1. fejezet

Ha sikert akarunk elérni, játsszunk biztonsági játékot, és tegyük azt, amit mások mondanak?

Kifizetődő, ha tartjuk magunkat a szabályokhoz? Meglátások búcsúbeszédet mondó végzős diákoktól, emberektől, akik nem éreznek fájdalmat, és zongorista csodagyerekektől

Ashlyn Blocker nem érez fájdalmat.

Igazából soha nem is érzett. Első ránézésre teljesen hétköznapi tinédzser lány, de az SCN9A gén hiányossága miatt az idegrendszere nem úgy fejlődött, mint a tiéd vagy az enyém. Fájdalomingerek nem jutnak el az agyáig.

Isteni ajándéknak tűnik? Csak ne olyan gyorsan. A Wikipédia Congenital insensitivity to pain (Veleszületett fájdalomérzéketlenség) bejegyzése meglehetősen egyértelműen fogalmaz: „Ez egy különösen veszélyes állapot. Dane Inouye így ír róla: „A legtöbb gyerek arról álmodik, hogy szuperhős lesz belőle. A CIPA-s pácienseket Supermaneknek is tekinthetnénk, mivel nem éreznek fizikai fájdalmat, de a helyzet iróniája, hogy ami »szupererőt« ad számukra, az egyben a kriptonitjuk is.

Ahogy arról Justin Heckert is beszámolt a New York Times Magazine-ba írt cikkében, Ashlyn szülei előbb vették észre, hogy eltörte a bokáját, mint ő maga – és még így is csak két nappal az eset után. Karen Cann, egy másik, a rendellenességben szenvedő nő, az első gyereke születésekor eltörte a medencecsontját, de heteken át nem szerzett tudomást róla, csak amikor már olyan merev volt a csípője, hogy alig tudott járni.

Az ilyen rendellenességgel küszködő emberek élettartama általában rövidebb, gyakran már gyerekkorukban meghalnak. A CIPA-s (teljes nevén veleszületett fájdalomérzéketlenség anhidrózissal) gyermekek ötven százaléka nem éri meg a hároméves kort. Hiába veszik körül őket gondoskodó szülők, nem sírnak fel, amikor például túlhevül a testük. Akik életben maradnak, gyakran harapják le a nyelvük hegyét, vagy okoznak súlyos sérülést a szaruhártyájukban, amikor véresre dörzsölik a szemüket. Az ilyen felnőtteket általában hegek borítják, és többször is eltörik a csontjaikat. Mindennap át kell vizsgálniuk a testüket sérülések után. Csak a zúzódások, vágások vagy égésnyomok felfedezése tudatja velük, hogy valami történt. Különösen nagy veszélyt jelent a vakbélgyulladás és az egyéb belső problémák – a CIPA-ban szenvedőknek nincsenek tüneteik, amíg a betegség meg nem öli őket.

De vajon hányan nem vágytunk már arra, hogy időnként olyanok legyünk, mint Ashlyn?

Könnyű naiv módon csak az ilyen állapot előnyeit látni. Nincsenek többé bosszantó fájdalmak. Nincs félelem a fogorvosi rendelőben. Egy életre megszabadulsz a betegségekkel és sérülésekkel járó kisebb kényelmetlenségektől. Megszűnnek a migrének, és a szeszélyes derékfájdalmakkal együtt járó akadályok.

Az egészségügyi ellátás és az elveszített termelőerő nyelvére lefordítva a fájdalom évente ötszázhatvan- és hatszázharminchatmilliárd dollár közötti összegbe kerül az Egyesült Államoknak. Az amerikaiak tizenöt százaléka néz szembe napi szintű, krónikus fájdalommal, és nem kétséges, hogy sokan közülük szívesen cserélnének Ashlynnel.

A nagy sikerű regény, A lány, aki a tűzzel játszik egyik gonosz karaktere CIPA-ban szenvedett, és ott a rendellenességet szuperképességként jelenítették meg. Egy profi ökölvívó képességeivel, aki nem érzékeli a fájdalmat, a szereplő gyakorlatilag megállíthatatlan erővé, félelmetes ellenséggé válik.

Ez nagyobb kérdéseket is felvet: mikor válnak a gyengeségeink erősséggé? Jobb kívülállónak lenni hátrányokkal és szuperképességekkel? Vagy teljesebb életet élhetünk az átlaghoz idomulva? Általában arra ösztökélnek minket, hogy játsszunk biztonsági játékot, de ha a széles körben elfogadott „helyes dolgot" cselekedjük, és nem kockáztatjuk meg a szélsőségek előnyeit és hátrányait, az valóban a sikerhez vezet minket? Vagy inkább a középszerűséghez?

Ennek a rejtvénynek a megoldásához először vizsgáljuk meg azokat, akik követik a szabályokat, és mindent az előírásoknak megfelelően tesznek. Mi lesz az iskolai búcsúbeszédet mondó végzős évfolyamelsőkből? Mert minden szülő azt szeretné, hogy a gyereke álljon ott. Az anyák azt mondják, tanulj keményen, és jól elboldogulsz. És az anyáknak gyakran igazuk is van.

De nem mindig.

*

Karen Arnold, a Boston College kutatója nyolcvanegy búcsú- és üdvözlőbeszédet mondó diákot követett nyomon az iskola elvégzése után, hogy lássa, mi lett azokból, akik a gimnáziumi falkát vezették. Kilencvenöt százalékuk egyetemen tanult tovább, 3,6-es tanulmányi átlaggal, és hatvan százalékuk megszerezte a diplomáját. Nem kétséges hogy a gimnáziumi sikerek előrevetítik az egyetemi sikereket is. Jelenleg kilencven százalékuk építgeti a karrierjét, ebből negyven százalék felső kategóriás állásban. Megbízhatók, kiegyensúlyozottak és stabilak, a többségük minden tekintetben jó életet él.

De a gimnáziumi évfolyamelsők között hány olyan van, aki alakítja, irányítja, lenyűgözi a világot? A válasz elég egyértelmű: nulla.

Karen Arnold a következőt mondta alanyai sikerpályájáról: „Bár a legtöbbjük jól teljesít saját területén, az iskolai búcsúbeszédet mondó diákok túlnyomó többsége nem jut el a felső ligába a felnőttek teljesítményarénájában. Egy másik interjúban pedig azt nyilatkozta: „Az évfolyamelsők valószínűleg nem lesznek a jövő látnokai: általában beilleszkednek a rendszerbe ahelyett, hogy felráznák.

Véletlen lenne, hogy pont ez a nyolcvanegy ember nem jutott el a sztratoszférába? Nem. A kutatások szerint, ami lenyűgöző képességekkel ruházza fel a diákokat az osztályteremben, ugyanaz a dolog, amely miatt kisebb eséllyel tudnak csúcsteljesítményt nyújtani az iskola falain kívül.

Tehát miért van az, hogy a gimnáziumi évfolyamelsők ritkán lesznek azok a való életben is? Két oka is van. Az egyik, hogy az iskolák azokat a diákokat jutalmazzák, akik megbízhatóan teszik, amit mondanak nekik. Az iskolai osztályzatok csak nagyon laza korrelációban vannak az intelligenciával (a szabványosított tesztek leginkább csak az IQ-t mérik). Az osztályzatok ugyanakkor kiválóan mutatják az egyén önfegyelmét, tudatosságát, a szabályokhoz való alkalmazkodását.

Arnold az egyik interjúban azt mondta: „Alapvetően az alkalmazkodást díjazzuk, a hajlandóságot arra, hogy az ember beilleszkedjen a rendszerbe. Sok beszédmondó diák elismerte, hogy nem ő volt a legokosabb tanuló az osztályban, csak a legkeményebben dolgozó. Mások azt mondták, a cél nem a tananyag jobb megismerése volt, hanem hogy megadják a tanároknak, amit kértek tőlük. A tanulmány alanyainak többsége a „karrierista kategóriába tartozott: nem azt látták a feladatuknak, hogy tanuljanak, hanem hogy minél jobb osztályzatot kapjanak.

A másik ok, hogy az iskola az általánosságot díjazza. A szenvedélyes vagy specializálódó diákok nem sok elismerést kapnak. A való világ azonban pontosan fordítva működik. Arnold az évfolyamelsőkkel kapcsolatban a következőt mondta: „Elképesztően sokoldalúak és sikeresek, szakmai és személyes téren is, de soha nem köteleződtek el egyetlen szakterület mellett, amit szenvedéllyel művelnének. Ez pedig általában nem a kiválóság receptje."

Ha jól akarsz teljesíteni az iskolában, és szenvedélyesen szereted a matematikát, akkor nem szabad annyit foglalkoznod vele, hogy történelemből is jó osztályzatot tudj kapni. Ez a generalista megközelítés nem vezet el a specializálódáshoz. Végül azonban majdnem mind olyan szakmát fogunk művelni, ahol valamilyen szakértelmet nagyon nagyra becsülnek, míg a többi korántsem lesz olyan fontos.

Ironikus módon Arnold arra a megállapításra jutott, hogy a tanulni szerető intellektuális diákok a gimnáziumban csak küszködnek. Saját szenvedélyükre próbálnak fókuszálni, abban akarnak kiváló eredményt elérni, ezért fojtogatónak érzik az iskola rendszerét. Közben az évfolyamelsők erősen pragmatikus megközelítést alkalmaznak. Követik a szabályokat, és többre becsülik a jó osztályzatokat a szakértelemnél és a mélyebb megértésnél.

Az iskola szabályai egyértelműek. Az élet szabályai gyakran nem. Amikor nincs egyértelmű út, amit követni lehet, az iskolában még jól teljesítő egyének visszaesnek.

Shawn Achor kutatása a Harvardon rámutat, hogy az egyetemi osztályzatok ugyanúgy nem jelzik előre a további életben elért sikereket, mint egy kockadobás. A több mint hétszáz amerikai milliomoson elvégzett felmérés szerint átlagos tanulmányi eredményük az egyetemen 2,9 volt.

A szabályok követése nem hozza magával a sikert, csupán kizárja a szélsőségeket – a jókat és a rosszakat is. Bár ez általában jó, és gyakorlatilag megszünteti a káros kockázatokat, gyakran az eget rengető eredmények elérését is lehetetlenné teszi. Olyan, mintha tennél egy szabályozót az autód motorjára, ami megakadályozza, hogy nyolcvannál gyorsabban hajts: sokkal kevésbé valószínű, hogy halálos balesetet szenvedsz, de sebességrekordot sem fogsz felállítani.

Tehát ha nem azok jutnak a csúcsra, akik a szabályok szerint játszanak, akkor kik?

*

Winston Churchill elméletileg soha nem lehetett volna Nagy-Britannia miniszterelnöke. Nem az az ember volt, aki „mindent jól intézett", és a megválasztása sokakat megdöbbentett. Kortársai tudták, hogy zseniális elme – mindamellett paranoiás, elszabadult hajóágyú, akivel lehetetlen megegyezésre jutni.

Kezdetben egyenletes tempóban emelkedett felfelé a brit politika ranglétráján (huszonhat évesen már beválasztották a parlamentbe), ám a legmagasabb hivatalok betöltésére már alkalmatlannak találták. Az 1930-as évekre gyakorlatilag véget ért a pályája. Szöges ellentéte volt Neville Chamberlainnek, a vezetőnek, aki mindig a szabályok szerint játszott, és a brit miniszterelnökök archetípusának lehetett tekinteni.

Nagy-Britannia nem óvatlanul választ magának vezetőket. A miniszterelnököket szemrevételezve láthatjuk, hogy jobbára idősebbek voltak amerikai megfelelőiknél, és sokkal alaposabban fel is mérték a képességeiket. John Major gyorsabban került hatalomra, mint szinte bármelyik másik brit vezető, de még így is sokkal jobban fel volt készülve a feladatára, mint az amerikai elnökök többsége.

Churchill független politikus volt. Nem csupán szerette a hazáját; egyértelmű aggodalommal figyelte a birodalomra leselkedő lehetséges veszélyeket. Még Gandhiban is fenyegetést látott, és nyíltan ellenezte az indiai pacifista felkelést. Ő volt Nagy-Britannia vészmadara, aki szenvedélyesen szállt szembe országa minden ellenségével, legyen az nagy, kicsi – vagy éppen képzeletbeli. De pont ez a „rossz" tulajdonság a kulcsa annak, miért ő a világtörténelem egyik legelismertebb vezetője.

Ez a vészmadár volt az egyetlen, aki valós fenyegetésnek látta Hitlert. Vele ellentétben Chamberlain olyan embernek tartotta a náci vezért, „akinek a szavára lehet adni". A begyöpösödött brit vezetés meg volt győződve róla, hogy a nácikat lekenyerezéssel lehet semlegesíteni.

Amikor a leginkább szükség volt rá, Churchill irracionális félelme kifizetődőnek bizonyult. Nem hitt benne, hogy az iskolai bántalmazó békén hagyja őket, ha odaadják neki az ebédpénzüket. Tudta, sokkal jobban járnak, ha inkább orrba verik.

Churchill fanatizmusa – ami korábban kis híján romba döntötte a karrierjét – pontosan az volt, amivel Nagy-Britanniának bele kellett vágnia a második világháborúba. És a britek szerencsére felismerték ezt, mielőtt túl késő lett volna.

A nagy kérdés (ki jut el a csúcsra?) megválaszolásához közelítsünk egy másik irányból: mi tesz naggyá egy vezetőt? A tudományos kutatások éveken át még azt sem tudták megállapítani, hogy számítanak-e egyáltalán a vezetők. Némelyik tanulmány arra a megállapításra jutott, hogy a legjobb csapatok sikeresek a dicsőséget learató vezető nélkül is. Mások szerint bizonyos esetekben egy karizmatikus egyén a legfontosabb tényező a csapat sikerében vagy kudarcában. Nem jutottak egyöntetű eredményre – mígnem az egyik tudósnak támadt egy megérzése.

Gautam Mukunda úgy vélte, a kutatások következetlenségeinek oka az, hogy valójában két, alapvetően eltérő vezetőtípus létezik. Az egyik a hagyományos csatornákon keresztül emelkedik fel, előléptetik, követi a szabályokat, teljesíti a követelményeket. Ezek az emberek, mint Neville Chamberlain, az úgynevezett „szűrt vezetők. A másik típus nem ezt az utat követi, ők az ablakon át érkeznek: olyan vállalkozók, akik nem várják meg, hogy valaki előléptesse őket; amerikai alelnökök, akik váratlanul kapják meg az elnöki pozíciót; vezetők, akik valószínűtlen események tökéletes viharából profitálnak, mint például Abraham Lincoln. Ez a „szűretlenek csoportja.

Mire a szűrt jelöltek megpályázhatják a legfelső pozíciót, annyira átvilágítják őket, hogy teljes biztonsággal lehet számítani rá, a megszokott, hagyományosan elfogadott döntéseket fogják hozni. Gyakorlatilag megkülönböztethetetlenek egymástól – és ezért mutatta ki a kutatások többsége a vezetők alacsony hatékonyságát.

A szűretlen jelöltek azonban nem simultak bele a rendszerbe, és nem lehet rá számítani, hogy „jóváhagyott" döntéseket hoznak – sokan nem is tudják, mik a jóváhagyott döntések. Váratlan dolgokat tesznek, a hátterük is különböző, és gyakran kiszámíthatatlanok. Mégis ők hozzák a változást, ők hagynak maradandóbb nyomokat. Ez a változás gyakran negatív. Mivel nem a szabályok szerint játszanak, sokszor kerülnek szembe az általuk vezetett intézménnyel. A szűretlen vezetők kisebb része azonban valódi átalakító alkat, aki képes kiszabadítani a szervezetet a téves elképzelések és hamis következetesség fogságából, és jobb útra terelni a működést. A kutatások ezekről a vezetőkről állapították meg, hogy elképesztő mértékű pozitív hatást fejtenek ki.

PhD-dolgozatában Mukunda az Egyesült Államok összes elnökére alkalmazta elméletét, kiértékelte, melyik szűrt és melyik szűretlen, melyik nagy vezető, és melyik nem az. Meggyőző eredményre jutott. Elmélete szinte példa nélkül álló, kilencvenkilenc százalékos statisztikai valószínűséggel jelezte az egyes elnökök hatékonyságát.

A szűrt vezetők nem zavartak sok vizet, míg a szűretlenek akaratlanul is erős hatást gyakoroltak. Gyakran romboltak le dolgokat, de e dolgok közé tartozott például a rabszolgaság is, Abraham Lincoln esetében.

Mukunda ezt első kézből tapasztalta meg. Nem szokványos PhD-dolgozata nemkívánatossá tette őt a tudományos munkaerőpiacon. Hiába szerepelt az önéletrajzában a Harvard és az MIT, több mint ötven pályázat után is csak két állásinterjúra hívták el. Az iskolák egy hagyományos professzorra vágytak, aki képes megtanítani a hallgatóknak a politikatudomány alapjait – vagyis egy szűrt akadémikusra. A szokásostól eltérő megközelítése miatt Mukunda nem nagyon pályázhatott tradicionális tanári munkára. Csak olyan iskolák érdeklődtek a magafajta szupersztár kívülállók iránt, amelyek birtokában voltak a megfelelő erőforrásoknak egy változatos, jól kiegyensúlyozott egyetemi kar fenntartásához. A Harvard Business School ajánlatot tett neki, és ő elfogadta.

Amikor beszéltem Mukundával, azt mondta: „A jó és a kiváló vezetők között nem az a különbség, hogy az egyik »több«, mint a másik. Alapvető eltérések vannak."

Ha a britek látták volna a lekenyerezés sikertelenségét, és azt mondják: „Kell nekünk egy jobb Neville Chamberlain", akkor kudarcot vallanak. Nem egy jobb szűrt vezetőre volt szükségük, hanem valakire, akit a rendszer soha nem engedett volna be az ajtón. A régi módszerek nem működtek, katasztrofális következménnyel járt volna, ha azokat kettőzik meg. Egy Hitlerhez hasonló fenyegetés leküzdéséhez olyan kívülállóra volt szükségük, mint Churchill.

Amikor megkérdeztem Mukundát, mi teszi a szűretlen vezetőket ennyivel hatékonyabbá, azt felelte, gyakran bírnak olyan egyedi képességekkel, amelyek megkülönböztetik őket a többiektől. Ezek nem olyan megszokott, hízelgő adottságok, mint a „hihetetlenül okos, vagy a „politikailag körültekintő, hanem sokszor alapvetően negatív dolgok – amit mi „rossznak" bélyegeznénk, de a speciális kontextus miatt pozitívummá válhatnak. Akárcsak Churchill megszállott védelmi ösztöne a brit állam irányában: ezek a képességek egyenesen mérgezők, ám a megfelelő körülmények között teljesítménynövelő drogokként működnek.

Mukunda ezeket nevezi „fokozóknak". Ezek rejtik annak a titkát, hogyan lehetnek a legnagyobb gyengeségeid egyben a legfontosabb erősségeid is.

*

Glenn Gould annyira hipochondriás volt, hogy ha eltüsszentetted magad, miközben telefonon beszéltél vele, azonnal bontotta a vonalat.

A klasszikus zongorista szinte mindig kesztyűt viselt, nem ritkán egyszerre két párat. A magával cipelt kisebb gyógyszertárról egy alkalommal a következőt mondta: „Egy újságíró azt írta, egy tablettákkal teli bőrönddel utazom. Valójában éppen csak egy aktatáskát töltenek meg."

Koncertjeinek harminc százalékát lemondta, aztán újra lekötötte, majd ismét lemondta a fellépést. „Nem járok koncertekre, néha még a sajátomra sem" – tréfálkozott.

Igen, valóban különös fickó volt, egyszersmind vitathatatlanul a huszadik század egyik legnagyobb zenésze. Négy Grammy-díjat nyert, és több millió albumot adott el. Ezenkívül korunk hírességeinek egyik legnagyobb csarnokába is bekerült: utaltak rá A Simpson családban.

Gould nem csupán hipochonder volt. A Newsweek egyenesen „a zene Howard Hughes-ának nevezte. Reggel hatkor feküdt le aludni, és délután kelt fel. Ha egy repülőjáratot „szerencsétlennek ítélt meg, nem volt hajlandó felszállni a gépre. Annyira gyűlölte a hideg időjárást, hogy nyáron is téli ruházatot viselt, és gyakran szemeteszsákban cipelte a holmiját. Emiatt Floridában őrizetbe is vették, mert a rendőrök csavargónak nézték.

Ezek a különcségek természetesen a kapcsolataira is kihatottak. Mivel félt, hogy ha túl közel kerül az emberekhez, az árthat a munkájának, gyakran a barátai sem közelíthették meg karnyújtásnyi távolságon belül. A világgal jórészt telefonon érintkezett. Életének utolsó kilenc hónapjában közel tizenháromezer dolláros telefonszámlát hozott össze. Őrült vezetési stílusa miatt barátai „öngyilkos ülésnek nevezték el autójának első utasülését. Erről annyit mondott: „Azt hiszem, lehet rám mondani, hogy szórakozott sofőr vagyok. Igaz, hogy időnként több piros lámpán is áthajtok, mindamellett rengeteg zöldnél meg is állok, amiért viszont soha nem kapok elismerést.

Ami még ennél is különösebb, az az, ahogy csodálatos zenéjét játszotta. Kevin Bazzana Gouldról szóló népszerű életrajzi művében így írta le: „Slampos megjelenés, majomszerű előregörnyedés a billentyűk felett, hadonászó karok, dülöngélő felsőtest, rángatózó fej." Ne feledjük, nem egy dzsesszzongoristáról vagy Elton Johnról beszélünk. Ez a pasas Bachot játszott. És gyűlölte a fellépéseket. Irányításmániás természetét nem tudta összeegyeztetni az állandó utazással járó folyamatos hotel- és repülőgépváltásokkal, az új emberekkel való találkozásokkal nap mint nap. „Gyűlölöm a közönséget. Ők testesítik meg a gonoszt" – sziszegte egy alkalommal.

És akkor még nem beszéltünk „a székről". Játékstílusa miatt Gouldnak különleges székre volt szüksége. Az alig valamivel több mint harminccentis darab enyhén előrebillent, hogy kényelmesen ülhessen a szélén. Olyan sok különleges igénye volt, hogy a végén az apja készíttetett neki egy egyedi széket. Gould ezt használta teljes pályafutása során, minden fellépésére magával vitte. Az évek folyamán annyira rossz állapotba került, hogy végül már ragasztószalagok és drótok tartották össze. Az albumokon is hallani, ahogy nyikorog.

Extrém különcsége ellenére is megbabonázta a közönséget. Ahogy Széll György, a Cleveland Orchestra karmestere mondta egyszer róla: „Az a csodabogár egy zseni."

Ám nem sokon múlt, hogy ez a tudás, hírnév és siker soha ne adasson meg neki. Igen, valóban csodagyerek volt, aki már tizenkét éves korára a profik szintjén játszott, de szégyenlőssége és érzékenysége miatt éveken át magántanár járt hozzá, mert nem bírta elviselni a sok gyerek jelenlétével járó nyomást.

Gouldból könnyen lehetett volna olyan ember, aki egyáltalán nem képes működni a való világban. Akkor hogyan fejlődött mégis, és hogyan sikerült beverekednie magát a legnagyobbak közé? Szerencséjére olyan környezetbe született bele, amelyik tökéletesen idomult törékeny lelkialkatához. Szülei mindenben támogatták őt, már-már lehetetlen mértékben. Anyja tehetsége ápolásának szentelte az életét, apja pedig évi háromezer dollárt költött Glenn zenei képzésére. (Háromezer dollár nem hangzik soknak? Az 1940-es évekről beszélünk. Ez az összeg akkor egy átlagos éves kereset kétszerese volt Torontóban, Gould szülővárosában.)

Ilyen hihetetlen mértékű támogatás mellett, kimeríthetetlen munkamoráljának köszönhetően Gould tehetsége kibontakozhatott. Naponta tizenhat, hetente akár száz órát is eltöltött a stúdióban. Ilyenkor nem ritkán elfeledkezett az idő múlásáról, és sokszor