Fantasztikus nők

By Maria Pettersson

Fantasztikus nők, döbbenetes, elképesztő sorsok. Hogyhogy eddig nem ismertük őket? Létezik, hogy senki sem írt regényt, verset, ódát, szatírát az életükről, tetteikről? Többségüket elnyelte a múlt süllyesztője; apjuk, férjük, fivérük árnyékában ritkán vettek róluk tudomást, akármilyen zseniálisak voltak is a maguk nemében, sőt, nem csak a maguk nemében. Szerencsénkre Maria Pettersson pótolta a hiányt, amikor megírta ezt a közel száz, hihetetlenül izgalmas női sorsot.

• Language: Magyar
• Publisher: Corvina Kiadó
• Release date: Aug 24, 2022
• ISBN: 9789631368512

Book preview

Előszó

dekor

Gyerekként imádtam a történelmet, de újra és újra csalódnom kellett a történelemkönyvekben. Mintha az 1970-es évek előtt kizárólag férfiak éltek volna a világon. Megszállottan böngésztem a könyveket, az újságokat, a folyóiratokat, követtem a filmeket és a rádióműsorokat. A ritka alkalmakkor, amikor véletlenül feltűnt bennük egy-egy írónő vagy császárnő, örömmámorban úsztam. Mindennek ellenére általános iskolás koromban valószínűleg százával tudtam volna sorolni a történelem nagy férfialakjait, nőből viszont csupán maroknyit. Olyan kevesen voltak, hogy még mindig emlékszem valamennyiükre: Kleopátra, Jeanne d’Arc, Nagy Katalin cárnő, Marie Antoinette, Marie Curie és néhány angol királynő.

Felnőttként elkezdtem gyűjteni a múlt érdekes nőalakjait, és lejegyeztem az életrajzukat. Nem a világtörténelem legbefolyásosabb asszonyait kerestem, sokkal inkább a lenyűgöző, vad, különleges és izgalmas nőket, női sorsokat. Olyan nőket, akiknek köszönhetően hatalmas léptekkel haladt előre a tudomány, ugyanakkor esetleg előszeretettel űztek szerencsejátékokat, és tucatjával fogyasztották a szeretőket. Olyan nőket, akik nagy vagyonra tettek szert a szellemektől kapott befektetési tanácsoknak köszönhetően, majd pedig indultak az amerikai elnökválasztáson. Olyan nőket, akik a világ legnagyszerűbb kalózhadseregét vezették. Olyan nőket, akikről filmek sorát kellene forgatni, valamiért mégsem érdemelnek említést a történelemórákon.

A nyári vakációm alatt közzétettem a közösségi médiában az összegyűjtött izgalmas női villáméletrajzokat. Kiderült, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki gyerekkora óta szomjazik a feledés homályából előhívott nők történeteire. Tucatjával, később százával akadtak olvasók, akik szerették volna könyv alakban is viszontlátni az élettörténeteket. Az így elindult közösségi finanszírozási kezdeményezés a második legnagyobb volt Finnország történetében. Köszönet érte minden egyes adományozónak!

Könyvem szereplőit, az itt elmesélt női sorsokat a következő szempontok alapján válogattam: először is izgalmasnak kell lennie, másodszor már halottnak, harmadszor pedig, ez a könyv nem foglalkozik a saját hazám történetének nőalakjaival. Egyszer talán az izgalmas finn nők történeteinek ideje is eljön, de csupán egyet-kettőt kiválasztani a saját menő nőink közül képtelenség lett volna.

Ez a könyv nem hősnőkről szól. Az itt szereplők egy része nagyszerű példakép is lehetne, másokat viszont joggal nevezhetnénk szörnyetegnek. Legtöbben közülük, mint mi mindannyian, valahol a kettő között, félúton helyezkednek el. A világ megérett arra, úgy érzem, hogy egész emberekként tekintsen a történelem női szereplőire, ne holmi piedesztálra emelt példaképekként. A hozzájuk való viszonyulás is sokat változott a történelem során. Egyes dolgok, amelyeket egykor rettenetesnek tartottak, mára már normálisnak számítanak, más dolgok viszont a maguk korában hétköznapinak minősültek, manapság viszont rettentőnek.

A nők történetének tanulmányozása gyakran még a történészek számára sem könnyű feladat, hát még a magamfajta, népszerű stílusban történelmi dolgokról írogató, históriabúvár újságíró számára. A források gyakran igencsak hézagosak, és egzotikusabbnál egzotikusabb nyelveken íródtak. Egy részük elavult vagy megbízhatatlan. Köszönettel tartozom mindazoknak a kutatóknak és szakértőknek, akik segítségemre voltak az adatok keresgélésében és a kötet megírásában. Minden egyes nő, aki itt szerepel, megérdemelne egy teljes, kötetnyi terjedelmű életrajzot (többüké el is készült már szerencsére), és mivel itt csupán egy-egy rövid fejezetet szentelhettünk mindegyikük történetének, arra biztatom az olvasót, hogy ismerkedjen meg könyvem szereplőivel alaposabban is.

A női sorsok krónikásának lenni ugyanakkor lehangoló. Ha egy kiemelkedően okos nő használni szerette volna a képességeit például a matematika terén, olyan szükségmegoldásokhoz kellett folyamodnia, mint a névházasság vagy a hazája elhagyása. Csak magánoktatásért könyöröghetett elismert professzoroknál, mert a nemi hovatartozása miatt nem járhatott egyetemre, végül pedig gyakran idegen országban kellett letelepednie, hogy békében dolgozhasson. Hányan lennének képesek erre, még ha a tehetségük megvolna is hozzá? Nem sokan. Másrészt mennyivel előrébb tartana az emberiség, ha mindenki nemétől függetlenül, tehetségéhez mérten teljesedhetett volna ki? Hová fejlődött volna mára az emberi faj, ha nem gátolták volna évszázadokon keresztül a világ felét abban, hogy az agyát használja?

A történelem során a nők tehetségének kiteljesedése elé sok akadályt gördítettek, és ne legyenek illúzióink, a világ számos szegletében a helyzet máig sem változott. Van, ahol a lányok nem járhatnak iskolába, a nők az otthonukat sem hagyhatják el. De rengeteg szegény sorsú, elnyomásban élő ember zsenialitása is rejtve marad nemétől függetlenül. Játsszunk el egy pillanatra a gondolattal: mi van, ha azt a mérhetetlenül okos és tehetséges embert, aki rájöhetett volna, hogyan oldjuk meg az éghajlatváltozás problémáját, malária vitte el ötéves korában?

A könyvben szereplő nők közül sokan kivételes személyiségek, például kiugróan tehetségesek, gazdagok vagy befolyásosak. Sokan rendkívül kitartóak és elszántak voltak, mertek az ár ellen úszni és elutasítani a nők számára kijelölt szerepet. Előkészítették a terepet a nők következő generációi számára, és kitágították az emberek látókörét azzal kapcsolatban, hogy mit tehet és mi lehet egy nő. Gyakran súlyos árat fizettek érte. Elkeserítő látni azt is, olykor milyen mélyen gyökereznek a nők elnyomásának egyes mintázatai. A politikailag aktív nők például nagyjából egyforma gyűlöletbeszéddel szembesültek 200 évvel időszámításunk kezdete előtt, mint a 18. vagy akár a 21. században. A világ első írásban is rögzített #metoo története több, mint négyezer éves.

Nyilvánvaló, hogy a nemek közötti egyenjogúság mértéke nem egyenes vonalban nőtt az idők folyamán. Az évszázadok során a nők időnként fontos jogokat vívtak ki, ám néhány évtized vagy akár évszázad elteltével megfordulhatott a széljárás, és ismét korlátozták a jogaikat, addig, míg újra szabadabb idők nem következtek, és az egyenlőség gondolata ismét teret nem nyert. A könyvben szereplő nők ezeknek a ciklusoknak a különböző pontjain éltek. Érdekes belegondolni, a világ mely szegletében merre tart jelenleg a fejlődés: vajon javul vagy romlik-e épp a helyzet, ami az egyenlő jogokat illeti?

Miért marad tehát a nők története gyakran megíratlanul, még akkor is, ha izgalmas személyiségek, és jelentős tetteket hajtottak végre? Ennek több oka is lehet. A történetírást mindig is a hadvezérek és a nagy vezetők tanulmányozása kötötte le, közöttük pedig kevés nő akad. Lehet, hogy a nők és amit elértek, nem bírtak különösebb jelentőséggel a (férfi) történészek szemében, néha pedig a nők eredményeit, műveit minden további nélkül férfiaknak tulajdonították mind a tudomány, mind a művészetek terén. Továbbra sem tudjuk, hogy a világ legkiemelkedőbb férfi tudósainak vagy zenészeinek életművéből valójában mi és mennyi a feleségük vagy lánytestvérük műve. Sok kivételes nő nőhöz nem illő módon viselkedett, ezért nem volt ildomos a történetüket feljegyezni. Melyik önmagára valamit is adó, derék állampolgár szeretne botrányos viselkedésű némberekről olvasni? Akár olyan beláthatatlan következményekkel is járhat az ilyesmi, hogy a nőolvasók példát vesznek elődeik viselkedéséről, és elkezdenek a maguk feje után menni!

Ma már több szó esik a nőkről a történelemkönyvekben, de távolról sem elég. Bonyolítja a kérdést például az is, hogy a nem fogalmát nem mindig úgy értelmezték a történelem során, mint mi manapság. A női sorsok kutatását ugyanazok a problémák sújtják, mint a történetírást általában: a nyugati ember több figyelmet kap, mint mondjuk az afrikaiak, nagyobb teret szentelnek a többségieknek, mint a kisebbségieknek, vagy a gazdagoknak és befolyásosaknak, mint a hétköznapi nőknek.

A híres és hírhedt nők története, az utánuk való kutakodás természetesen nem csupán sírás-rívás és fogaknak csikorgatása. Épp ellenkezőleg, nagy örömöt jelent számomra izgalmas női sorsokról írni, nem utolsósorban azért is, mert egyes történetek valóban hajmeresztőek. Csodálatos felfedezni, hogy a történelem során a nők hogyan váltak más nők pártfogóivá, hogyan segítették hatalomra egymást, vagy mentették meg egymás életét, ha kellett. Bár a nők többnyire a férfiak árnyékában és elnyomása alatt éltek, minden korszakban akadtak olyan férfiak is, akik támogatták, segítették érvényesülni a tehetséges nőket, hittek az egyenlőségben, és harcoltak a nők jogaiért. Nemétől függetlenül minden korban megválaszthatta az ember, hogy az egyenlőség mellett tör-e lándzsát, vagy ellene. És így van ez ma is.

2020 júliusában

Maria Pettersson

I

Tudósok

dekor

Lise Meitner

Fatima al-Fihri

Caroline Herschel

Pan Csao

Mary Anning

Marie-Anne Paulze Lavoisier

Alexandriai Hüpatia

Szonya Kovalevszkaja

María Orosa

Émilie du Châtelet

Sabina Spielrein

Maria Gaetana Agnesi

Simona Kossak

Lise Meitner

dekor

Lise Meitner (sz. 1878) osztrák atomfizikus a radioaktivitás jelenségét tanulmányozta, a nácik elől külföldre menekült, és munkatársaival felfedezte a maghasadás jelenségét, ami a későbbiekben többek közt az atomreaktor és atombomba létrehozásához vezetett. A felfedezésért odaítélt Nobel-díjat férfi kollégája kapta.

A kutatócsoportok szerte Európában ádáz versenyt vívnak. A világ minden fizikusa tudja, hogy a győztesnek kijár a legáhítottabb jutalom: a Nobel-díj. Csak éppen elsőnek kell célba érni hozzá. Ernest Rutherford és kutatócsoportja szorgalmasan dolgozik Nagy-Britanniában, Irène Joliot-Curie és kollégái fáradhatatlanul munkálkodnak Franciaországban, Olaszországban pedig Enrico Fermi hajszolja a cél felé a saját csapatát. Németországban a vegyész Otto Hahn és fizikus kollégája, Lise Meitner kísérletezik éjt nappallá téve.

Az 1930-as évek elején forradalmi változást hozott a fizikában az atom szerkezetének pontosabb megismerése. Egészen addig úgy gondolták, hogy az atom pozitív töltésű protonokból és negatív töltésű elektronokból áll. A modell egyszerűen nagyszerű volt, egy apróságot leszámítva: hogy nem működött. Az atomok valamiért nem a várakozásoknak megfelelően viselkedtek, ami általában azt jelenti, hogy a hiba a modellben van, és nem az atomokban. Ekkor azonban felfedeztek egy új részecskét, amely magyarázatul szolgált az atomok különös viselkedésére. Tömege megegyezett a protonéval, töltése azonban semleges volt, így neutronnak nevezték el. A semleges részecske felfedezése vezetett annak felismeréséhez, hogy laboratóriumi körülmények között lehetséges az uránnál nehezebb elemet létrehozni. Épp ezen versenyeztek a korszak fizikusainak legjobbjai. Akkor még senki sem sejtette, hogy a Nobel-díjat kiérdemlő kísérlet egyúttal a maghasadás felfedezéséhez és az atombomba feltalálásához vezet.

Elise Meitner egy felső középosztálybeli, bécsi zsidó családban született, olyan környezetben, ahol nagyra értékelték a műveltséget. Édesapja, Philipp Meitner Bécs egyik első zsidó származású ügyvédje volt. A városban antiszemita légkör uralkodott, ám Philipp Meitner ennek ellenére részt vett a társadalmi párbeszédben.

Elise, aki később Lisére rövidítette a keresztnevét, nyolcéves korában önállóan kezdett a fizika jelenségeinek tanulmányozásához. A kislány a fizikafüzetével aludt, és esténként gondosan betömte az ajtaja alatti rést, hogy a kiszűrődő gyertyafény nehogy elárulja, hogy ő éjszaka matematikát tanul.

A család otthonát sok vendég látogatta, és a gyerekek későig fennmaradhattak, hallgathatták a felnőttek beszélgetését. Az édesanya, Hedwig Meitner kiváló zongorista és felvilágosult szülő volt, aki a gyerekeinek a zenén kívül azt is megtanította, hogy érdemes a szüleikre hallgatniuk, de gondolkodjanak önállóan. Lise később is ezt a tanítást követte, például amikor felnőttként keresztény hitre tért. Ekkor azonban még különféle érdekes kísérletekkel foglalatoskodott. Amikor a nagymamája figyelmeztette, hogy sábeszkor nem szabad varrnia, mert a fejére szakad az ég, a kritikus szellemmel megáldott gyermek megkérdőjelezte ezt a teóriát. Sábeszkor a legrosszabbra is felkészülve kezébe vette a hímzését, és lassan beleszúrta a tűt. Az ég nem szakadt le, sőt, ugyanolyan zavartalanul kéklett a második öltésnél is. A kislány erre feljegyezte: az elmélet helytelennek bizonyult.

Lisének tizennégy éves korában abba kellett hagynia az iskolát, mert Bécsben az ennél idősebb lányok nem tanulhattak tovább. A következő nyolc évet „elveszett esztendőknek" hívta, mert otthon részesülhetett ugyan néminemű oktatásban, de úgy tűnt számára, hogy a tudása nem fejlődik. Amikor 1901-ben megnyíltak a nők előtt az iskolák kapui, Meitner nem vesztegette az idejét. Eldöntötte, hogy egyszerre végzi el az általános iskola felső tagozatát és a középiskolát, ezért éjjel-nappal matematikát, irodalmat, görögöt, latint, fizikát, biológiát és filozófiát tanult. Nyolc év tanulmányait végezte el húsz hónap alatt, majd felvételizett az egyetemre, és első női hallgatóként jutott be fizika szakra.

Különösen lenyűgözték a híres fizikus, Ludwig Boltzmann órái. A fizikát akkoriban elsősorban a gyakorlat szolgálatában álló tudománynak tekintették, amelynek feladata többek közt a fegyvergyártás és a mérnökök munkájának előmozdítása volt. Ludwig Boltzmann, Albert Einstein, Max Planck, és hamarosan Lise Meitner is a maga részéről túllépett a gyakorlatiasság és közvetlen alkalmazhatóság elvén. Ők már a fizika olyan területeit kutatták, amelyek az emberi érzékszervek számára felfoghatatlanok.

1906-ban Meitner doktori címet szerzett fizikából, és a radioaktivitás iránt kezdett érdeklődni. Egy zsidó kutatónő számára azonban nem kínálkozott túl sok lehetőség, ezért napközben tanított a megélhetésért, és éjszaka folytatta a kutatásait, többnyire titokban és fizetség nélkül. Ez idő tájt határozta el, hogy számára a kutatói pálya az egyetlen lehetséges út. Németországba vágyott, a fizikakutatás központjába, és minden bátorságát összeszedve levelet írt a Berlinben dolgozó Max Plancknak.

Planck a 20. század egyik legjelentősebb fizikusa volt, ugyanakkor híres arról, hogy nem hajlandó lányokat tanítványul fogadni. Lise Meitner azonban annyira mély benyomást tett rá, hogy kivételt tett vele, később pedig asszisztensévé fogadta. Berlinben találkozott Meitner Otto Hahn kémikussal is, aki a radioaktív elemek kémiájának specialistája volt.

Lise Meitner és Hahn közös kutatásokba fogott, felfedeztek együtt több új izotópot, és Meitner két kutatást folytatott a béta-sugárzással kapcsolatban. Az Emil Fischer vezette Kémiai Intézetben nagy kihívást jelentett számára a kutatás, mivel a nőknek tilos volt a laboratóriumi munka, az intézmény vezetője ugyanis azon a véleményen volt, hogy a nők hosszú haja könnyen lángra lobbanhat a laboratóriumi kísérletek során. A kutatónő kapott egy szobát az alagsorban, de nem volt szabad feljárnia az emeletre, azért sem, hogy Hahnnal beszéljen vagy a mosdót használja. Ha munka közben rájött a szükség, Meitnernek a néhány saroknyira lévő szálloda mellékhelyiségéig kellett elkutyagolnia.

1912-ben Hahn és Meitner kutatócsoportja a Berlintől északnyugatra fekvő, újonnan létrehozott Kaiser Wilhelm Intézetbe költözött. Meitner nem kapott fizetést, hanem „Hahn vendégeként" volt kénytelen dolgozni a kollégája által vezetett radiológiai osztályon. Nem akart és nem is ért volna rá férjhez menni, ezért apja fizette a szerény megélhetési költségeit. Csak harmincnégy éves korában vették fel végül az intézetbe fizetett alkalmazottként, amikor kapott egy csábító állásajánlatot Prágából.

Az első világháború idején Meitner röntgenasszisztensként dolgozott, fizikusként nem csupán a röntgengép kezeléséhez értett, hanem tisztában volt a működési elvével is. Napi húsz órákat robotolt egy fronthoz közel eső katonai kórházban, ami mély nyomot hagyott benne. Egy barátjának szóló levelében beszámolt a rettenetes módon megcsonkított betegekről, a fájdalmukban egész éjszaka nyöszörgő emberi roncsokról és a rémisztően fiatal fiúkról, akiknek amputálni kellett a végtagjait. A háború után úgy döntött, hogy visszatér a kutatómunkához, de ezek az emlékek egész életében elkísérték.

Lise Meitner volt az első, aki megértette az elektronok energiaszint-változásához köthető energiafelszabadulás jelenségét. Amikor az elektron alacsonyabb energiaszintre kerül, energia szabadul fel. Néha az energia átadódhat egy másik elektronnak, amely kilökődik az atomból. Ezt a kibocsátott elektront ma Auger-elektronnak nevezik a fizikában. Nevét Victor Augerről kapta, aki egy évvel Meitner után fedezte fel ugyanezt a jelenséget.

1917-ben Meitnernek és Hahnnak sikerült létrehoznia egy protaktínium nevű kémiai elemet. A következő évben közzétették felfedezésüket, és az új elemet proto-aktíniumnak nevezték. Részben ennek köszönhetően lett Lise Meitner Németország első főállású női professzora és a Vilmos Császár Intézet fizikai kutatórészlegének vezetője.

Az ezután következő évek voltak a legboldogabbak és legtermékenyebbek Meitner életében. A radioaktivitás kutatására szakosodott, és úttörő munkát végzett ezen a területen. 1921–38 között ötvenhat egyéni tudományos publikáción dolgozott, illetve saját munkája mellett továbbra is folytatta az együttműködést Hahnnal.

1933-ban Adolf Hitler vezetésével a nemzetiszocialisták hatalomra kerültek Németországban. A növekvő zsidóellenesség dacára Lise Meitner továbbra is a fizikai kutatórészleg vezetője maradhatott a Vilmos Császár Intézetben, mert az osztrák állampolgársága védelmet nyújtott számára, miközben sok más sikeres zsidó tudóst elbocsátottak az állásából, és az országból való menekülésre kényszerítettek. Az intézet azonban ekkorra már egyáltalán nem az elfogulatlan, objektív tudományosság otthona volt, szorgalmasan alkalmazták a falai közt a fajelmélet és eugenika elveit. Francia Afrikából érkezett gyerekeket vetettek alá vizsgálatoknak és sterilizálásnak. Meitner távozása után az intézet szoros együttműködést folytatott dr. Josef Mengelével, aki ennek az intézetnek továbbította az auschwitzi koncentrációs tábor foglyaival végzett kísérleteinek eredményeit.

Később Lise Meitner megbánta, hogy annyi ideig maradt egy olyan államban, ahol a zsidókat más kisebbségekkel együtt üldözték, kiirtásra ítélték és gyilkolták. Ez „nagy hiba volt szerinte, nemcsak gyakorlati, hanem morális szempontból is. „Sajnos ezt egészen addig nem is fogtam fel, amíg el nem hagytam Németországot, nyilatkozta később. Erőteljesen bírálta a Németországban és Németország szolgálatában tevékenykedő kollégáit is.

Amikor Ausztriát 1938-ban Németországhoz csatolták, Meitner végül elveszítette a védettségét. Hahn, aki harminc éve volt a legközelebbi munkatársa, sürgős távozásra biztatta a zsidó tudóst. „Gyakorlatilag kidobott" – írta Meitner a naplójába.

A távozás azonban korántsem bizonyult egyszerűnek. A zsidóságot ekkorra már meg akarta semmisíteni a hatalom, nem szélnek ereszteni, és az osztrák útlevél addigra minden jelentőségét elvesztette.

Meitnert végül egy Dirk Coster nevű kolléga segítette a menekülésben, aki más zsidó tudósokat is átkalauzolt Hollandiába. Hogy ne keltsen gyanút, Meitner este nyolcig dolgozott az osztályon, hazasietett, összepakolta a kicsi bőröndjét, és rohant az állomásra. Csak tíz német márka volt a zsebében, és egy gyémántgyűrű, amelyet Hahn adott neki arra az eshetőségre, ha a határőröket meg kellene vesztegetnie. Meitner illegálisan lépte át a határt, de végül az utolsó pillanatban sikerült Hollandiába szöknie. Az intézetben dolgozó egyik vegyész, a náci kötődésű Kurt Hess már közölte a hatóságokkal, hogy azt gyanítja, kollégája menekülni szándékszik.

Hollandiában nem sikerült elhelyezkednie, de két svéd fizikus, Eva von Bahr és Carl Wilhelm Oseen segített a majdnem hatvanéves Lise Meitnernek Stockholmba jutni. Ott a Nobel-díjas fizikus, Manne Siegbahn laboratóriumában találtak helyet számára. Siegbahn nem titkolta ellenérzéseit vele szemben, és előszeretettel hangoztatta, hogy a nőknek semmi keresnivalója a tudományos életben. Meitner a munkájához sem kapott megfelelő laboratóriumi felszerelést.

Továbbra is levelezett német tudóstársaival, és titokban folytatta az együttműködést Hahnnal. Nem publikálhattak együtt, mert Meitner zsidó volt, de tovább tanulmányozták az uránnál nehezebb elemeket. Meitner rájött, hogy az atommag képes hasadni, és elmagyarázta kollégájának, hogy egy nehéz atommag két vagy több kisebb atommagra bomolhat. Hahn nem hitte, hogy az atommaghasadás lehetséges, amíg kollégája be nem bizonyította, hogy a kísérlet során ennek kellett történnie. Hahn ezután a saját neve alatt tette közzé a közös munkájukon alapuló ragyogó tanulmányt. Meitner számára kétségbeejtő volt ez a helyzet: senki sem szerezhetett tudomást a kutatásban betöltött kulcsszerepéről. Egy szűk szobácskában lakott, napi szinten szembesült a nőgyűlölettel kollégái körében, és közben betegre aggódta magát a Németországban és Ausztriában maradt kollégái miatt. Csontsoványra fogyott, mindössze 40 kilót nyomott ekkor.

1944-ben a maghasadás felfedezéséért a vegyész Hahnnak ítélték oda a Nobel-díjat, nem pedig a fizikus Meitnernek. Számos oka volt a döntésnek, melyek egyrészt a politikával, másrészt a bizottság alkalmatlanságával kapcsolatosak. Lise Meitner mellőzését a Nobel Bizottság egyik legnagyobb mulasztásának tartják a díj eddigi története során.

1942-ben Meitnert felkérték, hogy vegyen részt a Manhattan tervben, az Egyesült Államok által az atombomba kifejlesztése és megépítése céljából indított vállalkozásban. Nem volt hajlandó, és a maghasadás háborús célokra való felhasználását végtelenül elhibázott ötletnek tartotta. Három évvel később az Egyesült Államok ledobta az atombombáit Japánra, Meitner pedig annyira iszonyodott ezektől a fejleményektől, hogy interjút sem akart adni a témáról, sőt újságot sem olvasott. Irtózattal töltötte el a gondolat, hogy felfedezése tömegpusztító fegyverek gyártásához vezetett.

A háború után Svédországban maradt, ott folytatta tudományos munkáját, felmondott Siegbahn laboratóriumában, és egy kifejezetten az ő számára létrehozott laboratóriumba költözhetett a Királyi Technikai Főiskolára. 1949-ben kapott svéd állampolgárságot. Idős korára számos díjjal jutalmazták, de a Nobelt nem kapta meg soha. Nyugdíjba vonulása után Nagy-Britanniába költözött, ahol sok rokona élt, és amennyire előrehaladott érelmeszesedése engedte, részmunkaidőben egyetemi előadásokat tartott.

Lise Meitner nyolcvankilenc éves korában hunyt el. A sírkövére vésett feliratot Hahn választotta: „A fizikus, aki soha nem veszítette el emberségét."

Meitner nevét viseli a periódusos rendszer 109. eleme, a meitnérium.

Fatima al-Fihri (800–880 körül), a világ első mai napig működő egyetemének alapítója, kereskedőcsalád sarja és hithű muzulmán, aki saját egyetemén végzett.

Fatima al-Fihri

dekor

Európa tele van nagy múltú egyetemi városokkal, melyek lakói joggal lehetnek büszkék a híres alma materek színes történetére. Az olaszországi Bologna városának 1088-ban alapított egyetemét szokás a világon a legrégebbiként emlegetni, valójában azonban a legrégebben alapított, máig is felsőoktatási intézményként működő és diplomát kibocsátó egyetem Fez (vagy Fès) városában, Afrikában, a mai Marokkó területén található. A 859-ben alapított Al-Karavijjin (más átírásban al-Qarawiyyin vagy Al-Karaouine) Egyetemet egy tunéziai bevándorló lánya, Fatima al-Fihri alapította.

Fatima al-Fihri a mai Tunézia területén született, kereskedőcsaládban. Apja sikeres üzletemberként élt Kairuán városában, de minden új lehetőség is érdekelte.

A nagyjából húsz évvel korábban alapított Fez a legjobb úton haladt a gazdag nemzetközi várossá válás felé. Nem csupán al-Fihriék régiójából áramlottak oda új lakók, hanem a konfliktusok sújtotta Andalúziából is, ahonnan sokakat űztek el az utódlási háborúk és felkelések. Fatima és húga, Mariam még kislányok voltak, amikor az al-Fihri család is Fezbe költözött.

Új lakhelyükön mindkét lány jó oktatásban részesült, jól ment az üzlet, és a család gyarapodott. Amikor eljött az ideje, Fatima al-Fihri férjhez ment, ám miután férje nem sokkal az esküvőt követően meghalt, úgy döntött, hogy özvegységben él tovább. Hamarosan édesapja, a családfő is elhalálozott, így Fatima és Mariam örökölte a család hatalmas vagyonát.

Fez gyors ütemben növekedett, és a város mecsetei túl szűknek bizonyultak a hívők befogadásához. A mélyen vallásos al-Fihri nővérek úgy döntöttek, hogy vagyonuk egy részét új mecsetek építésére használják. A Mariam által építtetett Andalúz mecset ma is áll. Nevét onnan kapta, hogy az andalúziai Córdoba városából érkezett menekültek alapították Mariam támogatásával.

A másik nővér, Fatima al-Fihri nevéhez köthető az Al-Karavijjin mecset építése, amely szintén a mai napig működik, illetve látogatható. Neki azonban nagyobb szabású tervei is voltak: a mecsethez kapcsolódóan oktatást is szeretett volna biztosítani, méghozzá nem csupán a vallás, hanem egyéb tudományok terén is.

Al-Fihri végigböjtölte az építkezés időszakát. Nemcsak anyagilag támogatta a vállalkozást, hanem részt vett az épületek tervezésében, majd később az oktatási kínálat megtervezésében is. Az akadémia, azaz az Al-Karavijjin Egyetem 859-ben nyitotta meg kapuit.

Az intézményt akkor még természetesen nem nevezték egyetemnek. A történelmi források hiánya miatt nehéz megállapítani, hogyan szervezték meg a kezdetekben az oktatást. Megszokott dolog volt azonban, hogy vallástudósok vagy uralkodók kezdeményezésére a mecsetekhez tartozó iskolákat nyitottak és oktatást biztosítottak, így létezett már minta az oktatási forma számára.

Kezdetben az egyetemen a Korán ismeretét, iszlám jogot, arab nyelvet, matematikát és orvostudományt tanítottak. Később többek között a csillagászat, kémia, történelem, szónoklattan, a logika, a földrajz és a zene oktatása is bekerült a tananyagba.

Az évek során az Al-Karavijjin az iszlám világ vezető egyetemévé vált. 1157 körül könyvtárat is létesítettek, amely ma a világ legrégebbi, a kezdetektől folyamatosan működő könyvtára. Hosszú ideig csak kutatók használhatták, de manapság az egyetemen kívülről érkezők is beléphetnek, köztük a turisták is.

Az Al-Karavijjin Egyetemen a világon elsőként vezették be a végzettséget bizonyító oklevelek kiadását. A tudásra szomjazó Fatima al-Fihri maga is az általa alapított egyetemen tanult, és a fatáblára vésett diplomája ma is megtekinthető az egyetemi könyvtárban.

Az egyetem hírneve bejárta az egész arab világot és Európát. Az arab és iszlám világ sok jelentős személyisége és tudósa tanult ott, de egykori hallgatói közt számon tartanak európai keresztényeket és zsidókat is. E diákok közül említést érdemel a diplomata, író és felfedező Leo Africanus, a történész, filozófus és közgazdász Ibn Khaldún, a zsidó orvos és filozófus Moses Maimonidész, a csillagász Alpetragius, a térképész és földrajztudós al-Idríszi, aki műveiben többek közt a 12. századi Finnországot is bemutatta, valamint a keresztény Gerbert d’Aurillac, aki később II. Szilveszter néven lépett a pápai trónra.

Az egyetem jelentős szerepet játszott az arab számok és a nulla számjegy használatának európai elterjedésében.

Fatima al-Fihri, aki nyolcvanéves kora tájt hunyt el, megbecsült hölgyként hosszú éveken át követhette nyomon az általa alapított egyetem és a 22 000 fő befogadására képes mecset működését.

Caroline Herschel

dekor

Caroline Herschel (sz. 1750) német szoprán és csillagász. Üstökösöket és gázködöket fedezett fel, időközben munkája során súlyos balesetet szenvedett. Ő volt az első nő Nagy-Britanniában, aki fizetésben részesült a tudományos kutatásaiért.

1783 szilveszterét írjuk. A délkelet-angliai Slough városában nem mindig fehér a december, Caroline Herschel bátyjának udvarát latyak borítja. A testvérek, mint éjszakánként mindig, azzal vannak elfoglalva, hogy az eget kémlelik. Caroline Herschel rutinosan használja már az udvaron felállított, több mint 12 méter hosszú, tartószerkezetével együtt 15 méternél is magasabb óriás teleszkópot. Ez a legnagyobb távcső a maga nemében a világon, és saját maguknak kellett elkészíteniük. A főtükrök átmérője nagyjából megegyezik Herschel magasságával: 126 centiméter, és több segítőre van szüksége a mozgatásához.

A távcső elkészítése nem volt egyszerű feladat, hiszen a tükröket házilag kellett önteniük fehér bronzból (kétharmad rész réz, egyharmad rész ón). Amikor Caroline Herschel testvére, William az előző távcső 91 centiméteres tükrét öntötte a ház alagsorában, a forma egyszer csak szétrepedt. Az olvadt fém a padlóra ömlött, és robbanást okozott. Egy rakás téglát és követ repített a levegőbe, kis híján Williamet is megölte.

A teleszkóp kezelése sem veszélytelen, mint Caroline Herschel hamarosan a saját bőrén tanulja meg. A távcsövet csigasor segítségével lehet forgatni, emelőhorgok és egyéb alkatrészek összetett működtetésével irányítható a hatalmas cső a kívánt égitest felé. Herschel épp elfordítani készül a távcsövet, ám megcsúszik, és egyenesen az emelőhorogra esik, az pedig mélyen a combjába fúródik. William odarohan segíteni a húgának, de a vérző Caroline körül tolonganak a segédek is, próbálják kiszabadítani szegényt az éjszakai sötétségben. Végül a horog kiszakad, öklömnyi darabot tépve ki a combjából. A helyszínre érkező orvos hitetlenkedve veszi szemügyre a sérülést. Eddig csak a csatatéren látott hasonlót. Az orvos a legjobb tudása szerint bekötözi Caroline-t, és figyelmezteti, hogy hat hétig ne mozogjon. Persze hiába. Két hét alig telik bele, és ő már újra a távcső körül sertepertél az udvaron.

Caroline Herschel Hannoverben született egy tízgyermekes család nyolcadik sarjaként. Négyéves korában feketehimlő következtében az egyik szemére elvesztette a látását, és az arca heges maradt, a tízéves kora körül elkapott tífusz pedig megállította a növekedésben, ezért felnőtt korára sem érte el a 130 centiméteres magasságot. A rokonai úgy gondolták, hogy Caroline nem fog férjhez menni, és legfeljebb cseléd lehet belőle. Caroline anyja nem tudott olvasni, és úgy vélte, hogy a lányának sincs szüksége ilyesmire, az édesapja azonban más véleményen volt: szerinte a lánynak meg kell tanulnia olvasni attól függetlenül, hogy milyen utat választ az életben. Caroline akár házitanítónőként is elhelyezkedhetett volna, de mivel édesanyja nem engedte, hogy franciául tanuljon, ez az út lezárult előtte.

A lányt a családja cselédként kezelte, bántalmazás és megaláztatás kísérte egész gyermek- és ifjúkorában, csak az édesapja és egyik bátyja, William bánt vele egyenértékű emberként. A szeretetteli, boldog pillanatok olyan ritkák voltak az életében, hogy felnőttként Caroline minden ilyen alkalmat fel tudott idézni. A kedvenc emléke az volt, amikor egészen kicsi korában, az anyja előtt titokban kiszöktek a házból az édesapjával a csillagos eget bámulni.

Amikor az apja 1762-ben meghalt, William pedig elköltözött, Caroline anyja és otthonmaradt testvérei jóindulatára bízva hányódott. Későbbi írásaiból világosan kiolvasható, hogy a családtagjai miként tették tönkre az önbecsülését. A lány belenyugodott a sorsába, hogy egész életét a család szolgálójaként kell leélnie.

1771-ben azonban váratlanul eljött számára a várva várt szabadulás. William Herschel Angliába költözött, mégpedig a divatos fürdővárosba, Bath-ba, ahol rengeteg zenész és művész élt akkoriban. Hét év alatt sikerült komoly karriert befutnia zenészként. William korábban három fivérének is szerzett munkát Bath-ban, és elhívta Caroline-t, hogy a háztartását vezesse. Anyjuk határozottan megtagadta a kérést, mondván, hogy nem tudja nélkülözni a lányt. Végül a bátyja felfogadott helyette egy cselédet az anyja számára, Caroline pedig végre búcsút inthetett Hannovernek.

Az ígéretes zenei tehetséggel megáldott Caroline Herschel Bath-ban egyrészt vezette bátyja háztartását, másrészt énekelni és csembalózni tanult szabadidejében. Kivételesen gyönyörű szoprán hangja volt, és úgy két év elteltével a szorgalmas önálló gyakorlásnak meglett az eredménye: elkezdhetett énekelni a testvére által vezetett kórusokban. Közben azon vette észre magát, hogy élvezi a szereplést.

1777 márciusában Caroline Herschel betöltötte a huszonhetedik életévét, és első ízben koncertezett szólistaként. A következő esztendőben már Georg Friedrich Händel Messiás oratóriumának női főszerepét énekelhette. Hamarosan újabb fellépésekre hívták Birminghambe. Káprázatos volt az énekesi pályán elért siker, mivel az újdonsült művésznek csak akkor volt ideje gyakorolni, amikor végzett a háztartási munkákkal bátyja otthonában.

Caroline Herschel önálló pályára léphetett volna hivatásos énekesnőként, és a művészvilág egyértelműen ezt is várta tőle. Az énekesi karrier perspektívája azonban semmivé foszlott, mert Williamnek szüksége volt a húga asszisztensi segítségére. Egyre komolyabban foglalkozott csillagászattal, és a testvére fizetetlen asszisztensként segíthette a munkáját. Így cserélte fel Herschel kisasszony a színpad csillagaként való tündöklést a csillagok vizsgálatára.

William távcsöveket épített, és a két testvér együtt fogott az égitestek és égi jelenségek feltérképezéséhez. Egyre nagyobb és nagyobb teleszkópokra volt szükségük, amelyeket William maga épített. Éjszakánként Caroline kint ült a szabadban, a csillagtérképek és az űrködök lajstroma kiterítve előtte az asztalon. William az eget vizsgálta, és elmondta, mit lát. A húga feljegyezte az új felfedezéseket a listára, és irányította, hogy merre kellene tovább keresgélnie. A kemény éjszakai műszak után reggel elvégezte a csillagok pozíciójának meghatározásához szükséges számításokat (matematikai előképzettség nélkül), és átlátható formába rendezte a feljegyzéseket.

1781-ben, az Uránusz felfedezésével William egy csapásra híres csillagásszá vált. Ezt követően a testvérek a Naprendszeren túli űr felfedezésébe kezdtek. Amikor nekifogtak a munkának, körülbelül száz objektumot ismert mindössze a tudósvilág a Naprendszeren kívülről. Közös munkával körülbelül további 2400 objektumot figyeltek meg, és összeállítottak egy 2500 gázködöt és csillaghalmazt tartalmazó listát.

A csillagászkodás azonban nem volt olcsó mulatság, mivel nem járt érte fizetség, és az egyre nagyobb távcsövek építése sok pénzt emésztett fel. Szerencsére az Uránusz felfedezése felkeltette az angol király figyelmét. III. György meg is hívta William Herschelt az udvarba, hogy bemutassa tudását, eredményeit. Azokban az időkben a természettudományokat főleg gazdag emberek, elsősorban férfiak tanulmányozták, akik vagyonuk egy részét és energiáikat a számukra érdekes kutatómunkára tudták áldozni. A maihoz hasonló tudományos kutatói állások nem léteztek akkoriban, de a király megítélt Williamnek egy szerény évjáradékot, és meghívta, hogy a Windsori kastély közelében fekvő Slough-ban telepedjen le. A testvérek odaköltöztek. Plusz bevételre tettek szert azzal, hogy a csillagászat iránt rajongók körében eladásra is kínálták az általuk épített távcsöveket.

1788-ban William Herschel feleségül vett egy Mary Pitt nevű özvegyet, így Caroline-nak már nem kellett takarítania és főznie a bátyjára, hanem önállósodhatott, sőt végre saját lakásba költözhetett. A bátyja épített neki egy kis távcsövet, amellyel önállóan is folytathatta a csillagászati megfigyeléseit. Mindössze kétéjszakányi gyakorlás után Caroline már olyan csillagködöket fedezett fel, amelyeket a bátyja nem vett észre az óriástávcsövével. Kevesebb, mint egy év alatt 14 olyan új objektumot sikerült megfigyelnie az apró távcsöve segítségével, amelyek korábban rejtve maradtak a csillagászok elől.

Caroline Herschel volt (a hivatalos adatok szerint) az első nő, aki felfedezett egy üstököst. Élete során összesen nyolc üstököst és tizennégy új gázködöt azonosított egyebek mellett; áttanulmányozta a használatban lévő csillagjegyzéket az ismert csillagokról, és jelezte a hibáit, valamint kiegészítette az abból hiányzó több mint 560 csillaggal.

Hamarosan önálló kutatóként is hírnevet szerzett, és ezen felbátorodva már fel merte tenni a kérdést a királynak, hogy kívánná-e támogatni az ő tevékenységét is. A király megítélt számára egy kis összegű évi járandóságot, a bátyja jövedelmének negyedét, de még így is a kétszeresét annak, amennyit házitanítónőként kereshetett volna. Így lett Caroline Herschel az első nő Nagy-Britanniában, aki fizetésben és később nyugdíjban részesült a tudományos munkájáért.

A következő évtizedekben közismert, megbecsült csillagászként élt, valóságos hírességként, akivel más asztronómusok keresték a levelezés lehetőségét, és akit sokan, köztük művészek kerestek fel, a hosszú utazást sem bánták. Saját munkássága és a bátyja asszisztenseként végzett teendők mellett jutott ideje arra is, hogy támogassa unokaöccse, John Herschel előrejutását a csillagászat és a matematika területén.

William halála után Caroline visszaköltözött Hamburgba, és élete végéig ott dolgozott. Herschelt a Porosz Tudományos Akadémia aranyérmével és az angol Királyi Csillagászati Társaság aranyérmével tüntették ki. 168 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ez utóbbit újra egy nő kaphassa meg.

Caroline Herschel 1848-ban halt meg, 97 éves korában. Sikerével számos kortársa, sok természettudományos pályáról álmodozó nő előtt egyengette az utat, illetve hozzájárult ahhoz, hogy az egyetemek kapui a női hallgatók előtt is megnyílhassanak. Herschel nevét viseli többek közt egy aszteroida és a Hold egyik krátere.

Izgalmas női sorsok a csillagászat világából

Vang Csen-ji

Vang Csen-ji (sz. 1768) művelt családban született. A 18. századi Kínában a lányok oktatását nem tartották szükségesnek, de Vang Csen-ji szülei, akik Csiangningban (ma Nanking) nevelkedtek, más véleményen voltak ezzel kapcsolatban. Nagymamája klasszikus költészetet tanított neki, édesapja orvostudományt, földrajzot és matematikát, nagyapja pedig, az egykori kormányzó, saját szenvedélyével, a csillagászattal ismertette meg.

Tizenhat éves korára Csen-ji képességei felülmúlták tanárai tudását, így a saját szakállára kezdte tanulmányozni a természettudományos irodalom kínai és európai klasszikusait. Húszéves kora után saját kutatásokat végzett már, és szédületes iramban fejlődött. Magyarázatot adott például arra, mi a holdfogyatkozás, miként mozog olyankor a Hold és a Nap egymáshoz képest. A csillagokat és bolygókat tanulmányozta, és magyarázatot keresett a tavaszi és őszi nap-éj egyenlőség jelenségére. Vang Csen-ji ismerte az európai tudósok munkáit, és cikket írt például Pitagorasz tételéről és a trigonometriáról. Tizenkét könyvet írt, tanított (férfiakat is, ami példátlan dolognak számított), és olyan oktatóanyagokat készített, amelyek egyszerűen, a kezdők számára is érthetően magyarázták el kora legnagyobb tudósainak felfedezéseit.

Wang huszonöt éves korában férjhez ment. Boldog házasságban élt, és nem kellett elhanyagolnia a tudományt. A csillagászati és matematikai tanulmányok mellett verseket is írt, amelyeket méltatói úgy magasztaltak, hogy olyanok, mintha férfi írta volna őket.

Vang Csen-ji hevesen védte a nők tanuláshoz való jogát, és bírálta azokat a családokat, ahol a nőket csak főzni és varrni tanították. Hangsúlyozta annak fontosságát, hogy a nők tudományos kutatásokat végezhessenek, történelmet tanulhassanak, versek írásával és kalligráfiával foglalkozhassanak.

Wang csak akkor hagyott fel sokoldalú tevékenységeivel, amikor megtudta, hogy beteg, és hamarosan meg fog halni. Átadta jegyzeteit barátnőjének, Kuai asszonynak, aki eljuttatta rokonához, egy tanult fiatalemberhez. Ez az ifjú fejezte be Vang Csen-ji utolsó könyvét, miután ő 1797-ben, mindössze huszonkilenc éves korában meghalt.

Mariam al-Asturlabi

Mariam al-Ijliya (sz. a 10. században), akit később al-Asturlabi néven emlegettek, asztrolábiumkészítő családból származott. A 10. században Aleppo messze földön híres volt az asztrolábiumokat, azaz a csillagászati számítások elvégzésére és a tengeri navigáció céljaira szolgáló csillagórákat készítő mestereiről. A szextáns elődjének számító asztrolábium abban a korban fejlett technológiájú műszernek számított, és szinte nélkülözhetetlen volt az égitestek korszerű vizsgálatában. Az iszlám világban az asztrolábiumokat az ima idejének és irányának meghatározására is használták, hogy a lehető legpontosabban Mekka felé fordulva végezhessék a szertartást.

Mariam Al-Asturlabi ugyanannál a mesternél tanult, mint az édesapja, és gyakorolhatta mind az asztrolábiumkészítés mesterségét, mind az ehhez szükséges matematika tudományát. Hamarosan kiváló asztrolábiumkészítő vált belőle, és elkezdte továbbfejleszteni a műszer navigációs funkcióit.

Mariam Al-Asturlabi tehetségére Saif al-Dawla aleppói emír is felfigyelt, és a szolgálatába fogadta. Al-Asturlabi korának jelentős tudósaként és az asztrolábiumkészítés egyik legkiválóbb mestereként szerzett hírnevet.

Maria Mitchell

Maria Mitchell 1818-ban született kvéker családban. Szülei a teljes egyenjogúság pártján álltak, lányaikat