A fegyelem a sors: Az önuralom ereje

By Ryan Holiday

Az önuralom ereje
Sztoikus erények-sorozat 2.
Az akadály maga az út és Az ego az ellenség című NYT #1 bestsellerek szerzőjétől
New York Times Bestseller
Wall Street Journal Bestseller
USA Today Bestseller
"Meggyőzően szemlélteti, milyen erények és értékek mentén kell élnie a vezetőknek a mai világban." - James Stavridis nyugalmazott tengernagy, volt NATO-főparancsnok
Ahhoz, hogy bármi fölött uralkodhasson az ember, először önmagán kell uralkodnia - úrrá kell lennie az érzelmein, uralnia kell a gondolatait, a tetteit. Eisenhower híres mondása: a szabadság valójában lehetőség arra, hogy önfegyelmet gyakoroljunk. Cicero azt mondta, a mértékletesség erénye adja az utolsó simítást az ember életéhez. Határok és önkorlátozás nélkül nemcsak hogy nem fogja tudni kibontakoztatni az ember a benne rejlő teljes potenciált, hanem azt is kockára teszi, amit addig elért.
A fegyelem a sorsban Holiday példás önfegyelemről tanúságot tevő történelmi személyiségekre hivatkozik, így például Lou Gehrigre, II. Erzsébet királynőre, Floyd Pattersonra, a bokszolóra, Marcus Aureliusra, Toni Morrison írónőre, miközben intő példaként említi Napóleont és F. Scott Fitzgeraldot. Egyik oldalon az önfegyelem és a kiegyensúlyozottság jelenik meg, a másik oldalon pedig az extravagáns viselkedés és a hedonizmus veszélye.
A sztoikus gondolkodás középpontjában négy erény áll: bátorság, mértékletesség, igazságosság és bölcsesség. Mindennek az alapja a fegyelem - enélkül semmi sem sikerülhet. A mai, kísértésekkel és túlzásokkal teli világban ez az ősi gondolat alapvetőbb jelentőségre tett szert, mint valaha. A fegyelem a sors az önuralom útjára vezeti az olvasót, és a többi erény ennek révén bontakoztatható ki.

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: Nov 2, 2023
• ISBN: 9789635684106

Book preview

Sorsunk a fegyelem

I. rész

A külső

(A test)

dekor

A testünk a dicsőségünk, a kockázatunk és feladatunk, vigyáznunk kell rá.

Martha Graham

Az én fizikai megjelenésével kezdjük. Pál apostol a korinthosziakhoz írt első levelében azt mondja, uralkodjunk a testünk fölött, hogy ne legyünk kárhozottak. A sztoikusok szerint a római hagyományok a kitartást, a szerény étkezést és az anyagi javak mértékletes használatát kívánják meg. Egyszerű öltözetben jártak, egyszerű lábbelit hordtak, egyszerű tálakból ettek, mértékletesen ittak az egyszerű poharakból, hűek maradtak az ókori rituálékhoz. Sajnáljuk őket ezért? Vagy csodáljuk az egyszerűséget és a méltóságot? A bőség világában mindannyiunknak meg kell küzdenünk a vágyainkkal, a kívánságainkkal, miközben korszaktól függetlenül arra törekszünk, hogy kivédjük az élet viszontagságait. Nem arról van szó, hogy mindenáron kockahasúnak kell lennünk, hogy le kell mondanunk mindenről, ami egyébként jólesik, hanem arról, hogy legyen bennünk lelkierő, hogy végig tudjunk menni a választott úton. Legyen erőnk messzire menni, elindulni, és közben kerüljük el a zsákutcákat, és ne kövessünk csalóka délibábokat. Ha nem mi uralkodunk fizikai valónk fölött, ki vagy mi fog irányítani? A külső erők. Lustaság. Balsors. Entrópia. Elsorvadás. Az a feladatunk, hogy mi irányítsunk. Ezért vagyunk itt. És tudjuk, hogy miközben pillanatnyilag talán egyszerűbbnek tűnik a könnyebb utat választani, és sokkal kellemesebb lenne kényeztetni magunkat, hosszú távon ez jóval fájdalmasabb út.

Uralkodjunk a testünk fölött

dekor

Játszott, amikor lázas volt, vagy migrén gyötörte. Játszott akkor is, amikor szinte megbénította a hátfájás, izomrándulás, kifordult a bokája, és amikor fejen találta egy labda, akkor alkalmazkodott a helyzethez, Babe Ruth sapkájában játszott, mert a sajátját a hatalmas pukli miatt nem tudta feltenni.

2130 mérkőzésen Lou Gehrig a New York-i Yankees egyes bázisán játszott, és a fizikai kitartás példaképe maradt a következő öt és fél évtizedben. Olyan sokáig és sokszor dicsőítették hősies kitartását, hogy lassan elfelejtik, milyen fantasztikus statisztikája volt. Az ő idejében a Major League Baseball egy szezonjában 152 mérkőzést játszottak. Gehriggel a Yankees hétszer volt World Series-győztes. Gehrig tizenhét éven át, áprilistól októberig pihenés nélkül, az elképzelhető legmagasabb szinten játszott. Szezonon kívül a csapat körutakra ment, bemutatókat tartott, még Japánba is elutaztak. Ezalatt Gehrig a Yankeesben 350 dupla meccset játszott (két mérkőzést ugyanazon a napon), és legalább kétszázezer mérföldet utazott, többnyire vonaton vagy buszon.

És egyetlen mérkőzést sem hagyott ki.

Nem azért, mert soha nem sérült meg, vagy nem volt beteg, hanem mert soha nem volt hajlandó feladni (nem véletlenül kapta az Iron Horse, vagyis Vasparipa becenevet a csapattársaitól), túltette magát minden fájdalmon, és legyőzte fizikai korlátait, amit mások kifogásként használtak volna. Egyszer Gehrig kezét megröntgenezték, és a döbbent orvosok legalább tizenhét gyógyult törést fedeztek fel rajta. Pályafutása során szinte minden ujja eltört – de ez nemhogy lelassította, meg sem említette.

Betegsége miatt sokan már nem ismerik sportstatisztikáit. Pedig pályafutása során 340 volt az ütőátlaga a szezonban, a rájátszásban 361. (Két különböző World Seriesben több mint 500-at ütött.) 495 hazafutása volt, ebből huszonhárom grand slam – ezt a rekordot hét évtizedig nem tudták megdönteni. 1934-ben ő lett a harmadik olyan játékos, aki elnyerte az MLB Triple Crownt, azaz vezette a ligát ütőátlagban, hazafutásban és az RBI-ok számában is. Minden idők hatodik legjobb eredménye az 1995 RBI, és ténylegesen az egyik legnagyobb csapatjátékos volt a baseball történetében. Kétszeres MVP-győztes, hétszer volt All-Star, hatszoros World Series-győztes, beválasztották a Hírességek Csarnokába, és ő az első játékos, akinek visszavonták a mezszámát.

A sikerszéria 1925. júniusban kezdődött, amikor Gehrig a Yankees legendás játékosa, Wally Pipp helyére lépett. Herkulesi szívóssága azonban jóval korábbra datálható. Gehrig New Yorkban született 1903-ban, a szülei német bevándorlók voltak. Négy testvére közül egyedül ő élte túl a csecsemőkort. Óriásbébiként hat és fél kilósan érkezett a világra, és anyja német főztje hizlalta tovább. Az iskolában sokat csúfolták, ez vezette arra a döntésre a fiatal fiút, hogy beiratkozzon apja turnvereinjébe, egy német tornaklubba. Itt kezdett el erősíteni, aminek köszönhetően lett olyan erős a lába, ami a futásban segítette. Hiányzott nála a természetes testkoordináció, és egy gyerekkori barátja egyszer viccesen azt mondta, hogy Gehrig gyakran úgy mozgott, mint egy részeg.

Nem sportolónak született. De azzá fejlesztette magát.

Szegény bevándorlóként nem könnyű az élet. Gehrig apja iszákos naplopó volt. Állandóan kifogásokat keresett, rengeteget hiányzott betegségekre való hivatkozással. Gehrig ezt nagyon szégyellte, és ez ösztökélte arra, hogy könyörtelenül küzdjön ellene (soha egyetlen napot sem hiányzott az iskolából). Szerencsére az édesanyja nemcsak imádta a fiát, hanem csodálatos példát mutatott neki, a csendes, fáradhatatlan hozzáállásra tanította. Volt szakácsnő. Volt mosónő. Volt pék. Takarítónőként is dolgozott, minden munkát elvégzett annak reményében, hogy jobb jövőt biztosíthat a fiának.

De a szegénység mindig jelen volt az életükben. Erre így emlékezett egyik iskolatársa: „Senki sem felejtheti el azokat a hideg téli napokat, amikor Lou sötétzöld nadrágban, nehéz, barna cipőben jött az iskolába, de nem volt télikabátja és sapkája." Szegény fiú volt, senki sem választana ilyen sorsot magának, de ez formálta olyanná, amilyen lett.

Kleanthész sztoikus filozófus egy hideg nap Athénban sétálgatott, amikor egy szélroham fellibbentette vékony köpönyegét. A járókelők döbbenten látták, hogy a dermesztő hideg ellenére semmit sem viselt a lepel alatt. Aztán megtapsolták, hogy ennyire szívós. Ilyen volt Gehrig is, aki már a Yankeesben egyike volt Amerika legjobban fizetett sportolóinak; szinte sohasem viselt kalapot, sapkát, felöltőt a New York-i hidegben. Csak később, miután elvett egy kedves nőt, akkor lehetett meggyőzni, hogy a felesége kedvéért viseljen kabátot.

A legtöbb gyerek szereti a sportot. Lou Gehrig magasztosabb célt látott a sportban: elhivatottságot A baseball olyan hivatás, amely megköveteli, hogy uralkodjunk a testünk fölött, törődjünk vele, hiszen a test egyszerre a siker akadálya és eszköze.

Gehrig mindkettőt megtette.

Mindenkinél elszántabban edzett. „Az edzés és állóképesség szinte a vallása volt, emlékezett egyik csapattársa. „A baseball rabszolgája vagyok, mondta Gehrig. Lelkes rabszolga, aki szerette, amit csinál, és örökre hálás volt azért, hogy volt lehetősége játszani.

Az ilyen odaadás kifizetődik. Amikor Gehrig fellépett a hazai bázisra, mintha valami felsőbb erővel került volna kapcsolatba. Ott állt nehéz gyapjú felszerelésében, amiben mai játékos nem tudna teljesíteni. Ringatózott, a testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezte, majd felvette az ütőállást. Amikor kiváló lábmunkával ütéshez lendült, messze a pályán túlra ütötte a labdát.

Néhány ütőjátékosnak vannak kedvenc helyei. Gehrig bárhova el tudta ütni a labdát. És utána? Futott. Egy olyan embertől, akit folyton a „zongoralábával" cukkoltak, elég jelentős eredmény, hogy pályafutása során több mint egy tucatszor sikerült hazai bázist lopnia.3 Nemcsak erős volt, hanem gyors is. Rámenős. Ravasz.

Voltak nála tehetségesebb játékosok, izgalmasabb személyiségek, kiválóbbak, de senki sem tudta felülmúlni, senki sem foglalkozott többet a kondíciójával, és senki nem szerette nála jobban a játékot.

Ha szereted, amit csinálsz, akkor nem csalsz, eleget teszel a követelményeknek, mindent megteszel a sikerért. Gehrig a baseball minden részét tisztelte – soha nem dobta el az ütőjét, de még csak nem is pörgette meg. Ritkán került összetűzésbe a vezetéssel, az egyik ilyen alkalom akkor volt, amikor kiderült, hogy a régi lakóhelyén stickballt játszott a helyi srácokkal az utcán, néha még Yankees-mérkőzés után is. Egyszerűen nem tudta kihagyni a játéklehetőséget.

Persze biztosan sokszor előfordult, hogy másként érzett. Szerette volna befejezni. Kételkedett magában. Úgy érezte, képtelen megmozdulni. Feszült volt, és elege lett a saját elvárásaiból. Gehrig nem volt superman – ugyanaz a hang beszélt a fejében, mint mindenkiében. Csak ő erősebb volt, és nem hallgatott a belső hangra. Mert ha egyszer megalkuszik, akkor megalkuvó lesz.

„Van bennem akaraterő a játékhoz, jegyezte meg egyszer. „A baseball nehéz sport, óriási a feszültség. Természetesen élvezetes játék, de ugyanakkor nagyon kemény is. Az ember azt hinné, mindenki játszani akar, de ez természetesen nem így van. Van, aki a természet adta tehetségével boldogul, és reméli, hogy soha nem fogják próbára tenni. Mások egy bizonyos pontig hajlandóak elmenni, de ha túl nehézzé válik a feladat, feladják. Ez mindig így volt még a legkiválóbbak között is. Egy akkori edző „az alibi korának" nevezte az időszakot, amikor mindenki azonnal remek kifogásokkal állt elő. Mindig volt valami oka annak, miért nem tudták a tőlük telhető legjobbat hozni, nem tudták tartani a szintet, vagy felkészületlenül jelentek meg.

Joe DiMaggio újonc korában megkérdezte Gehriget, hogy szerinte ki lesz az ellenfél dobóembere, mert valószínűleg azt szerette volna hallani, hogy könnyű ellenfelet kapnak. „Ne foglalkozz ezzel, Joe, felelte Gehrig. „A Yankeesnek mindig a legjobbat tartogatják. Ugyanakkor a Yankeestől elvárták, hogy ők is a legjobbat adják. Ez volt az alku: aki sokat kap, attól sokat várnak el. A bajnok kötelessége mindent megtenni, ami az erejéből telik. Nem nőzött, nem balhézott, nem száguldozott gyors kocsikkal. Gyakran mondogatta, hogy nem afféle „mihaszna János. Ugyanakkor azt is hangoztatta, hogy nem szent ember. Életrajzírója, Paul Gallico, aki maga is New Yorkban nőtt fel, és csak pár évvel volt idősebb Gehrignél, azt írta, hogy „Gehrig tiszta élete nem kínos pedantériából vagy prüdériából fakadt, esze ágában sem volt szentet csinálni magából. Makacs és erős volt, töretlen ambíció vezette. El akart érni valamit. A legértelmesebb és leghatékonyabb utat választotta, hogy elérje a célját.

Az ember nem azért vigyáz a testére, mert a rombolás bűn, hanem azért, mert ha leromboljuk a templomot, azzal megbántjuk a templom istenét, vagyis, ha tönkretesszük a testünket, eljátsszuk a siker esélyét. Gehrig tudta, hogy a fegyelem megfosztotta néhány élvezettől. De azt is tudta, hogy akik két végén égetik a gyertyát, vagy a könnyű életet választják, azok vesztesek – nem tudják, mennyi lehetőség rejlik bennük. A fegyelem nem nélkülözést jelent, a fegyelmezettség meghozza a jutalmát.

Gehrig persze választhatott volna más utat is. Pályafutása elején, egy válság kellős közepén, amikor még kisebb csapatban játszott, Gehrig néhány csapattársával belevetette magát az éjszakába, annyira berúgott, hogy másnaposan állt a pályára. Valahogy mégis képes volt játszani, sőt, jobban játszott, mint hónapok óta bármikor. Rájött, hogy az idegesség és az aggodalmaskodás eloszlik, ha a játékrészek között kortyolgat az üvegből.

A tapasztalt edző észrevette, és leültette Gehriget. Látott már ilyet. Tudja, milyen rövid távú hasznuk van az egyszerű megoldásoknak. Megérti, hogy kell egy kis kikapcsolódás. De azt is elmagyarázta, milyen árat kell érte hosszú távon fizetni, és előrevetítette, milyen jövő vár Gehrigre, ha nem talál magának más módszert. Ennyi volt. „És nem valami fennhéjázó szenteskedés miatt, ami szerint inni bűnös és gonosz dolog, hanem azért, mert minden másnál jobban akarta, hogy híres és sikeres baseballjátékos legyen. Mindent méregnek tartott, ami ebben gátolta."

Sokat jelentett Gehrignek, hogy a Yankees csapatában játszik, első generációs amerikai, akire felnéznek a srácok.

Gehrig az első tíz szezonban a szüleivel lakott, és gyakran földalattival ment a stadionba. Amikor már anyagilag megengedhette magának, vásárolt egy kis házat New Rochelle-ben. Gehrig számára a pénz jobb esetben eszköz, rosszabb esetben kísértés volt. Ahogy a Yankees egyre feljebb került, a csapatot kezdték megkülönböztetett figyelemmel kezelni, a kemény kispadot párnázott ülések váltották fel. A csapat edzője vette észre, hogy Gehrig letépett az ülésről egy párnát. „Elegem van, hogy mindig párnán kell ülnöm, mondta a fénykorában lévő sportoló. „Párnázott a kocsim, párnázott otthon a székem – bárhová megyek, biztosan valami párna fogad.

Tudta, hogy az elkényelmesedés az ellensége, viszont a sikere miatt mindenütt biztosítani akarják a kényelmét. Könnyű fegyelmezettnek lenni, ha semmije sincs. De mi van akkor, ha mindene megvan? Mi van akkor, ha olyan tehetséges, hogy akkor is sikerül, ha nem ad bele mindent?

Lou Gehrig maga választotta, hogy uralkodik magán. Nem valami felsőbb hatalom, nem is a csapat kényszerítette rá a fegyelmet. A mértékletessége egyfajta belső erő volt, amely a lelkéből fakadt. Ő választotta minden áldozat mellett, annak ellenére, hogy a többiek megengedték maguknak, hogy ne vezekeljenek, és megúszták. Annak ellenére választotta, hogy rendszerint sokáig nem ismerték el – csak akkor, amikor már nem volt közöttük.

Tudták, hogy Ruth legendásan hatalmas hazafutása után Lou Gehrig is ütött olyat? Minden drámai gesztus nélkül. Azon a mérkőzésen ez volt a második olyan ütése. Hogy ugyanannyi bajnoki címük van? Hogy Ruthnak majdnem kétszer annyi dobóhibája volt, mint Lounak? Lou nemcsak a testét tartotta kordában (ellentétben Ruthszal, aki 120 kilóra hízott), hanem az egóját is. Ahogy egy újságíró írta róla: „Romlatlan volt, az egónak, hiúságnak vagy beképzeltségnek nyoma sem volt nála." Mindig a csapat volt az első. Még az egészségét is megelőzte. A címlapokat kapja meg az, akinek arra van szüksége.

Viselkedhetett volna másképpen? Igen, ugyanakkor mégsem. Akkor képtelen lett volna elviselni önmagát.

Egyszer még az edzője is tréfásan panaszkodott. „Ha minden játékos olyan lenne, mint Gehrig, az edzőknek nem lenne munkájuk a klubokban." Gehrig magában készült fel, felügyelte az edzését – vallásos buzgalommal még szezonon kívül is –, és csak ritkán volt szüksége masszírozásra vagy rehabilitációra. A segítőktől csak annyit kért, hogy a szekrényébe a mérkőzés előtt tegyenek egy rágót, és ha dupla meccs lesz, akkor kettőt. Gehrig könnyen viselte a hírnevet, mondta róla valaki, de komolyan vette az ezzel járó felelősséget.

A sport azonban több izomnál és tehetségnél. Senki sem játszhat sorozatban ennyi meccset úgy, hogy ne váljon sokat tűrő, kemény fickóvá. A harmadik bázisjátékos rossz dobása miatt Gehrig kénytelen volt a földről felkapni a labdát, és közben a hüvelykujját beütötte. A kispadon ülő társa azt várta, hogy hangosan fog káromkodni. Gehrig csak annyit mondott: „Azt hiszem, eltört. „Meg se nyikkant, emlékezett a csapattársa, „egy szóval nem panaszkodott a pocsék dobás miatt, hogy azért tört el a hüvelykujja." És természetesen másnap újra játszott.

„Azt hiszem, vége a sorozatnak", szellemeskedett egy dobó, mikor Gehrig eszméletlenül esett össze, mert eltalálta egy labda 1934. júniusban. Öt rettenetes percig hevert mozdulatlanul. Mindenki azt hihette, meghalt – a halál valódi veszedelmet jelentett a védősisakok viselete előtt. Azonnal kórházba szállították, mindenki arra számított, hogy legalább két hétre kiesik a játékból, noha a koponyaröntgen nem mutatott ki törést. De másnap már ott volt a kispadon.

Azért az nem lett volna meglepő, ha egy pillanatra habozik, vagy legalább pislant egyet, amikor a következő alkalommal pörögve süvített felé egy labda. Ezért szokták a dobók időnként az ütőjátékost megcélozni, ugyanis tudják, hogy óhatatlanul működésbe lép az önvédelmi reflex, és egy lépést hátrálnak, ami rengeteget jelent egy olyan játéknál, ahol a milliméterek is számítanak. De nem Gehrig, aki előrehajolt… és triplát ütött. Aztán pár körrel később újabb tripla következett… aztán még egy. Miközben a fejét érő, majdnem halálos ütés hatását kellett kihevernie. „Ilyesmi nem akadályoz minket, németeket", mindössze ennyit mondott a végén.

Mi késztet valakit arra, hogy így hajtsa magát? Néha csak az, hogy emlékeztetni akarja a testét, ki irányít. „Azonnal bizonyítanom kellett, mondta. „Biztos akartam lenni benne, hogy a fejemet ért hatalmas ütés miatt nem lettem gyáva a bázison.

Gehrig nem azért küzdött, hogy szentté avassák, de mégis ez történt. „Nem volt nála pompásabb fickó a világon, állapította meg egy csapattársa. „Nem ivott, nem dohányzott. És minden este legkésőbb tízkor lefeküdt. Könnyen megvalósítható szokások, és mégis elképesztő tiszteletet váltott ki. Miért? „Ha az ember ura az életének, fizikai szükségleteinek, alacsonyabb énjének, akkor felemelkedik", mondta Muhammad Ali.

Mesélik, hogy amikor Gehrig először játszott a Yankeesnél, akkor is eltalálta egy labda. „Akarja, hogy lecseréljük?, kérdezte az edzője. „A pokolba, dehogy!, kiáltotta állítólag Gehrig. „Három évbe telt, hogy itt tudjak játszani. Egy fejsérülésnél azért több kell ahhoz, hogy most kilépjek."

Tizenhét évvel később azután arra kényszerült, hogy befejezze pályafutását, de az ok sokkal súlyosabb volt, mint egy eltévedt labda. Olyasvalaki számára, aki megszokta, hogy ura a testének, ijesztő és zavarba ejtő lehetett, amikor a teste nem a szokásos módon válaszolt. Apránként, de észrevehetően lassultak az ütései. Nehezére esett belebújni a kesztyűjébe. Elesett, amikor fel akarta húzni a nadrágját. Járás közben húzta a lábát. De puszta akaraterővel annyira összeszedte magát, hogy csak kevesen sejthették, valami nagy baj van. Egy időre még önmagát is be tudta csapni.

Csak egy példa a teljesítményére: ilyen volt Gehrig beosztása 1938 augusztusában. A Yankees harmincöt nap alatt harminchat mérkőzést játszott. Tíz alkalommal dupla mérkőzést, egyszer öt, egymást követő napon. Öt városba utaztak el, ezer mérföldet tettek meg vonaton. 329-et ütött, ebből kilenc hazafutása és harmincnyolc RBI-ja4 volt.

Egyetlen mérkőzést, egyetlen játékrészt sem hagyott ki. Ez önmagában is lenyűgöző teljesítmény a harmincas éveinek közepén járó sportolótól. De Lou Gehrig ezt az ALS betegsége5 kezdeti szakaszában tudta megtenni. A betegség felemésztette a testét, lelassította a motoros készségeit, elsorvasztotta az izmait, görcsbe rántotta a kezét és a lábát.

Még majdnem egy teljes szezonnak kellett eltelnie, hogy Gehrig teste teljesen feladja. Gehrig kisebb, de nem jellemző hibával folytatta, ütött és futott.

Ám ha valaki ismeri a testét, még akkor is, ha folyamatosan legyőzi, tudja, mikor kell megállni.

„Joe – szólt a Yankees menedzserének egy májusi hétköznap, 1939-ben. „Mindig mondtam, ha már nem tudom a csapatot segíteni, kilépek a sorból. Azt hiszem, ennek most jött el az ideje.

„Mikor akarsz lelépni, Lou?", kérdezte McCarthy. Lelépni. Bántotta ez a rettenetes szó. A menedzser még azt hitte, valami távoli időpontról van szó, és több idejük lesz együtt. De Gehrig teste már nem bírta. „Most, felelte határozottan Gehrig. „Állítsd be helyettem Babe Dahlgrent.

Mi változott meg? Hetekig bizonytalanul játszott, de most remekül elkapott egy labdát, és biztosan elhajította. Ezt több ezerszer csinálta már pályafutása során, de most olyan ovációval ünnepelte a csapat, mintha győztes hazafutásról lett volna szó. Abban a pillanatban rájött. Hátráltatja a csapatot. Hazudott magának.

Churchill azt mondta a Harrow School diákjainak: „Soha ne engedj – soha, soha, soha, soha, se nagyban, se kicsiben, se fontosban, se kicsinyesben… soha ne engedj az ellenség látszólag elsöprő erejének." Gehrig egész életében ebben a szellemben viselkedett. A szegénység nem tudta visszatartani. Sem a sérülései, sem azok a nehézségek, amelyek óhatatlanul felbukkannak, ha valaki profi sportoló akar lenni. Ellenállt a kísértésnek, nem engedett az önteltségnek, de még a kimerültségnek sem. És most itt állt szemben azzal a két kivétellel, amiről Churchill beszélt: „soha ne engedj, csak akkor, ha a