Hív a bátorság

By Ryan Holiday

Sztoikus erények-sorozat
Az akadály maga az út és Az ego az ellenség szerzőjétől.
New York Times, Wall Street Journal és USA Today Bestseller
Bátraké a szerencse!
Ryan Holiday bestseller trilógiája után a sztoikusok által kiemelt négy kardinális erénynek szentel egy-egy könyvet – elsőként a bátorságnak.
Szinte minden vallás, spirituális tanítás, filozófia foglalkozik a félelem kérdésével – minthogy ez minden embert érint. A Biblia egyik leggyakoribb szófordulata, hogy „Ne félj.” Már az ókori görögök említik a fóbiát, a pánikot, a terrort. A sztoikusok szerint félni természetes, de nem hagyhatjuk, hogy a félelem irányítson bennünket.
A bátorság az a képesség, amellyel felülemelkedhetünk félelmeinken, hogy helyesen cselekedhessünk, megtegyük, amit meg kell tennünk, és igazak legyenek tetteink. Így tehát a bátorság fogalma központi helyet foglal el mind Marcus Aurelius, mind Arisztotelész, mind C. S. Lewis műveiben, a mérséklet, az igazságosság és a bölcsesség fogalmai mellett.
Mai világunkban a félelem ragályosan terjed – az emberek inkább az oldalvonalon kívül maradnak, mintsem hogy felemeljék szavukat az igazságtalanság ellen; inkább a megszokott utakat követik, mintsem hogy higgyenek magukban; szemet hunynak a modern kor hitványságai fölött.
Bátor kiszivárogtatókra van szükség, akik vállalják a kockázatot. Bátor aktivistákra, olyanokra, akik nyitottak a kalandokra. Bátor írókra, akik hírt adnak az igazságról – és bátor vezetőkre, akik hallgatnak az előbbiekre.
Ki kell lépnünk az arénába; harcolnunk kell.
Kitűnő kézikönyv egy céltudatos életmód és annak szabályainak kialakításához. A remekül megírt, olvasmányos fejezetek sora az antikvitástól kezdve egészen napjainkig veszi górcső alá a vezetőket, miközben minden oldalon értékes gondolatokkal gazdagít. Ryan Holiday könyve az utolsó oldal után még sokáig velünk marad és megerősít bennünket a mindennapjainkban. – Jim Mattis, az Egyesült Államok haditengerészetének nyugalmazott tábornoka, az USA 26. védelmi minisztere
A Hív a bátorság bemutatja, hogyan változott meg a bátorság jelentése a történelem során, majd minket is azonnal harcba hív önmagunkéért és másokért. A belső és külső ellenségekkel szembeni harcban meghalljuk a bátorság hívását, vagy zavartan meghajlunk a gyávaság suttogása előtt. Nemcsak a kötelességtudatunkról van szó, hanem a szabadságunkról, nemcsak arról, hogy mikor nyerünk vagy vesztünk, hanem a saját túlélésünkről. Ez pedig rajtam, rajtad áll, mindannyiunktól függ. Muszáj bátornak lennünk. – Matthew McConaughey, Oscar-díjas színész és New York Times bestsellerszerző
A Hív a bátorság olyan bátorsággal ruház fel bennünket, amelyre napjainkban nagyon nagy szükség van. – George Raveling, kosárlabdaedző, Hall of Fame-tag, a Nike első nemzetközi kosárlabda-osztályának igazgatója
Ryan Holiday a saját bátorságát bizonyítja ezzel a könyvvel. Őszinte, kimondja, amit gondol, és rámutat arra, miért nem szabad meghunyászkodnunk, ha közösen, tisztességgel és emberséggel akarunk előrelépni. Holiday a történelemből vett példákkal – az ókori görögöktől és rómaiaktól kezdve Florence Nightingale-en át a saját üres bátorságáig – bizonyítja, hogy napjainkban is mekkora szükség van az erényekre. – Nany Sherman, a Georgetowni Egyetem filozófiaprofesszora
Egy olyan világban, amelyben mindenki fél attól, hogy kilógjon a tömegből, a változás kulcsa az, hogy az élet minden területén igyekezzünk bátran viselkedni. Ryan Holiday könyve világosan és lelkesítő módon mutatja be, hogyan fejleszthető minden erények legnagyobbika. – Robert Greene, A kiválóság hatalma sikerlistás szerzője
Holiday kürtszóval hív arra, hogy lépj túl a meggyőződéseiden, miközben Szókratésztől Szolzsenyicinig híres emberek példáival inspirál. Szenvedélyes, meggyőző mű. – Shadi Bartsch, a Chicagói Egyetem klasszika-filológia professzora

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: Feb 24, 2023
• ISBN: 9789635682577

Book preview

A négy erény

dekor

Réges-régen történt, hogy Herkules egy útelágazáshoz ért.

Ebben a csendes útelágazásban, a görög hegyek göcsörtös fenyőinek árnyékában a görög mitológia nagy hőse találkozott a végzetével.

Senki sem tudja, hogy ez pontosan mikor és hol történt. Szókratész mesél erről a pillanatról, a reneszánsz művészek is megörökítették a jelenetet. Bach klasszikus kantátájában2 szinte hallani lehet a hatalmas izmokat feszítő energiát és a gyötrelmet. Ha 1776-ban John Adams javaslatát választották volna, akkor az útelágazásnál álló Herkules szerepelt volna a frissen megalapított Egyesült Államok címerén.

Herkules még azelőtt, hogy világhírű lett volna, hogy elvégezte volna tizenkét feladatát, mielőtt megváltoztatta volna a világot, egy olyan meghatározó krízissel állt szemben, amely akár bármelyikünk életében előfordulhat.

Merre tartott Herkules? Hová szeretett volna eljutni? Ez a történet lényege. Sokakhoz hasonlóan, a magányos, ismeretlen és bátortalan Herkules sem tudott erre választ adni.

Az elágazásnál egy gyönyörű istennő minden elképzelhető kísértést felajánlott Herkulesnek. Díszes ruházatában könnyű életet ígért, megesküdött arra, hogy a hős soha nem fog hiányt, boldogtalanságot, félelmet vagy fájdalmat érezni. Ha ezt az istennőt követte volna, minden kívánsága teljesült volna.

A másik úton egy zord, fehér ruhát viselő istennő sokkal visszafogottabb volt. Ő nem ígért semmilyen jutalmat, csak a kemény munka gyümölcsét. Azt is mondta, hogy hosszú lesz az út, és áldozatot kell hozni, miközben lesznek félelmetes pillanatok is. De ez egy istenhez illő út lenne, amely során olyan ember formálódna belőle, aki a felmenőinek is kedves.

Valóban megtörtént ez?

Számít-e, hogy ez csak egy legenda?

Igen, mert a történet valójában rólunk szól.

A mi dilemmáinkról, a mi útelágazásainkról.

Herkulesnek a bűn és az erény, a könnyű és a nehéz út, a jól ismert és a járatlan út között kellett döntenie. Ilyen választással mindannyiunknak szembe kell néznie.

Herkules csak egy pillanatig habozott, aztán azt az utat választotta, amelyik egész életét megváltoztatta.

Az erényt választotta.

Az erény ódivatú kifejezésnek tűnhet, mégis a eredetije, az arété, nagyon egyszerű és időtlen fogalmat takar: testi, szellemi és lelki kiválóság.

Az ókorban az erény négy fő alkotóelemet foglalt magába:

Bátorság.

Mértékletesség.

Igazságosság.

Bölcsesség.

Marcus Aurelius, a filozófus császár is ezeket tekinti a jóság próbaköveinek. Emberek milliói számára ezek az úgynevezett kardinális erények, az a négy, lényegében egyetemes ideák, amelyek a kereszténység és a nyugati filozófiák alapját adják, és amelyeket a buddhizmus, a hinduizmus és nagyjából minden elképzelhető filozófiai irányzat nagy becsben tart. Ahogy azt C. S. Lewis is megjegyzi, a kardinális kifejezésnek semmi köze nincs az egyházi méltóságokhoz, a melléknév a latin cardo „sarokvas, zsanér" szóból származik.

Ezek azok az elengedhetetlen dolgok, amelyeken a jó élethez vezető ajtó függ.

Ez a könyv, illetve ez a sorozat is ezeket taglalja.

Négy kötet,3 négy erény.

Egy cél: hogy megkönnyítse a választást…

Bátorság, merészség, kitartás, becsület, áldozat…

Mértékletesség, önuralom, önmérséklet, higgadtság, egyensúly…

Igazságosság, méltányosság, szolgálat, közösség, jóság, kedvesség…

Bölcsesség, tudás, oktatás, igazság, önreflexió, béke…

Ez a négy erény a becsületes, a dicsőséges, a minden értelemben kiváló élet kulcsa. Ahogy azt John Steinbeck tökéletesen megfogalmazza, ezek olyan személyiségjegyek, amelyek „kellemesek és kívánatosak a tulajdonosaik számára, és olyan tetteket hajt végre általuk, amelyekre büszke lehet, amelyek elégedettséggel töltik el". Az egész emberiségnek ez alapján kellene gondolkoznia – Marcus Aurelius idejétől mindmáig. Nem számít, hogy férfi vagy, vagy nő. Mint ahogy az sem, hogy duzzad-e benned az erő, vagy elképesztően félénk vagy, hogy zseniális a gondolkodásod, vagy átlagos az intelligenciád. Az erény mindannyiunk számára kötelező.

Az erények összekapcsolódnak és egymástól elválaszthatatlanok, mégis nagyban különböznek egymástól. Ahhoz, hogy helyesen cselekedj, szinte mindig szükség van bátorságra, mint ahogy az önfegyelem is megvalósíthatatlan bölcsesség nélkül, hogy helyesen dönthessünk. Mit ér a bátorság, ha nem az igazságért dolgozunk vele? Mit ér a bölcsesség, ha nem tesz minket szerényebbé?

Észak, dél, kelet, nyugat – nem véletlenül nevezik őket kardinális égtájaknak. A négy erény olyan, mint egy iránytű. Utat mutatnak számunkra, megmutatják, hol tartunk, és mi a helyes.

Arisztotelész az erényeket egyfajta alkotókészségként írja le, amit gyakorlással tudunk elsajátítani, mint bármilyen szakmát vagy képességet. „[É]pítőmesterré csak a házépítés, lantművésszé csak a lantjáték gyakorlása által válik az ember – írja Arisztotelész. – S ugyanígy, ha az igazságos tetteket gyakoroljuk: igazságossá, ha a mértékletes tetteket: mértékletessé, ha a bátor tetteket: bátorrá leszünk."4

Az erény a tetteinkben mutatkozik meg.

Mi választjuk.

Mint ahogy Herkulesnek sem egyetlen alkalommal kellett utat választania, úgy számunkra is ez egy naponta ismétlődő, folytonos kihívás. Önző vagy önzetlen leszek? Bátor vagy félénk? Erős vagy gyenge? Bölcs vagy ostoba? Egy jó szokás mellett döntök, vagy a rosszat választom? Bátorság vagy gyávaság? A tudatlanság boldog állapota, vagy inkább új lehetőségek kihívása?

Maradok, aki voltam, vagy… fejlődöm?

A könnyű utat vagy a helyes utat választom?

Bevezetés

dekor

Nincs az a kimagasló hőstett, melyet az életben véghez nem vihetnénk. Egész életünk legyen ilyen hőstett.5

Lev Tolsztoj

Nincs olyan, amit többre értékelnénk, mint a bátorságot, és mégis híján vagyunk belőle.

Ez lenne a dolgok rendje? Attól értékes valami, mert kevés van belőle?

Meglehet.

A bátorság azonban – a négy erény egyike – nem egy drágakő. Nem egy gyémánt, ami évmilliárdok alatt alakult ki. Nem olaj, amit a föld kérge alól kell előbányászni. Nem olyan véges erőforrás, amihez csak a gazdagok vagy a kiválasztottak férhetnek hozzá.

A bátorság sokkal egyszerűbb. Megújuló – mindegy, hol vagyunk, bennünk van, és egy pillanat alatt elő tudjuk hívni, legyen szó valami apróságról vagy valami hatalmas ügyről, fizikai vagy erkölcsi próbatételről.

A bátorság határtalan, az olyan mindennapi helyzetekben is, mint a munkahelyünk vagy az otthonunk.

Mégis olyan ritkán találkozunk vele.

Miért?

Mert félünk. Mert egyszerűbb, ha nem veszünk részt valamiben. Mert valami máson dolgozunk, és most nem alkalmas. „Nem vagyok katona" – mondjuk, mintha kizárólag a harctéren lenne szüksége a világnak bátorságra.

Inkább a biztonságost választjuk. „Hogy én valami hősiest tegyek? Az nevetségesen öntelt lenne a részemről. Majd valaki más, aki jobban ért hozzá, tisztában van azzal, mi a teendő, kevesebb a vesztenivalója."

Ez érthető, mi több, még logikus is.

De hová lyukadunk ki, ha mindenki így gondolkozik?

„Hát nem egyértelmű – kérdezi Alekszandr Szolzsenyicin –, hogy már az ősi időkben is a bátorság hanyatlása volt a jele annak, ha egy korszak véget ér?"

Ezzel szemben az emberi történelem legfényesebb pillanataiban – legyen az a holdra szállás, a polgárjogokért vívott harc, a thermopülai csata utolsó ütközete vagy a reneszánsz művészet – egyetlen dolog a közös: az átlagemberek bátorsága, akik azt tették, amit tenniük kellett, akik úgy álltak hozzá: „Ha nem én, akkor ki?"

A BÁTORSÁG NEM MÁS, MINT BÁTORNAK LENNI

Régóta tudjuk, hogy kétféle bátorság létezik: fizikai és erkölcsi.

Fizikai bátorságról beszélhetünk, amikor egy lovag csatába indul, amikor egy tűzoltó beront az égő házba, amikor egy felfedező az elemekkel dacolva indul el a sarkvidékek valamelyike felé.

Erkölcsi bátorságról beszélhetünk, amikor egy informátor magára vállal egy jelentős ügyet; amikor valaki kimondja az igazságot, amire más nem hajlandó; amikor egy vállalkozó minden nehézség ellenére saját vállalkozást indít.

De ilyen a katona harci bátorsága és a tudós szellemi bátorsága is.

Nem kell ahhoz filozófusnak lennünk, hogy belássuk, minden esetben ugyanarról a dologról van szó.

Nincs kétféle bátorság. Egyetlen bátorság van, amikor igazán odateszed magad. Néha szó szerint, más esetben csak képletesen vagy pénzügyi értelemben, de bele is dögölhetsz.

A bátorság kockázat.

Áldozat.

Elköteleződés.

Állhatatosság.

Igazság.

Határozottság.

A bátorság az, amikor megteszed azt, amit mások nem tudnak vagy nem hajlandóak. Amikor megteszed azt, amit mások szerint nem szabadna vagy nem vagy képes megtenni. Csak ilyenkor beszélhetünk bátorságról. Szembe kell szállnod valakivel vagy valamivel.

Mindezek ellenére nehéz definiálni a bátorságot. Felismerjük, amikor látjuk, de nem igazán tudjuk megfogalmazni, mi az. Ennek megfelelően ez a könyv sem definíciókat kínál. A bátorságot, mint egy elképesztően ritka drágakövet, a fény felé kell tartanunk, és több szempontból kell megvizsgálnunk. Szemügyre vesszük a részeit és a metszését, a tökéletességét és a hibáit, így megérthetjük az erény egészét. Minden egyes látószög egy kicsivel többet mutat meg a teljes képből.

Természetesen nem absztrakt módon kell megértenünk az erényt. Mindannyian szembesülünk a herkulesi útelágazásokkal. Lehet, hogy választott tisztségviselő vagy. Lehet, hogy valami etikátlant láttál a munkahelyeden. Lehet, hogy szülőként jó gyermeket szeretnél nevelni egy rémisztő, kísértésekkel teli világban. Lehet, hogy tudósként egy vitatható vagy éppen szokatlan ötleten dolgozol. Lehet, hogy egy új üzletet szeretnél megvalósítani. Lehet, hogy a gyalogság egyik tagja vagy a csata előtti éjszakán. Vagy egy sportoló, aki az emberi teljesítmény határait feszegeti.

Ezekben a helyzetekben bátorságra van szükség. Valódi bátorságra, ott, abban a pillanatban. De lesz-e bátorságunk? Fogadjuk-e a bátorság hívását?

„Mindenki életében eljön az a különleges pillanat – szól a Churchillnek tulajdonított idézet –, amikor képletesen mondva a vállukon kopogtat annak a lehetősége, hogy valami különlegeset tegyenek, amire csak ők képesek, ami a tehetségükhöz mérhető. Micsoda tragédia lenne, ha ez a pillanat, ami legdicsőbb órájuk lehetne, felkészületlenül, nem alkalmas időpontban éri őket."

Pontosabb azonban úgy fogalmazni, az életben számtalan ilyen, vállon kopogtató pillanat létezik.

Churchillnek túl kellett élnie nehéz, szülői szeretetet nélkülöző gyermekkorát. Bátorság kellett ahhoz is, hogy ne foglalkozzon a tanáraival, akik ostobának tartották; hogy fiatalon haditudósítónak álljon; aztán foglyul ejtsék, és csak szívszorító módon tudjon megmenekülni. Nagy elszántság kell ahhoz, hogy valaki közhivatalért szálljon harcba. Bátorság kellett ahhoz is, hogy publikálja a műveit, mint ahogy ahhoz is, hogy pártot váltson, hogy beálljon katonának az első világháborúban. Hosszú éveken át a politikai közhangulat is ellene fordult. Aztán legdicsőbb óráinak legdicsőbbikében, Hitler felemelkedésekor egyedül maradt a nácizmus elleni harcban. De akkor is bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor kitartott az elvei mellett, pedig ismételten kivetette magából a politikai élet, mint ahogy akkor is, amikor ismét visszatért. Bátorság kellett ahhoz is, hogy idős korában festeni kezdjen, és megmutassa a műveit a nagyközönségnek, mint ahogy ahhoz is, hogy szembeszálljon Sztálinnal, a vasfüggönnyel, és még sorolhatnám a példákat az életéből…

Volt olyan, ami a bátorsága ellenére nem sikerült? Követett el hibákat? Szalasztott el lehetőségeket? Minden bizonnyal. De most foglalkozzunk a bátor pillanatokkal, és tanuljunk belőlük, ne pedig mások hibáira koncentráljunk, hogy azzal fedjük el a saját tökéletlenségeinket.

A nagy emberek életében újra meg újra felbukkannak ugyanazok a motívumok. A bátorság nagy pillanata mellett számos olyan pillanat is volt az életükben, amihez szintén elengedhetetlen volt a bátorság. Komoly bátorság kellett ahhoz, amit Rosa Parks tett a buszon… mint ahogy ahhoz is, hogy fekete nőként negyvenkét évet leéljen a déli államokban, miközben nem vesztette el a reményét, és nem keseredett meg. Bátor dolog volt tőle az, hogy pert indított a szegregáció ellen, de éppen ilyen merészségre vall az, amikor 1943-ban csatlakozott az NAACP-hez (National Association for the Advancement of Colored People, magyarul: Országos Szövetség a Színes Bőrűek Felemelkedéséért), ahol titkárként dolgozott, vagy amikor 1945-ben regisztrált szavazó lett Alabama államban.

A történelmet vérrel, izzadsággal és könnyekkel írják, és a bátor emberek csendes állhatatossága vési bele az örökkévalóságba.

Azok állhatatossága, akik felálltak (vagy éppenséggel leültek)…

Akik harcoltak…

Akik kockáztattak…

Akik felszólaltak…

Akik próbálkoztak…

Akik legyőzték a félelmeiket, akik bátran viselkedtek – és egyes esetekben azok, akik egy rövid időre eljutottak a létezés egy magasabb szintjére, s akiket ezért együtt emlegetünk a nagy hősökkel.

A bátorság mindannyiunkat különböző módon és időpontban szólít meg. De – a közös tapasztalat szerint – minden esetben belülről érkezik a hívás.

Először arra szólít fel, hogy győzzük le a félelmünket és gyávaságunkat. Utána, hogy bátran kerekedjünk felül az elemeken, az esélyeken, a korlátainkon. Végül, hogy még ha csak egyetlen fennkölt pillanatra is, de váljunk hőssé, és tegyünk valamit valaki másért.

Bármiféle hangot hallasz is, az számít igazán, hogyan reagálsz, hogy teszel-e érte valamit.

Egy ronda világban a bátorság maga a szépség, ami lehetővé teszi, hogy szép dolgok létezzenek.

Miért kellene oly kivételesnek lennie?

Azért vetted a kezedbe ezt a könyvet, mert te is tudod, hogy a bátorság nem megy ritkaságszámba.

I. rész

Félelem

dekor

Túl a harag, s könnyek honán

csak a homály borzalma vár,

évek fenekednek reám,

de gyávának egy sem talál.6

William Ernest Henley

Milyen erők akadályozzák meg a bátorságot? Miért van az, hogy valami ennyire nagyra becsült dolog ilyen ritka? Mi tart vissza minket attól, hogy megtegyük, amit megtehetünk és meg kellene tennünk? Miből fakad a gyávaság? A félelemből, a phobos ból. Nem győzhetünk le egy olyan ellenséget, amelyet nem értünk, márpedig a félelem – annak minden formájában, a rettegéstől az apátián és gyűlöleten át a biztonsági játékig – a bátorság ellensége. Harcolnunk kell a félelem ellen. Ezért alaposan tanulmányoznunk kell, meg kell ismernünk, meg kell értenünk, mi okozza, és melyek a tünetei. Ez okból építettek a spártaiak templomot a félelemnek: hogy közel tudják magukhoz, hogy lássák a hatalmát, hogy kivédhessék a hatását. A bátrak sem mentesek a félelemtől – nincs olyan, aki ne félne valamitől –, de ők képesek ezen felülemelkedni, méghozzá úgy, hogy kitűnnek a többiek közül. Valóban ez az egyetlen útja annak, hogy naggyá váljon az ember. A gyávák nevét nem jegyzik fel, nem emlékeznek rájuk, nem csodálják őket. Nevezz meg egy jó dolgot, amihez nem kéne legalább néhány másodpercnyi bátorság. Ha naggyá akarunk válni, akkor meg kell tanulnunk, hogyan győzhetjük le a félelmet, vagy legalább hogyan emelkedhetünk felül rajta azokban a pillanatokban, amikor ez elengedhetetlen.

A rettegett hívás

dekor

Florence Nightingale már egész fiatalon rettenthetetlen volt.

Valamikor még kisgyermekkorában készült róla egy rajz. A nagynénje rajzolta le, amint az édesanyjával és a testvérével sétál. Talán négyéves lehetett.

A nővére belekapaszkodik az édesanyja kezébe, Florence azonban a gyermekek ártatlan önállóságával egyedül totyog mellettük. Nem kellett biztonságban éreznie magát. Nem érdekelte, hogy mások mit gondolnak. Annyi mindent kellett látnia, annyi mindent meg kellett tapasztalnia.

De sajnos ez a függetlenség nem tartott sokáig.

Talán valaki azt mondta neki, hogy a világ egy veszélyes hely. Talán észrevétlenül hatással volt rá a nyomasztó korszellem, amely szerint a lányoknak egy bizonyos módon kell viselkedniük. Talán privilegizált létezésének luxusa feledtette el vele azt, hogy mire lehet képes.

Mindannyiunkban lezajlott ez a beszélgetés, amikor egy felnőtt – akarva vagy akaratlanul – elköveti azt a kegyetlen bűntettet, hogy kipukkasztja a buborékunkat. Azt hiszik, hogy a jövőre készítenek fel minket, holott valójában a saját félelmeiket és korlátjaikat erőltetik ránk.

Ennek hatalmas ára van: mennyi bátorság veszett így ki a világból?

Majdnem így járt Florence Nightingale is.

1837. február 7-én, tizenhat évesen ő is megkapta – ahogy ő nevezi – a „hívását".

Mire? Hová? Hogyan?

Csak egy felülről érkező, titokzatos szóra lett figyelmes, ami azt tudatosította benne, hogy valamit tennie kell, hogy valami hasznosat kell tennie, hogy nem a gazdag és tétlen családjának életét kell folytatnia, nem a korban a nőknek kijelölt korlátok és lehangoló szerepek szerint kell élnie.

„Valahol mélyen magunkban hallunk egy hangot… – mondta Pat Tillman, amikor azon töprengett, hogy a profi futballkarrier helyett az amerikai hadsereget válassza-e. – Ez a hang vezet minket ahhoz a személyhez, akik lenni szeretnénk, de az tőlünk függ, hogy követjük-e. Általában egyenes, jól meghatározható, pozitív irányba vezet minket. Néha azonban teljesen új utakra juthatunk általa."

Azt hihetnéd, hogy egy olyan bátor lány, mint Florence Nightingale, ösztönösen hallgatott erre a hangra – de mint annyian, ő is magáévá tette korának meggyőződéseit, és egy félénk tinédzser lett belőle, aki bele sem mert gondolni abba, hogy a szüleitől eltérő módon éljen.

„Derbyshire-ben állt egy nagy kúria – írja Lytton Strachey Eminent Victorians (A viktoriánus kor kiemelkedő alakjai) című klasszikusában –, egy másik New Forestben, voltak szobáik a Mayfairen, a londoni társasági szezon idejére, vagy ha egy előkelő partin kellett részt venniük. Rendszeresen megfordultak a kontinensen, láttak nem is egy olasz opera-előadást, és meglesték a párizsi élet ünnepelt alakjait is. Florence gyermekkora annyira kiváltságos volt, hogy egyértelműnek tűnt, valóban örömét leli ezekben a kiváltságokban, és hogy végül azt az életformát választja majd, ami Isten szemében annyira tetszetős – azaz, hogy a megfelelő számú táncmulatság és vacsora után férjhez megy egy partiképes úriemberhez, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak."

Nyolc éven át ez a hívás ott rejtőzött Florence elméjének legmélyén, de nem volt hajlandó foglalkozni vele. Mindeközben azt is érezte, hogy valami nincs rendben a viktoriánus Angliával. A születéskor várható élettartam mindössze negyven év volt, számos városban többen haltak meg a kórházban kezelt betegek közül, mint akik nem kaptak semmilyen ellátást. A krími háborúban, ahol Nightingale nevét végül megismeri majd a világ, a