Az én szcientológia sztorim: Egy volt szcientológus igaz története

By Dudás Diána

Az egyik leggyakoribb kérdés a szcientológiával kapcsolatban az, hogy miért hiszi el egy épeszű ember ezt az egészet, és hogyan tud beleesni ebbe a gyermetegnek tűnő csapdába. Mi van ebben olyan értékes, amiért valaki az összes energiáját, idejét és vagyonát beleöli ebbe az első ránézésre is gyanús rendszerbe? És miért tud egy ilyen látszólag primitív szélhámosság közel hetven éve létezni?

A könyv 2019. március 21-én jelent meg nyomtatott formában Magyarországon, és az eddig kapott visszajelzésekből ítélve hamar az olvasók kedvencévé vált, sokan tudtak belőle inspirációt meríteni. A szívszorító történet elmondásán felül a könyvben részletesen és pontosan megismerteti az olvasókkal a szcientológusok mindennapjait is. Ahogy a könyv egyik kritikusa fogalmazott: „az írónő ragyogó, energikus, bátor és vasakaratú személyisége valamint egyéni történetmesélési stílusa az egész regényt áthatja, és szinte lehetetlen letenni”.

A történet írója a maga közvetlen és őszinte stílusában tárja elénk kimerítő részletességgel, hogy egészen pontosan hogyan került bele ebbe az egészbe, és minden igyekezete és jószándéka ellenére hogyan vetette ki magából ez a borzasztó szervezet, és vett el tőle szinte mindent.

Arról is beszámol, hogy az úgynevezett Hídon való haladása során egész pontosan mi történt, miből álltak az egyes tanfolyamok, auditálások és eljárások. Ilyen részletességgel ez nem került eddig magyar nyelven bemutatásra – sőt még a munkatársak életének alakulásába is betekinthetünk!

Szívből ajánlható mindenkinek, aki szeretné jobban megérteni, hogyan működik ez az „egyház”.

Azoknak pedig különösen, akiknek szembe kell szállniuk ezzel a kifinomult, alapos és rosszindulattal teljes mértékben átitatott rendszerrel. Kevés hatékonyan bevethető fegyver létezik ellene, és az egyik a tudás, a velünk szemben álló szörny alapos ismerete.

• Language: Magyar
• Publisher: Diana Dudas
• Release date: Dec 9, 2020
• ISBN: 6150047059

Book preview

Az_en_szcientologia_sztorim_borito_eleje.jpg

AZ ÉN

SZCIENTOLÓGIA

SZTORIM

DUDÁS DIÁNA

egy volt szcientológus igaz története

Nagymamámnak

Dudás Diána

AZ ÉN SZCIENTOLÓGIA SZTORIM

Kiadja a Clarus Animus Alapítvány

Felelős kiadó: Bonyai Péter, az alapítvány képviselője

© Clarus Animus Alapítvány, 2020. Minden jog fenntartva, beleértve a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

Fontos megjegyzés a kiadótól

A könyvben használt szcientológia szakkifejezéseket lábjegyzetekben igyekeztünk magyarázni, valamint ezeket a könyv végén található szójegyzékben is összegyűjtöttük.

ELŐSZÓ

Az egyik leggyakoribb kérdés a szcientológiával kapcsolatban az, hogy miért hiszi el egy épeszű ember ezt az egészet, és hogyan tud beleesni ebbe a gyermetegnek tűnő csapdába. Mi van ebben olyan értékes, amiért valaki az összes energiáját, idejét és vagyonát beleöli ebbe az első ránézésre is gyanús rendszerbe? És miért tud egy ilyen látszólag primitív szélhámosság közel hetven éve létezni?

A szcientológia azt ígéri, hogy szellemileg teljesen szabaddá teszi gyakorlóját, aki ennek eredményeképpen boldog, kiegyensúlyozott és egészséges lesz. Sőt, a spirituális megvilágosodás náluk árusított verziójának afféle mellékhatásaként az anyagi világban is komoly sikereket ér majd el.

Mi teszi egyedivé és különlegessé ezt az egészet? Nos, a szcientológusok szerint az, hogy alapítójuk, a tudományos-fantasztikus könyvek és ponyvaregények írójaként ismertté vált L. Ron Hubbard a tudósok alaposságával és a mérnökök pontosságával kiterjedt kutatásokat folytatott az ember szellemi természetének témájában. Évtizedek fáradságos munkájának eredményeként térképezett fel tehát egy utat, melynek során jedi lovagokat megszégyenítő képességre tehet szert az, aki az ő nyomdokaiba lép.

Ennek a könyvnek a puszta létezése és Hubbard életútja cáfolja ezt az állítást. Ha valóban elérte volna ezt a célt, akkor nyilvánvalóan nem lenne olyan népes ellentábora a szcientológiának, és nem dolgozta volna fel a témát számos kritikus hangvételű dokumentumfilm és könyv.

Véleményem szerint egy témát azonban ténylegesen igen nagy intenzitással kutatott: azt, hogy milyen módon lehet embereket manipulálni; hogyan lehet rávenni őket arra, hogy olyan dolgokat is megtegyenek, amelyekre maguktól soha nem vetemednének. Ezeket a módszereket kétségtelenül igen működőképesre és hatékonyra csiszolta.

Bár a teljes szellemi szabadság nem érhető el a rendszerben, arra viszont igen komoly eszköztár áll rendelkezésre, hogy az abba különféle módokon belekerülő áldozatait a lehető legtovább a kerítésen belül tartsa, és elvegye mindenüket – a pénzüket, az idejüket, a családjukat és sajnos időnként az életüket is.

Az eredeti kérdésre Dudás Diána lebilincselő és sokkoló története ad választ. Az ő útját végigkövetve érthetőbbé válnak majd az olvasó számára a hogyanok és a miértek.

Ajánlom mindenkinek, aki szeretné jobban megérteni, hogyan működik ez az „egyház". Azoknak pedig különösen, akiknek szembe kell szállniuk ezzel a kifinomult, alapos és rosszindulattal teljes mértékben átitatott rendszerrel. Kevés hatékonyan bevethető fegyver létezik ellene, és az egyik a tudás, a velünk szemben álló szörny alapos ismerete.

Bonyai Péter,

a Clarus Animus Alapítvány kurátora

A SZERZŐ ELŐSZAVA

Őszintén bízom benne, hogy sikerül bemutatnom ennek a zárt rendszernek a kegyetlen mivoltát, és remélem azt is, hogy Ön, a kedves olvasó soha, de soha nem fogja elkövetni azt a hibát, amit nekem sikerült a szcientológiával kapcsolatban.

Bízom benne, hogy a történetem tanulságos lesz és hozzá tud járulni ahhoz, hogy az Ön élete szcientológiamentes maradjon, vagy azzá váljon.

Szeretettel,

Dudás Diána

Első fejezet

KEZDETEK

A mai napig tisztán emlékszem arra, hogyan indult az útkeresésem, amely életem legnehezebb időszakát – és önmagam megtalálását – eredményezte. Az én életemben is eljött az a bizonyos időszak, azon személyes élethelyzetek kombinációja, amely megnyitja az ajtót azok előtt, akik mások kihasználására szakosodtak – mint például a szcientológia. Bár nálam inkább csak az ablakot nyitotta meg; de sajnos ez is elég volt ahhoz, hogy bemásszon rajta ez a lélekrabló szervezet.

Huszonkilenc éves voltam, tele nagyra törő tervekkel és világmegváltó gondolatokkal, amikor 2012 végén egy ideálisnak nem mondható kapcsolatban éltem egy Balaton melletti faluban. Bár családomtól távol laktam, Nagymamámmal nagyon közeli kapcsolatot ápoltam. Pár évvel voltam a főiskola elvégzése után, így sok más emberhez hasonlóan még kerestem a helyem a világban, és próbáltam eközben a boldogságot is megtalálni.

A boldogságot persze nem úgy képzeltem, hogy teljes mértékben függök egy férfitól; valahogy úgy éreztem, ennél többre vagyok képes. Mindig is érdekelt, ki vagyok én, hol van a helyem a világban, és az is, hogyan lehetnék még jobb, hogyan hozhatnék ki még többet magamból. Szerettem volna valamit, amitől úgy érezhettem, meg tudok állni a saját lábamon, ezért csatlakoztam egy MLM¹-hálózathoz.

Felsővezetőmmel, Zolival az egyik rendezvényen beszélgetve szóba került az önfejlesztés témája, aki az egyéb jó tanácsokon kívül egy kétszáz kérdéses kérdőívet ajánlott az eseményre engem elkísérő akkori párom figyelmébe. Őt nem nagyon érdekelte a személyiségfejlesztés, az önismeret vagy a bennünk rejtőző képességek kiaknázása; következésképpen ez az interneten kitölthető teszt sem. Engem viszont annál inkább megfogott, ezért elkértem tőle a hivatkozást, és online ki is töltöttem.

Hamarosan értesítettek, hogy kész van az eredményem, és annak megismeréséhez Budapestre kellene utaznom (mivel ez a tesztértékelés annak bizalmas volta miatt csak személyesen történhetett meg). Egyeztettünk gyorsan egy közeli időpontot, majd pár nap múlva beültem a kocsiba, és elindultam a nagyvárosba.

Egy IX. kerületi lakáshoz érkeztem, ahol kedvesen és barátságosan fogadott Zsolt, egy negyven év körüli férfi. A szoba, ahova bevezetett, egy átlagosan berendezett, egyszerű nappali volt, benne egy íróasztal, két szék, egy kanapé és egy könyvespolc tele fura, színes könyvekkel. Újdonsült tesztértékelő ismerősöm leültetett egy asztalhoz, majd egy rövid, általános jellegű beszélgetés után elém tolta a teszteredményt, amely lényegében egy grafikon volt. Első ránézésre nem találtam olyan rossznak, viszont Zsolt azt mondta, hogy az egyik pont figyelmet igényel, mivel elég alacsony az értéke.

Kérdeztem, mit tudok tenni azért, hogy ez javuljon. Az ezt követő beszélgetés során magánéleti problémáim is szóba kerültek. Zsolt azt javasolta, hogy gondoljam át jelenlegi párkapcsolatomat; valószínű ugyanis, hogy elnyomás alatt élek, és ez hosszú távon semmi jót nem fog nekem eredményezni. Feltette a kérdést, hogy helyre akarom-e hozni a kapcsolatomat, vagy meg akarom inkább szakítani, mert több választási lehetőségem szerinte nincs. Gondolkodás nélkül rávágtam, hogy a megszakítás mellett döntök; mire ő biztosított, hogy ha segítségre van szükségem ezzel kapcsolatban, keressem bátran.

Akkor még nem tudtam, hogy Zsolt a szcientológia egy területi munkatársa, azaz egy „Field Staff Member" (FSM) volt. A későbbiekben ő egyengette az utamat, eltéve az általam befizetett összegek után a szolgáltatás típusától függő 10–15% jutalékot.

Az értékelés cirka harminc-negyven percig tartott; miután végeztünk, megköszöntem a rám fordított időt, és megkérdeztem, mivel tartozom. Legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy semmivel. Hozzátette, hogy a jövőben – amennyiben szeretném – kölcsönad egy-két könyvet mindenféle életjobbító témában, de ez az alkalom ingyenes volt. Akkor kicsit meglepett, hogy a mai világban még létezik ilyen, hogy valami ingyen van. Ma már viszont tudom, hogy sokkal többet és sokkal nagyobb árat fizettem ezért, mint amennyit a legvadabb álmaimban gondoltam volna.

Elindultam vissza a Balatonhoz, és útközben kavarogtak bennem a gondolatok.

Ki ez a fickó, aki nem is ismer, de ingyen tanácsokat osztogat? Mennyire lehet hinni egy idegennek? Miért akar ő annyira jót nekem? Mi van, ha tényleg igaza van? Végül arra jutottam, hogy az eddig szerzett élettapasztalataim alapján, és a józan paraszti eszemre hallgatva figyelni fogok. Figyelem majd, hogyan alakulnak a dolgok.

Pár hét múlva egyik délután a cuccaimmal a csomagtartóban elindultam – arra a helyre, amit úgy hívnak, hogy „fogalmam sincs, hova". Útközben felhívott egy régi ismerősöm, aki kérdezte, hogy vagyok, mi újság, stb. Röviden elmondtam neki a történetemet. Megemlítettem neki, hogy épp egy fedelet keresek a fejem felé, mert gőzöm sincs, aznap este hol fogok aludni. Erre felajánlotta az egyik lakását, amelyik éppen üresen állt. Mondanom sem kell, mennyire örültem. Azt gondoltam, hogy az égiek is mellém álltak.

Hálás szívvel érkeztem meg a megadott címre, és nagyon boldog voltam. Ismerősöm biztosított afelől, hogy maradhatok addig, amíg meg tudok állapodni, és találok munkát és lakást ebben a nagyvárosban. Nyugodtan hajtottam álomra fejem, és másnap bele is kezdtem a munkakeresésbe. Hirtelen ötlettől vezérelve egy ingatlanirodába mentem el meghallgatásra, és szerencsére felvettek; másnap mehettem is dolgozni. A munka viszonylag egyszerű volt.

Lakástulajdonosokat kellett felhívnom (ehhez kaptam egy listát), és meggyőzni őket arról, hogy hirdessék a mi irodánknál is a lakásukat. Körülbelül hatvanezer forintot tudtam ezzel keresni egy hónap alatt. Tudtam, hogy ez nem lesz elég, de legalább több volt a semminél. Volt még párszázezer forint spórolt pénzem, amivel pár hónapig biztosan ki tudtam húzni.

Budapesten nem voltam annyira ismerős, de szerencsére hamar kiderült, hogy Rebeka barátnőm, akit még a gimiből ismertem, nem messze lakik tőlem, úgyhogy nem voltam teljesen egyedül. Jólesett beszélgetni valakivel arról, mit hagytam magam mögött, és hogyan tovább.

Az egyik nap éppen dolgozni mentem, amikor hívott Zoli az MLM-hálózattól. A szokásos „hogy vagy és „mi újság után közölte, hogy ismer egy hiperszuper méregtelenítő programot, amely egyszerűen csodákat művel az emberi szervezettel. Mert azonkívül, hogy minden méreganyag sejt szinten kiürül tőle, olyan erős lesz az immunrendszerem, hogy szinte sosem leszek beteg a jövőben. Pontosan tudta, hogy engem minden olyan dolog érdekel, ami elősegíti, hogy az életem jobb legyen (hiszen az általunk forgalmazott termékek is ezt a célt szolgálták).

Kicsit mesébe illőnek hangzott, amiket mondott; de úgy voltam vele, hogy ő már megcsinálta, és látszólag tényleg nagyon jól érzi magát a bőrében – szóval, ha csak a fele igaz, akkor ez tényleg egy tök jó dolog lehet. Viszont mivel ez a program kb. százharmincezer forintba került, és nem igazán volt bevételem, ezért úgy gondoltam, hogy az egész dolog felejtős. Pár nap múlva ismét telefonált, ismét ugyanez volt a téma, és azt kérte, hogy találkozzunk a központnál, ahol ezt a méregtelenítő programot végzik. Biztosított afelől, hogy szívesen körbevezet, és megmutatja, mi is ez valójában.

Másnap, amikor a Paulay Ede utcában leparkoltam, és az autóból kiszállva megcsapta a decemberi hideg az arcomat, azt gondoltam, nem is lenne rossz egy néhány napos szaunázással egybekötött wellness-méregtelenítés.

Az épület bejárata egy szűk kis utcáról nyílt. Emlékszem, amikor először beléptem, úgy éreztem, mintha filmbeli díszletek között lennék, vagy valami egészen fura és idegen helyen. Színes plakátok voltak a falakon, az egyiken egy vulkán, a másikon boldognak tűnő emberek, és fura jelek, feliratok mindenhol. Az egész hely szegényes benyomást keltett; de az ütött-kopott bútorok és berendezési tárgyak ellenére volt ebben a keverékben valami egészen érdekes.

A recepcióhoz érve egy kedves, bajszos férfi fogadott. Kimérten, de mégis mosolygósan kérdezte meg a nevemet, én pedig ugyanilyen mosollyal az arcomon válaszoltam; Zoli hozzátette, hogy a „Purif"-ra (ez a méregtelenítő program hivatalos nevének angol rövidítése) megyünk. Egy kis udvaron áthaladva eljutottunk egy nyikorgó ajtajú épületrészhez. Belépve valami teljesen idegen szag ütötte meg az orrom. A szauna melege keveredett a vitaminok és (mint az később kiderült) a főzött kal-mag (kalcium-magnézium keverékből készített ital) szagával. Nem sokan voltak, csak három-négy ember és a pultos lány, akinek már messziről látszott erőltetett és túlságosan édeskés mosolya; már várta, hogy odaérjünk hozzá egy kis útbaigazításra.

Bemutatkoztunk egymásnak. Kiderült, hogy Marcsi az egyik úgynevezett Purif I/C (Purification Rundown In-charge, azaz a méregtelenítő program felelőse), aki az új embereknek magyarázza el, hogy tulajdonképpen miről is van szó. Elővett egy képes, nagyalakú füzetet, amiből oldalról oldalra haladva magyarázott: hogyan rakódnak le a méreganyagok és a drogok a szervezetben, milyen károkat okozhatnak, miről is szól ez a program, és miért lesz jó nekem, ha ezt minél előbb elvégzem.

Ott álltam a pultnál, és csendben, döbbenten hallgattam; néha Zolira pillantottam, mintegy visszaigazolást kérve a tekintetéből: ez most tényleg igaz? Ő persze végig mosolygott és bólogatott. Pár perc múlva azon kaptam magam, hogy miközben Marcsi magyaráz, én már számolgatom, hogyan tudom majd megoldani az új munkám mellett a napi négy-öt óra szaunázást, és hogyan tudnám ezt az egészet beilleszteni az életembe.

Kissé meglepett, hogy az elmondottak alapján micsoda pusztítást okoznak ezek a káros anyagok még évekkel később is; hogy váratlanul rosszul lehetek, és ez pont ezek miatt a méreganyagok miatt lehet; hogy ezt az életben csak egyszer kell megcsinálni, mert utána már olyan lesz a szervezetem, hogy magától minden méreganyagtól pikk-pakk megszabadul, és soha többé nem hat rám. Milyen nagyszerű ígéretek ezek, nem igaz?

Miután vége lett a cirka tizenöt perces bemutatónak, Marcsi megmutatta, milyen dózisú vitaminokat és olajokat kell szednie annak, aki a programot végzi; hangsúlyozta, hogy mennyire klassz ez az egész, és milyen szerencsés vagyok, hogy egyáltalán itt lehetek. Az egész helyiség két kisebb, régi, sötétbarna és foltos szaunából állt, melyet három régi futópad, két tusoló, két WC, két öltöző, valamint egy pici recepciós pult egészített ki. Az egész nem lehetett több hatvan négyzetméternél.

Kavarogtak bennem a gondolatok. Volt itt valami, ami szemmel láthatóan nem volt bizalomgerjesztő, de amit hallottam, az ígéretesnek tűnt. Az a tudat pedig, hogy az egészségemért (ami addig is kiváló volt) mennyi re sokat tudok tenni, és hogy a szervezetemből kiürül az, ami az eddigi életem során elfogyasztott alkoholos italok, gyógyszerek vagy akár drogok után ott maradt, jó érzéssel töltött el.

Korábban én is éltem a fiatalok bulizós éveit, néha el is szaladt velem a ló, és úgy gondoltam, ennyit megérdemlek; sőt tartozom magamnak annyival, hogy ezeket a kihágásaimat jóvátegyem. Elköszöntünk a bentiektől, de nem adtam még konkrét választ arra a kérdésre, hogy elkezdem-e ezt az egészet. Át akartam gondolni. Kifelé menet azt kérdeztem Zolitól:

– Zoli, ez tök jó, de mi ez a hely? Olyan, mintha hollywoodi díszletek között mászkáltunk volna. Mi ez a sok plakát meg serleg?

– Ja, tök jók. Nem? – vicceskedett.

– Igen, de mi ennek a neve, vagy mi ez az egész?

– Méregtelenítő központ – mondta lazán.

– Oké, de ezt ki működteti, vagy ez kihez tartozik? Csak mert nem igazán értem – makacskodtam.

– Á, szcientológia. De ne is foglalkozz vele, az a része engem sem érdekel. Ez a méregtelenítő tök jó, majd meglátod, nekem is brutál király volt. Úgy fogod érezni magad, mint akit kicseréltek.

Utólag már tudom, szándékosan terelte a szót, és nem akart a szcientológiáról beszélni, de valóban ez volt a szcientológia egyház magyarországi központja, amelyet egymás között csak úgy neveztek, hogy „org (az angol „organization szó rövidítése, ami szervezetet jelent).

Már besötétedett, amikor hazafelé indultam. Vezetés közben azon kaptam magam, hogy ismét azon kattogok, hogyan oldjam meg a programon való részvételem. Egyre inkább vonzott, hogy valami egészen újat csinálhatok, és ez nem lehet felesleges pénzkidobás, hiszen magamra költök; amúgy is van egy kis spórolt pénzem, és még az időmbe is belefér. Nem hatott meg, hogy ez az egész szcientológia, hiszen szinte semmit nem tudtam erről a szervezetről. Több hollywoodi sztár neve is rémlett a téma kapcsán valahonnan, régebbi újságcikkekből, de ennyi. Igazából a központban tényleg semmi félelmetessel nem találkoztam, és úgy voltam vele, hogy engem nem is érdekel semmi más, csak ez a méregtelenítés és kész.

Pár nap múlva hívott Zsolt és Zoli is. Mindketten erősen érveltek amellett, hogy ez a Purif nekem mennyire jó lesz; sőt, ha most befizetek, egy másik tanfolyamot is kapok az egész mellé, ami így teljesen ingyenes lesz. Az a rengeteg ígéretesnek tűnő dolog, amit korábban elmondtak, és ez az új információ átbillentett a kétségeimen. Úgy döntöttem, nekivágok a méregtelenítésnek, viszont mivel épp karácsony előtt voltunk, arra jutottam, hogy csak januárban kezdeném el. Úgy gondoltam, addig kényelmesen elintézem majd a beiratkozást is, ezért pár nap múlva egyedül visszamentem a központba, ahol a regisztrátort² kellett keresnem ez ügyben. Az épület recepcióján ismét a kedves és mosolygós, bajszos Zoli fogadott, aki fel is kísért az első emeletre a regisztrációs irodába.

Atyavilág… hogy nézett ki az a hely! Két-három, még az 1970-es évekből visszamaradt íróasztal, néhány székkel össze-vissza egy helyen. Egy régi számítógép volt az egyik asztalon, mögötte pedig ott ült a regisztrátor. Vézna, sok-dioptriás szemüvegű, foghíjas idős ember üdvözölt rekedtes orrhangon, akiből csak úgy dőlt a cigiszag. Próbált kedves lenni, és hellyel kínált. Leültem, ő pedig elkezdte előkészíteni a papírokat, mivel volt egy nyilatkozat, amit alá kellett írnom. Azt mondta, ez csak formaság, semmi az egész. Beleolvastam, de nem mentem végig rajta alaposan. Annyira lazán kezelte, hogy engem se nagyon érdekelt.

Ezt követően kifizettem az összeget, kaptam róla egy számlát, és egy úgynevezett továbbítólapot is a kezembe nyomott. Ezen egymás alatt pontokba szedve különböző lépések voltak, hogy kiket kell megkeresnem a kezdés előtt. Nagyon fura volt az egész. Találkoznom kellett néhány másik munkatárssal a megadott lap szerint, és mindenki a megadott vonalra írta a lapon, hogy hány órakor beszélt velem, és ezt az aláírásával tanúsította is. Nyolc-tíz lépésből állt, és kb. három óra alatt végeztem vele, miután körbe kellett járnom az egész épületet.

Ennek a továbbítólapos folyamatnak aztán a legérdekesebb pontja az volt, amikor egy etikatisztnek³ nevezett személlyel kellett találkoznom az irodájában. Egy nagyjából velem egykorú, mosolygós, laza mozgású nő az irodájába invitált, ahol egy íróasztalon fura műszer állt (úgy hívták, hogy e-méter). Leültem az asztal egyik oldalához, ő a másikra. Közölte, hogy most egy e-méteres interjút fog csinálni. Gőzöm nem volt, miről van szó – a mosoly az arcán pedig gondolom annak szólt, amilyen fejet vághattam. Kikerekedett a szemem, az biztos. A műszer mellett volt két henger az asztalon, amelyek úgy néztek ki, mint két alumínium kólásdoboz.

A kezembe helyezte a hengereket⁴, elkezdett valamit állítani a műszeren, majd a digitális kijelzőt figyelve határozott hangon azt mondta, hogy szorítsam meg a hengereket. Ezt többször meg kellett ismételni, mert hol túl erősen, hol túl gyengén szorítottam. Amikor ezt megfelelőnek találta, azt kérte, hogy az orromon keresztül vegyek egy mély levegőt, és a számon át engedjem ki. Ezt elsőre elfogadta. Ezek után megismételte, hogy egy e-méteres interjút fog velem készíteni.

Az e-méter úgy működik (ezt nyilván később tudtam meg), hogy a két hengerrel a kezemben zárt áramkört alkotok, nagyon gyenge elektromos áram halad keresztül a testen, a műszer pedig ennek segítségével az elmémben létrejövő változásokat mutatja. A gép érzékeli és megjeleníti a számlapon, hogy az egyenletes áramláshoz képest az egyes kérdések feltételekor milyen változás történik a testemen keresztülhaladó áramban.

Nagyon fura kérdéseket tett fel. A teljesség igénye nélkül: dolgozom-e a kormánynak, kémkedni vagyok-e itt, kaptam-e valaha elektrosokkos kezelést, jártam-e valaha pszichológusnál, ellenzi-e valamelyik családtagom vagy közeli hozzátartozóm a szcientológiát, nézek-e pornót, van-e újságíró ismerősöm, stb. Még aznap ki kellett töltenem egy kétszáz kérdéses tesztet is; ugyanazt, amit korábban Zsolt ajánlására már kitöltöttem.

Ez volt a híres OCA-teszt (az Oxford Capacity Analysis, az oxfordi képességteszt rövidítése), melyet az interneten a mai napig terjesztenek, ezzel csalogatva ingyenes tesztértékelésre, majd tanfolyamokra az embereket. Az OCA-teszt után ki kellett töltenem egy IQ-tesztet, és még egy tesztet, amit már időre kellett megcsinálni.

Mindezek után kaptam egy kérdőívet, ahol szintén kérdésekre kellett válaszolni, amilyen részletesen csak tudtam. Ezen a ponton erősen emlékeznem és számolnom kellett, hiszen ezzel kívánták feltérképezni, hogy mennyi méreganyag van a szervezetemben. Részletesen le kellett írnom, hogy eddig milyen fajta szeszesitalokból mennyit fogyasztottam, és meg kellett adni az időszakot is, amikor ezeket fogyasztottam. Például: 2006–2012 között x liter vörösbor. Aztán le kellett írni részletesen, hogy születésem óta melyik évben milyen betegségeim voltak, valamint milyen gyógyszereket fogyasztottam, melyikből mennyit. Itt meg kellett adni, hogy hány dobozzal, illetve hány darabot szedtem be.

A kérdések között szerepelt még, hogy volt-e valaha műtétem, kaptam-e valaha érzéstelenítőt, fogyasztottam-e drogokat, használtam-e valaha erős vegyszereket, mindezeket pontos mértékegységekkel és dátumokkal. Persze ezen a ponton is megtettem a magamét, próbáltam olyan részletes lenni, amennyire csak tudtam. Sok, fárasztó és idegen volt az egész.

Ezt követően az udvaron át vissza kellett mennem a Purif-helyiségbe, ahol az öltöző egyik padján egy orvos elvégezte az orvosi alkalmassági vizsgálatot. Ez annyiból állt, hogy digitális vérnyomásmérővel megmérte a vérnyomásom, és megkérdezte, szedek-e vitaminokat. Ezért ötezer forintot kellett fizetnem. Mikor mindezek elkészültek, elkerültek a papírok az esetfelügyelőhöz. Az esetfelügyelő az, aki a haladásomat nyomon követi a szcientológiában, illetve azért felelős, hogy minden rendben menjen. A szcientológia belső szabályrendszere szerint én nem is tudhattam, hogy ő személy szerint kicsoda. Képletesen szólva „elefántcsonttoronyban" volt, azaz közvetlenül nem lehetett vele kommunikálni. A lényeg ott és akkor az volt, hogy meg kellett várnom az ő jóváhagyását a kezdéshez.

Ez kb. félóra múlva meg is történt. Egy fura, sárga színű dossziéban (ők házon belül „kanárisárgának" nevezték ezt a színt) hozták-vitték az információt, mintha valami régimódi postai levelezőrendszeren keresztül bonyolódna az egész. Fura volt, de önmagában a hely is az volt, így különösebben nem döbbentem meg. Meglett az utolsó aláírás, megjött a vitamincsomagom is, amiért plusz harmincötezer forintot kellett fizetnem. Készen álltam tehát a méregtelenítő programra.

Ebben a pillanatban indult el az ötéves szcientológiai pályafutásom, mellyel nem is sejtettem, hogy milyen lavinát indítottam el.

Második fejezet

A MÉREGTELENÍTŐ PROGRAM

2013. január 3-án délután háromkor törölközőstől, bikinistől meg is érkeztem a méregtelenítő programra. Tele voltam kíváncsisággal, amikor beléptem a belvárosi központi épületbe. Nem tudtam pontosan, hogyan fog hatni rám az új kaland; mindenesetre a szokásos határozott és magabiztos hozzáállásommal, valamint széles mosollyal az arcomon próbáltam leplezni kezdeti bizonytalanságomat. A recepción örömmel mondtam a nevemet és azt, hova megyek; ezt minden egyes alkalommal meg kellett tennem, amikor beléptem az épületbe.

A szaunahelyiségben már többen rajta voltak az aznapi programjukon. Ezt a napi négy-öt órás programot ugyanis bármikor lehetett végezni reggel kilenc és este tíz között; a lényeg az volt, hogy ebben az időszakban meglegyen a négy-öt óra programon töltött idő.

Mehettem is a kis öltözőbe átöltözni. Amikor ezzel megvoltam, rá kellett állnom egy mérlegre, le kellett mérni a súlyomat, majd egy előre elkészített csíptetős táblán lévő táblázatra le kellett jegyeznem az adatot. Ez a mindennapi rutin része volt.

Ennek a táblázatnak a napi program végéig nálam kellett lennie, és minden áldott nap vezetnem kellett, hogy a) mennyi volt a súlyom kezdéskor és a nap végén; b) melyik vitaminból mennyit vettem be (ezt minden nap előkészítették nekem, és egyre növelték az adagot); c) mennyit aludtam; d) kívántam-e bizonyos ételeket; és a legfontosabb: e) a napi szaunaprogram során milyen érzeteim voltak, történt-e valamilyen testi változás, volt-e valamilyen reakció. Végül az egészet a lap alján alá kellett írnom.

Tehát az első napomon (is) kitöltöttem ezt a nyomtatványt, majd megkaptam az első adag varázserejűnek beharangozott, elképesztő csodákra képes niacin (B3-vitamin) adagomat, ami 100 mg volt. Ezt követően mehettem a futópadra futni, amire napi harminc perc volt az előírás. Ez a mozgás kellett az elmondásuk szerint ahhoz, hogy a méreganyagokat felszabadító niacin bekerüljön a véráramba, és elkezdje bennem kifejteni csodás hatását.

A futás után mehettem a jellemzően 40–60 fokos szaunába izzadni négy órát. Tetszőleges gyakorisággal ki lehetett jönni, ha valakinek ennie, pihennie vagy zuhanyoznia kellett; vagy esetleg só- vagy káliumtablettát kellett bevennie. A szaunában megismerkedtem olyan emberekkel, akik régóta benne voltak a szcientológiában, de olyanokkal is, akik csak most kezdték. Korukat tekintve harminc és hetven év közöttiek voltak, és emlékeim szerint nyolcan lehettek. Emlékszem, hogy először arra gondoltam: ha egy hetvenéves néni kibírja ezt az egészet, akkor én is ki fogom.

Volt, aki már két hete, de volt, aki csak pár napja csinálta a programot. És hogy meddig tartott ez az egész? Úgy fogalmaztak, hogy „esetfüggő"⁵. Akinek sok méreganyag van a testében, annak tovább tart; akinek kevesebb, az gyorsabban végez. Egyfajta tisztítótűzként tekintettem erre,

Reviews for Az én szcientológia sztorim

[Andrea Arnold · Rating: 5 out of 5 stars]

Ez egy roppant erdekesre megirt kotet. Orulok, hogy elolvastam bar kinkeserves volt vegig szenvedni Diaval az eveket.