A hívás, ami segít megtalálni a saját hangodat

By Priya Kumar

A válaszok e könyv lapjain találhatók.
A Hívás egy spirituális kaland, találkozás az igazsággal, bölcsességgel és erővel, amellyel valamennyien együtt születünk.
A válás és egy magánéleti összeomlás szélén Arjun egy szádhu, szent ember tanácsára elutazik a Himalájába. A szádhu megjósolja, hogy a Hemkund Sahibhoz (egy nagy tiszteletben álló szikh szent helyhez) tett utazás, ami egyben zarándokút is, összehangolja majd a céljával, és örökre megváltoztatja az életét.
A hegyekben minden lépés titkokat és próbatételeket rejt, amik segítenek Arjunnak, hogy azzá váljon, akivé nem akart: önmagává. Lefoszlanak róla a tettetések, hamisságok, zavarodottságok és valótlanságok, miközben kénytelen felszámolni azt a zűrzavart, amivé az életét tette.
Az, ami a valóságtól való elszakadásnak indult, lehetőséget nyújt, hogy megszabaduljon a maga teremtette boldogtalanság egyre szűkülő örvényéből. A könyv spirituális meglátásokkal és könnyed humorral segít abban, hogy megtaláljuk az életcélunkat, a hivatásunkat, a hangunkat és ki tudja, talán még a valódi énünket is.
8 nemzetközi díjjal kitüntetett, több mint egymillió példányban eladott bestseller, egy igazi spirituális mestertől.

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Jul 8, 2022
• ISBN: 9786156022325

Book preview

cover.jpg

Priya Kumar

A hívás,

ami segít megtalálni

a saját hangodat

ULPIUS BARÁTI KÖR

BUDAPEST

A mű eredeti címe: The Calling

Fordította: Hoppán Eszter

Copyright © Priya Kumar, 2017

Hungarian translation © Hoppán Eszter, 2021

© Művelt Nép Könyvkiadó, 2022

ISBN 9786156022325

Az e-book formátumot előállította:

img1.png

www.bookandwalk.hu

Anya, köszönöm neked, hogy fenntartottad a világom rendes működését. Biztosítókötelem, bármikor hívható barátom és közvélemény-kutatóm vagy egy személyben.

Sonu Nigam

Ihletet adsz.

Újraértelmezed a kiválóságot.

Megtestesíted a kedvességet, az alázatot

és a könyörületet.

Köszönetnyilvánítás

Priyanka, te vagy az én másik énem. Köszönet mindenért, amit teszel. Köszönöm, hogy része vagy a családomnak és a célomnak.

Köszönet neked, Sohin, amiért mindig a bátorítás forrása voltál ahhoz, hogy írjak.

Köszönet Geoffrey Westnek a szerkesztői munkáért, amellyel belevitte a szükséges erőt a szövegbe. Nagyra értékelem a hivatástudatodat.

Köszönöm neked, Sonal, a kreativitásodat és a tervezést. Nagyon tehetséges vagy.

Köszönöm neked, Manali, a pozitív gondolkodásodat.

Köszönöm nektek, Sudhir és Mahavir, a lankadatlan támogatást ahhoz, hogy ez a könyv létrejöhessen.

És köszönet Coco Jinek, hétéves Yorkshire terrieremnek, amiért szórakoztatott és jókedvet adott, bármilyen nehéz vagy küzdelmes volt is a nap.

Miért nem tartanak örökké

a jó dolgok?

Ledobtam a BlackBerrymet az utasülésre. Ököllel ütni kezdtem a kormányt. Eleresztettem egy-két káromkodást, hogy kieresszem a gőzt sajgó szívemből és széthasadni készülő fejemből.

Beindítottam a kocsit. A tank félig volt. A fenébe. Háromszáz kilométer állt előttem Szimláig, ahol egy amerikai ügyféllel volt találkozóm, hogy lezárjam a főnököm által rám bízott hétmillió dolláros üzletet. Egy nagy médiacégnél voltam marketingvezető, de egy ideje már kezdtem elbizonytalanodni a munkám és az életemben betöltött célja kapcsán. Milliós üzleteket hoztam tető alá a cégemnek, én magam viszont vajmi kevés pénzt tudtam felmutatni. Irracionális frusztráció kezdett felgyülemleni bennem a sorsomat illetően. Arra gondoltam, hogy a hatórás út majd kicsit kitisztítja az agyam. Éjfélre fogok a szállodába érni. Alszom egy jót, és reggel megint készen állok egy újabb harcra.

A hétfő este kiváló idő arra, hogy felmenjünk a hegyekbe, mert a hétvége maga a földi pokol. Gyorsan kiértem Delhiből, de a hegyekkel együtt a katasztrófa is egyre közeledett.

Jobb meggyőződésem ellenére felhívtam Mayát. Tudni akartam, hogy mi romlott meg annyira a házasságunkban, amiért irracionális követeléseivel, hamis vádaskodásaival és válási szándékának indoklásával tönkre akarja tenni a jövőmet és a létemet. Az ötperces beszélgetés azonban csak azt erősítette meg, hogy soha nem is volt jó semmi.

A nap már rég lebukott, és az égen éppúgy kezdett úrrá lenni a szürke homály, mint az életemen. A csillagok úgy ébredeztek szendergésükből, mint az éjszakai állatok a keskeny utat szegélyező hegyoldal erdeiben. Lehúztam az ablakokat, és hagytam, hogy a hegyek frissessége átjárja a testemet. Az út teljesen üresnek tűnt, ahogy az egy hétfő estéhez illik. Úrrá lett rajtam a magány érzése. A kocsi egyre feljebb vitt a kanyargós szerpentinen, amelyen vagy a hegyoldal fenyegetett egyik oldalról, vagy a mélység a másikról, ha esetleg elkalandoztak volna a gondolataim.

Csikorgattam a fogam tehetetlenségemben.

A visszapillantóból szemügyre vettem a mögöttem húzódó kihalt utat.

Megszólalt a telefon. Jay hívott. Fél szememet az úton tartottam, és fülemmel a vállamhoz szorítottam a készüléket. Jay volt a legjobb barátom. Mindig ragadós volt a pozitív életérzése. Nem volt olyan rossz nap, amit ne tudott volna felderíteni a kedélyével.

– Maya vissza fog jönni – nyugtatgatott. – Csak most éppen amnéziás rohama van. Elfelejtette, hogy micsoda kincs vagy. Ha elmúlik ez az érzelmi kórság, vissza fog jönni, és bocsánatot kér. Neked csak azt a kérdést kell feltenned magadnak, hogy vajon megbocsátasz-e neki.

Jay optimizmusa egészen elképesztett. Vajon mivel érdemelhettem ki a barátságát?

Hálás voltam neki. Valamikor parancsnokként szolgált az indiai légierőnél, mostanában pedig a biogazdálkodás foglalkoztatta. Még rossz időkben is mindig tudta, hogy mit kell mondani. Összeomló világomban Jay volt az egyetlen reménysugár. Könnyed humora, az üzleti élettel kapcsolatos bölcs meglátásai rengeteget jelentettek a számomra.

Éppen amikor kicsit jobb kedvre derültem volna, az üzemanyagszint-mérő állása megint aggodalommal töltött el. Zaklatott lelkiállapotomban elfelejtettem tankolni. Körülbelül száz kilométer lehetett még hátra az úti célomig, a benzin viszont kevés volt ehhez. Amikor előrenéztem, konstatáltam, hogy a sötét hegyormok nem kegyelmeznek a felelőtlen vezetőknek. De már visszafordulni is késő. Hirtelen inamba szállt a bátorságom.

Kézbe vettem a BlackBerryt, hogy megkeressem a legközelebbi benzinkutat, de nem volt térerő. Ezt utálom a hegyekben. Épp amikor a legnagyobb szükséged lenne arra, hogy felhívj valakit, eltűnik a hálózat, és te el vagy vágva a világtól. Beletapostam a gázba, gyorsítottam, miközben fél szemmel az utat, fél szemmel a telefont néztem, hogy lássam a térerő vonalkáit, és tudjam, mikor tudom segítségül hívni a Google-t, miután én magam csődöt mondtam.

Tizenöt kilométer múlva az üzemanyagszint-jelző azt mutatta, hogy a kocsi már a tartalék benzinnel megy, de a hálózat végig tünékeny maradt, mintha válófélben lenne a telefonommal. A franc egye meg. Még néhány kilométer, és itt ragadok a rengetegben. Sem előttem, sem mögöttem nem látszott jármű, több mérföld távolságra. Sötét és borzongató volt a helyzet, mintha egyenesen egy horrorfilm közepébe csöppentem volna, egy olyan sorsfordító éjszakába, amelyben bármikor elveszhetek, megrekedhetek vagy, ami még rosszabb, meghalhatok.

Lehúztam az ablakot, kinyújtottam rajta a telefont, és lengetni kezdtem, kerestem a hálózatot. De nem állt helyre a kapcsolatom a világgal. Útban volt az erdő, a hegy és a végzetem. Éppen amikor már feladtam volna, fényt láttam a visszapillantóból. Gyorsan bekapcsoltam az elakadásjelzőt, hogy lássák, segítségre van szükségem. A kocsim rángatni kezdett, és a motor köhögése is azt jelezte: az utolsókat rúgja.

– Jaj, ne! Ne pont most! – nyomkodtam a gázt. A motor egy utolsó nekibuzdulással bemondta az unalmast, és a kocsi lassan megállt, majd elkezdett visszafelé csúszni a meredek lejtőn.

– Ne, ne! – rikoltottam, amikor a visszapillantóban megláttam a gyorsan közelítő teherautót. Az út kacskaringózva vezetett lefelé. A fékre tapostam.

A kocsi megremegett, az elkerülhetetlen vég előjeleként. Behúztam a kéziféket, hogy csillapítsam a rángásokat, és kormányozni kezdtem, hogy egyenesben tartsam a kocsit hátramenet közben, de a BlackBerry villanása egy töredék pillanatra elvonta figyelmemet, és az út közepére kerültem. Ügyet sem vetve szorult helyzetemre, a teherautó-sofőr is éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy megelőzzön, hogy gyorsan célhoz érjen, és ne kelljen arra vesztegetnie az idejét, hogy segítsen embertársán. A teherautó hátulról nekem jött, és kanyarodás közben a sziklafalhoz préselt. A kocsim a hegynek csapódott. Egy kiálló sziklaszirt benyomta az ajtót, és lábamat a kormányhoz szorította. A teherautó megingott az úton, mintha vezetője részeg lenne. Zavartalanul hajtott tovább, hátrahagyva fennakadt kocsimat, amely egy vérfagyasztó reccsenés után megint csúszni kezdett lefelé a lejtőn.

Dermedten ültem a volánnál, az egész eset egyetlen szemtanújaként. Láttam magamat, a testemet a kormánykeréknél. Láttam az úton felfelé haladó teherautót. Láttam, ahogy a kocsim hátrafelé csúszik a keskeny úton. Láttam két autót tíz mérfölddel arrább, amint felém tartanak. Láttam a völgyet és az ezerötszáz méteres szakadékot az út mellett. Láttam a vért a lábamon. Láttam a hajszálrepedést a térdemen. Láttam a sebet a fejemen, amiből a hajamba és a tarkómra folyt a vér. Elváltam a saját testemtől, mintha kívülről nézném.

A kocsi csak csúszott lefelé, kezdetben lassan, majd egyre növekvő sebességgel. Nekiment a Shimla 80 km feliratú kilométerkőnek az út szélén. A kocsi nagyot zökkent, majd megnyikordult, és lassan dőlni kezdett, hogy megkezdje zuhanását a völgy felé. A szemem nyitva volt, de többet láttam, mint amit a szem érzékel. A testem zsibbadtan készült a véget megelőző fájdalom blokkolására. A kocsi még jobban megdőlt, és harminc fokot billent, mire a kerék talajt ért. A szélvédőre kenődtem, a kocsi pedig megkezdte útját lefelé.

A fejem minden egyes zökkenésnél rándult egyet a műszerfal és a szélvédő között, szétrázva a nyakcsigolyáimat, majd a kocsi egy reccsenéssel hirtelen megállt. Vettem még egy utolsó lélegzetet, és a hegyek sötétje elnyelte a lelkemet.

•

Először a zümmögést hallottam meg, mintha valakik kántálnának. Aztán jöttek a dobbanások. Küszködve próbáltam kinyitni vérbe dermedt szememet. Egy fát és mozgó alakokat láttam homályosan, aztán visszasüllyedtem a sötétségbe.

Vajon élek még?

Éreztem, hogy kezek érintik meg a karomat, a nyakamat, az arcomat. Jeges érzés fogott el, mintha minden egyes érintés visszakényszerítette volna figyelmemet a testemre, amikor pedig azt terveztem, hogy végre megszabadulok tőle, a fájdalomtól, amely befészkelte magát a világomba. Túléltem egy csaknem halálos balesetet, és belső késztetést éreztem – a halálra.

Éreztem a nedves füvet a fejem alatt, éreztem a sár szagát. Mindent megtettem, hogy visszanyomjam az egyre erősödő tudatot, mert a tudattal együtt jár hű társa, a fájdalom. Bármennyire szerettem volna is halott maradni, úgy tűnt, hogy nem én döntök, mert a szemem kinyílt, és erőtlenül próbált alkalmazkodni a fölém tornyosuló gigantikus alak látványához.

„Esetleges élet,

Esetleges halál.

Csak feledés vár,

Mindkét végpontnál.

Elvész a halállal,

Elvész az élettel.

Úr a tudatlanság,

Ha tettet a lélek.

Ébredj fel

Törj ki

Ez csak a látszat.

Eldöntheted, hogy »láss«.

Tudd meg, hogy ki vagy,

Emlékezz, légy újra igaz,

Mert arról, ami lettél,

Csak te tehetsz, nem más."

A hangok mélyen rezonáltak, már-már hipnotikusan. Behatoltak a testem sejtjeibe, és továbbterjesztették az üzenetet, amellyel felélesztették a többit.

Nehéz súly ereszkedett rám. Egy arcot láttam – szürkés, csontvázszerű, beesett arcot, kiálló járomcsonttal és konttyal a feje tetején. A csillagok fényesen ragyogtak mögötte, szürreális hátteret adva jelenlétének. Tekintetem lefelé mozdult az arcáról a két lábára, amelyek a mellkasomra fonódtak. Miért ül rajtam? Ez megőrült? Azt hitte, hogy meghaltam, és éppen valami spirituális szertartást végez a holttestemen?

Újra és újra elkántálta a korábbi mondókát, amíg végül hisztérikus köhögés rázta meg a testemet, amivel ledobtam magamról a szádut.

A kántálás egyre hangosabb lett, és egész seregnyi szádut pillantottam meg magam körül. Némelyik átment rajtam, némelyik belém botlott – fel sem tűnt nekik a jelenlétem és az állapotom. Épp most tértem vissza az életbe, csak hogy aztán összetiporjanak.

Összehúztam magam, de aztán egy rúgástól elterültem a füvön. Hasmánt hevertem. A kántálás betöltötte az erdőt, és valósággal rám zúdultak a száduk: a hátamra tapostak, a fejemre léptek, némelyik a lábamban botlott meg. Nem tudom, meddig ment ez így, hogy másodpercekig, percekig vagy órákig, de aztán vége lett. Zsibbadt voltam, de éltem.

– Nem úgy nézel ki, mintha lejárt volna az időd – hallatszott egy hang a csendből, ami hirtelen lecsillapította az erdőt átjáró elektromos energiát. – Olyan embernek látszol, akinek az élete meg fog változni – folytatta a szádu, miközben a hátamra fordított, és rám vigyorgott. Sosem láttam még ennél kísértetiesebb mosolyt.

•

Össze voltam zavarodva. A nyakam elzsibbadt. Nagy erőfeszítéssel elfordítottam a tekintetem, és megpillantottam a kocsimat, rágyógyulva a fára, amelynek nekiment. Majdnem a felére összement – a gyönyörű fekete szedánból kis ferde hátú ka­csa lett.

– Nézzük, mi a helyzet! – hajolt a lábam fölé a szádu, és megemelte. – Ez eltört – kuncogott.

El tudtam képzelni a fájdalmat, de nem éreztem. A sokk azonban hamarosan elmúlik, és akkor azt fogom kívánni, bár meghaltam volna.

– Kificamodott váll, számos fejsérülés, nyaki törés – húzta végig a kezét rajtam, felmérve testi állapotomat.

– A vesék leállni készülnek – folytatta. – A szívbillentyűk közül néhány elzáródott, a hasnyálmirigy figyelemért kiált, a tüdő lestrapált, az idegi koordináció gátolt. – A szádu elhallgatott, mintegy megriadván saját diagnózisától. – Jobb lett volna meghalni a balesetben, mint ráhagyni a testedre, hogy kirúgja magát.