Ez az én világom

By Földvári András

Földvári András Magyarország legviláglátottabb embere újra mesél.
2020 egyik legnagyobb könyvsikerének szerzője újabb kalandjait osztja meg az olvasókkal a Föld legkülönbözőbb pontjairól.
Azonban ez a kötet több is színes és gyakran szórakoztató útleírásoknál. András történeteinek többségében fontos szerephez jutnak azok az emberek, akik felejthetetlen élménnyé varázsolták a magyar világjáró utazásait. Akik egy-egy gesztusukkal, életfilozófiájukkal, barátságukkal nem csak arra tanították a bolygó magyart, hogy a világ színes és érdekes, hanem azt is megmutatták neki, hogy az minden ellenkező híreszteléssel szemben jó is.
Ez a jó világ Földvári András világa, ahova újra vár mindenkit, aki fejben vagy akár a valóságban is útra kelne vele.

A kötet három részre tagolódik: a Magyarok mindenütt című első részből megtudhatjuk, milyen a világ bármely pontján magyarokba futni, illetve milyen, amikor itthon találkozunk világsztárokkal, az Utazó slamasztikában című, második részből kiderül, hányféle akadállyal találhatja szembe magát egy világutazó, és hogyan küzdi le azokat, az Embert barátjáról című, harmadik rész pedig arról győzi meg az olvasót, hogy barátokat mindenütt és minden helyzetben találhat, aki a világban barangol.

Vajon miféle titkos üzenetet rejt a mondat, hogy „Hal lóg a kilincsen”? Hogy kerül egy igazi Russwurm a Ruszwurm cukrászdába? Melyik repülőjáraton teljesítettek szolgálatot csak nők a pilótával egyetemben? Milyen furcsa csomagot tesznek az afrikai Malawiban a visszapillantóra, és nem a hátsó ülésre, vagy csomagtartóba? Miként változott Földvári András indán lendülő Tarzanná Laoszban? Milyen az, amikor egy családegyesítő akció során kicsit több feleség kerül elő a vártnál? Emlékeznek-e még a híres magyar kalandorra és grófra, Benyovszky Móricra Madagaszkáron? Hányféle szuahéli szó létezik a banán fajtáira? Melyik a világ legveszélyesebb állata, ha nem a fekete özvegy, a kobra vagy az oroszlán? Hogyan festenek a japán minigarzonok és kapszulalakások? Mi köze van Földvári Andrásnak Kertész Imréhez és Citrom Bandihoz?

Mindenre választ kaphatunk a kötetből, amely hol megnevetettet, hol könnyeket csal a szemünkbe, de szerzője ezúttal is az emberi lélek és a világ legszebb tájékaira repít bennünket.

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: Sep 19, 2021
• ISBN: 9789635680900

Book preview

cover.jpg

FÖLDVÁRI ANDRÁS

EZ AZ ÉN

VILÁGOM

JÓ EMBEREK, KÜLÖNÖS ÉLMÉNYEK

TÁVOL ÉS KÖZEL

img1.jpg

Budapest, 2021

Copyright © Földvári András, 2021

© XXI. Század Kiadó, 2021

21. Század Kiadó – XXI. Század Kiadó Kft., Budapest

Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám

Kiadványfelelős Kovács-Rényi Anna

Szerkesztette Laik Eszter

Korrektúra Bérci Ágnes

Borítóterv Sebes Miklós

Elektronikus változat

Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-5680-90-0

Előszó

Aki összefutott már valaha Földvári Andrással a világ bármely pontján – Budapesten, Grönlandon vagy Kongóban –, és eltöltött vele pár órát egy döcögő távolsági buszon vagy legkedvesebb járművén, a repülőn, az biztosan feledhetetlen élményekkel szállt le a célállomáson. Nemcsak a sztorik miatt, de András kedvessége, hivalkodástól mentes felkészültsége és segítségnyújtásra mindig kész bajtársiassága többnyire leveszi a lábukról az embereket. A legtöbben ezek után ismerősnek jelölik őt valamelyik közösségi oldalon, hogy onnantól fogva szinte élőben követhessék világjáró kalandjait.

Ha az olvasónak még nem volt szerencséje ilyen személyes találkozáshoz, akkor sem kell bánkódnia: a szerző második kötetében folytatja jobbnál jobb történeteit a föld körül. Könyve főszereplői ezúttal a barátai, márpedig Földvári Andrással, mint a fentiekből is sejthető, könnyű összebarátkozni.

A barátok néhány szerencsésebbike abban a kiváltságban is részesül, hogy András útitársa lehet. Tanúsíthatom, vele utazni hatalmas élmény – egyben kihívás is. Az útitársnak fel kell készülnie a „flúgos futamokra: pontos időbeosztás, előre leszervezett szállások és programok mellett nem sok idő marad pihenni, strandolni vagy éjszakába nyúlóan szórakozni. De András barátom általában nem is erre vágyik. Ő a „Mindenhol jó, de legjobb útközben elvet vallja. Vele az ember leginkább útközben van, és nem nyaraláson vagy lustálkodós, ötcsillagos pihenésen. Sokan felteszik a kérdést: mi ennek az értelme? Folyton csak menni tovább…

Aki kipróbálja a világutazásnak ezt a válfaját, hamar rájön: bizony nagyon sokat láthat így. Többet, mint az idegenvezető által kalauzolt, kényelmes turistabuszon nézelődő és mindent lefényképező turista. Ha András-módra utazunk, az országok hétköznapi életét kaphatjuk szuvenírnek, megismerhetjük a helyiek szokásait, örömeit, bánatait, s főképp egy új kultúrát, ami onnantól kezdve már egy kicsit a miénk is. A világlátás lényege a turizmuson túli kaland.

Ez a könyv a szórakoztató beszámolókon, kultúrtörténeti csemegéken és úti kalandokon túl különleges emberekkel megesett találkozásokat beszél el. Mert Földvári András nemcsak hogy jó „antennákkal" talál rá a nem hétköznapi emberekre, de kiváló érzékkel csalja elő mindenkiből a jót. Második kötete emellett azokat is megszólítja, akik nem tudnak, vagy nem mernek nekivágni a világnak, de valahol mélyen vágynak rá, hogy átéljék azt, amit András szinte már hivatásszerűen űz.

A járvány okozta leállás nem tántorította el a szerzőt, hogy tovább gyűjtse a kilométereket, a reptereket, az újabb barátokat és élményeket. Ez utóbbiak közül nem egy a pandémia okozta váratlan helyzetekből fakadt, de Földvári András az elsők között volt ott a lassan megnyíló országhatárokon.

Biztos vagyok benne, hogy az újabb csokornyi történet mellett is maradt még jó néhány, amelyet el tudna nekünk mesélni, de mi most elégedjünk meg a legjobbakkal, és legyünk a könyv lapjain útitársai a világjárók (egyik) legjobbikának.

Csépai Zoltán,

a gyerekkori barát

I.

MAGYAROK MINDENÜTT

Sokszor faggatnak arról, mi az a szenvedély, ami országról országra, városról városra hajt. Erre csak egy hosszú litániával válaszolhatnék arról a temérdek jóról, amit az utazásaimtól kapok, de összességében azt mondhatom, hű barátai lettünk egymásnak a nagyvilággal, és nem hagyjuk egymást cserben, amíg élek – a világ talán tovább tart majd, mint az én földi pályafutásom.

Utazószenvedélyem valamivel kézzelfoghatóbb okai között szerepel például az, hogy mennyire jó érzés hazatérni. Az út utolsó napján többnyire alig várom, hogy felszállhassak a Budapestre tartó repülőre vagy vonatra, és már akkor elfog az izgatottság, amikor a telefonomon meglátom a HU jelzést. Különösen átérzem a hazajövetel szívszorító örömét, amikor olyan országokban járok, ahol az otthon melege csupán az ott élők vágyálmaiban létezhet.

Van egy további élvezetes vetülete is az úton levésnek: amikor mások szemüvegén át, kicsit távolabbról nézhetem az országunkat és magunkat. Állítom, minden másképp látszik, mint itthonról, az elefántból is azonnal bolha lesz. A külföldiek ráadásul sokszor jóval pozitívabb képet festenek rólunk, mint ahogy mi látjuk önmagunkat: tülekedőknek, irigyeknek, panaszkodósaknak, mogorváknak, bezárkózóknak. Ezzel szemben külföldi vendéglátóim, kollégáim, barátaim többnyire lelkesen dicsérik magyar vendéglátóikat, kollégáikat, barátaikat, és nem csak azért, mert hízelegni akarnak. Az általam évtizedek alatt begyűjtött vélemények szerint őszintén lehet velünk beszélgetni; megtanultunk megbirkózni a nehéz körülményekkel is; fegyelmezettek vagyunk; nyelveket tanulunk; büszkék vagyunk arra, hogy magyarok vagyunk; a magyar konyha igazi „otthonos" főztöt jelent; ápoljuk a hagyományainkat; csodálatos a zenénk, az építészetünk, a fővárosunk… Így is gondolhatunk magunkra.

Legalább ennyire szeretem, ha magyarokkal vagy azok emlékeivel találkozhatok külföldi útjaimon, különösen, ha ez a világ valamely eldugott szegletében történik. Feledhetetlenek azok a pillanatok, amikor Dardzsilingben, Indiában megtaláltuk Kőrösi Csoma Sándor nemzeti színű szalagokkal feldíszített síremlékét, és magam is odaköthettem az egész úton magammal hordozott szalagot; amikor Madeira Monte nevű településén teljesen váratlanul ott volt előttem IV. Károly sírja; vagy amikor Perszepoliszban, ebben a lenyűgöző romvárosban megmutatták azt a kőbe vájt ablakmélyedést, ahová Vámbéry Ármin bevéste a nevét az őt megelőző magyar utazó, Maróthy István neve mellé. De ugyanígy megdobogtatta a szívem, amikor magyarul köszönt rám a teheráni reptér egyik alkalmazottja, a washingtoni Watergate Hotel ajtónállója, a Mauritiuson található Port Louis-i postamúzeum vezetője, a bangladesi határőrparancsnok és egy dzsibuti légiós; amikor a cunami sújtotta Phuketen egy túlélő magyar házaspárral hozott össze a sors; amikor Goán magyar zászlócskákat lengető gyerekek fogadtak; amikor Kongóban egy magyar alapítványnak segédkezve építhettem iskolát helyi nebulóknak; amikor harmincöt éve nem látott főiskolai barátom magyar szavakkal kísérve ugrott a nyakamba Etiópiában; amikor a kanadai Winnipegben a magyarok Szent Erzsébetről elnevezett temploma előtt egy ERZSIKE rendszámú autót pillantottam meg; amikor egy kedves flamand kollégámról kiderült, hogy nagyapja még a veszprémi püspök kocsisaként szolgált – és még hosszan, hosszan idézhetném fel a hasonló élményeket. Magyarokkal mindenütt találkozhatunk. Eszembe jut erről az erdélyi származású Weisz úr tréfás megjegyzése, akit tel-avivi utazási irodájában kerestem fel egy szakmai beszélgetésre: hol vannak már a sumérok, miközben mi mindenütt ott vagyunk! És mennyivel izgalmasabb nekünk magyarokkal találkozni, mint egy britnek britet látni, egy német ajkúnak német szót hallani vagy egy amerikainak amerikai angolt. Kicsinységünk és ritka nyelvünk köt össze bennünket.

Különösen szeretem a magyar emigránsok történeteit, amelyek sokszor a föld egész távoli pontjain is elkísérnek. Hogy csak néhány, számomra kedves nevet emeljek ki: Magyarországról vándorolt el a halhatatlan Tarzan, Johnny Weissmüller (a szabadfalvai születésű Weissmüller János), a világhírű fotográfus, Lucien Hervé (a hódmezővásárhelyi Elkán László), Sir George Solti, a Chicagói Szimfonikusok világhírű dirigense (Solti György Budapestről), vagy Robert Capa, a páratlan haditudósító (a budapesti Friedman Endre).

De nem kell világhírnév ahhoz, hogy bizsergető büszkeség töltsön el, ha honfitársaimról mesélhetek külföldieknek. Erre pedig bőven nyílt alkalmam, mert bárhol dolgoztam is – a Malévnál, majd az izraeli, a belga és a török légitársaságnál –, mindig akadtak olyan barátok, akikkel kölcsönösen meg tudtuk ajándékozni egymást a hazánk megismertetésével.

Az itt felvonuló történetek mindegyikében szerepel valaki vagy valami, ami nagyon a miénk…

Hal lóg a kilincsen

Bizonyára mindenki őriz legalább egy olyan mondatot az életéből, ami annyira képtelen, hogy csak ott és akkor hangozhatott el, amikor épp kimondták. Hogy egy példával illusztráljam: egy ismerős Kínában vendégeskedve a pazar lakoma közben felfedezte, hogy a felszolgált szamárhúst – már ez se kutya, mondhatnánk… – dúsan kitömték valamilyen zöldfűszerrel, s amikor rájött, mi az, így kiáltott fel: „Menta van a szamárban!" Ilyen megállapítás biztosan nem hagyja el nap mint nap az ember száját.

Én is hosszú ideje őrzöm életem legképtelenebb mondatát. Hogy megértsük, a nyolcvanas évek elejére kell visszarepülnünk, Stockholmban töltött maléves szolgálatom idejére. Mint kiküldött, a követségre is bejáratos voltam. Pár fiatal, agilis diplomatán kívül bizony leginkább hosszú, harcos pártéveket maguk mögött tudó, nyelveket alig beszélő, öltönyükhöz hozzászürkült alkalmazottak dolgoztak a magyar képviseleten, akik igencsak irigyelték a maléveseket. Mi mozgékonyabban járhattunk-kelhettünk az országban, gyakrabban hazalátogathattunk, s úgy általában, nem nyögtük egy követség szigorú protokolljának terheit. Bár a nyolcvanas években már kevésbé mereven szabályozták a nyugati diplomáciát, az ideológiai fegyelem azért még kitartott, ahogy a hozzá tartozó paranoia is.

Egy nap telefonon hívták a követségről a Malév-irodát. A kissé szögletes, beosztásának megfelelően szigorú Komáromi elvtárs telefonált, és személyesen engem keresett. Nem voltam a helyemen, hát üzenetet hagyott Rékánál, kedves magyar kolléganőmnél.

– Mondják meg Földvárinak – köszörülte meg a torkát Komáromi elvtárs a telefonban –, hogy hal lóg a kilincsen.

Réka megriadt. Egy darabig bambán meredt maga elé. Te jó ég… ez biztosan valami rejtjelezett üzenet, amit a svéd kémelhárítás megtévesztése által próbálnak tudatni velem.

Amint visszatértem az irodába az aktuális értekezletről, Réka izgatottan hajolt közel hozzám:

– Komáromi elvtárs üzeni a követségről: Hal lóg a kilincsen! – Majd egy kis hatásszünetet tartva leste a reakciómat.

Én épp oly értetlenül bámultam rá, ahogy ő nézhetett, amikor átvette az üzenetet.

Izzadó tenyérrel nyúltam a telefon után, és azonnal tárcsáztam a követséget.

– Komáromi elvtárs ebédel…? Ó, istenem. Ti tudtok valamit? Nekem csak ennyit üzent: Hal lóg a kilincsen. Mit jelent ez a riasztások leírása szerint?

A titkárnő, akivel beszéltem, megígérte, hogy utánanéz, és visszahív.

Az alatt a pár perc alatt, míg megcsörrent a jó öreg bakelittelefon, a legrosszabb forgatókönyvek peregtek a fejemben. Talán vége stockholmi szolgálatomnak…

Úgy kaptam fel a kagylót a csörgésre, mint egy westernhős a revolvert a söntéspultról.

– A „titkos" üzenet azt jelenti – újságolta a követségi titkárnő –, hogy Komáromi elvtárs horgászni volt a hétvégén Lidingö szigetén, ahol jó sok halat fogott, és kettőt egy nejlonzacskóban ráakasztott a lakásajtótok kilincsére, mert amikor elvitte hozzátok, senki nem volt otthon.

A végét a nevetéstől már alig tudta kinyögni, de én is pukkadoztam. Jólesőn huppantam le a székre, amit Réka tolt alám.

Honnan is tudhattam volna akkor ott, a stockholmi Malév-irodában, hogy egy kísértetiesen hasonló furcsaság jön majd velem szembe közel három évtized múltán Malawiban egy országúton – de ne szaladjunk így előre…

Üdvözletem egy finn lónak

Nem lenne igazságos, ha a Malawiba tett utazásom történetéből kihagynám finn barátomat, hiszen voltaképp neki, azaz egy képeslapjának köszönhetően pillantottam meg először a gyönyörű afrikai úti célt.

Pekkát idegenvezető korszakomban ismertem meg, ifjú fejjel. Egy légi közlekedési alkalmazottakból álló csoport tagjaként érkezett Budapestre, ahol kitűnt a többiek közül kedves közvetlenségével. A finn légitársaságnál dolgozott, és lelkesedése a fővárosunk iránt határtalannak tűnt.

Pekka a városnézés minden állomásán igyekezett a közelembe helyezkedni, őszinte érdeklődéssel hallgatta a kis anekdotákat, amelyekkel színesíteni próbáltam a komor történelmi tényeket. A budai várban úgy döntöttem, nem hagyom ki a Hadik András csődörének fényes, khm… golyóiról szóló legendát sem, szórakoztatom egy kicsit a kollégákat. Elvégre mi is büszkélkedhetünk jó néhány szerencsehozó szoborral, amelyek nem maradnak el a római bazilika Szent Péter-szobra vagy a prágai Károly-híd Nepomuki Szent Jánosa mögött. Mindkettő arról híres, hogy szerencsét hoz a turistáknak, akik megérintik vagy egyenesen csókolgatják ezeket az alkotásokat, így nem csoda, hogy egészen kifényesítették, sőt elkoptatták már szegény szentek lábát. Ha valaki esetleg nem tudná, Budapesten a Vajdahunyad vára fái alatt álló Anonymus szobrának írótollát is érdemes megfogni egy kis szerencséért; vagy ami talán kevésbé ismert: a Kálvin téri aluljáróban, az egykori Kecskeméti-kapu alatt látható vörösmárvány-alkotás részeként egy kőből készült cica is figyeli a közlekedőket – ha a farkát megfogják, csak jó dolgok történhetnek az illetővel.

A legismertebb szerencsehozó mégis a Hadik-ló ama bizonyos tartozéka. A mi Hadik Andrásunk ugyan nem volt szent, csupán magyar huszártábornok, Feldmarschall, azaz császári tábornagy, földbirtokos és politikus, de épp elég jelentős történelmi személy ahhoz, hogy lovas szobra a budai vár egyik fő helyére kerüljön. A Szentháromság téri egyetemi kollégium bennlakó diákjai kezdték a szokást, hogy a komolyabb vizsgák előtt megdörzsölték a paripa férfiasságának legfőbb bizonyítékait, így biztosak lehettek a sikerben, sőt idővel a móka kedvéért szidollal fényesítgették. Az „illetlen" szokást, hogy a ló szépen kidolgozott ivarszervét simogassák, a turisták is átvették – fájt is a feje miatta sokáig a várkerületnek, hogyan óvják meg a műemléket.

Miután megosztottam a történetet a csoportommal, Pekka séta közben elmesélte, bizony neki is van egy lova a Nurmijärviben található kis birtokán. Én csillogó szemmel hallgattam a Helsinkitől nem túl messze eső, szépséges finn tóvidéken elterülő tanya történetét, és képzeletben máris északon csavarogtam.

Amikor egy kávészünetre megpihentünk a Ruszwurm cukrászdában, elvettem a csészém mellől a kávéhoz felszolgált, becsomagolt kockacukrot, és Pekka kezébe nyomtam: vigye el a lovának Finnországba baráti üdvözletemmel. Biztosan nem sok más alkalma lesz a paripának, hogy egy kis budai biedermeier kávézó cukorkáját ropogtathassa.

Pekka egészen meghatódott, és barátságunk azóta is kitart. Többször meglátogattuk egymást, és megcsodálhattam, de még meg is simogathattam azt