A mi Urunk

By Grazia Deledda

A Nobel-díjas írónő ebben a regényében a drámát ismét a férfi-nő kapcsolatba helyezi, amelyben az erős nőt egy gyenge férfi akarja. A főszereplő, Bruno, olyan nőt kíván, akit sohasem kaphat meg, mégis vágyakozik utána, miközben angyali tulajdonságokkal ruházza föl, néha anyaival is - aki Bruno esetében kéjnő volt egykor. És amint a kívánt nő egyre távolabb kerül Brunótól, benne az érzelem egyre magasabbra tör, és a növekvő feszültség óhatatlanul drámába torkollik. A szardíniai idilli környezet kopár és rideg valósággá válik, a fehér sziklák immár nem romantikus öblöt, hanem a világverő érzelmek poklát jelölik.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Jun 19, 2020
• ISBN: 9789635590698

Grazia Deledda

Grazia Deledda was born in 1871 in Nuoro, Sardinia. The street has been renamed after her, via Grazia Deledda. She finished her formal education at 11. She published her first short story when she was 16 and her first novel, Stella D'Oriente in 1890 in a Sardinian newspaper when she was 19. Leaves Nuoro for the first time in 1899 and settles in Cagliari, the principal city of Sardinia where she meets the civil servant Palmiro Madesani who she marries in 1900 and they move to Rome. Grazia Deledda writes her best work between 1903-1920 and establishes an international reputation as a novelist. Nearly all of her work in this period is set in Sardinia. Publishes Elias Portolu in 1903. La Madre is published in 1920. She wins the Nobel Prize for Literature in 1926 and received it in a ceremony the following year. She dies in 1936 and is buried in the church of Madonna della Solitudine in Nuoro, near to where she was born.

Book preview

Grazia Deledda

A MI URUNK

fordította:

Balla Ignác

BUDAÖRS, 2020

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-559-069-8 EPUB

ISBN 978-963-559-070-4 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2020

a mű eredeti címe:

Il nostro Padrone

első kiadás: 1913

az elektronikus változat az 1914. évi

magyar kiadás alapján készült

a borító Cagliarit ábrázoló késő XIX. századi

metszet részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

ELSŐ KÖNYV

I.

Akkoriban, vagy harminc esztendővel ezelőtt, még delizsánszon utaztak az emberek Macomerből Nuoróba és jóformán mindig éjszaka. Az országút jó karban volt, csak gyéren használták, kevés kocsi közlekedett rajta és így az út nem volt mindig biztos. A postakocsis, energikus és barátságtalan, szinte kötekedő öreg, tehát nagyokat suhintott a lovak felé és ha véletlenül el-elszunyókált a bakon, tüstént káromkodva, fel is rezzent szundikálásából.

Azon az áprilisi éjszakán az egyetlen utas egy capo-macchia volt, egyike azoknak a munkafelügyelőknek az erdei szénégetőknél, akik legtöbbször toszkánaiak és akik Szardíniában az erdőirtásokat vezetik. Szép fiatal ember volt, magas és karcsú, sápadt arccal, a melynek szabályos vonásaiban volt valami keménység. Sima haja és erősen előugró felső ajkának gyérszálú bajusza épen olyan sötét szőke volt, mint gyapjúruhájának színe.

Messziről jött, bár útikészsége nem volt egyéb, mint egy szép esernyő és egy tarisznya, tele gesztenyével és fehérneművel. De egyébként úgy látszott, hogy ösmerte ezt a vidéket, a melyen elhaladtak, mert mélabús kék szeme, a melyet hosszú, aranyszőke szempillák árnyaltak be, kíváncsiság nélkül tekintett az elvonuló tájékra.

Az éjszaka langyos volt és világos, bár itt- ott felhők sötétlettek a csillagsugaras égbolton. A látóhatáron, a dombok kék vonala fölött, a Barbagia-hegyek ezüstös körvonalai tűntek föl és olyan volt, mintha ott messze valami álomország terülne el. De itt még a hold, ha elő-előbukkant a felhők mögül, sivár és kopár, rozsda-színű vidéket világított meg, sziklás fen- síkot, a melynek sziklái olyanok voltak, mint az őserdő és a kaktuszok között elszórt vastömbök, és maguk a szürke kaktuszok is olyanok voltak a holdfényben, mint szürke sziklák.

Az egész vidék kihaltnak, halottnak látszott és olyan volt, mintha e kopár fennsíkon sehol- sem találkozhatna az ember teremtett lélekkel. De hirtelen Bortigali és Silanus között az országút szélén egy ember jelent meg és hangosan így kiáltott:

- Ó, keresztény embertársam, állj meg! Kocsis, hozzád kiáltok!

A kocsis nem felelt.

A hang most könyörgővé változott:

- Az Isten nevében, állj meg! Megfizetem az utat Bortigalitól kezdve. Kificamodott a lábam.

Ezek a szavak még bizalmatlanabbá tették az öreget.

- Eredj az őrházba!

- De hát, hogy menjek?

- Hát akkor menj a pokolba. Itt nem állhatok meg.

A munkafelügyelő kidugta fejét a delizsánsz kis ablakán és így szólt:

- De állj már meg, az úr szerelmére! Nem hallod, hogy meg se tud mozdulni?

- Én pedig nem tudok megállni.

- Pedig meg fogsz állni, máskülönben kiszállok én!

- Su diaulu chi tin ch’at battiu!¹

De az idegen nagyon jól megértette a szardíniai dialektust és most ő kezdett el káromkodni és addig kiabált, amíg végre mégis csak megállott a kocsi.

Az az ember az országúton lassan, bicegve, sántítva közeledett, cipőjét a kezében tartva. Köszönt és a munkafelügyelő segítségével fölszállt a postakocsiba.

Szerényen öltözött, középtermetű, kissé testes férfi volt, fején rongyos, kopott kalappal és nyaka körül, a színes ing fölé csavart ócska nyakravalóval.

Az első pillanatban a munkafelügyelő öreg embernek tartotta új útitársát, de ahogy jobban szemügyre vette, észrevette, hogy testes alakja és ősz haja mellett is ez az ember még fiatal és nem is közönséges megjelenésű. A bőre fehér volt, a szeme fekete és élénk és az üde, piros, fiatalos ajkak közül vakítóan fehér fogak mosolyogtak elő. De tüskés, borostás őszes szakáll övezte arcát egész széles, vastag nyakáig és az arc kifejezése valami különös fáradtságot és kimerültséget árult el, mint a minő a kövér, elhízott öreg emberek arca, a mi azután még ernyedtebbeknek mutatta arcvonásait.

Alig ült le, mintha máris kissé felfrissült volna. Lábát, amely valami zsebkendőbe volt kötve, kinyújtotta és hirtelen szükségét érezte annak, hogy elmondja, hogy ő nem holmi csavargó, sem pedig koldus, hanem, igenis, földbirtokos.

- Itt van egy kis darabka földem. Van egy átkozott lovam is, amely itt legelészik valahol (és a mezőre mutatott, a melyet maguk mögött hagytak). Kijöttem, hogy fölnyergeljem, mert Nuoróba kell mennem, de sehol sem találtam. És ahogy kerestem mindenfelé ezt az átkozott lovat, átugrottam egy kőkerítésen is és itt kificamodott a lábam. Még szerencse, hogy Nuoróban van egy jóbarátom, aki meg tud gyógyítani...

Az idegen oda hallgatott, de nem talált okot arra, hogy ő maga is megszólaljon. Olykor-olykor kitekintett, mintha a megugrott lovat keresné szemével, majd behúzódott a kocsi sarkába és úgy látszott, mintha elbóbiskolna.

A nehézkes delizsánsz kerekei csikorogtak a kavicsos úton, mintha jeget törnének; a vidék csöndes volt a magányos út mentén. A kificamított lábú utas is hallgatott és csak hajnal felé lett élénkebb ő is, meg a társa is és csak ekkor kezdtek el újra beszélgetni.

A kocsi hullámos, lejtős vidéken haladt, a föld fekete volt és nem messze már jó magas árpa ringott, még zöldes árnyalatokkal; hollósereg rebbent föl krákogva a párás, nyirkos erdőből és két magányos pinea-fa meredt az égnek, a még csupasz szőlőtőkék között.

A távolban feltűnt már Nuoro. A hajnal megvilágította a horizontot és Oliena hegyei az aranyló égbolt alatt azúr-kéken emelkedtek a magasba; de az Orthobene szakadékjaiból fehér fellegek szálldostak föl, mint füstoszlopok.

Az idegen folyvást Orthobene erdei felé nézelődött, a mire útitársa megkérdezte, hogy talán ott van-e dolga.

- Igen. Én vagyok a munkafelügyelő a Perro-irtásoknál.

A másik férfi most, meglepetten és szinte örömteljesen fordult feléje.

- Én éppen Perro-nál akartam munkát keresni. Igaz, hogy most szardíniai munkásokat keres, mert a toszkánaiak nem akarnak már többé jönni? Azt hallottam, hogy nagyon rosszul is fizette őket.

- Ellenkezőleg - mondta a munkafelügyelő nyugodtan. - A toszkánaiak kevéssel is beérik. De azok csak a szénégetéshez jönnek, októbertől kezdve. A többi munkát a szárdok végzik el, de az ő szemükben szinte szégyen az erdőben dolgozni, különösen pedig a kéreg-tisztitás meg a leháncsolás. Így aztán érthető, hogy közülök csak azok, akik másutt nem találnak munkát, a legnyomorultabbak és a leginkább földhöz ragadt szegények, azok vállalkoznak csak erre a munkára.

- No, az igaz, hogy a háncsoló az nem gróf - mondta az utas és teli szájjal felröhögött.

A munkafelügyelő enyhíteni próbálta szavainak élét:

- Az bizonyos, kemény munka ez: nagy türelem kell hozzá... ezért aztán, szerintem...

- Én nem szégyellem a munkát - jelentette ki az állítólagos földbirtokos - én, a magam részéről azt tartom, hogy semmi sem szégyen, a mivel az ember megpróbálkozik, csakhogy becsületesen éljen! Ma már nem elég ahhoz, hogy megéljen az ember, ha valamije van; dolgozni is kell még. A földbirtokos, aki azt mondja: a tűzhely mellé akarok ülni, keresztbe tett lábakkal, a hamuba köpni, semmit se tenni nap-nap után, - az ilyen ember gyáva here, semmi egyéb! A fiskus fogja kiszívni az ilyen ember vérét és előbb vagy utóbb kikergeti a saját házából... Azután lesz belőle kéregfejtő és háncsoló, igazában pedig koldus, - pedig ha előbb adná rá a fejét a munkára, mielőtt még a szükség arra kényszeríti, hát választhatna magának valami jövedelmezőbb mesterséget - aztán például, nem mondom, ha mást nem talál, ha például már nem lehet számtiszt - hát mondjuk, lehet például kéregfejtő is! Azt hiszem, ezt jól megmagyaráztam!

Kicsit deklamálva beszélt azzal az éneklő, kissé kadenciázó olasz akcentussal, a melyet a szardíniai parasztok csak akkor tanulnak meg, ha hosszabb időt töltöttek a kontinensen. A munkafelügyelő jól ösmerte ezt az akcentust, a mellyel különösképen azoknál az elítélteknél találkozni, akik büntetésüket Nisida és Civitavecchia börtöneiben töltötték ki. Ezért aztán kissé hidegen, ha nem is bizalmatlankodva nézte, vizsgálgatta útitársát. De mennél jobban megfigyelte, annál jobban meg is győződött arról, hogy valami polgári állású és rangú, jobb módú emberrel van dolga. Az utas ruhája ugyan mindenképpen viseltes volt, mint a szegény embereké, de a kocsiülésre emelt lábának cipője új volt és finom, szinte elegáns is, ami gazdájának úrias ízléséről tanúskodott.

- Ki mondja azt, hogy a kéregfejtő, a háncsoló munkája megbecstelenítő foglalkozás volna? Csak ti szárdok mondjátok ezt- felelte nyugodtan és kimérten a munkafelügyelő. - Vannak háncsolók, akik meg is gazdagodtak már.

- A Perro, azt mondják... nagyon gazdag. Igaz ez?

- Ki? A Perro? Igaz.

- És öreg? Már lehet hatvan esztendős.

- Nem látszik meg rajta.

Van családja? Azt mondják, hogy a kontinensen van felesége és hogy vannak gyerekei is. Egyedül él itt? Itt van a családja?

- Nincs itt.

Néhány pillanatnyi csönd után a kérdések intimebb jellegűek lettek.

- Itt van kedvese?

- Ki volna az?

- A cselédje. Ösmerem, földim - Marieléne Azzena...

- Ahá! Az Eléna! Ösmerem...

A férfi egy pillanatra lecsüggesztette a fejét és messze dolgokra látszott visszaemlékezni.

- Igen, ösmerem gyerekkorától... Most már huszonhat... nem, huszonhét esztendős lehet! Csinos teremtés volt, nagyon komoly, szinte szép is.

- Eléna? Az csúnya! - mondta nyíltan, szabadon a munkafelügyelő és elgondolkozva nézett ki a kocsi ablakán.

A felhők mind Orthobene fölött lengedeztek párás fürtjeikkel; a lovak szinte izgatottan nyihogtak a közeledő vihartól való félelmükben; és néhány pillanatig a másik férfi is kitekintett az ablakon, összevont szemöldökkel.

Máskor is utazott már erre, ezen az elhagyott és poros úton; és felösmerte a vidéket, a falvakat, az itt-ott megművelt földeket, a szőlőket, a kis várost, amely a hegy zöld és szürke hátteréből kiemelkedik a fegyház kerek és fehér épületével és a templom vörös homlokzatával, meg két oldalt két harangtornyával, amely olyan volt, mintha két szarv emelkednék az ég felé.

Oliema és Orgoloso hegyei halott gyöngyök szürke színét vették föl; az ég felhőkkel volt borítva.

Az út végére járt és amint ezt az állítólagos földbirtokos észre vette, végre minthogyha elhatározta volna magát valamire; némi büszke mozdulattal megemelte kalapját, majd tenyerével térdére csapott és így szólt:

- Az én nevem Pietro Maria Dejana. Jó családból való vagyok, amit Marieléne Azzena is igazolhat. Sok szerencsétlenség ért már, de azért becsületes ember vagyok, galantuomo. Szeretnék letelepedni Nuoróban... végleg letelepedni, örökre elhagyni szülőföldemet, mert ott sok az ellenségem... Hogy rövidre fogjam a szót, olyan ember vagyok, aki dolgozni szeretne. Mindegy hogy milyen munkát, az egyre megy nekem. Ön talán... mondom, ön beajánlhatna mossiu Perronak... a kinél úgyis annyian dolgoznak. Akadna nála számomra is csak munka...

- Rendben van - szólt közbe a munkafelügyelő és tüstént előhúzta zsebéből a noteszét, a mibe néhány szót írt. - amit csak tehetek, meg fogom tenni. Akármilyen munkát? - tette még hozzá kérdőleg és a noteszét becsukta, miután Dejanának átadott egy sárguló névjegyet, amely nem volt híján némi eleganciának.

ALDO BRUNO PAPI

CAPO-MACCHIA FORESTALE

Predu (Pietro) Maria Dejana néhány pillanatig elnézte a névjegyet, mintha figyelmesen tanulmányozná ezt a gótikus betűkkel nyomtatott nevet; aztán felemelte a fejét és zavartan, tétovázva mondta:

- Egy barátomnak - Antonio Maria Morónak - leszek a vendége. Tudom, hogy közel lakik Perrohoz. Mikorra kaphatnék választ?...

- Én magam fogok elmenni. Látásból már ösmerem Morót és tudom, hol lakik.

Ez a válasz mintha még növelte volna Dejana félénkségét, és mert szükségét érezte, hogy útitársával megértesse, hogy ő, minden szerencsétlensége mellett is megmaradt galantuomónak, még mielőtt Nuoróba érkeztek volna, el kezdte mesélni a maga históriáját.

- Az én apám jómódú ember volt, majdnem hogy gazdag, és galantuomo volt, akit mindenki becsült: fiatalon halt meg és minket, gyerekeit, gyerekkorban hagyott itt. Ez volt az ő végzete! Pedig nem volt egyéb gondolata, mint a családja és épen akkor halt meg, amikor a családjának legnagyobb szüksége lett volna rá! Azok, akik nem hisznek Istenben, azt mondták: lám, ilyeneket csinál a ti Istenetek! De én hiszek abban, amit az én pap nagy-bácsim mondott, hogy minden ember sorsa előre kiméretett az Úr gondviselésében. És a végső célok? Csak ő, egyedül ő ösmeri azokat: mi sohasem tudhatjuk meg. Egyébként pedig, ha mi nem ilyesformán magyarázgatjuk meg magunknak a dolgokat, hát ebbe belé is őrülhetünk. Ő a mi Urunk és a mi Urunknak nem kötelessége felvilágosítani az ő szolgáit.

A munkafelügyelő bólintott, hogy úgy van. Ő is hitt Istenben. De azért nem fogadta el Dejana-nak következő föltevéseit:

- És épen akkor, amikor megfeledkezünk Istenben, amikor magunk akarunk Ítélkezni és dönteni saját sorsunk fölött, épen akkor őrülünk meg. Ha például valami rosszat cselekszünk, vagy valami bűnt követünk el...

- Nos, hát bizony fegyelmeznünk kell magunkat - szólt közbe nyugodtan, szinte hűvösen a munkafelügyelő. - Az embernek mindig uralkodnia kell saját magán. Isten a mi Urunk, igaz, de egy kicsit magunknak is saját urunknak kell lennünk...

- Ez lehetetlenség!

- Elegendő csak a következményekkel számot vetni, elővigyázatosnak, előrelátónak, higgadtnak, részvéttel teljesnek... türelmesnek lenni...

De Dejana nevetett, paraszti röhögéssel, tele keserűséggel, majd folytatni kezdte saját históriáját. Az anyját, mint özvegyet, sokan becsapták és megcsalták.

- A legutolsó csalás, a melynek áldozata lett, a házassága volt, a melyet egy Luras-i szatóccsal kötött, afféle házaló-kereskedővel, aki három-négy vég vászonnal, vagy gyapottal a hátán, mértékkel a kezében, vándorol.

Ezeket a szavakat megvetéssel és dühhel mondotta; és a mostoha apjára visszaemlékezve, elkomorult az arca.

- Az én anyám okos, jó, vallásos asszony volt; a gyerekeit úgy szerette, akárcsak egy szent és mégis ő lett a romlásuk okozója. A lurasi, a mostoha apánk, az aljasság szörnyszülöttje volt és ő lett az én üldözőm, az én balsorsom, az én szerencsétlenségem. Ó, ez is a végzet volt! A mostoha apánk letelepedett nálunk és eltékozolta a vagyonunkat. Végül már az anyánk is rákényszerült arra, hogy ő maga is sipkákat és vásznat áruljon egy nyomorúságos boltban, vagyonunk utolsó roncsában. A mostoha apánk véresre vert minket, mostoha gyerekeit és a saját édes gyerekeit is, akik már a mi anyánktól születtek. Igazi vadállat volt. Az ilyen embertől én nem tanulhattam semmiféle jót...

A munkafelügyelő figyelt és hallgatott és csak akkor szólalt meg, amikor útitársa már befejezte elbeszélését a saját és a családja gyötrelmeiről. Ekkor megkérdezte, hogy él-e még a mostoha apja.

Predu Maria sóhajtott:

- Meghalt már!

Esni kezdett és az eső szitáló fátyolén át feltűntek Nuoro első házai; az út kanyarodójánál láthatóvá vált három fa, a melyek a mérföldkőre hajoltak, mintha megvizsgálni akarnák ezt a sziklás földet és a távoli, páráktól szürkés völgyet; később, a kocsi a csöndes Via Majore két sor alvó háza között haladt el. Csak egyasszony, dereka és melle köré csavart kendővel, fején tejes-kannával, ment arra és tért ki előlük, amint a delizsánsz megállóit egy kitárt kapu előtt.

A munkafelügyelő fürgén leugrott a kocsiból, kinyitotta az esernyőjét és segített Predu Mariának a leszállásnál.

- Ha akarja, el is kisérhetem. Támaszkodjon rám - mondta jószívűen és karon fogta. - Jöjjön, jöjjön, ne vesztegessük az időt, máskülönben bőrig ázunk.

- Köszönöm, Isten fizesse meg a jóságáért! - mondta Predu Maria, meghatottan ennyi szívességtől és gyöngédségtől.

Jó negyedórába tellett, amíg elérték Moro házát.

Predu Maria heves, sajgó fájdalmat érzett lábában, de minden panasz-szó nélkül, sztoikusán vonszolta tovább magát. A szeminárium árkádjai alatt, a melyet a templom-dombról aláömlő sárfolyam árasztott el, Aldo Bruno Papinak mégis erősebben kellett megfognia, hogy tovább segítse. amikor aztán itt is áthaladtak, megkérdezte:

- Az az a Moro Antonio Maria, akit aláírás-hamisításért lecsuktak?

Nyugodt hangon kérdezte és minden támadó él nélkül. De azért Dejana mégis élénken és hevesen felelt:

- Mit, az a hamis névaláírás! Tiszta ráfogás... az ellenségeinek rágalma... megfizetett tanuk vádja... Tisztára csak szerencsétlenség!

- A ti szemetekben... mindig csak az! Minden bűn csak szerencsétlenség!

- Hát talán szerencse? Végtére is, Antonio Maria Morónak semmi szüksége sem volt, hogy csaljon! Gazdag, a nagyanyja a legmódosabb asszonyok egyike Nuoróban...

- De elkergette ez után a dolog után! Az ö nevét is odamásította... pedig az öregasszony nem is tud írni!

Ez a részlete a dolognak nevetésre késztette Dejanat. Ó, ez az Antonio Moro! Csodálatra méltó egy ember ez...

Nagylelkű, bűnök nélkül való ember volt, amikor elkövette azt a bűnt, hogy másokon segítsen, holott ez számára szinte egész életre szóló nyomorúságot hozott magával.

Hogy ez a nagylelkű ember milyen szerényen, szinte szűkösen él most, arról a két új barát rögtön meggyőződhetett, mihelyst a házát láthatta.

Düledező, omladozó kőkerítéses kis udvar előzte meg a kezdetleges, szegényes tornácot, amely három kőoszlopból és az azokon nyugvó, omladozó tetőből állott. Az udvar mélyén már zöldellő bodzafa árnyékolta be a kutat és a kút kövein, éppen úgy mint a ház falán, a tetőn, mindenütt nyirkos és zöld moha nőtt. Az egész ház lakatlannak látszott, de alighogy az új két barát a tornáchoz ért, egy ember kinyitotta a szobaajtót, ránézett Dejanára és nevetésbe tört ki.

- Predu Maria Dejana! Kit látok? Mikor érkeztél meg, te jó pipa?

- Épen most.

- Mi történt a lábaddal?

- Kificamodott.

- Akárcsak a lelked!

A munkafelügyelő előre engedte Dejanat, hogy belépjen, ő maga köszönt és távozni készült; de Antonio Moro energikus mozdulattal őt is beinvitálta.

- Tessék! Úgy is tudom, ki vagy!

Keresztül mentek valami kis előszoba-félén, amely olyan volt, mint holmi söntés, vagy boros pince, nyirkos, tele hordókkal, taposókádakkal, vörös rézüstökkel, meszelyekkel és tölcsérekkel és egy második szobába értek, alacsony, de tágas szobába, amely konyha és egyúttal hálószoba is volt. A tűzhelyen lobogott a láng és a kis ablakon át egy gránitsziklát lehetett látni; az egyetlent ezen a nedves és zöld vidéken; esőcseppek hullottak le a ház nádfödeléről, a melyet nyárfa-gerendák tartottak.

- Tudom, ki vagy! - ismételte Antonio Moro, aki most Dejanat támogatta, majd visszafordult a munkafelügyelő felé és tréfásan egy újjal megfenyegette. - Mondd csak meg neki, a gazdádnak, hogy a nagyanyó nem akarja eladni az erdejét. Csak majd, ha arra kell, hogy elföldeljék, ha éppen tetszik. De hát, Predu Maria Deja, hát hogy is történt, mint is történt az, a lábaddal? Csak holnapra vártalak. De úgy látszik, sántikálva gyorsabban haladsz, mint amikor jó mind a két lábad!

- Nyolc lábbal szaladtam! De e nélkül a derék legény nélkül úgy elmerültem volna, nyakig a sárban, mint hagyma!

Mind a ketten nevettek és a munkafelügyelő észrevette, hogy mindkettőjüknek a nevetése, a beszéde, a mozdulata, a járása, szinte egyforma. Mintha fivérek lettek volna, annyira hasonlítottak egymásra, még a ruházkodásukban, az öltözködésük módjában is. Az arcukon ugyanannak a fajnak ösmertető jelei látszottak; a szabálytalan arcél, a kifejező, szinte mozgékony homlok, az erős és előugró áll; csakhogy Antonio Moro feje búbján már kopasz volt és rövidre nyírt hajával, kövér és erős nyakával, ő látszott az idősebbnek; vöröses keze mintha musttól lett volna megfestve és nem kellemetlen ánizspálinka-szag érződött rajta.

Leültette Predu Maria Dejanat a tűzhely mellé, a vállára ütött, aztán lehajolt, hogy megvizsgálja a kificamodott lábat.

- Mindjárt jön az unokahúgom - majd rögtön elküldöm, hogy hívja ide maestra Saju-t... Ösmered, ugye? - kérdezte most a munkafelügyelőtől. - Az ügyes, az visszaigazítja a csontot!

Aldo Bruno Papi bólintott, hogy ösmeri. Mindenkit ösmer Nuoróban.

Azalatt Predu Maria Dejana elmondta az úti-szerencsétlenségét, annak a különös lovacskának hiábavaló keresését, a lába kificamítását, a kocsisnak káromkodását, aztán a Bruno Papi munkafelügyelő úr, váratlan segítségét, ugyebár Bruno úr, ugye?

- Bruno, csak egyszerűen Bruno - felelte a munkafelügyelő és nem fogadta el azt a pohárka pálinkát, a mivel Antonio Moro megkínálta.

- Muszáj innod, Jézus Krisztusra mondom. Máskülönben megsértesz engem!

- Sajnálom, nem tehetem. Nem iszom soha szeszes italt.

Hát akkor miféle ember vagy te? Fogadni merek, hogy szereted a kávét, akárcsak az asszonynép.

- Szeretem is, igen!

- Bizony azzal nem szolgálhatok. De később, ha visszajössz, valamivel később, főzünk makarónit. Azt legalább szereted, az majd ízleni fog!

Aldo Bruno észrevette, hogy most már mehet. Fölállt tehát, kezet fogott Predu Maria Dejanaval és így szólt:

- Talán vissza se jöhetek estig. De akkor eljövök a válaszszák

- Miféle válasszal? - kérdezte Antonio Moro vendégétől, mihelyt magukra maradtak.

- Majd elmondom később. Most csak meséld el nekem...

- Ne bízzál az idegenekben! - óvta Antonio Moro. - Mit mondtál el neki? Az effajta emberek nem tudnak semmiféle titkot megőrizni. Ezt magad is tudod.

- Nekem nincsenek titkaim.

- Elmondtad neki, hogy én írtam érted, hogy gyere ide? Már ez is titok.

- Es én épen ezt el is hallgattam előtte.

- Hát akkor bátorság! Bátorság, Jeruzsálem! Itt magad kovácsolhatod a szerencsét...

De Predu Maria Dejana elhárító mozdulatot tett a kezével.

- Szerencse? Ki látta azt valaha is, ki látta I

Antonio Morc közelebb húzódott hozzá és most leült a zsámolyra, a melyen Predu Maria Dejana fájós lába nyugodott.

- Hallgass ide! Három esztendőt éltünk egymással, mint fivérek és mint testvér beszélek hozzád. Te, alighogy kiszabadultál, azt mondtad, szeretnél Jeruzsálembe zarándokolni; aztán meg azt mondtad, hogy barát szeretnél lenni és hogy előbb meghalnál, semmint, hogy halálos bűnbe esnél újra. Én akkor azt mondtam neked: az ördögbe is, várj még, a kétségbeesésre még mindig ráérsz. - Mondtam-e ezt, vagy nem? Most erről van szó: mossiu Perro férjhez akarja adni a szolgálóját.

- Marielenet?

- Marielenet.

Predu Maria Dejana erősen figyelt és figyelmesen hallgatott oda, de szeme és arca inkább bizalmatlanságot árult el, mint kíváncsiságot; Antonio Moro észrevette ezt és most már ingerülten és gúnyosan beszélt.

- Te azt hiszed, hogy azért hívtalak ide, hogy valami bűnös dologban segédkezz nekem? Légy nyugodt, Jeruzsálem! Ha te a pokolra jutsz, a mitől félsz, hát annak nem én leszek az oka és abban nekem nem lesz részem. Hát amint már mondtam: mossiu Perro férjhez akarja adni a szolgálóját. Az okot nem tudom biztosan; talán már fáradt, talán már jóllakott vele, talán az a terve, hogy visszamegy a kontinensre és oda nem akarja magával cipelni. Te olyan arcot vágsz most, mintha semmit sem értenél mindebből. Hát majd a füledbe kiabálom, még jobban a szádba rágom, hogy egészen