Konovalov

By Maxim Gorky

Gorkij művei összefogott és eleven érdeklődést támasztó cselekménnyel, világos és izgalmas emberábrázolással teremtik újjá a novella műfaját. Életműve teljes egészében átfogja az orosz társadaomnak azt a korszakát, melyben a feudalizmusból kinövő kapitalizmus válságai megértek és megérlelték a nagy forradalmat...

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Dec 1, 2016
• ISBN: 9789633983553

Book preview

Makszim Gorkij

KONOVALOV

- elbeszélések -

fordította

Ambrozovics Dezső

Isaák Márta

Vajda Endre

GYULA, 2015

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-398-355-3 EPUB

ISBN 978-963-398-356-0 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2015

a borító Ilja Repin Csavargók című festménye

részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

TARTALOM

Konovalov

A pajtások

Az örökös

Jemeljan Piljai

A tutajosok

Huszonhat és egy

KONOVALOV

Egyszer amint egy lapot átfutottam, szemembe ötlött a Konovalov név, mely felkeltette érdeklődésemet és a következőket olvastam:

„Tegnap éjjel a helybeli fogház közös termében a kályha szelelő nyílásának a zsinórjára, felkötötte magát Konovalov Ivanovics Alexander, Murom város polgára, aki negyven éves volt. Az öngyilkost Pszkovban tartóztatták le csavargás miatt és eltoloncolták a hazájába. A fogházfelügyelő nyilatkozata szerint az öngyilkos mindig csöndes, hallgatag és tépelődő természetű ember volt. A fogház orvosa úgy véli, hogy Konovalovot a búskomorság indította az öngyilkosságra."

Elolvastam ezt a rövid petit hírt - az apró emberek pusztulásáról szóló híreket rendesen kisbetűkkel szedik - elolvastam és gondoltam magamban, hátha nekem tán sikerülni fog kissé jobbam megvilágítani azt az okot, mely ezt a tépelődő embert arra indította, hogy az élettől megváljék, mert ismertem őt és valamikor együtt is éltem vele. Sőt, azt hiszem, hogy nincs is jogom hallgatni felőle: mert nagyon derék fiú volt, olyan, amilyenekkel az élet útjain nemigen gyakran találkozik az ember.

…Tizennyolc éves voltam, mikor Konovalovval először találkoztam. Abban az időben egy kenyérsütődében mint péklegény dolgoztam. A pék zenész volt a katonaságnál, rettenetesen itta a pálinkát, sokszor elrontotta a tésztát s mikor részeg volt, szeretett dorombolni és bármin, ami csak a keze ügyében esett, mindenféle darabokat vert ki az ujjaival. Mikor a gazda szemrehányást tett neki azért, hogy a tésztát elrontotta, vagy a reggeli süteményekkel elkésett, dühbegurult és elkezdte szidni a gazdát, szidta őt kíméletlenül, miközben folyton zenei tehetségeit hánytorgatta.

- Sokáig hagytam állni a tésztát! - ordította, miközben kimeresztette hosszú vörös bajuszát s cuppantott örökké duzzadt nedves ajkaival. - Odaégett a héja! Sületlen a kenyér! Ó, hogy vinne el az ördög, te kancsalszemű manó! Hát én ilyen munkára születtem tán? Menj a pokolba a munkáddal, - én zenész vagyok! Értetted? Megesett, hogyha a mélyhegedűs leitta magát, - játszottam a mélyhegedűn; ha az oboás a dutyiba került - fújtam az oboát; ha a kürtös megbetegedett - vajjon ki helyettesítette? Szucskov? Én! Szolgálatjára, nagyságos uram. Tim-tar-randa-ddi! Ügy bizony, te paraszt...te kacap, te!

A gazda pedig egy durva és felfuvalkodott ember, hájjal befutott kancsal szemekkel és nőies ábrázattal, hatalmas potrohával imbolyogva topogott a padlón kurta és köpcös lábaival és rikácsoló hangon ordította:

- Kontár! Zsivány! Áruló Júdás, te! Uram-istenem, miért is vertél meg engem egy ilyen emberrel! - rövidke ujjait kifeszítve az ég felé emelte a kezeit s egyszerre fülrepesztő hangon felkiáltott. - Hátha a lázadásodért a rendőrségre vitetnélek?

- A cár és a haza szolgáját a rendőrségre? - ordított fel a katona s már ököllel rohant a gazdájára, aki éktelen ordítozás és szitkozódás közt vonult vissza. Ez volt minden, amit tehetett, mert hát éppen nyár volt, amikor a Volga-menti városokban nagyon nehéz jóravalópéket találni.

Az ilyenfajta jelenetek csaknem mindennaposak voltak. A katona ivott, elrontotta a tésztát s különféle indulókat vagy keringőket, - vagy mint ő mondta - , számokat" játszott; a gazda csikorgatta a fogait, nekem meg ennek következtében két ember helyett kellett dolgoznom, aminek nem sok értelme volt, bár engem nagyon kimerített.

Nagyon megörültem tehát, mikor egy ízben a gazda és a katona közt a következő jelenet játszódott le;

- Nos, katona - mondotta a gazda, amint elégedett és ragyogó arccal és csípős mosolytól ragyogó szemmel a műhelyben megjelent: - Nos, katona, biggyeszd ki az ajkaidat és fújd el a búcsúindulót!

- Mit csináljak?! - kérdezte a katona komoran, amint szokása szerint kapatosan ott hevert a lisztesládán.

- Készülj az indulásra, te káplár! - ujjongott a gazda.

- Hová? - kérdezte rosszat sejtve a katona s lelógatta lábait a ládáról.

- Ahová akarsz - a török ellen, vagy az angol ellen…

- Hogy értsem ezt - kiáltott fel a katona dühösen.

- Úgy értsed, hogy tovább egy óráig sem tűrlek meg. Eredj, vedd fel a béredet, azután... le is út, fel is út… Indulj!

A katona meg volt szokva, hogy érezte a maga erejét s a gazdája helyzetének hátrányos voltát s éppen azért az utóbbinak ez a nyilatkozata kissé kijózanította: lehetetlen volt nem éreznie, hogy az ő szakismerete mellett, milyen nehéz lesz új helyet találnia.

- Ugye, hogy csak ugrat!... - mondotta aggodalmasan és lábra állott.

- Menj, csak menj…

- Menjek?

- Pusztulj!

- Tehát ezért dolgoztam… - csóválta a fejét keserűen a katona. - Kiszívtad a véremet és most kikergetsz. Nem rossz! Nagyon szép, mondhatom! Ó, te… pók!

- Én pók? - fortyant fel a gazda.

- Te! Vérszopó pók! Igen - felelt a katona meggyőződéssel és tántorogva ment az ajtó felé.

A gazda mérgesen mosolygott utána, apró szemei örömteljesen csillogtak.

- Menj, csak menj! szegődjél be valakihez! No, persze. Volt rá gondom, galambocskám, hogy mindenhol úgy lerajzoljalak, hogy még ha ingyen kínálkoznál, se fogad fel senki! Sehol senki… volt rá gondom, te agyagfejű ördög, te!

- Az új péket már fölvette? - kérdeztem én.

- Az újat? Hát újnak új, de azért régi. Volt már legényem egyszer. Milyen pék is ez! Színarany! Csak... persze ő is korhely! … Eljön, elkezd dolgozni, és három-négy hónapon keresztül töri-zúzza magát, mint a medve! Alvást, pihenést nem ismer, a bérrel nem törődik… Amennyit ad az ember, annyit ad. Dolgozik és énekel! Úgy énekel, barátocskám, hogy hallgatni is alig lehet, - egészen lehangolja az embert. Énekel, énekel, azután újra elkezd inni.

A gazda felsóhajtott és reménytelenül intett a kezeivel.

- És mikor elkezd inni - nem ismer határt. Addig iszik, amíg belebetegszik, vagy meztelenre nem issza magát… Akkor aztán szégyen fogja el, vagy mi és elillan, mint a tömjéntől a tisztátalan lélek. De itt van ő maga… Nos, végképpen megjöttél, Lesza?

- Végképpen - felelte a küszöbről egy mély mellhang.

Ott állt vállaival az ajtófélfához támaszkodva egy magas, széles vállú, harmincéves férfi. A ruházata után ítélve típusa volt a „mezítlábasnak", az alakja és arca után valóságos szláv fajának ritka példánya. Hihetetlenül piszkos és rongyos gyapoting, bő vászonnadrág voltrajta, a lábain pedig - az egyiken ócska gumicipő, a másikon pedig rongyos bőrcipő. Világosszőke haja kócos volt a szalmaszálak, forgácsdarabok és valami papírszeletfélék kandikáltak ki belőle; ugyanilyen holmival volttele pompás szőke szakálla is, mely mint a legyező borította el a mellét. Hosszúkás, sápadt és fáradt arcát mélázó kék szemek világították meg, melyek szelíd mosollyal néztek reám. Szép, de kissé sápadt ajkai szintén mosolyogtak szőke bajusza alatt. Olyan volt a mosolya, mintha csak azt akarta volna mondani vele:

- Lám, én ilyen vagyok ... ne ítéljenek meg hát…

Jöjj ide, Szasok, itt van a legényed - mondotta a gazda a kezét dörzsölve és szeretettel mustrálgatta az új pék hatalmas alakját. Ez némán előrelépett és felém nyujtotta széles kezét, hosszú karját; köszöntöttük egymást; leült a padra, előre nyujtotta a lábait, rájuk meresztette a szemét s így szólt a gazdához:

- Nikitics Nikola, végy nékem két váltás inget és cipőt... no meg vásznat, sipkára.

- Meglesz minden, ne félj! Sipkám az van nekem, estére ing és alsónadrág is lesz. Csak láss hozzá a munkához; ismerlek én jól, hogy ki vagy. Nem bántalak meg… Konovalovot nem bántja meg senki, mert ő sem bánt meg senkit. Talán bizony vadállat a gazda? Magam is dolgoztam és jól tudom, hogy a retektől könnyezik az ember… Nos hát, csak maradjatok itt fiúk, én megmegyek…

Egyedül maradtunk.

Konovalov ott ült a pádon és némán mosolyogva nézett körül. A műhely egy boltíves pincében volt, s három ablaka mélyebben volt a föld színénél. Kevés volt benne a világosság, a levegő is kevés, de annál több a nedvesség, a mocsok és a lisztpor. A fal mellett hosszúládák álltak: az egyik tésztával, a másik kovásszal teli, a harmadik üresen. Mindegyik ládára egy-egy halványfénysáv esett az ablakból. Az óriás kemence a műhelynek csaknem egyharmad részét foglalta el; körülötte a piszkos padlón liszteszsákok hevertek. A kemencében hosszú fahasábok égtek, melyeknek lángja ott remegett és imbolygott a műhely szürke falán, mintha csak hangtalan nyelven mesélt volna valamit. A kovászos tészta és a nedvesség szaga töltötte be a kesernyés levegőt.

A füstös és boltíves padmaly súlyával ránehezedett az emberre s a nappali világosságnak s a kályha tüzének az egyesüléséből valami határozatlan és a szemet fárasztó világítás keletkezett. Az ablakon át tompa morajáradt be az utcáról, s beszállt a por. Konovalov mindezt megfigyelte, felsóhajtott s félig felém fordulva, unalmas hangon megkérdezte tőlem:

- Régóta dolgozol már itten?

Megmondtam neki. Elhallgattunk megint, s lopva végignéztük egymást.

- Micsoda börtön! - sóhajtott fel. - Gyerünk ki&z utcára, a kapu elé. Elüldögélünk egy kissé.

Kimentünk a kapu elé s leültünk a padra.

- Itt legalább lélekzeni lehet. Nem is fogok én egy-hamar hozzászokni ehhez az odúhoz, - nem bírom. ítéld meg magad, a tenger mellől jövök... a Kaspi-tengeren a halászokkal voltam ,. . s most egyszerre abból a szabad világból zsupsz - egy ilyen verembe!

Szomorú mosollyal pillantott rám, elhallgatott és merően bámulta a járókelőket. Tiszta kék szemében valami olyan nagy bánat tükröződött… Leszállt az est; nyomasztó, zajos és poros volt az utca, s a házak sötét árnyai ráfeküdtek az útra. Konovalov ültében háttal a falnak támaszkodott, a két karját pedig összefonta a mellén, miközben ujjaival selymes szakállában babrált. Én meglopva néztem kerekded, s sápadt arcát és gondoltam magamban, vajjon miféle ember? Megszólítani sem mertem, mert hiszen a föllebbvalóm volt, de meg azért is, mert valami különös tiszteletet gerjesztett bennem maga iránt.

A homlokát három finom ránc szelte át, melyek azonban időnként elsimultak és eltűntek, és én nagyon szerettem volna tudni, vajjon mire gondol ez az ember…

- Gyerünk! Ideje, hogy odaállítsuk a harmadik sütőteknőt. Te keverd meg a másodikat, én addig odaállítom. Akkor aztán majd nekiállunk és megdagasztjuk a kenyereket.

Mikor megkevertük a teknőt és szétosztottuk az egyik rakás tésztát a szakajtóban, megkerestük a másikat is és odaállítottuk a kovászt a harmadikhoz, - le-ültünk teázni, s keblébe rejtve a kezét megkérdezte tőlem:

- Tudsz olvasni, ugye? Itt van, ne, olvasd, - s ezzel odanyujtott nekem egy összegyűrt, piszkos papírdarabot.

,,Drága, Szásám! - olvastam én. - Köszöntelek és csókollak a távolból. Rosszul megy a sorom, nagyon unalmas az életem, és alig várom azt a napot, amikor elmegyek veled innen, vagy együtt élek majd veled; hihetetlenül torkig vagyok ezzel az átkozott élettel, ámbár kezdetben tetszett is nekem. Te magad is nagyon jól érted ezt, és én is kezdtem megérteni, amióta téged megismertelek. Kérlek, írj mielőbb; nagyon szeretnék már tőled levelet kapni. Egyelőre - a viszontlátásig, - és nem Isten veled, lelkemnek kedves, szakállas barátja, te. Semmiféle szemrehányásokat nem írok neked, ámbár el vagyok keseredve ellened, mert elmentél, a nélkül, hogy elbúcsúztál volna tőlem. De azért mégis, csupa jót tapasztaltam a te részedről; te voltál az első és egyetlen ilyen, és erről én el nem feledkezem soha. Nem lehetne-e, Szasa, siettetni az én kiváltásomat? A lányok azt mondták neked, hogy elszököm tőled, ha kiváltasz; de ez mindbadarság és merő hazugság. Csak ha megsajnálnál végre, a kiváltás után olyan lennék, mintha a kutyád volnék. Teneked, lásd ez roppant könnyű, nekem meg nagyon nehéz. Mikor te nálam voltál, sírtam, hogy kénytelen vagyok így élni, bárha nem is mondottam neked. A viszontlátásra. A te Kapitolinád".

Konovalov elvette tőlem a levelet, s eltűnődve forgatta egyik kezének ujjai között, míg a másikkal a szakállát simogatta.

- Írni is tudsz?

- Tudok...

- Van tintád is?

- Van.

- Írj neki egy levelet, a Krisztusra kérlek, hm? Hiszen ő gazembernek tart engem, azt hiszi, hogy megfeledkeztem róla... írj neki!

- Kérlek… akár mindjárt... De hát ki ő? …

- Egy rossz lány… Hisz látod, ,,kiváltásiról ír. Ez annyit tesz, hogy én ígérjem meg a rendőrségnek, hogy őt nőül veszem, akkor visszaveszik a könyvét, visszaadják az útlevelét, s attól a perctől kezdve szabad lesz! Érted?

Félóra múlva készen volt számára a megható levél.

- Olvasd el hát, hogy sikerült? - kérdezte Konovalov türelmetlenül.

- Íme, hogy sikerült.

„Kapa! Ne gondold, hogy én gazember vagyok, s hogy megfeledkeztem rólad, Nem, nem feledkeztem meg, egyszerűen megint ittam, és elittam mindenemet. Most újra helybe álltam, holnap felveszek előleget a gazdától és elküldöm Filippnek, aki majd kivált téged. A pénz elég lesz az útra. Addig is - a viszontlátásra. A te Alexandered."

- Hm ... - mondotta Konovalov a fejét vakarva nem sokat ér ám, amit írtál. Nincs szánalom a leveledben, nincsenek benne könnyek. De meg aztán arra kértelek, hogy szidj össze engem mindenféle csúf szavakkal… ezt pedig nem írtad meg…

-