Fischer Ármin reggelije

By Doncsev Toso

Doncsev Toso novelláskötetében képes szuverén írói világot teremteni: az ő világa a Duna-part és a Hold utca határolta külvárosias Belváros 1950-es, ’60-as évekbeli színtere, miliője, alakjainak galériája, súlyos, fojtott, időnként mégis fölszabadult atmoszférája. A szerző azt tárja föl, hogy ebben a vedlett, kopott környezetben, a szürke bérházak mélyén akkoriban milyen nyüzsgő élet folyt. Ez a tér és idő már az övé, úgy, ahogyan például Fejes Endréé az 1960-as évek VIII. kerülete, ahogyan Krúdy Gyuláé az 1930-as évek Óbudája.
Elbeszéléseiben a nagytörténelem eseményeit alulnézetből ábrázolja; alakjainak többsége kiszolgáltatott ember: hadirokkant házmesterek, boldogtalan, kacér pillantású kocsmárosnék, bolgár boltosok, férfibolondító fodrászlányok, metróépítő keszonmunkások, hajdani apácák. Többségük ugyan kiszolgáltatott kisember, akik feje fölött ott dübörög a történelem, de nem sodródó alakok. Kínlódnak, vergődnek, csalódnak, újrakezdenek, de boldogulni akarnak. Nem minden áron, de elszántan keresik az esélyeket.

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: Apr 30, 2021
• ISBN: 9789632639253

Book preview

reggelije

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Szerkesztő: Hlavacska András

Szöveggondozó: Kovács Ildikó

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

A borító Doncsev Angéla

festményének felhasználásával készült

© Doncsev Toso, 2020

© Napkút Kiadó, 2020

ISBN 978 963 263 925 3

Támogatóink

A kötet megjelenését támogatta

a Nemzeti Kulturális Alap

Budapest Főváros II. Kerületi Bolgár Önkormányzat

Újbuda Bolgár Önkormányzata

XXII. ker. Bolgár Nemzetiségi Önkormányzat

Kecskemét Megyei Jogú Város Bolgár Települési Nemzetiségi Önkormányzat

Lajos bácsi gyümölcsízt mér

A bolt már zsúfolásig megtelt vevőkkel, sőt az utcán a sarkon túl nyúlt a hosszú emberkígyó, amikor Lajos bácsi végre megérkezett. A várakozás csak fokozta az emberekben feszülő félelmet és fáradtságot, a bentieket a levegőtlenség még inkább ingerültté tette. Különben is mindenki elgyötört volt a reménytelenségtől és a kialvatlanságtól. Apám magában elhatározta, hogy amint lehet, megválik ettől a teszetosza, szerencsétlen öregtől, de, sajnos, nem nélkülözhette, mert az idő tájt nem talált alkalmasabb jelentkezőt kereskedősegédnek, így vele kellett beérnie. Miután átpréselte magát a türelmetlenkedő tömegen, Lajos bácsi valamit jelezni kívánt, ám csak összefüggéstelen szavak buggyantak ki a száján. Tati rögtön a pult mögé parancsolta, nem volt se ideje, se kedve végighallgatni a vénember bumfordi bocsánatkérését. Kiss Lajos hajlott kora ellenére úgy viselkedett, mint egy fegyelmezetlen nebuló, aki állandóan elkésik az iskolából, és csak bosszantja a tanárt a mentegetőzésével, mert unos-untalan hihetetlen történetekkel rukkol elő. Az öreg immár a pult mögött topogva ismét nekidurálta magát, hebegve belekezdett a magyarázkodásba, hogy megindokolja főnökének a megbocsáthatatlan késés okát, ám apám dühösen letorkolta.

A sorban elsőként álló vevő, egy termetes, tarka kendős, középkorú nő fél kiló gyümölcsízt kért. Lajos bácsi láthatólag fázott, bár a zakója alatt báránybőr bekecset, vastag gyapjúpulóvert és flanelinget viselt. A testszagtól fülledt eladótérben is didergett, a keze meg úgy reszketett, mint a nyárfalevél, és amikor a késhez nyúlt, hogy levágja a kívánt darabot a tégla alakúra préselt barnás masszából, attól tarthatott az ember, hogy nagy igyekezetében a saját ujját is leszeli. A mérleg csak öt dekával mutatott többet a kért mennyiségnél, de az asszonyság morcosan ragaszkodott az ötven dekához, hiába is próbálta a többletre nyögvenyelősen, dadogva rábeszélni Lajos bácsi, aki végül nagyot sóhajtva vállat vont, és a vita lezárásaképp leharapott egy darabot a friss Hitler-szalonnából. Aztán átabotában zsírpapírba csomagolta, majd az elárusító-asztalon áthajolva, remegő kézzel az elképedt asszony tenyerébe nyomta a gyümölcsízt. A szörnyülködő némber sikoltozni kezdett, amikor hozzáért a lekváros, nyálas csomaghoz, amelyet azon nyomban undorodva a földre is dobott. A visongásra mindenki felfigyelt, csak Lajos bácsi meredt értetlenül az emberekre, majd ragacsos ujjaival szétmaszatolta bibircsókos arcán és ráncokkal barázdált, borostás állán a nyúlós lekvár maradékát. A vevők egymás szavába vágva, felháborodottan taglalták a történteket, kinn az utcán is zajosan kommentálták a példátlan esetet.

Tati magával húzta Lajos bácsit a szűk raktárba, és ott szörnyen leteremtette. Hirtelen átható húgyszag csapta meg apám orrát, akkor vette csak észre, hogy nyitva van a vén trottyos slicce, és lucskos a nadrágja.

– Na, igyon egy pohárral, az mindenesetre jót fog tenni – diktálta belé a kaparós kisüstit, amelyből ő is felhajtott egy kupicával, hogy csillapítsa a dühét és megnyugtassa a siránkozó öreget. – És váltson nadrágot, ott van felakasztva az a foltos, kissé rongyos az ajtó mögött. Aztán, ha rendbe tette magát, jöjjön vissza kiszolgálni, vagy inkább söprögessen, vagy menjen haza, csak több kárt ma már ne okozzon!

Lajos bácsi ma is, mint minden reggel, a Szabadság téren át bandukolt az üzletbe. Rögtön munkába indult, ahogy lefújták a légiriadót. Szerette a néptelen park korai csendjét, elnézegette a szürkésfehér szobrokat meg a fák széltől ringó, tar koronáit, amíg félúton egy kicsit megpihent az egyik padon. A szomszédban lakók vasárnap intették, hogy jobban teszi, ha hétfőn nem arra megy munkába, mert iszonyú dolgokat művelnek a zöldinges suhancok, azonban nem hallgatott rájuk, mert úgy vélte, hogy nincs mitől tartania, meg a kíváncsiság is hajtotta.

A tőzsdepalota előtti platánsoron emberek lógtak. Megdörzsölte vizenyős, begyulladt, szürke szemét, majd közelebb ballagott az első fához, és megbizonyosodott arról, hogy emberi hulla lóg a vastag ágon. Enyhén lengett a csípős szélben, úgy tűnt, mintha megnyúlt volna a bokája, vagy a nadrágja ment volna össze. Borzalmas és egyszersmind mulatságos látványként festett lukas zoknijában. Lajos bácsi önkéntelenül levette barna, sildes sapkáját, földbe gyökerezett lábbal, hajadonfőtt állt. Aztán kopottas fejfedőjét körülményesen a kabátja zsebébe gyűrte. Amíg ott bámészkodott, észre se vette, hogy közben öt-hat fegyveres kamasz körbefogta.

– Mi van, öreg? Mit bámulsz? Mit tátod a szád? Csak nem a rokonod? Vagy te is csak egy büdös zsidó vagy? – szólította meg egy szőke, lányos képű, langaléta ifjú.

– Nem, nem – szabadkozott Kiss Lajos. – Nem vagyok zsidó, egyáltalán nem vagyok zsidó. – Ezzel azt akarta tudtukra adni, hogy semmi köze sincs a zsidókhoz, hogy mindig is kerülte őket, ha csak tehette, még csak hallani sem szeretett róluk, meg mindarról, ami az utóbbi időben történt velük. Már bánta, már szörnyen bánta, hogy nem hallgatott a szomszédok intelmeire meg a józan eszére. Megint ez az átkozott kíváncsisága keverte bajba. Szeretett volna eloldalogni, de a géppisztolyos keményen karon ragadta.

– Hova sietsz, öreg? Idáig nagyon ráértél, most meg rohannál? Gyere, beszélgessünk egy kicsit! Szóval azt hadoválod, hogy nem vagy zsidó, hogy egyáltalán nem vagy zsidó? – faggatta a karszalagos gúnyos közvetlenséggel.

– Igen, fiatalúr, kérem, én egyáltalán nem vagyok zsidó.

– No, ez majd mindjárt kiderül. Meglátjuk, hogy igazat beszélsz-e, vagy hantázol. Ha hamukáztál, téged is fellógatunk, hadd himbálózzatok párban.

Kiss Lajos felnézett a fára, az akasztott ember lebiccent fejére, aztán a fa tövében heverő, a törzsről lepattogzott, vastag kéregdarabokra, és remegni kezdett a lába szára. Érezte, hogy ezek a fiúk nem viccelnek, pedig a válaszát hallva a térdüket csapkodva jókat nevettek.

– Na, öreg, vedd elő a farkad! – folytatta a kis csapat bilgericsizmás hangadója.

– Tessék? – értetlenkedett Lajos bácsi. – Micsodát?

– A faszodat, a fütykösödet, vagy hogy mondjam, az istenfáját, hogy megértsd, te vén marha! Mutasd a faszodat, a faszodat akarjuk látni.

– De hát itt, világos nappal, a járókelők szeme láttára? – tiltakozott Lajos bácsi.

Rajtuk kívül a téren közel-távol egy teremtett lélek sem mutatkozott.

– Igen, itt, világos nappal, az urak szeme láttára. Ők is szeretnének megbizonyosodni arról, hogy nem kamuzol – közben széles mosollyal a többiek felé kacsintott.

Lajos bácsinak remegett a jobbja, baljával is besegített, csak így sikerült kigombolkoznia, aztán benyúlt a nadrágjába, a pamutalsóba belegabalyodott a keze, úgy érezte, hogy összezsugorodott férfiassága riadt nyúlként bújt meg a ritkás szeméremszőrzet között, és úgy tapad beesett ágyékához, ahogy az üregből kiugrasztott aprócska nyúlfi a fekete földhöz.

– Na, mi lesz, nehogy már nekem kelljen előcibálnom! – ordította a karszalagos siheder.

Lajos bácsi végre előbányászta a péniszét. Ráncos, aszott, hosszúkás fitymáját harsány hahotázással szemlélték meg a legények.

– Jól van, öreg szaros, látjuk, hogy nem vagy zsidó, ezer szerencséd, hogy születésedkor megúsztad a sakter kését. De mondd csak, nem vagy te, véletlenül, istentől elrugaszkodott kommunista? – folytatta a vallatást a hórihorgas fickó.

– Én, kérem, nagyságos fiatalurak, nem vagyok istentelen kommunista, én becsületes, római katolikus, keresztény magyar ember vagyok.

– Akkor térdelj le és imádkozz!

Kiss Lajos be akarta gombolni a sliccét, de a géppisztolyos nem engedte, vállánál fogva lenyomta a földre.

– Ki hallott már ilyet, hogy a faszát fogva akar fohászkodni? Tedd össze a tenyered, azt kezdd a miatyánkot!

– Miatyánk, ki vagy a mennyekben – dadogta Kiss Lajos, és közben elakadt, esküvője óta nem mondta el az Úr imáját, és templomba sem járt, hiába kérlelte erre vasárnaponként és a nagy ünnepeken szelíd, szomorú asszonya.

– Tovább! – förmedt rá a csapat parancsnoka.

– Szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, miképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is – mormolta gépiesen, egyfajta révületben. – Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma – közben egy pillanatra megint megállt, mert eszébe jutott, hogy otthon már két napja elfogyott a kenyér, és este feltétlenül vinnie kell a boltból –, bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól. Amen.

Kiss Lajosnak elcsuklott a hangja, ahogy befejezte, a torkában vert a szíve. Leszámolt az életével, már csak azt szerette volna, ha minél hamarébb véget ér ez a szörnyű és szégyenletesen megalázó tortúra.

– Folytasd!

– Nincs tovább, ennyi – csodálkozott a parancson a térdeplő öregember.

– Akkor halljuk az üdvözlégyet is! – rivalltak rá.

Lajos bácsinak kínzó vizelhetnékje támadt. Arra gondolt, hogy feltápászkodik, és jobb híján az alkalmi bitó tövében könnyít majd magán. Könnyes szemmel könyörgésre fogta a dolgot, de a kérést a kamasz vezér durván elutasította.

– Ki látott már olyat, hogy valaki imádkozás közben hugyozik. Tartsd vissza! Mi vagy te, hugyos Józsi, vagy egy kültelki, korcs kutya, aki minden útszéli fát lepisál? Gyerünk, hadd halljuk, hangosabban óbégass.

– Üdvöz légy, Mária, malaszttal teljes, az Úr van teveled, áldott vagy te az asszonyok között, áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus – motyogta az összetöpörödött aggastyán. Már képtelen volt visszatartani a parancsoló ingert, csurgott belőle a vizelet. Nedves lett az alsója, a nadrágja, a harisnyája, a lábán végigcsorgó sárga lé piciny tócsába gyűlt az aszfalton. Mire befejezte az imádságot, a jókedvű, tréfálkozó süvölvények már a tér másik végén jártak. Kiss Lajos leborult a járdára, hideg, verejtékes homlokát a kövezethez szorította, és összegörnyedve, kábultan nyöszörgött.

Fischer Ármin reggelije

Minden idegszálával arra összpontosított, hogy a kellő pillanatban teljes erővel rúgja el magát. Egykori edzőjének folyton-folyvást ismételt parancsszavai most dübörgő acélkerekekként zakatoltak az agyában, minden más gondolatot elnyomtak benne: „Jó rajt – fél győzelem!, „Jó rajt – fél győzelem!

A többiek a startnál sokszor rontottak, kiugrottak vagy bennragadtak, mert idegeskedtek, különösen, ha nagy volt a tét a versenyen, és tombolt a tömeg az uszodai lelátón a Margit-szigeten. Őt, épp ellenkezőleg, ilyenkor mindig halálos nyugalom szállta meg, semmit sem hallott meg a kiabálásokból, oldalra, a társaira sem figyelt, még fél szemmel sem, tökéletesen uralkodott magán. Sohasem vesztette el híres hidegvérét, mert a cél lebegett a szeme előtt, és ha úgy hozta a sors, a startpisztoly dörrenésekor harmadszorra is pontosan rajtolt, se előbb, se később: akkor, amikor kellett. Így nyert a berlini olimpia után sorozatban bajnokságokat, pedig nem ő volt a leggyorsabb, sem a legtehetségesebb, de mindig fegyelmezetten, szorgalmasan, lelkiismeretesen edzett álomra csábító hűvös hajnalokon, és késő délutánokon is, a szövetkereskedésben töltött fárasztó munkanap után. Ő volt a legkomolyabb lány a csapatban, aki sohasem hisztizett és sohasem