Egy elhibázott élet

By Georg Hermann

A Biedermeier-kor Berlinjébe helyezett cselekmény a berlini zsidó közösség életébe enged bepillantást. A "Zeitroman" egykor kedvelt stílusában íródott mű a korabeli Berlin társadalmát festi le a zsidó közösség szemszögéből tekintve. Berlinben, Európa közepén találkoznak a nyugatról érkezett és keletről származó zsidó kereskedők, és közösségük megpróbál fennmaradni, beilleszkedni a német társadalomba. A regény üzenetének tragikuma szerzőjének sorsa: Georg Hermann 1933-ban Hollandiába menekül, ahonnan 1943-ban a nácik elhurcolják Auschwitzba. Vagy az út során, vagy röviddel érkezése után hal meg.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Jun 19, 2020
• ISBN: 9789635590315

Book preview

Georg Hermann

EGY ELHIBÁZOTT ÉLET

(HENRIETTE JACOBY)

fordította:

Lenkei Henrik

BUDAÖRS, 2020

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-559-031-5 EPUB

ISBN 978-963-559-032-2 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2020

a mű eredeti címe:

Jettchen Gébert

első kiadás: 1908

az elektronikus változat az 1921. évi

magyar kiadás alapján készült

a borító Lesser Ury (1861 – 1931) Unter den Linden

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

ELŐSZÓ

Különös, ha arra gondolok, hogy újra mind, mind körülöttem lesznek, akik belemerültek az élet forgatagába, akiket sokan ismernek, de akiknek sorsa az én kezeimben van, vagy talán nincs is letéve. S különös, ha elgondolom, hogy újra én vagyok az, aki - új Cháronként - végzetük felé vezetem őket, könyörtelenül, mint amaz;... csupán a sajka falát szabad virágokkal díszítenem.

S ha később az élet megtépázta őket... hisz másképp is keverhettem volna a kártyákat; de mit használna az? Szerencse és balsors, öröm, vágy, fájdalom fölött rég eljárt az idő, mely mindent elporlaszt. Ne vegyük olyan komolyan a sorsot. Tartsuk a múltat, a jelent annak, ami; pusztán csak játéknak; akár szomorú, akár víg... mindig csak játék, melynek célját soha meg nem ismerjük.

Georg Hermann

1.

Nem tudom, emlékeznek-e még a történtekre. Elég az hozzá; Jázon bácsi távozott legelőször Gébert Jetti esküvőjéről. Jó kifogása volt, hogy hiszen ő még csak lábadozó. Még Jetti szökése előtt elhagyta az ünnepet. Még mielőtt Jetti azon a szeles, csillagos novemberi éjszakán 1839-ben - nem tudom, emlékeznek-e reá - lakodalmának a Neue Friedrichstrassén hátat fordított, anélkül, hogy megvárta volna, hogy a kávét felszolgálják és, ami még érdekesebb volt, anélkül, hogy megvárta volna, hogy szép, fehér atlasszal bevont kocsija hazavigye új lakásába, amelyben Janka néni szolgálója közben mind a négy szobában tüzet rakott, hogy Jetti ne fázzon, ha hazaérkezik. Jetti cselédjének csak holnapután kellett belépnie. (Igazán nem tudom, emlékeznek-e mindezekre.)

Egy pillanatig sem váratta Gébert Jázon a kocsit. Ilyen pontosan még sohasem ment találkára, pedig ebben nem igen lehetett volna pontatlanságot a szemére hányni. Az egész vacsora közben órájával játszott az asztal alatt, s átkozta a mutatókat, amelyek lassan haladtak az ezüst számlapon. Aztán megint mereven ült, belebámult a gyertyákba s kezével fehér nyakkendőjéhez kapott, mert úgy érezte, mintha meg akarná fojtani, mintha valaki háta mögött meghúzná nyakravalóját, mihelyt megigazította. Gébert Jázon nem értette fivérének, Salamonnak viselkedését, aki szélesen, méltóságteljesen ült az asztalfőn, s Nándort, - bátyját, Nándort, -. aki saját élcein nevetett, hogy az egész szoba visszhangzott tőle s aki mindig hívta a szolgát, kínálja meg újra. Jázonnak egy falat sem ment le torkán. Jó mentsége volt; hiszen még gyógyulófélben van csak és az orvos megtiltotta neki. De Riki néni, aki örömanyának képzelte magát s akinek minden terítékért fizetnie kellett, akár megették, akár nem - nem hagyta annyibán a dolgot. Maga vitt egy halastálat Jázonhoz s megkínálta - halat csak szabad ennie, nincs könnyebb étel a halnál. De Naftáli bácsinak eszébe jutott, hogy ő az összes Jakóbyk szeniora s így szólt: - Úgy látszik, a fiatalúrnak nem ízlik a drága étel, - míg az öreg Illés bácsi megelégedett azzal, hogy derék hitvese felé, aki vele szemben ült, egyet hunyorgasson. A kis Minka néni ugyan haragosan megrázta marabukalapját, de látszott rajta, hogy érti, mit akart mondani.

Mikor végre Gébert Salamon felállt, hogy egészségükre kívánja a vacsorát, Jázon öccse már kint volt az ajtón. S még mielőtt valaki a székét hátra igazította volna, már magára kanyarította gallérját s betette az ajtót. Igen, még alig lehetett rendesen felállni - mert ilyen gazdag lakoma után nehezen esik a felállás - akkor már becsukott szemekkel a kocsi piros párnájára vetette magát... s a lovak megindultak.

Gébért Jázon senkinek sem mondhatta volna meg, hogy érezte magát. A kocsi minden zökkenése, minden patkódobbanás agyvelejéig hatolt s vigasztalan ürességét, a tompa megmerevültségét még testi fájdalmakkal növelte. Küzdött, sokáig küzdött, - s mégis elvesztette a csatát. Évtizedeken át rakosgatta az egyik követ a másikra, s mikor azt hitte, az utolsót teheti rá, nagy robajjal beszakadt az egész, s többé soha nem építheti fel. Mi volt eddig Jetti az ő számára? Könnybe lábadt szeme, ha arra gondolt. S most ennek a Jakóby Júliusznak, ennek a benscheni unokaöcsnek a felesége! Maga előtt látta, mint tizenötéves csitri lányt, az udvarra, a diófára nyíló szobájában. Hogy vezette lépésről-lépésre, oda, ahova vezetni akarta. Hétről-hétre örült a viszontlátásnak. S most mindennek vége. Mert ez a fickó el fogja tiporni, azt tudta Gébert Jázon. S ez volt ma a búcsú. Szomorú búcsú - nem is visszavonulás, nem, zavaros, tarthatatlan megfutamodás!

S most mi lesz? Még magányosabb lesz, mint eddig, ennek is vége van, mint minden másnak. Talán még egy évtizedig elhúzza valahogy, esetleg tovább is, kezd majd egyet mást, mint mikor az ember haszontalan kavicsokat dobál a kútba. Uram Istenem, mért is kellett most meggyógyulnia, mért nem tűnhetett el szép csendesen a baloldali színfalak mögé. Mért is tartottak ezek a vén csontok annyira! Hát jó, most ennek is vége van. Mit törődik ő vele? Most szépen egyszerűen leül majd jó meleg szobájában, a zöld damasztdíványra, kinyújtja lábait s a maga módja szerint búcsúünnepet fog ülni. Igaz... hisz még van otthon egy üveg Sillerje... Illés bácsi hozta neki... annak majd kitekeri a nyakát. Hozzá leveszi a polcról Brantörne „Vie des Dames galantes"-ját, a félig üres poharat félkézzel, a könyvet másik kezében fogva ki fogja fürkészni ennek a fájdalmas, bolondos létnek titkos értelmét. Mire lefekszik, bizonyára megtalálja. Mit is törődjön ő valakivel ezen a világon? Ő vele sem törődik senki. - S ezzel Gébert Jázon nagy nehezen kikászolódott a kocsiból.

De alig tette lábát a kövezetre, mikor valami egész csodálatos dolog történt. Valami, amit Gébert Jázon nem tudott megmagyarázni magának, akárhogy is töprengett később rajta. Mintha hirtelen felvillant volna benne valami, egy hirtelen fehér fény, amilyennek mi képzeljük, ha robbanásról, ágyúlövésről álmodunk s aztán mintegy a lőpor fényétől elvakítva, magunk körül mindent sötétnek találunk. Jázon nem tudta maga sem; hogy jutott eszébe. Igazán, egész nap egyszer sem gondolt arra az emberre. S egyszerre mégis, mint kézzelfogható igazság, állott előtte: Kössling doktor - ott fenn, magányos szobájában a Neue Friedrichstrassén, aki most éhesen, kétségbeesetten bolyong, mint az állat ketrecében - Kössling Frigyes doktor ebben az órában valami kárt fog tenni magában. S mi« alatt Jázon ezt akadozva kimondta, féllábával a gyalogjárón, úgy érezte, mintha nem is volna igaz, mintha nem is volna más, mint alaptalan ötlet, képzelődés - hogy a másik nem is gondol erre. De alighogy magát meg akarta cáfolni, olyan félelem, olyan belső nyugtalanság fogta el, hogy melle egészen elszorult, mintha torkát fojtogatná valami. Gébert Jázon nem hitt a távolba hatásban, a mesmerizmusban. Túlságosan szkeptikus volt ahhoz, hogy valamiben higyjen. De bizonyságot akart látni - bizonyságot, akármi is volt az. Rákiáltott a kocsisra, hogy vigye még egyszer fel a Königstrassén, egészen a Neue Friedrichsstrasséig.

A kocsis lassan meghúzta a gyeplőt, mintha még időt akarna engedni utasának, hogy másra határozza el magát, megfordította lovát s ismét a Königstrassébe fordult. Bent ült Gébert Jázon előrehajolva, leeresztette a kocsi ablakát s kinézett a szürke éjszakába, mely a gázlámpák pislogó fényétől - nagy távolságban álltak egymástól - csak szomorúan s egyenetlenül volt megvilágítva. Megmagyarázhatatlan nyugtalanságban kimeresztette szemeit s mindenkit, aki feltűnt és eltűnt előtte, szemmel kisért, hogy nem Kössling-e? Nem tudta, mi kényszerítette ebbe a helyzetbe. Úgy érezte magát, mint a vadász lesben - úgy figyelt ki a homályba minden idegét megfeszítve. Ekkor egész távol egy szürke árnyékot vett észre s a lépések zaján, a mozgás ritmusán megérezte, hogy ismeri ezt a járást, s hogy ez egész más valaki, mint akit itt keresett. Gébert Jázon egyszerre oly különösnek találta azt, ami most történt vele, hogy magától megborzadt. Rákiáltott a kocsisra: Megállj! kiugrott a kocsiból - egész elfeledkezett gyengeségéről s betegségéről - s így bukdácsolt a ropogó tócsák között, - kalapját szemébe húzva, gallérja kinyílt.

- Jetti! Az ég szerelmére, Jetti! - kiáltotta - mi az?

Jetti visszadöbbent s megállt. Még messze jártak gondolatai.

- Ó, Jázon bátyám, - mondta s úgy mosolygott, mint a gyermek, akit torkoskodáson kaptak rajta. Egész pirosra fújta a levegő. Jázon látta. S Jetti mosolygott.

- Hozzám készültél? -

- Talán, - felelte Jetti, - nem tudom. Az volt a fő, hogy ott ne maradjak.

- Úgy látszik, neked sem nagyon tetszett odafönt a lakzi, - mondta Jázon s már ő is mosolygott, - éppúgy, mint nekem. - Megfogta Jetti kezét, lágyan megsimogatta, míg könnyes szemei előtt elmosódott Jetti alakja. - De te még meg fogsz hűlni ezekben a vékony cipőkben, te nagy gyerek te - mondta lassan. - Most nincs sétálni való idő. Majd így öltözhetsz fel, ha a charlottenburgi várkertben a madarak megint csicseregnek. Gyere, Jetti, odaát vár a kocsim.

Jetti szomorúan rázta fejét.

Jázon megint megfogta kezét. - Mondd csak, Jetti nem voltam-e én, amennyire csak visszaemlékezni tudsz, mindig a te pártodon? Azt hiszed, most egyszerre elpártoltam tőled? Gyere, majd beszélünk a kocsiban. Gondold el, ha valaki itt meglátna bennünket.

Jetti nyugodtan, minden ellenkezés nélkül ment Jázon bátyjával. Sőt a beszállásnál erősen Jázon vállára támaszkodott, aki szólt a kocsisnak, hogy egy darabig hajtson itt fel és alá, aztán vigye őket lakására.

Jázon nem láthatta már Jetti arcát, mert mélyen hátradőlt a kocsipárnákon. De mégis, egész testével érezte jelenlétét, s csak most vált tudatossá előtte, mi volt számára ez a leány - sokkal több, mintsem be merte volna magának vallani.

- Jetti, - kezdte végre, - beszéljünk úgy egymással, mint két okos ember. Tudod-e, Jetti, mit cselekedtél, mikor most, az esküvő után el« hagytad férjedet?

Jetti csak bólintott; s aztán így szólt, miközben minden szónál küszködött magában. - Nem tudok, Jázon bátyám, - nem tudok a felesége lenni. Mindennap csak vártam, vártam, - valaminek kell majd csak történnie. Mindig gondoltam, hogy Salamon bácsi meglátja rajtam s beszél hozzám. S akkor - akkor megmondtam volna, hogy nem lehetek az övé. Percről-percre vártam, lestem, talán jön valami váratlan, amit nem is lehet elgondolni. De egyszerre nyakamra vetették a hurkot, kiabálni akartam, nem tudtam elhinni, hogy igaz. S ekkor - hisz tudod.

Jetti előrehajolt s egy lámpa fényénél Jázon meglátta arcát... s pilláin csillogó gyöngyként csüggött két könnycsepp. Jázonnak az az érzése támadt, hogy le kellene csókolnia azokat onnan. Mert a végtelen részvéten kívül, melyet Jetti fölött érzett, valami más is fellobbant benne, amit sohasem mert bevallani magának. S épp ezért Jettinek csak a kezét ragadta meg – s magáéban tartotta a szép, puha kezet, nyúlánk ujján a karikagyűrűvel. - Gébert Jázon érezte az új karikagyűrűt - magáéban tartotta, mikor már rég elhallgatott s mikor a kocsi a zegzugos utcákon való imbolygása után az Alexander-platzon túl, a lobogó lámpák fénye mellett a Königsbrücke irányában döcögött.

Jázon sokáig beszélt, sokat és okosan. Először a tényekről, azután a kilátásokról. Jetti nem megy vissza férjéhez? Jó, ebbe bele kell nyugodni. Erre senki sem kényszerítheti. De tudnia kell azt is, hogy az az ember a férje. A hatóság nem tréfából ütötte rá ma délben az okiratra a pecsétjét. Az állam úr olyan ember, aki nem törődik az érzelmekkel, s nem hagy magával tréfát űzni. Erről ő is tudna egy nótát mesélni. Amennyire ő ismeri a helyzetet, Jetti teljesen vagyontalan, s Salamon mindenét, amije csak volt, férjének adta. Ez nehézségeket fog okozni. Mert ha Jakóby Júliusz Jettiről le is fog mondani - hisz nincs hatalma hozzá, hogy kényszerítse, - amennyire ő ismeri az új sógort - a pénztől nem fog megválni... - Az ügy, kedves Jettim, - azt már most látom - nagyon piszkos lesz és nagy zajt fog csapni. Vigyáznunk kell tehát, hogy lehetőleg békésen tudjunk megegyezni. - Ugye, te szereted Kössling doktort?

Jetti bólintott.

- Nem akarlak kérdezni, mennyire ment a dolog. Hisz elvégre te ura vagy elhatározásodnak, s elég idős vagy, hogy megismerd az életet.

- Nem! - kiáltotta Jetti s könyörögve megragadta Jázon kezét, - ne hidd azt rólam, bátyám! -

Jázon mosolygott, - nem minden célzatosság nélkül tette ezt az oldalugrást - s szabadabban folytatta:

- Salamon bácsi házába nem mehetsz többé vissza, Jetti, s ha teljes szabadságot is engednek neked, mégis idővel azt fogod tenni, amit nem akarsz. Elég jól ismerem az én bájos sógora nőimet. Egyáltalában, tudd meg, most egy csapással az egész család, sőt a család jóindulatú része is ellened fordul. Ne ringasd magad semmis féle reményekben. Egy lélek sem lesz a te pártodon, senki sem fog megérteni, talán még az sem, aki a legközelebb áll tehozzád.

- De talán mégis, - kiáltotta Jetti.

- S ezért, kedves barátném - Jázon nem törődött az ellenvetéssel - egyelőre nálam fogsz maradni. Én majd szárnyaim alá veszlek, szegény, eltévedt kis báránykám. Mint az oroszlán utolsó kölykét, úgy foglak védelmezni. De, - ne csinálj több bolondságot, lányom. Értsd meg jól a helyzetet. Neked szükséged van az emberek rokonszenvére. Te csatát kezdtél, Jetti, - érted, egy súlyos küzdelmet; nem tehettél egyebet. Egy szót sem szólok ellene. Segíteni akarok neked. De - csak semmi bolondságot. Te nem vagy többé Gébert Jetti, hanem Jakóby Júliuszné, akit mindenképpen lehetetlenné lehet tenni. S azt magadnak is be kell látnod Jetti, hogy nulla meg nulla csak akkor száz, ha egy egyes van előtte. Addig együtt is csak szánalmas semmik, melyek hosszabb időre nem állhatnak fenn. S most, kedves Jettim, beszéljünk valami másról. Először is te nálam fogsz lakni. A többi majd csak adódik. Milyen jó is lesz, kis gazdasszonykám, majd meglátod. Tulajdonképen nagyon örülök, hogy megtaláltalak, ki tudja, mit tettél volna különben, - mindenesetre semmi okosat. Gondold csak el, milyen ijedtséget okoztál azoknak ott fönn, - akik még nem is tudják, hova lettél!

Így beszélt Jázon, soká, meggondoltan, okosan és mégis maró gúnnyal, a szokása szerint. Jetti egész csendben ült mellette s az utóbbi napok aggodalmai és nyugtalanságai után itt, a sötét, puha kocsiban újra melegséget s szeretetet érzett. Félig csodálkozón nézett a pislogó lámpák után, melyek lassan tovatáncoltak, mialatt a kocsi csendesen döcögött. Ebben a pillanatban úgy érezte, mintha mindaz, ami történt, a messze távolba tűnt volna tőle s mintha nem is ő volna az, aki ezt tette, hanem valaki más. De bizonya talán helyzete egyszerre ismét eszébe jutott, s Jetti hozzásimult Jázonhoz, átkarolta s zokogni kezdett. Könnyek közt rebegte, hogy Jázon milyen jó hozzá, hogy nem hagyta el most sem, mikor mindenki kitagadja. De Jázon azt felelte, hogy Jetti kis csacsi, hisz tudja, hogy mindig a kedvence volt, s az is fog maradni. Majd meg fogja látni, milyen jól is fognak élni együtt. S idővel úgyis minden jóra fordul, arról ő kezeskedik.

Így beszélt Jázon. De belsejében egész más hangokat hallott, melyek gondot és gyászt jósoltak.

- Kössling sejti, hogy mit tettél? - kérdezte Jázon.

- Nem hiszem, bátyám!

- Úgy, úgy - mormogta Jázon s elgondolkozva csóválta fejét. Nem is vette észre, hogy a kocsi megállt.

Akkor azután lassan kimászott a csézából - mert lábai elfáradtak - s Jettinek is segített a kiszállásnál. A csillagos éjszakában ott állott Jetti fehér alakja. Jázon hallotta a sötétben selyemruhája suhogását s érezte csupasz karjának érintését. S ebben a pillanatban eszébe jutott, hányszor segített ki itt valakit a kocsiból; s mosolyognia kellett mostani furcsa szerepén. Érezte, hogy már megöregedett; miközben mégis mindig eszébe ötlött az a bibliai mese arról az emberről, aki elment, hogy atyja szamarát megkeresse, s helyette egy országot talált.

- Úgy, most hazaviszem menyasszonykámat, - mondta Jázon szinte gúnyos hangon, melyet úgy kedvelt s melyről azt hitte, hogy igazi érzését jól palástolja; s egy szándékosan régimódi meghajlással kezet csókolt Jettinek. Azután kinyitotta a súlyos kaput, bebocsátotta Jettit s gyorsan visszament a kocsihoz: a kocsis várjon csak, aztán jó borravalót kap.

Egy pillanatig egyedül állt Jetti a sötét kapualjban s örült, hogy viszontláthatja a régi helyet. Csodálkozott ezen a körforgáson, hogy újra itt van. Minden más, az utolsó három nap elmosódott emlékezetéből, csak szerelmesére, Köszling doktorra gondolt, úgyhogy könnyekre fakadt s a falhoz támaszkodva csendesen zokogott.

Így találta Jázon; s tréfálózva, mintha nem is venne észre semmit, karját nyújtotta s felkísérte a gyöngén világított lépcsőfokokon. Mikor fent kinyitotta az ajtót, az öreg kisasszony elsuhant mellettük.

- Gyere, Jetti, itt elől, ez lesz a te birodalmad, te öreg lány te. - Ezzel benyitott a zöld szobába s az asztalhoz ment, melyen a moderatőrlámpa állott. Zsebtűzszerszámával tüzet gyújtott, s a szobában nyugtalan, óriási árnyak ugráltak. De még nem is emelte le a burát a lámpáról, mikor úgy érezte, mintha háta mögött valami súlyos tárgy tompán a földre esne. Anélkül, hogy hátrafordult volna, élesen házvezetőnője után kiáltott.

Mikor aztán újra bejött, Jetti egy szék mellett a földön feküdt. Talán még le akart ülni, talán le is ült, de akaratereje egyszerre felmondta a szolgálatot, s lecsúszott a székről.

A vén kisasszony ijedten dugta be fejét az ajtó hasadékán.

- A kölnivizes üvegem, - mondta Jázon fék hangosan, - ott áll a kis tükrön. - Azután letérdelt, kinyitotta nehéz köpenyét, úgyhogy Jetti fehér atlaszruhájában úgy feküdt köpenye vörös bélésén, mint valami szőnyegen, s orrához tartotta a kristályüvegcsét. De mikor Jázon semmi változást nem látott rajta - Jetti ájultan feküdt s oly fehér volt, mint a menyasszonyi ruhája - vigyázva egyik karját háta alá, másikat térdei alá dugta, lassan, reszketve felemelte a fehér terhet s bevitte ágyába.

- Ki kell nyitnunk a ruhát, kisasszony, - mondta. S mialatt a vén kisasszony, aki egy csodálkozó szót sem ejtett, Jetti derekán babrált, Jázon kint a borosüvegek közt a Sillerjét kereste, melyet úgyis ma akart meginni. De mivel a zsinórt, mely a dugót tartotta, nem tudta elég gyorsan kibontani, letörte az üveg fejét, hogy a pezsgőshab csak úgy szétfreccsent kezeire. Fogott egy ezüstkanalat s visszasietett a zöld szobába.

Az öreg kisasszony kissé kinyitotta Jetti ruháját, haját is meglazította s Jetti keble lassan lélegzett csipkeing válla alatt s az arany medailIon is lassan emelkedett és süllyedt minden lélegzetvételnél. De szemei még csukva voltak s ajkait erősen összeszorította. S mikor Jázon felemelte Jetti fejét, hogy a kanállal az aranysárga, habzó borból a szájába öntsön... mikor sötét szemei újra halkan beszélni kezdtek... s mikor Jetti, mintha messziről érkeznék meg, Jázont először idegenül, szégyenlősen nézte, míg enyhe mosollyal, hálás csodálkozással mindent felismert maga körül... akkor ébredt tudatára Jázon, ezen a mai estén, milyen szép is ez a leány, milyen ritka, kiválasztott szépség, gyengéd és érthetetlen, idegen és talányszerű, mint maga az élet. Jó darabig ült így előtte elgondolkozva, szó nélkül szemlélte. Erezte a nő különös báját és idegenségét, mely közel áll hozzánk, s mégis oly végtelen távol marad, amelyért egész életünkben küzdünk s melyet mégsem érünk el soha, még ha karjaink közt tartjuk is. S Jázonban részvét támadt szépsége iránt, melynek szenvedés volt a sorsa, aminthogy mindennek, ami szép, szenvednie kell.

Végre, mikor Jetti szemei már visszanyerték régi fényüket, Jázon újra lelkére beszélt, hogy minden jó lesz, csak ne törődjön a gondokkal, s mindenekelőtt csak maradjon nyugodtan nála. Ő majd szószólója lesz, s gondoskodni fog róla. Csak feküdjön egész csendesen, ne mozogjon. A kisasszony majd társaságot nyújt neki. Itt az ital, itt van sütemény is. Most azonban bocsásson meg neki, most ő is visszavonul, mert nagyon fáradt.

Jetti nem ellenkezett. Az utolsó napok izgalmai, melyek akaraterejét növelték, elmúltak s teljes testi és lelki kimerültségnek adtak helyet, melyben semmiféle elhatározásra többé képes nem volt. Így Jetti minden felelet helyett csak mélyen s háládatosan belenézett Jázon szemeibe, mikor az csendesen feléje hajolt s ajkaival megérintette fehér, hideg homlokát.

Jázonlábujjhegyen kiment a szobából sintett az öreg kisasszonynak, hogy ne mozduljon Jetti oldala mellől s időnként adjon neki egy kanállal pezsgőt.

Jázon óvatosan lelopódzott a lépcsőn s felkeltette a kocsist, aki fent, a bakon elaludt. Vigye vissza megint az esküvőre. A kocsis azonban, aki egy lovagias kalandot sejtett az ügyben, csak ennyit szólt:

- Bennem bízhat az úr, én hallgatok, mint a csuka!

2.

Mikor Jázon a lakodalmas ház előtt kiszállt, már hallotta fentről a zúgást, akár valami felzavart méhkasból. Minka néni vette észre először, hogy Jetti hiányzik, pedig már jó ideje lehetett távol. Mert az ilyen ünnepen mindenki csak magában ünnepel, senki sem törődik azzal, akiért tulajdonképen az egészet rendezték.

- Hol van Jetti? - kérdezte Minka néni s hosszú uszályát körülhúzta a termeken és a mellékszobákon.

- Épp most beszéltem vele, - mondta a pudlifürtös kisasszony s egy szálat elcsomózott kézimunkáján.

Jakóby Júliusz Naftáli bácsi mellett ült s kifejtette előtte üzleti kilátásait.

Riki minden vendéggel szemben szeretetreméltóan viselkedett; azokkal szemben, akiket nem szeretett, különösen, mert ezek elmesélik aztán, hogy érezték magukat - s ezért nem volt ideje, hogy Minka néni kérdésére válaszoljon. Csak Nándor, aki kissé emelkedett hangulatban volt, kiáltotta nevetve:

- Biztosan kiment Jetti - ’sz egy menyasszony is csak ember! - És valószínűleg ezt a legjobb élcnek tartotta, amit ma faragott.

De Minka néni ezzel nem elégedett meg s tovább folytatta kutatásait. Egyik-másik vendég kérdőn nézett egymásra. Farkas is részt vett a keresésben s minden vörös függöny mögé bekukkantott. A kis Minka néni egyszerre különös nyugtalanságot s zavarodottságot okozott a társaságban. Senki sem tudta pedig, miért.

- Mit keressz, Minka? - kérdezte Salamon.

-