Bánom, hogy a szolgád voltam

By Jónás Tamás

A kötetben olvasható novellák, elbeszélések, történetek mintha felnőttekhez szóló mesék lennének. Kezdetben a hős megpróbáltatásai pozitív irányba váltanak, csoda ugyan nem történik, de az emberiesség mégis sorsfordító erőként képes működni, a lopással gyanúsított cigányasszonyról végül kiderül, hogy becsületes, a vándorcigányról, hogy segítőkészebb a többieknél, a villany kikapcsolására kivezényelt szerelőről, hogy emberséges. Mesei világként érzékeljük az etikai normák pozitív működését ebben a szociális mélyvilágban, pedig csak az történik ezekben a novellákban, aminek a valóságban is történnie kellene. A posztmodern (szöveg)világot megelőző elbeszélői hangot idéző, tömör és csattanós elbeszélések adott szociokulturális miliőjét a folytatásban, miként a könyvben előrehaladunk, a mitikus erők munkálkodásának terepéig vezeti vissza a huszadik századot jelentő jelen és a mitologémák ős-dualisztikus, vagy egyenesen manicheista megnyilatkozásának megjelenítésében. Itt már nem idegenkedik a csodától, Jézus megjelenik a faluban, a névtelen Gonosz törekszik világhatalomra. Itt már nem babonáról, folklórról, szokásrendről beszél az elbeszélő, hanem jóról és rosszról, a világot és a világban élő embereket mozgató princípiumokról. A történetekben nincs leírás, csak monológ, szinte szünetmentes a jelzőtlen mesélés, csak, mint az élőbeszédben az időben kissé előre vagy hátraugró narráció, aminek berekesztése visszafelé is értelmezi az elbeszélést: a fiú, akiből ki akarták űzni a Gonoszt, azután meséli el különös kalandjainak sorát, miután közlekedési balesetben meghalt, teste elégett (És mikor eltelik az ezer esztendő). Ha Jónás Tamás ráhajtott volna, kerek horror-történetet is írhatott volna ebből a meséből, amit Stephen King is megirigyelne.
(J. Fekete József)

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633745007

Book preview

JÓNÁS TAMÁS

BÁNOM, HOGY

A SZOLGÁD VOLTAM

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-500-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Jónás Tamás

I.

LELET

Gyorsan, gyorsan, már közel a domb teteje, azután már csak legurul, de a lejtőn is teker, és már csak két domb, meg az a hosszú egyenes út, repül tovább!

Pisti tekerte a fekete, ülés nélküli biciklit, végig állnia kellett, mert a nyereg csonkja állt csak ki, arra nem ülhetett rá, de fáradhatatlanul tekert, nagy volt az öröme. Inge kiszakadt, amikor kirontott az erdőből, nem kerülgette a gallyakat, a legegyenesebb, legrövidebb utat választotta, mihamarabb az erdő szélén hagyott biciklihez akart érni.

Csontos mellkasa kilátszott a szakadásokon, ahogy száguldott le a dombról. Erős szálú, fekete haja lobogott. Hosszú volt már, válláig érő, szemébe lógott.

Jött a következő domb, autó szembe, csak az utolsó pillanatban látta meg, az út közepén haladt, alig tudott lehúzódni.

Mintha a közelgő vihar elől menekült volna. Az erdők felett már akkor felhők gyülekeztek, amikor délután elindult, hogy gombát, málnát szedjen, az éhség és az unalom mégis rávette, hogy nekiinduljon. Bolondságnak tűnt, gyakorlott gombászók csakis korán reggel indulnak el, délutánra összeszednek mindent.

A felhők, mintha elég erősnek éreznék magukat, megindultak a falu felé. Lassan, méltóságosan, mint a hadsereg. Pisti hátra-hátrafordult, mintha menekülne előlük. Versenyt hajtott velük, az igaz, de csak játékból, figyelte, ahogy az esőt hozó felhők egyre közelebb érnek hozzá. Már érezte a hidegüket, látta, hogy a domb mögött, amiről az előbb suhant le, ködös függönyben zuhog is az eső. Fáradt volt, de minden erejét beleadta, és tekert, a kormányra hasalva erőlködött, szinte kiáltani lett volna kedve fájdalmában és izgalmában.

Elérte az eső. Hideg esőcseppek a hátát verték. Fejét az égnek fordította, kitátott szájjal nyelte a vizet. Boldogság áradt szét benne. Már nem hajtott, hagyta, hogy magától guruljon a bicikli.

Nem járt messze a falutól. Jobb kezében erősen szorította az apróra hajtogatott papírdarabot, ott érezte biztonságban, nem volt szabad eláznia. Ötezer forint. Hihetetlen volt, hogy az erdőben ilyesmit is találhatott. Valami ügyetlen vagy részeg parasztember hagyhatta el, avar alatt rejtőzködő tinórán hasalt a pénz. A fiú megszédült, amikor meglátta. Félt felvenni. Előbb hallgatózott, van-e a közelben valaki. Talán csak játszik vele valaki, a fa tetején bujkál vagy a bokrokban. Csend volt. Felkapta, körülnézett, nincs-e még a közelben több is. De csak kis területet nézett meg, nem bírt az izgalmával, rohant a biciklijéhez, hogy mihamarabb megmutassa anyjának a pénzt. A bolt is nyitva lesz, ha siet. Végre egy jó vacsora. Talán egy sört is megenged neki az anyja. Nagyfiú már, rögtön tizenhét éves, másoknak már gyerekeik vannak, csak ő van otthon folyton az anyja mellett. Mióta az apja meg hat testvére meghaltak, amikor felrobbant a gázpalack, nem hagyta magára az anyját. Az asszony szinte eszét vesztette, napokig szaladgált le-fel a falu utcáin. Megtépte magán a ruhát, az út közepére térdelt, és az égre nézve motyogott, majd kiabált, mintha veszekedne valakivel. Felkínálta magát minden arra járó férfinek. A melleit mutogatta vagy a szoknyáját emelgette:

– Hát nem kellek senkinek?

Pista fogta a kezét, és vitte haza, lefektette, vigasztalta. A házukból szinte semmi sem maradt. Az egyik szoba fala kidőlt, a másik fölött megmaradt a tető, ott húzták meg magukat. Az anyja nem akart másoknál lakni, pedig sokan hívták, még egy üres házat is felajánlott nekik a tanács. Volt, hogy lecsendesedett, de akkor is felzokogott, halkan, mint egy négy éves kislány, aztán Pistit csókolgatta, vadul, olyan szenvedéllyel, hogy akik látták, rosszallóan csóválták a fejüket: inkább szerelmeskedés volt az már.

Ahogy múltak a hónapok, lassan megnyugodott. Szótlanul járt házról házra, itt is, ott is segített a konyhai, kerti munkákban, ételt, pénzt kapott érte. A házat megjavították, az egyik szobát csak, de kettejüknek elég volt. Nyugodt, szomorú életet élt megmaradt fiával. Dicsérgették a falusiak a szorgalmát, csak azzal nem tudtak mit kezdeni, hogy a hét sírral semmit nem törődött. Soha nem ment ki a temetőbe, nem vitt virágot, nem imádkozott a fakeresztek előtt. A temetésre se ment el.

Pisti végre beért a faluba. Az eső megelőzte, senki nem járt az utcákon, pedig szívesen eldicsekedett volna a szerencséjével. Ötezer forint! Nagy pénz! Aztán eszébe jutott, hogy jobb nem szólni róla, még kiderül, valaki a faluból vesztette el.

– Ez már a miénk! – mondta ki akaratlanul is.

Már gyanakvóan, körbe-körbenézve állt meg a házuk előtt, nem követte-e valaki. Az ajtó előtt még, mielőtt benyitott volna, kihajtogatta a pénzt, megvan-e, nem csak lidércek játszottak-e vele. Ott volt az. Használt, öreg ötezerforintos. Sok kezet megjárt, sok zsebet, boltot, kocsmát.

Pisti nagy levegőt vett, úgy nyitott be. Eltervezte, hogy kitaláltatja anyjával, mit szorongat a kezében. Sötét volt a szobában. A vihar elsötétítette az egész falut. A fiú villanyt kapcsolt. A pénzt kiejtette a kezéből, összecsuklott attól, amit látott.

Az anyja ott himbálózott a lámpát tartó szögön, alatta feldöntött szék. Valószerűtlenül hosszú, fehér nyelve kilógott, csúfolta a világot.

VALI ÉS LÉNÁRD

Lénárd vasárnaponként nem ivott. Mondogatta, inni hétfőtől szombatig elég, valami értelmes dolgot is kell csinálni az embernek. Vasárnaponként az erdőket járta. Eleinte azt hitték, gombászni megy, de Vali néninél sose adott le még egy kékhátyút se, olyan meg nincs, hogy hónapokon át ne találjon az ember semmit, még véletlenből is kellene.

Vali háza ott uraskodott az erdő felé vezető úton. Több út is vezetett erdőnek, de ha valaki gombát keresni ment, ezen indult, mert ez vezetett a legmélyebbre, a legjobb helyekre. Vali egésznap az udvaron csoszogott, láthatta, ki megy ki reggelente, visszafelé már várta őket, hogy megvegye tőlük a szebb darabokat. Kiszárította, hetente bevitte a városba, ott adta tovább, ki tudja, kinek. Az se lehetett pontosan tudni, mit keresett velük, de nem járthatott rosszul, évek óta ezt csinálta.

Ott ácsorgott vasárnaponként is a kapujában, amikor Lénárd kora reggel elindult az erdőbe.

– Jóember, hozhatnál már te is valamit. A tinórákat ezek nem tanálják.

– Menjék maga az erdőre, keressen magának!

– Ezzel a lábbal e? Nem bírom má én! Százast fizetek neked egy szebb tinóraé!

A végét már kiabálnia kellett, Lénárd gyorsan lépkedett, hamar eltűnt a közeli fák mögött. Sötétedéskor jött vissza.

– Nem hiszem, hogy nem tanász semmit! A másik faluba adod-e le? – Vali bosszús lett, amikor meglátta Lénárdot. Nem volt nála szatyor, semmi, amibe gombát hozott volna. A kapuba kapaszkodva nézte, ahogy a férfi némán elsétál a háza előtt, őt szinte észre se veszi.

– Gyere be akkor legalább, segítsé! Az antennát kéne fent megigazítani, mert sehogy se jó a kép a tévébe. Cseresznyepálinkát adok.

Lénárd gondolkodott egy keveset, megfordult, bement az asszonyhoz. Felmászott a padra, onnan kiabálgatott egy ideig, jó-e már a kép, a hang is jön-e rendesen.

– Jól van, jól van, most minden jó! – kiáltotta Vali nagy örömmel. Nem a tévének örült.

– De más a ház, ha van benne férfi is – mondta mosolyogva Lénárdnak, már a konyhai asztalnál ültek, itták a pálinkát.

– Minek magának férfi? Hogy antennát igazítgassék, arra luxus.

– Jó lenne az nekem bármire! – huncutkodott az asszony.

A liter pálinkának megitták már a nagyját. Akkor Lénárd felhajtott még egy pohárral, megragadta az asszony kezét, és magával húzta a tiszta szobába.

– Hej, ne olyan kapkodva, nem bírok én olyan gyorsan lépni – sikított Vali néni.

Reggel elégedetten ébredtek. Lénárd kelt hamarabb, öltözködött.

– Nem szokok ide, ne számítson rá – mondta olyan semmilyen hangon, majdnem kedvesen.

Gyorsan elment, csak a következő vasárnap jött megint, este, nagy szatyor tinórával. Átadta a kapuajtó felett az értetlenül hallgató asszonynak, és ment is tovább, se köszönetet, se pénzt nem várt értük.

Vali azt hitte, ez már jelent valamit. Sütött-főzött vasárnapra, de Lénárd elmaradt. Aztán a következő vasárnap se jött. Vali aggódni kezdett, becsoszogott a faluba, egyenesen a kocsmába, és rögtön a csaposhoz lépett, hogy Lénárdról kérdezze. Mit bánta ő, hogy beszélni kezdenek róluk, még örült is volna, ha a pletyka összehozza őket. Huszonhárom éve halt meg a férje, álmában fulladt meg, részegen, saját hányásában.

– Hát a Lénárd összeállott a Katával.

Vali elsápadt.

– Ki az a Kata?

– Szép asszony – mondta a csapos, vékony dongájú, csillogó szemű ember, nem az a kimondott kocsmáros. – Nem olyan régen költözött ide a faluba a lyányával.

Vali lehuppant egy székre, feldecit rendelt magának, és nagy szomorúan indult vissza a házába. Már várta egy ember, gombát hozott.

– Tinóra?

– Kékhátyú meg csirkegomba.

– Nem veszem át.

– Mé nem veszi át? Egész álló nap ezután járkátam, jóasszony, ne basszon má ki velem.

– Nem kell! – mondta Vali szomorúan. – Tinóra kell!

A férfi földhöz vágta a szatyrot, aztán köpött rá kétszer.

– Az isten faszát a tinórába!

*

Hétfőtől szombatig nem volt este, hogy Lénárd ne a kocsmában lett volna. Vagy ha volt, csak azért, mert inkább a presszóba ment. Ha meg ott se találták, akkor valamelyik bokorban aludt részegen. Volt ugyan háza, de amióta a felesége meghalt – megfulladt, dió akadt a torkán – nem akaródzott neki hazamenni. Csak akkor nyitott ajtót, ablakot megint, amikor a fia visszajött az egyetemről, de fél év múlva a fia is meghalt, valami ismeretlen vírus okozta a halálát, mondták az orvosok, az ajtók, ablakok újra bezáródtak, és már nem nyitódtak ki soha.

Vándorcigányok jöttek a falu mellé valamikor. Nem maradtak sokáig, de hagytak a faluban egy asszonyt, valami bűne lehetett, kidobták maguk közül. Vékony, rafinált nézésű nő volt, Cinkának hívták. Fehéren csillogott az egyik foga, ha nevetett, nagy, rózsás szoknyákban járt. Alig lehetett szavát hallani. Volt benne valami fenyegető, ahogy megjelent, és napraforgómagot vagy fűszálat rágicsált. Talált egy üres szobakonyhás házat a faluban, abba beköltözött, ott is maradt, nem zavarta el senki.

Nála aludt telente Lénárd, ha már kezdett hideg lenni, az ő ajtaján kopogtatott. Egy idő után már úgy nézték őket, mint férjet, feleséget.

Vali egy délután lesétált ehhez a cigányasszonyhoz. Az ajtó előtt ült, kisszéken, széttett lábai között, a szoknyáján kenyér, kolbász, paradicsom volt, kisbicskával abból eszegetett.

– Jaj, de meleg ez a hónap – lihegett Vali, és próbált a ház árnyékába húzódni.

Cinka nem szólt semmit, de a fejét félrefordította, úgy nézett fel Valira. Az fáradtságában a ház falának dőlt.

– Az urad?

– Nem uram nekem.

– Nincs itthon?

– Nincs.

Vali lihegett, nem tett neki jót a meleg, magas volt a vérnyomása, fogynia kellett volna pár kilót, menni is jobban bírt volna.

– Azzal a Katával van?

– Honnat tudjam?

– Te élsz vele, nem? – Vali dühbe gurult, de rögtön le is nyugtatta magát, félt, hogy még rosszabbul lesz.

– Ki ez a Kata, csak tudod?

– Lyánya anyja, többet én se tudok róla.

– Szép?

– Az.

– Jár hozzá a Lénárd?

– Mit tudom én? Biztos, mert lássák őket együtt.

– Te nem?

– Én nem.

Vali lassan lecsusszant a fal mellett, már guggolt.

– Odaköltözik hozzá?

– Mér költözne?

– Szerelemből.

– Aj, asszony! – Cinka még korábban abbahagyta az evést, érdekelte, mit akar tőle Vali, de most újra kanyarított magának egy kisebb darab kolbászt, paradicsomot, kenyeret hozzá. – Nem szerelmes az.

Majd később hozzátette:

– Nem hozzád való ember ez! Öregasszony vagy már! Úgy viselkedjél!

Vali nem válaszolt, a mellkasát tapogatva indult el, ki az udvarból, végig az egyenes úton, majd elkanyarodott azon a kis ösvényen, ami az erdő felé visz, a legmélyebb, gombától leggazdagabbak felé.

JÉZUS CSERNELYBEN

– Gyere csak, anyja, üssed ezt a gyereket! Nem mutassa, van-e már szőr a faszán!

Marcsi a szomszéd gyerekét fogdosta, rángatta, csókolgatta. Hiába akart szabadulni az alig négy éves apróság, éppen fel akarták falni. Marcsi azzal zárta a szerelmeskedést, hogy beleharapott a kisfiú orrába, erősen, hogy az pityeregve szaladt haza, át a szomszédba, a lyukas kerítésen.

– Van-e már szeretőd? – kiabált Marcsi a gyerek után. – Vagy anyádba vagy szerelmes?

– Haggyá má békén! – ordított vissza tehetetlen méreggel a kis Lacika.

– Marcsi, mé szekírozod má ezt a gyereket annyit?

Ilcsi, a kisfiú anyja lépett ki a rozzant, teleszemetelt udvaros házból. Zsíros cicanadrág volt rajta, szakadozott póló, színben illettek legalább egymáshoz, sárga mindkettő. Nem volt az asszony már fiatal, negyvenkét évesen szülte a gyönyörű, nagyszemű Lacikát. Nem tudta senki, ki lehetett az apja, ami furcsa dolog volt a faluban, mert legalább sejteni sejtettek mindent – ez a dolog örökre titok maradt.

– Add ide a fiadot, megnevelem én! – mondta Marcsi az asszonynak.

– Hogy úgy beszéljék-e, mint a tieid?

– Mi van az enyéimmel? Kimondják, amit gondolnak!

– Az enyim is kimondja, csak nem gondol olyanokat, mint a tieid.

Jó szomszédságban éltek, minden beszélgetésük így indult, ugratták egymást, hazudtak valami kicsit vagy éppen nagyon nagyot, hogy aztán kinevessék egymást, vagy ha már az se ment, akkor magukat. Marcsi, ez a harmincéves, vékony asszony, hét gyerekkel, soha nem dolgozó urával, sok-sok adóssággal, még be is pisilt néha, úgy tudott nevetni, amikor bolonddá tette az embereket. Még az se zavarta, hogy voltak idők, amikor a nagy nevetéseket érthetetlen sírások és görcsös zokogások kísérték, aztán rosszkedv, izzadás, ájulás – évek óta nyugtatókat szedett, innen-onnan összelopkodott gyógyszereket, nevüket se tudta.

– Doktor úr, énnekem valami bajom. Ketyós vagyok, az is lehet. Nyugtatót írjon, de erőset, mer még olyan érzésem van, hogy megölök valakit – ilyen érzése éppen nem volt, de a megrémült orvos erre könnyebben írt fel erős nyugtatókat, megijesztette, hogy Marcsi a rendelő asztalára ült, onnan hajolt egészen közel az arcához, meg aztán nem értette a ketyós szót, nem beszélte olyan jól a magyart, laoszi volt, részeges fajta. Műhiba miatt rakták ebbe a csepp faluba.

– Doktor úr, nekem annyi a gyerekem, nem lehetne má csinálni valamit, hogy ne legyen több?

– Óvszeret hasznalja az ura?

– Az uram-e? Gazdagoknak való az, nekőnk arra nem fussa. Oszt én huzogassam fel? Mer az uramnak nem jut eszibe, amikor kéne, akkor egészen másra gondol...

– Maga gyógyszert nem szed?

– Dehogy nem!

– No, az jó lesz, azzal nem lesz gyerek.

– Hogy ne lenne, algopirin meg nospa mellett jött mind a hét.

Az orvos csak a tenyerébe temette az arcát, a receptet Marcsi kezébe nyomta, és kitessékelte a szobából, sokan türelmetlenkedtek már a rendelő előtt. Marcsi mosolygott, kint az injekciótól remegő, feszülten várakozó betegeket rémisztgette:

– Már megint részeg! Nem normális ez! Lehet, hogy nem is orvos. Végig a csicsimet nézegette.

Amikor nevetett, látni lehetett, hogy jobbról is, balról is hiányoznak fogai. Csintalan, de szép asszony volt még úgy is.

Marcsinak jelent meg egy keddi napon Jézus. Volt persze rajta vita, hogy a kis Lacika anyjához ment-e tulajdonképpen, mert látták az Urat mások is, csak Ilcsi nem volt otthon, gombászni ment az erdőbe. Az Úr csak azért ment át a kerítésen, ahol a gyerekek szoktak átszökdösni, hogy ne dolgavégezetlenül menjen el a faluból. Valamit biztos nagyon el akart mondani, akárkinek, aki odavalósi.

Rövid szakállú, fehér ruhás ember volt. Akik látták, azt mondták, nem is lépdesett, csak suhant a földön. Egyszer botlott csak meg, a kissoron, de ott akkora lyukak, hólyagok vannak az úton, hogy nem még ő, de az ezerszer nehezebb teherautók is csak nehezen tudnak rajta simán átmenni.

Marcsit végre otthon találta. Ki tudja, mit beszélgettek, se a gyerekek, se az apjuk nem volt otthon, csavarogtak, ahányan, annyi fele. Marcsi éppen főzött volna, kedd volt, akkor jött a hús a faluba, már korán reggel ott álltak az emberek a húsbolt előtt, hogy elvigyék a napokkal korábban megrendelt oldalast, combot, karajt. Ünnepnap volt ez. Mert hiába jön minden kedden a húsos, nem minden kedd fizetésnap. Ez a kedd éppen az volt. A postás, kedves, szőke fiatalember, azon a napon korábban hordta ki a segélyeket, gyeseket, családi pótlékokat, mint szokta, hadd érjenek még időben a szegényebbek is a húsboltba, ne csak az üres polcokat találják, a gazdag falubeliek elhordanak pillanatok alatt mindent. Így is későn jött már, Marcsi is csak úgy kapott 3 kiló oldalast, hogy kiabálnia kellett, aztán elsírta magát, hogy az ő gyerekeinek miért kell úgy élniük, mintha koncsorgók lennének, soha egy jobb falatot nem kapnak. Akkor a húsos megsajnálta, adott neki a pult alól oldalast, de Marcsi már méreggel indult haza, a küszöbre köpött, ahogy kilépett.

Sehol se volt már a mérge, amikor Jézus belépett hozzá a konyhába, az ajtó nyitva, még kopognia sem kellett. Poklos nyár volt, csak egy szürkére mocskolódott csipkefüggönyt szegeltek fel az ajtóra akkora lyukakkal, hogy a legkövérebb légy is könnyedén átrepülhetett rajtuk.

A fehér ruhás szó nélkül állt az ajtóban. Csak a bal kezét emelte fel, olyan ügyetlenül, mintha integetni akarna, jelentkezésre hasonlított a mozdulat, ahogy az iskolában a bátortalan gyerekek emelik kezeiket.

– Adj innom! – mondta a fehér ruhás.

– Csak stampedlis pohár van – válaszolta Marcsi kicsit megilletődve, azon gondolkodott, nem kellene-e síkálófát kapnia, lehet, hogy ez is a szamarasokkal van, oszt lopni