Krisztus-legendák

By Selma Lagerlöf

Selma Lagerlöf történetei végighullámzanak a Szentföld földrajzán és történelmén olyan legendaláncolatot alkotva, amelyek Jézus életétől a keresztes háborúkig tárják elénk ezeket az apokrif történeteket. Nemcsak Jézus, vagy Júdás személye és Lagerlöf csodálatos mesélőkedvével átszőtt, néholy újraírt történeteik jelennek meg, hanem a táj és a benne élő emberek és állatok is megjelennek. Nyugodt órákra, elvonulásra vágyó olvasók kedvenc olvasmánya ez.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Nov 13, 2019
• ISBN: 9789634748670

Selma Lagerlöf

Selma Ottilia Lovisa Lagerlöf; 20 November 1858 – 16 March 1940) was a Swedish writer. She published her first novel, Gösta Berling's Saga, at the age of 33. She was the first woman to win the Nobel Prize in Literature, which she was awarded in 1909. Additionally, she was the first woman to be granted a membership in the Swedish Academy in 1914.

Book preview

Selma Lagerlöf

KRISZTUS LEGENDÁK

fordította

Leffler Béla

BUDAÖRS, 2019

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-867-0 EPUB

ISBN 978-963-474-868-7 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2019

a mű eredeti címe:

Kristuslegender

első kiadás: 1904

a borító Niccolo Frangipane (1555 - 1600) Penitent

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

TARTALOM

A SZENT ÉJSZAKA

A CSÁSZÁR LÁTOMÁSA

A BÖLCSEK KÚTJA

A BETLEHEMI GYERMEKEK

MENEKÜLÉS EGYIPTOMBA

NÁZÁRETBEN

A TEMPLOMBAN

SZENT VERONIKA KENDŐJE

A VÖRÖSBEGY

MI URUNK ÉS SZENT PÉTER

A GYERTYALÁNG

A SZENT ÉJSZAKA

Mikor ötéves voltam, nagy bánat ért. Nem is hiszem, hogy volt azóta nagyobb bánatom.

Úgy történt, hogy meghalt a nagyanyám. Azelőtt mindennap ott üldögélt a sarokdíványon és mesélt nekünk.

Úgy emlékszem, mintha nagyanya mindig csak ott ült volna és mindig csak mesélt volna, reggeltől estig, mi gyermekek pedig körülötte ültünk és úgy hallgattuk. De szép napok voltak ezek! Egy gyermeknek sem volt olyan jó dolga, mint nekünk.

Már nem nagyon emlékszem, milyen is volt a nagyanyám. Arra azért visszaemlékszem, hogy szép, hófehér haja volt és mindig előre hajolva ment és hogy többnyire üldögélt és harisnyát kötögetett.

Arra is emlékszem még, hogy amint elmondott egy mesét, akkor a fejemre tette a kezét és így szólt:

- És ez mind-mind igaz, akár csak, hogy én most téged látlak és te látsz engem.

Arra is emlékszem, hogy olykor énekelni is szokott, de ezt nem mindennap tette. Az egyik ilyen ének a lovagról meg a hableányról szólott és ez volt minden vers refrénje: «A tenger felett zúg, zúg a hideg szél.»

Azután emlékszem még arra a gyermekimádságra, meg egy zsoltárversre, amire ő tanított meg.

A mesékre, melyeket elmondott, csak nagyon homályosan, alig hogy vissza tudok emlékezni. Egyetlen egyre azonban olyan világosan emlékszem, hogy most is el tudnám mesélni. Jézus születéséről szólt ez a mese.

Ennyi az egész, ami nagyanyámra emlékeztet, persze azon a nagy szomorúságon kívül; bizony erre emlékszem a legjobban, hogy már nincsen köztünk.

Oly világosan emlékszem vissza arra a reggelre, midőn a sarokdívány üresen állott és sehogy sem tudtam megérteni, hogy mikor is lesz vége ennek a napnak. Bizony erre jól emlékszem és ezt sohasem fogom elfelejteni.

Arra is emlékszem, hogy minket gyermekeket bevezettek hozzá, hogy megcsókoljuk a halott kezét. És mi úgy féltünk, de valaki azt mondta, hogy most utoljára van alkalmunk megköszönni nagyanyának azt a sok örömöt, amivel minket megajándékozott.

És visszaemlékszem arra is, hogyan vitték ki az udvarról azokat a meséket és dalokat, hosszú fekete koporsóban és hogy azok nem tértek soha többé vissza.

Úgy éreztem, hogy valami kiszakadt az életemből. Mintha egy szép elvarázsolt világ kapuja zárult volna be előttem, ahova ezelőtt szabadon járhattam ki és be. Most már nem volt senki sem, aki ki tudta volna nyitni előttem ezt az ajtót.

Azután emlékszem, hogy lassanként megtanultunk mi is játszani bábukkal és játékokkal, mint a többi gyermekek és ekkor talán úgy látszott, hogy nem is hiányzik többé a nagyanya vagy talán meg is feledkeztünk róla.

De még ma, negyven év múlva is, mikor itt ülök és a Krisztusról szóló legendákat gyűjtögetem össze, melyeket keleten hallottam, felújul előttem az a kis mese Jézus születéséről, melyet a nagyanyám szokott elmesélni. És így kedvem támad, hogy még egyszer elmondjam, hogy ez is bele kerüljön a gyűjteményembe.

*

Karácsony napja volt, valamennyien a templomba mentek, csak nagyanyó és én maradtunk odahaza. Azt hiszem, az egész házban egyedül voltunk. Mi azért nem mehettünk a többiekkel, mert egyikünk nagyon fiatal volt, a másikunk pedig már nagyon öreg. És mi mind a ketten olyan szomorúak voltunk, hogy nem mehettünk el a hajnali misére és nem gyönyörködhettünk a sok-sok égő gyertyában.

Amint így egyedül üldögéltünk, elkezdett nagyanya mesélni.

- Volt egyszer egy ember - mondta, - aki kiment a sötét éjszakába, hogy tüzet kölcsönözzön. Házról-házra járt és mindenhová bekopogtatott. - Jó emberek segítsetek rajtam! - mondta. - A feleségemnek gyermeke született és tüzet akarok gyújtani, hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet.

De késő éjszaka volt és mindenki mélyen aludt. Senki sem válaszolt.

Az ember tehát csak ment, mendegélt. Végre észrevette, hogy nagy messze valami tűz világol. Abban az irányban vándorolt tovább és meglátta, hogy a tűz kint a szabadban lobog. Fehér juhnyáj pihent és aludt a tűz körül és egy öreg pásztor üldögélt ottan és őrizte a nyájat.

Mikor az ember, aki tüzet keresett, odaért a juhokhoz, meglátta, hogy három hatalmas komondor fekszik a pásztor lábánál. Mind a három fölébredt, mikor arrafelé tartott, kitátották széles szájukat, mintha ugatni akarnának, de egy hang sem hallatszott. Az ember látta, hogy a szőrük fölborzolódott a hátukon, látta, hogy éles foguk fehéren villogott a tűzfényben és hogy nekirohannak. Érezte, hogy az egyik a lába felé harap, a másik meg a keze felé, a harmadik pedig a torka felé. De mintha a foguk, amikkel harapni szerettek volna, nem engedelmeskedett volna és így az embert semmi baj nem érte.

Most az ember tovább akart menni, hogy megkapja, amire szüksége van. De a juhok olyan sűrűn feküdtek egymás hegyin-hátán, hogy nem tudott előre jutni. Ekkor egyszerűen fellépett az állatok hátára és úgy ment a tűz felé. És egy állat sem ébredt fel, de még csak meg sem mozdult.

Idáig jutott el nagyanya a mesélésben, anélkül, hogy megzavartam volna, most azonban igazán félbe kellett szakítanom. - Miért nem mozdultak meg a juhok, nagyanyám? - kérdeztem. - Azt majd meghallod nemsokára, - mondta nagyanya és tovább folytatta a történetet.

- Mikor a férfi már közel ért a tűzhöz, a pásztor feltekintett. Öreg, haragos ember volt, barátságtalan és kemény mindenkivel szemben. Mikor meglátta, hogy az idegen feléje közeledik, felkapta hosszú hegyes botját, mely mindig a kezében volt, mikor a nyájat őrizte és az idegen felé hajította. A bot sivítva röpült a vándor felé, de mielőtt eltalálta volna, elkanyarodott tőle és búgva sivított el mellette, ki a mezőre.

Mikor nagyanya idáig jutott, ismét félbeszakítottam. - Nagyanyám, miért nem akarta a bot eltalálni azt az embert? - Nagyanya azonban nem is törődött a kérdésemmel, hanem tovább folytatta az elbeszélését.

- Most odalépett az ember a pásztorhoz és így szólt hozzá: Jó ember, segíts rajtam és adj kölcsön egy kis parazsat! A feleségemnek gyermeke született és tüzet kell raknom, hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet.

A pásztor a legszívesebben nemet mondott volna, de azután a kutyákra gondolt, melyek nem harapták meg az idegent, meg a juhokra, melyek nem ugrottak föl és végül a botjára, mely nem akarta eltalálni, bizony megfélemedett és nem merte megtagadni tőle, amit kért.

- Végy csak, amennyi kell! - mondta az idegennek.

A tűz már éppen kialvóban volt. Nem volt ott már sem darabfa, sem gally, csak nagy halom zsarátnok, az idegennek pedig nem volt sem tűzlapátja, sem serpenyője, amiben a parazsat elvihette volna.

A pásztor jól látta ezt és azért újból biztatta: - Végy csak amennyi tetszik! - és már előre örült annak, hogy az idegen úgy sem fog tudni tüzet vinni magával.

Az ember azonban lehajolt és puszta kezével néhány parazsat kapart elő a hamuból és azt a köpenyébe takargatta. És a parázs sem a kezét nem égette meg, mikor hozzányúlt, sem a köpenyét, amiben úgy vitte, mintha csak dió vagy alma lett volna.

Erre már harmadszor szakítottam félbe a mesét. - Nagyanyó, miért nem akarta a parázs megégetni annak az embernek a kezét?

- Mindjárt meghallod, - mondta nagyanya és tovább folytatta a történetet.

- Midőn a pásztor, aki gonosz és haragos ember volt, mindezt látta, akkor nagyon elcsodálkozott: - Micsoda éjszaka lehet ez, hogy a kutyák nem harapnak, a juhok nem félnek, a botom nem talál és a tűz nem éget? Visszahívta az idegent és ezt kérdezte tőle: - Minő éjszaka ez? És hogy van az, hogy mindenek olyan kegyesek hozzád?

Erre az idegen így felelt: - Én nem mondhatom meg Néked, ha magad nem látod! - És azzal tovább sietett, hogy minél előbb tüzet rakhasson és felmelegítse a feleségét és a kisdedet.

A pásztor azonban úgy gondolta, hogy nem téveszti el a szem elől ezt az embert, míg meg nem tudja, hogy mit is jelentsenek mindezek. Fölszedelőzködött tehát és utána ment, míg el nem jutott oda, ahol az lakott.

Ekkor látta a pásztor, hogy az idegennek még csak kunyhója sincsen, hanem csak egy sziklabarlangban feküdt a felesége és a gyermeke és ott semmi más nem volt a hideg sivár kőfalaknál.

A pásztor úgy gondolta, hogy a szegény ártatlan csecsemő halálra fázik a barlangban és bár keményszívű ember volt, mégis ellágyult és segíteni akart a gyermeken. Leoldozta hát válláról a hátizsákját és elővett belőle egy puha, fehér báránybőrt, odaadta az idegennek és azt mondta, hogy takarja be vele az alvó kisdedet.

De alig hogy megmutatta, hogy ő is tud jószívű lenni, a szemei egyszerre fölnyíltak és olyant látott, amit eddig nem láthatott és olyant hallott, amit eddig nem hallhatott.

Látta, hogy ezüstszárnyú kis angyalkák állnak sűrűn körülötte és mindegyikének hárfa van a kezében és mindegyik hangosan énekelte, hogy ma született nékünk a Megváltó, aki a világot feloldja bűneiből.

Most aztán megértette, hogy miért volt ma éjszaka minden olyan vidám és hogy miért nem akart rosszat tenni senki sem.

De nemcsak a pásztor körül voltak angyalok, hanem angyalokat látott, ahová csak tekintett. Ott ültek bent a barlangban, ott ültek kint a hegyen és ott lebegtek fent az égben. Csapatostól jöttek és mentek, de mindannyiszor megálltak és megnézték egy pillanatra a kisdedet.

Oly nagy öröm, vigasság, ének és zene volt a sötét éjszakában, aminőt ő eddig soha sem látott. Úgy megörült, hogy felnyíltak szemei, térdre borult és úgy adott hálát az Istennek.

Midőn idáig jutott el nagyanya, felsóhajtott és így szólt: - És amit ez a pásztor látott, azt mi is megláthatjuk, mert az angyalok minden karácsony éjjel fent lebegnek az égben, csak észre kell vennünk őket.

Majd kezét a fejemre téve, így szólt nagyanyám: - Emlékezz erre vissza, mert ez igaz, mint ahogy én látlak téged és te látsz engem. És nem a gyertyáktól, nem a lámpáktól függ, nem a holdvilágtól, avagy a napfénytől függ, hanem az a legfontosabb, hogy olyan szemünk legyen, amely meglátja az Úr dicsőségét!

A CSÁSZÁR LÁTOMÁSA

Abban az időben történt, midőn Augusztus volt a császár Rómában és Heródes a király Jeruzsálemben.

Történt pedig ekkor, hogy nagy, áhítatos csendű éjszaka borult a földre. Ez a legsötétebb éjszaka volt, melyet valaha megértek az emberek, kiknek úgy tűnt fel ez a koromsötétség, mintha az egész földet valami nagy pinceszerű boltozat kupolája födné. Lehetetlen volt megkülönböztetni a szárazföldet a víztől s még a legismertebb úton is alig lehetett eligazodni. Ennek megvolt az oka, mert egyetlenegy fénysugár se jutott le a földre az égből.

Ezen a sötétséges éjszakán mély csönd és némaság uralkodott. A folyók csobogó folyása megszűnt, szellő se mozdult... még csak a nyárfa levele se rezzent meg. A tenger partján járóknak is észre kellett venniük, hogy a víz felszíne csendesen pihen s a hullámok sem ütődnek a parthoz; ha az ember a pusztában járt, még a futóhomok suhogó zizzenését sem érezte lábai alatt; minden megdermedt és mozdulatlanná lett ezen az éjszakán: a fű sem nőtt, a harmat sem hullott, sőt még a virágok sem illatoztak!!

Ezen az éjszakán a vadállatok nem üvöltöttek, a kígyók nem haraptak, az ebek nem ugattak... és ami még ennél is szebb volt, a lelketlenek sem akarták megzavarni gonosz tettükkel ezen éjszaka szentségét; a tolvaj nem tudta felnyitni a zárakat... a gyilkos kéz nem ontott embervért. Éppen ezen az éjszakán Rómában egy kis csapat vonult le a császár palotájából és a fórumon keresztül a Capitolium felé ment. Ugyanis néhány nappal ezelőtt azt kérdezte meg a szenátus a császártól: «Vajon nem volna-e kifogása az ellen, ha Rómának ezen a szent hegyén templomot emelnének az Ő tiszteletére?» Augusztus császár nem adta meg erre azonnal az engedélyt: nem tudta ugyanis, hogy az istenek illőnek találják-e, hogy az Ő számára is egy templom emelkedjék s azt felelte, hogy majd valamelyik éjszaka megkérdezi efelől a saját védőszentjét. Ezért ment éppen most néhány hívétől kísérve, hogy a tervezett áldozatot bemutassa.

Augusztust, mivel már öreg volt s a capitoliumi lépcsők hosszú sora is elfárasztotta volna, hordszéken vitték fel, kezében tartotta a kalitkát, melyben az áldozatra szánt galambok voltak elzárva. Sem pap, sem katona, sem szenátor nem kísérte, csupán néhány meghitt barátja volt vele. Fáklyavivők mentek legelöl a mély sötétségben utat csinálni, utánuk jöttek a rabszolgák, hozva a háromlábú oltárt, szent késeket, szent tüzet és az áldozathoz szükséges többi kellékeket.

Útközben a császár nyájas vidámsággal beszélgetett híveivel és ezért nem is vette észre az éjszaka csodálatos csendjét, némaságát!

Csak midőn a Capitoliumra fölértek és arra a térre léptek rá,