Mesék a kacagó emberről: Elbeszélések

By Szabó Dezső

„Ezek a mesék nem mesék, ezek az elbeszélések nem elbeszélések és én nem vagyok író. (…) Az én apróságaim a változó napok muzsikálták ki belőlem s nem tehetek róla, hogy nem szabályos műfajban csikland, lel és ráz az élet.”A Szabó Dezső szépírásai közé tartozó elbeszéléskötet két külön ciklust és három különálló írást tartalmaz. A különleges hangulatú, fanyar humorú írások nem kevesebbről szólnak, mint az embert emberré tevő örömökről, nyomorúságról, a szépségről és csúfságról – a furcsaság kifordított meséi ezek.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633765289

Book preview

SZABÓ DEZSŐ

MESÉK A KACAGÓ EMBERRŐL

Elbeszélések

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-528-9

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Szabó Dezső jogutódja

ELŐSZÓ

Ezek a mesék nem mesék, ezek az elbeszélések nem elbeszélések és én nem vagyok író. Éppen úgy nevezhetnének evőnek, járónak vagy cipőgombolónak, mert eszem is, járok is, be is gombolom a cipőm. Az író nevet különben is mélyen megvetem: az emberiség szemetét ismertem meg e név alatt.

Az, hogy írok, semmiképpen sem különíthető el életem más elmaradhatatlan nyilvánulásaitól s az íróság, mint mesterség, még lehetetlenebb nekem, mint annak az ötszázötvenöt írónak, aki Pesten ebből él. Pedig, hogy azoknak is lehetetlen, abból látszik, hogy milyen rosszul sikerül nekik.

A gyermekeket megnáspángolja az apja és sír, tarkón dobja a pajtása és feljajgat, megcsiklandja a nap és nevet. Ezeket nemigen szokta pontosan meghatározható műfajokban végezni. Az én apróságaim a változó napok muzsikálták ki belőlem s nem tehetek róla, hogy nem szabályos műfajban csikland, lel és ráz az élet. Csak annyiban vagyok felelős értük, mint a hegedű a belőle kiszálló nótáért.

Tudom, hogy ezek az oktalan mély valóságok sok peckes kritikus és kivasalt tanár orrát meg fogják fintorítani. Mert nekik „irodalom" az, ami nekem az élet kipattanásozó, vonagló bőre. De hát van muslica, van Petőfi-társaság és kőrösi szentelt víz és kell, hogy legyen filológia és sancta schöpflinitas.

Olvasó szívem, ki a szörnyű századok alatt nyájas tudtál maradni, ne haragudjál e pár megszenvedett csacsiságért se. Te csak olvasod, én meg írtam és hidd el, hogy ez drágább mulatság volt.

Budapest, 1919. október 6-án.

SZABÓ DEZSŐ.

I

MESÉK A KACAGÓ EMBERRŐL

A LÉLEK-MOCSÁR

1913

I. CAPRICCIO

A kacagás volt a kínai fala. Úgy elbújt a nevetése mögé, hogy sokan azt hitték, hogy egyáltalában nincs. Akik pedig bosszankodtak a létezésén, ilyenfélékkel bosszulgatták meg magukat: – Gyermek. – Bohóc. – Bolond. – Nem lehet komolyan venni. – Nincs érzéke az élethez. – És ezek a mondatok olyanok voltak, mint jó erős megszokott karosszékek: nyugodtak és biztosak voltak bennük az emberek.

Capriccio mindig, minden helyzetben nevetett és tréfákat mondott. De egy titkos félelem mindig ott volt a nevetése mélyén: – Jaj, ha egyszer a tréfa és nevetés letörik az ajkamról, az emberek rám rohannak és megesznek! – Ezért mindig kétségbeesettebb erőlködéssel termelte a jókedvét. Néha, mikor este hazament s magánosság csillapult köréje: száját, pórusait, szemeit, füleit úgy érezte a sok kinevetett nevetéstől, mint ahogy a részeg érzi magát az öklendezések után. Ha sírással nem öblögette volna át magát, meghalt volna az undorodástól.

Volt apja, volt anyja, családja? Nem tudta senki s ő tudott a legkevesebbet a dologról. Hárman nevelték fel: egy rozoga verkli, egy örökre megvedlett papagáj s egy süketnéma vénleány. Ennek a három életnek ő volt az értelme. A papagáj érte húzta a sorscédulákat, a verkli érte korgott, a vénleány érte forgatta a kopott nóták kopott nyelét. Az emberek sokszor kérdezték a vénleánytól: – Honnan vetted ezt a gyermeket? – A vénleány arca ilyenkor messziről jövő rettegésbe torzult, fogai összecsattogtak, jobb kezével oldalát verdeste s fájdalmas, értelmetlen szótagokat gyötrődött ki magából. A papagáj felborzolta szárnyait, különös jajgatásokat sivított, olyan volt, mint egy hullott lélek. A verkliből leppegő, lapos sóhajtások jöttek ki, mint egy beteg tüdőből.

Capriccio átörökölte mindhárom gyámja lényegét. Néma volt mindabban, ami lényeg szerint önmaga volt, ami új csoda és frissen mondott szépség volt benne. Mikor ilyen valamit akart megmondani, egy másik hangjára siklott a hangja s mást mondott maga helyett. Vagy gonosz, rikácsoló nevetéssé romlott a hangja, úgy, hogy csúfnak és rossznak látszott a szavaiban. A papagájtól messzi színeket, egzotikus bozótok titokzatos zsúfoltságát örökölte. Sokszor fázós örömmel hallotta magában zúgni az elrejtett sűrűségeket. És igen sokszor olyan volt, mint a verkli. Távoli, banális, mindenki fájdalmai jöttek beléje és sírtak benne monoton, hosszan rezgő, beteg sírással. Szomorú vasárnap délutánok voltak ilyenkor lelkében.

Minden hitű, minden véleményű volt és mindenkivel s mindennel rokon. És nem volt semmilyen hite, semmilyen véleménye és mindenkitől idegen volt. Ha látott cafatos anyókát, imádkozó fiatal lányt: átlobbant rajta az istenük s csodálatos zsoltárok fakadtak belőle, melyek megmondták az ő istenüket, az ő lelküket. De azután olyan külön volt mindettől, mint a zongora a belőle kiszállt daltól. S amíg a vélemény összeszorított ököl, előrerohanó hős, kitárt ölelés: élt élet volt, minden vélemény fanatikusa volt. Amelyek leghalálosabban ellentmondottak egymásnak, azoknak leginkább. De mikor az életen kívül, csak a maga életében volt, ezek a vélemények régi, kopott természetrajzi gyűjteménynek tűntek fel előtte. Az egyik vélemény olyan volt, mint egy kitömött, félre kopott bagoly, mely tanuló diákok kezén elvesztette tollait. A másik, mint egy túl merev kenguru, vékony dandy nyakkal, szakácsnésan csúf terhes hassal. És így tovább. Nagyon komikusok és naftalinszagúak voltak s ő unva-nevetve dobálta ki őket magából.

Néha arcokat látott, melyek sok ezer éves ősemlékezést remegtettek át rajta. Faja régi, vesztett folyóját vélte látni rajtuk át. Ezért rohant a bűnös, nagyszerű vérzuhatag kiáltó sziklák között, vagy homokra terülve unott terjengessél terjengett tovább. S minden, mi benne tükrözött: horizontok, emberek, végzetek: mind ő volt. Az ilyen arcokon keresztül büszke, erős testvér – apákra, gyógyító szavú anya – szeretőkre talált. És érezte, hogy ő egy áttépett múlt, fiatalabb napok társtalan eltévedettje. De ha beszélt velük, az arcok kinyitott horizontja üres vakablakká zárult. Sima sziklák voltak az emberek s az ő élete nem vethetett horgonyt bennük. De azért, ha szemeket látott, melyek fájdalommal voltak tele, az a fájdalom meggyötörte. A századik szomszédjának a himlője kiütött a testén s ha terhes asszonnyal találkozott, lázas éjjeli vajúdásokban új életet érzett vergődni magában.

A dolgok életébe még mohóbban csurrant át. Ha frissen sütött gyermek-piros kenyeret látott, adakozón, jóságosan kenyér volt. Volt folyó fiatal rohanása, magánosba lökött csillag, lehulló nap – zápor. Néha szelekben, viharokban vergődte a lázas kozmosz tragikumát.

Alaktalan élet, sok alakú mindenki – senki volt. Mert mindenekfölött azt nem tudta: kicsoda ő és miért van a világon?

II. CAPRICCIO