Volt egyszer egy udvar

By Molnár H. Lajos

Molnár H. Lajos riporter, szépíró, középkorú és marosvásárhelyi, illetve szolnoki. Minden jel-zője fontos. Éppen azt írja meg emlékezésében: hogy az ember, bármely ember egyszer csak fontossá válhat saját maga számára, noha nem felejti, sőt felidézi az összes többieket, akik kö-zé született, és saját távoli, ifjúkori, tékozló, na-iv, bár nem ártatlan lényét.

Hivatásából fakadó-an Molnár H. Lajos embereket faggatott, most pedig saját magával teszi ezt. Gyerekkorát vetí-ti ki: a börtönfallal szomszédos udvart, mely le-het, hogy maga a kerítés mögé zárt világ, mos-tohákkal, kis zsarnokságokkal a totális közepet-te, és ahova ő boldogan vagy csalódottan min-dig visszatér. Ma lehet, hogy csak az álmaiban talál utat oda, ahova kényszer lökte vagy a sze-retet vonta régen. Ettől szép a történet. Attól, hogy visszarévedve sem hazudik, szépítve lega-lább, hanem ragaszkodik a valósághoz, amely-ből menekült, s amelyet több könyvébe beleírt.
(Ez a kötet elnyerte a kolozsvári székhelyű Erdélyi Szépmíves Céh regénypályázatát.)

• Language: Magyar
• Publisher: Publio Kiadó
• Release date: Nov 21, 2014
• ISBN: 9781311158802

Book preview

Volt egyszer egy udvar

By Molnár H. Lajos

Publio Kiadó

2012

Minden jog fenntartva!

A borítólapot készítette: Elekes Károly

Gyermekeimnek

Tartalomjegyzék

Előszó az első kiadáshoz

Volt egyszer egy udvar

Előszó az első kiadáshoz

Hol a világ vége?

Az a szellemi alakzat, melyet erdélyi irodalom néven ismerünk, s mely saját puszta létezésére éppoly joggal lehet büszke, mint művé-szi teljesítményeire, ma már éppoly kényszerek miatt tudja földrajzi határain túl alkotóinak egy részét, amilyen kényszerek létrehozták és megtartották egyéni arculatát. Az erdélyi irodalom sem a maga helyén, sem szétszórattatásában, sem régen, sem most nem irodal-mi ügy, hanem a vállalásé, és a szellemiségé. Egyik keservesen hosszú, jelentős szakaszában, a diktatúra évei alatt volt ereje kiala-kítani azt a nyelvezetet, melyen olvasóival a tiltások ellenére szót érthetett. Hosszú várakozásra-reménykedésre (túlélésre) rendezke-dett be, és a tiltott tények helyett többnyire metaforákat használt a sorskérdések felvetésére. A maga nemében zárt alakzat volt, így védte autonómiáját.

Ebbe az irodalmi világba érkezett be, 1978-ban Molnár H. La-jos egy rendhagyó könyvvel. És akkor átmentem a tűzön a címe, és a resicai kohászokról szól, akiket éveken át pszichológusként ön-szorgalomból faggatott munkaidő után. Sok baja lett Molnár H. Lajosnak a vékony kötetbe szerkesztett bőséges látlelete miatt, mert az sehogy se kvadrált a román diktatúra diktálta szép képpel „az acél fellegváráról". De lett sikere is, irodalmilag.

Molnár H. Lajostól semmi sem áll távolabb az irodalmiságnál, szerencsére. Éppen csak, amúgy mellékesen stílusbravúrt művelt hőseit beszéltetve, illetve megírva. Mert azért, amennyire valósá-gosak, annyira a saját teremtményei is azok. Olyannyira, hogy a Donki Ákos című könyvében, amely ugyanolyan szociografikus ri-portnak néz ki, mint az első, habár tényregény, újságíróként fősze-replővé lépett elő saját főművében, és alakította a másik ember, a hőse sorsát. Kevés könyvre emlékszem, amelyben az író gyakorlati-lag is beleavatkozik a teremtményei életébe, önmagát is fikcióvá té-ve ugyanakkor. Ez bizony a romániai magyar szépírás természeté-re, „funkciójára" vall, hogy ti. gondolkodó ember jobb híján az írást választva igyekszik segíteni írástudatlan sorstársain, ha egyéb módja, eszköze nincs.

A regénybeli riporter egy költőinek nevezhető ötlettel lakáshoz juttatja hősét (minimálprogram ez mifelénk mindmáig, de azért ér-vényes), aki komolyan veszi még a munkásállamnak hirdetett szoci-alista hatalom elveit, törvényeit, sőt szóhasználatát; talán mert nem volt elég ideje kiábrándulnia belőle, de még átgondolnia sem. Ugyanolyan szívvel idéz kedvenc íróitól, mint az üzemi plakátok szlogenjeiből. Nem akar ő mást, csak a maga köznapi, elrontott nyelvére lefordítani a fennkölt eszméket, elveket. Ebben segít neki, szurkoló és kaján partnerként Molnár H. Lajos. Ugyanabban a ke-gyetlen, de elfogadott világban élnek, értik egymást.

Molnár H. Lajos ezzel szemben Magyarországon él a nyolcva-nas évek végétől, habár éppen az írás által próbált felülemelkedni az egymást átfedő valóságokon. Itt írt könyvének címe mindeneset-re Levelek a hazából a honba.

Hát akkor hol is élünk, azaz miképpen?

Molnár H. Lajos mindig is az átérzett, szubjektívvé tett tények írója volt. És aztán egyszer csak egy életrajzi fogantatású regény-ben, a Volt egyszer egy udvarban Molnár H. Lajos a saját gyerek-korát vette elő. Tényként. Az egyéni élményt próbálja objektíválni, nézőpontot váltva, habár lelket mégsem, mint hazát. Csak elmond-ja. Olyan őszintén és lendületesen, ahogyan hajdani riportalanyai vallottak neki. Most meg ő magának. Eleget „dokumentálódhatott" a saját életéből, legalábbis a Móricz Zsigmond hitvallása óta szin-te kötelező első tíz évéből. Ha régebben beavatkozott is hősei sor-sába, saját történetébe beleszólni már nincs esélye. Részt vesz ben-ne, gyerekül, végzetszerűen. Kiszolgáltatva önmagának. Ember-ként, íróként egyaránt védtelenül ezen a gyerekkori udvaron.

Van benne annyi hitető erő, tehetség, hitel, hogy olvasóját már-már szégyenkezésre készteti, amiért élvezi a nyomor, a félárvaság történetét, a teljes kitárulkozást. Ilyen, önmaguknak is ellentmondó érzelmek gerjesztésére csak igazi író képes. Színesen bemutatni a szürkeséget, boldogan emlékezni a boldogtalanságra – ez az igazi mutatvány, védőháló nélkül.

Belegondolva, Molnár H. Lajos minden könyve az otthonkere-sésről, talán egyenesen a hazakeresésről szól. A füstbe ment kohá-szok, Donki Ákos és ő maga (a Falra hányt esztendőben például, amit saját újságírói megpróbáltatásairól írt) azt a helyet, alkalmat, érzelmet keresik, amelyben berendezkedhetnek, biztonságban érez-hetik magukat.

Soha nem adatik meg nekik. Lehet, nem csak azért, mert vilá-gunk nem lakályos, hanem azért is, mert mindannyian túlságosan „nyugtalan elmék" ahhoz, hogy megülhetnének valahol.

A kérdés végső soron az: vajon mi magunk tesszük-e olyanná a világot, amilyent megérdemlünk, és nem csak elvek, eszmények, zsarnokságok teremtményei, egyúttal alattvalói vagyunk? Ez a su-gallat túlmutat riporton, regényen: emberig. Mert bizony, része voltunk az utálatos valóságnak, még akkor is, ha ellenkeztünk vele, ahogyan Molnár H. Lajos tette.

Kerek a Föld, és azon a mi életünk: a szenvedéseinktől s azok árán teljes. Ezt mondja Molnár H. Lajos nekem, és remélem, má-soknak is.

Csiki László

Volt egyszer egy udvar

Meséljek, meséljek... Mit meséljek? Gyere, inkább bekapcsolom a tévét és odaülök melléd. Így szinte olyan, mintha tőlem kapnád...

Ja, elromlott a tévé. Hát bizony elromlott, és most nincs pénzem megjavíttatni, jó ideig nem is lesz. Fessed ki szépen a képesköny-veidet... Kifestetted? Mindegyiket? Nem tudom..., akkor vetkőz-tesd és öltöztesd a babákat... Unod. Én is...

Olyan hülye meséket én úgysem tudok, amilyeneket te meg-szoktál a tévéből. Azért hülye, mert nem kisgyerekeknek való, tisz-ta horror. Nem tudod, mi a horror. Nem tudod, de nézed minden nap! Hát az például, amikor kínozzák azt a szerencsétlen macskát. Meggyújtják a farkát, kiszúrják a szemét, felrobbantják a fejét, szétlapítja az úthenger, feldarabolja valami szeletelőgép... Te ezt élvezed?

Az Égből pottyant meséknek csak a címe jó. Mert találó. Ponto-san olyan a mese, mint a címe. Nem tudom, melyik égi madár pottyantotta le, de olyan. Milyen-milyen? Olyan, amire te már ügyesen mindig ráhúzod a vizet a vécén, de a bátyád még rendsze-resen ott felejti...

A szép meséket én már elfelejtettem.

Hiába erősködsz, olyat sem tudok, mint Popeye... Bár, látod, ez a Popeye nekem is tetszik. Én is szerettem volna Popeye lenni. Fő-leg, amikor szorongattak, ki-kibabráltak velem, jó nagyokat rug-doshattam volna a kövérekbe, az erősekbe, a hatalmasokba...

Mit motyogsz? Hogy meséljem el ezt? Az a baj, bogaram, hogy egyszerre nem lehet, mert hosszú. Meg aztán nehéz úgy elmonda-nom, hogy te is megértsed: még kicsi vagy. Abban teljesen igazad van, hogy közben növögetsz. Persze! Napról napra... Mégis, most még nehéz, nem nagyon fogod élvezni, nem olyan izgalmas. És tu-dod, mi a legnagyobb baj? Nem is mese.

Jó, jó, szépen kérsz, hallom... No, akkor csücsülj ide, édesapjá-hoz. Megpróbálom elmondani, de figyelmeztettelek...

Hűjha, hol is kezdjem? És hogyan?...

∗

Körülbelül ekkorácska lehettem, mint te most, amikor kezdtem fel-fedezni az udvart, bár eleve oda születtem..., akarom mondani, már születésemtől kezdve ott laktam. Csak éppen mintha addig nem lát-tam és nem hallottam volna. Az okos bácsik szerint az ember álta-lában nem emlékszik vissza az öt-hatéves kora előttiekre. Hát én pontosan ilyen általában-emberke vagyok. Mint egy fekete pacni, olyan az első öt évem, képzeld el, fogalmam sincs, mi a fenét csi-náltam olyan hosszú időn keresztül, s mi minden történhetett meg velem ez alatt. Csak egyetlen egy képet látok most is világosan: ott fekszem szüleim között a hatalmas dupla ágyon, a szalmazsákon, és meleg arcomat anyám hideg felső karjához nyomva próbálok el-aludni... Ez holtbiztos, az eszmélésem előtt lehetett, mert ötödik szülinapomra kaptam külön ágyat, matracosat, s ezt anyámék ké-sőbb többször felemlegették figyelmeztetésként: ne követelőzzek, ne siránkozzak, hogy más gyermeknek mi mindene van, nekem is megadtak mindent, lám, már ötéves koromra megvolt a külön ágy! Erre én ilyeneket gondoltam, hogy tojok bele, nagy dolog! Bizony, ilyen buta és szemtelen voltam. Már akkor!...

Bár először én kiléptem az udvarról, nem pedig be, most mégis úgy próbálom neked elmagyarázni, mintha belépnénk, így talán könnyebb. Kinyitjuk a hatalmas, fából készült kaput, ez kötötte össze azokat a lakásokat, melyeknek utcára néző ablakai is voltak. A kapu egészen az épület homlokzatáig ért, tehát nem lehetett se be-, se kilátni. Magunk mögött bevágva a kaput, bent vagyunk egy felülről is zárt folyosócskában, amit mi, gyerekek kapualjnak hív-tunk, a szüleink inkább átoknak, mert ott rugdostuk a labdát kapu-ra, hol kívülről, hol belülről, s a nagy csattogások idegesítették, fel is bőszítették az egyébként általában jámbor néniket. Azért nem volt igazuk, mert ők is gyakran idegesítettek minket, mivel ők is csak általában-jámborak voltak, majd meglátod...

A magas folyosón végigsétálva jutunk az udvarba, innen jobban látni az egészet: szinte szabályos négyszöget zárnak körül a laká-sok. Bal oldalt egy L alakú épületrész van két bejárattal. Rögtön az első egy szoba-konyhás lakásé, ott egy ideig sűrűn váltogatták egy-mást a lakók, jöttek, mentek, beköltöztek, kiköltöztek, nem emlék-szem egyikükre sem. Vagy hétéves lehettem, amikor megérkeztek oda a milicistáék... A második bejárat mögött volt a mi, szintén szoba-konyhás lakásunk, előtte véges-végig egy hatvan-hetven centi magas tornác.

A jobb oldalt mintha a balról másolták volna, de azon az ugyan-csak L alakú épületen csupán az elülső lakásnak volt tornáca, ahol Balogék laktak, nekik volt a legtöbb gyerekük, összesen négy. Igaz, Laji, a harmadik a sorban egy kicsit selejtesre sikeredett, fé-lig-meddig süket volt és elég rendesen értelmi fogyatékos, azaz lü-ke, egyszer, amikor már családapa volt, megharapta a kutyámat.

Mellettük laktak... Szívem, hagyd most Lajit meg a kutyámat, az egy másik történet. Lajinak ezt a tettét csakis akkor lehet megér-teni – ha egyáltalán meg lehet –, amikor már tudsz az előzmények-ről... Igen, igen, aranyom, tényleg megharapta, de a kutyulinak nem lett semmi baja... Lajinak lett, mert megkergettem, de ezt most tényleg tegyük el későbbre.

Szóval, Balogék mellett lakott Csülök néni és Csülök bácsi az unokájukkal, Csülök Csabával, egy évvel volt kisebb nálam. Csa-ba, hát persze! Csülök nénje meg volt vagy száz éves, és mintha az istennek sem akarna haladnia korral, húsz év múlva is száz éves-nek nézett ki, miközben körülötte az egész udvar megöregedett. Már aki még ott volt...

Szemben a kapuval, mintegy bezárva a négyszöget, egy hosszú ház húzódott, a Fischeréké. Nekik két nagy lányuk volt: Baba és Jucika. Néha meg-megálltak beszélgetni az udvaron Fischerék is, de csak rövid időre. Nem ültek ki az udvarra. Az épület mögött volt egy kertjük, hacsak nem töltötték egész napjukat a lakásban, azt hiszem, a kertjükbe ültek ki. Mintha egy kicsit lenéztek volna mindenkit az udvarból. Pedig nem is volt tornácuk! Igaz, Csülö-kéknek sem volt, de hat lépcsőn kellett felmászni az ajtójukig, olyan magasra építették ott a padlót, Fischerék meg lent laktak a földön, mégis fent hordták az orrukat. Csak nagyobbacska fiúként értettem meg, miért.

Mi volt még? Az udvar bal hátsó sarkában három fáskamra és a két közös budifülke. A jobb hátsó szögletben állt – amíg állt, amíg Fischerék le nem bontották – Csülökék fáskamrája. Elől, a jobb sa-rokban tudtál lemenni a pincékbe, s a pincelejárat mellett egy óriá-si eperfa. Nemcsak akkor tűnt elérhetetlenül magasnak, amikor én még pici voltam, hanem később is, amikor már felnőttem. Tudod-e miért?... Igen, csillagom, pontosan ezért, amit mondtál: mert köz-ben a fa is nőtt. Okos kislány vagy... Még kiderül, hogy meg fog-juk érteni egymást.

Csülökné úgy is nézett ki, úgy is viselkedett, mint a Hupikék törpikékben Hókuszpók, csak éppen nem bácsi volt, hanem néni. Bár ki tudja... Sosem fért a bőrében, izgett-mozgott, rosszalkodott, vele kapcsolatos az első maradandó élményem: anyám és Balog néni együttes erőfeszítéssel benyomta a banyát a kanálisba. A hajá-nál fogva tuszkolták lefelé, jó párszor megmártották a szennyes lé-ben, aztán kihúzták és kifektették az udvar közepére, a napsütötte helyre száradni. Mivel ilyen vagy ehhez hasonlítható durvaság ad-dig nem fordult elő, legalábbis nem a szemem láttára, hát én is na-gyon megijedtem. Azt hittem, itt a vég, ha nem is a világvége, de a Csülök nénié bizonyára. Rövid idő elteltével látom, hogy téved-tem, más veszély fenyeget: az öregasszony felpattan, utánozhatat-lan és leírhatatlan rikoltozások meg átkozódások közepette felvág-tat lakása lépcsőin, s onnan sikítja:

– Ezért megöllek mindkettőtöket!

Mi, gyerekek mind az udvaron voltunk ennél a rettenetes jele-netnél, a Balogné három fia és egy lánya nagyon élvezte a dolgot, Laji még röhögött is úgy, mint amikor a szamár bőg. Próbáltam én is tréfának felfogni az egészet, de azért még féltem annyira, hogy a kényszersomolygásommal közelebb húzódtam Balogné nálam jó-val nagyobb gyerekeihez. Észrevehette Csülök nénje a konyhaab-lak mögül a kajánságunkat, mert kivisította:

– És kinyírom az összes fattyú kölykét!

Tudod, úgy, mint Hókuszpók: reszkessetek, nyavalyás törpök!

Ami azt illeti, én reszkettem is egy darabig, elég butácska vol-tam, hogy komolyan vettem a fenyegetőzést és az egész helyzetet. Néhány nap múlva már vidáman fecsegett, pletyózott, nevetgélt együtt a három asszony, mintha mi sem történt volna. És amikor tétován kérdőre vontam anyám (valahogy így: de hiszen a tegnape-lőtt még verekedtetek...), akkor kaptam egy nyaklevest használati utasítással együtt:

– Te meg mit ütöd bele mindenbe az orrodat?!

Csuda egy világ ez, mármint a felnőtteké, gondoltam akkor gyerekfejjel, mert nem értettem az egészet. Anyám és Balogné kint hagyták a mosófazekaikat éjszakára, ezeket Csülök néni ellopta. Ezért megfenyítették, az átkozódott, majd visszaadta a fazekakat és heherésztek ismét vidáman, miközben én kaptam egy taslit. Hogy van ez?

Te meg mit nem értesz, kislányom? Ja, hogy mi az a kanális, mi a mosófazék és Csülök néninek miért nem volt fazeka? Sejthettem volna... Akkor kezdjük elölről! A kanálison folyik le a szennyvíz, oda öntötték az asszonyok a mosogatólét, ott folyt le az ereszekben és a csatornákban összegyűlt esővíz is. Mivel akkor még sehova sem vezették be a vizet, így lefolyókagyló sem volt a lakásokban, ezért kellett az udvari kanális. Vizet az udvari vízcsapból hordtunk, de az asszonyok szerint mosáshoz legjobb az esővíz volt, ehhez meg a ruha kifőzéséhez használták a mosófazekakat. Nem szívem, mosógép sem volt, akkor talán még ki sem találták. Csülök néni-nek is volt mosófazeka, nem azért lopta el, mert kellett neki, ha-nem a betegsége miatt. Nem aranyom, nem a torka fájt, hanem kleptomániában szenvedett, atyaisten, ezt meg hogyan tudjam szá-modra lefordítani?... Vagyis az volt a baja, akarom mondani az öröme, hogy elvegyen mástól valamit, hogy megszerezzen valamit, s az a másik bosszankodjon. Úgy képzeld el, mint amikor nem a-zért veszed el a bátyád kisautóját, mert neked kell, mert játszani szeretnél vele, hanem csupán azért, hogy ő ne tudjon vele játszani, hogy legyen nálad, s aztán fél perc múlva már ott is hagyod, nem érdekel... Nem-nem, nem kell kihívnunk a doktor nénit, te még nem vagy beteg, gyerekeknél ez – nagy ritkán! – előfordulhat. De sokszor ne, mert olyan leszel, mint Csülök néni.

Most már érthető? Világos? Világos... Merthogy mondanám a nyakleves folytatását.

Ott duzzogtam a tornácunkon ülve, nem tudtam sehogyan sem megbékélni a csuda világgal. Pedig direkt a megbékélés miatt hú-zódtam félre. Béla és Idus, a két nagyobbik Balog gyerek a torná-con rajzolgatott, Laji a porban kapirgált valamit; hogy mit, azt mindig csak ő tudta. Józsi, a legkisebb Balog beült tetvészkedni Csülök Csabával a tornácuk alatti tyúkketrecbe, hívtak engem is, de meg voltam sértődve. Nyilván, nem rájuk haragudtam, hanem az egész életre. Az asszonyok is behúzódtak főzőcskézni, olyan félórányi magányomat zavarta el anyám, amikor rám kiáltott:

– Menj át Csülök nénihez, kérj kölcsön egy tojást!

Maga a kölcsönkérés akkor és ott, abban az udvarban nem szá-mított rendkívüli dolognak. Az amúgy elfogadható viszonyok kö-zött természetes dolog volt, hogy ha valakinek az éléskamrájából éppen hiányzott valami, hát közelebb volt a szomszéd, mint a bolt. És a kölcsönt mindig a lehető legsürgősebben visszaadták, soha nem kellett kérni vagy figyelmeztetni a másikat, hogy tartozol egy kanál liszttel, egy sütőporral, akármivel. A kölcsönkérés és a visz-szaadás olyan magától értetődő, egyszerű dolog volt, mint a köszö-nés – egészen addig, amíg beköltöztek a milicistáék.

Nem lett volna semmi okom, hogy csak nagykésőre kezdjem el anyám utasításának a végrehajtását, hogy lábam alig-alig vonszol-va kecmeregjek el Csülök néni lépcsőjéig, hogy ímmel-ámmal másszam meg a hat lépcsőfokot, s félig nyitott szájjal tolmácsoljam az óhajt. Csak éppen meg voltam bántva... Immár a tojással a ke-zemben visszafele vánszorogva gondoltam egy nagyot. Megálltam. Lecövekeltem az udvar közepén, anyám hiába noszogatott az ajtó-ban állva.

– Na, gyere már!

Akár a nagyothalló Lajinak mondaná.

– Hozzad már, te kallantos, ne szekírozz!!

Szerintem ezt már Laji is hallotta. Fel is nézett bárgyú tekintet-tel, hogy nem neki szólnak-e. Felfedezte anyámat az ajtóban, en-gem az udvar közepén, kapirgált tovább.

– Nem hallod? Mit állsz ott, mint fütyi a lakodalomban?!

Ezt a lakodalmas fütyit én sem értettem, de mivel az udvar ösz-szes otthon tartózkodó lakója már csupa szem és fül volt, elkezd-tem anyám megleckéztetését:

– Fogd ki! – ajánlottam neki, és lendítettem egyet azon a keze-men, amelyikben tojás volt, amit persze nem engedtem el. Anyám ijedtében úgy kapta fel a kezeit, mintha orvul támadó lódarazsat akarna elhessegetni. Köröskörül kuncogás.

– Na jól van – vette tréfásra anyám is a dolgot –, jól becsaptál, jól van kicsi fiam, de most már add ide.

Hiába a barátságos hang, sikeremtől ittasan meg akartam ismé-telni a produkciót:

– Fogd csak ki! – s megint lendítettem a kezem, a tojást persze nem akartam elengedni, de az kicsúszott magától, és a túlzott len-dülettől hatalmas becsapódással ment szét jóanyám homlokán. Mi-közben csurgott le a fehérje meg a sárgája, anyám arca vörös lett. Nem a tojás volt kotlós, a düh festette pirosra, a megszégyenülés, hisz az igazán csattanós poéntól harsányan tört ki a jókedv az ud-vari közönségből. Úgy röhögtek rajtunk, gondolom, főleg szegény anyámon, hogy már-már nyerítettek, ugattak, Laji bőgött, mint a szamár.

Hát, ha Csülök néni beáztatásakor azt hittem, itt a világvége, most úgy tűnt, elérkezett a legeslegvége. Kirohantam az udvarról, s úgy elbujdostam közeli rejtekhelyemre, hogy nem találtak meg egy óra múlva sem, pedig az egész udvar keresésemre indult. Anyám végigkiabálta az utcákat, hogy „gyere elő kicsi fiam, nem bántalak, bizony isten". Nem mertem kimászni. Annyi eszem már volt, hogy kételkedjem: ha a mosófazék ellopása miatti haragja olyan hamar eloszlott, mi a biztosítéka annak, hogy ez a hazacsalogató kedves-sége nem változik hirtelen fakanalas veréssé?

Csak apám szavára jöttem elő. Nemsokára hazajött a gyárból, s mikor megtudta, mi történt, ő is kiállt a kapuba:

– Gyere haza fiam! Nem lesz semmi bajod. Megígérem.

Akkor még nem tudtam, miért, de apámnak hittem. Hazamen-tem. Anyám nagyon csúnyán nézett, de apám a fejemre tette súlyos tenyerét, talán meg is simogatott (ebben nem vagyok biztos), úgy mondta:

– Ha nem vagy éhes, vagy nem akarsz még enni, hát játszodj szépen az udvaron. De a kapun kívülre ne tekeregj...

Éhes voltam, de kimentem az udvarra. Játszani csak egyedül tudtam volna, mert miközben engem kerestek, elveszett Laji. Most meg őt kereste mindenki. Remélni sem lehetett, hogy elbújt volna valahova, annyi esze nem volt neki. Inkább az tűnt valószínűnek, hogy eltévedt valahol, elcsámborgott valahova. Ez pedig sokkal veszélyesebb. Főleg Lajinál, aki tizenkét esztendős létére csak azt tudta, hogy hívják, de hogy hol lakik, azt nem. Estefele hozta haza egy ismerős rendőr a holtrészeg Lajit. Leitatták a fuvarosok két ut-cával arrébb, a fiú három napig aludt, legalábbis ezt mondta az anyja.

Az udvart mindig estefele szerettem a legjobban, ekkor volt a legérdekesebb, a kedvem szerint alakítható. Ahogy nődögéltem, úgy sikerült kiharcolnom magamnak azt, hogy minél tovább kint maradhassak a tornácon. Amikor már általános takarodó volt, le-fekvés és villanyoltás mindegyik lakásban, senkitől sem zavartatva vettem birtokba az udvart, a világocskámat. Olyan huszonötször huszonöt méternyi volt ez a birodalom lent (ez akkora, mint az óvodád udvarának fele), és ugyanekkora odafent az ég a magas há-zak miatt. Illetve az ég valamivel kisebb, mert egy részét elfedte az eperfa koronája kora tavasztól késő őszig. A maradék mennybolton is sok-sok csillag elfért. Az ég olyan tiszta volt, a csillagok olyany-nyira ragyogtak, hogy számolni is lehetett őket, míg meg nem za-vart a számolásban egy-egy cikázva surranó denevér. Sokszor úgy cirpeltek a tücskök, hogy elnyomták a rádióból recsegő nótaszót, melyet anyámék hallgattak a konyhaasztalnál ülve, hatvanhatozás közben.

Már nagyobbacska fiúként varázslatokat műveltem esténként, a tornácon ülve. Ilyenkor teljesen egyedül tudtam egyszerre együtt lenni mindenkivel, akivel akartam. És mindenkit elzavarhattam, akit nem óhajtottam. Akkor én a csúnyát, a rosszat, az ellenségest képes voltam elzavarni, és csakis a széppel, a jóval és a barátságos-sal maradtam társ, csak őket engedtem mellém ülni a tornácra. El sem képzeled, milyen sokáig meg tudtam csinálni ezt a trükköt.

Nappal nem lehetett, ennek több oka is volt. Zavarják az em-bert, a gyerekembert pláne. Fény van és zaj. Nappal nem lehet. A szemedet elvakító fényből nem tudsz meghitt félhomályt vagy megnyugtató sötétséget formálni. A zajnak sem mondhatod, hogy legyen csend. De fordítva hosszú-hosszú éveken át működött a já-ték: az estébe, az éjszakába odaképzeltem és odacsalogattam a fényt. Oda, ahova akartam, és csak annyit, amennyihez kedvem volt. A csöndben meghallani a halk muzsikát, az apró zörejt és zsongást, ezeket is be-beengedtem, de a nappali lármát soha.

Azon az estén, melynek nappalán anyám homloka először talál-kozott a tyúktojással, nagyon megnyugodtam a tornácon, erre hatá-rozottan emlékszem. Varázslatommal először is elküldtem minden-kit lefeküdni, leghamarabb Csülök nénit. Aztán az egész zsivajgó bandát. Még anyámat is beparancsoltam gondolatban az ágyba, hi-ába kártyázott mögöttem a konyhában. Már azt hittem, egyedül va-gyok, amikor apám nagy, kemény tenyerét éreztem a kobakomon, amint megsimogat - pedig ott kártyázott a konyhában. De ha én úgy gondoltam, ahogy akartam, hát nem kártyázott.

Tudtam, fáradt, hagytam pihenni, levettem a kezét a fejemről... Hagytam, hogy elárasszon az egyedüllét ismételhető varázsa, az a fantasztikus érzés, hogy bár kicsi vagyok, én vagyok a legnagyobb, mert én vagyok egyedül. A porszemtől kezdve, amit Laji kapirgált, a legmagasabb csillagig minden az enyém, mert csak én látom, s ha nem látnám, érezném.

Egyedül voltam, tehát biztonságban. A sötét ruhát öltött házak, a háztetők élesen égre rajzolódó vonalai, maga az égbolt, s az eper-fa lombja úgy öleltek körül, mint te a két kis karoddal a nyakam akkor, amikor nem akarod elengedni.

∗

Apám nem lett dühös, amikor anyám elmesélte neki a mosófazék ügyet, elintézte egy kézlegyintéssel. Talán tudta ő is, hogy nem rosszaság, hanem betegség okozta. Aztán meg loptak és vettek el már apámtól annyit és annyiszor..., ez a fazék már nem számít.

Háború volt nem sokkal azelőtt, idegen bácsik lődözték egy-mást, apám nem vett részt benne. Hogy mit is jelentett ez a háború, jóval később tudtam meg, akkor az udvaron még így emlegették a felnőttek: „amikor jöttek az oroszok... Apámék ezt kiegészítették nekem azzal, hogy „mentek ki a németek. S miközben mentek ki, elvitték az apám hegedűjét és a biciklijét. Az oroszok pedig tönkre-tették a méhest, apám kincsét; felgyújtották a kaptárokat, kifüstöl-ték a méhecskéket, és megették a mézet lépestől-viaszostól. Majd egyszer elmondom, mi a méhes, most érd be annyival, hogy úgy ették meg a lépes mézet, mintha te a papírszalvétába csomagolt szendvicset bekapnád-megrágnád-lenyelnéd a papírral együtt. Per-sze hogy ez butaság, de hát ezek a bácsik nem az okosságukról voltak híresek. A lépes mézen kívül a karórákat és a lányokat sze-rették, ezeket keresték és gyűjtötték. Aztán az órákat elvitték, a lá-nyokat, a „barisnyákat" bántották és otthagyták. Keresték még a nem túl öreg férfiakat is, akiket viszont összeszedtek és elvittek dolgozni hosszú évekig a saját országukba.

Így hát, amikor megérkezett a hír az udvarra, hogy jönnek az oroszok, lett is nagy riadalom. Én is anyámék elmeséléséből tu-dom: annak a híre, hogy milyenek, már jóval azelőtt elterjedt. A férfiaknak és a süldő lányoknak, fiatalasszonyoknak el kellett búj-niuk valahova. Apámék a fáskamrában ástak még idejében egy gödröt, oda bújtak be a lányával és deszkafedőt...

Igen, volt egy lánya, majd ha nagyobb leszel, elmesélem, most nem érdekes... Bebújtak és tettek a gödörre egy deszkákból készült fedőt, arra faforgácsot és fűrészport, apám asztalos volt... Anyám nem nézett ki túl fiatalnak, valószínű, apám sem tartotta szemreva-ló menyecskének vagy olyannak, akiben nagy kárt tehetnek, nem tudom..., de anyám nem bújt el, ő rakta rá a forgácsot a deszkákra.

Na, megjöttek az oroszok, tényleg nem volt sok eszük. Fáradtak lévén, le akartak feküdni. Anyám mutogatta nekik az ágyat, de azok akkor láthattak ilyesmit először, mert kidobálták belőle az ágyneműt, a szalmazsákokat és az ágydeszkákat, majd lefeküdtek a dupla ágy lekopasztott keretei közé a padlóra. Mondja anyám, hogy őt egy ideig nem bántották, de hajnalban majdnem lelőtték. Az történt, hogy a nagy ijedtségben-sietségben megfeledkezett a csörgőóráról, illetve arról, hogy az ébresztőjét már felhúzta hajnali ötre. A konyhában, egy hokedlin ülve bóbiskolt anyám, amikor fel-riadt a csengőszóra. A ruszkik meg (ő így hívta az oroszokat) majdnem a plafonig ugrottak rémültükben. A gépfegyverüket a-nyámra szegezték, kicsit haboztak, aztán az órára céloztak, azt lőt-ték szét.

Kisfiúként elég sokszor jutott eszembe, milyen kár, hogy az o-rosz katonák meggondolták magukat azzal a parányi eszükkel, bár a csörgőóra maradt volna meg. Azok után, hogy ez a gondolat fel-felötlött bennem, mindig lelkiismeret-furdalást éreztem, de aztán anyám vagy valaki más mindig mintha gondoskodott volna arról, hogy ez az érzés egyre rövidebb ideig tartson...

Ja, bocsánat... A lelkiismeret-furdalás valami olyasmi, kislá-nyom, mint amikor te rosszat teszel, csúnyát mondasz vagy gon-dolsz, esetleg nem adsz vissza valamit, és lassan elkezded megbán-ni; és bánod, búslakodsz, szomorkodsz miatta mindaddig, amíg bo-csánatot nem kérsz. És akkor hirtelen megszűnik az a fránya lelki-ismeret-furdalás. Kisgyereknél ez is szinte természetes, hogy a bo-csánatkéréssel el van intézve minden azelőtti rossz és csúnya tett, szó és gondolat. A baj az, hogy sok felnőtt is azt hiszi, ennyivel el lehet intézni mindent.

De hagyjuk a háborút, hiszen én már a békébe születtem, másfél évvel az után, hogy megszűnt az idegen katonák jövés-menése. Az egészet csak azért hoztam szóba, hogy megértsed apámat. Elvitték a hegedűjét, a biciklijét, szétverték a méhesét, aztán az első szép békés esztendőben elvették a háza felét.

Mint mondtam, asztalos volt, pontosabban műbútorasztalos mester. Az udvar egész bal szárnyát ő lakta. A leválasztott konyha és szoba az ő konyhája és szobája volt, utcára nyíló ablakokkal. A későbbi konyhánkat azelőtt asztalosműhelyként, a hálószobánkat pedig deszka- és bútorraktárként használta. Az új idők új hivatalá-nak vadonatúj főnökei beállítottak hozzánk: a magániparnak nem-sokára vége, három személynek meg túl sok négy helyiség! És ket-tőt minden további gatyázás nélkül lefoglaltak. Ellenkezésnek, szembeszegülésnek esélye sem lehetett, magyarázta nekem apám, a ház nem volt a saját tulajdona, csupán bérelte. Felszámolta a mű-helyt, beállt bútorgyári munkásnak, de a szerszámait és a gyalupa-dot megtartotta. Átköltöztünk a raktárba meg a műhelybe, ott ma-radtunk utcára néző ablakok nélkül, az udvarba zárva, amit ugyan én nem is nagyon bántam, amikor kezdtem felfogni, és egy kicsit apámtól eltérően értékelni a helyzetet.

A mai napig nem tudom, miből mennyi és mekkora lendület in-dította el azt a kézlegyintést, amellyel apám tudomásul vette a mo-sófazék ellopását.

Talán kevesebb lehetett a régi veszteségek felidézéséből és több abból a keserűségből, amit az eljövendő veszteségeivel kapcsolat-ban jó előre megérzett. És úgy is vélhette, hogy – hát istenem! – Csülök néni, az csak Csülök néni. Szomszédasszony. Ennyi. Nem barát, nem bajtárs, nem pajtás. Ő megengedheti ezt magának ve-lünk szemben, még ha nem is lenne betegesen mániákus.

Azért tételezem fel ezt, mert néhány évvel később Balog bácsi ellopta a csatornánkat, kellett neki. És ettől apám annyira dühös lett, hogy többé soha az életben nem állt szóba vele, vagy ha még-is, akkor csak kurtán a szemébe mondta, amit róla gondol. Addig a csatornalopásig barátok lehettek, hiszen odabent, a lakásunkban csak Balog bácsiként vagy éppenséggel a keresztnevén, Jánosként emlegette. No ne félj, mert ilyen megnevezéseket a sajnálatos lo-pás után többé nem hallottam apám szájából, csak ezeket: bugris paraszt! csatornatolvaj! Hányszor, de hányszor a képébe vágta ezt Balog bácsinak, aki soha nem válaszolt, csak szemlesütve elsom-fordált. Apám megtiltotta anyámnak és nekem, hogy Balogékkal szóba álljunk, hónapokig nem is mertünk, azután is csak akkor, amikor apám nem volt otthon. Anyám csak elkezdett ismét cseve-részni Balog nénivel, én meg – a példát látva, s ettől bátorságot nyerve – néha játszadoztam Józsival, a legkisebb Baloggal. Ahogy apám belépett a kapun, mindannyian játszottuk a haragszomrádot.

Az a vacak csatorna, bizonyára, apámnak sem ért ennyit.

Makacs ember volt, az biztos. De annyi támadás és baj ért mindannyiunkat a későbbiekben (Balogékat is, minket is), hogy apám felhagy a makacssággal, ha Balog bácsi csak Balog bácsi lett volna a számára. De több volt ennél, és ezért fájt ennyire apámnak, mert a barátja tette ezt vele.

Bár ennek a haragnak sok keserű levét ittuk meg később, most már igazat kell adnom apámnak, teljes mértékben. Nekem is azok a pofonok fájtak a legjobban, amelyeket teljesen váratlanul, és szá-momra érthetetlen módon a barátaimtól kaptam... És azért, hogy nagy ritkán ugyan, de válaszolgattam Balog bácsi hozzám – és saj-nos nem apámhoz! – intézett békülékeny szavaira, a mai napig lel-kiismeret-furdalást érzek. Ezt már bizonyára te is érted...

Csülök néni emlegetésekor felcsillant a szemed, róla mesél-jek?... Szereted a rémségeket..., a hülye tévé műve... Ám legyen, megkaphatod...

Egyszer, még jóval a csatornalopás előtt átkiabált anyám a szemközti ajtó irányába:

– Csülökné!

Megjelent a kedvenced, a mosogatólétől koszos kezét a borzal-masan mocskos kötényébe törülgette, zsíros haja a guvadt szemébe lógott, hosszú-horgas orráról csöpögött a veríték.

– Mija? – vernyákolta foghíjas szájjal és rusnyán; már én is tud-tam akkor annyit, hogy nem „mija, hanem „tessék.

– Megy holnap a piacra?

– Ja – mondta a banya nem németül, csak egyszerűen nem tu-dott rendesen beszélni. Közben verítékkel vegyes taknyát belefújta a zaftos kötényébe.

– Hozna nekem egy tyúkot?

– Ja - válaszolta megint a boszorka, majd egy hangosat fingott, sarkon fordult, vissza a konyhába maszatolni. Amúgy is rettenete-sen bűzlő, hosszú szoknyája alatt bemenekítette a konyhájába ezt a kis büdösséget.

Engem főleg a robaj erőssége hatott meg, ekkorát én még csak a szódás lovától hallottam. Valószínű, csodálkozó tekintettel néztem anyámra. Ő szokása szerint nem értette meg kérdő pillantásom lé-nyegét, csak ennyit mondott:

– Mit csináljak? Ilyen fingósszekér, na! – Ezzel anyám is visz-szament a konyhába, mintha az eseményt ennyivel tisztába is tette volna. Pedig dehogy tisztázta! Távolról sem...

Este átvittem a tyúkra szánt pénzt Csülök néninek, még mindig – vagy már megint? – irtózatos rohadékszag terjengett odaát. Mint-ha dögöket tárolna az egész lakásban. (No, tetszik, bogaram?) Azért nem mondok görényeket, mert a valóság az, hogy a görény-telep illatszerboltnak számít a Csülök néni bűzeihez, gőzeihez és gázaihoz képest.

Másnap reggel hozta a vénasszony a tyúkot. Anyám nemsokára felkapta a konyhakést a jobb kezébe, a ballal az összekötözött lábú jószágot ragadta meg, és nagy csatazajjal, az egész udvart betöltő harci kedvvel lódult a kanális felé. Már hallottam is, mi követke-zik, úgyhogy amikor rám szólt, az már visszhangként nem lepett meg:

– Gyere fiam, fogd meg a lábát!

Hát igen, a kanális rácsa fölött szokta – hogy is mondjam? – ki-ereszteni a lelket a baromfiból. Én pedig nem szoktam nézni, mert valami miatt irtóztam a jelenettől, mégis részt kellett vennem a műveletben. Én a tyúkot-csirkét-libát csak élve szerettem szemlél-ni, vagy a húsát a tányérban. De ha véletlenül muszáj volt látnom a kinyiffantását, a forrázást, a kopasztást, a feldarabolást – hát már nem esett jól az étel, kínkeservesen rágicsáltam a sültcombot, nye-lés közben akadozott torkomon a falat, és legalább háromnegyedét otthagytam a tányérban, „nem vagyok éhes"...

– Gyere már! Nem tudom elvágni a nyakát, ha nem fogod a lábát!

Nem tudja, nem tudja... Addig hogy tudta, amíg nem is voltam és fel nem cseperedtem? Erre lennék kíváncsi!

– Te süket vagy?! Gyere ide azonnal!!

Már Csülök néni konyhájába is inkább bementem volna, de me-se nincs, anyám nagyon ideges. Még oda sem értem a kivégzés színhelyére, már erősen összeszorítottam a szemem, s így nyújtot-tam a kezem.

– Ne az én lábamat fogd, hanem a tyúkét! – hallom közelről anyám kotkodácsolását a vesztét érző állat karattyolásán keresztül.

Szokás szerint úgy sikerül engem közreműködésre bírnia, hogy ráteszi a kezem eljövendő eleségünk lábszáraira, mert én már se nem hallok, se nem látok. Azaz, sajnos, még hallom:

– De állj egy kicsit hátrébb, mert mind összevérez!

Hogy enné meg a fene azt a gépfegyveres ruszkit! Hát muszáj anyámnak közvetítenie, amit nem akarok látni? Úgy hallom, nem érzékeli félelmem lényegét:

– De ne reszkess nekem, mert még kicsúszik a kezedből, és én is csupa egy vér leszek!

Ez már rég sok nekem, de túl kell esni rajta, összeszorítom a ke-zem és a fogam és a szemem, jöhet, aminek jönnie kell: a percekig tartó rugdalkozásnak, a lassuló ritmusnak, a gyengülő ellenállás-nak, a kimúlásnak és anyám hangjának („na jól van, elengedhe-ted"...), mitől átmenetileg megkönnyebbülhetek... De mindez egye-lőre nem jön, mert beleszól Balog néni a tornácáról csodálva ügy-ködésünket:

– Szomszédasszony! Mit csinál a tyúkommal?

– Ez nem a magáé. Fogjad csak, fiam...

– De bizony az enyém – erősködik Balogné hangja közelebb a fülemtől, s anyám is kiegyenesedhetett a derékszögből, mert már nem nyomja a feneke a fejemet.

– Hát már hogy lenne a magáé? Engedd el, fiam! A piacról való.

– Az enyém na, ha mondom – fújja a magáét Balog néni, s mi-vel már kinyitottam a szemem, látom, hogy babrálja, forgatja a tyúkot. – Ez a! A kendermagos! Hajnalban, mikor etettem őket, láttam, hogy ez hiányzik, már azt hittem, Laji engedte ki az utcára.

– Kendermagos, kendermagos – egyezett bele anyám a szaksze-rű véleménybe –, de nem a magáé. Van más kendermagos is. Ez a piacról való, Csülökné vásárolta ma reggel.

Rövid csend. Összenéztek. Én szétnéztem. Aztán ők is arra pis-logtak, amerre én. Csülökék konyhájának ajtaja be volt csukva. Pe-dig már eléggé perzselte a nap, ami azt illeti... Én láttam az ab-lakuk mögött az alig elhúzott függöny rését. Anyáméknak is feltűnt bizonyára, mert halkan, alig észrevehető szájmozgással folytatták a tárgyalást:

– Kifizetem magának, Balogné.

– Jó.

– Érti? Most már nem vehetek másikat...

– Jó.

– Késő van, mindjárt dél, az ebéd sehol.

– Jó.

– Csülöknét meg lerendezzük délután.

– Jó.

– Na, akkor gyere fiam, fogd meg a lábát!

Fogjam meg, fogjam meg... Kezdhetjük elölről az egész vaca-kolást. Miért nem fogatta meg Baloghéval, ha már olyan nagy egyetértés kerekedett?

Megfogtam, levágtuk, megettük, ezúttal én igencsak sebesen, mert már készülődtem a délutáni mutatványra: Csülök néni „leren-dezésére".

A nyanya, akit készültünk rendezgetni, mintha mit sem sejtett volna a rá váró megpróbáltatásról. Ebéd után ő kezdte az akciót:

– Na, szomszédasszony, milyen tyúkot vettem magának?

– Finomat – felelte neki ravaszkodva anyám.

– Nem lett túl zsíros a levese? – nyekeregte tovább a fingós-szekér.

– Nem.

– Hát a húsa megpuhult-e? – vicsorogta élvezettel.

– Meg hát! – válaszolta anyám, miközben ő is elmosolyodott, s ha nem tévedtem, egy másik öreg tyúk húsának megpuhítására gondolt.

– És Balogné szomszédasszonyt megkínálta?

Szerintem ez már sok volt a jóból. Ha Balog néni semmit nem vesz észre, s ha anyám is teljesen hülye, akkor is nyilvánvalóvá tet-te maga a gonosz, hogy milyen csínytevést eszelt ki mára, bár még a napnak nem volt vége. Szerintem még Laji is kitalálta volna, hogy Csülök néni ellopta a tyúkjukat, ha éppen ott kapirgál az ud-varon ennél a süket párbeszédnél, de csak az anyja kapirgált vala-mit a tornácuk előtt, mintha oda sem figyelne.

– Megkínáltam hát – játszadozott anyám is valószínű azért, hogy egy kicsit még örüljön a gyomra.

Kora délutáni emésztgetése közben élvezkedhetett a másik is, mert folytatta:

– Bár egy szárnyat vagy a nyakát Balognénak adhatta volna...

– Oda is adtam. Erről jut eszembe, nézze már meg, mi ez itt a nyakamon!... – vett anyám egy hirtelen kanyart, és elindult a Csü-lökék lakása felé.

Döbbenettel vettem tudomásul, hogy nem Balog Lajos a leghü-lyébb az udvaron, amikor láttam Csülök nénit elindulni a lakása lépcsőin lefele. Bevette ezt a mafla cselt!...

Amikor az udvar közepén már majdnem egymáshoz értek, anyám egy elhajlással kikerülte a vénasszonyt, felfutott a lépcsőn, és elállta Csülökék ajtaját, hogy oda ne lehessen bemenekülni. Egybehangolt akcióként Balog néni felkapta a lapátot, és elrikkan-totta magát:

– Add vissza a tyúkomat, te tolvaj!

Azt hiszem, a tolvaj emésztése félbeszakadt, mert a felemelt la-pát szélsebesen közeledett a fejéhez, futni kezdett, de a száját azért tovább járatta:

– Kérjed attól, aki megette!

– Add vissza a pénzem, te bolond! – szállt be anyám is a párbe-szédbe harmadikként.

Összetegeződtek. Ezen nincs mit csodálkozni, volt már olyan, hogy tegeződtek bájcsevegés közben, s amikor kitört egy ilyen mű-balhé, játék, akármi..., egyből lemagázták egymást. Most éppen fordítva történt, istenem..., semmi gond.

– Hol a tyúkom, te?!

– Te, te! Hol a pénzem?!

Közben kergetőztek. Mi tagadás, Csülök néni könnyebben vette az akadályokat, nagyobb megerőltetés nélkül ugrott át az udvaron heverő sok vacakon meg a virágágyásokon, mint a kissé kövér Ba-log néni.

– Elcsented a tyúkomat? Mi?!

– Add vissza a pénzemet, te!!

– Hol a kendermagosom?

Az űzött asszony alig jutott szóhoz:

– A lábad között!

Én akkor még nem tudtam, volt-e ott is Balognénak egy kender-magosa vagy sem, és hogy egyáltalán mi volt a lába között, de hogy erre a helyre nagyon érzékeny lehetett, azt rögtön láttam. Úgy begurult, hogy beesett a kanálisba. Nem figyelt eléggé, rálépett a billegő rácsra, s az egyik lába becsúszott; szerencse a szerencsét-lenségben, hogy a kezéből kirepülő lapát jól kupán vágta Csülök nénit, aki meg beleesett a féltett virágoskertjébe.

Anyám egyedül nem tudta kiemelni Balog nénit a lyukból, be-küldött, ébresszem fel apámat, aki addig békésen horkolt a tyúksül-tes ebéd után. Együttes erővel becipelték a pityergő Balog nénit a lakásába. Aztán hazajött Balog bácsi, s ő borogatta tovább a duz-zadt lábat. Nem törött el semmi, nem történt komoly baj, csak fi-cam és horzsolás.

Csülök nénivel nem törődött senki, ő szokásához híven kis idő után felkelt magától, és bement a lakásába.

Megszeppenhetett? Érezte talán, hogy túlviccelte magát? Vagy csak egyszerűen tartotta magát ahhoz, hogy neki tulajdonképpen nem kell a másé?... Nem tudni. Az tény, hogy már félóra múlva a portánk elé riszálta magát és durcásan lecsapta a pénzt, a tyúk árát a tornácra:

– Tessék!

Mintha várta volna, hogy valaki válaszol, de nem szólt hozzá senki. Anyám minden indulat nélkül felvette a pénzt, annak a tyúk-nak az árát, melynek már megették a húsát, megitták a levét. Át-vitte Balog néninek, hátha ettől meggyógyul. De azonnal nem gyó-gyult meg, még napokig feküdt. Miután felkelt, még sokáig emle-gették itt és ott, ezek és azok, hogy bizony, három napig nyomta az ágyat. Ez a tévhit csak addig tartotta magát, míg Laji meg nem mondta az igazat:

– Ed fjancokat! Hájom napig luftálkodott!

∗

Nemcsak tőlünk, hanem az udvar más lakóitól is el-elvettek ezt-azt a háborút követő években. Balogék tényleg parasztok voltak, föld-művesek. Valamelyik Küküllő menti faluban volt házuk (földjük nem, mert béres volt azelőtt), s amikor a házat eladták és beköltöz-tek az udvarba, továbbra is megmaradtak parasztnak, a város hatá-rában vásároltak egy darabka földet a falusi ház árából, azon tur-káltak sokáig családostul, a gyerekekkel együtt.

Az új világban viszont a szokásos módon, minden teketóriázás nélkül bevágták földjüket a kollektívbe, de Balog bácsi nem állt be. Egy ideig fenyegették, aztán abbahagyták; a lényeget, a földet úgy-is megszerezték, ha az azelőtti gazdája ki is maradt a közösködés-ből. Balog néninek így bőven maradt ideje a gyerekek gondozásá-ra, a háztartásra s az udvari szórakozásokra, az idétlen társasjáté-kokra anyámmal és Csülök nénivel. Balog bácsi pedig elment ker-tészkedni. Előbb a közeli tehetősebb szomszédoknak ajánlgatta szolgálatait, aztán már azok ajánlották a további szomszédoknak, úgyhogy nemsokára Balog bácsi rendezte-gondozta az utca s a kör-nyező utcák kertjeinek java részét. A mi udvarunkat s még egyet-kettőt leszámítva úri negyedként ismerték ezt a városrészt, orvo-sok, ügyvédek, tisztviselők, pártfunkcionáriusok, vagyis fontos bá-csik, módos emberek lakták. Bár... Hogy mást ne mondjak egyelő-re, a mi utcánkban, a kapunkkal srégen szemben volt a tartományi börtön, több száz nem kifejezetten úri lakóval.

Csülök nénitől a házát vették el, mert az addig a sajátja volt. Mozdonyvezető férje jól keresett, de azt susuputyálták anyámék, hogy a házat valójában Csülök néni vette egyedül, sok pénzt sze-dett össze artistanőként, fiatal korában a trapézon ugrabugrált vagy húsz éven át. Most azon a címen államosítottak, vagyis vették el tőle fizetség nélkül a házát, hogy egy személynek csak egy háza le-het. Márpedig neki kettő volt, a másikban lakott a fia, Csaba apja a második feleségével, egy bizonyos Manyival, aki nem tudta, nem akarta Csabit megkedvelni és magukhoz venni, „maradjon az any-jánál". Csaba édesanyja éppen abba halt bele, hogy megszülte őt.

Állítólag mondta Csülök néni, hogy inkább államosítsák azt, amiben a fia lakik, a hatóság emberei nem véletlenül szemelték ki ezt: az a másik két szobából s egy konyhából állt mindössze, míg emez összesen hat helyiségből, ebből hármat Balogék laktak. Az eltulajdonításnak mi egyelőre nem láttuk semmi komoly következ-ményét, nem kellett Csülökéknek kiköltözniük (mint például ne-künk abból a két helyiségből), mindössze csekély lakbért fizettek az államnak. Balogék kifejezetten örvendtek Csülök néni kifosztá-sának, mivel ezután ők is az államnak fizették a lakbért, nem az öregasszonynak, és sokkal kevesebbet, mint amennyit a nemrégi tulajdonos tőlük elkért. De nem hiszem, hogy Balog bácsi máris él-vezni kezdte az új világ előnyeit, ennél sokkal jobban hiányzott ne-ki az elorrontott földje.

Hogy Fischeréktől vettek-e valamit vagy sem, nem tudtuk. Ők nem beszélték ki az udvaron bújaikat, örömeiket, veszteségeiket, nyereségeiket. Fischer bácsinak valahol a városban működött egy asztalosműhelye, ezt Jucikától, lányától hallottam, aki azt is kife-csegte nekem, hogy az apukája nem dolgozik ott, csak dirigál, ő a főnök, vannak munkásai. Neki nem tiltották meg a maszekolást, a magánipart. Csodálkozott ezen apám is, én is, míg meg nem hallot-tam, hogy Csülök néni felvilágosítja anyámat:

– Elintézték nekije a felesége ügyvédlatrai.

Ezt az utolsó szót én sem értettem, de azt láttam, hogy valóban sok öltönyös úriember járogat, sűrűn váltogatva egymást, Fischer nénihez akkor, amikor a lányai az iskolában tanultak, a férje meg abban a műhelyben dirigált. Azt is hamarosan kiderítettem, hogy valóban ügyvédek, néhányukat távozó félben követtem a közeli ügyvédi irodáig, mert a törvényszék is közel volt, a börtön mellett.

Az általánosnak mondható veszteségek és érvágások után mint-ha mindenki még jobban ragaszkodott volna ahhoz, ami maradt: a lakása előtti maroknyi portához. Mindenki lecsípett az udvarból annyit, amennyit méltányosnak gondolt, és a mértéktartás bizonyí-téka: soha senki nem kifogásolta a másik terjeszkedését.

Balog bácsi csak éppen egy akkora helyet tudott elkeríteni ma-gának az udvarból, ahova napközben kiengedte azt a nyolc-tíz tor-nác alatt éjszakázó tyúkot, csirkét. Nagyobbat ennél nem lehetett, az eperfa és a közös vízcsap miatt. A tornácra vezető lépcsők mellé futórózsát ültetett, úgy vöröslött egész nyáron a lakásbejáratuk, mint a zászló, „melyet a munkásosztály vére festett vörösre" – ta-nultam meg nemsokára az iskolában.

Csülök néni nem kerített el semmit, de lakása lépcsőjének két oldalára egy-egy pazar virágos gruppot varázsolt. Két virágágyást csinált, két szabályos kör alakút, mintha körzővel rajzolta volna, mindkettőnek olyan három méternyi lehetett az átmérője. Fehérre festett, gondosan elhelyezett fél téglákból rakta ki szélüket, a köze-pére hozatott a fuvarosokkal igazi termőföldet, feketét, ragacsosat,