A Sorel ház

By Salamon Pál

"Mennél képtelenebb egy hazugság, annál könnyebb elhitetni."

Boldogháza - Budapest - Buchenwald. Salamon Pál a Sorel család három generációjának regényes történetét meséli el. A Kárpátok varázslatos vidékére katolikusként született, de református hitre tért Sorel József svéd unokája a regény végén a családi legenda helyszínén, a Kinyiltakoztatás Tisztásán talál rá "az értelmetlen létezés értelmére". A rendkívül olvasmányos, az eleve elrendeltség misztikumát hordozó, emberi sorsokból építkező mű nem véletlenül lett világsiker. Az Izraelben és Magyarországon élő író az önmagával szembefordult emberiség aktuális kérdéseire az itt és most élő magyar olvasó számára is megtalálja a választ.

"Istenről és a legfontosabb dolgokról csak az tud mesélni, akinek megfigyelőpontja sztratoszférai magasságokban van... Salamon Pál üzenete a vallások, világvezetők és népek összebékítése...

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Jun 27, 2019
• ISBN: 9786155905810

Book preview

cover.jpg

SALAMON PÁL

A Sorel ház

REGÉNYFOLYAM

Ulpius Baráti Kör

Budapest

Copyright © Salamon Pál 1994

(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2019)

ISBN 9786155905810

Az e-book formátumot előállította:

img1.png

www.bookandwalk.hu

Barátomnak és munkatársamnak,

Edelényi Jánosnak

ELSŐ KÖNYV

A Tisztás

Sorel Mihálynak Stockholm főutcáján a királyi palota felé lépkedve eszébe jutott, hogy ő most a pokolból jövet egyenesen

a mennyország felé tart.

Előbb lassított, majd megállt, nehogy saját léptei zavarják az északkeleti Kárpátok oldalában lévő tisztás látványában, amely a képzeletében megjelent. Ott állt azon a tisztáson kilencévesen az apja mellett, azután mindketten leültek a Mária-szobor talapzatára. Az apja, Sorel József ott jelentette be a fiának, hogy hatvanadik születésnapján nagy dologba kezd.

Hirtelen támadt hideg szél zavarta meg emlékezésében. Eszébe jutott, ha sokáig ácsorog ott, és ha gyalog folytatja útját Észak-Európa legpompásabb királyi palotája felé, mire odaér, piros lesz az orra. Márpedig egy piros orr árthat annak az ügynek, amely miatt a palotába igyekszik.

Megállított egy taxit.

– A királyi palotához – mondta. Hátradőlt a kocsiban, és dörzsölni kezdte az orrát.

A palotaőrség bódéja mellett egy szürke ruhás udvari ember várta. Megkérdezte Sorel nevét, majd bólintott, és befelé indultak.

A földről áttekinthetetlen méretű barokk palota láttán, amelyről azt hallotta, hogy Észak királyi palotáinak királya, elgondolta, milyen kár, hogy nem az embernek, hanem a hatalomnak adóznak ilyen áhítattal.

Az őrségen álló katona láttán mindkét karja megmozdult, mintegy megadásra emelte a kezét. Az udvari tisztviselő tárgyilagosan megjegyezte, nem kell aggódni – a díszőrség nem lő.

Széles és jéghideg márványlépcsőkön, majd lenyűgöző tükörfolyosón lépkedett a király dolgozószobájáig.

Az agg uralkodó íróasztala mögött ülve fogadta vendégét, majd felállt. Sorel Mihály az oktatásnak megfelelően nem közeledett a király felé, hanem megállt a szoba közepén és fejet hajtott. Annál meglepőbb volt, hogy őfelsége V. Gusztáv előjött könyvekkel borított íróasztala mögül és kezét nyújtotta.

Ez a kegyes gesztus zavarba ejtette az uralkodó egyszerű vendégét. V. Gusztáv visszaült az íróasztala mögé, Sorelnek pedig az íróasztallal szemben mutatott helyet.

Miközben a király a karosszéke mögött álló udvari tisztviselővel suttogott, látogatójának volt ideje felmérni helyzetét. Elnézte az agg uralkodó kortól aszott fejét, elálló fülét, vékony ráncos nyakát. E teljesen felvilágosult időkben a királyi koronát bizonyára csak kivételes alkalmakkor teszik a felség fejére, és akkor is csak orvosi engedéllyel, mert annak a vékony nyaknak és kissé reszkető fejnek sok lehet már a korona súlya. Ettől a gyakorlatias gondtól eltekintve Sorel Mihály örült a felség hajlott korának, bízva abban, hogy hosszú élete során sok bölcsesség gyűlhetett össze a fejében. Így azután könnyű lesz szót érteni vele.

A dolgozószoba berendezésének két darabja különben is megerősítette ebben a feltevésében. Az egyik: a király aranyozott karosszéke, hiszen mindig is úgy gondolta, hogy egy uralkodó nemcsak a trónján, hanem az íróasztala mögött is királyi széken ül. A másik tárgy a könyvek közé helyezett, kék díszítésű vastag kerámiacsésze volt. A király is iszik. Ez végképp megnyugtatta.

– Mióta van nálunk, Sorel úr? – hallotta váratlanul a király hangját, és összerezzent.

– Majdnem másfél éve, felség.

– És hogy érzi magát nálunk?

– Kitűnően, felség. Csak azt sajnálom, hogy nem turistaként, fényképezőgéppel érkeztem csodálatos országába. Pedig otthon volt egy tükörreflexes Rolleiflexem. Talán ismeri, felség, kettő-kettes lencséje van.

V. Gusztáv, akinek tekintete a súlyos függöny résén keresztül a késő délutáni szürkületbe révedt, most vendégére nézett.

– Amikor még fényképeztem, Leicát használtam.

Sorel elismerően bólintott. Hosszú csend következett, amelyet egy fehér kesztyűs inas halk, de jelentőségteljes megjelenése tört meg. Egy másodpercre megállt az ajtóban, majd a dolgozószoba beszögellésében álló alacsony asztalra csészéket, teáskannát és süteményeket rendezett el fölényes szakértelemmel.

V. Gusztáv az íróasztala mögül vendége felé hajolt.

– Ugye, velem tart.

Sorel Mihály bólintott, és mindketten átültek az uzsonnaasztalhoz. A király háta mögött álló udvari tisztviselő gyors mozdulattal húzta el az aranyozott karosszéket az uralkodó alól.

Már a teaasztal mellett ültek egymással szemben, amikor a király megkérdezte.

– Hol tanult meg ilyen jól svédül, Sorel úr?

– Kezdetben munka közben ragadt rám, később már módszeresen tanultam a tanárnőmtől, mert készültem az őfelségével való találkozásra.

A felség elismerően bólintott.

– Kitűnő tanárnője lehet.

– Valóban kitűnő lány a tanárnőm, felség. Különben is ragyogó jelenség. Amikor a szanatóriumban mint önkéntes ápolónő-féle először lépett az étterembe, az egyik társunk azt találta mondani: „Itt valami tévedés van. Ilyen szép lány nincs."

A felség a széke mögött álló udvari emberre sandított. Sorel gyorsan hozzátette:

– A szépség nem tulajdonság, de az én tanárnőmnek van egy ritka tulajdonsága is: emberszerető.

A király jelentőségteljes pillantást vetett Sorel Mihályra, sőt mintha egy huncut mosoly is átfutott volna az arcán.

Sorel Mihály erre letette a csészéjét.

– Nehogy azt higgye, felség, hogy nem tudtam volna meglenni nő nélkül. Csupán női érintésre vágytam. Még az is jólesett volna, ha egy nősténymacska a homlokomra teszi a mancsát. Úgy éreztem, felség, hogy ha egy bizonyosfajta nő hozzám ér, akkor talán visszatérhetek az élők közé.

Bár a király egyetértően bólintott, Sorelnek mégis eszébe jutott, hogy az agg uralkodónak nem kellett volna nőkről beszélnie.

– Úgy tudom, Sorel úr, hogy étteremben dolgozik mint pincér.

– Így van, felség.

– Miért van erre szükség? Hiszen önöket, akik német koncentrációs táborokból érkeztek, szanatóriumokban helyezték el. Nem igaz?

– Így is történt, felség. De három hónap után kissé megerősödtem, és beálltam mosogatónak.

– Engem úgy tájékoztattak, hogy pincérként dolgozott, vagy nem?

– Ez úgy történt, felség, hogy négy hétig dolgoztam a Kungsgaten egyik éttermében mint mosogató. De észrevettem, hogy az asztaloktól visszahozott ételeket átrendezik, és újból felszolgálják. A borokkal ugyanez történt. Meglepett, felség, hogy Stockholm legelegánsabb éttermében ezt csinálják.

A király a széke mellett álló udvari emberre nézett.

– És mit tett, Sorel úr?

– Elmentem Lappföldre, és ott valóban pincérré léptem elő.

– És Lappföldön mi történik a maradék étellel? – hajolt érdeklődve a király Sorel felé.

– Ott a kutyáknak dobják, felség.

A király elégedetten dőlt hátra székében.

– Mi az ön eredeti foglalkozása, Sorel úr?

– Világirodalmat tanítottam, felség.

V. Gusztáv tekintete a két függöny közötti széles résen ismét a besötétedett kertre révedt.

– Remélem, most már mindannyian jó erőben vannak, Sorel úr.

– Igen, felség, mindannyian jó erőben vagyunk, akik életben maradtunk.

A király felriadt révedezéséből.

– Hogy, hát még itt is meghaltak?

– Tizenöten. A táborban, a felszabadításunk után tucatjával. Képzelje el, felség, mi történt, amikor a zsíros katonai húskonzerv, a nehéz kenyér és csokoládé az összeszűkült gyomrokba és belekbe került.

Az inas kezében, aki éppen újratöltötte a csészéket, egy pillanatra megállt a teáskanna.

A király a süteményre mutatott, majd intett az inasnak, hogy elmehet.

– Mondja, Sorel úr, azok után, ami önökkel történt, embergyűlölő lett?

– Küzdök ellene, felség, de nem tudom, hogy sikerül-e.

Most hosszú szünet következett. A király egy papírvágó kést vett a kezébe, amelyet valahogy a teaasztalon felejtettek. A tenyerét kezdte szurkálni vele.

– Felség, azután, ami történt, nem szeretem hangsúlyozni, de a tény kedvéért meg kell mondjam, én nem vagyok zsidó.

A király felemelte tekintetét a teáscsészéjéről.

– Akkor hogy került a zsidók közé?

– Úgy, felség, hogy egy zsidó asszonynak és egy hároméves kislánynak menedéket adtam. Tudja, nem akartam, hogy megöljék őket. A szomszédom feljelentett.

A svéd királyi udvar tisztviselője az órájára nézett, és félreérthetetlen jeleket küldött Sorel Mihály felé, hogy a kihallgatás a vége felé közeledik. Sorel azonban nem vette észre a figyelmeztetést. Zsebéből papírlapot vett elő.

– Felség, engedje meg, hogy felolvassak valamit.

V. Gusztáv bólintott.

– „Az istentelenség példájaként érkezett Júdás erre a világra. Teste olyan püffedt volt, hogy egy olyan helyen, ahol egy kocsi kényelmesen átfért volna, nemhogy ő maga, de még a feje sem fért át. Amint mondják, szemhéja is olyan püffedt volt, hogy fényt sose látott. Sőt az ő szeme sem volt látható, még optikai szerkezet segítségével sem, mert olyan mélyre süppedt.

Hímvesszője minden szégyentelenséget felülmúlóan hatalmas volt. Egész testéből férgekkel vegyes vér folyt, amely különösen akkor lövellt elő, amikor a szükségét végezte.

Így mesélik, hogy sok szenvedés és megpróbáltatás után halt meg szálláshelyén, amely a bűz miatt, amit árasztott, a mai napig elhagyott és lakatlan. A mai napig csak befogott orral járnak arra, a bűz miatt, ami azóta is árad a testéből."

A svéd király csukott szemmel hallgatta a váratlan felolvasást. Feje előrebukott, olyannyira, hogy csíptetője lecsúszott az orrán. Amikor Sorel Mihály elhallgatott, V. Gusztáv kinyitotta szemét.

Az udvar embere szólalt meg.

– Sorel úr, a kihallgatás…

Nem fejezhette be, mert a király kézmozdulata megállította.

– Miért olvasta ezt fel nekem? – kérdezte szárazon és szigorúan.

Sorel Mihály önmaga számára is meglepő nyugalommal hajtotta össze a papírlapot. Még arra is volt ideje, hogy észrevegye, nem reszket a keze.

– Azért olvastam fel, mert amióta az ön országának vendégszeretetét élvezem, volt időm gondolkodni. Eszembe jutott, hogy otthon, a deportálásom előtt, és Németországban az őröktől is szó szerint ugyanazt hallottam, mint amit most felségednek felolvastam, hogy a zsidók istentelenek, fertőzőek, buják, büdösek – a pokol fajzatai.

A király két kézzel széke karfájára támaszkodva felállt.

– Mi ez tulajdonképpen, amit felolvasott, Sorel úr?

– Ez, felség, részlet a néhai Papiasz püspök őeminenciájának írásából, ami Az Úr mondásainak magyarázata címet viseli. Papiasz Hierapolisz püspöke volt 1800 évvel ezelőtt. Az a pokol, amely Papiasz püspök beteg képzeletében megjelent, szögesdrótokkal és gázkamrákkal megépült a valóságban. Felség, én 1945 májusában Papiasz püspök 120-ban elképzelt poklából érkeztem Svédországba.

A király határozott léptekkel az íróasztala mögé ment, és az udvari ember segítségét elhárítva a helyére ült.

– Azt gyanítom, Sorel úr, hogy mindezt azért mondta el nekem, mert a svéd újságok most arról cikkeznek, hogy én és kormányom átengedtük Svédországon az Engelbrecht-divíziót és a német utánpótlást Norvégiába. Így van?

Sorel Mihály döbbenten nézett az uralkodóra, majd felszólítás nélkül átült előbbi helyére a teázóasztaltól.

– Nagy ég! Hogy juthatna eszembe, hogy én, Sorel Mihály, Svédország uralkodóját bíráljam. Különben is most hallottam először, amit felséged közölt velem. Amióta Svédországba hoztak, csak színházi és zenei híreket olvasok. Azért mondtam el, amit hallott, felség, mert úgy éreztem, kötelességem ezt a gondolatot közölni egy királlyal, hogy ilyen magas helyen is tudjanak róla. Mikor fogok én ismét egy uralkodóval találkozni?

A király szeme szinte teljesen lecsukódott.

– Közlöm önnel, Sorel úr, hogy azoknak, akik most a mi háború alatti politikánkat bírálják, fogalmuk sincs a kormányzás felelősségéről. Mi lett volna országunk semlegességéből, ha megtagadjuk a németek követelését?

Sorel Mihály kreol bőre alól kifutott a vér. Halotti sápadtság öntötte el az arcát.

– Felség, az Einsatz kommandó emberei gépfegyverekkel lőtték a foglyokat. Én hullaszállító voltam. Vérben csúszkáltunk. Volt, aki halálos sebbel még futott néhány métert, mint egy lefejezett csirke. Az Einsatz kommandósok is csak úgy voltak képesek a mészárlásra, hogy szüntelenül ittak. És még így sem bírta ki mindegyikük. Volt köztük olyan, aki hányt, mert amelyik fogoly még mozgott, azt közelről kellett pisztollyal főbe lőnie, és ráfröccsent a vér. És még ezek között a lények között is volt olyan, felség, és nem is egy, aki megőrült, szájába vette géppisztolya csövét, és szétloccsantotta a fejét.

V. Gusztáv ismét behunyta szemét. Az udvari hivatalnok tanácstalanul állt az uralkodó karosszéke mögött.

– A gázkamrákat Pavilonnak hívták, felség. Egy reggel egy kislány, aki az anyja mellett ment, megkérdezte tőlem: „bácsi, minket most megölnek?"

Sorel Mihály, a világirodalom tanára, táborbeli hullaszállító, feltornázta magát székéből, és elvágódott a király dolgozószobájának padlóján.

Miután kivitték a szobából, a király sokáig lehunyt szemmel, szótlanul ült aranyozott karszékében. Majd alig hallható hangon megkérdezte udvari emberétől:

– Tulajdonképpen milyen ügyben jött ide ez a Sorel úr?

A kérdezett erre azt válaszolta, hogy Stockholm és Budapest között egyelőre még nincs polgári légi közlekedés, és Sorel úr a többi volt fogoly nevében a hazaszállításukat kéri.

V. Gusztáv azt mondta, hogy katonai repülőgépen azonnal szállítsák lakhelyükre azokat az embereket.

Sorel Mihály apja, Sorel József tizenkét és fél évet szolgált a császári és királyi hadseregben. Így azután már negyvenéves volt, amikor obsitoslevelét megkapta. A fiatalsága elmúlt, családot még nem alapított. De legalább ő lett Boldogháza és környéke világjárt embere.

A fiumei kikötőben kezdte szolgálatát, és később bejárta az egész birodalmat Galíciától Észak-Olaszországig.

Olyan erős ember volt, hogy nem is egy vándorcirkusz igazgatója akarta szerződtetni díjbirkózónak, miután a cirkusz erőművészeit földhöz csapkodta. Az a hír járta, hogy tizenkét és fél év alatt akár főtörzsőrmester is lehetett volna belőle, ha több megértést tanúsít a hadsereg szelleme iránt. A Ferenc Ferdinánd Főherceg nevű zászlóshajón, éppen a fedélzetmesteri előléptetés küszöbén, a hajó másodtisztje kiverte tisztiszolgája bal szemét, aki másodszori parancsa ellenére sem tisztította olyan fényesre cipőjét, amilyennek ő azt megálmodta. Amikor a fájdalmában üvöltő tisztiszolga a legénységi szállásra tántorgott és elmondta a történteket, Sorel József az egyik matrózt orvosért küldte, maga pedig felment a fedélzetre, és a másodtisztet szó nélkül az Adriai-tengerbe dobta. Ezután visszament a legénységi szállásra, megborotválkozott, és jelentkezett a Ferenc Ferdinánd Főherceg zászlóshajó parancsnokánál, aki egyben az adriai flotta parancsnoka volt. Az altengernagy először megparancsolta, hogy vessen mentőövet a másodtiszt után. Miután Sorel József teljesítette a parancsot és visszatért a parancsnoki kabinba, az altengernagy megkérdezte, hogy van-e családja.

– Nincs családom, altengernagy úr, huszonhét éves korom óta szolgálok.

– Annál jobb. De szülei csak vannak?

Sorel bólintott.

– Rendben van. Mert akkor mégis lesz valaki, aki majd megsirassa, amikor megkapják a hírt, hogy lázadásért főbe lőtték.

Ezzel elküldte. Ezután berendelte a másodtisztet, aki körül hamarosan tócsa keletkezett az altengernagyi kabinban, mert még nem öltözött át.

A hajó parancsnoka megkérdezte a másodtisztet, hogy mi a szándéka. A másodtiszt azt mondta, hogy természetesen jelentést tesz a tettes ellen, lázadás címén.

Az altengernagy rákérdezett:

– Szóval ez a szándéka? Rendben van, akkor most én, az Adriai-tengeri osztrák–magyar flotta parancsnoka megmondom magának, hogy mit fog valójában tenni.

A másodtiszt, aki vigyázzban állt az altengernagy előtt saját tócsájában – figyelmesen előredőlt.

– Ön, uram, nem fog semmilyen jelentést tenni, hanem befogja a pofáját. És még örülhet is, hogy ennyivel megússza, mert az Adriai Flotta zászlóshajója maga miatt veszíti el legjobb altisztjét.

A tisztiszolga kivert bal szeméről nem esett szó.

Sorel József a hajó fogdájában várta, hogy áthelyezzék a sáros Galíciába egy gyalogezredhez, közlegényi rangban. Csak azon csodálkozott, hogy miért kapja az ennivalót a tiszti konyháról.

Sorel Józsefnek nemcsak a fizikai, hanem a lelkiereje sem volt mindennapi. Már az adriai-tengeri flotta zászlóshajóján szolgálva – és később különböző állomáshelyein – sem minden eltávozáskor ment el bajtársaival a bordélyházba. Időnként a hajón, illetve a laktanyában maradt és olvasott. Azokat a könyveket olvasta, amelyeket a prostituáltakon megtakarított pénzen vett. Senki, talán még ő maga sem tudta, hogyan kezdődött ez a furcsa szokása. A német Grimm testvérek meséskönyve került először a kezébe. A betűk iránti vonzalma olyan erős volt, hogy még ezek a véres történetek sem vették el a kedvét az olvasástól. Később Courths-Mahlert, Balzacot, Gogolt és mindent elolvasott, amihez hozzájutott. Bajtársai furcsán néztek rá, de gúnyolni nem merték. Ehelyett előbb az analfabéták, később az írástudók is vele íratták szerelmes leveleiket.

Az észak-olaszországi Velencében szolgált. Közelgett a császár születésnapja, amelyen, mint hírlett, őrmesterré léptetik elő. Egy szomszéd századbeli szakaszvezető elrendelte, hogy egyik katonája fogkefével söpörje fel a laktanyaudvart, szombati eltávozás helyett. Jó néhányan összecsődültek, hogy biztassák bajtársukat, aki térden csúszva, saját izzadságát nyelve, fogkefével söpörte az udvart.

Sorel József is odament nézelődni, és megkérdezte, mi történik.

Azt mondták, a fickót szombat reggel a szakaszvezető azon kapta, hogy ébresztő előtt kelet felé fordulva imádkozott.

– És ez miért baj? – kérdezte Sorel József a szakaszvezetőt.

Azért baj, mert egy zsidó ne imádkozzon. Sorel József azt felelte, hogy tudomása szerint ha a zsidók a hadseregben szolgálnak, és alkalmanként elesnek a császárért és a hazáért, akkor nekik is szabad imádkozniuk. Sőt azt is hallotta, hogy a hadosztályban főhadnagyi rangban egy rabbi is szolgál.

– Az engem nem érdekel – felelte a szakaszvezető. – Az én szakaszomban az történik, amit én mondok. Márpedig az én parancsnokságom alatt az, aki megölte Jézust, nem fog imádkozni. – Ezt mondta, és hátat fordított.

Sorel József óvatosan megérintette a szakaszvezető vállát, hogy maga felé fordítsa, mert meg akarta kérdezni, hogy szerinte valóban ez a fiú ölte-e meg Jézust. Rangtársa azonban lesöpörte a kezét, és mielőtt Sorel bármit is kérdezhetett volna, villámgyorsan megfordult, és keményen állon vágta.

Jóval később, amikor a szakaszvezető a salzburgi katonai kórházban magához tért, eszébe jutott, hogy mennyire elhamarkodott ötlet volt állon csapni Sorel József szakaszvezető bajtársát. Jobb karja, álla és az összes jobb oldali bordái töröttek voltak, beleértve a repülőbordákat is.

Így maradt el másodszor is Sorel József katonai előléptetése.

Tizenkét és fél év hosszú idő egy ember életében. De elmúlik. Sorel József szakaszvezetővel obsitoslevele átadása alkalmából nemcsak a század, hanem az ezred parancsnoka is kezet szorított. Környezetének többsége kedvelte ezt a kivételesen erős, ám szelíd embert. Szakaszának közlegényeivel emberségesen bánt. Soha nem követelt tőlük többet, mint amennyit megtehettek anélkül, hogy belerokkanjanak. Parancsait is olyan hangon adta ki, mintha kérések lennének. Ha időnként elvetődött egy bordélyházba, a prostituáltakkal is olyan udvarias volt, hogy társasági hölgyeknek érezhették magukat. Mielőtt egy ilyen lány megkérdezhette volna, hogyan parancsolja, ő tudakolta, vajon melyik pozitúra fárasztaná legkevésbé a hölgyet. Lovagiasságáért nemegyszer kapott volna árengedményt, amelyet azonban mindig visszautasított.

Sorel József sohasem fitogtatta erejét, mintha maga is megfeledkezett volna róla, mindaddig, amíg valami súlyos sértés vagy tettleges bántalom nem érte. Idáig csak azok jutottak vele, akik nem ismerték. Ha ez mégis megtörtént, akkor olyan jelenet tanúi és szenvedői lehettek, mint a bibliai időkben Gáza lakói, akikre Sámson haragjában rárogyasztotta a város kapuját. Csakhogy Sorel József elővigyázatosabb volt bibliai elődjénél, mert ha valahol megrázott egy oszlopot, arra mindig vigyázott, hogy ő azért ne kerüljön

a romok alá, mint Sámson.

Csak egy-két barátja tudta róla, hogy szellemi ereje túlszárnyalja fizikai erejét. Ám Sorel József óvatosan titkolta, hogy átlát az élet dolgain és az emberek szándékain, mert érezte, hogy fizikai erejét még csak-csak eltűrik, de a szellemi fölényéből adódó bajokat még az ő ökle se tudná elhárítani. Ezért, bár lehet, már régen tudta, hogy mire készül valaki a környezetében, ő még mindig csak szelíden nézett maga elé és naiv kérdéseket tett fel.

Amikor végre hazatért az északkeleti Kárpátok lábánál lapuló Boldogházára, csak a zsoldjából megtakarított kevés pénz és egy jelentéktelen örökség várta, amelyet apai nagybátyja adott át neki.

Évekkel korábban a Ferenc Ferdinánd Főherceg zászlóshajón az altengernagy kérdésére válaszolva, hogy vannak-e szülei – hazudott. Az apja, születése előtt néhány hónappal, faúsztatás közben a sebes folyóba esett. A rönkök az erős embert összezúzták. Anyját születése után másfél évvel elemésztette a bánat. Sorel Józsefet anyai nagyszülei nevelték, akik katonai szolgálata ötödik évében szinte egy időben meghaltak. Az altengernagynak azért hazudta, hogy vannak szülei, mert nem akarta, hogy a nagyúr megszánja és úgy nézzen rá, mint egy földből kiszakadt, szélsodorta kóróra.

A hosszú évek alatt, amíg Sorel József a császárt szolgálta, Boldogháza szembetűnő változásokon ment keresztül. Az északkeleti Kárpátok lábánál, a már szelíden emelkedő domboldal egyik völgyében épült a falu. Amikor Sorel Józsefet elvitték katonának, Boldogháza csupán egyetlen hosszú utcából állt, amely a Főutca nevet viselte. Mire Sorel visszajött, a Főutca név értelmet kapott, mert belőle már hat mellékutca ágazott el délnyugatra. Boldogháza a fakitermelés rohamos fejlődésének és a falutól három kilométerre épült sörgyárnak köszönhette növekedését. A fakitermelés gyors növekedését viszont az ország iparosodása követelte meg. A távoli fővárosban, amelyet folyó oszt ketté, egyik partról a másikra kompon jártak az emberek. De már az előző század közepén elkezdték építeni a hidakat, palotákat, lakó- és üzletházakat, színházakat és a lóversenypályát. De nemcsak a főváros indult növekedésnek, hanem a vidéki városok is. Sőt az épülő vasútvonalak mellett fekvő nagyobb falvak is kisebb városokká nőttek. Jöttek az országba keletről és jöttek nyugatról. Keletről a sárba ragadt kisvárosokból és falvakból a pogromok elől menekülő zsidók, nyugatról a mesteremberek szerencsét próbálni.

Sorel József még a katonaság előtt kitanulta az ácsmesterséget. Leszerelése után éppen annyi pénze volt, hogy megvegye egy elözvegyült asszony házát, aki a lányához költözött. Helyrepofozta a düledező épületet, azután szétnézett a faluban és a környéken, egészen a harminc kilométerre fekvő városig, ahol már bank is volt. Úgy találta, hogy Boldogháza nem véletlenül kapta a nevét, legalábbis ami a környező természetet illeti. Északra és északkeletre a falut magasba törő hegyoldal zárta le, dél felé szelíden hullámzó dombok között elterülő fenyő és bükkerdő borította völgyre nyílt kilátás. Nyári estéken Sorel végigment a Főutcán és beszívta az erdő és a kéményekből szálló füst illatát. A katonaság véres és zűrzavaros évei után úgy vélte, Boldogházánál nincs szebb falu, amiben majdnem igaza is volt. Még azt is gondolta, hogy nincs jobb élet, mint egy ilyen kárpátaljai faluban, ahol olyan átlátszó és tiszta a levegő, olyan csend van, és olyan közelről süt a nap, hogy aki itt él, Isten előszobájában érezheti magát. Ez az elképzelése már sokkal kevésbé igazolódott.

Sorel József kitűnő ácsnak bizonyult, és jó modora miatt szívesen hívták épülő házakhoz a faluba, de távolabbi vidékekre is.

A fakitermelő üzem művezetőjének lánya tetszett meg Sorel Józsefnek. A lányt éppen olyan tisztának és szépnek látta, mint a falut körülvevő hegyet és völgyet. Nősülésre mégsem gondolhatott. Sorel öreglegény volt, Teréz a lánya lehetett volna. Volt egy ennél nagyobb akadály is. A falu egyik legtekintélyesebb és leggazdagabb emberének lányához több pénz kellett, mint amennyi neki fél évvel a leszerelése után volt. Ezért egyelőre házak tetőzetét ácsolta és várt.

A falu kocsmája szorosan a hegyoldalba épült, éppen csak kis konyhakertnek és a szárnyasok ketreceinek hagyva helyet. A zsidó kocsmáros hétvégekre segítséget fogadott, részint a megnövekedett forgalom miatt, részint a verekedők és késelők fékentartására. Az utóbbi időkben a sörgyárból és a környező települések kisebb üzemeiből messzi vidékekről származó munkások is eljártak a boldogházi kocsmába. Bizonyára a kocsmáros feleségének kitűnő pogácsája és a tiszta bor híre csábította az új vendégeket. A messziről jöttek új szokásokat hoztak magukkal. Némelyikük, amikor alaposan megnőtt a kocsmai adóssága, Júdásnak nevezte a kocsmárost, istengyilkosnak, és egy vasárnap este egy harmadik faluból jött vendég a barátai segítségével meg is verte.

A kocsmáros felesége, aki nyolcadik hónapban volt hetedik gyerekével, rémületében megszült. A kisegítő csapos még a vihar kitörése előtt gyorsan a pincébe ment borért. Ezután ajánlotta fel a zsidó kocsmáros a kisegítő csaposságot Sorel Józsefnek, aki ezt el is vállalta. Az új kisegítő csapossal új kocsmai rend lépett életbe. Verekedni és késelni csak a kocsmán kívül, a bejárattól száz méterre lehetett. Sorel József ezt az intézkedését emberbaráti okokból találta ki, mert sejtette, hogy amíg a haragosok a késelésre kijelölt helyre botorkálnak, addigra valamennyire kijózanodnak. És valóban,

a legtöbb esetben a késelni indulók összeölelkezve tértek vissza a kocsmába. Útközben úgy összebarátkoztak, hogy még vasárnap reggel is kart karba öltve horkoltak a Főutca árkában.

Az új kocsmarend másik pontja szerint a falun kívülről jövő vendégek csak egy falubeli jótállásával kaphattak hitelt.

Az új rendet az emberek örömmel vették tudomásul, mert maguk is szükségét érezték. Annál is könnyebben elfogadták, mivel olyan katonaviselt embertől származott, akiről tudták, ismeri az élet dolgait.

Másfél év alatt csak egyszer esett meg, hogy egy szomszéd faluból jött új vendég nem olvasta el a pult fölé erősített házirendet. Két pohár jó bor után széket vágott a szomszédos asztalhoz, mert ott olyan nótát énekeltek, amit ő nem kedvelt. Sorel József durva szavak nélkül felrakta őt a kocsma keresztgerendájára, hogy ott józanodjon ki. Később, amikor levette a gerendáról, udvariasan megkérte, hogy fizesse ki a bor, a pogácsa, továbbá a szék törött lábának árát.

Sorel József nem tudott betelni Boldogháza és a környék szépségével. A vasárnapi mise előtt, amely délelőtt tíz órakor kezdődött a falu közepén álló fatemplomban, a déli völgyben vagy az északi erdőben kószált.

Elnézte a tájat és közben olvasott. De néhány sor elolvasása után ismét belefeledkezett a táj szemlélésébe. Egyszerűen nem tudta felfogni, hogy még a Teremtő Istennek is hogyan lehetett ilyen csodálatra méltó képzelete.

Egy vasárnap délelőtti szentmise után megvárta, amíg az utolsó hívő is elhagyta a templomot. Odament az oltár körül tevékenykedő plébánoshoz, és elmondta neki az évekkel ezelőtt a velencei laktanyaudvaron történt esetet. Émile Zola írónak a Dreyfuss kapitány koholt hazaárulási peréről szóló cikke juttatta eszébe a fiút, aki fogkefével söpörte a laktanyaudvart, mert szombaton reggel ébresztő előtt kelet felé fordulva imádkozott.

– Mondja, tisztelendő úr, el tudja képzelni, hogy az a fiú ölte meg Jézust?

A plébános felnézett Sorelre, és azt mondta, hogy ez nem olyan egyszerű dolog, hogy csak így beszéljenek róla. Jobb lesz, ha másnap este eljön hozzá a parókiára.

Másnap este a parókia nagyszobájában a súlyos tölgyfa asztal mellett a zsidó kocsmáros borát szürcsölgetve néztek ki a sötét Főutcára. Két gyertya lángjának árnyéka, mint máglya tüze lobogott a szoba falán.

– Ha azt mondták annak a zsidó fiúnak, hogy ő ölte meg Jézust, azt nem kell szó szerint venni.

– Tisztelendő úr, a baj az, hogy szó szerint veszik. Különben Ukrajnában miért mészárolták volna le lóhátról két falu lakosságát asszonyostul, gyerekestül a kozákok? Annak idején talán tisztelendő úr is hallott az esetről.

– Azt, fiam, jelképesen kell érteni.

– Nem értem, tisztelendő úr, mit kell jelképesen érteni, a zsidók mészárlását vagy a Jézus-gyilkosságot?

A kérdésre a plébános úr ezt válaszolta.

– Az egész környéken nincsen olyan ács, mint te vagy. Szent József is ács volt. Miért nem elégszel meg ezzel, fiam? A hiúság nagy bűn. Talán a legnagyobb. Tudom, hogy mindenfélét összeolvasol, és lásd, a fejedben összekavarodnak a gondolatok.

Mindezt szeretetteljes gyengédséggel mondta a plébános úr, majd váratlan szigorral hozzátette.

– A gyónásról persze megfeledkezel. Biztosan magad sem emlékszel, mikor gyóntál utoljára.

Sorel József kiürítette a poharát. Megköszönte a felvilágosítást, és megígérte, hogy gondolkodni fog a gyónásról is, mert valóban már régen nem gyónt.

A következő vasárnap két faluval távolabb, Rózsafára, a református templomba ment istentiszteletre. Addig járt a rózsafai református templomba, ahol sokkal jobban érezte magát, amíg rábeszélték, hogy adja el frissen tatarozott házát Boldogházán, és költözzön át.

Már majdnem idős embernek számított, és csaknem beletörődött a gondolatba, hogy élete végéig a jártában-keltében adódó szerelmi kalandokkal kell beérje.

Rózsafán kevés pénzért vett meg egy régi házat, és azonnal hozzákezdett az újjáépítéséhez. Két hónapja lakott már Rózsafán, amikor egy viharos nyári éjszakán égszakadás, mennydörgés és villámlás közepette arra ébredt, hogy verik a hálószoba ablakát.

A konyhába sietett ajtót nyitni. Teréz, boldogházi szerelme állt előtte bőrig ázva. Ott imbolygott szótlanul zihálva pár pillanatig, majd a küszöbre rogyott és elájult.

Három hétig csak az elkerülhetetlen tennivalók tudták kicsalni őket a hálószobából, ahol addig Sorel József többnyire egyedül aludt. Három napig csak ölelték és csodálták egymást. A harmadik napon, amikor Teréz éppen egyetlen hozományával, a ruhája zsebében hozott dióolajjal kenegette Sorel József mellkasát, a férfi megkérdezte, miért éppen azon a viharos éjszakán kellett mezítláb Boldogházáról Rózsafáig futnia.

Azért, felelte a lány – aki addigra már nagyon is asszony lett –, mert azt álmodta, hogy Sorel József elment a faluból, elment a templomból, és ha nem ébred fel, elmegy az életéből is. Álmában hangot hallott, amely arra biztatta, azonnal induljon Rózsafára Sorel után úgy, ahogy van. Cipőt se húzzon, mert azzal is telik az idő. A hang azt mondta, ha végigfutja az utat Rózsafáig, akkor még nem lesz késő.

– És ha meztelenül aludtál volna, akkor úgy indulsz el? – kérdezte Sorel József.

– Úgy – felelte Teréz.

Azon a harmadik napon megkérdezte:

– Mondd, te ezután is feleségül veszel engem?

A negyedik hét első napján a városban, ahol bank is volt, két ácssegéd tanúskodása mellett házasságot kötöttek.

Esküvő után Sorel József vett néhány jobb holmit a feleségének. Fülbevalót is. De a legtöbb pénzt magára költötte. Fehér batisztinget, fekete öltönyt és egy olcsóbb aranyórát is vásárolt. Teréz csak ámult. Semmit sem értett, de semmit sem kérdezett, amíg haza nem értek Rózsafára.

– Mindezt miért nem az esküvő előtt vásároltad? – kérdezte, amikor a bevetett ágyra rakták a ruhákat.

– Azt kérdezed, miért nem az esküvő előtt vásároltam? De hát én mindezeket a dolgokat az esküvő előtt vettem.

Teréz riadtan bámult rá, attól tartott hogy a szerelme meghibbant.

Sorel udvariasan elnézést kért a hüledező asszonytól, hogy esküvő után azonnal magára hagyja, de mint mondta, sürgős dolga van Boldogházán.

Kifényesítette a csizmáját, mert a városból jövet poros lett. Megkérte Terézt, hogy kefélje le az út porát a ruhájáról. Úgy tette mellényzsebébe az aranyórát, hogy a lánc minél feltűnőbben csillogjon. Ez után Büszke nevű lovára ült, és elvágtatott. Terézék háza előtt állt meg, amely az egyik legnagyobb volt a Főutcán. Óvatosan bezörgetett. Előbb az utcára néző szoba függönye lebbent meg, majd egy idő múlva kinyílt a kapu. A fatelep művezetője állt ott, az az ember, aki nem akart az apósa lenni.

– Hol a lányom? – kérdezte Teréz apja sötéten.

– Úgy érti, hol a feleségem?

Az apa hátratántorodott, de nem válaszolt. Ám a pompás fekete ruhán és különösen a feltűnően csillogó aranyláncon elcsodálkozott. Olyannyira, hogy akaratlanul is félreállt a kapuból, és betessékelte Sorel Józsefet.

Mire beértek, a ház népe a vihar elől elbújt valahová. Így néma csendben ketten léptek be a ritkán használt fogadószobába, amelyet más vidéken tisztaszobának neveznek.

Sorel József minden habozás nélkül kijelentette, hogy szeretne bocsánatot kérni az apától, és ha erre alkalma nyílik, az anyától is, amiért a rendkívüli helyzet miatt nem tudta meghívni a szülőket lányuk esküvőjére, amely nélkülük amúgy is jelentéktelen esemény volt. Ám ha a kedves szülők kívánják, akkor Teréz és ő is örülnének, ha a szülők részvételével igazi lakodalmat tartanának legalább kétszáz vendéggel. Úgy érti, hogy száz-száz vendég a két faluból. Még megjegyezte, hogy az emberek gúnyolódásától nem kell tartani, az az ő dolga lesz.

Teréz apja szerette a lányát, és ötven ember munkájáért felelős műszakvezetőként gyakorlatias ember volt. Ezért rövid gondolkodás után felágaskodott, és amennyire tehette, átölelte a vejét.

Sorel a városba vitte Terézt a varrónőhöz, akiről az a hír járta, hogy inkább varázsló, mint varrónő, hiszen nem is egy púpos lánynak segített férjet szerezni mesebeli ruháival. Teréz esetében az a feladat várt rá, hogy a menyasszonyi ruhával elrejtse Teréz előrehaladott állapotát.

Az a második esküvő három napig tartott. Kétszáz vendég evett és mulatott. Beleértve a két falu bolondjait is. Csupán egyetlen kellemetlen epizód zavarta meg a vigadalmat. A segédjegyző gutaütése. Az örömapát bántotta a dolog, mert a segédjegyző a körzeti jegyzői hivatalt képviselte, és jelenléte nagyban emelte az esküvő fényét. Szidta a feleségét, hogy miért tömte húsokkal és gombócokkal a szerencsétlent. A gutaütés azonban enyhének bizonyult, a segédjegyző pedig bebizonyította, hogy tudja a kötelességét. Harmadnapra kétszáz vendég éljenzése közepette visszatért a lakodalomba.

Téli estéken, amikor az asszonyok és lányok összejöttek a soron lévő menyasszony kelengyéjét hímezni, még esztendők múltán is felidézték Sorel József és Teréz második lakodalmát.

A második esküvő húsvét előtt volt. A gyerek születését nyár végére várták. Július elején azonban Teréz elvetélte magzatát.

A bábaasszony azt kérdezte, ki a haragosa, mert Teréz és magzata nyilvánvalóan szemmel verés áldozata lett.

Sorel azonban kék foltokat fedezett fel felesége hasának bal oldalán. Teréz ekkor bevallotta, hogy a kútról jövet teli vödörrel

a kezében megbotlott, és a vödörre esett. Sorel József felnézett a magasba és azon gondolkodott, hogy milyen bűnöket követett el addigi életében. Talán azt, hogy a Ferenc Ferdinánd Főherceg zászlóshajó korlátján át az Adriába dobta a másodtisztet? Vagy az a bűne, hogy az altengernagy parancsára kihúzta a vízből? Talán azt írták a rovására, hogy azt a szakaszvezetőt verte meg túlságosan a velencei laktanyában, annyira hogy az esetleg azóta is nyomorék? Vagy az a bűne, hogy emlékezete óta nem gyónt, sőt elhagyta a katolikus templomot is? Addig nézte és bűvölte a magas eget, amíg a szeme és a lelke is elkáprázott. Az ég azonban mégsem nyílt meg kinyilatkoztatásra. Éjszakákon tartó tépelődések után arra jutott, hogy igenis van égi válasz. Csakhogy nem az égre bámulva varázsigéket mormolva kell várni rá. Azt gondolta, hogy íme, az ember nemcsak test, hanem tagadhatatlanul lélek is. „Az Isten a maga képére teremtette az embert." Hogyan kell ezt érteni? Van férfi és van nő. Van csúnya és van szép. Van ép és van nyomorék. Melyik hasonlít a Teremtőre? Egyik sem. Akkor mit jelenthet az, hogy az Isten a saját képére teremtette az embert? Amikor eszébe jutott a válasz, izgalmában felült az ágyban.

„Az Isten alkotó-teremtő szellem. Minket, embereket az Ő szellemi képmására teremtett. Vagyis szellemet adott nekünk. Nekünk, egyedül az élők között. Ezzel hasonlóvá tett önmagához. Mert szellemünkkel mi emberek is alkothatunk. Így hát nehéz óráinkban nem az égből kell várni a kinyilatkoztatást.A választ saját lelkünk adja meg, és az egyben Isten válasza. Hiszen testi mivoltomban itt ülök e mellett az asszony mellett az ágyban, akit szeretek, és aki elvetélt. De olyasmi jut az eszembe, ami testetlen. A szellemem, amelyet a Teremtőtől kaptam, megadta a választ." Ezt gondolta, és kiugrott az ágyból, hogy a konyhába szaladjon vizet inni, mert izgalmában kiszáradt a torka.

Teréz álmából riadva megkérdezte: – Mi történt, kedves?

– Meglátod, lesz még gyerek ebben a házban, csak várni kell.

Valóban hosszú évekig kellett még várni, pedig Sorel József már akkor is jóval túljárt a negyvenen.

Sorel, az ács egyre több házat hozott tető alá. Közben annyit változtatott az életrendjén, hogy már nemcsak vasárnap, de szombaton se mászott fel a házak tetejére. Ehelyett gyakrabban egyedül, időnként Terézzel elindult dél felé a völgybe vagy északkeletre a Kárpátokba. Kezében könyv volt. Vagy magának, vagy Teréznek olvasott fel. Egy ilyen sétájuk közben Teréz megkérdezte, hogy katolikus létükre miért járnak a református templomba.

– Azért – felelte Sorel –, mert amit nem tudok felfogni, abban nem hiszek, és azt nem követem.

– Istent fel tudod fogni?

– Őt igen.

Sorel József megállt az erdő szélén, előbb a völgyre, azután az erdő borította hegyoldalra mutatott, és megismételte.

– Azt, aki mindezt teremtette, felfogom, mert látom és naponta elámulok az ő teremtésén. De az egyházi kánonokat emberek írták. És én nem hihetem, hogy Isten az ő szolgálatának és a benne való hit védelmének tekinti, ha eleven emberek alatt máglyát gyújtanak, lóhátról kaszabolják le falvak népét, és gályarabságra ítélik azokat, akik más szavakkal szólnak hozzá, mint amit az egyházfők leírtak. Azon a napon, amikor elhinném, hogy a máglyán égő embert a Teremtő az iránta való hódolatnak fogadja el, istentagadó lennék.

Teréz az erdő szélén állva északkelet felé fordult, ahol a Kárpátok égre törő csúcsait láthatta, és elmosolyodott. Sorel megkérdezte

a feleségét, vajon azon mosolyog-e, amit most tőle hallott. Teréz azt felelte, hogy egyáltalán nem azon mosolyog, hanem az jutott eszébe, amit tizenhat éves korában az anyja mondott neki.

– Mit mondott az anyád tizenhat éves korodban? – kérdezte Sorel.

– Ha akarod tudni, azt mondta, én olyan szép vagyok, hogy engem bármelyik banktisztviselő is feleségül venne. Háromszor bevitt a városba farsangnyitó bálra.

– Megtáncoltattak a banktisztviselők?

– Legalább tízzel táncoltam. Ketten el is jöttek hozzánk, hogy megkérjenek. Anyám nagyon örült.

– Apád is.

– Ő is. De én a másodikhoz már ki sem mentem. Éreztem, hogy várnom kell. És amikor először láttalak meg a Főutcán, azonnal megkérdeztem, ki az az ember. Azt felelték, az az ember egy öreg katona, akire én nem emlékezhetek, mert tizenkét és fél évvel ezelőtt ment el és csak most jött vissza. Akkor már tudtam, hogy kire vártam. És ha száz évvel lennél idősebb nálam, akkor is… és ha nekem már soha nem lehet gyerekem, akkor is…

E szavak hallatán Sorel József elgondolkozva nézte a tájat. Aztán lehajolt, felvett egy sima kerek kavicsot, és azt mondta, hogy ez a föld olyan szépre van teremtve, hogy ezen még egy ilyen kavicsnak is jó lehet létezni. Ezt mondta, és kezével megtörölte, majd zsebre tette azt a kavicsot.

Az ország csendjét egyszerre tüntetések zaja és a tüntetők mámoros csatakiáltása verte fel: „Megállj, megállj, kutya Szerbia, nem lesz tied soha Bosznia!" A tüntetők és a házak ablakaiból integetők egyaránt boldogok voltak. Végre kitört a háború! Mindenki vonult és kiabált, mert végre olyasmi történt, amiben ők is számításba jöttek. Unalmas hétköznapokon ez egyáltalán nem így van. Hiszen ki veszi észre a barázdákban botladozó szántót, a hőségben tántorgó kévekötő asszonyt és a fűtetlen gyárakban dolgozó munkást, aki a mocskos ablakon kinézve az eget sem látja? Az egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy nélkülük nem ehetne senki kenyeret és nem ülhetne fel a sárga villamosra. Hiszen a boltban árult kenyérnek már semmi köze sincs a szántóvetőkhöz és a kévekötőkhöz. A sárga villamos pedig a hatóságok tulajdona. A hatóság működteti. A háborút azonban nem lehet elvitatni a katonáktól. Mielőtt a frontra indulnának, végigvonulnak a legszélesebb utcákon. A puskacsőben piros rózsa virít. Az utca két oldalán integető nők sorfala között masíroznak.

Sorel József a hadüzenet másnapján este a jegyző házában kijelentette, hogy önkéntesnek jelentkezik.

Mint mondta, őt személyesen bántja annak a szerb diáknak az aljas tette, amely kioltotta a trónörökös, Ferenc Ferdinánd főherceg életét. Ő sok évvel ezelőtt Fiuméban a Ferenc Ferdinánd Főherceg nevű zászlóshajón szolgált. A főherceg többször is megjelent a hajón. Kezet is fogtak, és Ferenc Ferdinánd, nem úgy, mint más urak, a szemébe nézett és erősen megszorította a kezét.

A jegyző házában jelen volt még a patikus, a tanító és a református lelkész. A kijelentés hallatán megéljenezték. Felemelték poharukat, hogy Sorel József egészségére igyanak. A patikus megjegyezte, hogy Sorelnek nem lesz könnyű dolga, hiszen olyan öreg katonákat, mint ő, csak végveszélyben soroznak be. De talán a jegyző tehet valamit az érdekében a városi sorozóbizottságnál. Feltűnő ereje és egészsége amellett szól, hogy a császár igenis nagy hasznát vehetné. Bárcsak hozzá hasonló lenne a sereg minden katonája. A jelenlévők büszkék voltak Sorel József ácsmesterre, akit a szokások ellenére befogadtak Rózsafa társadalmi elitjébe.

Csupán a református lelkész nem lelkesedett különösebben.

Ő maga is erőteljes, hatvanhoz közeledő ember volt, az asztaltársaság legidősebb tagja. Drótkeretes szemüveget viselt. Vastag szálú, szürke haját ujjaival minduntalan ki kellett fésülnie homlokából.

Ő volt a legközelebbi barátságban Sorel Józseffel. A lelkész is szerette a könyveket. Amióta Sorel Rózsafára költözött, gyakran sétáltak

a falu mögötti erdőkben vagy dél felé a völgyben. A lelkész olvasmányai különböztek az ácséitól, mert ő inkább olyan könyveket olvasott, amelyek tanulságait prédikációiban hasznosíthatta.

Miután megbeszélték a hadüzenetet és a császár szózatát, kiürítették poharaikat és hazaindultak. A kapu előtt a református lelkész búcsúzás közben félrevonta Sorelt. Azt mondta, hogy szerinte Sorelnek nem kellene jelentkeznie a hadseregbe.

– Miért nem?

– Azért, mert leszámítva a nagy disznóságokat, sehol sem kell kétszer megfizetni az adót. Maga, Sorel úr, a tizenkét és fél évével többet szolgálta a hazát, mint mi itt együttvéve.

A lelkészi figyelmeztetés nem akadályozta meg Sorel Józsefet, hogy másnap reggel Teréz könyörgése ellenére elinduljon a városba.

A sorozóbizottság a főtéren, a bank székházában kapott helyet.

A bank vezetősége úgy érezte, hazafias kötelességük a sorozóbizottság rendelkezésére bocsátani a bankház két legszebb szobáját.

A járási főjegyzőség, az iskola és a bank épületét nemzeti színű zászlók ékesítették. A főtéren az újságárus boldogan ordította: „Hadüzenet! A császár szózata!"

A sorozóbizottság két szobájához vezető folyosó falát a császár képmásai és egy feltűzött szuronyú katonát ábrázoló színes plakát díszítette. A plakáton ez állt: „A császárért, a hazáért!"

Sorel József beállt a hosszú sorba és türelmesen várt. A főtér képének és a város hangulatának változását lelkesítőnek találta, de mámoros felindulást, mint a többiek, mégsem érzett. Talán azért sem, mert ő józanul érkezett a sorozásra, míg sokan mások örömükben, hogy kitört a háború, már kora reggel megittak két-három deci pálinkát. Így azután, hogy jobban teljen a várakozás ideje, elkezdett gondolkodni. Most, néhány év után, besorozására várva, egyszeriben másként látta katonai múltját. Saját meglepetésére ötlött fel benne a kérdés, hogy tulajdonképpen mit is keresett ő ezerháromszáz kilométerre Boldogházától a szürkére mázolt Ferenc Ferdinánd Főherceg zászlóshajón azonkívül, hogy a tengerbe dobta azt a nyavalyás másodtisztet. Ezzel elment körülbelül három éve. És vajon mit keresett a sárba ragadt Galíciában, ahol még annyi sem történt, mint az Adrián, azonkívül, hogy meghaltak a nevelőszülei, és még a temetésükre sem jöhetett haza, mert az ezredparancsnok irodatisztje azt mondta, nagyszülők temetése nem ok a szabadságra. De azért öt év Galíciában is eltelt, mint egy álom, amelyet végig se álmodott. És végül mit keresett az olasz Velencében, amelyet a császár és kormánya életfontosságú hazafias kötelességnek tartott megszerezni és megtartani. „Micsoda őrültség!" – ötlött eszébe

a teljesen váratlan gondolat. A birodalom amúgy is túlságosan nagy. Legalább húszfajta nép lakja, és mindegyik gyűlöli a másikat. Velence birtoklásával és a szakaszvezető megverésével is négy és fél éve ment el.

Egészen beleszédült a gondolatba. Rosszabbul jártam, mintha egy rossz asszonyra vesztegettem volna a fiatalságomat. Akkor legalább nem kellett volna fizetett nőkhöz járnom. Mert az ember ráfekszik a feleségére ha rossz is, és közben úgy érzi, hogy az az asszony nem is olyan rossz.

Minden zavar nélkül kiállt a sorból. Indulatos lépteit hangosan verték vissza a folyosó falai.

Amikor Teréz otthon megkérdezte tőle, mi történt, Sorel József azt felelte, hogy közben eszébe jutott, eleget volt már a császár katonája.

– Az Isten szerelmére, nem ugyanezt mondtam én is tegnap este? – sikoltott fel Teréz, és örömében beleült a férje ölébe.

– Oda kellett mennem, hogy nekem is eszembe jusson.

A legcivilizáltabb század első nagy háborúja után franciaországi kastélyokban kissé átrajzolták a térképeket. Az estélyek és fogadások között, a XIV. Lajos korabeli asztalok fölé hajolva néhány új országot hoztak létre. Némelyik népből egy-két milliót más országok fennhatósága alá helyeztek. Erre, mint mondták, azért volt szükség, hogy a béke most már örök legyen.

Ez eléggé meggyőzően hangzott, mert negyvenmillió ember leszúrása, sáros lövészárkokba tiprása, az árvák és özvegyek millióinak láttán nehéz volt elképzelni, hogy az első nagy háborút egy második, még nagyobb követi majd. Éppen ezért akkoriban az a háború még nem is nyerte el az első világháború nevet. Ahhoz húsz évvel később ki kellett törjön a második nagy háború.

Boldogháza és Rózsafa is egy újonnan alakult ország része lett. Néhány városi hivatalban – ahova az új ország fővárosából küldtek hivatalnokokat – a lakosság egy részének némi nyelvi nehézsége támadt. De ez hamarosan elsimult. Nem volt ilyen egyszerű az eset némely politikai és intellektuális körben, ahol a haza sorsáért sokkal jobban aggódtak. Ezeken a helyeken az elkeseredés és a bénultság érzése uralkodott el a birodalom és a haza megcsonkítása miatt.

A sok százezer katonát az özvegyek, a nemzet megcsonkítását a hazafias politikusok és az írók siratták. A rokkantak, akiket az újságok néhány hónappal ezelőtt még a haza hőseinek neveztek, trafikengedély után ugráltak a mankóikon. De minthogy többen rokkantak meg a nagy háború frontjain, mint amennyi trafikra szükség volt, ezért amelyik háborús hősnek nem jutott trafik, az koldult.

Sorel Józsefnek eszébe jutott, vajon mit szólt volna őfelsége, ha megéri, hogy birodalmából alig maradt több, mint kiterített császári palástja.

A keresztelő másnapján a református tiszteletes ebédre volt hivatalos Sorelék házába. Megették a levest és már a sült csirkénél tartottak, amikor Sorel József letette kését, villáját és a hálószoba felé figyelt, ahol az újszülött bölcsője állt. A másik szobából semmi zaj nem hallatszott. Sorel József ránézett a feleségére.

– Ez a gyerek sohase sír.

Teréz azt felelte, hogy a gyerek biztosan alszik.

– Lehetséges az, hogy egy csecsemő sohase sírjon? – kérdezte Sorel, majd felállt és átment a másik szobába.

Megállt a bölcső mellett, amely az ablak alatt állt, hogy az anya az ágyból is jól láthassa. A csecsemő, aki a keresztségben a Mihály nevet kapta, nem aludt, hanem ökölbe szorított kezét nézte és mosolygott.

Teréz és a református tiszteletes is abbahagyták az evést. Ők is átmentek a hálószobába. Sorel Józsefet mély gondolataiba merülve találták a bölcső mellett. Amikor már hárman állták körül a bölcsőt, megjegyezte, hogy ő még sohase hallotta sírni ezt a gyereket.

– Biztosan azért mosolyog állandóan, mert örül, hogy megszületett – mondta a lelkész, és megérintette a csecsemő ökölbe szorított kezét, amire a baba elkezdett sírni. Erre mindhárman elnevették magukat. Teréz megbökte az urát:

– Na látod, végre teljesült a kívánságod.

Azután visszafelé kezdte terelni a férfiakat az ebédlőasztalhoz, ám Sorel József nem mozdult. Nézte a fiát, aki gyorsan abbahagyta a sírást, és ismét mosolygott. Amikor Teréz megfogta a karját, hogy az ebédlő felé vezesse, Sorel József halkan azt mondta.

– Milyen kár, hogy ilyen öreg ennek a gyereknek az apja.

A lelkész útban az ebédlő felé fejcsóválva jegyezte meg, hogy ez olyan kijelentés volt, mintha nem is Sorel József mondta volna. Mire Sorel azt felelte, bizony az ember gondol is, meg mond is olyasmit, amin maga is meglepődik. És meglehet, ez a gyerek éppen azon mosolyog állandóan, hogy milyen öreg az apja.

Este az ágyban Teréz tüntetően elfordult Soreltől. Amikor a férfi megkérdezte, hogy mi van, azt felelte, egy férfi jobban tenné, ha egy asszonytól kérdezné meg, öreg-e vagy sem.

– Én például melyik asszonytól kérdezzem meg?

– Attól kellene megkérdezned, akivel hálsz.

– És ha megkérdezem azt az asszonyt, akivel hálok?

– Akkor az az asszony azt felelné, hogy nem cserélné el az urát egy negyven-, de még egy harmincéves emberrel sem.

– És miért nem? – kérdezte Sorel József.

Erre Teréz visszafordult a férje felé, és elnevette magát. Majd megjegyezte, hogy emlékezete szerint Sorel sohase volt ennyire hiú. Arra pedig, hogy ő miért nem cserélné el őt egy fiatalabb emberrel, nem fog felelni, mert az az ő dolga.

Fia születése után Sorel József építkezésbe fogott. Már korábban is az ő házuk volt a legeredetibb tervezésű és a legnagyobb Rózsafán, de Sorel azt mondta feleségének, hogy kicsi a konyha, és kell majd egy szoba a gyereknek, és még ezenkívül is akar egy nagy szobát építeni. Egész nyáron, ameddig a saját házukat bővítette, nem vállalt máshol munkát, pedig egyre távolabbi vidékekre is hívták.

Szeptember elejére elkészült a ház átépítése. Amikor Terézzel körbejárták az újjáalakított házat, az asszony megkérdezte, hogy mire lesz jó ez a hosszú szoba, amely akkor is túlságosan nagy, ha még két gyerekük születik. Sorel azt felelte, hogy várjon türelemmel. Teréz akkor csodálkozott el igazán, amikor az ura a hosszú szoba három fala mentén a maga készítette könyvespolcokat kezdte felállítani. Megkérdezte, mire kell az a rengeteg polc.

– A Mihály gyerek öröksége lesz majd ezeken a polcokon.

Teréz ezt a választ olyannyira nem értette, hogy félt tovább kérdezősködni, nehogy valami nagy butaságot mondjon. Egészen estig a hosszú szobán és a polcokon gondolkodott. Arra rájött, hogy könyvespolcokról van szó. De hol van annyi könyv a házban vagy akár a városban összevéve is, ami betöltené a hosszú szoba három falának polcait? Este az ágyban megkérdezte, hogy mikorra fognak megtelni azok a könyvespolcok. Akkora, amikorra a fiú megtanul olvasni – hangzott a válasz.

– Ennyi polcot könyvvel megtölteni rengeteg pénzbe kell kerüljön – jegyezte meg Teréz.

Erre azt a választ kapta, hogy ez igaz. De az a könyvtár lesz egyben Mihály gyerek öröksége.

– Semmi örökséget nem akarsz hagyni rá? – kérdezte Teréz.

– Milyen apa az, aki nem hagy örökséget gyerekeire? Remélem, vagyont hagyhatok rá, csak nem készpénzben, mert abból baj lehet. És miért éppen én okozzak bajt neki, ha már végre meg­szü­letett?

Mihály gyorsan növekedett a kárpátaljai tiszta levegőn és megtanult járni. Az apja, ha éppen Rózsafán dolgozott, magával vitte, hogy lássa, hogyan épül fel egy ház. Ezt a magyarázatot adta Teréznek, amikor először vitte magával a gyereket. Első alkalommal nem kérdezett Mihálytól semmit, de másodszor, amikor a gyerek már tudhatta, miről van szó, megkérdezte, akar-e vele jönni. Mihály válaszként az apjához futott, és belekapaszkodott a nadrágjába. Volt még egy másik ok is, amiért Sorel magával vitte a gyereket. De azt nemhogy a feleségének, még magának sem vallotta be. Mihály ugyanis szerencsésen egyesítette anyja és apja legelőnyösebb vonásait. Szája, mint az anyjának, nagy és enyhén ívelt volt, barna haja vastag szálú, de puha, ovális arca, magas járomcsontja és kreol bőre apjáéra hasonlított. Orra vonala még nem alakult ki, de sejteni lehetett, hogy később majd az idősebb Sorel élesen metszett indiánorrát formázza. Az apa azért is cipelte magával hároméves korától a gyereket, mert az épülő házak körül mindig sok ember nyüzsgött. Márpedig Sorel akarta, hogy minél többen lássák azt a fiút, aki mint az anyja, csaknem mindig szelíden és titokzatosan mosolygott. Anya és fia mosolya azért hatott titokzatosnak, mert a mindennapok helyzeteiben Istenen kívül senki sem érthette, mi az, amin ők ketten mosolyognak.

Apa és fia főként hétvégeken a déli völgyben és az északkeletre eső Kárpátokban sétáltak. Ilyenkor többnyire fákról, virágokról, gombákról és kavicsokról beszélgettek, vagyis fontos dolgokról. A kis Sorel